7

Beköszöntő

Vadé me cum - jöjj velem! Jö jj velem Selmecbányára! Jö jj velem a Klopacskához, a Leányvárhoz, jöjj velem az Akadémiára! Jöjj, menjünk el együtt a Hodrusi-tóhoz, kapaszkodjunk fel a Szit- nyára és sétáljunk ki Kisiblyére! Jö jj, hogy együtt fedezzük fel ál­maink városát, Selmecbányát!

Jelen kötettel történelmi utazásra hívunk. Olyan utazásra, amely Selmecbánya utcáin az egykori diákok és professzorok nyomait követi. Ezek a nyomok ott vannak a selmeci köveken, sőt a város körüli hegyeken, erdőkben. Az idővel megfakuló, elmo­sódó emlékekből mostani utazásunk során különösen az erdé- szek-bányászok számára becseseket elevenítjük fel. Az egykori balekok szorongó érzésével közeledünk a városhoz, hogy a felfe­dezés, ráismerés után átérezzük a búcsúzó firmák vidám-szomorú Selmec-siratását. Utazásunk során tehát a múltbéli, a letűnt Selme- cet akarjuk felfedezni a mai, megváltozó városban. A múltidézést igyekszünk elősegíteni a századfordulón készült selmeci fényké­pek közreadásával is, amelyeket maiak követnek. így a könyvvel igazi kalauzt szeretnénk adni a mai Selmecre látogatók kezébe.

S E L M E C B Á N Y A ÉS K Ö R N Y É K E T E R M É S Z E T I V I S Z O N Y A I 9

Selmecbánya és környéke természeti viszonyai

A Kárpátok láncolatát szerkezetföldtani alapon négy övre lehet osztani. A legkülső az ún. flis (homokkő) öv, ezen belül találjuk a mészkőből felépülő szirtövet, mely az Északi-Kárpátokban a középkori váraknak ad otthont. A harmadik a kristályos öv. Ez kristályos kőzetekből, főleg gránitból áll, s a legmagasabb csú­csok is itt találhatok. A legbelső a vulkáni öv, mely vulkáni tevé­kenység eredményeként jött létre, s az Északi-Kárpátokban két pásztába rendeződik. A délebbi pászta az Északi-középhegység- gel azonos (Visegrádi-hg., Börzsöny, Cserhát, Mátra, Eperjes-To- kaji-hg.), míg az északi pásztát korábban Magyar Érchegységnek, ill. Selmeci-körhegységnek is hívták, ma Szlovák-középhegység névvel illetik. Ehhez a vulkáni területhez tartozik a Madaras, az Újbányái-, a Körmöci- és a Selmeci-hegység, továbbá a Jávoros, az Osztrovszki-hg., a Korponai-erdő és a Polyána. A vonulatsor ezek után - kisebb kibukkanásoktól eltekintve - megszakad, majd keleten a Szalánci-hegységben folytatódik. E területek tűzhányói 16-11 millió évvel ezelőtt működtek, és a vulkánosság tengeri környezetben ment végbe. A vulkáni hegységtagokat változatos felépítés jellemzi. Láva és piroklasztit-összleteiket andezit, riolit, dácit, kisebb részt bazalt alkotja, és mindezek lepusztuláster­mékei is sokszor megtalálhatók. A Selmeci-rétegvulkán - amely a leghatalmasabb volt, s beszakadásos kalderáját mintegy 20 km átmérőjűnek mutatták ki - mai domborzatában már nemigen is­merhető fel. A miocén-pleisztocén időszakban a belső-kárpáti vulkáni koszorú hegységeiben az egykori kitörési központokhoz kapcsolódva jelentős hidrotermás utóvulkáni működés ment vég­be, színes- (réz, ólom, cink) és nemesérc-(arany, ezüst)telepeket létrehozva. Az ércek a kürtőben megrekedt szubvulkáni testek il­lő gázaiból-gőzeiből váltak ki. A nyomás alatt lévő, magas hő­mérsékletű utómagmás-utóvulkáni gázok és folyadékok a nyo­máscsökkenés irányába mozogtak, és zónásan kicsapódtak. így jöttek létre mélyebb szinten a szkarnok, feljebb, repedések kitöl­téseként, a telérek, a kitörési kürtőben az érhálózatok, míg a fel­színen a gejzír-fumarola kicsapódások.

Az Ipoly és a Garam által közrefogott terület északnyugati sar­kában találjuk a középhegység jellegű Selmeci-érchegységet.

10 S Z É P K I S V Á R O S S E L M E C B Á N Y A

Délről a Kisalföld síkja határolja, míg nyugatról kelet felé halad­va a Tribecs, Madaras, Körmöci-érchegység, Jávoros vonulata övezi. A Selmeci-érchegység északi és nyugati oldalán a Garam folyik el.

A hegységet több, egymással laza összefüggésben álló csoport alkotja, amelyek nagyjából Selmecbányát veszik körül. Dél­nyugaton a Bakabányai-hegyek (Zsdjár - 356 m), északnyugaton a Vihnyei-hegyek (Paradicsom-hegy - 939 m), délen pedig a vi­dék legszebb hegye, a Szitnya (1009 m) emelkedik. A fővölgyek Selmecbányáról sugarasan futnak ki. Délről a Szikenicei-, nyu­gatról a Rihnyavai-, Hodrusi-, Vihnyei-, északról a Szklenói-, délkeletről a Selmeci-völgy tagolja a hegységet. Az észak-észak- kelet - dél-délnyugat irányú Selmeci-érchegységben fennsíkokat nem találunk.

A hegység fő tömegét andezit alkotja, de helyenként riolittal és bazalttal is találkozunk. Ez utóbbi kőzetből áll a város egyik nevezetessége, a Kálvária-hegy is. A hőforrások (Vihnye, Szkle- nó) környékén forrásmeszet találunk.

A patakok vizeit a Garam (Hron) és az Ipoly (IpeF) gyűjti össze. A Tanád - Paradicsom-hegy gerince vízválasztónak tekint­hető. A Rihnyavai-patak (Richnava potok), Vihnye-patak (Vyh- niansky potok), Lenge-patak (Teplá potok), Kecskés-patak (Jasenica potok, Kozelnik p., Stáry p.) a Garamba, a Selmec- patak (Stiavnicky potok) az Ipolyba ömlik.

A Selmecbánya környéki tájkép fontos meghatározói a bánya­tavak. A bányatavakban felfogott vizet annak idején áramterme­lésre, zúzóművek és szállítógépek hajtására is használták. Néhány fontosabb tó helyét az 1. sz. ábra szemlélteti, az utak leírásánál részletesen kitérünk rájuk.

A város éghajlata szélsőségektől mentes. Nyugatról és észak­ról a Tanád - Paradicsom-hegy - Sobó gerince védi, kelet felé fo­kozatosan ereszkedik le a Selmec-patak völgyére. Az átlagosan 800 m tengerszint feletti magasságú város évi középhőmérsékle­te 7,4 °C, januárban -3,1 °C, júliusban 17,7 °C az átlag. Az éves csapadékösszeg jelentős, 850 mm, mely az évszakokra egyenlete­sen oszlik el. A „selmecies időjárás” jellemzője tehát a gyakori esőzés, átlagosan minden negyedik nap számíthatunk rá.

A Selmecbányai-érchegység növényzete hasonló a Magyar­középhegység andezit növényzetéhez. Délről még felhatolnak a szubmediterrán és kontinentális elemek, így szórványosan te-

S E L M E C B Á N Y A ÉS K Ö R N Y É K E T E R M É S Z E T I V I S Z O N Y A I 11

nyészik itt a cser, molyhos tölgy, húsos som, csepleszmeggy, tatárjuhar, sajmeggy, fagyai. Északról már alpesi-boreális elemek is aláereszkednek, mint a vörös áfonya, havasalji rózsa, fekete lonc, hamvas éger, bérei és havasi ribiszke, kövi szeder. A fenyők közül Szklenó, Repistye és Lenge határában őshonosán fordul elő a tiszafa; s a hegységben valószínűsíthető még a jegenyefenyő őshonossága is. A többi, jelenleg nagy területet elfoglaló fenyő­fajt (erdei-, fekete-, luc-, vörösfenyő) a bányászkodás és a vele együtt járó erdőirtások következményeként szaporították el. Dél és észak flórájának találkozása legszembetűnőbben a rózsanem­zetségben mutatkozik meg: a botanikusok eddig 34 fajt, számos hibridet és átmeneti alakot írtak le.

A Garamtól keletre és délre a legnagyobb területet elfoglaló zonális erdőtársulás a gyertyános-kocsánytalan tölgyes. A maga­sabb térszíneken bükkösök találhatók, a legmagasabb részeken jegenyefenyővel elegyesen. A kontinentális éghajlati hatást mu­tatja, hogy itt a bükkösök a gyertyános-tölgyesekbe ágyazódva, foltszerűen helyezkednek el, míg a Garamtól északra - a fenti klí­mahatás csökkenése miatt - nagy, összefüggő bükkösök alkotják a természetes növénytakarót. A Selmeci-hegységben a kisebb területű mészmentes alapkőzeten (főleg rioliton) mészkerülő bükkösök és mészkerülő tölgyesek állományai állnak. Selmecbá­nyától keletre és délre, exponált és száraz területeken, cseres-ko- csánytalan tölgyesek foltjai fedezhetők fel, sok xerotherm fajjal tarkítva. A patakpartokon éger-kőris ligetek uralkodnak; a sziklás részeken hársas-kőrisesek és bokorerdők díszlenek sok szirti ma­dárbirssel, szirti gyöngyvesszővel. A vágásnövényzetben a málna és a fürtös bodza a leggyakoribb. A hegyi rétek virágpompájának fajaiból csupán hármat említünk. Kora tavasszal, hóolvadáskor lila szőnyeget alkot a kárpáti sáfrány (Crocus heuffelianus), melyet később a sugár kankalin (Primula elatior) halványsárga tömege vált fel. A kaszálók igazi alhavasi növénnyel is büszkélkednek, tömeges rajtuk a közönséges palástfa (Alchemilla vulgáris).

A változatos növényzet ellenére a Selmec környéki területek magukon viselik a több évszázados bányászkodás nyomait. A le­tarolt hegyoldalak, a fenyvesítési törekvések jelentősen megvál­toztatták az eredeti vegetációt.

A termesztett növények közül itt jól megteremnek a cereáliák (búza, zab, rozs, árpa), a kukorica viszont már nem. Bő termést ad a burgonya is. A gyümölcsfélék közül az alma, körte, szilva,

12 S Z É P K I S V Á R O S S E L M E C B Á N Y A

cseresznye, dió jól érzi magát, alacsonyabb fekvésben barackkal, birssel, eperrel is találkozunk. A szőlőnek azonban itt már hideg az éghajlat. Ha mégis megterem, igen alacsony a cukorfoka, így a bor a távolabbi vidékekről érkezett az akadémisták felvidítására.

A város története

A város alapításának legendája Sebenitz nevű pásztorról szól, aki az Ohegy sziklái alatt legeltette nyáját, amikor két gyíkra lett figyelmes. Az egyik hátán ezüst-, a másik hátán aranypor csillo­gott. Ezek a gyíkok vezették rá a pásztort a vidék arany- és ezüst­lelőhelyeire. A gyíkok - inkább már sárkány formában - ott őrzik a település kincseit ma is a város címerében. A város pedig német és magyar nevét a pásztor nevéről kapta: Schemnitz és Selmec, míg mai neve Banská Stiavnica.

A város keletkezésével kapcsolatban természetesen más legen­dák is éltek, élnek. Tény az, hogy a Selmeci-érchegységben a IX. század óta keresték és bányászták az érceket, amelyek a megtele­pülő magyarok szemében is komoly kincsnek számítottak. A vá­ros keletkezése mindenképpen összefügg a felszíni művelésről a mélyművelésre való áttéréssel, illetve új kohászati technológiák meghonosodásával, amelyek a XII. századra tehetők.

Selmecbányát „Bana” néven legelőször 1217-ben említik (bár ennek a forrásnak a megítélésében a kutatók nem egységesek), amiben már utalnak a város ezüstbányászatára. Régészeti adatok mutatják, hogy a korábbi, Ohegyen lévő település terjeszkedett, így már a XIII. században, annak első évtizedében elkezdték az Ovár magját képező román stílusú templom építését. Ugyancsak erre az időre tehető, hogy a városban a németföldi telepesek megszaporodtak. Kiváltságaikkal magukhoz ragadták a bányák­kal, és természetesen a várossal kapcsolatos jogokat, amivel év­századokra meghatározták a település arculatát.

Mindehhez jogi alapot az 1245-ben IV. Béla által kiadott (jó­váhagyott?) selmeci jogkönyv szolgáltatott. Legfontosabb ren­delkezése: a szabad királyi város külső és belső rendjének megha­tározása. A külső viszonyát egyértelműen a királyi hatalomhoz való közvetlen tartozás jellemezte, míg a városon belül széles kö­rű önkormányzatot építhetett ki. Ez utóbbi a városi tanácsot, a törvénykezési autonómiát és a városi polgári (viszonylagos) önál­

A V Á R O S T Ö R T É N E T E 13

lóságot jelentette. (Például a vámmentesség, a kiaknázott ércek­kel való kereskedés joga stb.) A király viszont a királyi kamarán keresztül érvényesítette a várossal kapcsolatos akaratát. Az ural­kodói és a városi szándék természetesen nem mindig esett egybe. Az évszázadok során Selmecbánya lehetőségeit hol az egyik, hol a másik jellemezte. (Megjegyezhetjük, hogy a selmeci jogkönyv később más magyarországi bányavárosok jogkönyvének is alapjá­ul szolgált.)

Túlságosan egyszerű lett volna azonban ez a viszony, ha oly­kor-olykor harmadik, külső hatalom nem zavarta volna meg. így a XIV. században Csák Máté kiskirályként gyakorolta a királyi jo­gokat Selmecbánya felett, majd újabb és újabb bárók sóvárogtak a városi kincsek után.

Mik is voltak ezek a kincsek?Újból egy legendával kell kezdenünk a XIV. század történetét,

a város virágkorának megismerését. A korabeli Magyarország hármas lakat alatt volt - szól a mese - , amelyeket fel kellett nyit­ni, hogy az ország igazi európai nagyhatalommá válhasson. Az egyik lakat rézből, a másik ezüstből, a harmadik pedig aranyból készült. Az elsőhöz a réz kulcsot Besztercebánya, a másodikhoz az ezüst kulcsot Selmecbánya, míg az arany kulcsot Körmöcbá­nya adta. Ez a legenda. A valóság viszont az, hogy a XIV. század­ban a magyarországi bányából került ki az európai termelésű arany 80%-a, az ezüstnek pedig negyede. Ráadásul a korabeli pénzforgalom zöme ezüstpénzzel bonyolódott le. Tehát Selmec­bánya jelentősége óriási volt.

így aztán a királyi hatalom minden önmegtartóztatás nélkül rátette a kezét a „lakatok kulcsaira” Ezt úgy érte el, hogy a ko­rábbi 8-10% -os kötelező beváltás (bányavám, urbura) helyett csaknem az egész nemesércmennyiséget a kincstárnak kellett megvételre felajánlani, aki azután a beváltási árat természetesen a forgalmi ár alatt állapította meg. Ez a kényszerbeváltási helyzet azonban bizonyos mértékben erősítette is a bányapolgárok hely­zetét. A kincstár ugyanis - ha nyomott áron is - vállalta az állan­dó beváltást, tehát nem voltak értékesítési nehézségeik.

Bár Körmöcbánya uralkodói megítélése kedvezőbb volt (ott kapott helyet például a főkamarai hivatal és a pénzverde), Sel­mecbánya gyarapodása, fejlődése a XIV-XV. században mégis látványos. A város körül bányásztelepek jöttek létre (például 1352-ben Hodrusbánya), a városi templomok, polgárházak épül­

14 S Z É P K I S V Á R O S S E L M E C B Á N Y A

tek, szépültek. Tehát igazán méltó volt arra, hogy Zsigmond király - további hat várossal együtt - 1424-ben ajándékként fe­leségének, Borbála királynénak adja. A továbbiakban a hat, majd a hét bányavárost (Bakabányát, Besztercebányát, Bélabányát, Körmöcbányát, Libetbányát, Selmecbányát és Újbányát) a király­nék városának tekintették, amely azután tovább zavarta a selmeci jogkönyvben még olyan felhőtlennek tűnő szabad királyi városi jogállást.

Talán jelképnek is felfogható, hogy az 1412-ben megerősödő utódlási- és huszitaharcok során semmisült meg a jogkönyv ere­detije, de a város maga is nagy károkat szenvedett. Ezt fokozta a következő évben egy szörnyű földrengés. A város azonban élni akart, lakosai tehát felépítették. Az Ohegyet végképp odahagyták és a mai területen telepedtek meg, emelték azokat az épületeket, amelyek még ma is láthatók.

Az a tiszta képlet azonban, amelyben egy erős király jogokat ad egy önkormányzattal rendelkező német bányavárosnak, soha többé nem állt vissza. Az uralkodók helyébe királyok, ellenkirá­lyok, sőt királynék léptek, míg a város kincseit a husziták és a szomszédos hűbérurak csapolják, miközben maga a város büszke ringbürgerei („gyűrűstéri polgárok”), waldbürgerei („erdőpolgá­rok”) is engedményeket tesznek. Ekkor, 1466-ban szakadt el a várostól Béla-(Fejér-) bánya és lett a hetedik bányavárossá, de ekkor növekszik meg a város szláv lakossága, sőt magyar nemest is felvesznek a város tanácsába.

A bányaművelésbe vetett hit a selmeci ringbürgerekben Má­tyás király alatt kezd megrendülni, mert az adók kifizethetetle- nek, a beváltási ár viszont csekély. így az italmérés nagyobb jöve­delemmel kecsegtet, mint a bányaművelés - tehát italt mérnek. A király igyekszik az italmérési jogot a bányaműveléshez kapcsolni, míg a kincstári beváltást bérbe adja. A továbbiakban tehát a városi bányatulajdonosok már nem közvetlenül a kamarával, hanem a ka­mara nevében fellépő bérlővel állnak szemben.

Ettől már egyetlen lépés volt az, hogy a Besztercebánya tulaj­donát képező sandbergi, óhegyi és úrvölgyi bányákat elzálogosít­sák a Thurzóknak, illetve a velük szövetkezett Fuggeroknak. A kibontakozó kapitalizmus folyondárai azonban a haza üdvét is elnyomták. Bizonyság erre, hagy II. Lajos király hiába kért a sel- meciektől 10 márka ezüstöt (ami egyébként a város évi termelé­sének egy ezrelékét jelentette), a polgárok nem adtak. Saját

A V Á R O S T Ö R T É N E T E 15

védelmükről igyekeztek gondoskodni, Mohács nem érdekelte őket. Annál inkább a megjelenő török portyázók, akik egészen Hodrusbányáig, Istvánházáig, sőt Kisiblyéig eljutottak. Magában a városban azonban soha nem jártak. Igaz, a polgárok a várost megerősítették (akkor épült a Leányvár, alakították át az Ovárat erőddé, illetve a három városi kaput is ekkor alakították ki), ost­romra mégsem került sor. Annál többet szenvedett a település a minduntalan fellépő járványoktól és a hatalmaskodó váruraktól, a szomszédságtól. Ez a háborús helyzetből, Selmec határon való létéből következett, hiszen a bányákkal, a várossal nem lehetett semminemű fenyegetés elől elmenekülni.

Ebben az időben a selmeci lakosokat - némi egyszerűsítéssel - három nagy csoportba sorolhatjuk. A waldbürgerékről, mint bányatulajdonosokról, már szóltunk. Jellemzésüket mégis egé­szítsük ki azzal, hogy ők a XIX. századra jobbára elvesztették bányabeli jövedelmüket. Helyette kereskedésre adták a fejüket, amiben viszont nagy előnnyel rendelkeztek. Nekik ugyanis min­den nap szabad volt mind borral (amihez Léva környékéről hoz­ták a bort és kiterjedt pincerendszerrel rendelkeztek), mind pedig sörrel, továbbá mézzel és méhsörrel kereskedniük. Ez utóbbi „alapanyagát” szintén maguk birtokolták, mert a waldbür- gereknek voltak az erdőben olyan majorságaik, ahol az erdő tisz­tásain méheket tartottak. Ezek után elgondolható, hogy akár a vándorárusok, akár a városban letelepedett, de például földbir­tokkal nem rendelkező (élelmiszer)kereskedők a waldbürgerek előjogai mellett milyen hátránnyal indultak.

A város második rétegét ugyanis a különféle mesterséget folyta­tók és a kereskedők alkották. A város elöljárósága rendeletben sza­bályozta, hogy milyen és mennyi mester telepedhet le a kapun belül. Ok szigorú céhszabályzatok szerint működtek, de a kincs­tár (és a katolikus egyház) előretörésével a selmeci tanácsnak egyre kisebb befolyása volt a mesterek, kereskedők városba történő költözésére. Úgy annyira, hogy a céhszabályzatokat is kamarai szervek hagyták jóvá, azaz a városi polgárok autonómiája még erre sem terjedt ki.

A harmadik réteget a bányászok-kohászok, a hevérek, a csuhá- soknak is mondott munkások rétege alkotta. Ok ugyan sokáig nem kerülhettek a városfalon belül (ezért laktak például az Ohegy vagy a Khüsberg lejtőin), de számuk meghaladta a városi polgárokét. Később pedig egyértelműen a legnépesebb rétegként

16 S Z É P K I S V Á R O S S E L M E C B Á N Y A

képviselték a magát szlováknak (németül vendnek, magyarul tót­nak) nevező szláv népcsoportot.

A XVI. századtól kezdődően a tündérmesék már nem az euró­pai nemesfémlakatokról szóltak, hanem az újvilági „El-Dorado”- ról. Az ezüst városának kincse leértékelődött, pedig azt egyre nehezebb volt a felszínre hozni. így a selmeci polgárok zöme fokozatosan iparűzésre és kereskedésre tért át. Ezzel egyidejűleg a korábbi viszonyokat a város belső megosztottsága is átrendezte. A bányakamarát Alsó-Ausztriából irányították - katolikusok. A selmeci burzsoázia (és a hevérek) viszont evangélikus volt, akik nem egykönnyen akarták feladni a város korábbi autonómiáját. Ezek a gazdasági ellentétek azután hol vallási köntösben, hol nyílt politikai zászló alatt egészen a XVIII. század közepéig meg­megújultak. A korábbi harcokra a jezsuiták megtelepedése körüli huzavona utal, míg a nyílt politikai küzdelemre az, hogy a kamara ellenében (a protestáns) Bethlen Gábor mellé álltak. A gazdasági nehézségeket munkáslázadások jelzik, a bányakincstár térnyeré­sét pedig az önálló bányabírói hatalom megteremtése. A kamara ezzel a városi önkormányzatot nem ismerte el a városban lévő kincstári tisztviselők testületének.

A bányáitól, gazdasági alapjától megfosztott selmeci polgárok fokozatosan a bányakincstár szállítói, alkalmazottjai lettek. így érdekük lassan egybesimult a kincstár érdekeivel, tehát az ősi au­tonómia kérdése egyre kevésbé izgatta őket. Előbb megbékéltek Thököly, majd Rákóczi kurucaival, mert ők nevezték ki a kama­rai elöljárókat, majd elfogadták a labancok visszatérését is. A gaz­dasági, politikai és vallási csatározások végére pedig az 1710-ben kitört pestisjárvány tett pontot, amelynek következtében a város­ban mintegy 6000 ember halt meg.

A XVIII. század Mária Terézia és II. József hevével fémjelzett kameralista gazdaságpolitikája kedvezett Selmecnek. 1780-ban 24 ezer lakosával Selmecbánya Magyarország harmadik legnépesebb városa volt. (Előtte csak Pozsony és Debrecen állt.) Ez a népesség­szám Bélabánya 1788. évi újrácsatlakozásával csak nőtt. A császár­hű város igazi fényét a gazdasági fellendülés évtizedekig megadta. A nevezetes középületek, polgárházak ragyogtak a Habsburg-ház átmeneti nehézségei (napóleoni háborúk stb.) alatt is, ugyanakkor egy másik csillag is emelkedett: az oktatásé, a közművelődésé. Ki gondolta, hogy egy századév múlva ebbe kapaszkodik, kapaszkod­hat majd a város? A XIX. század elején ugyanis elkezdődött a bá­

A V Á R O S T Ö R T É N E T E 17

nyászat hanyatlása. Az ércet egyre nehezebben lehetett felhozni, és az eszközök tökéletesedése nem tudott lépést tartani a források kimerülésével. Az elszegényedő, munka nélkül maradó hevérek elszéledtek, a XIX. század első évtizedében a város lakossága 4000 fővel csökkent. Ezt a folyamatot a manufaktúrák, kisebb jelentő­ségű iparvállalatok alapítása sem tartóztathatta fel.

Hogy a Habsburg-hű város új csillagainak, az oktatási intéz­ményeknek a fénye kire ragyogott, azt az 1848-49-es forradalom és szabadságharc eseményei mutatták meg. A város Görgey felvi­déki hadjáratát támogatta, az evangélikus líceum, a piarista rend és az akadémia tanárai, diákjai meg sereglettek Kossuth zászlaja alá. Ebből a 48-as szellemből táplálkozott azután a város a dua­lizmus évtizedei alatt is.

A kiegyezést követő közigazgatási törvények helyreállították a város autonómiáját. Ugyanakkor a város gazdasági alapjait tekintve továbbra is a kincstár kezében volt. Ráadásul a bányászat feltartóztathatatlanul hanyatlott. Az ott kieső munkalehetősége­ket a dohány-, cipő- és szövőgyár nem tudta pótolni. Ebben a helyzetben a kormány a selmeci bányászkodás feladását szor­galmazta, de végül elfogadta azt a javaslatot, hogy a bányákat egyelőre fenn kell tartani - az oktatás érdekében. így Selmec léte, boldogulása a továbbiakban az iskoláitól függött. Érthető, hogy minden olyan kísérletet, mely a felsőoktatási intézmények áthe­lyezését tűzte ki célul, nagy felháborodással fogadtak. Selmec az iskolák, az ifjúság városa lett, hiszen 16 ezres lakosságából több mint ezer közép- és főiskolás diák volt.

Az ipar fejlesztéséhez elengedhetetlen lett volna a közlekedés, az áruszállítás megoldása. A város fekvése azonban egyértelművé tette: az országos főutakat (akár vasutakat, akár közutakat) nem volt célszerű erre vezetni. Tehát még az említett könnyűipari üzemek is nehezen kapcsolódtak - a keskeny nyomtávú vasút ellenére is - az országos szállítási útvonalakhoz.

Ez a tény segített csaknem háborítatlanul megőrizni a város történelmi belvárosát; szerkezetét, utcáit, tereit és házait. így amikor a várost járjuk, mintegy a X V III-X IX . századba csöppe­nünk vissza. Selmec értékeiről több rendeletben gondoskodtak. 1950-ben a belvárost műemlékké nyilvánították, amit 1961-ben a volt bányászati-erdészeti felsőoktatási intézmény épületeinek a kultúrtörténeti emlékké nyilvánítása követett. 1993 óta pedig Selmec történelmi városa a világörökség részét képezi.

18 S Z É P K I S V Á R O S S E L M E C B Á N Y A

A bányászat szerepe a város fejlődésében

A Selmeci-hegység vulkánikus területe a Kárpát-medencei érce- sedési folyamatok legjelentősebbjei közé tartozik, így a bányászat természetadta lehetőségei megvannak. Az ércesedés uralkodó ércásványait a galenit (PbS) és szfarelit (ZuS), míg az alárendel- tebbeket a kalkopirit (CuFeSJ és a pirit (FeSJ alkotják, továbbá a nemesérces ásványok (kvarcos ásványok és karbonátok). Ezek észak-északkelet és dél-délnyugat irányú (2-3 órai csapással) telé- rekben rendeződnek, amelyekből az évszázados bányászat során 20 nagyobbat és jó néhány kisebbet fedeztek fel, vettek művelés­be. Selmecbánya ezüst-, ólom-, arany- és rézérctermelése az em­lített földtani adottságokon fejlődött ki.

Anonymus elbeszélése szerint a honfoglaló magyarok ezen a területen találták „Bana” várát, amelyből feltehetően Selmec keletkezett. A város neve (ahogyan az egyébként az oklevelekben is szerepel) tehát megadta a lényegét is: a városnév köznevet, a bányá(ké)t jelentette, illetve a település neve köznévvé vált.

Sem a honfoglalás előtti bányászkodásról, sem pedig a korai, X -X II. századiról tényleges leírásaink nincsenek. A tatárjárás utáni idők némethoni telepesei azonban már 1245-ben írásba foglaltatták azokat a jogokat, amelyek őket autonóm, jórészt csak az uralkodótól függő polgárokká tette. A jogi rendelkezés ugyan­akkor kitért a korabeli bányászati műveletekre, azok szabályaira. Érdekességként jegyezzük meg, hogy a (bánya)polgárok telkei­nek kicövekelésére már a XIII. századtól használták a „selmeci bányaöl” mértékegységet, amely 3 rőfből (1 rőf = 0,78 méter, tehát 1 öl 2,0220 m) állt, és 7 bányaöl tett ki egy „telket”

A korabeli, viszonylag magas, de igazából nem számszerűsít­hető bányaművelés, -jövedelem természeti alapját az adta, hogy ekkor még a telérek felső, a felszínhez közeli, ráadásul az érclelő­helyek ún. oxidációs zónáját fejtették le. Itt akár az arany, akár az ezüst jelentős mennyiségben, termésfémként fordulhatott elő. A kincs tehát a selmecieknek tényleg közvetlenül a lábuk „előtt” és „alatt” hevert. Csak le kellett érte nyúlni!

A (kezdeti) leletek nagysága aztán a bányaváros polgárait óha­tatlanul differenciálta. A gazdagabbak váltak a város irányítóivá, továbbá az egyre mélyülő bányák berendezésében is előnybe ke­

A B Á N Y Á S Z A T S Z E R E P E A V Á R O S F E J L Ő D É S É B E N 19

rültek. A ringbürgerek szerezték ugyanis meg a bányák beren­dezéséhez és az ércelőkészítéshez nélkülözhetetlen erdővel, faanyaggal való rendelkezés jogát, tehát waldbürgerekké váltak, s egyre inkább nagyobb, hatékonyabb eszközökkel tudták a lábuk alatt heverő kincset felvenni.

Az Anjou-királyok idején fénykorát élő selmeci bányászatnak azonban egyre több technikai nehézséggel kellett megküzdenie. Ezek közül kiemeljük a mind mélyebbre történő hatolásból adó­dó elvizesedést, illetve a vízelvezetés nehézségeit. Mivel a város körüli felszín igen-igen tagolt, ezért a bányák vizét csak az alájuk fúrt alagúttal, ún. altáróval lehetett elvezetni. Az említett altárók építését már az 1400-as években megkezdték, s mondhatjuk, hogy a selmeci bányászkodás egész ideje alatt, egészen a XX. szá­zad elejéig ezeknek az altáróknak az építése, karbantartása állan­dóan terhelte az itteni színesfém kinyerésének költségét. Talán ezért is értékelték a későbbi leírások úgy a selmeci bányapolgáro­kat, hogy azok a jövővel nem sokat törődtek. Csak a jelenben, a lehető legkisebb ráfordítással hozzáférhetővé tehető érceket hozták felszínre. A többi feladatot az utódokra hagyták.

Az 1500-as évek elején a város közvetlen közelében már ennek ellenére sem volt virágzó bányavállalkozás. A termelést előbb a Hodrusi-völgyre, majd a szélaknai részre kellett kiterjeszteni. Ahodrusiak jövedelmének XV. század végi gyors felfutása reményt keltő volt ugyan, de ott is gyorsan letermelték a felső rétegeket, és a vágatok elvizesedtek. A műszaki fejlődés irányát ekkor a víztelenítésre szolgáló kézi- és lóval hajtott vízszivattyúk (csehországi) beszerzése és munkába állítása jelentette.

A korszakkal kapcsolatban két, a bányászatról közvetlenül is tudósító forrást kell megemlítenünk. Az egyik 1515-ből való, amikor hivatalosan, városszerte szabályozták a bányákban dolgo­zók munkaidejét és bérét. A munkaidő nyáron (Szt. Györgytől Szt. Mihály napjáig) hajnali 4 órától este 4 óráig, míg télen reg­gel öttől este ötig tartott. A munkástól pedig megkövetelték, hogy esetleges kilépése előtt a bányatulajdonosnak legalább 2 héttel szóljon. Ezek a szabályok egyébként még évszázadok múltán is érvényben voltak.

1535-ben az uralkodó pár a bányák állapotát bizottsággal mé­rette fel. A maga nemében ez az első hiteles adat arra, hogy mind a bányák állapota, mind maga a bányaművelés (és ennek megfe­lelően természetesen azok jövedelme!) közvetlenül is érdekelte a

20 S Z É P K I S V Á R O S S E L M E C B Á N Y A

királyt, királynét. A bizottság jelentéséből csak a glanzenbergi bá­nyára vonatkozó részt említjük meg. Az ezüstjéről egykor híres selmeci bányában ekkor már csekély ezüst tartalmú ólomércet termeltek, amely ólmot a többi bányából kikerülő érc kohósítása során használták fel. Az igen költséges, 150 vájárt, továbbá a víz­emelésnél 65 embert és 93 lovat foglalkoztató üzem mégis nye­reséges volt. A telérből ugyanis hatalmas és hetente nagy mennyiségű ólomércet termeltek ki. A komisszió a tulajdonosok­nak azt tanácsolta, hogy a termelést még több vájár foglalkozta­tásával fokozzák, és a számadások írásba foglalásáról írnok alkal­mazásával gondoskodjanak. Adminisztráció nélkül nem megy a bánya sem...

Mind a társadalmi viszonyokkal, mind a műszaki haladással összefüggésben volt a Thurzó-Fugger-ház 1490(94)-1546 kö­zötti alsó-magyarországi szereplése. Thurzó János előbb vásárlás, majd királyi-királynéi kölcsönök, sőt azért kapott hivatalok révén beférkőzött a felvidéki bányákba, leginkább Besztercebányára. Thurzóék Fuggerékkal együtt főleg a réztermelésben, illetve a rézérc ezüsttartalmának a kinyerésében voltak érdekeltek, de vállalkozásuk hatott a selmeci bányászatra is. Egyik felől a kohók megjelenését, illetve az ólomkereskedelem kézben tartását lehet velük összefüggésbe hozni. Másik felől pedig a Fuggerek vállala­tával összefüggő elégedetlenségeket. A bányászok nehéz sorsuk ellen többször felkelésben hadakoztak, míg az 1525. évi hatvani és rákosi országgyűlésen a köznemesek tiltakoztak Fuggerék „fukar” rézpénzei ellen. A selmeci bányapolgárok tanulsága mindebből csak az lehetett, hogy - mai megfogalmazással és mai kategóriákkal - a technikai haladást biztosító nagytőke monopo- liumot szerezhet egy-egy bányavidéken, amely monopóliummal aztán visszaélve akár országos ribillió is keletkezhet. Tehát vigyá­zat, a műszaki fejlesztés nem lehet a „bányászszabadság” sírásója!

A Mohács utáni helyzet mégsem kedvezett sem a műszaki fej­lesztésnek, sem az említett autonómia megtartásának. I. Ferdi- nánd 1548-ban az alsó-magyarországi bányákat az alsó-ausztriai (kincstári) kamara alá rendelte. Ez nemcsak a különféle bányajö­vedelmek kamarai beszedését jelentette, hanem azt is, hogy a ka­mara is bányajoggal rendelkezett, azt pedig nem mindig adta át, hanem akár maga is bányát nyitott. Ezt a folyamatot lépésről lépésre ugyan Selmecen nem tudjuk nyomon követni (mert Selmec környékén nem volt olyan bánya, amit Fuggeréktől köz­

A B Á N Y Á S Z A T S Z E R E P E A V Á R O S F E J L Ő D É S É B E N 21

vetlenül a kamara vett volna át), de tény, hogy a kamara megje­lenése ebben a városban is fokozatosan átalakította a bányászat pénzügyi hátterét.

A városban és környékén a bányákat a XVI. század végén mintegy 300-400 apró társaság, bányapolgári szövetség művelte, akik hol a betörő vízzel, hol az új bánya nyitásához szükséges költségekkel, hol a kutatási kiadásokkal nem bírtak. A kincstár időnként aztán kölcsönzött pénzt - mert neki is szüksége volt a bányákra, ha például a megélénkülő török háborúk pénzügyi alapját akarta megteremteni. Igaz, a kölcsönbe adott tallérok rendszerint nem kerültek vissza a kincstárba, de a kamara mégis jól járt. Egyrészt a csődbe ment bányapolgárok vagyona, bányája a kincstárhoz került. Másrészt viszont az új lelőhelyek felkutatá­sának költségeit zömében a bányapolgárok állták még akkor is, ha ahhoz az alsó-ausztriai kamara adott némi pénzt, illetve abban az esetben is, ha nem találtak semmit sem. (A negatív eredmény is eredmény!)

A külső pénzügyi helyzet megváltozása (itt elkerülhetetlenül utalnunk kell Amerika felfedezésére, az ottani nemesfémek Eu­rópába áramlására), továbbá a kitermelés költségeinek a növeke­dése (a török háborúk munkabér- és anyagárfelhajtó hatása!) a selmeci ringbürgereket „átstrukturálta” Egyeseket felemelt, másokat lesüllyesztett. És már nemcsak a hagyományos bányász­szerencse (-balszerencse) alapján, hanem a vállalkozókedv, a spe­kuláció, a kamarához való viszony (új elem!) és a kapitalizálódó fejlődés egyéb jelenségeinek felismerése és figyelembe vétele szerint is. Ehhez jött még az állandó török veszély tudata és a re­formáció tanainak a terjedése. A családok közül a Rössel és Schla- cher famíliát említhetjük meg, akiknek a vagyona szinte eltűnt, míg a Schall-, a Sáli- és Rubigalli-vagyon gyarapodott.

A glanzenbergi ólomtermelés fokozatosan elsorvadt, mert az ólmot egyre inkább Lengyelországból hozták be, ahol olcsóbban lehetett kitermelni. Mind az említett import, mind a bányák egy­re nagyobb tőkekoncentrációt kívántak. Mivel Selmecre még a XVI. század végén is a kisebb magánbányák voltak a jellemzők, ezért az erők egyesítésére leginkább a szövetkezés látszott alkal­masnak. 1571-ben meg is alakult a Brenner-szövetkezet, amely­nek létrehozásához a kincstár kölcsönt folyósított. „A szövetkezés tartalma alatt - szólt az alapító okmány - egyik részesnek sem szabad külön bányát művelni, hanem ha művelésre méltó tárgyat

22 S Z É P K I S V Á R O S S E L M E C B Á N Y A

talál, az a szövetkezet javára és akaratával műveltessék.” Maga a Brenner-szövetkezet eleinte négy család vagyonát egyesítette, de aztán - a kamarai támogatást a továbbiakban is élvezve - egyre terjeszkedett. A szövetkezet legfőbb bányája a Felső-Biber-táró volt Hegybányán, amelynek művelése az egész bányavidék hoza­mát meghatározta. Ezért volt jelentős, hogy ahhoz megfelelő műszaki eszközöket tudjanak biztosítani.

A kamarai anyagi támogatás azt is jelentette, hogy a Brenner- szövetkezet műszaki irányítását a főkamaragrófnak alárendelt kincstári tisztviselők végezték. Ok általában rendelkeztek elég bányászati ismerettel is. így egyre elterjedtebbé vált a selmeci bányaművelésben az altárók (nyilámok) kiépítése, illetve a vízszi­vattyúzás nagy feladatának a megoldása. A fokozott kamarai pénz­ügyi és műszaki szerepvállalásnak természetesen ára volt: a selme­ci bányapolgárok autonómiájukat fokozatosan elveszítették.

Ennek előbb gazdasági megnyilvánulásait említjük meg. A Biber-táró működésére koncentráló szövetkezet a többi bánya művelésére, netalán feltárására nem gondolt, így a fokozatosan mindent egy lapra feltevő bányapolgárok egész vagyonukat kamarai befolyás alá helyezték, szinte a főkamaragróf rendelke­zésére bocsátották. Ezzel megszűnt az a gyakorlat, amely szerint a selmeci polgárok egyszerre „több vasat tartanak a tűzbe”, azaz több bányában is érdekeltek legyenek. Ha az egyikben nem megy vagy gyenge a termelés, azt a másikban kipótolják. Az említett folyamat végén viszont vagy nyertek, vagy vesztettek, pótlásra egyre kevésbé volt lehetőségük.

Az autonómia visszaszorulását a XVII. századi harcok, előbb a Bocskai-felkelés, majd a kamara önkényeskedései (például a Kiel- mann család bányáit 1611-ben különösebb indoklás nélkül elfog­lalták), a sűrűsödő bányászfelkelések, végül pedig a Brenner-szö­vetkezet 1640-ben bejelentett csődje mutatták. Az említett csődből ugyanis nem a polgárok kerültek ki győztesen, hanem éppen az ő vagyonuk roncsai mentek át a kincstár tulajdonába. Akinek pedig nincs vagyona, nincsen egyéb autonómiája sem. A polgárokat nem az zavarta, hogy az addigi hagyományos elne­vezésű aknák (pl. Biber-, Nándor-akna) helyett most már az újak az uralkodók és családtagjaik (pl. Ferdinánd-, Eleonóra-, József- akna) után nyerték nevüket, hanem a mind erősebbé váló kama­ragrófi hivatal és természetesen az ellenreformáció. Ebben a fo­lyamatban aztán a Rákóczi-szabadságharc még olyan változást is

A B Á N Y Á S Z A T S Z E R E P E A V Á R O S F E J L Ő D É S É B E N 23

hozott, hogy a korábbi műszaki nehézségek (betörő víz, az új bánya nyitási lehetőségek beszűkülése stb.) mellé politikaiak is kerültek. Hiába bírta Rákóczi a bányavárosokat, ha ott már erő­sen csökkent a termelés, amit aztán a háborús évek szinte teljesen meg is állítottak. Hiányzott ugyanis mind a műszaki megújítás­hoz, mind a bányászfegyelem fenntartásához szükséges pénz.

A kurucháborúk után tehát a bányák siralmas helyzetben vol­tak, amihez újabb megpróbáltatás, a pestisjárvány jött. Embert, pénzt és megfelelő szaktudást kellett tehát a kamarának biztosí­tania ahhoz, hogy a termelés ismét meginduljon és számottevő eredményt hozzon. Ilyen beruházást már nem az egyes selmeci bányapolgároktól, hanem a sokkal nagyobb lehetőségekkel ren­delkező kincstártól lehetett csak elvárni. Igaz, a kincstár sem bővelkedett forrásokban, de a technika fejlődése az egységnyi beruházás hasznát megsokszorozta. Mire gondolunk?

A XVIII. század közepére kiépítik a selmeci erővízrendszert, amellyel a vízmeghajtású gépek üzemeltetését tudják megoldani. (A korábbi emberi és állati erővel működő járgányok helyett.) Aztán az új bányák felkutatását és üzembe helyezését átgondolt, ha úgy tetszik, tudományos alapon valósították meg. Főleg a szél­aknai; Teréz-aknai és siglisbergi mezők felfedezése jelentett szá­mottevő növekedést. Magának a bányakincstárnak 1764-ben 4425 közvetlenül a bányákban dolgozó munkása volt, míg a (magán)- társulati bányák 2572 embert foglalkoztattak. Ez utóbbiak fellen­dülését szintén a kincstári tevékenység, főleg az erővízrendszerre és az elvezető rendszerre való csatlakozás lehetősége segítette.

A kamara ilyen irányú szerepvállalása mögött nemcsak a kor­szak kameralista gazdaságpolitikáját kell látnunk, hanem a mű­szaki értelmiségiek fejlesztés melletti kiállását is. Hell József még az uralkodónál is járt abban az ügyben, hogy igenis érdemes a Selmec környéki bányák műszaki fejlesztését támogatni, mert ott jövedelmező művelés honosítható meg. Tehát a kezdeményezést nem a város, hanem már a kincstári alkalmazottak vették át. Az egykori bányapolgárok csak a kamarai beruházások haszonélve­zői lehettek.

A selmeci bányászat XVIII. századi virágzása az új, XIX. század­ban azonban ismét hervadásnak indult. Tudomásul kellett venni: akinyerhető érckészletek fokozatosan kimerültek. Ehhez ugyan a műszaki fejlesztés még némi szinten tartást tudott biztosítani a század közepére is, de „aranyat csinálni” azzal sem lehetett.

24 S Z É P K I S V Á R O S S E L M E C B Á N Y A

Az 1867. évi kiegyezés után a selmeci bányászatot nemcsak a nemesérctartalom csökkenése, hanem például az ezüst árának folyamatos esése is veszteségessé tette. Ezért a tőkéscsoportok nem láttak fantáziát semmiféle beruházásban. Legfeljebb a kincs­tár próbálta megmenteni - a Selmecen időközben megerősödött műszaki értelmiségiek követelésére - a városnak is nevet adó bányákat. Az egykori büszke bányapolgárok ekkorra már eltűn­tek, legfeljebb kamarai (kincstári) tisztviselők lettek, akik a fix fi­zetésüket esetleg mezőgazdasági termeléssel, netalán az iparba és a kereskedelembe való bekapcsolódással tudták kiegészíteni. S a vá­ros mégis ragaszkodott bányáihoz, azokkal együtt az itt tanuló diákokhoz, a műszaki felsőoktatás selmeci intézményéhez. Ha másért nem, legalább azért, hogy önmagának is bizonyíthassa: lám, Selmecen nem tűnt el, nem halt ki teljesen a bányászkodás. 1869-ben a kincstári és társulati bánya- és kohóüzemeknél 4647 főt foglalkoztattak. Később, a századforduló éveiben, ez a szám mintegy felére, 1910 után pedig 1600 főre csökkent. A kincstár 1906-ban az utolsó magántársulat, a Geramb-féle bányaegyesü­let bányáit, kohóit is átvette. így mindenki az államtól várta a fi­zetését. A selmeci bánya- és kohóüzemek működtetése Magyar- országnak évente 1-1,5 millió korona veszteséget jelentett. Ebben a helyzetben egyre sürgetőbben vetődött fel a bányák bezárásának kérdése, amit aztán az új állam is örökölt. Ennek ellenére a Sel­mec környéki bányákra a XX. század további évtizedeiben is újabb és újabb milliókat költöttek. A folyamatot azonban nem lehetett megállítani, legfeljebb késleltetni. Napjainkban a „bánya” már csak a város nevében él, annak művelését felhagyták.

A város erdőgazdálkodásának történeteA város erdőgazdálkodásának története szorosan kapcsolódik a város bányáinak történetéhez. így aztán a legfontosabb, a tulaj­donlás kérdése is a bányászat érdekeinek függvénye volt.

A források arra utalnak, hogy a király a városi telepeseknek ugyan bányanyitási jogot biztosított, de egészen a XIII. század közepéig megtartotta magának a város körüli erdők (és vizek) tu­lajdonjogát. (A város és környéke a zólyomi erdőispánsághoz tar­tozott.) Erdő csak a XIII. század második felében jutott a város

A V Á R O S E R D Ő G A Z D Á L K O D Á S Á N A K T Ö R T É N E T E 25

birtokába, tehát a város erdőgazdálkodásáról ettől az időtől kezdve beszélhetünk. Ezt az erdőgazdálkodást azonban nem szabad a mai kategóriák alapján elképzelni. Abból kell kiindulni, hogy a Sel­mecbányának adott bányajog szerint bárhol is nyitnak a város polgárai bányát, annak műveléséhez szükséges fát (és faszenet) szabadon termelhetnek. Az erdőgazdálkodást tehát a tárnák kö­rüli erdők kivágása jelentette. Addig nem is volt baj, amíg elegen­dő fa állt rendelkezésre, illetve a város körül mindenhol királyi birtokok voltak. Amikor azonban a királyi birtokok nagy része nemesi birtokká vált, a meggyengült uralkodó rendeletére hivat­kozó polgárok a bányajogban biztosított szabad fahasználatuknak nem tudtak érvényt szerezni. Ebben a helyzetben vált jelentőssé, hogy a város (erdő)területek feletti rendelkezési jogot szerezzen, azaz növelje a város - mai fogalmaink szerinti - határát.

Selmecbánya - eltérően más alsó-magyarországi bányavá­rosról - nem nagyon tudott közvetlen környékén jobbágyfalvakat (és azokhoz tartozó erdőket) megszerezni, kialakítani. így tá­volabbi vidéken igyekezett magának birtokot foglalni. Szénásfalu és Vihnye megszerzése a Garamra való kijutását tette lehetővé, de ismételten hangsúlyozzuk, hogy a bányajoggal járó szabad erdőhasználatot illetően a városi polgárok jobbára csak a város birtokában lévő erdőkre számíthattak. A város határa pedig a XV-XVI. században jelentősen nem növekedett. Tehát a meg­lévő erdőkben túlhasználat keletkezett. Mindezt növelte, hogy a városi erdőknek mind a bányászati, mind a lakossági tűzi- és épületfaigényeket ki kellett elégíteniük. Hogy a bányászat, kohá­szat mekkora faigényt támasztott, arra csak egyetlen adatot idé­zünk. Az egyik gazdag selmeci polgár kohói 1554-ben egyetlen hét alatt 100 szekér faszenet fogyasztottak. Érthető hát, hogy a városi polgárok a környező jobbágyfalvak lakosaitól - légyen azoknak bárki is a hűbéruruk - vásárolták a szenet, és azokat újabb és újabb fahasználatra ösztönözték.

A város erdejét - a „Stadt Wald”-ot - már a XV. században a vá­rosi tanács őriztette. A városi számadások szerint a következő században előbb két, majd három városi erdőőr is dolgozott. Ez a városi erdő, amely egyébként a várostól délkeletre, a Hegybánya és Istvánháza közötti területen volt, fedezte részben a város tűzi- és épületfa-szíikségletét. A fát a város vágatta ki, és az arra jogosult polgároknak faraktárból adta el. Más városi erdőkben a polgárok- bizonyos díj lefizetése ellenében - maguk is termelhettek fát.

26 S Z É P K I S V Á R O S S E L M E C B Á N Y A

Ezt a rendszert azután az alsó-ausztriai bányakamara jelentősen megváltoztatta. Az 1571. évi bányarendtartás ugyanis a kamara számára biztosítatta, hogy a bányák körül az erdőket nemcsak használhatják, hanem a (kamarai) bányának meg is szerezhetik. Ez a körzet fél mérföldet tehet ki, de Selmecbányán, ahol ebben az időben már a bányák egyharmada a kamara kezében volt, gya­korlatilag az egész város határát jelentette. így a továbbiakban a város erdőinek haszonvétele a kamarai erdő(bánya)mester jóin­dulatától függött, bár a nevükben városi erdőőröket továbbra is a város fizette, de azok munkáját már a kamara irányította. Ez az­tán ismételt nézeteltérésekre adott okot. A kamara városi polgá­rokra vonatkozó korlátozó, erdővédelmi intézkedései mögött gyakran az a hátsó szándék húzódott meg, hogy a kamara minél olcsóbban és minél tovább juthasson fához. Ettől a szigorú kor­látozástól azután a kamarai tisztviselők gyakran eltekintettek - ha a polgárok hajlandók voltak meghálálni. Mindez azonban nem változtatott azon a helyzeten, hogy a fa Selmecbányán mind a polgárok, mind a kamara számára meglehetősen drága volt.

Mária Terézia 1747-ben igyekezett a kamara és a város vitás ügyeit az erdőket illetően is tisztázni, de az igazi változást a ko­hászat súlypontjának Zsarnócára való átkerülése (ahol a Gara- mon úsztatott fával tudtak dolgozni) hozta meg. S az, hogy a ka­mara a szomszédos uradalmak erdeit igyekezett a bányászathoz megszerezni, mert Selmecbánya környékén ebben az időben már egyszerűen nem volt vágható erdő. Az erdőtlenségnek az ellensúlyozására a kamara erdősítésekbe kezdett. Az egykori tölgyesek helyén magvetéssel hozott létre fenyveseket (főleg j egenyefenyveseke t).

Mindezek mellett a kincstárnak természetesen továbbra is szüksége volt a selmeci erdőkből kikerülő fára. Az erdők felmé­rése, a vágáskor, vágásterület pontos megjelölése a mai fogalma­ink szerinti korszerű erdőgazdálkodáshoz vezetett el. A város kö­rüli erdőket legelőször 1763-ban mérték fel. Ekkor kitűzték azok határait, illetve elrendelték az erdők kamara számára történő sza­bad kihasználását. A város az erdőit csak jó száz év múlva, 1885- ben kapta vissza, vehette kezelésbe.

Az 1879. évi erdőtörvénynek megfelelő, korszerű üzemtervet a város 1890-ben készíttette el. A Selmec-Bélabánya és a Vihnye-Peszerény határában fekvő, mintegy 4700 ha területű er­dők a kihasználás szempontjából meglehetősen kedvezőtlen fék-

A V Á R O S E R D Ő G A Z D Á L K O D Á S Á N A K T Ö R T É N E T E 27

vésűek voltak. Ahhoz például, hogy a Vihnye körüli fát Selmecre szállítsák, 3-4 vízválasztón is át kellett volna kelni! így a város nem is gondol arra, hogy a közvetlen szükségletén túl a kitermelt, eladandó faanyagot a város mellett raktározza, hanem erdőinek fatermését tövön, vállalkozóknak értékesítette. Erre az értékesí­tési biztonságra azért is szükség volt, mert az üzemtervekben megállapított, átlagosan 100 éves vágáskornak megfelelően kiter­melt faanyagot sem tudták elhelyezni. A bányászat hanyatlásával ugyanis csökkent a faizásra jogosult bányászok száma, de csök­kent a bányák faígénye is. Némi kereslet csak az épületfára mu­tatkozott, amit minden selmeci polgár saját épületének fedél­székéhez és mennyezetéhez - némi kijelölési, szállítási díj ellenében - megkapott. „Egyszóval úgy állunk, hogy sok a fó­kánk, de kevés hozzá az eszkimó” - állapíthatta meg a városi er­dőmester még 1900-ban is.

Hogy az „eszkimók” száma növekedjék, a város 1900-tól 10 év­re minden 10 cm-nél nagyobb átmérőjű, kitermelhető fáját eladta. Az adásvételi szerződés a szakirodalomból ismert, de azért kiemel­jük, hogy a vevő köteles volt a rendkívüli használatokból kikerülő fát is a szerződésben kikötött áron átvenni. A szerződés ezen pont­ja akkor vált érdekessé, amikor 1904 áprilisában a város körüli er­dőkbe óriási hótörés pusztított. A jegenyefenyvesekben keletkezett törések, döntések következtében mintegy 60 ezer törzset kellett sürgősen kitermelni, amit a város jórészt házi kezelésben - a faki­termelő cég terhére - végzett el. (A házi kezelés azt jelentette, hogy a fakitermelést és az ezzel kapcsolatos egyéb munkákat nem a vállalkozók, hanem az erdőbirtokos maga végezte.) Ebben az esetben a fát faraktárból, illetve rakodón értékesítette.

A város erdőbirtokát az erdősítendő kopárok megszerzésével tudta növelni. Erre a beerdősítésre az erdőtörvény kötelezte, de a város példát szeretett volna mutatni a diákság előtt is, hogy van­nak olyan eljárások, amellyel a Selmec körül éktelenkedő kopá­rokat el lehet tüntetni. Különösen csúnya volt a Paradicsom­hegy, amelynek a beerdősítésére állami csemetét is igénybe vettek. (A beerdősítendő terület az átvételkor, 1885-ben mintegy 200 kh-t tett ki.) Még a városi kezelés előtt, 1882-ben Belházy Jenő (egykori erdőakadémiai tanár) úgy látta, hogy az erdőülte­tés fő fafaja a lucfenyő és a vörösfenyő lehet. Ezek csemetekerti nevelését, majd a 2-3 éves csemeték őszi ültetését javasolta. Helyesen mutatott rá, hogy a rövid ősz és a még rövidebb selmeci

28 S Z É P K I S V Á R O S S E L M E C B Á N Y A

tavasz körülményei között nagyon nehéz eltalálni azt a néhány napot, amikor a csemeték kellően nedves földbe kerülnek. (A kö­ves, sziklás talaj ugyanis gyorsan kiszárad.)

A fafajokat illetően az elkövetkező évtizedek csak részben iga­zolták Belházy javaslatait. A vörösfenyőt az „igen buja” növése miatt nem találták alkalmas fafajnak, míg a lucfenyővel elsősor­ban csemetetermesztési gondok voltak. A jegenyefenyő csemetét ugyanis az állomány alól nyerték, a, lucot viszont csemetekertben kellett volna - sokkal nagyobb költséggel - megnevelni. Az erdei­fenyővel végzett próbálkozásokat a hó hiúsította meg. A város körüli gyakori, nagy, hosszan tartó hó azokat lenyomta. Az alsóbb régiókba az őshonos tölgy visszahozatalát is szorgalmazták, de ezzel a fafajjal kiterjedt erdősítések nem történtek.

A fenyvesekben gyérítést, illetve fokozatos felújító vágást (előbb 10, majd 20 éves felújítási idővel) honosítottak meg, amely külö­nösen kíméletes fakitermelést, -közelítést kívánt.

1912-ben ismét széldöntések voltak, amelynek következtében30 ezer m3 fát kellett kitermelni. Ennek következtében a (fenyő)- épületfa kihasználását 1913-14-ben szüneteltették. 1913-ban viszont a fiatalosokban keletkeztek zúzmaratörések.

Az erdősítések nagyságára jellemző, hogy 1885-től 1900-ig a város csaknem 1000 kh-t erdősített, amelynek a fele erdőtelepí­tés volt. így a Paradicsom-hegyen Erzsébet királyné emlékére ültettek fákat (71 kh), az ugyanott kanyargó Eötvös út mentén végzett erdősítésért pedig 1896-ban a minisztérium III. osztályú erdősítési jutalmat adott.

Selmec igyekezett az erdők közé ékelődött idegen - legtöbb­ször mezőgazdasági - területeket megszerezni, ahová erdőket ül­tetett. 1914-ben ezt a munkát már 15 kisebb-nagyobb, általában ideiglenes csemetekert segítette. Ekkor egyré nagyobb problé­mát okozott a jegenye fenyvesekben fellépő gombakárosítás, úgy­hogy azokat lombfákkal (juhar és kőris) igyekeztek elegyíteni.

A város gyümölcsfaiskolát is tartott fenn. Ez irányú munkáik­ról az utakat szegélyező diófák, esetenként körte- és almafák ta­núskodnak.

A városi erdők vadászati viszonyai igen kedvezőtlenek voltak. Az állandó zavarás (kirándulók, gyakorlatozó mérnökhallgatók stb.) és a helyi lakosok vadászása a még oly kedvező, mezőgazda- sági területekkel tarkított lomboserdőkben sem engedte a vadál­lományt elszaporodni. Krausz Géza városi erdőmester az Orszá­

AZ I S K O L Á K V Á R O S A 29

gos Erdészeti Egyesület 1900. évi vándorgyűlése alkalmával elmondta, hogy 56 vadász egész napi vadászat során ejt el 1-2 nyu- lat, egyéb vad még ennyi sincs. A székében elterjedt madarászást pedig a XX. század első éveiben a következő táblák felállításával igyekeztek korlátozni: „Kíméljük a madarakat és fészkeiket.”

Az erdők személyzeti viszonyairól érdemes tudnunk, hogy 1885-től egy erdőtisztet (városi erdőmestert) alkalmaztak, akit a város élethossziglan választott meg. A szakirodalmi munkássá­ga révén is ismert Krausz Géza azonban évekig betegeskedett, úgyhogy a város a kincstári erdészettől kért segítséget, de azok -a létszámhiányra hivatkozva - nem adtak. Krausz halála után- a szintén szakirodalmi munkásságot is folytató - Zólyomi Imre lett az erdőmester. Az erdőőrök és erdősuhancok, -csőszök száma nőtt: 1885-ben még 6 fő, 1900-ban már 16 fő teljesített szolgá­latot. A létszám növekedésének azonban akadálya volt az erdők viszonylag alacsony jövedelme. Hiába rendelték el például 1899- ben a városnak, hogy két erdőtisztet alkalmazzon, azt nem tudta fizetni. Pedig a „külutcákban”, majorokban lakók erdőkárosítása is nagyobb személyzetet indokolt.

A kincstár tulajdonában maradt erdők két erdőgondnoksága, a Selmecbányái és a szélaknai is közvetlenül kapcsolódott a város­hoz. (Ezeket Zsarnócáról irányították.) így az egykori kamarai erdőgazdálkodás szervezeti nyomai a városban továbbra is meg­találhatók voltak.

A város azonban mégsem erdőiről volt nevezetes, hanem sok­kal inkább iskoláiról.

Az iskolák városa

A Selmechez kötődő oktatás legfontosabb területe a műszaki, a montanisztika tudományának művelése, átadása volt. Ezzel (és a későbbiekben belőle kinövő erdészettel) lett a város világhírű. Tehát legelőször ezt tekintsük át.

A bányászattal, kohászattal kapcsolatos ismereteket is meg kellett valahol tanulni. A tapasztalatok átadásának intézményes formájá­ról első ízben 1735-ben bécsi udvari kamarai szabályzat jelent meg, amely a selmeci Bányászati-Kohászati Tanintézet (Berg Schcola) kiépítését célozta. Az iskolában - amely ebben a formá­ban 1763-ig működött - a kétéves tanulmányi idő alatt a kamarai

30 S Z É P K I S V Á R O S S E L M E C B Á N Y A

igényeknek megfelelő, vezető műszaki szakembereket képeztek. Az időszak jeles tanára Mikoviny Sámuel (1700-1750) volt.

A szakemberek iránt megnyilvánuló igény, illetve a montanisztd- ka tudományának fejlődése intézményi korszerűsítést is kívánt. Az egész osztrák birodalom igényeinek megfelelő Bányászati- Kohászati Akadémia (Academia Montanistica, Bergakademie) felál­lításáról 1762-ben született uralkodói döntés. Az intézmény ebben a formában 1846-ig állt fenn. Közben azonban növekedtek a köve­telmények, amely a tanszékek számának szaporodásában, illetve a képzési idő három évre való emelésében (1770-ben) is megnyilvá­nult. A kornak jeles tanárai N. J. Jacquin (1727-1817), G. A. Scopoli (1723-1788), Ch. T. Delius (1728P-1779). Az 1770. évi tantervi utasítással kapcsolatban meg kell említenünk, hogy Mária Terézia az okmány jóváhagyásakor utalt az erdészeti oktatás fontos­ságára is. Kiemelte, hogy a bányászoknak, kohászoknak a működé­sükhöz szükséges fáról is gondoskodniuk kell, tehát az erdészeti ismeretekben is járatosnak kell lenniük. A korabeli előadási anyagok vizsgálata arról győz meg bennünket, hogy az erdészeti tárgyak oktatását 1770-től Selmecen valóban elkezdték.

A korábban a bányaműveléstanon belül előadott erdészeti is­meretek kezdték szétfeszíteni a bányászati tárgy adta kereteket, ugyanakkor szükségessé vált önálló, az erdészetet magas fokon művelő szakemberek képzése is. Ebben a helyzetben az udvari kamara és a szakmai (bányászati és pénzverészeti) kamarák 1807- ben Erdészeti Tanintézet (Forstinstitut, -kabinet) felállításáról döntöttek. Az intézet első tanára H. D. Wilckens (1763-1832) lett. Az oktatási anyag és az oktatási idő lehetővé tette mind a bá­nyászhallgatók megfelelő erdészeti ismeretekkel való ellátását, mind önálló erdészek képzését. (Az erdészeti-bányászati tudomá­nyok összetartozását mutatja, hogy az erdészek is kötelesek voltak a bányászati akadémia első évfolyamát elvégezni.)

Fontos megjegyeznünk, hogy az erdészeti tudomány első pro­fesszora, Wilckens Selmecet nem tartotta alkalmasnak az erdé­szeti felsőfokú oktatás helyének. Részben azért, mert a környék termőhelyi viszonyait mostohának - például külföldi fanemek megtelepítésére alkalmatlannak - vélte. Részben pedig azért, mert a bányász-kohász intézményben nem látta az erdészeti oktatás szervezeti kibontakozásának a lehetőségét.

Az akadémiai önállósodásnak fontos lépése volt, hogy míg ko­rábban a hallgatók felvételéhez a főbányagrófi hivatal ajánlására az

AZ I S K O L Á K V Á R O S A 31

uralkodó hozzájárulására volt szükség, 1832-ben ezt a jogot a ma­gyar királyi udvari kamarának adták át. Sőt még ugyanebben az év­ben a felsőbb jóváhagyástól el is tekintettek, a felvételhez elégséges volt a főbányagrófi hivatal döntése. Az intézmény önállósodásának következő mérföldköve az 1846. esztendő, amikor az akadémia már nem a főbányagrófi hivatal intézményeként működött, hanem szervezetileg önállóan. Az összekötő kapcsot a főbányagróf szemé­lye jelentette, aki az akadémia igazgatói tisztét is betöltötte. Az in­tézmény ügyeinek vitelét a professzorokból álló igazgatótanács (élén a főbányagróffal) végezte. 1848-tól az erdészeti fakultást is akadémiának nevezték, így a selmeci intézmény neve Bányászati- Kohászati és Erdészeti Akadémia (Berg- und Forstakademie) lett.

A korból csak két professzor nevét említjük meg. Az egyik Ch. Doppler (1803-1853), aki tulajdonképpen csak az akadémia di­csőségkönyvében foglal el - világhírű kísérletei alapján - jelentős helyet, mert csak az 1848-49-es tanévben járt Selmecbányán. A másik pedig az erdészeti tárgyak professzora, Feistmantel Ru­dolf (1805-1871). Az ő idejében is felvetődött az erdészeti és bá­nyászati oktatás szétválasztásának a kérdése, de ő úgy gondolta, hogy amíg a bányászok Selmecen vannak, addig az erdészek (akiknek az oktatását nem általános célúnak, hanem a bányászati és kincstári igényeket kielégítőnek tartotta) is maradjanak ott. Az 1848-49. (csonka) tanévben először hangzottak el - az erdész szakon - magyar nyelven előadások.

Az 1846. évi új szervezet és -tanterv szerint az erdészeknek 3, a bányász-kohász hallgatók részére 4 évre emelték a képzési időt. A szervezeti változásokba, tantervi reformok bevezetésébe azonban beleszólt a magyar forradalom és szabadságharc. Az eseményekre reagálva az oktatók egyik része felesküdött a felelős magyar kor­mányra, másik része a bécsi udvar utasításait várta. Szintúgy az ifjúság, amely szintén két pártra szakadt. A magyar érzelműek a szabadságharc zászlaja alá, harcolni, a többiek Stájer-, illetve Csehországba új intézetet alapítani, tanulni indulnak.

Az abszolutizmus idején újra szervezeti és székhelyproblémák merültek fel. A főbányagrófi hivatal megszűnt, helyette az aka­démia élén a bánya-, erdő- és jószágigazgató állt. Az iskola fel­lendülését az 1867. évi osztrák-magyar kiegyezés, illetve az azt követő gazdasági növekedés hozta meg. A tanítás nyelve - a bá­nyász-kohászoknál fokozatosan, az erdészeknél egyszerre - ma­gyar lett. Az intézmény - melynek ettől kezdve a neve „Magyar

32 S Z É P K I S V Á R O S S E L M E C B Á N Y A

Királyi Bányászati és Erdészeti Akadémia” volt - a Pénzügymi­nisztérium felügyelete alá került. Az akadémia átfogó reformját az uralkodó 1872-ben hagyta jóvá, amelynek következtében az intézmény a selmeci bánya- és kohóigazgatóságtól teljesen kü­lönvált. Vezetőjét az akadémia tanáraiból álló önálló tanács választotta meg, és igazgatónak nevezték.

Ezzel egyidőben az egyes ágakon belül megkezdődött a speciali­zálódás. A bányászat szélvált bányászati, fémkohászati, vaskohá­szati és gépészeti-építészeti szakra (ez utóbbi csak 1895-ig állt fenn). Az erdészeti pedig általános erdészeti és erdőmérnöki szakra, miközben a tanulmányi idő az akadémia minden szakán négyről három évre csökkent. (A specializálódás tette lehetővé az elméleti képzési idő csökkenését.) A vizsgák, illetve a képesítés rendje is többször változott, fokozatosan közeledett az ország többi felsőoktatási intézményében elfogadottakhoz.

Az akadémia ekkor ugyan fokozatosan távolodik a korábbi, a Baltikumtól az Adriáig terjedő német nyelvű montanisztikai és er­dészeti tudományoktól, de professzorai és (továbbra is többnyelvű) hallgatói révén a nemzetközi tudományos és gyakorlati életben ko­moly elismerést vívott ki magának. Ehhez a korhoz kapcsolódik Faller Gusztáv (1816-1881), Farbaky István (1837-1928) és Kerpely Antal (1837-1907), illetve Wagner Károly (1830-1879), Illés Nándor (1836-1907), Fekete Lajos (1837-1916) és Szécsi Zsigmond (1841-1895) professzorok működése. A Selmecen vég­zett diákok ekkor teszik az ország érc- és ásványkincsét, illetve er­dőit valóban Magyarország felemelkedésének egyik forrásává.

Az akadémia feletti felügyeletet 1881-től az erdészeti részt illetően a földművelés-, ipari- és kereskedelemügyi (majd földmű­velésügyi) miniszter vette át, míg a bányászat-kohászatot tovább­ra is a Pénzügyminisztériumból felügyelték. A megnövekedett szakmai és személyi (több hallgató stb.) igények kor színvonalán álló kielégítését segítették elő azzal, hogy az akadémia új épüle­teket kapott. 1892-ben avatták fel az erdészeti palotát, amelyet a következő húsz év alatt a bányászati-kohászati, kémiai és az ércelőkészítési új épületek követtek.

A szellemi és anyagi gyarapodást bizonyos fokig jelzi, hogy 1904-től az akadémia neve, szervezete megváltozott, Bányászati és Erdészeti Főiskola lett. A tanulmányi időt ismét 4 évre emel­ték, és egyéb külsőségekben is kifejezésre juttatták az ország egyetemeihez való közeledést. így a főiskolai tanács rektort

AZ I S K O L Á K V Á R O S A 33

választott (akit pozíciójában az uralkodó erősített meg), a „szak­osztályok” négyre emelkedtek: bányamérnöki, vaskohómérnöki, fémkohómérnöki és erdőmérnöki. A „mérnöki” kifejezés hang­súlyosan utalt a műszaki jellegű oktatás erősítésére, a négyéves képzés során ugyanis szaporították az alapozó tárgyak előadási és gyakorlati óráit. Ezt az intézmény nevében is dokumentálni akarták; 1916-ban a főiskola tanácsülésén elfogadták azt a határo­zatot, hogy a főiskola legyen „Mária Terézia Műegyetem”. A tan­székek száma egyébként 20 volt, amelyből 6 közös, 8 bányász, 6 pedig kimondottan erdész volt.

A főiskola megszervezésével újra felszínre kerültek a szék­hellyel kapcsolatos kérdések. Tudjuk, hogy Selmec környékén a bányászat jelentősen hanyatlott, ugyanakkor azt is látjuk, hogy az oktatással kapcsolatos célkitűzések és elvárások viszont ha­tározottan emelkedtek. így ismételten felmerült a főiskola székhelyének kérdése. A bányászok-kohászok a budapesti mű­egyetem felé, az erdészek szintén a főváros felé tekintgetnek, ahol az oktatásra - vélik - és a diákság egyéb igényeinek kielégí­tésére is mód nyílna. Az erdészek egyébként az Országos Erdé­szeti Egyesület azon 1896. évi állásfoglalását vitték tovább, amely szerint az erdészeti felsőoktatást el kell választani a bányá- szattól-kohászattól. Hiszen már Feistmantel is megmondta, hogy Selmecen nem lehet általános erdészeti képzettséggel ren­delkező erdőtiszteket nevelni, jórészt csak a bányákhoz tartozó kincstári erdők igényeinek megfelelő képzés valósítható meg. Irány tehát a főváros?

Nem. Előbb a világháború csataterei következtek, majd a bé­kés, megegyezéseken alapuló székhelyváltás helyett a menekülés. 1918 novemberében a hallgatóság elkezdte a felkészülést a mene­külésre. A közeledő cseh csapatok elől december 14-én hajnalban szekereken, szánkókon mintegy 300-an menekültek - az ekkor még ideiglenesnek hitt helyzetben - a maradék ország fővárosa felé. Az utolsó vonat már Garamberzencén ragadt, de ott maradt a tanári kar jelentős része is. Ok csak 1919-ben, a főiskola hiva­talos „megbeszélését” követően jöttek el Selmecről.

így vesztette el a város az őt éltető felsőoktatási intézményt, és így nőtt Selmec egyre fájóbb, de feledhetetlen legendává.

Selmec iskolaváros jellegéhez az akadémiám kívüli intézetek is hozzájárultak. Ezek közül elsőnek a katolikus főgimnáziumot említjük meg.

34 S Z É P K I S V Á R O S S E L M E C B Á N Y A

Az egyházi oktatás ezen intézményét egészen az Árpád-házi királyokig vezetik vissza, amikor a városban a domonkosok taní­tottak. A XVI. századi vallási háborúk idején az oktatás részben szünetelt, illetve világiak tanítottak. Alapvető változást a jezsuiták 1649. évi letelepedése hozott, amely időtől kezdve az intézmény folytonossága egyértelmű. Ráadásul az épület is 1768-tól 1914-ig ugyanaz volt, a Bélabányai úton álló „régi épület.” A jezsuiták 1773-ban elhagyták a várost, így lett a gimnázium piarista, amely 4, 6, végül fokozatosan 8 osztályúvá alakult. A tanítás fokozato­san vált a város lakosságának anyanyelve szerintivé. 1913-ban Ybl Miklós tervei alapján kezdték meg egy új, minden igényt kielégí­tő épület emelését, amelyet 1914 őszén adtak át. Az államfordu­lat után állami reálgimnázium lett. A katolikus gimnáziumban tanult az erdészek közül például Divald Adolf (1828-1891).

A Selmecbányái középiskolák közül a legnagyobb híre az evan­gélikus líceumnak volt. Az 1528-ban alapított iskola 1673-ig tu­lajdonképpen a város iskolájaként működött. Aztán erre az isko­lára is jellemző volt a felekezetcsere, tehát története a katolikus főgimnáziummal közös. Határozott evangélikus színezetet a XVIII. század végén kapott, a következő században pedig fokoza­tosan előtérbe került az anyanyelvi oktatás. Az 1820-as években építették azt az épületet, amelyben többek között Petényi Salamon János (1799-1855), Petőfi Sándor (1823-1849), Andrej Braxatoris (Sládkovic) (1820-1871), Mikszáth Kálmán (1847-1910) is tanult.

A XIX. század folyamán az iskola fokozatosan egyre több álla­mi segélyt kapott. Ezzel egyidőben pedig a tanmenete, tanulmá­nyi követelményei a többi, országosan elismert líceumhoz váltak hasonlóvá. Mindez nem mond ellent annak, hogy az iskola bizo­nyos fokig a selmeci akadémia „előszobája” volt. Csak példakép­pen említjük meg az itt tanuló, később híressé vált erdészeket, Vadas Jenőt (1857-1922), Fekete Zoltánt (1877-1962) stb.

A líceum épületét többször bővítették, kiegészítették. Az isko­lai egyesületek közül különösen a Petőfi Kör tevékenysége vált híressé.

Az evangélikus líceumból „nőtt ki” a tanítóképző intézménye. Itt 1881-ben indult az első évfolyam. A tanítóképző legfőbb cél­ja volt, hogy az istentiszteletekre megfelelő énekvezetőket képez­zen. Az egyházi szervek iskolafenntartási adományai így aztán az ilyenféle szükségletüktől függött, gyakran el-elmaradozott. Vé­gül az intézet jelentős magánadományokhoz jutott, úgyhogy a

DIÁKÉLET, D I Á K H A G Y O M Á N Y O K 35

Paradicsom-hegy lábánál - Sobó Jenő főiskolai tanár tervei alap­ján- 1912-ben új épületet emeltek. Ugyancsak Sobó tervei alap­ján kezdték el egy internátus építését is.

Az intézmények között egyáltalán nem álltak merev falak. Hi­szen nemcsak az evangélikus líceum tanulói folytatták tanulmánya­ikat az akadémián, hanem a tanárok is át-átjártak oktatni az egyik intézményből a másikba. Tudjuk például, hogy az idegen nyelvet (németet, franciát) a főiskolán is tanítóképzői tanárok oktatták.

A város, ahol a csillagász Hell Miksa (1720-1792), vagy a fes­tőművész Gwerk Ödön (1895-1956) is született, különböző műveltségeknek, különböző kultúráknak volt találkozópontja, így - minden érzett és érezni vélt vidékiesség ellenére is - isko­lái megfelelő közegben fejlődhettek, diákjaikat a kor legjobbnak ítélt módszereivel készíthették fel az életre. Mindezeken túl azonban útravalóul kaptak egyfajta „selmeci hangulatot” is, amelyben az egyik meghatározó részt a „selmeci hagyományok” jelentették.

Diákélet, diákhagyományok

A selmeci diákélet, diákhagyományok az intézményekhez tartoz­tak. Mégis önálló életet is éltek, hiszen a diákok mindennapjai ugyan az Alma Materhoz kötődtek, de ők mégis másképpen, más szemmel élték meg a tanéveket, mint általában a professzorok. Az iskolák történetét pedig általában a tanárok írták. Mi most még­is azt kíséreljük meg, hogy a selmeci iskolákat a diákság szemüve­gén át láttassuk.

Amikor Selmecen 1735-ben megkezdődött a montanisztika oktatása, a diákok élete bizonyára nem különbözött sokban a kincstár más tisztviselőitől, helyesebben gyakornokaitól. Életük fokozatosan, az intézmény fejlődésével, terebélyesedésével vált a mai fogalmaink szerint is diákéletté.

Az 1770. évi szervezet alapján a képzés három éve alatt hetente csak négy napon át tartottak két-két óra előadást. A fennmaradó időben rajzfoglalkozások, gyakorlatok (bányajárások, bányagépek megszemlélése stb.) voltak. Félévente tettek vizsgát, az utolsó vizsga után általában lehetőségük volt tanulmányútra menni. Minket azonban érdekel az is, hogy kik és milyen módon lehet­tek az intézet hallgatóivá.

36 S Z É P K I S V Á R O S S E L M E C B Á N Y A

Kezdetben a bányakamara gyakornokait képezték. Az akadé­mia megszervezése után a bejutásra a nem kamarai szolgálatban álló növendékeknek is lehetőségük volt, bár a filozófiai előkép­zettséget megkövetelték. A felvételiket a bécsi udvari kamara hagyta jóvá, sőt az intézkedett az esetleges ösztöndíjakról, pénz­segélyekről is. A XVIII. század utolsó éveiben annyira sok fiatal akart Selmecen tanulni, hogy az ún. önkéntes hallgatók számát korlátozni kellett. Ekkor ugyanis négyféle hallgató látogatta az intézményt. A magánhallgatók, akik nem kamarai alkalmazottak voltak és nem is ott akartak elhelyezkedni. Vizsgakötelezettségük nekik nem volt, de az akadémia szabályait természetesen kötele­sek voltak betartani. Az ösztöndíjazott gyakornokok (hallgatók), akik eleve valamelyik kincstári bányamű bányatiszt-utánpótlását szolgálták, és tanulmányi idejük alatt ösztöndíjat kaptak. A fize­tés nélküli gyakornokok szintén kincstári szolgálatra készültek, de őket a kincstár tanulmányi idejük alatt nem tudta segíteni. Vé­gül voltak az önkéntes bányászhallgatók, akik szintén nem kaptak ösztöndíjat, sőt számukra a kincstár állást sem kínált, de közülük is kikerülhettek fizetés nélküli gyakornokok, akiknek a kincstár­nál már az álláslehetőségük is megvolt.

Amikor az Erdészeti Tanintézetet megszervezték, ott hetente két napon (egy délelőtt és egy délután) oktatták a bányászhallga­tókat. Ide is beiratkozhattak azonban magántanulók, akik a hét többi napján is az erdészettel foglalkoztak. A vizsgákat itt nem félévenként, hanem az összes erdészeti tárgy lehallgatása, illetve a gyakorlatok után kellett letenni.

Érdemes egy kicsit a X V III-X IX . század diákjainak leterhelé­séről, a velük szemben támasztott követelményekről is néhány szót szólnunk.

Mivel a XVIII. század végén a középiskolákban csökkent a ter­mészettudományi jellegű tantárgyak oktatása, ezért a selmeci akadémián „filozófiai kurzust” szerveztek. így a felvételi követel­mények úgy módosultak, hogy a pályázónak a humán tárgyakból kellett legalább jó középiskolai előmenetelt bemutatnia. (A felvé­telinél követelmény volt a 18. életév betöltése is, illetve, akik nem jártak még bányákban, hutáknál, azoknak egy év gyakorlatot is előírtak.)

A bányász szakra 3,5 éves tanulmányi időt határoztak meg. A tanév novemberben kezdődött és augusztusban végződött. A félévi vizsgák húsvét körül, illetve nyár végén voltak. A megfe­

DIÁKÉLET, D I Á K H A G Y O M Á N Y O K 37

lelő osztályzatokon kívül a hallgatóktól a jó magaviseletet is meg­kívánták. Ennek a jelentőségét csak akkor értjük meg, ha utalunkH. D. Wilckens egyik levelére, amelyben a hallgatók erkölcste­len, züllött életére panaszkodik, akik ellen még a vasraverést is be kellett vezetni, hogy jobb belátásra térjenek. Nem volt tehát Sel­mecen egyszerű sem oktatónak, sem hallgatónak lenni.

A hároméves elméleti képzés után 3 hónap bánya- és 3 hónap kohászati gyakorlat következett. Ezekről is osztályzatok szület­tek, de végső vizsga nem volt, az iskolát csak befejezték. (Az arra érdemesek ekkor indulhattak bel-, majd külföldi tanulmányútra.)

Az akadémiát 1832-ben hangsúlyosan nyilvános tanintézetté tették, azaz mindenkit felvettek, akinek a szükséges előképzettsé­ge megvolt. Csak az ösztöndíjasok számára írták elő a tantárgyak kötelező rendben való hallgatását. így aztán a korábbi hallgatói kategóriák egyszerűsödtek. Voltak rendes bányászakadémisták és önkéntes hallgatók. Az előzők végbizonyítványt kaptak, az utób­biak csak tanbizonyítványt arról, hogy az akadémiát látogatták. A külsőségekben jelentett változást, hogy az akadémisták 1838- tól a bányászöltözetet - a megfelelő tiszti jelvények nélkül - hordhatták.

Az 1846. évi új tanterv indoklásában már arról panaszkodnak, hogy a hallgatók túlterheltek. így a félévenként két tantárgy hall­gatásánál, illetve az azokról teendő vizsgáknál többet nem java­soltak. Ugyanakkor az elméleti és a gyakorlati oktatást is párhu­zamossá igyekeztek tenni. A rajztanítást viszont „minden semesteren át űzendő”-nek ítélték.

Tudjuk, a fiatalságot 1848-49-ben mégsem az új tanterv beve­zetése, hanem a forradalom és szabadságharc eseményei izgatták. Anélkül, hogy a kort részletesen tárgyalhatnánk, csak néhány tör­ténésre mutatunk rá.

A forradalom híre általában lelkesedéssel töltötte el a fiatalsá­got, de a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméjét saját városá­ban igazán nem tudta megvalósítani. Májusban az együtt kitűzött „svarcgelb”, a kék-fehér-piros és a magyar zászlók miatt összeüt­közésre került sor. Ennek következményeképpen a nem magyar érzelmű hallgatók - százharminchárman - elhagyták Selmecet.

Ősszel a tanévkezdésre összegyűlt hallgatókból nemzetőrség alakult. A selmeci diákok közül mások a honvédség kötelékében teljesítettek - gyakran tiszti - szolgálatot, és a haza legjobbjaival küzdöttek az ország szabadságáért. A magyar szabadság zászlója

38 S Z É P K I S V Á R O S S E L M E C B Á N Y A

alól azután nagyon kevésnek volt lehetősége visszatérni a selme­ci, ismét Habsburg-szellemű, német nyelvű akadémiára.

Azzal, hogy a kiegyezést követően az akadémia tannyelve a né­met helyett a magyar lett, Selmec tulajdonképpen kiszakadt a Dániától Dalmáciáig terjedő német nyelvű szakmai kultúrából. Ez a váltás azonban sokkal könnyebben végbement az intéz­ményben, mint az egyes emberek lelkében, különösen a diákság újat követelő, de mégis a hagyományokhoz ragaszkodó világá­ban. Példája ennek a diákhagyományok továbbélése.

A diákszokások, -hagyományok az európai kultúra részei. A középkor jelentős egyetemi központjaiból (Bologna, Párizs, Heidelberg, stb.) terjedtek el az egész földrészen. A közvetítések, illetve új „megtelepülési helyük” szelleme hatására azután mó­dosultak; koptak és gazdagodtak. A selmeci diákok életvitelét, szervezeteit, együttlétük alatt énekelt dalait, vígságos és szomorú eseményeit is mind a hagyományos, az európai egyetemeken dívó, mind a közvetítő német diákok, mind pedig a helyi bá­nyász-kohász hagyományok szőtték át.

Ezek a hagyományok, a közösség által elfogadott, sőt megköve­telt viselkedési normák egyfelől bezárkózást, a „filiszterektől” (nem akadémistáktól) való elkülönülést jelentettek. Másfelől viszont a kö­zösségen belüli szigorúan hierarchikus viszonyt, amely magában hordozta ugyan a testvériség szellemében nyújtott legkülönfélébb segítségeket, de ugyanakkor a szigorú engedelmességet is megkö­vetelte. Ezeknek a német szellemiséget hordozó „burschen- schaftoknak” (későbbi magyar szóhasználatban „társas körök”-nek fordították) az első szervezeti összefogása az 1823-ban alakult „Deutsche Gesellschaft in Schemnitz” volt. A „bursch”-ok német tányérsapkában (bumler), magasszárú csizmában (kanónesz), jobb vállukon átvetett „silbergrün” szalaggal és természetesen bottal jár­tak. Később ez a viselet a kincstári ösztöndíjasokat illetően egyre jobban hasonlított a bányász-, illetve erdőtiszti egyenruhához.

A „Schachtgesellschaft” 1858-tól működött ezen a néven, adott keretet az ifjúság életének. Milyen volt ez az élet?

Az ifjúság magaviseletét évtizedekig a Schacht-kocsmabeli szerda-szombati ivászatok (,,Schachttag”-ok), illetve a kör vezetői, hangadói által eldöntött „cselekvési programok” határozták meg. Ezek időnként a tanárokkal és a városi polgárokkal szembeni ag­resszivitásban, máskor a minden mértéken felüli ivászatokban nyilvánultak meg. Az összetartás, az együtt töltött időszak vará­

DIÁKÉLET, D I Á K H A G Y O M Á N Y O K 39

zsa azonban mindezeket a túlzásokat elnyomta. Az idő előreha­ladtával mégis megbomlott az „egy mindenkiért - mindenki egyért” elv. A reformkorban ugyanis egyre jelentősebb lett a hall­gatók nemzetisége. így a burschenschaftok feloldó, egységesen német világot közvetítő szellemisége nem mindenkinek tetszett. A másra vágyók lázadni persze nem akartak, nem is volt tanácsos (a „Verschiess” - körből való kizárás - minden akadémiai ambíci­ónak is a végét jelentette volna), de a másfajta érdeklődés eseten­ként más köröket is életre hívhatott.

Az akadémia hallgatói is ott voltak már a XIX. század első ne­gyedében az evangélikus líceum egyletében, majd a harmincas években megalakult a Selmeci Akadémiai Magyar Literatúrai Társaság, amelynek a tagjai között szintén ott találjuk a líceum ta­nárait és diákjait is. A Bach-rendszerben természetesen nem, de az abszolutizmus gyengülésével újra szervezkedni kezdtek, amelynek eredményeképpen 1862-63-ban létrejött a Társasági és Olvasó Kör (1869-től Általános Társaság). Ez a társaság többször módo­sította alapszabályát, sőt többen ki is váltak belőle, de tulajdon­képpen végig megmaradt a burschenschaftok alapján. Sőt, életké­pességét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az akadémia magyarosítása után is tulajdonképpen megmaradt németnek.

A magyar csoport előbb csak szervezkedett, majd 1875-ben - részben a régi schachtisták bevonásával - alakult meg a Magyar Társaság. 1876 decemberéig a burschenschaft is többé-kevésbé működött, de 1877 februárjában megtörtént a feloszlási ünne­pély. Ez utóbbit elősegítette az, hogy a pénzügyminiszter ekkor rendeletben tiltotta meg a német diákságra emlékeztető szokáso­kat. Ezt a tényt azért említjük meg, hogy lássuk, a kormányzati tényezők is foglalkoztak a diákok egyleti életével.

A Magyar Társaság és az Általános Társaság 1879-ben olvadt össze Akadémiai Ifjúsági Körré. Ez a szervezet vállalta azután mind a régi - vállalható - bursch-hagyományokat, mind a ma­gyar ifjúság törekvéseit. Tagjai által éltek tovább a régi nóták, de tagjai igyekeztek a diákság irodalmi és egyéb művelődési igényeit is kielégíteni. Mindehhez székházuk, abban könyvtáruk, szertá­ruk, étkezőhelyiségük volt. Sőt, ezek fenntartásához az államtól rendszeres segélyt is kaptak. A továbbiakban a kör lett letétemé­nyese mindannak, amelyet ma „selmeci hagyományok” név alatt ismerünk. (Például a szakestélyek, az 1880-ban létrehozott „Steingrube” nagyközség cécói, a balek-firma kapcsolat stb.)

40 S Z É P K I S V Á R O S S E L M E C B Á N Y A

Az akadémiához kapcsolódó szervezetek között meg kell még említenünk a körön belül, azzal együtt működő különböző vidéki köröket, amelyeknek gyökerei még szintén a burschenschaft ide­jéig nyúlnak vissza. Ilyenek voltak: az Alföld-tiszavidéki Kör, a Bánáti Társaság, a Dunáninneni Kör, a Dunántúli Kör, az Er­délyi Kör és a Szepesi Kör. (Ez utóbbi örökölte 1877-ben a bur­schenschaft fehér-zöld-fehér zászlaját, jegyző- és névkönyveit.) Tagjai az illető vidékről származó diákok voltak.

Az 1871-ben alakult Főiskolai Segélyező Egyesületnek (mely­nek elődje az Ifjúsági Körön belül működő „Akademischer Kran- ken-Unterschützungsfond” volt) viszont minden hallgató tagja volt. Betegellátást, szegényebb sorsú hallgatók segélyezését in­tézte. Ebből „nőtt ki” (országos összefogással) 1911-től a Mensa Akadémia Egyesület. Naponta mintegy 100 fő számára adott- részben ingyen - ebédet, sőt a háború alatt már a vacsoraellá­tást is tervezték.

Az Akadémiai (Főiskolai) Atlétikai Klub 1860-tól kezdve előbb a Leányvárban, majd a Zöldfa vendéglőben, illetve az Ovárban működött; vívást, gimnasztikát, továbbá korcsolyázást oktatott. A Főiskolai Sportlövő Klub 1914-ben a sörétlövés gya­korlására jött létre, míg az 1908-ban alakult Főiskolai Zászlóalj a golyólövést, illetve a katonai feladatok megoldását gyakorolta. 1913-tól működött a főiskolán a Főiskolai Zene- és Énekkor. Az1913-ban életre hívott Selmecbányái Széchenyi Szövetségnek mind főiskolai, mind városi tagjai lehettek. Irodalmi, társadalmi, közgazdasági és közművelődési kérdésekkel foglalkoztak.

Mindezekből láthatjuk, hogy is főiskolán a XX. század máso­dik évtizedében működő szervezetek - az Ifjúsági Kör elsőbbsé­gének a megtartása mellett is - bizonyos fokig „elvilágiasodtak” Az új klubok, körök is mutatták, hogy az egykori burschenschaft- ból kinövő ifjúsági egyesület már nem elégíti ki a hallgatókat. Ér­deklődésük, szokásaik közeledtek az ország egyéb felsőoktatási intézményeinek hasonló helyzetű hallgatóihoz.

Térjünk azonban még vissza a XIX. század végének akadémi­ai életére!

A kiegyezés után mind az erdészeknél, mind a bányászoknál rendes, rendkívüli és vendéghallgatók tanultak. A rendesek vala­mennyi tantárgyat a megszabott rend szerint hallgattak, abból vizsgáztak. A rendkívüliek csak némely tárgyat hallgattak a ta­nulmányi rend szerint, míg a vendégek csak néhány tárgyat hall­

DIÁKÉLET, D I Á K H A G Y O M Á N Y O K 41

gattak - az érdeklődési körüknek - megfelelően. Tandíj ez utób­biak számára sem volt, de vizsgadíjat kötelesek voltak fizetni.

Még a fizetendőknél maradva utalnunk kell rá, hogy az 1870- es évek körül 300-350 Ft-ra becsülték azt az összeget, amelyből egy tanévet a hallgató ki tud hozni. Ebben az étkezési költségek (a Schacht és más kocsmák látogatása nélkül!), a tanszerek ára és a lakbér volt benne. Ennek az összegnek a biztosításáról a szülő (gyám) aláírással igazolt nyilatkozatot adott ki. Körülbelül ekko­ra összeget tettek ki a megpályázható ösztöndíjak is.

A tanév október elsejétől július végéig tartott. Tulajdonképpen ebben a „ritmusban” élte a város is az életét. Hiszen utalnunk kell újra arra, hogy a diákság jelenléte nem pusztán a tanszemélyzet­re és a tanulókra, hanem az egész városra tartozott. A diákok nyá­ri szünideje alatt a város elcsendesedett. Csak ősszel, az új tanév kezdetén elevenedett meg ismét minden. A szállásadók szellőz­tettek, meszeltek, kályhákat tisztogattak. Várták a diákokat. De még jobban várták Selmec lányai, akik mindegyre a postakocsi­állomás, illetve a város forgalmas részeit lesték, hogy jönnek-e már a diákok. És azok megjöttek. Kezdődött, folytatódott tudás kútjára járás, az Alma Mater újabb és újabb diákhadat táplált.

Hogy ezt a táplálékot ki milyen mértékben szívta magába és tar­totta meg, arról a professzorok félévente - de gyakran az órákon, gyakorlatokon is - próbáltak meggyőződni. A heti 24—28 előadási (délelőtti) és gyakorlati (főleg délutáni) órákon elsajátítottakat „je­les”, „jó”, „kielégítő”, „elégtelen” és „rossz” minősítéssel jellemez­ték. A szorgalmat pedig „igen szorgalmas”, „szorgalmas” és „nem szorgalmas” jeggyel látták el. Aki „rossz” előmenetelt, illetve „nem szorgalmas” jellemzést kapott, az utóvizsgát sem tehetett. Róla ugyanis nem feltételezték, hogy az elmaradást néhány hét (hónap) alatt behozhatja. Évet ismételt, sőt ismételt gyenge előmenetel esetén az akadémiáról is elbocsátották.

A félévi vizsgákat sikeresen letévők abszolutóriumot (rende­sek), tanbizonyítványt (rendkívüliek) vagy vizsgabizonyítványt (vendégek) kaptak. Egyetlen órát sem lehetett igazolatlanul mu­lasztani, sőt a hallgatók előzetes engedély nélkül a várost sem hagyhatták el. 1873-tól néhány évig kötelező tanrend nélküli, ál­lamvizsgákkal vagy szigorlatokkal egybekötött tanszabadságot engedélyeztek, de ez a reményeket nem váltotta be. A hallgatók ugyanis nem tudtak élni a tanszabadság adta lehetőségekkel, ha­nem inkább az ifjúsági köri, illetve városi szórakozások felé fór­

42 S Z É P K I S V Á R O S S E L M E C B Á N Y A

dúltak. így a továbbiakban az akadémia vezetősége inkább a szi­gor, a leterhelés növelését szorgalmazta. Ezt mi sem mutatja jobban, mint a heti 40-45 előadási és gyakorlati órák száma. Ta­lán azt sem lesz érdektelen megjegyezni, hogy a vizsgakötele­zettségek teljesítését is nagyon szigorúan vették. A hallgatók a névsor alapján megállapított sorrendben, a tanárok által kijelölt napon voltak kötelesek megjelenni és vizsgát tenni.

A főiskola 1904. évi megszervezésével továbbra is a fokozott követelmény, a szigorú tantervek szerinti oktatás és számonkérés volt a jellemző - hiszen a főiskola a műszaki egyetemek rangjára akart emelkedni. A heti óraszám ugyan 35-40-re csökkent, de például az erdőmérnöki karon a 8 félév során 55 tantárgyat ak­tattak. (A bányászoknál-kohászoknál jóval 60 felett.)

Már a főiskolás időszak nagy eseménye volt az Ifjúsági Kör új otthonának felavatása (1908), amelyet országos adakozásból, de főleg a város segítségével rendeztek be. Ugyanennek az időszak­nak volt eseménye az 1910. évi főiskolai sztrájk is. Az ifjúság ugyanis - és ez országos jelenség volt - fokozatosan, de egyre éle­sebb megnyilatkozásokkal vett részt a politikai küzdelmekben. (Ennek korábbi példája volt az, amikor 1905-ben a darabont kor­mány főispánjának selmeci beiktatását akadályozták meg. A követ­kezmény a főiskola ideiglenes bezárása lett.) Selmecen ugyanak­kor a polgárok egyre nehezebben viselték el a kicsapongó, italozó, olykor nőket zaklató fiatalokat (mert az így viselkedők tűntek fel nekik). Ez ellen tiltakoztak. A diákság politikai küzdelmekbe való beavatkozása azonban mind 1905-ben, mind 1910-ben már kar­hatalmi eszközök alkalmazását is maga után vonta. A jogosan-jog- talanul leadott figyelmeztető lövésekre, illetve két hallgató ideig­lenes eltávolításra a hallgatók sztrájkkal válaszoltak. Időbe telt, amíg a kedélyek lecsillapodtak, és az oktatást folytatni lehetett.

A politikai feszültségek mögött természetesen szociális, gazda­sági feszültségek is lappangtak. Az ifjúság étkezési gondjainak enyhítésére országos adakozásból hozták létre a már említett menzaegyesületet, de az 1910-es években jellemző országos drá­gaság is a selmeci életet egyre nehezebbé tette. A hallgatók egyre gyakrabban hivatkoztak rá, hogy a főiskolai leterheltség mellett különmunkát nem vállalhatnak, az otthoni segítség meg mind kevesebb dologra elegendő. A várost is ostorozták, hiszen hiába vélekedtek annak polgárai úgy, hogy a sok gyomorbajos hallgató a mérhetetlen mennyiségben elfogyasztott sörtől van, az egész-

É R K E Z É S S E L M E C B Á N Y Á R A 43

ségtelen ivóvíz, a rossz táplálkozás inkább a hallgatói véleményt támasztotta alá: „a kor már annyira túlhaladta Selmecbányát, hogy azt többé utolérnie lehetetlen, vagy legalábbis emberfelet­ti”. A dohos, világítatlan lakások, az alig megfizethető, de bizto­san kifuthetetlen „kamarák” helyett szabályos diákszállót, olcsó és jó szálláslehetőségeket szerettek volna - akár másik városban is. Tehát el kell menni Selmecről? A főiskola vezetősége és diáksága egyre inkább egyetértett, hogy el.

Ekkor jött a háború. A hallgatók és az oktatók a hazáért har­coltak, haltak meg mintegy hetvenen - de életük egy darabja Selmecen maradt. Ebben a darabban vajon a „Zum goldenen Grubenlicht” füstös-fényes estéi, vagy a penészes, sötét diákka­marák voltak az igazak? Minden bizonnyal mindkettőből az em­lékek, amelyek - köztudottan - megszépítenek.

Érkezés Selmecbányára

Selmecre a hegyeken át

Selmecbányára a mai utas legtöbbször a Garam völgyéből jut el, mert gépkocsival nyugat és dél felől ez a leggyakrabban használt út.

Léváról (Levice) Bát (Bátovce) községnél érjük el a Selmeci- érchegység déli kapuját. Bát község már 1320-ban szerepel okle­velekben, római katolikus temploma pedig 1070-ből való. Azóta természetesen többször átépítették, most barokk stílusú. Ugyan­csak barokk kúria is található a községben. Bát környékén szőlőt is termesztenek, így több érdekes népi építmény kapcsolódik a szőlőtermesztéshez.

Báttól a Szikence-patak (Sikenica) völgyében haladunk északra, és három különböző utat is választhatunk.

Az első lehetőség az, hogy megmaradunk a Szikence völ­gyében, ahol a következő település Bagonya (Bohunice). Ebben a fa­luban érdemes (legalább kívülről) megnézni a község egykori földesura, Nyáry Rudolf által 1816-ban építtetett kastélyt. A patak völgyben folytatva utunkat kapaszkodunk fel a Selmeci-érchegység hegyeire.

Tehetünk azonban - második lehetőségként - Bagonyánál bal­ra egy kitérőt, hogy Bakabányánál kezdjük az ismerkedést az egy­kor alsó-magyarországi bányavárosokkal.

44 É R K E Z É S S E L M E C B Á N Y Á R A

7. sz. ábra - Selmecbánya és környéke

1. Alsó-Hodrusi-tó (Dolnohodmsskéjazero)

2. Rozgnindi-tó (Rozgrundské jazero, Stiavnickéjazero)

3. Bélabányai-tó (Belianske jazero)

4. Halicsi-tó (Halcianske jazero)5. Tópataki (Kolpachi)-tavak

(Kolpasskéjazera, Studenské jazera)

6. Klinger-tó (Kiingerskéjazero)

7. Bakomi-tó [Vindsachtské (Piargske) veiké jazero /

8. Szélaknai (Windschachti)-tó IVindsachtské (Piargske)

9. Évicska (Kis-szélaknai)-tó (Evickino jazero)

10. Rihnyavai (Reichaui)-tavak (Ricbnavské jazera)

11. Bacsófalvi-tó (Pocúvalské jazero)

S EL MECR E A H E G Y E K E N ÁT 45

Bakabánya (Pukanz; Pukanec) a hét alsó-magyarországi bánya­város egyik legrégebbi tagja. „Villa Baka” néven ugyanis már az 1075-ben kelt garamszentbenedeki alapítólevélben is szerepel. A bányaszabadalmat Károly Róberttól kapta, de a további századok nem a zavartalan bányászkodással teltek, hanem a meg-megújuló török támadásokkal. Bakabányát ugyanis, ellentétben például Selmecbányával, a törökök többször elfoglalták, feldúlták és le­rombolták. Ez a város délről (a megerősített városfal ellenére is) teljesen védtelen volt, így a Szikence völgyében előretörő hadak szabad prédája lett. Azután pedig hiába szűnt meg a török fenye­getés, a XIX. századra a város elveszítette jelentőségét, mert bányái kimerültek.

A város nevezetességei között tartjuk számon a mintegy 500 méteres városfalat, a régi polgár- és bányászházakat. A gótikus Szent Miklós-templom (amely feltehetően a XIV. századból szár­mazik) pedig Bakabánya legfőbb látnivalója. Oltárát lőcsei mes­terek készítették, tornyát viszont csak 1864-ben emelték.

Bakabányáról nem kell visszatérnünk Bagonyára, hanem északkelet felé folytatva utunkat Kőpatak (Kamenica) alatt érjük el a Szikence völgyét követő országutat. Balról elhagyjuk a Kő- pataki-tavat (Stamposské jazero), majd újabb kilométerek megté­tele után balról a Rihnyavai (Reichaui)-tavakat (Richnavské jazera) pillantjuk meg. Közvetlenül ezen tavak után kelünk át a Garam és Ipoly vízválasztóján, jobbról pedig a Bacsófalváról vezető út torkollik ide.

Harmadik lehetőségként ugyanis Bacsófalván keresztül is meg­közelíthetjük Selmecet. Ebben az esetben Bát után néhány kilo­méterrel jobbra térünk. Áthaladunk Almás (Jablonovce) és Bagyan (Bad’an) községeken. Almáson két templom érdemel figyelmet. Az evangélikus 1459-ben, gótikus stílusban épült, amelyet azóta többször is átalakítottak. A másik klasszicista stílusú, 1794-ből való. Bagyan evangélikus templomát pedig a XVIII. században emelték.

Bacsófalva (Pocúvadlo) község különösebb látnivalót nem kínál (bár a település közelében két vármaradvány is látható, a templo­ma pedig 1801-ben épült), sokkal inkább érdekes a Bacsófalvi-tó (Pocúvalské jazero). A tóval szemben, az út jobb oldalán, egy ter­metes tölgy mellett indul a jelzett turistaút a Szitnyára (1009 m). Aki nem vállalkozik a nevezetes kilátóhelyre való felkapaszkodás­ra (ahová egyébként Selmec felől, máshonnan is el lehet jutni), de legalább a Selmeci-érchegységtől délre fekvő vidék panorámájá-

46 É R K E Z É S S E L M E C B Á N Y Á R A

bán szeretne gyönyörködni, annak a Holikra (754 m) vezető sétát ajánljuk. Az országúitól jobbra, visszafelé, déli irányba kell indul­ni, hogy a Holikon lévő védett területet elérjük. Ez a gyep olyan szárazságtűrő és melegkedvelő (xerotherm) növények élőhelye, amelyek a Nagyalföldön és a Magyar-középhegységben gyakori­ak, itt viszont rendkívül ritkák.

A tótól folytatva utunkat a Keresztút-, Krizsna- (Krizna)hágón átkelve Selmec közvetlen közelébe érkezünk. A tavak, az aknák jelzik, hogy ez már kimondottan bányavidék. Az úttól balra

(amelybe már a Bakabánya felől jövő út is befut) a Szélaknai-tavat [Vindsachtské (Piargské) dőlné jazero] és a Bakomi-ta- vat [Vindsachtské (Piargské) veiké jazero] látjuk. Jobbra az Evicska(Kis-Szélaknai)- tó (Evickine jazero) víztükre csillan meg. így érünk Szélaknára (Piargba).

Szélakna vagy Hegybánya (Wind- schacht, Piarg; Stiavnické Bane) az érc­hegység legfontosabb bányásztelepülése volt. A XVIII. századtól már itt volt a Sel­mec környéki bányák központja. Több bányavállalat, majd a századfordulótól drótkötélgyár képviselte az ipart a köz­ségben. Nevezetes középületei, a temp­lom a kolostorral és a zárda (Tirts-ház) az út jobb oldalán állnak. A barokk temp­lom 1754-ből való, orgonája barokk-ro­

kokó stílusú. Bányászati emlékei közül a „Cameralhaus”-t említ­jük meg, amely (Selmec felé haladva) az út bal oldalán található. Ebben az épületben működött a bányahivatal és az akadémia előd­jeként szolgáló Bergschule is 1737-től. (Napjainkban a városi ta­nács van benne.) A település temetőjének sarkában, hársfák alatt, 48- as honvédobeliszk áll. Emlékeztet Görgey 1849. január 19-én és 2 1-én Szélaknán vívott csatáira. A századforduló éveiben az akadé- misták minden március 15-én elzarándokoltak ide, és a hősökre emlékeztek. Szélaknán születtet Jávorka Sándor (1883-1961) bota­nikus, a magyar botanika egyik legjelentősebb képviselője.

Ahogyan ritkulnak a település házai, feltűnnek az út mentén álló diófák, amelyeket még dr. Tóth Imre, a századforduló Sel- mecének nevezetes orvosa, egészségügyi felügyelője, ösztönzé­

si hegybányai honvédemlék (2002)

SEL MECR E A H E G Y E K E N ÁT 47

sére ültettek. Ezeket a fákat megtaláljuk a városból kivezető más utak mentén, illetve magában Selmecbánya városában is. (Az orvos 20 ezer diófa csemetét ajándékozott a selmecieknek, közü­lük ötezret magának a városnak.)

A városba napjainkban már két út is bevezet. Az egyik, az új, a Szentháromság-hegyet megkerülve, alulról jut be a városba A másik, a régi út pedig (amelyet ezúttal ajánlunk követni) az egykori András-akna mellett vezet el. Az út jobb oldalán, az akna környékén szabadtéri bányászati múzeumot rendeztek be (később részletesen bemutat­juk). Ez az úttól jobbra esik, balra egy fehér körbástyát lá­tunk a hegyoldalban.

A bányászati múzeum után következő kanyarban már fel­tűnik Selmec jelképe, a Leány­vár. Az utas, aki Selmecbányá­ra igyekszik, önkéntelenül is ezt, a város jelképét keresi.Gondoljunk az egykori balek­ra, aki szülei, ismerősei révén A Leányvár és a Kálvária (2002)

hallott az Újvárról, és most szo­rongva várta, hogy végre meglássa a várost jelentő várat! Mennyi reménnyel és elszántsággal mehetett az akadémia városába, hogy azután az ott töltött évek alatt kiismerje magát Selmec zegzugos utcáiban, meredek hegyoldalain! A Leányvárra azonban mindig úgy tekintett, mint az első selmeci találkozására. Evek múltán ez került a valétaívekre, -tablókra és nótáskönyvekre. A Leányvár képe kísérte el az ország távoli vidékén lévő szolgálati helyére is, hogy azután ő is megmutassa gyermekeinek a Selmecet jelentő épületet. Most, a városhoz Hegybánya felől közeledve, mi is ezt a régi képet ismerjük fel a Leányvárban.

Tekintsünk azonban jobbra, közvetlenül az út mellett álló épü­letre is! Ott áll a fák között az egykori Zöldfa vendéglő. Ez a ma la­kóháznak használt épület a selmeci polgárok vasárnapi találkozó- helye volt, de az akadémiához is kapcsolódott. Az akadémiai (főiskolai) tornaegylet ugyanis itt tartotta foglalkozásait. A négy „E”-t („erő, erély, egészség, egyetértés”) valló fiatalok egykori épülete után hamarosan megérkezünk a város bejáratához, a Hegy- bányai-(Szélaknai-, Piargi-)kapuhoz.

48 É R K E Z É S S E L M E C B Á N Y Á R A

Selmecbánya központját egykor három kapun keresztül lehetett megközelíteni: a Hegybányai-kapun át, délkeletről a Szentantali-kapun át, északnyugatról pedig a Bélabányain keresztül. A kapuk természetesen a városfalakhoz kapcso­lódtak, amelyek ma nagyjából kijelölik a város belső, védett részének a határát.

Vonattal Selmecre

A Pest-Losonc-Ruttka vasútvonal Garamherzencénél (Hronská Breznica) 23 km-re közelítette meg Selmecet. A vasútállomás azonban nem Garamberzencén, hanem a Bars megyében fekvő Felsőbesenyő (Hronská Dúbrava) határában volt (ma a vasútállo­más neve is ez), mert a Garam jobb partján állt. [I. TÁBLA]

Garamberzencéről Selmecbányára az 1870-es évek elején épí­tettek ki egy keskeny vágányú szárnyvonalat. A tervek elkészíté­sében, sőt a kivitelezés elkezdésében (nyomkitűzés stb.) jelentős szerepet játszott Balás Árpád bányakerületi mérnök. Ma már normál nyomtávú vasút vezet Garamberzencéről (Felsőbesenyő­ről) Selmecbányára, de az egykori keskeny vágányú vasút nyomai is láthatók.

Mindjárt, ahogy kiszállunk a vonatból, az állomás mellett egy gyaloghíd vezet át a Garamon. A híd vasszerkezetei részben, a járó­felület meg teljes egészében az egykori kisvasútból (talpfáiból) készült. A Garam bal partján fekvő Garamberzence mellett ma autópálya dübörög el. Maga a falu különösebb látnivalót nem is tartogat számunkra. (Bár a háziszárnyasok génkészletéért aggódó világunkban jó látni a faluban lépten-nyomon elénk bukkanó fo­golyszínű kakasokat, gerleszínű tyúkokat.) Sétáljunk azonban le a falu végéig, oda, ahol a Kecskés-patak (Stáry potok) a Garamba ömlik! (Ez a pont egyébként a selmeci vonatból is látható.) Itt állt az egykori Szuchy-féle kocsma.

Amíg a vasútat nem építették ki Selmecig, addig itt várták a jö­vendő balekokat. Itt kezdődött az akadémiai diákélet, a balek­firma kapcsolat. Kellő számú diák összeverődése után a vidám társaság innen fogatokkal indult Selmecre. Amikor a vasút elké­szült, ez a fogadás átkerült a selmeci vasútállomásra. [I. TÁBLA]

Kísérjük most el a balekokat a berzencei állomástól Selmecig!Az „Ancsa” vonat tehát legelőször átkel a Garamon, majd a

Kecskés-patak völgyében kapaszkodik Selmecbánya irányába.

V ON ATT AL S E L M E C R E 49

Ezt a kapaszkodást szó szerint kell értenünk, mert a Garam part­jától csaknem 200 méterrel magasabban fekszik például Béla- bánya. A kapaszkodás alkalmat adott arra is, hogy amikor 1905 decemberében a darabont főispánt Selmecen be akarták iktatni, a diákság a sínt a legerősebb emelkedőn faggyúval kente be. A küldöttség csak a katonák homoklapátolása után, jelentős késéssel tudta útját folytatni.

A vonat egyébként Kecskés (Kozelnik) falun és - elhagyva Zó­lyom vármegyét - Bélabányán keresztül jut Selmec közelébe. Megjegyzendő azonban, hogy ezekből a településekből a vasúton utazó balek akkor se sokat látott, a megállóhelyek ugyanis ma is távol esnek az említett településektől. Balról a Halicsi-tó, jobbról pedig a Kálvária-hegy viszont látható. Ugyanígy Kisiblye is a tó­pataki (Bánsky Studenec) megállóból. Majd az egykori balek ismét látta a Kálváriát és a Selmecbányát környező hegyeket, a Sobót, a Paradicsom-hegyet, a Tanádot és természetesen az áhított várost, Selmecbányát. Balról pedig egészen ellátott Szentantalig, sőt a Szitnya ormára is vethetett egy pillantást. A Ribnyiki-tó, a kohó- és zúzóművek között megérkező vonatot pedig már a firmák vidám társasága várta.

A mai utasnak nemcsak a firmák üdvözlését kell nélkülöznie, hanem a város és környékének látványosságaitól is megfosztja egy alagút. Mielőtt azonban a tópataki megálló után a vonat az alagútba érne, érdemes lepillantani a jobb oldalt elterülő völgy­be. Ott még látszanak az egykori keskeny vágányú vasút nyomai, felépítményének tört darabjai. Azok, amelyeken talán egyszer a ba­lekok is ideérkeztek, hogy azután firmaként vigye el őket a vonat Selmecbányáról valami távoli erdőgondnokságba napibéres gya­kornoknak.

Városi séták

A Kálvária

Bármely irányból is ékezzünk Selmecbányára, a Kálvária-hegy kiemelkedő tömbje rögtön a szemünkbe tűnik. Mivel innen nagyszerű kilátás nyílik, a környező hegykoszorú és a város tele­pülésszerkezete jól tanulmányozható, ezért a várossal való ismer­kedésünket itt kezdjük.

50 V Á R O S I SÉTÁK

A széles kőrútról letérve, a Kálvária úton, bal oldalon, az egyko­ri Geramb-féle házat, a későbbi Bányakórház épületét láthatjuk. A kórház itt 1878-1924 között működő, míg előtte erdőmesteri hivatalnak szolgált. Boltíves kerítésének maradványait elhagyva az erdészet mai épülete következik. Ennek helyén állt az egykorvolt, a kórház idején működött erdőgondnokság épülete. Utunk végén ott vagyunk a Kálvária-hegy, a Scharffenberg (727 m) előtt. [II. TÁBLA]

Tipikus vulkanikus, kúp alakú hegy, bár évszázadokig tartotta magát az az elképzelés, hogy a hegy belül színarany. A selmeciek

egykoron a hegyen rakott tűz mellett ünnepelték a tavaszi napéjegyenlőséget.

Hogy a hegyről a város jól belátható, azt 1849-ben a cári

■ hadsereg is kihasználta; ágyúit

innen irányította a városra, de a város polgármesterének sikerült ezt a veszélyt elhárítania. A hegy azonban nem elsősorban ezekre, hanem 1751 óta Jézus szenvedé-

A selmeci Kálvária (1913) seire emlékezteti a selmecieket.Tudjuk, hogy Európa-szerte

a kálváriákat a keresztes háborúk időszakának sikertelen lezárását követően kezdték építeni. Azért, hogy a Szentföld elvesztése után is legyen a keresztényeknek lehetőségük Krisztus szenvedésének útját mintegy végigjárni.

Selmecen a jezsuiták vetették fel a kálvária gondolatát. Berger pá­ter szemelte ki erre a célra a Scharffenberget. Igen ám, de a hegy az evangélikus Fritz családé volt! Fritz Lipót András azonban amikor meghallotta a magasztos célt, ingyen adta át a hegyet, ahol 1744- ben kezdődtek meg a munkálatok. 1751. szeptember 14-én, a Szent­kereszt felmagasztalásának ünnepén szentelték fel, és azóta csaknem háborítatlanul Közép-Európa legszebb térhatású kálváriája.

Ha ma elindulunk a hársfákkal szegélyezett úton, előbb a há­rom előkészítő kápolnát (I. Jézus elhagyja a szülői házat; II. ... a világ minden kincsét; III. apostolait) látjuk. A harsak (és a szá­zadfordulón ültetett, máshol már említett diófák) az út szegélye­zésén kívül az egyes stációk megjelenítésében is fontos szerepet kaptak. Abból faragták ugyanis a szobrokat. Az épületek késői barokk, ún. Mária Terézia-stílusban készültek, míg a faragvá-

A K Á L V Á R I A 51

nyok, belső berendezések már a rokokó stílusjegyeit is magukon viselik. Felhívjuk még a figyelmet arra, hogy az egyes stációk fel­iratai Selmec mindhárom használatos nyelvén olvashatók. (A templomok és az egyes kápolnák berendezései esetenként hi­ányosak, de mi a teljes képet igyekezzük adni.)

2. sz. ábra - A Kálvária épületei

Az előkészítő kápolnák után jutunk azA) Alsó templomhoz. Nevezték ezt tót templomnak is, mert

búcsú alkalmával a három templomban három nyelven miséztek: a középsőben magyarul, a felsőben pedig németül. A templom kör alaprajzú, mellette két torony áll, amelyek viszont négyzete­sek. A tornyokban kápolnák, míg a templom és a torony között

52 V Á R O S I S É T Á K

egyik oldalon a sekrestye, másik oldalon pedig remetelakás talál­ható. A főoltár az utolsó vacsorát ábrázolja, míg a két mellékoltár Jézus Szívét és a Fájdalmas Szűz Máriát.

A templom mögöttB) Jézus a kereszten, alatta a Hétfájdalmú Szűz Mária szobra.C) A középső templom és a szent lépcső a hegynek mintegy alsó

egyharmadát jelöli ki. A kettős tölgyfalépcső hű másolata a római Scala-Sanctának (Latheráni bazilika), ahol a hívek térdre ereszked­

ve haladnak. A 34 lépcsőfok - amibe erek­lyék vannak elhelyezve - Jézus éveinek szá­mára utal. Az épület kör alakú kupolája tetején egykor kőből készült lámpás volt.

D) Az Ecce homo-kápolna a három templom tengelyében van elhelyezve, emeletes, közvetlenül a hegy csúcsán ki­alakított fennsíkhoz kapcsolódik.

E) A felső templom két négyzet alapraj­zú tornya döntően határozza meg a Kál­vária-hegy, sőt az egész város arculatát. A tornyokban ún. ablakos harangok vannak (voltak). Az ellipszis alaprajzú templomban a nemesérceket tartalmazó kövekből össze­állított oltárra hívjuk fel a figyelmet: Jézus a kereszten. Mellette két oldalt a két lator, míg a kereszt alatt Szűz Mária, az egyik ol­dalon Mária Magdaléna, a másikon pedig

Szent János apostol. A templom mögött található aF) Szent Sír-kápolna. Berendezése egyszerű, Jézus sírjának

közvetlen ábrázolására szolgál. Itt, a hegy várossal ellentétes oldalán minden hívőnek igazi elmélyült imára ad alkalmat.

A hegyre való feljutást az alsó templomtól a bal oldali szerpen­tinen kell kezdeni. Jézus hét fájdalmát a következő kápolnák jelzik:1. Jézus az Olajfák hegyén vérrel verejtékezik, 2. Júdás elárulja, 3. Kajafás elítéli, 4. Heródes kicsúfolja, 5. Pilátus megostoroztatja, 6. Jézus keresztjét viszi és azzal elbotlik, 7. Felszegezik a keresztre.

Láthatjuk, hogy nem a klasszikus 12 stáció, hanem Jézus szen­vedésének rövid összefoglalása. A (lefelé menetben) velük szem­ben elhelyezkedő hét kápolna viszont Mária szenvedéseit foglalja össze. Tehát itt az alkotók Jézus szenvedésével mintegy egyen­

K á Iv a r i a - J é z u s a k e r e s z te n (2002)

A K Á L V Á R I A 53

rangúvá teszik Máriáét. Ennek a mérhetetlen tiszteletnek az lehet a magyarázata, hogy Selmec - akárcsak Magyarország - Máriát patrónájának vallotta.

Szűz Mária hét fájdalma a következő sorrendben kerül bemuta­tásra: a) Jézus körülmetéltetése, b) Futásuk Egyiptomba, c) Jézus elmaradása a templomban, d) Találkozása anyjával a Golgotára menet, e) A kereszten,^) Jézus holtan anyja ölében, g) Sírba tétele.

1. Kis-Szitnya (Maié Sit?io, Sitience) - 776 m

2. Sztinya (Sitno) - 1009 m3. Petrov - 9 4 8 m4. Keresztút (Krizsna) - 697 m5. Pinkov (Pinkou) - 7 30 m6. Tanád - 9 3 8 m7. Kamen (Nad Kamen) - 910 m8. Paradicsom-hegy (Paradeisberg,

Paradais) - 939 m9. Sobó (Sobou, Sobov) - 888 m

10. Kaltenberg (Studeny vrch) - 876 m11. Breitenberg (Siroky vrch) - 777 m

12. Kálvária-hegy - 726 m13. Hybalka14. Ó-(városi-)hegy (Glanzenberg) -

795 m15. Khiisberg16. Felső-Róna (Rovna) - 793 m17. Galgenberg - 646 m18. Szentháromság-hegy

(Dreifaltigkeitsberg, Svjatotrojicny vrch) - 750 m

19. Józsa-domb (Schindelberg)20. Török-sánc (Katzenhiigel)

A kápolnákon családi címerek láthatók. Elképzelhető ugyanis, hogy a jezsuiták mindent megmozgattak egy ekkora építkezés pénzügyi fedezetének biztosítására. így például a ,Jézus holtan anyja ölében” kápolna felépítéséhez Lotharingiai Ferenc német­római császár járult hozzá, aki 1751 júniusában látogatta meg a készülő kálváriát. (1764-ben Ferenc és Mária Terézia gyermekei, későbbi császárok, József és Lipót is jártak itt.) Az adakozók jel­képe beépült a műbe, szellemük ott leng a Kálvária-hegy körül.

54 V Á R O S I S É T Á K

A Kálvária révén Selmec búcsújáróhellyé fejlődött. (A hegy lábánál gyógyhatású kutat is felfedeztek.) De így lett a Kálvária­hegy a selmeci diákoknak is kedves, csöndes, méhzümmögésű tanulóhellyé, ahol a nyári vizsgaidőszakban különösen sokat tar­tózkodtak. A hegy déli és északi oldalának tágas mezői („Weite Au”) ma is kellemes sétálási, nézelődési lehetőséget kínálnak. Közben igazat adhatunk Berger páternek: jó szeme volt, elképze­lését a város környékének legszebb pontján valósította meg.

Tekintsünk szét a felső templom előtti mellvéd mögül! A fen­séges panoráma a látogatót lenyűgözi. Selmecbánya összes bájá­val feltárul előttünk. A hátteret a Selmeci-érchegység tagjainak impozáns vonulata alkotja. Balról jobbra (délről északra) haladva a Szitnya tömege (Kis-Szitnya, Szitnya, Petrov, Keresztút, Pinkov), majd a Tanád-Kamen-Paradicsom-hegy magasodik előttünk. A képet jobbról a Sobó-Kaltenberg-Breitenberg-cso- port zárja le. A Tanád-Kamen-Paradicsom-hegy 900 méter fö­lötti vonulata előtt patkó alakot képeznek a kisebb hegyek. A patkó jobb oldali szárának első tagja maga a Kálvária-hegy, mely előtt a Hybalka, s fölötte az Ó-(városi-)hegy látható. A Hybalka olda­lán, a botanikus kert fái között felfedezhetjük az akadémiai épü­leteket, s a patkó öblében, a Khüsberg előtt az Ovárat.

A patkó másik szárát követve Felső-Róna és a Szentháromság­hegy tűnik szemünkbe. Előttük a Galgenbergen az Újvár fehér­ük. A patkó nyílását két kisebb hegy, a Józsa-domb, és a Török­sánc zárja le. A Józsa-dombon (Schindelberg) most sportpályát és híradástechnikai tornyot látunk. Korábban itt volt az akadémis- ták sportpályája. A Török-sáncon - Katzenhügel - pedig temető, igazán régi hangulatú sírkert található.

Most láthatjuk csak igazán, milyen nagyszerű helyre építették a várost. A patkó alakú hegykoszorú és mögötte a Tanád-Ka­men-Paradicsom-hegy vonulata védelmet biztosít az időjárási szélsőségek, de a betolakodók ellen is. A patkó tengelyét képező fővölgyben alakult ki a város főutcája, amelyet alul a Szentantali- kapu védett. Déli irányban a Felső-Róna és a Szentháromság­hegy közötti völgyön, a Hegybányai úton hagyható el a város, ahol a kapuja ma is látható. Északi irányban a Hybalka és a Kál- vária-hegy közötti Bélabányai út vezet ki a városból, amelynek kapuja már nincs meg. A patkó tengelyében, a fővölgyön eresz­kedik alá a Paradicsom-hegy oldalában fakadó Selmec-patak. A régi német lakosok „dér elende Bach”-nak (nyomorult patak­

A V A S Ú T Á L L O M Á S T Ó L A V Á R O S K Ö Z P O N T I G 55

nak) hívták, mert a városnak sok bajt okozott. Ma a település fel­ső végén föld alatti csatornába terelik, s az alsó részen megduz­zadva bukik elő.

Az erősen tagolt terület, a jelentős szintkülönbségek (mintegy 250 m) megmagyarázzák a város településszerkezetét, a girbe- gurba utcákat, a kiemelkedő és eltűnő háztömböket. Selmec jel­legzetessége, hogy nem az utcák, hanem a házak szerint adták meg egy-egy bolt, műhely vagy éppen intézmény helyét. (A há­zak általában a valamikori tulajdonos nevét viselték, aki esetleg már évszázadok óta kiköltözött a temetőbe.) így a nevezetességek felsorolásakor mi is ezt a rendet követjük. Ereszkedjünk alá, s kezdjük meg a városi sétánkat! (Lásd a térképmellékletet.)

A vasútál lomástól a városközpontig

A belvárossal való ismerkedésünket célszerűen a vasútállomásnál kezdjük. Az 1940-es évek végén épült. A Viharos-(Veternik-)dű- lőben lévő állomásból kilépve ipari táj tűnik elénk. így volt ez a századfordulón is. Sőt akkor iparvasút és drótkötélpálya is mű­ködött az állomás környékén. Most a város felé indulva balról a Ferenc-akna épületei, illetve az egykori zúzóműre emlékeztető berendezések láthatók.

A tulajdonképpeni városba az Alsó- vagy Szentantali-kapunál érkezünk be. Itt találjuk az (2) Arpád-házi ( Türingiai) Szent Erzsé- bet-kápolnát. A kápolna eredete a XVI. századig nyúlik vissza, amikor a város falain kívül ispotály volt, amihez kápolna is tarto­zott. Később, 1574-ben ezen a helyen építették fel a város legna­gyobb kapuját, a Szentantalit. Miután a kapu szükségtelenné vált és akadályozta a forgalmat, 1889-ben lebontották. Csak a hozzá kapcsolódó kápolna maradt meg, amelyet 1894—95-ben újítottak fel. Fodor László akadémiai tanár tervei alapján újult meg a késő gótikus oltár is. A kápolna hangulata itt, Selmecbányán is felidé­zi a szegények és elesettek védelmezőjének, Arpád-házi Szent Erzsébetnek az alakját.

Folytatva utunkat az Alsó vagy Erzsébet utcán, balról a legna­gyobb épület a (3) Dohánygyár. Itt volt egykor az Alsó major, amely a híres ringbürger család, a Rubigallok birtokát képezte. A török korban az Alsó majort megerősítették, fallal vették körül és bástyákat építettek, de a család csillagának hanyatlásával a bir­tok a város tulajdonába ment át. A török veszély elmúltával pedig

56 V Á R O S I S É T Á K

többé nem volt szükség a falakra, bástyákra, úgyhogy gabonapiac lett. A század hetvenes éveiben - a város elöljáróságának sürgeté­sére - a téren állami dohánygyárat építettek. Elsősorban a női munkaerő foglalkoztatására gondoltak, de tudjuk, hogy a bányá­szat hanyatlásával egyre nehezebb volt általában is munkát talál­ni. A dohánygyárban farsang idején minden szombaton bált ren­deztek, ami gyakran az akadémisták és a filiszterek (mert ide ők is mehettek) összecsapásával végződött.

Továbbhaladva az Alsó utca jobb oldalon látjuk a (4) volt cipő­gyár épületét (még korábban sóház), balról pedig az oszlopos ve- randájú házban a (5) pénzügyőrség tanyázott. A cipőgyár fölötti, jobb oldali részen egymásba érő modern épületek vannak. Itt, az egykori Felső majorban állt a város egyik nevezetessége, a (6) Vi­gadó. A valamikori sörházból kialakított Vigadó volt a „nedves es­ték” színhelye, de még inkább a valétabálokról vált nevezetessé. Valétálás alkalmával ugyanis a menet - Balogh Laci zenekarával az élen - az akadémia épületeitől a Vigadóig haladt. Itt koccin­tottak utoljára a búcsúzó firmák a balekokkal, itt került sor a valétabálra. S itt énekelték: „Faképnél hagytuk W intrit és fakép­nél a lányt... / így éltünk Selmecbányán öt-hat évig - puffra, / Adtak cipót, kabátot s szerelmet »auf«-ra. / Szép idő volt...” („Wintri” = Winterstein Bernát, aki évtizedekig a Vigadó bérlő­je volt. „Auf’-ra = aufschreiben - „felírásra”, hitelre.)

A Vigadó a gyászszakestélyeknek is helyszíne volt. Legvégül pedig a viszontlátásoké. Amikor ugyanis az egykori firmákat meg­lett erdészekként, bányászokként és kohászokként Selmecre hívta az Alma Mater vagy az egyesület, a régi cimborák újra a Vigadó­ban koccintottak. Például 1892-ben az erdészeti palota felavatása­kor, vagy 1900-ban az Országos Erdészeti Egyesület (OEE) és az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület (OMBKE) selmeci közgyűlése alkalmával.

Nekünk a Vigadónak már csak az emléke maradt, útszélesítés miatt ugyanis lebontották. A hozzá kapcsolódó moziépület vi­szont áll (falán munkásmozgalmi emléktábla). Felsétálhatunk azonban az egykori Vigadó mögött lévő (7) Fizély-kenbe, ahol ma- a régi kádfürdő helyén - uszoda van.

Visszatérve az Erzsébet utcára, balról a (8) Pacher-táró sarok- erkélyes épületét látjuk, amely a XVI-XVTII. században épül. Megfigyelhető, hogy az út azóta jelentősen feltöltődött, hiszen a ház földszinti ablakai szinte az út alá kerültek.

A V A S Ú T Á L L O M Á S T Ó L A V Á R O S K Ö Z P O N T I G 57

Az épület melletti parkban (Erzsébet tér) egykor zászlót tartó honvédszobor állt. A tér ma szintén katonai emlékműnek ad he­lyet. Számunkra azonban érdekesebb a tér felső sarkán lévő (9) Glanzenberg-táma (Glanzenberg Erbstollen) bejárata. [III. TÁBLA] Ez is mélyen az út színe alatt található, a bejárat előtt 1896-ban öntött vaskereszttel. Az egész felidézi a bányászok munkába in­dulásának, föld alá szállásának a szorongását, pedig a tárna a selmeci hegyek csillogó kincséről kapta a „Glanzenberg” nevet. (A Glanzenberg Erbstoliét 1504-ben említik először, akkor mint beomlott, „Schuchmarkt” altáró szerepelt.) Ehhez a két épület­hez kapcsolódik a bányászhallgatók „bányajárása”

A bánya járásra mindig az év elején, október 10-15 között került sor, amikor a balekok megismerkedhettek leendő, sötét munka­helyükkel. A kitűzött napon a hallgatók este hét órakor az ifjúsági kör épületében gyülekeztek, ahonnan a szakelnök (nem a köri elnök, hiszen az lehetett erdőmérnök-hallgató is) vezetésével indult el a bányajárás. Elöl az elnök, majd a cantuspraesens, aztán a többiek úgy, hogy minden második „bányajáró” kezében bányamécs pislákolt.

Legelőször a főtéri Szentháromság-szobrot kerülték meg, majd kígyózó (szalamander) vonalban mentek végig az Alsó utca irányába. Közben a „Szerencse fel...”, illetve a „Glückauf! Glück auf, dér Steiger kom m t...” bányászdalokat énekelték, és ünnepé­lyes lassúsággal értek a Glanzenberg-tárna bejáratához.

A bányabejárat előtt, az Erzsébet téren körbe álltak és a „Dér Bergmannstand sei hoch geehret...” kezdetű dallal dicsérték a bányász életét, munkáját. Ezután az éneket (és mindenféle beszé­det) beszüntettek és a bányabejáraton elindultak lefelé. A „sötét világból” jó félóra múlva a Pacher-tárónál kerültek ki, ahonnan aztán (hasonlóan szalamandermenetben) az ifjúsági kör háza elé, majd pedig a bányászati tárgyat előadó tanárok lakása elé vonul­tak- egy-egy bányászdalt énekelni. A bányajárást balekkereszte­lő szakestély követte, ahol még a leendő balekok eldönthették, hogy vajon a bányajárás során nem változtatták-e meg a vélemé­nyüket; akarnak-e bányászok lenni.

Az út jobb oldalán, a (10) Velics-féle ház mellett lakott a géptan tanára, Hermann Miksa. A bal oldalon lévő (11) Baumerth- házban pedig Szentistványi Gyula lakott, aki a bányaméréstant tanította. Az itt nyíló lépcsős közön az (12) Ocsovszky-házhoz lehet felmenni, amely egy ideig a jogi tanszék vezetőjének, Bartha Bélának volt az otthona.

58 V Á R O S I S É T Á K

Utunkat folytatva az Alsó utcán hamarosan elérjük (balról) a város évszázadokig legnagyobbnak számító épületét, a (13) Kamaraházat. [IV. T Á B L A ] Az 1550 táján készült épületek több építé­szeti stílus nyomait is magukon viselik. A régi városfalra rene­szánsz bástya utal, amelyeket az újjáalakított házba is belefoglaltak. (A város belső kapuja a Kamaraház helyén volt.) Mai alakját az 1679. évi romlás után nyerte, és kaptak helyet benne a bányaigaz­gatóság hivatalai, továbbá a bánya társpénztár, a bányászati szertár, az előadótermek és a bányaigazgató lakása. Itt, a kamaraházban

kezdte el 1765-ben N. Poda matematikai-mechanikai elő­adásait. így a ház az egykori akadémiai épületek sorába is beletartozik. Ugyancsak itt ren­deztek be a XIX. században egy ásványárudát is, ahol a selmeci hegyek kincseit lehetett megvá­sárolni. A nagyteremben az összes volt kamaragróf arcképét állították ki. A Kamaraház fel-

A p ia r is tá k r e n d h á z a ( 1 9 0 5 k ö r ü l) iratai a Kamaraház neves ven­dégeire utalnak, illetve a jezsui­

tákra. Belül, az épület egyik folyosóján látható a egykori jezsuita kápolnába vezető reneszánsz főbejárat. Az udvari rész reneszánsz loggiája alatt elhelyezett mészkőlapon a Selmecbányái délkört tün­tették fel. (Ma az épületben bányászati múzeum található.)

A Kamaraházzal szemközt áll a (14) hajdani piarista rendház épülete. A barokk stílusú házban a jezsuiták az iskolát 1649-ben alapították, azután pedig a piaristák vették át. Az épület utcai homlokzatán freskó és napóra látható. A házból fedett folyosó vezet át a plébániatemplomba.

A (15) Nagyboldogasszony-(plébánia-)templom (Dóm) román ala­pokra épült háromhajós bazilika. Nevezték német templomnak is, mert valamikor németül prédikáltak benne. Egykor a domini­kánusok Szent Mihály-temploma volt, amelyet - a mellette lévő ispotállyal együtt - IV. László adományozott nekik. Jelenlegi klasszicista külsejét a j. S. Thaler építész által vezetett XVIII. szá­zadi átépítés során nyerte. Belső berendezése barokk, jórészt 1806-ból való. A Szűz Mária mennybemenetelét ábrázoló oltár­kép bécsi művész alkotása, míg a szószék és a keresztelőmedence

A V A S Ú T Á L L O M Á S T Ó L A V Á R O S K Ö Z P O N T I G 59

a XVIII. századból való. Felhívjuk a figyelmet a jobb oldali hajó­ban lévő, a város és Magyarország Nagyasszonyát koronával ábrázoló szoborra. A szentély jobb oldalának rózsaablakában iVrpád-házi Szent Erzsébet van, míg a bal oldaliban Mária a gyer­mekjézussal. A templom toronyórája 1841-ből való.

A Kamaraháztól, illetve a piaristák rendházától felfelé kezdő­dik az Arany utca. Egykor itt voltak az aranyművesek boltjai, sőt a pénzverde is. A Kamaraház után ugyanis a (16) Flemming-ház következik, ahol 1598-tól másfél éven át verték a „körmöd ara­nyakat” A pénzverdét ugyan nem sike­rült a városban megtartani, de Selmec gazdagsága még évszázadokig ragyogott az Arany utcában.

Az utca jobb oldalán, a Kamaraházzal szemben a terasz kezdődik. Selmecbánya specialitása, a város korzója. Végig üzlet­házak szegélyezik az utat, amelyek egykor árkádosak voltak. Mai külsejüket az árká­dok lebontása, átépítése során, 1868 után kapták. [ V. T Á B L A ]

Hány és hány diák fordult meg nap mint nap a teraszon! A korzó vonzotta a város diákjait, de természetesen leányait is. A burschok egyébként a korzón való megjelenésre, az öltözködésre nem sokat adtak. Mégis a foltos grubenhez, walden- hez fehér kesztyűt húztak, mert az úriem­ber kesztyűben járt. Még egyszer megismételjük azonban, hogy az eleganciára nem nagyon ügyeltek, mert azt tartották, hogy mi­nek öltözködjenek, amikor az egész város úgyis őértük csinosítja magát. A terasz színes kavalkádjában azután sokszor ott lüktethe­tett bennük a következő néhány sor : „Kalaplevéve tisztel / A sok bárgyú filiszter / Tudós képet vágok / Csalom a világot”

Ma a terasz még vasárnap délutánonként is meglehetősen ki­halt, csak iskolaidőben, az ebéd, a buszindulás körül élénkül meg egy kicsit. Mi azért vessünk egy pillantást a terasz elején a (17) Heim-házra. A szép, loggiás épület tulajdonosa egykor borpincé­jéről és konyhájáról volt nevezetes.

A terasz közepe táján áll az emléktáblával megjelölt (18) Privitzky-ház. Ebben az épületben lakott és tanított Mikoviny

A N a g y b o l d o g a s s z o n y - t e m p l o m (2002)

60 V Á R O S I S É T Á K

Sámuel. Az 1735-ben alapított selmeci bánya tisztképző iskola első tanáraként a matematikai tudományokat (matematikát, geo­metriát, mechanikát, bányagépészetet, -építészetet, bánya- és földmérést stb.) oktatta. Ugyanakkor a főbányagrófság tervezési és építési munkálatait is irányította.

Az út bal oldalán a Flemming-ház után az (19) Alsó Gyógyszer- tár (felette volt az evangélikus esperesi hivatal és lakás), majd pe­dig onnan a negyedik épület, a (20) Krecsmáiy-ház következik. Tulajdonképpen ezt tekinthetjük az akadémia legelső épületének, mert N. J. Jacquin 1764. szeptember 1-jén ebben az épületben kezdte meg vegytani és ásványtani előadásait. A házat a kincstár Jacquin részére bérelte, az emeleti részeket lakás, a földszintet pedig laboratóriumok és tantermek számára.

A Krecsmáry-házat a (21) Wankovits-féle, Az Arany Naphoz címzett üzlet követi, majd kijutunk az egykori Kossuth Lajos tér­re. A Wankovits-ház mögé kerülve azonban érdemes az Arany utcával párhuzamos Ezüst utcába is besétálni. Régi, középkori vá­rosok hangulatát idéző kép fogad bennünket. A századfordulón a Daubner-féle és a Hosek-vendéglő volt az utcában. (Itt is lát­hatjuk, hogy az idők folyamán mennyivel megemelkedett az utca járószintje.)

A terasz és az egykori Kossuth tér találkozásánál, a Fritz-ház sarkánál igen sokszor ácsorogtak, leskelődtek mind a firmák, mind a balekok. A „maflasarok” az akadémisták és a selmeci lá­nyok találkozóhelye volt.

A (22) Fritz-ház az akadémia legnevezetesebb épülete volt. Ez volt ugyanis még a főiskola idejében is az „A”-épület, ahol a rek­tori hivatal kapott helyet. Az épületben tanácsterem, könyvtár, le­véltár, továbbá géptani tanszék és szertár is volt. Az akadémia a házat egyébként 1829-től bérelte, majd 1885-ben megvásárolta. A tulajdonjog megszerzése után Schulek Frigyes műépítész tervei alapján átépítették, de így sem volt elegendő a terebélyesedő aka­démia helyszükségletének a kielégítésére. A földszinten sokáig a Molnár-féle kocsma működött, ahol egykor a Magyar Társaság tartotta összejöveteleit. Az államfordulat után a házat egy darabig kaszárnyának használták. A most befejeződő helyreállítás viszont visszaadta eredeti külsejét - bár a főiskolára utaló feliratokat nem állították helyre. (Napjainkban levéltár található benne.) [ VI . T Á B L A ]

A Fritz-ház után a (23) Szent Katalin-templom (az egykori tót templom) a következő látványosság, amely egyike a város legré­

A V A S Ú T Á L L O M Á S T Ó L A V Á R O S K Ö Z P O N T I G 61

gibb épületeinek. [ VI I . T Á B L A ] 1480 és 1491 között épült, gótikus stílusban. Főhajóját késői gótikus csillagboltozat díszíti. A temp­lom külső falához 1776-ban építették a Nepomuki Szent János- kápolnát. A templom megtekintésre érdemes kincse az M S mes­ternek tulajdonított Madonna-szobor; a sekrestye bejáratánál újabban napvilágra került „Utolsó ítélet” freskó; valamint felhív­juk még a figyelmet a Magyarország, Selmec és a Rubigalli család címerére, és a Szent Istvánt, Szent Imrét és Arpád-házi Szent Erzsébetet ábrázoló ablakképekre. [ VI I I . T Á B L A ]

A (24) Városháza eredete a XIV. századba nyúlik vissza. A ko­rábban egyemeletes épület mai alakját 1787-88-ban nyerte, és tornyát is ekkor építették. Érdekes a tanácsterem Justitia-freskó- ja, illetve a terem bejárati ajtaja felett az epigramma: „Unicuique suum” (Mindenkinek a magáét - a felirat most a Szarvas szálló épületében van). A Városháza tanácsterme arról is nevezetes, hogy 1704-ben Rákóczi követei - angol és holland megfigyelők jelenlétében - itt próbáltak egyezkedni a császári küldöttekkel. Az értekezlet azonban sikertelenül végződött.

Amikor a Városházát a XVIII. század végén átépítették, akkor bontották le a vele egybeépített, lépcsővel összekötött Szent Anna-kápolnát. Helyébe a (25) Mária-szobrot állították. A barokk együttes csúcsán az Immaculata (Szűz Mária) alakja látható, míg a kompozíció közepén Mihály, Gábriel és Ráfael arkangyalok.

A Szent Katalin-templommal szemben a Páduai Szent Vincé­ről elnevezett (26) irgalmas nővérek leányiskolája (Kolos-intézet) áll, mellette pedig az (27) evangélikus templom. Korábban az evan­gélikusoknak - az egykori katolikus templomból kiűzetve - csak fatemplomuk volt. Kőből csak II. József türelmi rendelete alap­ján építhettek templomot. Az épület J. S. Thaler bécsi építész tervei alapján, 1794-96-ban készült el. A templom belsejének alaprajza ellipszis. Belül, az oldalfalak mellett karzatok találhatók. Oltára barokk stílusú, az oltárképet (Jézus a Gecsemáné-kertben) 1878-ban Than Mór festette.

Az evangélikus templom másik oldalán a (28) Magasház (Hohehaus; Prasovnya) áll. A városi rendőrség, illetve a főszolga- bíróság épülete volt, de mi mégis egy XVIII. századi történetet említünk meg az épülettel kapcsolatban. 1703. szeptember 14-én ugyanis ide szaladtak össze a városi elöljáróság emberei, mert hallották a török időkből megtartott, vészjelző ágyúk hangját.

62 V Á R O S I S É T Á K

A városi bíró itt adta tudtukra, hogy Ocskay brigadéros Korpona irányából fenyegeti a várost. Mivel a császári csapatok távol van­nak - vélte az ijedt polgárság hódoljanak be Rákóczi csapatai­nak. Megfelelő hadisarccal ezt meg is tették - és ez a viselkedés a várost az egész Rákóczi-szabadságharc alatt jellemezte. Hol Rá­kóczinak, hol a labancoknak fizettek, hódoltak. Féltették Selmecet, a lakosságot és a város kincseit. így aztán még azt is elviselték, hogy Bercsényi Miklós a város elöljáróságának lelküle- tét bécsi utcalányéhoz hasonlította.

A Szentháromság tér (Oberer Ring; Trojicné námestie)

Amint a német nevéről is kitűnik, mondták „felső tér”-nek is, de inkább a közepén álló Szentháromság-szoborról kapta a nevét. [ I X . T Á B L A ] Ez a tér volt mindig a város legfontosabb fóruma. Itt iktatták be a polgárokat jogaikba, de itt mondták ki annak elvesz­tését is. Itt tettek a bányászok fogadalmi esküt, sőt a különféle politikai megnyilatkozásokra is ez a tér adott lehetőséget. Itt szentelték a zászlókat, de 1849 októberében ezen a téren égették el a Kossuth-bankókat is. Manapság májusfát is itt állítanak, eset­leg nagygyűlést tartanak. Tehát a tér továbbra is megmaradt a vá­ros fontos fórumának.

A (29) Szentháromság-szobor a tér meghatározó dísze. Az 1710. évi pestisjárvány megszűntének emlékére 1755 -66 között építet­ték. A barokk stílusú szobor terveit olasz szobrászművész, D. Stanetti készítette. A kőfaragó munkákat K. Holzknecht végezte. A szoborcsoport legfelső szintjén a Szentháromság látható, míg az emlékmű tartóoszlopai között nyert elhelyezést a Szűz Mária- szobor. Az emlékmű hat oldalán további hat szobor található: Szt. Sebestyén, Xavéri Szt. Ferenc, Szt. Borbála, Szt. Rókus, Szt. Katalin és Szt. József. A fekvő alak Mária Magdolnát ábrázolja. A szoboregyüttes homlokzatán kétfejű sas tartotta és tartja az éppen időszerű címert, bár az 1981-82. évi rekonstrukcióval visszaállították az eredetit, a Habsburg-címert. Látható még rajta a város címere és a bányászok jelvénye is.

A tér épületeit a szoborral szemben állva, balról kezdve néz­zük meg!

Az első ház - emléktáblával is jelölt - a (30) Zsembery-(Mar- schalkó-)ház. Ebben a XVII. századi épületben kezdte meg mun-

A S Z E N T H Á R O M S Á G T É R 63

kaját az 1808-ban felállított Erdészeti Tanintézet első tanára, H. D. Wilckens. Legelső előadására 1809. február 12-én délelőtt 10 órakor került sor. Az előadáson a főbányagrófi hivatal tisztségvi­selői és az akadémia teljes hallgatósága is megjelent. A Wilckens idején a Zsembery-ház teljes egészében az erdészeti oktatást szol­gálta. Később ez az épület adott otthont a diákság egyesületi éle­tének. Itt mondták ki 1875. november 2-án éjfélkor a burschok és a magyar hallgatók a „Magyar Társaság” megalakulását. Az épüle­tet az Akadémiai Ifjúsági Kör évtizedekig bérelte. A társas élet rendezvényeire alkalmas termek, illetve könyvtár volt benne. Tartot­ták itt a Katalin-napi bálokat is, amikor a balekok először találkoz­hattak a város leányaival. (A ház neve ’Sembery Imre reformkori és 48-as országgyűlési képviselőre utal.)

A következő épület a (31) Rubigalli-(Rothhahn-)ház, amelyet késő gótikus stílusban 1538-ban építettek. A Rubigall(us) család a XVI. század egyik legjelentősebb ringbürger családja volt. Cí­merük, illetve a bányászjelvény és a jelmondat („Spe et patientia”- Reménnyel és kitartással) a kapu felett látható. Az épület ba­rokk külsejét a XVII. században kapta, a címer 1692-ből való. A századfordulón a ház Bogya Jánosé volt, és a „Selmeci N ép­bank” irodái voltak benne, majd a bányászati levéltár anyaga.

A Rubigalli-ház mellett a (32) Lienpacher-Reuter-ház sorakozik reneszánsz portállal, amely szintén a XVI. századból való. Az ugyancsak régi ringbürger családok nevét viselő épület a múlt szá­zadban Kachelmann Jánosé volt. O a város jeles történésze, aki fő­leg német nyelven publikált. A századfordulón ebben a házban la­kott Farbaky István, az általános és vasgyári géptani tanszék tanára.

Továbbhaladva a most már erősen emelkedő, de szűkülő téren, több ringbürgerházat elhagyunk, majd a kétemeletes (33) Heinz- házhoz jutunk. Itt működött a múlt században az akadémisták Szi­léziai Köre (Schlesischer Bund), majd a házban lakott Sóltz Vilmos bányatanácsos. A Heinz-ház után egy földszintes épület áll, amely­nek kapuja előtt hársfák vannak. Mellette nyílik az Ovárhoz veze­tő kis utca, majd az utca túloldalán a (34) tanítóképző intemátusa.

Felérve a Vöröskúti utca torkolatához, a balra vezető úton a (3 5) tanítóképző épületét látjuk. A ház a Czobor-féle telken 1911-12-ben épült. A terveket Sobó Jenő készítette, ugyancsak ő végezte az 1913-ban elkészülő internátus tervezését is. Az épületek beren­dezése pedig a világháború éveiben történt meg - ma is szolgál­va az oktatást.

64 V Á R O S I S É T Á K

Továbbhaladva öreg hársakkal körülvett, nyugodt kis kertben emlékezhetünk arra, hogy valamikor itt volt a városi (36) Lövölde.A selmeci polgárok már a XVI. században lövészegyletet alakítot­tak. Az egyesületben szorgalmasan gyakorolták magukat, hiszen a közeledő törökök ellen maguk a polgárok akarták városukat megvédeni. A XIX-XX. század fordulóján évekig a városi erdő­mester, Krausz Géza „főlövészmester”-ként volt az egylet elnö­ke. Ekkor már az egyleti tagság természetesen sokkal inkább szó­rakozást jelentett, mint komoly harci erőt.

A kert alatti házsorban az első ház volt valamikor a (37) Litschauer család lakóháza. Innen járt idős és ifjú Litschauer La­jos a bányászati tárgyakat oktatni. Mi azonban térjünk vissza a Szentháromság térre, amelynek a másik oldalát most visszafelé, lefelé haladva vizsgáljuk végig.

Az egykori tanítóképzői internátussal szemben áll Selmecbá­nya legrégibb lakóháza, a (38) Baumgarten-ház. Az egykori keres­kedő család címere alatt a következő felirat olvasható: „Zum Ambrozi Paumgartner ist das Haus genand, sein Glyck stet und Gottes Hand 1556.”

Továbbfolytatva utunkat az (39) evangélikus líceumhoz érünk. [ X—XI. T Á B L A ] Az iskolát (országos gyűjtésből) 1827-30 között klasz- szicista stílusban építették. Az evangélikus oktatás eme jelentős épületében tanultak olyan neves költők, mint Petőfi Sándor és A. Braxatoris (Sládkovic). Rájuk az épület falán elhelyezett em­léktáblák utalnak. Ugyancsak tábla jelzi a tengerszint feletti magasságot is: 615,820 m.

A líceumtól lefelé haladva a következő ház az egykori (40) Joerges-nyomda épülete. A XVI. században emelt házban dolgozott valamikor Joerges Ágost (majd özvegye és fiai) nyomdavállalata. Az 1857-ben alapított cégnél készített nyomdaipari termékek közül csak az „Erdészeti Kísérletek”-et és a Fekete-Blattny-féle „Az er- j dészeti jelentőségű fák és cserjék elterjedése a Magyar Állam terű- | létén” című művet emeljük ki. Ez utóbbi - német kiadásával együtt - minden bizonnyal a nyomda legnagyobb vállalkozása volt.

A Joerges-ház alatti (41) Bosányi-(Szájbely-)ház teljes homlok­zata sgraffito díszítésű, bejárati kapuja reneszánsz stílusú. (A ház­ban most galéria található.) Az alatta álló házban (Richter-ház) a XVII. században Josef Richter ringbürger, történész, Bél Mátyás munkatársa, majd századunk elején Jankó Sándor, a geodézia ta­nára lakott.

A S Z E N T H Á R O M S Á G T É R 65

A második épület az egykori (42) Szarvas szálló. A hajdanvolt vendégfogadóban szállt meg 1783-ban II. József (erre felirat utal), de ebben az épületben született 1787-ben a neves minero- lógus, Jónás József is. (Nevezik Jónás-háznak is.) A XVI. század­ból való, sgraffitós díszítésű ház azonban arról is nevezetes volt, hogy a város iskoláiba kerülő diákok szeptemberben itt kezdtek ismerkedni a várossal. A vendéglő udvara ilyenkor megtelt falusi bricskákkal, hozták a szülők csemetéjüket valamelyik selmeci kö­zépiskolába a tanévkezdésre. A „Szarvasiban már a XVIII. szá­zadban nyomtatott étlapokon kínálták az ételeket, italokat.Ma a földszintjén újra vendég­lők, míg az emeleten kiállítási termek találhatók. Érdemes megnézni az itt kiállított góti­kus Szent Katalin- és Szent Borbála-szobrokat (Galéria Jo­zefa Kollára).

Mellette a (43) Hellenbach- hiz áll, amely valamikor a bányatörvényszéknek (Bergge- richt) adott otthont. Hellen- bach Godofréd I. Lipót orvosa, majd II. Rákóczi Ferenc orvosa és bányaszakértője volt. Az itteni hivatal bányabírója nemcsak a bányászat jogi kérdéseivel, hanem magával a bányaműveléssel is foglalkozott. Ezért az egykor itt dolgozókat ne azonosítsuk hol­mi jogászokkal! Ok a montanisztikai tudományoknak is művelői voltak.

Az épület alapjai a XV. századból valók. Jelenlegi, barokk kül­sejét a XVIII. században kapta. Ugyanebben a században, 1751- ben Mária Terézia férje, Lotharingiai Ferenc 11 napig lakott benne. Számunkra azonban érdekesebb, hogy az épületet az aka­démia 1867-től 1900-ig a bányászati oktatás céljaira bérelte. (Eb­ben az időben a meghalt akadémistákat itt ravatalozták fel, innen indult a gyászmenet.) Azután Sobó Jenő, az építészeti tanszék vezetője lakott benne.

Az épület - amelynek udvarában egy régi táró (Kovács F. La­jos szerint: „Névtelen-táró”) bejárata is van - ma is kapcsolódik a bányászathoz: ásvány- és tereptani bemutató látható benne. (Slovenské Národné Múzeum - Bánské Múzeum.)

A H e l l e n b a c h - h á z ( 2 0 0 2 )

66 V Á R O S I S É T Á K

A Hellenbach-ház után kis köz következik, majd ott állunk a (44) Szitnyai-ház előtt. Ez is XVI. századi épület, a századfordu­lón Szitnyai József nevezetes, tudós selmeci polgármesteré volt. Sokkal nevezetesebb azonban ez a hely a „Zum goldenen Gru- benlicht” (Az Arany Bányamécshez) címzett kocsmájáról, amely az épület földszintjén volt, és a kis köz felől kellett be-, illetve lemenni. A Steltz Flórián által csaknem 55 évig vezetett, félho­mályos, de mindig hangos kocsma a burschok törzshelye volt. Világukkal áldozott le, lett az 1890-es években a többi polgár­

házhoz hasonlatos. A selmeci nótákban azonban továbbra is él az „auf’-ra (hitel­re) is adó Flóri alakja: „Hold, a te blat­tod is fura, kajsza, / Egy szemed csára, a másik hajszra... / Neked ártott meg a Flóris bora? / Szégyelljed magad te vén cimbora!”

A Szitnyai-ház után egy kis épület, majd a (45) Pischl-ház következik, végül kiérünk a Fritz-házhoz.

A Fritz-ház és a terasz felső vége kö­zötti térségről nyílik a város egyik legér­dekesebb utcája, az Alsó-Rózsa utca. A kis tértől lépcsőn, illetve a vele párhu­zamos, meredek, keskeny kocsiúton jut­hatunk fel a 8-10 m magas támfallal meg­erősített utcába, melynek csak a bal oldalán épültek házak. Az utca bármely

pontjáról szép kilátás nyílik a városra. A lépcsősor végénél a (46) Keller-ház késő gótikus, címeres portálja fogad minket. A hom­lokzaton építésének időpontja is látható (1610). A szomszédos, (47) Trencsánszky-ház késő gótikus portálját a XIX. században klasszicista stílusban átépítették. E házban lakott Vitális István, az ásvány-földtani tanszék vezetője. Felhívjuk a figyelmet a csiz­madia céh egykori vásárcsarnokára (Nr. 4.), amelynek csarnok­szerű szerkezete a ház végén most is látható. A rámpa felső végé­nél lévő házban (Nr. 6.) pedig az egykori erdész adjunktus, Tomasovszky Imre lakott. [ XI I . T Á B L A ] Az éles szögben balra for­duló utcán továbbhaladva az akadémia kőkerítését érjük el. A ke­rítés mellett, az út szintjénél mélyebben áll az a ház (48), amely­ben Boleman Géza fizikaprofesszor élt.

P o lg á r ih á z b e ls ő A l s ó - R ó z s a u tc á b a n ( 2 0 0 2 )

A Z Ó V Á R T Ó L A Z Ú J V Á R I G 67

A balról emelkedő hegy a Hybalka (vagy Olymposz), amely­nek oldalán szerény bányászházak sokasága húzódik meg. A Klopacska hangjára hajnali kettőkor itt gyúlt fény az ablakok­ban, innen siettek a bányászok a tárnákba. Egykoron számos aka- démista is itt bérelt olcsó szobát.

A Rózsa utca jobbra kanyarodik, s a kanyar után a bal oldalon áll az a lakóház, (49) amely néhány évig Roth Gyula erdész ad­junktusnak, Tettamanti Jenőnek, a bányagéptani tanszék vezető­jének és Grillusz Emilnek, a selmeci bányaigazgatóság vezetőjé­nek adott otthont.

Ezután a botanikus kert kőkerítése mellett, a villatelep érinté­sével lejutunk az Akadémia utcára. Mi azonban menjünk vissza a Szentháromság térre, hogy onnan indulhassunk további városi sétákra!

Az Óvártól az Újvárig

A Városházzal szemben álló egykori elemi iskola mellett valaha díszes lépcső vezetett az Ovárhoz. Ma ennek nyomait sem látjuk, de ugyanerről a helyről indulva, keskeny szerpentinen érjük el az Óvárat. [ XI I I . T Á B L A ]

Az (50) Ovár alapjául szolgáló templom 1220-40 között épült, román stílusú bazilikaként. Ez volt a „Kirche unserer lieben Frau”, a Miasszonyunk-templom. A város ekkor még a templom körül terült el, így az épület közvetlenül beleilleszkedett a tele­pülésbe. A templomot a templáriusok, a vörös barátok építették, majd a domonkosoké volt. Mellette állt a Szent Mihály-kápolna, amely most is megvan. A román stílusú bazilikát viszont a XV-XVI. század fordulóján háromhajós, gótikussá építették át, majd a török veszély hírére várerősséggé. A harcias külső ellené­re a selmeciek az Ovárnak nem sok hasznát vették volna, hiszen felette a Paradicsom-hegy emelkedik, ahonnan könnyen belőhető.

A várba a Harangtorony mellett jutunk be. [ X I V . T Á B L A ] Itt vala­mikor gótikus bástya volt (a vár bejáratával), amit D. Stanetti tervei alapján 1777-ben építettek át mai, barokk formájára. A régi, XV századi harang azonban ma is a toronyban van, továbbá két XVIII. századi.

A várkapu bal oldalán egy kétemeletes rotundát találunk, ami­nek az aljában osszárium (csontkamra), felette pedig az említett Szent Mihály-(ravatalozó)kápolna található. A kápolna falain lé­

68 V Á R O S I S É T Á K

vő eredeti freskókat újabban feltárták (az „Utolsó ítélet” és Krisz­tus ábrázolása), továbbá most itt látható az akadémia épületén lévő, az alapításra utaló, egykori emléktábla is.

4 . s í . á b r a - A z Ó v á r a la p r a jz a

XIII. század eleje

XV. század végétől 1515-ig

XVI. század közepe

Legújabb építkezés

A fal mellett, illetve a falon továbbhaladva a Himmelreich- bástyához jutunk. Itt eredetileg a templomszolga lakott, de a vár átépítése után várgondnoki, illetve városi lövészmesteri lakás volt az emeleten, míg a mélyebben lévő helyiségekben börtönt találunk. (A „Mennyország-bástya” gúnyos elnevezés innen ered.) Utoljára a Bach-korszak idején őriztek benne (politikai) foglyokat.

A Z Ó V Á R T Ó L A Z Ú J V Á R I G 69

Néhány év múlva, 1865-től viszont a várudvaron működött az akadémiai tornaegylet.

Az Ovár legrégibb, legnevezetesebb épülete a középen álló Szűz Mária-templom, annak falmaradványai. Itt volt egykor MS mester híres műve, a szárnyas oltár amelyet a templom XV-XVI. századok fordulójában történt átépítésekor készítettek. Egy jó félévszázad múltán viszont a templom boltozatát lebontották, és a maihoz hasonló, erődített formára alakították át. így keletke­zett a főhajóból például a jelenlegi (belső) várudvar. [ XV. T Á B L A ]

A várban egészen a XVIII. századig tartózkodott katonaság, azután városi jégverem, faraktár, illetve az említett börtön volt benne. Majd a XIX. század második félén a városi levéltár, annak kiégése után (1898) pedig 1900-tól a városi múzeum kapott itt helyet. [ X I V - X V . T Á B L A ] Napjainkban ismét megnyitották a láto­gatók előtt, ahol kőszobrokat, sírköveket, továbbá különböző időszaki (kovácsoltvas-, pipa- stb.) kiállításokat lehet látni. Külön felhíjuk a figyelmet a 48-as honvédszoborra, amit az államfordu­lat után az Erzsébet térről ide szállítottak be.

Az Ovártól visszasétálunk az utcára. Az egykori Felső Gyógy­szertárral (ahol Csontváry Kosztka Tivadar volt a patikus) szem­ben állt a (51) (Kék) Szőlőfogadó. Évszázadokig nevezetes vendég­látóhely volt, amelyről Mikszáth Kálmán is megemlékezett. Az akadémiai ifjúság magyar érzelmű tagjai különösen előszeretettel látogatták abban az időben, amikor a burschok törzshelye Az Arany Bányamécshez címzett kocsma volt. Az 1860-as, 70-es években a „jönköpingsek” (az új gyújtójuk alapján kapták ezt a nevet) ezzel is hangsúlyozni akarták a bursch-hagyományok megtagadását.

A ház egyébként különösen alkalmas volt fogadónak, mert ve­le szemben állt a bérkocsiiroda. Mi azonban folytassuk utunkat jobbra, a Zsigmondy utcában. (A Fő utca egyenes folytatása.)

Itt először a bányaművelés-ércelőkészítéstani tanszék egyko­ri tanárának, (52) Gretzmacher Gyulának a háza előtt haladunk el. Ez volt a Schittkó-ház, amelynek már lebontott, udvari szár­nyában (egy 1847-ben kötött szerződés alapján) hosszú időn keresztül az akadémia könyvtára nyert elhelyezést. Az épület udvar felőli sarkában pedig olvasószoba volt. A házat az új „paloták” felépítését követően alakították át tanári lakássá. Ezek után menjünk el a (53) Neuschwanter-házig, amely szintén az utca jobb oldalán áll. Az épület reneszánsz bejárata érdemel

70 V Á R O S I S É T Á K

figyelmet, amelynek kiegészített német feliratát és bibliai fordí­tását közöljük:

Az utca bal oldalán a (54) városi kórházat találjuk. Számunkra ez az épület azért nevezetes, mert az akadémia az ispotály emeleti helyiségeit 1838-tól 1891-ig bérelte. Két tanterem, illetve szertá­rak voltak itt, amiket csak az erdészeti palota felépítése után tud­tak elköltöztetni. (A kórház 1790-től egészen a legutóbbi időszakig itt működött, ráadásul az akadémia kiköltözése után a járásbíró­sággal „társbérletben”.) A kórház utáni épületben (55) lakott az ábrázoló geometria tanára, Fodor László.

Visszatérve az utca elejére, a szintén itt nyíló és erős hajlással haladó Honvéd utcában találjuk a (56) Belházy-házat. 1616-ban épült, a város egyik legszebb XVII. századi, reneszánsz stílusú háza. Az akadémiának is jeles épülete, mivel G. A. Scopoli kinevezése után, 1770-ben megvásárolták. Itt oktatta a kémiai-metallurgiai tárgyakat, sőt a lakása is itt volt. 1811-ben az a gondolat merült fel, hogy a szomszédos városi kórházat megveszik és a kettőt egy épületté egyesítik. Tudjuk, hogy ez nem valósult meg, de az ok­tatás egészen 1899-ig folyt itt. Sőt a ház ezután is megmaradt is­kolának és tanári lakásnak. Legutoljára Schelle Róbert, a vegytan tanára lakott benne, illetve a korábban Hegybányán lévő, 1873- ban alapított (alsófokú) bányaiskolát költöztették ide.

A Honvéd utcán folytatva utunkat Selmec egyik jellegzetes épü­letéhez, a (57) Klopacskához (Kopogó, Kótogó; die Klopf) érünk.

Az 1681-ben, reneszánsz és barokk stílusban készült épületből évszázadokon át hívták a bányászokat munkába, és évszázadokon át kísérte őket a Klopacska hangja utolsó útjukra is. (A bányász „társláda” tulajdonában volt, de ez nem zárta ki, hogy a segélye­zés helyett időnként az engedetlen bányászokat ide börtönözzék

W o G ott zum Haus nicht gibt sein G unst so arbeitet jederman um sonst W o G ott die Stadt nicht selbst bewacht so ist um sont dér W echter macht 1557.

„Ha az Ü r nem építi a házat,hiába dolgoznak azon annak épí­tői.Ha az Ú r nem őrzi a várost, hiába vigyáz az őriző.”1557.(Zsolt. 127, 1)

A Z Ó V Á R T Ó L A Z Ú J V Á R I G 71

be.) A „bakter” a torony első emeletén lakott, ahonnan éjjel két órakor ment fel a jávordeszkából készített kopogtatót megszólal­tatni. Negyed óra hosszat, két hangon, előbb lassan, majd gyor­sabb ütemben - kétszer egyperces szünettel - kopogott. Ez az ébresztő kopogás a város minden részébe elhallatszott. Kit - fő­leg akadémistákat - a vendéglőben ért, kit mély álmából riasztott fel. A Klopacska hangjára kigyúltak a hegyoldalakon az apró bányászházacskák ablakai, majd elindult a völgy irányába a sok száz, pislogó bányamécs - kezdődött a munka.

Temetéskor a harangzúgás után lassú, gyászütemben szólaltatták meg. Fájdalmas kopogása kísérte az elhalt akadémistákat is utolsó útjukra. Napjainkban műszaki emlék, védelem alatt áll és múzeumi bemutató látható benne (Expozícia banskej techniky). Nyáron, dél­előtt 10 órakor a turisták kedvéért a klopacskát újra megszólaltatják.

Mielőtt folytatnánk utunkat, érdemes az utca másik oldaláról a városra egy pillantást vetni. Jobb oldalon pedig Schwarz Ottó, a mennyiségtani tanszék vezetőjének egykori lakását (58) hagyjuk el.

Az úton továbbhaladva bal oldalon látjuk a (59) Havas.. Boldogasszony-(Frauenbergi-)templomot. A Mária 40. napi tisztulása emlékének (és a gyertyaszentelőnek - február 2.) szentelt épületet 1512-ben gótikus stílusban emelték, s a XVIII. században kicsiny barokk toronnyal egészítették ki. Ez utóbbi azonban ma már nem látható, mivel a II. világháborúban a templom súlyosan megron­gálódott. Az épületet napjainkban ravatalozóként használják, az ún. „bátor lendületű gyémánt” boltozatát célszerű megtekinteni.

Az út jobb oldalán a (60) Hegybányai- (Szélaknai-, Piargi-)kapu áll. [ X V I - X V I I . T Á B L A ] A kapu tengerszint feletti magassága 638 m. A városban lévő szintkülönbségek érzékeltetésére itt utalunk arra, hogy például az egykori Szentantali-kapu helyét jelölő Szent Er- zsébet-kápolna mintegy 111 méterrel alacsonyabban fekszik.

Ez a kapu a fenyegető török veszedelem elhárítására 1554- ben, reneszánsz stílusban épült. 1751-ben, Lotharingiai Ferenc látogatása előtt barokk stílusban építették át. A kaput a II. világ­háború végén megrongálták, napjainkban pedig feladatát is el­vesztette, hiszen az út elkerüli. Mégis ez az egy megmaradt Selmec hajdanvolt három kapujából. A homlokzati fülkében Szent Flórián szobra látható, a kapu mellett az egyik bástya, sőt a torony környékén az egykori városfal maradványai is.

Utunkat folytatva a templom és a kapu környékén lévő teme­tőkbe térünk be.

72 V Á R O S I S É T Á K

A városban és közvetlen környékén 12 temető található. Ezek városrészenként, illetve vallásonként különültek el. Közülük most hármat ismertetünk, ahol a legtöbb erdész-bányász vonat­kozású sír található. Mindhárom temető itt, a Hegybányai-kapu környékén van. Az egykori (61) római katolikus temető a Havas Boldogasszony-templom közvetlen szomszédságában fekszik. Az (62) evangélikus temető még a kapun belül, az említett templom­mal átellenben, a Klopacska fölött található. A Hegybányai-ka- pun túl, a város egykori határán kívül az (63) úri temető terül el.

Az akadémisták november 1-jén, halottak napja alkalmából fáklyás felvonulással mentek ezekbe a sírkertekbe, ahol az elhunyt hallgatókra és professzorokra gyertyagyújtással is emlékeztek.

Az alábbiakban a három temetőben fellelhető sírokat soroljuk fel, és ismertetjük a benne nyugvók rövid életrajzát. A nevek előt­ti számok a temetői sorszámokkal azonosak, melyek a térképen is szerepelnek.

R Ó M A I K A T O L I K U S T E M E T Ő

5 . s z . á b r a - R ó m a i k a to lik u s t e m e t ő

AZ Ó V Á R T Ó L A Z Ú J V Á R I G 73

503 - B l a t t n y T i b o r ( 1 8 8 3 - 1 9 6 9 )Kassán született, 1900-1903 között volt erdészhallgató Selmecen. 1905-ben államvizsgázott, s 1906-tól 1916-ig, Fekete Lajos haláláig, annak munkatársa volt az egész országra kiterjedő növényföldrajzi térképezésben. A trianoni döntés után a cseh­szlovák államerdészet szolgálatába került, 1945-ben vonult nyu­galomba. Hazánk florisztikai növényföldrajzával kapcsolatos szakirodalmi tevékenysége jelentős. Fekete Lajossal írt közös könyvük, „Az erdészeti jelentőségű fák és cserjék elterjedése a Magyar Állam területén” ma is alapvető műnek számít.

509 - C s e h L a j o s ( 1 8 4 0 - 1 9 0 8 )

A Baranya megyei Kiskőszegen született, 1860-63 között tanult a selmeci akadémián bányászatot-kohászatot. 1878-ig a Selmec környéki kincstári bányaüzemeknél dolgozott, 1878-1908 között a bányaigazgatóság bányageológiai osztályának vezetője volt.1866-tól 1868-ig a bányagéptan-kohógéptan-építészet tanszéken Pöschl Ede professzort helyettesítette. 1897-től geológiai gyakor­latokat vezetett, 1898-1904 között segédtanári megbízatással működött az ásványföldtan tanszéken.

510 - F a l l e r K á r o l y ( 1 8 5 7 - 1 9 1 3 )Selmecbányán született, ahol 1875-78 között tanult fémkohásza­tot. 1882-ig Nagybányán, Kapnikbányán, Budapesten és Selmecen kincstári üzemeknél teljesített szolgálatot. 1882-91- ben a selmeci bányaiskola kohászati tanára, 1896-ig mérnök, majd főmérnök a kincstári kohóknál. 1894-től helyettes tanár­ként, 1896-tól haláláig rendes tanárként a fémkohászati tanszék vezetője. A hazai metallográfíai és pénzverészeti irodalom meg­teremtője, fémkohászattani kézikönyve fél évszázadon át alapve­tő műnek számított.

E V A N G É L I K U S T E M E T Ő

1 8 - F a r b a k y I s t v á n ( 1 8 3 6 - 1 9 2 8 )Nyíregyházán született, 1854-58 között tanult a selmeci akadé­mián bányászatot-kohászatot. 1859-től a matematika-fizika - mechanika tanszéken tanársegéd, 1865-től tanár. 1872-92 között az általános és vasgyári géptan tanszék vezetője, ebben az idő­szakban hatszori újraválasztással az akadémia igazgatója is volt.

74 V Á R O S I SÉ T Á K

6 . s í . á b r a - E v a n g é lik u s t e m e t ő

1909-ben miniszteri tanácsos címet kapott, kilenc éven át Sel­mecbánya országgyűlési képviselőjeként is tevékenykedett. Az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület egyik kezdeményezője és alapítója, később alelnöke, a Bányászati és Kohászati Lapok szerkesztője volt. Schenek Istvánnal közös ta­lálmányuk, a nagyteljesítményű akkumulátor. A magyar szakiro­

AZ Ó V Á R T Ó L A Z Ú J V Á R I G 75

dalomban elsőként foglalkozott fogaskerekek számításával.0 dolgozta ki az akadémia új oktatási rendjét és tanterveit, me­lyek 1872-től 1904-ig voltak érvényben.

39 - G r e t z m a c h e r G y u l a ( 1 8 3 6 - 1 9 0 6 )

Lőcsén született, a selmeci akadémián 1856-59 között tanult bá­nyászatot-kohászatot. Gyakornokként a kincstári bányáknál, Szélaknán és Ribnyiken dolgozott. 1865-től az ábrázoló geomet­ria-építészet, majd a bányaműveléstan-bányaméréstan tanszéken volt tanársegéd. 1871-83 kö­zött a szélaknai kincstári bánya­hivatalnál különböző vezetői beosztásokban tevékenykedett.1883-1904 között a bányamű- veléstan-ércelőkészítéstan tan­szék tanára és vezetője volt.

sz. n - K o v á c s F L a j o s ( 1 8 9 6 - 1 9 9 2 )

Bányakutató. Aradon született, ahonnan szüleivel 15 évesen A 3 8 4 . é s 3 8 5 . s z á m ú s íro k ( 2 0 0 2 )

került Selmecre. Üvegkereske-désük volt, de már fiatalkorában turistakaluzt írt, majd érdeklődése egyre inkább a bányászati emlékek felé fordult. Nyugdíjazása (1956) után „felvidéki Orbán Balázsként” járta be a bányákat, gyűjtötte a terepen és a könyvekben, levéltárakban fellelhető, az ércbányászat múltjával foglalkozó emlékeket. Idős koráig tevékeny életet élt. Kéziratai, fényképei a Magyar Tudományos Akadémián és az Országos Széchényi Könyvtárban találhatók.

64 - R i c h t e r G y ö r g y ( 1 8 1 2 - 1 9 0 0 )

Bányatanácsos.

65 - G e o r g T a n n e n b e r g ( 1 7 8 7 - 1 8 6 8 )

Oberamts-Assessor und Waldmeister.

sz. n. - V o l f i n a u J u l i u s ( G y u l a ) ( 1 8 8 0 - 1 9 4 6 )Besztercebányán született, és az erdészeti tanulmányait 1903-ban fejezte be. A kisiblyei csemetekertet, illetve az ottani kísérleteket felügyelte. A selmeci kincstári erdőgondnokság munkatársa,

76 V Á R O S I SÉTÁK

majd vezetőjeként először 1908-ban, majd a következő években többször került kirendelésre az erdészeti kísérleti állomáshoz. Az államfordulat után is Selmecen erdészkedett.

1 6 1 - J a c o b e y A n d r á s ( 1 8 9 5 - 1 9 1 5 )

Elsőéves bányamérnök-hallgató.

2 6 3 - O s z w a l d t Virgil ( 1 8 6 2 - 1 8 8 3 )

Erdész akad. hallgató.

3 1 7 - J o a n n e s S z e b e r i n y i ( 1 7 8 0 - 1 8 5 7 )

Theol. doctor superintendens montanus.

3 6 6 - K o n s t a n t i n A r s e n n e k ( 1 8 2 6 - 1 8 4 5 )

Akadémiai hallgató.

3 8 4 - B a r a b á s D á n i e l ( ? - 1 8 7 5 )

éves erdészhallgató.E sírnál játszódott le 1875-ben az akadémiai ifjúsági élet egyik leg­jelentősebb eseménye. November elsején, mindenszentek napján a magyar érzelmű hallgatók Vörös Ferencet, a schachtisták nyílt ellenfelét bízta meg az Erdélyi Olvasókör elhalt tagtársuk, Barabás Dániel sírjánál való szónoklással. Vörös Ferenc, aki bízott eszméi­nek igazságában és ékesszólásának hatásában, a gyászbeszéd után az egyesülés magasztos eszméjét vetette fel. Ennek hatására másnap a német szellemű bursch és a magyar hallgatók egy közös „Magyar Társaságba” egyesültek, s ezzel a schachtisták ügye vereséget szen­vedett.

3 8 5 - S o l t z [ 7 - 1 8 7 5 ( ?) ] éves erdészhallgató.

4 3 1 P o r u b s z k y S a m u ( 1 8 2 4 - 1 8 9 6 )

M. kir. bányatanácsos.

5 1 6 - G r i l l u s z E m i l ( 1 8 5 7 - 1 9 2 0 )Besztercebányán született, 1875-78 között tanult a selmeci aka­démián bányászatot. 1882-ig Selmecen, Újbányán, Nagyágon dolgozott, 1882-84-ben tanársegéd az ábrázoló mértani tanszé­ken. Ezután a selmeci kincstári bányáknál, a Pénzügyminisztéri­

AZ Ó V Á R T Ó L A Z Ú J V Á R I G 77

um bányászati ügyosztályán, a nagybányai bányaigazgatóságon főbányatanácsosi és miniszteri tanácsosi rangban teljesített szol­gálatot.

5 1 7 - F a r b a k y G y u l a ( 1 8 7 0 - 1 9 1 1 )

Munkácson született, 1888-91 között tanult az akadémián. 1894- ben a fémkohászati szakon tett államvizsgát. Az 1893-94-es tan­évben a bányászati szakot is elvégezte. 1892-94 között tanárse­géd a fémkohászati tanszéken, 1894-95-ben pedig az aacheni egyetem kohászati tanszékén asszisztens. 1902-1905-ben állami ösztöndíjjal az aacheni és charlottenburgi egyetemen tanult gépészetet. 1905-11 között a főiskola géptan II. tanszékének tanára és vezetője lett. A főiskola kémiai palotájának építkezésé­nél szenvedett halálos balesetet.

520 - F e k e t e L a j o s ( 1 8 3 7 - 1 9 1 6 )Tordán született, 1856-59 között tanult Selmecen erdészetet.1859-67-ben a kolozsvári kincstári erdészetnél teljesített szolgá­latot. 1867-től a Selmecbányái akadémia oktatója, 1871-ig tanár­segéd, majd tanár. 1873-90 között a növénytani, 1891-1906 között az erdőrendezéstani tanszék vezetője. 1881-ben erdőta­nácsosi, 1894-ben főerdőtanácsosi, 1906-ban - nyugdíjba vonu­lásakor - miniszteri tanácsosi rangot kapott. Kétszer választot­ták meg az akadémia igazgatójának. 1910-ben „Az északi szélesség hatása a fafajok természetes elterjedésének magassági határaira Magyarországon” címmel tartotta tudományos akadé­miai székfoglalóját.

604 - K e r p e l y A n t a l ( 1 8 3 7 - 1 9 0 7 )

Az Arad megyei Kürtösön született, 1859-62 között tanult bányá­szatot-kohászatot Selmecen. 1862-től 1868-ig ausztriai és felvidéki vasgyárakban dolgozott, közben németországi tanulmányutat is tett. 1868-81 között az akadémia kohászat-kémlészet, majd az ál­tala szervezett vaskohászat-vasgyártás tanszék tanára és vezetője lett. Számos tanulmányutat tett, hosszabb időt töltött a Krupp- műveknél. 1881-től 1896-ig - nyugdíjba vonulásáig - a kincstári vasgyárak által megszervezett központi igazgatóság vezetője. 1877-től az MTA levelező tagja, kiemelkedő szakmai tevékenysé­géért 1892-ben lovagi címmel tüntették ki. A magyar vaskohá­szati oktatás megteremtőjét tisztelhetjük benne.

78 V Á R O S I SÉTÁK

ÚRI TEMETŐ

7 s z . á b r a - Ú r i t e m e t ő

277 - S z é c s i Z s i g m o n d ( 1 8 4 1 - 1 8 9 5 )

A felvidéki Kisgaramban született, 1860-62 között tanult erdésze­tet Selmecen. 1864-ben államvizsgázott. 1862—67-ben a selmeci kincstári jószágigazgatóságnál teljesített szolgálatot, 1867-től halá­láig az akadémia oktatója. 1871-ig tanársegéd, majd az erdőhasz- nálattani tanszék tanára és vezetője. 1889-ben erdőtanácsosi, 1893-ban főerdőtanácsosi címmel ismerték el munkásságát. A ma­gyar erdészeti felsőoktatás, -szaknyelv és -szakirodalom egyik megteremtője.

2 9 3 - P é c h A n t a l ( 1 8 2 2 - 1 8 9 5 )

Nagyváradon született, a selmeci akadémiát 1842-ben végezte el. Ezután kincstári szolgálatba lépett, majd poroszországi bányák­nál dolgozott. 1873-tól miniszteri tanácsosi rangban a selmeci bányakerület igazgatója volt. A Bányászati és Kohászati Lapok

AZ Ó V Á R T Ó L A Z Ú J V Á R I G 79

megindítója, az első magyar nyelvű bányászati és kohászati mű­szótár kiadója. A Magyar Tudományos Akadémia tagjai közé vá­lasztotta.

296 - S c h w a r t z O t t ó ( 1 8 4 7 - 1 9 1 0 )Bezdánban született, 1865-69-ben állami ösztöndíjjal a bécsi egyetemen tanult matematikát és fizikát. 1869-től a selmeci aka­démia oktatója, 1872-ig a kémia-fizika tanszéken tanársegéd,

Szécsi Z s ig m o n d sírja ( 1 9 9 1 ) S zé c s i Z s i g m o n d ú j , je lk é p e s

sírja ( 2 0 0 3 )

majd a mennyiségtani tanszék tanára s vezetője. Négyszer volt az akadémia igazgatója. Meteorológiai és csillagászati megfigyelései jelentősek.

326 - T ó t h I m r e ( 1 8 4 4 - 1 9 2 8 )Ságváron született, a pesti egyetemen tanult, ahol 1869-ben szer­zett orvosdoktori képesítést. 1873-ig a pesti sebészeti klinika ösz­töndíjasa, majd tanársegédje volt. 1873-tól a selmeci bányakerület műtőorvosa, 1882-től főorvosa. Az akadémián az életmentést 1880-tól, a közegészségtant 1885-től adta elő. Szakirodalmi mun­kássága jelentős. Közel fél évszázados selmeci ténykedése során so­kat tett a bánya- és kohómunkások egészségvédelméért, szociális körülményei javításáért.

80 V Á R O S I SÉ T ÁK

3 7 2 - S c h r é d e r R e z s ő ( 1 8 2 6 - 1 8 8 8 )Zólyomban született, 1846-50-ben tanult Selmecen bányásza­tot-kohászatot. 1870-ig a selmeci bányaigazgatóságon, a szomol- noki, besztercebányai és zsarnócai kohóknál dolgozott. 1870-87 között a fémkohászat-fémkohótelepek tervezése tanszék tanára és vezetője. A magyar kohászati szaknyelv kialakításának egyik kez­deményezője, a fémkohászat első magyar nyelvű előadója.

4 0 1 - S z ü t s J ó z s e f ( 1 8 7 6 - 1 8 9 9 )Bányász akad. tanársegéd.

4 3 9 - B á l i n t N á n d o r ( ? - ?)

Erdész akadémikus.

4 4 9 - F o r k o S á n d o r ( 1 8 8 0 - 1 9 0 1 )

Erdész akad. hallgató.

4 6 3 - C s i b y L ő r i n c ( 1 8 4 9 - 1 9 0 3 )Ditrón született, 1870-73 között tanult erdészetet Selmecen. 1895-ig kincstári erdészeteknél erdőrendezőként, erdőmester­ként teljesített szolgálatot. 1895-1903 között az erdőhasználat- tani tanszék tanára és vezetője. 1897-ben erdőtanácsosi rangot ka­pott. Vízépítészeti munkássága jelentős. A fotogrammetriát először alkalmazta a erdőgazdaság terén. Részt vett az Erdészeti Műszótár szerkesztésében is.

A temetők után még egy akadémiai nevezetességet tudunk ezen a környéken felkeresni. A Hegybányai-kapun túlhaladva for­duljunk balra, hogy az erősen emelkedő, zegzugos kis utcácskán elérjük az akadémisták egykori mulatóhelyét, a híres (63) Scbacht- kocsmát! A sárgára meszelt Schacht épülete eredetileg az Erzsébet- aknának volt rendelőhelyisége, emeletén az üzemvezető lakott, földszintjén az irodák voltak. Néhány lépéssel tovább ott állt mel­lette a járgánnyal fölszerelt, kör alakú, régi aknaház is, amelyet azonban már az 1810-es években üzemen kívül helyeztek.

Az épület földszintjén, az irodák helyén alakították ki a kocsma­részt, mely idegen szemnek félelmetes, kívül-belül elhagyatott, kor­mos helyiség volt. A város zajától azonban távol, féktelenül űzhet­ték dorbézolásaikat a burschenschaft, majd utódja, az Általános Társaság tagjai. Az itt rendezett szakestélyek német neve a Schacht-

S É T A A Z A K A D É M I A K Ö R Ü L 81

tag volt. A kocsmahelyiséget 1895-ben bányatiszti lakássá alakítot­ták át, majd rövidesen lebontották. A burschenschaft erőszakos, né­met szellemének felolvadása után ezzel eltűnt annak tárgyi bizonyí­téka is. A Schacht-kocsma helyén ma garázssort találunk.

Innen az evangélikus temető irányában leereszkedve menjünk vissza a Frauenbergi-templomhoz! A Frauenbergi-templomtól vezet az út Selmec jelképéhez, a (64) Leány- vagy Újvárhoz. (A vá­rat egyes szerzők Angyalvárnak, sőt Szűzvárnak is említik.) A monda szerint Rössel Borbála építtette, mert nem akarta látni az ezen a helyen lévő városi akasztófát. (A Galgenberget magyarul Akasztó-hegy- nek, majd Leány-hegynek is nevezték, bár inkább a „Bakó hegye” megnevezés volt az elfogadott.) Tehette, mert igen gazdag volt. Nagyapja, Rössel Erazmus ugyanis olyan sok aranypénzt gyűjtött, hogy azokat - állítása szerint - egymás mellé rakva a sor az országúton Selmectől Budáig ért volna. Borbála, a „Leányvári boszorkány” azonban eldorbézolta a nagy vagyont, de a pénzéből azért még a Le­ányvárra telt.

A valóság mégis az, hogy a vár a török veszély idején, 1564 és 1571 között, két részletben épült. A várost 24 olasz ágyúval A z Ú jv á r b á s t y á ja ( 1 9 1 7 )

védte a Léva és Bakabánya irányából vár­ható támadásoktól. Ha ellenséges csapatokat láttak, akkor fekete lobogót tűztek ki. Ha viszont vendég közeledett, az őrség úgyne­vezett motettát fuvott. Tűz esetén nappal vörös lobogóval, éjjel lámpással jelezték a vészt. A tűzőr negyedóránként trombitált, míg az egész órákat harangütés jelezte. (Ma mindezt magnóról halljuk.)

Belül az épület emeletei tagolatlanok, kisebb szobákat a sarok­ban elhelyezett tornyokban találunk. A boltozatos földszintről az emeletre eredetileg nem vezetett feljárat. O tt tartották ugyanis az őrség lovait. Ma az épületben a törökellenes harcokra emlékező kiállítás látható (Expozícia protitureckych bojov na Slovensku). A vár emeletéről a város teljes panorámáját élvezhetjük.

A Leányvárban 1860-tól az akadémisták testgyakorló órákat tartottak. Az egykori tablókon, nótáskönyveken pedig a Leányvár emlékeztette a hajdanvolt balekokat, firmákat Selmecre.

82 V Á R O S I S É T Á K

A Frauenbergi-templomból most a Péch Antal utcán ereszke­dünk le. Bal oldalon, a Honvéd utcába átvezető közben áll a (65) Faller-ház. Faller Gusztáv és Faller Károly, akik mindketten a ha­zai bányászat-kohászat oktatásában és szakirodaimában szereztek elévülhetetlen érdemeket, laktak itt.

A Péch Antal utca jobb oldalán áll az (66) Ifjúság Kör háza. A Szentháromság téri Zsembery-házból 1908-ban költöztek ide. November 8-án avatták fel, de előző este már fáklyás menetben ünnepelték a ház megszerzésében, kialakításában és berendezésé­

ben oly nagy szerepet játszó Sobó Jenőt, az építészeti tan­szék vezetőjét. Sőt a megnyíló köri házban arcképét is elhe­lyezték, majd az ünnepséget bankett és díszelőadás követte, így költözött be az Ifjúsági Kör saját házába. A berendezésben országos adakozás a város is se­gítette a fiatalokat, a kör pedig az államtól is rendszeres pénz­segélyt kapott.

Tovább folytatva utunkat a (67) volt zsidó imaházhoz érünk. (A földszinten volt az iskola.) Selmecen, mint szabad királyi városban, csak az 1830-as években települhettek meg a zsidók. Jelentős szerepet töltöttek be a város magyarosításában, no meg a diákságnak adott kölcsönökben. A zálogba vetett leckekönyv értéke a letett vizsgák számával egyenes arányban nőtt, főleg a vizsgaidőszak közeledtével.

Folytatva utunkat, leérünk az egykori Kossuth térre.

Séta az akadém ia körül

A Kálvária-hegyről induljunk jobbra a Felsőváros, az akadémia egy­kori épületei felé! Mielőtt a Bélabányai útra rákanyarodnánk, jobb­ról az (68) Erdészeti Kísérleti Állomás parkját és épületeit látjuk. Az erdészeti kísérletügy szervezése a múlt század kilencvenes éveinek elejére nyúlik vissza. Bedő Albert országos főerdőmester az erdé­szeti akadémia új épületében helyiségeket biztosíttatott a kísérlet­ügy számára, s ajánlatára Vadas Jenőt Ausztria, Németország és

A z Ifjú s á g i K ö r h á z a ( 2 0 0 2 )

S É T A A Z A K A D É M I A K Ö R Ü L 83

Svájc kísérleti állomásainak tanulmányozására küldték ki. Az erdé­szeti kísérletügy szervezésének fontosságát Vadas így foglalta össze: Jobbára idegen tapasztalati adatokra s a rideg elmélet útmutatása­ira voltunk utalva, holott tudtuk, hogy az erdőgazdaság különböző feladatainak megoldásánál: »nem az elmélet, hanem a gyakorlat dönt. A gyakorlat eszköze pedig a kísérlet s ennek célja az igazság.«”

Vadas részletes előterjesztése alapján Darányi Ignác földműve­lésügyi miniszter 1897. december 31-én kelt rendeletével az er­dészeti kísérleti állomásokat életre hívta. E szerint a központi állomás Selmecbányán, a külső állomások a négy erdőőri szak­iskolában (Görgényszentimre,Királyhalom, Liptóújvár, Va­dászerdő) működtek. A köz­ponti állomás - amely 1914-ig az erdészeti akadémia épületé­nek három helyiségében dol­gozott - vezetésére Vadas Jenőt nevezték ki. A selmeci központi állomás személyzete a vezetőn kívül: 2 adjunktus, 2 erdőtiszt,1 altiszt és 1 főerdőőr, aki a ki- siblyei kísérleti telepen működött.

A kutatásban az akadémia tanárai - bérezés nélkül - is részt vet­tek. A kutatási eredményeket az 1899-től megindított Erdészeti Kísérletekben tették közzé.

Az Erdészeti Kísérleti Állomások Nemzetközi Szövetségének hazánkban tartandó VII. nagygyűlésére készülve a hazai kísérlet­ügy nagyobb támogatást kapott. 1911-ben - némi huzavona után - a Földművelésügyi Minisztérium megvette Selmec város 4,5 kh- as „Probiergaden” nevű telkét, ahol Vadas Jenő elképzelései sze­rint történt meg az épületek, illetve a kert kialakítása. 1914-ben, a tervezett kongresszus évében el is foglalták az épületeket, me­lyek a munkahelyiségeken kívül egy erdőtiszti és egy altiszti lakot is magukba foglaltak. A tervezett tanácskozás azonban elmaradt, sőt néhány év múlva a Vadas Jenő vezette kísérleti állomás is átte­lepülni kényszerült.

Ma az épületekben a zólyomi erdészeti kutatóintézet selmeci állomása működik. Parkjában, a „Probiergarden”-ban néhány exóta, köztük a mamutfenyők érdemelnek figyelmet.

84 V Á R O S I S É T Á K

Az Erdészeti Kísérleti Állomás parkját elhagyva, a Bélabányai útra rákanyarodva, bal oldalon gyümölcsöskert hívja fel magára a figyelmet. Ez dr. T óth Imre kezdeményezésére létesült akkor, amikor a városba vezető utak mentén - főleg az akadémisták se­gítségével - a diófákat is ültették. Dr. Tóth Imre a város mező- gazdaságát, ezzel összefüggésben a kertészetet is fejleszteni akar­ta. Kertjével példát mutatott a selmeci polgároknak.

A Bélabányai úton továbbhaladva elérjük a (69) Bélabdnyai-kapu helyét. Késő reneszánsz stílusban épült, nyílása felett „F. G. Anno

Dui 1589 Jár”, a város felőli ol­dalán pedig a „15 S. 88 C. C.” felírás szerepelt. A kaput 1945- ben felrobbantották.

Érdemes felsétálnunk a kapu helyéről induló s jobbra nyíló kis utcácskán. Az (70) egykori professzori villatelepre érünk, ahol csinos villák tűnnek fel szépen gondozott kertekkel. Többek között itt lakott Fekete Zoltán, Krippel Móric erdésze­ti és Réz Géza bányaművelés- tani tanár is. Ezen az utcácskán

haladva, az Alsó-Rózsa utcán át az egykori Kossuth Lajos térre is leereszkedhetünk. De menjünk vissza a Bélabányai-kapu helyére, s folytassuk ismerkedésünket az akadémiával!

Legelőször az út bal oldalán álló (71) Fortuna-házat pillantjuk meg. 1838-ban a megözvegyült Geramb Elíz báróné az Erdésze­ti Tanintézet céljaira, eladásra ajánlotta a Fortuna-épületeket kertestől 4300 Ft áron. Az udvari kamara még ez évben elrendel­te a Fortuna-házak megvételét, s arra is adott utasítást, hogy a megvásárolt házaknak tan- és gyűjteménytermekké, tanári és tanársegédi lakássá történő átalakítására költségvetést készítse­nek. A házak felügyeletét a tanársegédre bízták. (A Fortuna-há­zak megvétele előtt az oktatás az ún. Zsembery-féle házban, s a városi kórházépület bérelt helyiségeiben folyt. A kórházépület­ben voltak a gyűjtemények is.)

Feistmantel Rudolf 1840. július 1-jén foglalta el Fortuna-beli tanári lakását, s az előadásokat 1841 őszétől kezdve már az itt be­rendezett tanteremben tartotta. A szabadságharc ideje alatt az

R é s z le t a „ P r o f e s s z o r d ű l ő " - b ő i és a fe ls ő b o ta n ik u s k e r t ( 1 9 1 2 k ö r ü l)

S É T A A Z A K A D É M I A K Ö R Ü L 85

épületekben katonákat szállásoltak el, a helyiségek rossz állapot­ba kerültek, ezért az akadémia akkori igazgatója, Russegger Jó­zsef 1850-ben az épületeket helyreállíttatta.

Az ún. földszintes Fortuna-házban lakott többek között Muzsnay Géza és Kövesi Antal, az emeletes Fortuna-házban pedig Wagner Károly, Vadas Jenő és Fekete Lajos. A földszintes épületet lebontották, de az emeletes Fortuna helyreállított for­mában ma is látható. [ X V I I I . T Á B L A ] A név az egyik terem mennye­zetét díszítő Fortuna istenasszony képéről ragadt az egész telek­re és épületegyüttesre. Ezt a helyiséget korábban - mikor itt vendéglő volt - táncteremként használták, s a szórakozóhelyet is­merte az egész város.

A Fortuna-épület alatt kimagasló fák már az alsó botanikus kertet jelzik.

A Z A K A D É M I A I B O T A N I K U S K E R T E K T Ö R T É N E T E É S M A I K É P E

8. sz. áb ra

Az első magyar erdészeti botanikus (dendrológiai) kert alapí­tásának gondolata összefügg a Selmecbányái Erdészeti Tanintézet létrejöttével. Heinrich Dávid Wilckens, a tanintézet első pro­fesszora indítványozta először egy botanikus kert létrehozását, melyet a főbányagrófi hivatal is támogatott. Wilckens 1808. au­gusztus 10-én kelt levelében arra kérte a „Dicsőséges Császári és Királyi Legfőbb Kamaragrófi Hivatalt”, hogy Giesshübelben

86 V Á R O S I S É T Á K

(Kisiblyén) erdészeti fás- és csemetekertet rendezhessen be, s ezek üzemeltetéséhez mindent előkészíthessen. Az engedélyt megkapta, a kertészt is kinevezték, de a telepítések mégis elma­radtak. Wilckens ugyanis megváltoztatta véleményét, mely sze­rint „Selmecbánya sem erdészeti tanintézet, sem botanikus kert létesítésére nem alkalmas”

Wilckens halála után utóda, Feistmantel Rudolf 1836-ban új­ra felélesztette a botanikus kert gondolatát. Az udvari kamaránál javaslatot tett, hogy Kisiblyén „az erdőőri lak közelében lévő, s délnyugat felé lejtő 3,5 holdas területen” kertet létesíthessen. A javaslatot elfogadták, és a szükséges munkálatok keresztülvite­lére a kért 423 Ft költséget is megadták. Feistmantel rögtön hoz­záfogott a telepítéshez. 1837-ben csak honi fafajokat ültettetett, 1838-ban azonban már külföldi fafajok telepítéséről is gondosko­dott. Az addigi 73 fajt a báró Pasqualati-féle műkertészetből be­szerzendő 77 exóta fafajjal kívánta gyarapítani, s ehhez 218 Ft utalványozását kérte. Az engedélyt és a pénzt azzal a kikötéssel kapta meg az udvari kamara 1838. évi rendeletében, hogy a kért fákat a laxenburgi kertből, illetve a mariabrunni botanikus kert­ből szerezze be, és csak a hiányzókat vásárolhatja meg a Pas- qualati-féléből. Feistmantel e rendelet értelmében Laxenburgból megrendelt 41 fajt, Mariabrunnból semmit, a Pasqualati-féle műkertészetből 34 fajt, s elültetésüket 1839 tavaszára tervezték. Ezek a telepítések azonban nem történhettek meg Kisiblyén, mert 1838-ban az Erdészeti Tanintézet céljaira megvásárolták a Fortuna-házakat a hozzájuk tartozó kerttel. Az udvari kamara így elrendelte, hogy a megvásárolt fákat ne Kisiblyén, hanem a tan­intézet kertjében, a későbbi alsó botanikus kertben ültessék el. Egyúttal a kert felügyeletét - a házakkal együtt - Schwarz Ignác Frigyes tanársegédre bízták.

Feistmantel 1838-ban el is végezte az első telepítéseket az alsó botanikus kertben (területe 1,23 kh = 0,71 ha). Ide ültette a Laxenburgból és a Pasqualati-féle kertből beszerzett növénye­ket. A botanikus kert létrehozásának mintegy három évtizedig tartó gondjai tehát megoldódtak, s ezzel a hallgatóság gyakorlati növénytani oktatásának alapjait is megteremtették. A kert ápolá­sának és fejlesztésének kezdeti gondjairól Mágócsy-Dietz Sándor egyetemi tanársegéd, 1881-ben a következőket írta: „A kertnek akkor jelentősége csak igen csekély lehetett, bár az intézők a nö­vénytani tudományra is már némi tekintettel voltak; legalább ezt

S É T A A Z A K A D É M I A K Ö R Ü L 87

lehetett következtetni Schwarz Ignácz Frigyes bányatanácsos erdészeti akad. tanárnak, a kert felügyelőjének egy 1856-ban kelt iratából, melyben az akadémiai növényeket... Szálybély erdő­mester lakásán lévő üvegházban kéri teleltetni, miután saját laká­sának 2 szobájában már nem férnek el.”

Az alsó kert tervszerűbb kezelése 1850-ben kezdődött, mikor is akadémiai kertésszé Wiedenhoffer Bernhardot nevezték ki.

1860-ban az akadémia tanácsának felterjesztése nyomán sikerült megszerezni a Klauser-féle kertet, a későbbi ún. felső botanikus kertet (terülte 3,47 kh + 1,99 ha). Ez a te­rület a hagyomány szerint régebben a pré­post birtokát képezte, innen származik a Probstgarten név is. Az itteni telepítéseket Wagner Károly kezdte el, de az állandóan változó elképzelések, illetve Wiedenhoffer akadémiai kertész halála lassították a kert fejlődését. Wagner érdeme az is, hogy a kertet 1867-ben megnyitották a nagykö­zönség előtt.

Illés Nándor kinevezésével kezdődik a kertek tervszerű és rendszeres betelepí­tése, berendezése, s a tudomány céljaira való felhasználása. Illés első teendői közé tartozott a Klauser-kert utakkal és facso­portokkal való ellátása, továbbá a posvá- nyos részeket is ő kezdte el náddal beül­tetni. Miután ez nem sikerült, a kérdéses területet víztelenítették, s füzekkel telepítették be. Tagadhatat­lan érdeme, hogy rendszerességével, következetességével felhív­ta a szakemberek figyelmét a szakoktatás ezen eszközére is. Ezért őt kell tekintenünk az akadémiai botanikus kertek valódi megalapítójának. 1869-ben Fekete Lajos és Szécsi Zsigmond terve szerint a botanikus kertekben 1354 Ft költséggel növény­házat is építettek. 1873-ban Fekete Lajost nevezték ki a növény­tan oktatására és a botanikus kert vezetésére, aki folytatta a be­telepítést, s a kertet fajokban lényegesen gazdagította. Az 1880 augusztusában felvett jegyzőkönyv tanúsága szerint a felső kert tételszáma 478, az alsó kerté 264, a hidegházé 110, a melegházé 38. A kertben ekkor csak évelő és elsősorban fás növényeket lehetett találni. A nagyszámú fás növénycsoportot jól művelt

C o tt a , H a r t ig , H u n d e s h a g e n e m lé k o s z lo p a ( 1 9 9 1 )

88 V Á R O S I S É T Á K

pázsit övezte. A fajgazdagság érzékeltetésére jegyezzük meg, hogy ekkor mintegy 58 féle fűz, 36 féle tölgy, 23 féle kőris, 25 féle szil, 15-16 féle jegenyefenyő, juhar díszítette a gyűjteményt. Ez a fajgazdagság méltán vette fel a versenyt az akkor már egy évszázados pesti füvészkert fajbőségével.

A korábbi süppedékes, fűzzel betelepített területet újrarendez­ték, s 1883 nyarán felavatták; az újonnan kialakított részt az egyko­ri tanár tiszteletére Wagner-fuzesnek nevezték. Fekete után Vadas Jenő, majd Kövesi Ferenc vette át a kert vezetését. A dendrológiai gyűjtemény különösen Vadas tevékenysége során fejlődött sokat.

A tovább gazdagodó botanikus kert 1896-ban már 80 féle fe­nyőt, 445 féle lombos fát és cserjét, 138 féle hidegházi és 80 féle melegházi növényt számlált. A kertet 1919-ben 377 féle fa- és 225 féle cserjefaj díszítette.

Az alsó botanikus kertben ma is látható az az emlékoszlop, melyet 1845-ben állítottak a három nagy német erdészeti szak­ember tiszteletére. Az évszázados bükk és tölgy között megbúvó oszlopon az alábbi felirat olvasható:

SAPIENTER CAEDENDORUM N O N VAFTANDORUM LUCORUM TORIBUS

..........MMISCOTTA, HARTIG, HUNDESHAGEN

M EM ORI...........DÁTUM D l CATUM

MDCCCXLV

Az alsó botanikus kert növényanyaga ma kezeletlen, az erdő­állomány-szerű területen zömében őshonos fafajokat találunk.

A felső botanikus kert jelenlegi növényállományából a mamut­fenyőket (Sequoiadendron giganteum) kell kiemelnünk. 1880-ban 15 darabot telepítettek ide. Elültetésük hatalmas szakmai vitát váltott ki, ugyanis Selmecbánya éghajlata e fafaj tenyészetének már alig kedvez. Manapság 10 óriás példány látható a kertben, s egy hasonló korú egyedet találunk még a professzori villáknál is. A további fa- és cserjefajok közül a következő említésre méltóakat soroljuk fel: Cédrus atlantica, Ginkgo biloba, Cryptomeria japonica, Metasequoia glyptostroboides, Pinus wallichiana, Carpinus betulus ’Quercifolia\ Cercidiphyllum japonicum, Convus más 'Macrocarpa\ Fagus sylvatica ’Pendula\ llex aquifolium, Laurocerasus offidnalis, Liriodendron tulipifera, Morus alba ’Monophylla \ Pyrus elaeagiifolia,

S É T A A Z A K A D É M I A K Ö R Ü L 89

Platanus x hybrida, Ptelea trifoliata, Phellodendron amurense, Quer- cus bicolor, Qu. fametto, toxicodendron, Robinia pseudoacacia’Microphylla\ Vibumum rhytidophyllum, Zelkova serrata.

A botanikus kertek megtekintése után induljunk el a felső botanikus kertben lévő egykori akadémiai épületek felé!

(72) Erdészeti palotaA selmeci akadémia fennállása óta küzdött a megfelelő épüle­

tek és helyiségek hiányával. Tanulmányi célra kevésbé megfelelő, bérelt épületeket kényszerültek használni. A bérelt Krecsmáry- ház, Fritz-ház és kórházépületen kívül a Fortuna-ház, ahol az erdészeti előadások folytak, saját tulajdonban volt. A Klauser- kert (a mai felső botanikus kert) megvá­sárlásának évében (1854) ismételten élő­térbe került egy új épület létrehozásának gondolata, s Decker Károly cs. és kir. épí­tészeti hivatalnokot meg is bízták a tervek elkészítésével. Ez az épület a mai Erdé­szeti palota helyén állott volna, s a bányá­szati és kohászati tanszékek, tantermek, gyűjtemények kaptak volna itt helyet. A kivitelezés azonban pénzhiány miatt meghiúsult.

Egy új erdészeti épület építésének esz­méjével Wagner Károly, majd a 70-es években Sóltz Gyula is foglalkozott, de az ügy dűlőre csak 1885 júniusában jutha­tott, amikor Farbaky István, az Akadémia igazgatója kimondta, hogy: „az akadémia hallgatóinak az erdőtörvény életbeléptetésé­nek (1880. július 1.) tulajdonítható rohamos szaporodása folytán, az összes akadémiai helyiségeknek átalakítása most már elodáz­hatatlan szükséggé vált, s hogy különösen az erdészeti tanter­mek- és gyűjteményhelyiségekben mutatkozó fogyatkozást a kor igényeinek megfelelőleg csak úgy lehet gyökeresen orvosolni, ha az erdészeti akadémia számára a felső botanikus - vagyis az ún. Klauser-féle kertben, egy egészen új épület emeltetik, a mely ma­gába foglalhatja a tantermeket, laboratóriumokat és a gyűjtemé­nyeket”

A fentiek mellett az is egy új erdészeti, s nem bányászati-ko- hászati épület létrehozása mellett szólt, hogy az erdészek Sel-

F e ls ő b o ta n ik u s k e r ti r é s z le t ( 1 9 1 2 )

a. bejárati folyosób. folyosóc. a vegytani tanár előkészítő

folyosójad. vegytani tantereme. elsőt étithető szoba f mérlegszobag. vegytani laboratóriumh. a vegytani tanár dolgozószobájai. üveg- és porcelánraktár k-l-m. az Erdészeti Kísérleti

Allomásnak fenntartott szobák 1 1 . a laboráns éléskamrájao. a laboráns lakószobája p. a laboráns konyháját

9/a. sz. ábra -

Az Erdészeti palota

földszintje

a. folyosób. erdőhasználattani tanteremc. az erdőh aszná lattan tanárának

dolgozószobájad. az erdőhasználattani tanársegéd

dolgozószobájae. erdőhasználattani gyűjteményf. erdészeti iparviűtani gyűjteményg. gátak és gerebek gyűjteményeh. erdőrendezési tanterem

az erdőrendezéstan tanárának dolgozószobája

k. az erdőrendezéstani tanársegéd dolgozószobája

/. kamra m.szolgaszoba n. konyha

9/b. sz. ábra -

Az Erdészeti palota

első em

elete

a. folyosób. növénytani nagyterem

növénytani tanársegéd dolgozószobája

d. növénytani gyűjtemény és mikroszkopizáló szoba

e. növény- és rovartani gyűjteményf állattani gyűjteményg. erdőtenyésztéstani gyűjteményh. a növénytan tanárának

dolgozószobájai. kamrak. szolgaszobal. konyha

9/c. sz. ábra -

Az Erdészeti palota

második

emelete

S É T A A Z A K A D É M I A K Ö R Ü L 93

mecbányán mindig is a bányászok-kohászok után következtek, ezért most az erdészeti palota építésével igyekeztek a paritás el­vét érvényesíteni.

A leendő új épület terveinek elkészítésével Cserey (Loh) Ede besztercebányai építészt bízták meg, aki két változatot nyújtott be. Végül az olcsóbbat fogadták el, s a Pénzügyminisztérium 1887. augusztus 26-án megadta az építéshez szükséges 130 000 Ft-ot. Az alapkő letételére 1888. május hó 14-én került sor, amikor az ünnepségen Farbaky István, az akadémia akkori igazgatója tartott beszédet.

Az épület - Gecsányi András és Cserey Ede építési vállalko­zók révén - 1890-ben teljesen elkészült, s az 1890-91. tanévet már itt kezdték el. Az épület ünnepélyes felavatására azon­ban, többszöri halasztás után, csak 1892. június 26-án került sor. Az ünnepségnek 219, köz­tük 26 erdőtiszt, résztvevője volt, s olyan nobilitások is meg­jelentek, mint gróf Bethlen András földművelésügyi mi­niszter és dr. Wekerle Sándor pénzügyminiszter. Az akadémiai if­júság dalköre által énekelt Himnusz után Soltz Vilmos, az akadé­mia ideiglenes igazgatója, Fekete Lajos, az akadémia aligazgatója, Ocsovszky Vilmos polgármester, Neuherz Béla ifjúsági köri el­nök, illetve Bethlen és Wekerle miniszterek mondottak beszédet. A Szózattal záruló ünnepség után a városban és Kisiblyén szakmai programok következtek.

Az erdészeti palota 1896-os beosztását a 9/a-c. sz. ábra mutat­ja, mely csak annyiban változott 1912, a Kémiai palota átadása után, hogy az erdészeti vegytan helyiségeit az erdészeti földmé­réstan foglalta el.

Az egykori erdészeti palotában ma erdészeti szakközépiskola működik. [ X X I V . T Á B L A ]

A (73) Bányászati és kohászati palotát 1900-ban adták át. Az erdé­szed palotához hasonlóan, klasszicizáló (reneszánsz) stílusban ké­szült. A palota 2200 m2 alapterületű, a főbejárat az 1200 m2-es au­lába vezet. Az épület hét tanterme a következőképpen oszlik meg:

A B á n y á s z a t i és a z E r d é s z e t i p a lo t a ( 1 9 1 7 )

94 S Z É P KI S V Á R O S S E L M E C B Á N Y A

FÖ L D SZ IN T E N :mennyiségtani tanterem 502,2 n rI. EM ELETEN:vaskohászati tanterem 515,5 nrvegytani tanterem 426,6 n rII. EM ELETEN:közös tanterem 528,8 nr1. rajzterem 683,5 nr2. rajzterem 528,8 n r fémkohászati rajz- és előadóterem 137,8 nr.

9 / d . s z . á b r a - A K é m ia i p a lo t a a la p r a jz a

vO t—

rrr 1■ ra ro II • =* ° • II m ro -g oo I| un m J 2 lo |

e q o z s 1 !p06sasjeuPi 0 S 0 Á |0 J

ws 1

- oQ<

o 1

oo . rn un 11 - OS T~ 7 -

rvi<-m i

> O 1JZ50 ))O |3m

K I S I B L Y E 95

Megjegyezzük, hogy itt is - miként az erdészeti palotában - mind a táblák megvilágítását, mind pedig a rajzasztalokét külön lámpával oldották meg. Továbbá gondoskodtak a legkorszerűbb (ventillátoros) szellőztető-, valamint a (táv)futőberendezésekről is. Ebben és a szomszédos Kémiai palotában jelenleg vegyipari szakközépiskola működik.

A (74) Kémiai palota 1912-ben készült el (9/d). (Ennek a létesít­ménynek az építéséhez kapcsolódik Farbaky Gyulának, a géptanII. tanszék vezetőjének halálos balesete.) Klasszicista stílusban ké­szült, a homlokzatán bányász­kalapács és erdészcsillaggal.Nagy (ma is látható) előadóter­me a legkorszerűbb igényeket is kielégítette. Az épület föld­szintjein és alagsorában helyez­ték el az akadémia távfűtését szolgáló rendszer kazánjait.

A (75) Vaskohászati kísérleti (anyagvizsgáló) láb óra tóri um épületét 1913-ban adták át. Az épületben a laboratóriumokon kívül tanári lakás is volt, ahol a vaskohászati tanszék vezetője,Barlai Béla lakott. Itt, az összesen 569 m2-es épületben helyezték el az akadémia összes épületeit villanyárammal ellátó Diesel-mo­toros áramfejlesztőt. (A 100 V-os egyenáram akkumulátortelepe egy mellette lévő, kisebb épületben volt.)

Az akadémiai épületekkel való megismerkedés után, a kapun kilépve, ejtsünk szót „Steingrube nagyközségről”!

Az akadémiai épületek közelében, a város keleti részén, ahol a legtöbb akadémista lakott, terült el „Steingrube nagyközség” Pontos határai: a piarista kolostortól a Bélabányai-kapu felé vezető úton egészen a Mihály-aknáig; innen az a patak, mely a bélabányai úton keresztülfolyva az Alsó major felé veszi irányát; az Alsó ma­jortól a piarista kolostorig határt képez a Fő utca (Deák Ferenc ut­ca). A községhez tartozik a piarista kolostor, az egész Alsó major, valamint a Bélabányára vezető út bal oldali házsora is.

„Steingrube nagyközség” régi szokásaival, humoros mókáinak sorozatával azt az új, magyaros szellemet volt hivatva gyarapíta­ni, amely az 1870-es évek végén, a burschenschaft megszűnésé­

T a n á ri la b o r a t ó r iu m a K é m ia i p a lo t á b a n ( 1 9 1 7 )

96 S Z É P KI S V Á R O S S E L M E C B Á N Y A

vei, az Akadémiai Ifjúsági Kör megalakulásával jött létre. Az 1880-ban alakult „nagyközség” elődje az 1840-es években létre­hozott „Kokánfalva” volt, melyet a német Schacht ellensúlyozá­sára alapítottak. A képzelet alkotta „Steingrube nagyközség” székhelye a Fortuna-kert szomszédságában lévő Schmidt-„ka- mará”-ban volt. A nagyközségnek lehetett rendes, kül- és dísz­polgára. A kormányzás a kupaktanács feladata volt. Választott tagjai voltak a bíró uram, feőpenna, kispenna, esküdtek, tanító, tanfelügyelő, kántor, végrehajtó, kisbíró, bakterok, számadó, boj­

tár, emberdoktor, baromorvos, plébános, rabbi, csizmadia, ci­gánybanda, kiknek feladatát a Corpus jurisban rögzítették. A polgárok - a bakterok és a cigányság kivételével - havonta adót voltak kötelesek fizetni. A mulatságos községi szokások közé tartozott a disznótor, a költözködés, a hivatalos czéczó (mindig csárdában rendezve) és az ördögűzés, melyek a köz­ségi tagokon kívül a város pol­gárait is vonzották és derűre

keltették. A magyaros jókedvet bizonyítandó, minden este 9 óra­kor valamely alkalmas helyen fölhangzott a bakterok szájából a hivatalos községi nóta: „Ha Steingrubéba’ óra vóna...”

A diákhagyomány vidám kitérője után fordítsuk figyelmünket az akadémiai épületek környékére. Az Akadémia utca túloldalán az (76) egykori római katolikus főgimnázium tömbje emelkedik. Ybl Miklós tervei alapján készült, és 1914-ben adták át rendeltetésé­nek. Továbbereszkedve az Akadémia utcában a főgimnázium alatt üres telket találunk. Itt volt a főgimnázium régi épülete, ahol 1768-tól 1914-ig tanítottak. Ezt az épületet folyosó kötötte össze a plébániatemplommal. (Most ismét felújítják.)

Az üres telekkel szemben álló romos épület az egykori (77) Óposta. Az Oposta az akadémia történetének egyik szomorú for­dulópontját jelzi. Ez volt ugyanis a diákság selmeci történetének utolsó stációja: 1918. december 14-én éjjel 2 órakor csomagokkal felpakolva itt gyülekeztek. Az előző estére meghirdetett ifjúsági köri gyűlést ugyanis a garamberzencei állomásfőnök telefonüze­

K ö d a z O ly m p o s z o n (H y b a lk a -S te in g r u b e ré s ze ) (2 0 0 2 )

K I S I B L Y E 97

nete zavarta meg: a csehek elindulnak Selmecet „átvenni”. Mivel a budapesti kormány a fegyveres ellenállást megtiltotta, a tanári kar pedig az átköltözés (hová?) kormányzati elrendelését várta, a köri gyűlés éjjel fél egykor egyhangúlag úgy határozott, hogy a tagság - megfogadva a vasutasok tanácsát - Hontnémeti irányá­ba (szánokkal, szekerekkel és gyalog) indul el. Egész Selmec tal­pon volt ezen az éjszakán, és a főiskolások a viszontlátás remé­nyében búcsúzkodtak, mert akkor még senki sem hitte, hogy minden elveszett...

A városi sétát befejezve, a környékkel való ismerkedést Kisiblyén kezdjük. Ha a Kálvá­rián a városnak hátat fordítunk, keleti irányba haladva félórai sétával érjük el az egykori aka­démia tanulmányi erdejét és egyéb létesítményeit. Gépko­csival Tópatak (Kolpach;Bánsky Studenec) község irá­nyában közelíthetjük meg.

K i s i b l y e

Kisiblye, mint önálló majorság, a körülötte elterülő nagy kiterje­désű mezőgazdasági birtokkal együtt a templáriusok szerzetes- rendjének kezében volt, majd később a szászkői urak, a Dóczyak és Lippayak voltak itt birtokosok, végül a Selmecbányán megte­lepült jezsuiták tulajdonába ment át. M int e rend birtoka szállott azután a XVTII. században az államkincstárra.

Wilckens már 1808-ban, működése kezdetekor javaslatot tett a főbányagrófi hivatal útján egy Kisiblyén létesítendő botanikus kert ügyében. A kert létrehozása körüli bonyodalmakról, amelye­ket Wilckens váratlan, új helyzetmegítélése okozott, már szól­tunk az akadémiai botanikus kerteknél. Mivel Wilckens tanári működése alatt, 1832-ig, a kisiblyei botanikuskert-alapítás nem valósulhatott meg, tanulmányi erdő céljaira a szászkői bánya­kincstári uradalomban fekvő szklenói erdőt használták. O tt

A z Ó p o s ta ( 2 0 0 2 )

98 S Z É P KI S V Á R O S S E L M E C B Á N Y A

Wilckens hallgatóival már az 1809-ik évtől gyakorlatokat tartott, ahol főként a különböző erdősítési módokat mutatták be.

1835 októberében Feistmantel Rudolf javaslatot tett az udva­ri kamaránál, hogy a tanulmányi célokat szolgáló 2250 holdas szklenói erdő helyett - mely Selmectől igen messze esik, a kirán­dulások költségesek, a furészmalom pedig igen rossz - a sokkal közelebb fekvő Kisiblyét adják át az Erdészeti Tanintézet cél­jaira. Feistmantel annál is inkább szorgalmazta ezt, mert itt a nélkülözhetetlen botanikus kert kialakítására is alkalmas terü­leteket talált. Az udvari kamara még abban az évben hozzájárult a kisiblyei erdőnek az Erdészeti Tanintézet céljaira történő áten­gedéséhez és a botanikus kert létesítéséhez szükséges terület kihasításához.

A botanikus kertet az erdőőri lak tövében, egy délnyugat felé lejtő, 3,5 holdas területen kívánták létrehozni. Feistmantel 1837- ben erre a területre hazai fafajokból 73 félét telepíttetett, továb­bá a külföldi fanemek beszerzéséről is gondoskodott, s mindeze­ket 1838-ban szerette volna elültetni. Tudjuk azonban, hogy ebben az időben megvásárolták az Erdészeti Tanintézet céljaira a Fortuna-házakat és a hozzá tartozó kertet (a későbbi alsó botani­kus kertet), így a telepítések ott, s nem Kisiblyén folytatódtak.

1867-ig a gyakorlati oktatásra szolgáló több mint 300 holdnyi kisiblyei erdő, az ún. Giesshübl-i Praedium a selmeci m. k. erdő­hivatalhoz tartozott, és annak kezelésébe az akadémia csak igen csekély mértékben kapcsolódott be. Wagner Károly kezdemé­nyezésére a Pénzügyminisztérium elrendelte, hogy a továbbiak­ban a nevezett erdőtömb az erdőőri lakkal és erdőőrrel együtt teljes mértékben az akadémiához tartozzék. Az erdő kezelését és a külön számvitelt, az erdészeti tanár felügyelete alatt, az egyik segédtanárra bízták. Az erdészeti termékek értékesítéséből szár­mazó jövedelmek magától értetődően az akadémiát illették.

A t a n u l m á n y i e r d ő

Az 1867-től az akadémia kezelésébe került tanulmányi erdő Tó­patak község határában, 450-670 m tszfm. feküdt. A terület a kö­zéphegység jellemzőit viseli magán. A fővölgyet a 470-510 m tengerszint feletti magasságban elnyúló Tópataki-völgy képezi, mely fölé a 670 m magas Stálovo emelkedik. A klíma inkább hű­vös, amit az évenként visszatérő kései fagyok is igazolnak. Az évi középhőmérséklet 7,4 °C, a csapadék 850 mm. Alapkőzetét an­

K I S I B L Y E 99

dezit alkotja, melyet egyetlen kis területen bazalt vált fel. A vidék vízszegénysége itt is érzékelhető.

Uralkodó fafajai a bükk és a gyertyán, s részben a kocsányta- lan tölgy. Már akkor számba vehető területet foglalt el a mester­séges úton megtelepített erdei-, luc-, jegenye- és vörösfenyő, va­lamint kisebb területaránnyal szerepelt a kísérleti céllal ültetett sima- és duglászfenyő.

A terület művelési ágak szerinti megoszlása 1896-ban az aláb­bi volt: ; , jjkát.hold,Termékeny

Erdő 392,13Ház, kert, csemetekert 4,62Szántó 2,93Rét 76,84

Terméketlen 21,45Összes 497,97

Mivel a tanulmányi erdő különleges rendeltetésű volt, az el­méleti oktatást a gyakorlati megvalósíthatósággal kapcsolta össze, ezért az illető szaktanárok a megállapított üzemtervvel szemben szabadabb mozgást kaptak. A birtok kezelését az erdő­rendezési tanszék tanára vezette úgy, hogy a gazdaság különböző ágaiban jelentkező munkálatokat az illető szaktanárok tervei s rendelkezései szerint hajtották végre.

Az erdőt szálerdő üzemmódban, a fő fafajokra való tekintettel 100 éves vágásfordulóban kezelték. A favágatást november hó kö­zepétől kezdődően engedélyezték, s a kitermelt faanyagot legké­sőbb a következő év április végéig ki kellett szállítani. A felújítás fokozatos felújító vágással történt, csak ahol kísérletezés és bemu­tatás folyt, ott alkalmaztak tarvágást. A mesterséges felújításoknál elsősorban külföldi fafajokkal próbálkoztak, melyek maradványai (főként sima- és duglászfenyő) néhol még ma is láthatóak. A cse­meteszükségletet a 2 kh nagyságú csemetekertből fedezték.

Az erdőbirtok összes külső és belső határait árkokkal, a törési pontokon felállított határdombokkal vagy határkövekkel állandó­sították. Az erdőkárosítások ritkák és jelentéktelenek voltak, ki­véve a Selmecbánya-Garamberzence vasút mozdonyai által évenként többször okozott erdőtüzeket.

A mellékhasználatok közül a legeltetést és makkoltatást nem engedélyezték, a vadászati és halászati jogot szintén az akadémia

100 S Z É P KI S V Á R O S S E L M E C B Á N Y A

gyakorolta. Fontos mellékhasználati termék volt még a rétekről nyert széna és sarjú, a két kőbánya anyaga, a téglavetés és -égetés.

A kisiblyei hegy egyik nevezetes része a Betblen-magaslat. 1892. június 27-én az akadémia új épületének felavatására ér­kezett gróf Bethlen András földművelésügyi miniszter. Ahonnan a miniszter megtekintette a tanulmányi erdőt, a kiemelkedő hegygerincet tiszteletére nevezték el. A másik nevezetes pont a Wagner-emlék, mely a Bethlen-magaslat (korábban Stálovo) legmagasabb csúcsán (670 m) volt. Wagner Károly 1859 tavaszán innen intézett szózatot hallgatóihoz a magyar nyelvű erdészeti szakirodalom megteremtése érdekében. A később megvalósult, jelentős kezdeményezésre emlékezett 1900-ban az Országos Er­dészeti Egyesület Selmecbányára szervezett közgyűlése, mikor e ponton Wagner-emléktáblát avattak. Méltató szavakat Fekete Lajos akadémiai igazgató mondott. A hatalmas kőtömbre szerelt fehér márványtábla szövege a következő:

Viselje e csúcs WAGNER KÁROLY

nevét.E helyen pendítette ő meg az 1858/59. tanévben

A magyar erdészeti irodalom eszméjét lelkesülő tanítványai előtt.

Ennek emlékét ünnepelték meg itt a magyar erdészek

1900. júl. 1.

A c s e m e t e k e r tAz 1872. évben Illés Nándor által létesített kisiblyei csemetekert célja volt, hogy ott a hallgatóknak az összes csemetekerti munkát bemutathassák, s a tanulmányi erdő felújításaihoz szükséges cse­metéket megtermeljék. A csemetekert a kisiblyei völgyben, a Ko- haus tövében feküdt. A völgy észak- és északnyugatnak teljesen nyitott, ezért fekvése kevésbé volt kedvező. Nyugat és kelet felől a tanulmányi erdő határolta. Átlagos tengerszint feletti magassá­ga 486 m, és a területe 2 kh-at tett ki.

A csemetekert három kertrészből állt. A 8-8 táblára beosztott, A és B kertrészben a kísérletek folytak, míg a tőlük távolabb, a fő- erdőőr lakása mögött elterülő C kertrészben az erdősítésekhez szükséges fenyő- és lombfacsemetéket nevelték.

K I S I B L Y E 101

10. s z . á b ra - A k is ib ly e i t a n u lm á n y i e r d ő té r k é p e a s z á z a d f o r d u l ó r ó l

1. H ázi-tó2. Halastavak3. Pisztrángos-

(Bukovai-) tavak

4. Szécsi-tó5. Erdőőrt lak6. Csókliget7. Lövőhely8. Erzsébet-forrás9. Dendrológiai

gyűjtemény

A kísérletek szervezésében az akadémia mellett a kísérleti állo­más is részt vett. A csemetekerti kísérletek az alábbiak voltak:- mű- és zöldtrágyázás,- lucfenyő csemeték nevelése különböző kezelési módok mellett,- cserebogárpajorok irtása,- védekezés a fenyőtűkarcgomba, a tölgylisztharmat és a cseme­

tedőlést okozó gombák ellen,- külföldi fafajok csemetéinek nevelése, származásvizsgálatok.

A t ó g a z d a s á gA Garam-vidéken egykor virágzó haltenyésztés folyt. Zsarnóca, Revistye, Geletnek, Szentkereszt, Szászkő vára környékén még ma is fel lehet lelni a tógazdaságok régi nyomait. A kisiblyei er­dőbirtokhoz tartozó majorság területén hajdan a templáriusok szintén foglalkoztak haltenyésztéssel.

1883-ban a Földmívelésügyi Minisztérium elrendelte, hogy a haltenyésztést a mezőgazdasági enciklopédia keretében adják elő, s annak gyakorlati vonatkozásait Kisiblyén mutassák be. Szécsi Zsigmondot bízták meg e tantárgy előadásával és a gyakorlatok vezetésével. Szécsi még ebben az évben hozzáfogott a szükséges halastavak kiépítéséhez. Az első két halastó létrehozásakor a szer­zetesek régi tómedreit használták fel. A vizet a Tópataki-völgy

102 S Z É P KI S V Á R O S S E L M E C B Á N Y A

patakvizéből vezették a tógazdasághoz. Az első tenyészanyagot sziléziai haltenyésztőtől hozatták. Tükrös- és tőponty szaporítá­sával kísérleteztek.

1889-ig további hét tavat létesítettek. A kilenc tó összterülete 9020 m2 volt. A legnagyobb - 1889-ben létesített 2000 m2 felüle­tű - tavat Szécsi-tónak nevezték el, melyet a Szécsi-forrás vize táplált. A ponty mellett csuka, nyálkás compó és szivárványos pisztráng tenyésztését folytatták még sikerrel, a sebes pisztráng­gal, fogassüllővel viszont rendre kudarcot vallottak. 1897-ben

a pisztrángtenyésztéshez egy halköltőházat is építettek.

A tógazdaságban a váltógaz­daság elvét alkalmazták, ami részben a halfajok évenkénti áthelyezését, részben a tavak négy évenkénti lecsapolását és mezőgazdasági hasznosítását jelentette. Évente mintegy 60-100 kg-nyi halat halásztak le s értékesítettek. A tógazda-

A S z é c s i- tó ( 1 9 1 7 ) ság soha sem volt gazdaságos, de nem is ez volt a főcél, ha­

nem a haltenyésztés gyakorlati bemutatása, aminek pedig példá­san megfelelt.

A v a d g a z d a s á gA vadállomány ápolására nagy gondot fordítottak Kisiblyén, an­nál is inkább, mivel a Coburg hercegi erdők kezelőinek kivételé­vel a többi szomszédos terület birtokosa vagy bérlője a vadgaz­dálkodással semmit sem törődött. A vadászati gyakorlatokat a tanév elejétől december 20-ig minden vasárnap a kisiblyei és tó­pataki pagonyban tartották. A jelentéktelen vadállomány miatt a teríték általában szerény volt. 1887-1895-ig a tanulmányi vadá­szatokon mindössze 14 vaddisznó, 39 őz, 288 nyúl és 108 róka esett, szárnyasokból csak a császármadár és az erdei szalonka ke­rült aggatóra nagyobb mennyiségben. Vadkárról a tanulmányi erdőben akkoriban nem lehetett beszélni.

A hallgatók lőkészségének javítására rendszeresen tartottak lö­vészed gyakorlatokat, mégpedig minden hétfőn és szombaton délután a kisiblyei lövőházban. Itt a háromszáz méternyire elhe­

K I S I B L Y E 103

lyezett álló tárcsára (durva legyű) golyósfegyverből lőttek. A repü­lő vadra való lövés gyakorlására a lövőház közelében üveggömb- lövőpályát is kitűztek. A hallgatók buzdítása céljából rendszere­sen tartottak versenyeket. Ezek közül a legrangosabb a tanév végén megrendezett, „király díj” címén kitűzött főlövészet volt.

A d e n d r o l ó g i a i k e r tA „kis dendrológiai kertet” Feistmantel létesítette 1837-ben, ennek területe 3,95 kh volt. Ide honi fafajokat telepített, az ide­genhonosokat - 1838-tól - már a Selmecbányái alsó botanikus kertben ültették el.

A „nagy dendrológiai kert” létesítésének gondolata az Erdé­szeti Kísérleti Állomás létrehozásával (1898) egyidős. Hazánk ekkor kapcsolódott be az Európa-szerte megindult honosítási kísérletekbe. 1900-ban az akadémia igazgatósága a kísérleti állo­más rendelkezésére bocsátotta az akadémia erdőbirtokához tar­tozó, 17,37 kh kiterjedésű Pólyatzko nevű rétet Kisiblyén. Ezt a rétet a Selmecbányáról Tópatak felé vezető kocsiút (ma műút) szelte ketté. A rétből csak a délre eső részt használták fel a dend­rológiai kert céljaira, mert az északi rész talaja köves, majdnem terméketlen volt. A kertet nyugat és dél felől mezőgazdasági területek határolták. (Itt ma műút és szintén mezőgazdasági terü­letek vannak, illetve elkezdték beépíteni.) A keleti határa pedig a tanulmányi erdő szegélye volt.

A „nagy dendrológiai kert” területe 13,44 kh. Itt a telepítése­ket a későbbi híres pesti tudományegyetemi botanikaprofesszor, Tuzson János tervei alapján kezdték el. O a területet négy táblá­ra osztotta, melyeket 15x15 m-es négyzetekre daraboltak úgy, hogy azokat egymástól kétméteres fííszegély választotta el. A négyzetekbe egy-egy fafaj került. A honosítással foglalkozó ar­borétumok közül ezt a telepítési módot itt elsőként alkalmazták.

Az első évben, 1900-ban 49 fafajt ültettek el, zömmel a hazai­akat és az ismertebb külhoniakat. A csemetéket részben a saját, részben a külső kísérleti állomások csemetekertjeiben nevelték. Sajnos a magvak származásáról semmit sem tudunk. Feltehetően az Erdészeti Kísérleti Állomások Nemzetközi Szövetsége útján kerültek ide.

Tuzson János 1904-ben a munkák további irányítását Roth Gyulának adta át. A telepítések 1913-ban fejeződtek be. Ekkorra 282 fajt (taxont) ültettek, ebből 118 fenyő, 164 lombos volt. Né-

104 S Z É P KI S V Á R O S S E L M E C B Á N Y A

7 7 . s z . á b r a - A d e n d r o ló g ia i k e r t ( e r e d e t i) tá b la b e o s z t á s a

hány kényesebb fajnál védő állományt is telepítettek, főleg nyír­ből és vörösfenyőből.

Az elsősorban észak-amerikai eredetű fajok honosítása mel­lett a lucfenyő klímatípusaival és a feketefenyő származási kér­déseivel is foglalkoztak. A honosítási kísérletek értékeléséhez fontos tudnunk, hogy a kert tengerszint feletti magassága 530-563 m, éves középhőmérséklete 6,7 °C, éves csapadék­összege 895 mm.

A dendrológiai kert többször károsodott, az 1911. évi májusi fagyok, és az 1912. évi szélvihar több fiatal telepítést megsemmi­sített. Szintén jelentős károkat okozott az 1928-29-es tél, amikor -37 °C-ot is mértek. Ekkor a IV. tábla gyakorlatilag megsemmi­sült. A II. világháborús károk után az ötvenes évek leltára szerint az eredetileg telepített anyagból csak 169 taxon maradt meg, az eredetinek alig 60%-a. A pótlások eredményeképpen a kertben

K I S I B L Y E 105

ma 260 taxon található, ebből 145 taxon az eredeti telepítést kép­viseli.

Meg kell említenünk, hogy a dendrológiai kert egy része ma tárgyát képezi a nemzetközi fenológiai megfigyelőhálózatnak, ahol 30, a hatvanas évek végétől fokozatosan telepített fafaj fenofázisait észlelik. A dendrológiai kert jelenlegi kezelője a zó­lyomi Erdészeti Kutatóintézet Selmeci Állomása.

A z „ E b e t ű "

A kisiblyei tanulmányi erdő egyik messze földön ismert nevezetessége az „E betű” volt.

1898-ban Erzsébet királyné tragikus halálakor Darányi Ignác földművelésügyi miniszter felhívásában arra kérte a nagy- közönséget, hogy Erzsébet királyné em­lékére az országban Erzsébet-ligeteket,-parkokat létesítsenek, s ültessenek hosszú életű fákat, melyeket „Erzsébet királyné fái”-nak nevezzenek. A felhívásra meg­mozdult az egész ország, több száz Erzsé- bet-liget létesült, több millió csemetét ül­tettek el.

Selmecbánya, mint az Erdészeti Aka­démia otthona, e felhívásra egy különle­gességgel is kirukkolt, a nevezetes „E be­tűvel”

Vadas Jenőnek, az erdőműveléstan tanárának javaslatára a ki­siblyei tanulmányi erdőben a Szécsi-tótól a Bethlen-magaslatig terjedő, meredek hegyoldalon egy nagyméretű E betűt vágtak, melyet tűlevelű fajok csemetéivel ültettek be. Az E betű hossza 115 m, legfelső és alsó szára 55 m, középső szára 25 m hosszú volt. A betű bordaszélessége mindenütt 15 m. Az ültetést Vadas Jenő irányításával 1899 áprilisában másodéves hallgatók végezték. Vé­dőállományként lucfenyő és vörösfenyő csemetéket ültettek, me­lyek alá jegenyefenyő és tiszafa került. Ez utóbbi fafajok mélyzöld színe jól elütött a környező lomberdő világoszöld tónusától.

Az „E betűt” Selmecbánya valamennyi magasabb pontjáról jól lehetett látni, de még a távolabbi Szitnyáról is fölfedezhették a körvonalait e monumentális alkotás. Különösen a Garamber-

te im .-jl

/ J f * f

/■»< m ; t ■>

f t y

J r y , 2 J ÍV

A z „ E b e t ű " t e le p ít é s é n e k e r e d e t i ü z e m t e r v i b e je g y z é s e

106 S Z É P KI S V Á R O S S E L M E C B Á N Y A

zencéről Selmecbányára utazókra gyakorolhatott nagy hatást. Az „E betű” Csontváry Kosztka Tivadar Selmecbánya látképe című, 1902-ben festett nagyméretű piain air festményén is jól látható.

Selmecbánya nemcsak az „E betű” megalkotásával igyeke­zett a királyné emlékét ápolni, hanem Schwartz O ttó aka­démiai tanár javaslatára Kisiblyén Erzsébet-ligetet és Erzsébet- for?~ást is létrehoztak még 1899-ben.

A m a i K i s i b l y eKisiblye mai képe a századforduló óta mást mutat, erősen megváltozott. Még áll az erdőőri lak [XIX. T Á B L A ] , ahol egykor, az erdővédnek italmérési joga is volt, s fele­sége főzött a betévedteknek. Szemben az erdőőri lakkal felfedezhető a Csókliget ma­radványa, a Selmecbányái polgárok majáli­sának színhelye. Itt játszott Balogh Laci ci­gányzenekara, itt vigadt az ország több helyéről összehívott vendégsereg, itt tán­colt és lelt párra a selmeci ifjúság. Az erdő­őri lak mellett megtalálható még a Házi-tó, s lent a völgyben is felfedezhetjük a tavakat.

A csemetekertekből viszont semmi sincs már meg. A vasút áthelyezésével és töltésének építésével keresztülvágták az egykori (A és B) csemetekertet, s tönkre­

tették a pisztrángos tavakat is. (Ez utóbbiakat most újították fel.) A töltésről letekintve megpillanthatjuk a csemetekert egyetlen emlékét, a csemetekerti kezelőházat, s innen még felfedezhetjük az „E betű” maradványait is. A betű hosszanti szárát kitermelték, a vízszintes szárakat viszont sejtetik a kimagasló vörösfenyők.

A másik Erzsébet királyné-emléket, az Erzsébet-ligetet né­hány duglasz- és simafenyő megmaradt egyede hirdeti. Az Erzsé- bet-forrás foglalatát [ XX . T Á B L A ] a legutóbbi tarvágással tették tönkre. (Ami már korábban, még a normál nyomközű vasútvonal építésekor elapadt.)

Kis gyaloglással az erdei úton elérhetjük előbb a Feistmantel- féle dendrológiai kert nyomát, majd a feltöltődött Szécsi-tavat és a Szécsi-forrást, gyönyörködhetünk a köréjük telepített sima- és duglászfenyő állományban, mamutfenyőben.

A H d lic s i- tó ( 1 9 1 7 )

K I S I B L Y E 107

Továbbhaladva megtekinthetjük a felhagyott kőbányát, s in­nen elérhetjük a Bethlen-magaslat csúcsát, a Wagner-emléket. Sajnos a márványtábla már eltűnt, de a kősziklába vésett foglalat még látható. [ X X I . T Á B L A ] A megmaradt tárgyi emlékek nyomai sejtetik még az egykoron virágzó tanulmányi erdő gazdagságát.

Végül megjegyezzük, hogy a legutóbbi időben az erdészeti szakközépiskolások kijelöltek egy erdészeti tanösvényt, amelynek 16 állomása részben fedi az egykori kisiblyei emlékeket is.

Kisiblyéről három irányban folytathatjuk utunkat. Vissza­térve Selmecbányára érdemes megnéznünk a bányavíz-gaz­dálkodás ipari műemlékét, az akvaduktot. A vízvezetékrend­szer ennek segítségével hidalta át azt a völgyet, ahol egykor az „Ancsa” szállította utasait Sel­mec felé. A vágány helyén ma utat találunk. (Az akvaduktra a város szélső házainál jobbra fordulva lelünk rá.)

Másik irányban Bélabányára juthatunk. Előtte azonban ajánlatos felkeresni a Halicsi-tavat (Halcianske jazero), mely egykor a Kisiblyére látogatók kedvenc turistacélpontja volt. A tótól visszatérve a vasút mellé hamarosan Bélabányára érünk.

Bélabánya (Dilin; Banská Belá) már a XIII. században létező bányásztelepülés. 1352-ben Selmecbányához tartozott, majd a következő században (akkori nevén) Fejérbányaként önálló bá­nyavárossá lett. 1788-ban újra egyesültek, majd ismét elváltak. AXIX-XX. század fordulóján megint együtt szerepeltek, hogy azután újra különváljanak.

A város látnivalói a régi bányászházak, egy patrícius kúria és a templomok. A plébániatemplom román elemei a XHI. századból va­lók, majd gótikus és reneszánsz átépítés nyomai is láthatók az épüle­ten. A Szűz Mária-templomot 1708-ban, barokk stílusban építették. Az 1756-ban emelt Nepomuki Szent János-kápolna rokokó stílusú.

Kisiblyéről harmadik irányba Tópatakra indulhatunk. AKisiblyét átszelő vasútvonal megállójának neve is utal rá, hogy

A p lé b á n ia - és a S z ű z M á r i a - t e m p l o m B é la b á n y á n ( 2 0 0 2 )

108 Í M H O L A F Ö L D A L Á M E G Y Ü N K

itt kell leszállni Tópatak felé (Bánsky Studenec). (Természetesen aki közvetlenül Kisiblyére szeretne utazni, az eddig a megállóig váltson jegyet.) Az erdőőri laktól a vasút alatt halad az út a köz­ség felé, illetve egy új műút a hegyoldalban.

Tópatak vagy Kolpach (Goldbach; Bánsky Studenec) nevét először 1352-ben egy oklevélben említik, mégpedig Kulpach néven. Már ebben az időben Selmecbánya birtoka volt, de a falu tulajdonáért a város gyakran perlekedett a környék földesuraival. Később, miként a város más birtokai is, Tópatak is a kincstárhoz, a bányakamarához tartozott. Nevezetessége az 1743-ból való temploma, amit mostanában újítottak fel, és a tópataki tavak (Kolpasské jazerá, Studenské jazerá). Ez utóbbiak körül napjaink­ban üdülőtelep kezd kialakulni.

í m h o l a f ö l d a l á m e g y ü n kA szabadtéri bányászati múzeum

A múzeumot az egykori András-akna környékén (amely a Spi- taler-/Kóróda-/telért művelte) alakították ki. A földalatti munka­helyek bejárása során két nyilámot (tárót) ismernek meg a láto­gatók, a Bertalant és a Jánost.

Mivel a bányászat, különösen pedig az ércbányászat meglehe­tősen távoli tudománynak tűnik a Selmecre látogatók előtt, a lát­nivalókhoz szükséges kissé bővebb magyarázattal is szolgálni.

Mindjárt a legelején azonban leszögezhetjük, hogy egyeden bányabejárás során a montanisztika tudományát nem sajátíthatjuk el - még jelen könyvvel a kézben sem. Ugyanakkor pedig még két további dolgot is érdemes tudni. Az egyik: a bányászati skanzen- ban a látnivalók nem a bányászati műveletek sorrendjében vetül­nek elénk. Tehát a képet magunknak kell összerakni. A másik: egy-egy eszközi vagy műveleti láncszem megismeréséhez érdemes a városban lévő, bányászattal is foglalkozó kiállításokat, így a ka­maraházit és a Klapacskában lévőt szintén áttekinteni.

Lássuk tehát a bányászati technika és technológia fejlődését az alapvető bányászati műveletek tükrében!

Legelőször is a bányákat fel kellett tárni. Az embereket évszá­zadokig a véletlen vitte rá egy-egy bányára, bányalehetőségre. Gondoljunk csak a selmeci címerben szereplő gyíkra, vagy példá­

A S Z A B A D T É R I B Á N Y Á S Z A T I M Ú Z E U M 109

ul a szélaknai Biber-eret állítólag hód nyomán fedezték fel. A to­vábbi századokban a keresés egyik legfontosabb eszközét a „va­rázsvessző” jelentette. Az emberek megszentelt, villa szerű faág­gal bolyongtak a hegyekben, és ahol a vízszintesen tartott eszköz a föld felé lecsapódott, ott kellett az eret keresni. A módszer hatékonyságát idővel a talaj, a növényzet, a kilépő vizek stb. meg­figyelésével tökéletesítették. A különböző kutatóaknák aztán az illető helyen vagy rávezettek a telérre, vagy nem. A kutatási mód­szerek azonban ez utóbbiakat, tudniillik a fúrásokat, napjainkig nem nélkülözhetik. A kiemelt próbák kellő elemzése különösen az elmúlt 200 évben jelentősen fejlődött. A múzeumban a bányá­szati kutatás eszközeiről ábrák, illetve fúrók a maguk valóságában láthatók.

A megtalált ércet ki kellett fejteni, ZT&zjöveszteni. Ennek eszkö­ze évszázadokig az ék és a kalapács, puhább kőzetben pedig a csá­kány. A XIX. század végén kezdtek terjedni a cserélhető éllel ren­delkező csákányok, de megemlékezünk - miként az a kiállításban is látható - még két érdekes jövesztési módról, ami szintén a fejtést könnyítette meg. Az egyik a Selmecen is használt „zsebmunka” A munkahely homlokán alul és felül beréseltek, a résekbe faékeket vertek, amiket öntöztek. A megduzzadó ékek a kőzetet szétrepesz- tették, amivel megkönnyítették a további munkákat. Másik, szin­tén bemutatott módszer a tűzzel való fejtés. Ekkor - megfelelő szellőzés biztosítása mellett - a kőzetre fahasábokból tüzet raktak, ami a köveket felhevítette és megrepesztette (különösen, ha még vízzel is lelocsolták). Ezzel a „tűzzel való játszással” aztán óhatada- nul eljutottak a puskapor ilyen irányú felhasználásáig.

A bányászatot forradalmasító robbantásos jövesztést a világon először Selmecbányán alkalmazták. 1627-ben a Felső-Biber- táróban, a selmeci bányabíróság kiküldöttjének jelenlétében, jegyzőkönyv felvétele mellett történt puskaporral robbantás, amelynek a hatásfokát később lefojtással, illetve a gyújtás, a gyúj­tózsinór tökéletesítésével javították. A puskapor elhelyezésére szolgáló fúrólyukat előbb kézi vésőkkel, majd csigafúróval készí­tették el, a sűrített levegős fúrógép csak 1873-ban jelent meg a selmeci bányákban. Az első villamos fúrógépek 1907-ben (Hodruson) és 1909-ben (Selmecen) álltak munkába. Ezen esz­közök fejlődéstörténetéről a bányamúzeumban szinte teljes be­mutatót láthatunk, míg a puskaporos torony a skanzen feletti hegyoldalban igazi ipartörténeti műemlék. (Rajta már az 1780-as

1 1 0 Í M H O L A F Ö L D A L Á M E G Y Ü N K

években villámhárító volt, az egyik első épület Magyarországon, aminek a biztosítására így is gondoltak.)

Ha már a puskapor nehézkes (és költséges!) tárolásánál tar­tunk, megemlékezünk a nitroglicerin (a bányákban: zselatindi- namit) elterjedéséről, amellyel szemben a selmeci bányák inkább a titanitot és a meganitot részesítették előnyben. Ennek ellenére a dinamit meghatározó volt a kemény kőzet robbantásában, rá­adásul ennek térfogata is viszonylag kisebb volt, mint versenytár­sainak. (így kisebb fúrólyukat kellet kiképezni.)

A bányászat fejlődése az évszázadok során az egykori üregsze­rű érckinyerést, -fejtést, „evés”-t túlhaladta és különböző fejtési módokat alakított ki. Ezek bemutatása szintén a múzeumban tör­ténik, de célszerű itt is kitérni rá.

A selmeci bányákra a talppásztafejtés volt a jellemző. A fejtés lépcsőhöz hasonló, a fejtett ércet a legalsó pászta alatti aknatérbe gyűjtötték össze, majd onnan aknákhoz juttatták el. A főtepász- tafejtés az előző fordítottja, míg az ún. keresztfejtés során a telért felülről lefelé, vagy alulról felfelé haladó szeletekben művelték le. Ezt főleg vastag (akár 10 m-es) és meredek telepeken alkalmaz­ták, így például a selmeci Kóróda-telérben (Spitaler-telér - 1749), ahol kitűnően bevált, és innen terjedt el Európában.

7 2 / a . s z . á b r a - T a lp p á s z ta fe jté s

A S Z A B A D T É R I B Á N Y Á S Z A T I M Ú Z E U M 111

1 2 / b . s z . á b ra - F ő t e p á s z t a f e j t é s

12 /c . s z . á b ra - K e r e s z t fe jté s

A kézi fejtésre jellemző trapéz alakú vágatot a bányamúzeum egyik szakaszában magunk is láthatjuk. A különböző boltozatos vágatok előbb fával, majd acéltartókkal való megtámasztásával utunk során szintén találkozunk. Érdekes témája a kiállításnak a bányászok le- és felfelé történő közlekedésének a bemutatása. Ki­emeljük a farbőrt, amelynek felhasználását, szükségességét több ábrán is láthatjuk. Ugyancsak látható a „selmeci kötélhám” alkal­mazása is.

A rakodás, bordás és szállítás eszközei részben a jövesztéshez, részben pedig a személyszállításhoz kapcsolódnak. A különböző lapátok, kapák az előbbit, míg például a csillék az utóbbival van­

112 Í M H O L A F Ö L D A L Á M E G Y Ü N K

nak összefüggésben. Teknők, kosarak, kasok, bödönyök láthatók a kiállításban. A csillék közül kiemeljük az Európa-szerte a XIX. század végéig „magyar csilleként” ismert szerkezetet. Jellemzője a különböző átmérőjű kerékpár. A nagyobb kerékpárra (amely a csille súlypontjának közelében van) azért volt szükség, hogy azon könnyebb volt a ládát fordítani, tolatni stb.

A bányászat nagy munkáját, a függőleges anyagszállítást akna- szállításnak nevezik. A feladat legelőször egymás felett álló embe­rekkel, illetve a létrán felmászó, hátán terhet cipelő munkásokkal tűnt egyedül kivitelezhetőnek. A termelékenység növelése aztán gépek, a legegyszerűbb gépek, a lejtők, a csigák alkalmazását hoz­ta magával. A csigák jellegzetes bányászati megjelenési formája a vitla. A kézivitla az aknaszelvényen kívül valamivel magasabban elhelyezett göröndből (csigából), továbbá kötélből, kosárból és hajtókarból állt. Ezzel az aknából - mint a kútból a vizet - a mun­kás egy-egy kosarat, netalán vízzelt telt edényt tudott felhúzni. A későbbi fejlesztések az áttétel javítására, továbbá a meghajtás erősítésére irányultak. így került sor több ember, majd igásálla- tok beállítására.

A múzeumban lójárgányt láthatunk, amely függőleges kötél­dobra dolgozott. Az ún. „selmeci lójárgányok” a XVIII. században terjedtek el az egész kontinensen, de még a XIX. második felében sem tudták őket mindenhol modernebb gépekkel felváltani.

A látogatók gyakran megkérdezik, hogy a szűk aknákon a fel­szín alatti munkahelyekre hogyan juttatták le a lovakat. Ehhez kü­lönleges rendszerű hámokat, köteleket használtak, amelyek gyár­tására a XIX. században már cégek alakultak. A bányász hűséges segítőtársát, a bányalovat visszafelé már nem kellett szállítani...

Az érc kihordása mellett legalább olyan fontos feladat volt a bányák víz(ki)emelésének a megoldása. Kezdetben itt is vödrökkel, kézről kézre adogatva dolgoztak, majd jöttek a vízivitlák, a lójár- gányok, a vízikerekek, a kézi- és taposószivattyúk. A szivattyúk­nak viszont nagy hátrányuk volt, hogy csak kis (1-2 m-es) magas­ságba tudtak vizet emelni, tehát egy egész szivattyúrendszert kellett kiépíteni.

A selmeci vízemelés óriási feladatára mutat az a szám, amely szerint a XVII. század második felében csak ennek megoldásán több mint ezer ember és 300 ló dolgozott - nem is mindig ön­szántából, hanem a legtöbbször rendeletre, udvari parancsra (el­gondolható, hogy milyen hatásfokkal). A bányák víztelenítését

A S Z A B A D T É R I B Á N Y Á S Z A T I M Ú Z E U M 113

tehát a bányaművelés célszerűsitésével is szükséges volt megolda­ni. Erre szolgált az altárós bányaművelés. A lényege: a hegyek alá enyhe lejtésű alagutakat (nyilámokat) fúrtak, amelyek a művelt függőleges aknák alatt vezettek. így a fölöttük lévő aknák fakasz­tott vizét elvezették - gyakran egy újabban ismét művelésbe fogandó területre. Mivel az altárók létesítése komoly költséget, ráadásul a bányászatot közvetve terhelő költséget jelentett, azzal lehetőleg csak a legszükségesebb mélységbe és távolságra mentek el. Mégis megemlítjük a Biber-altárót, amit már az 1400-as évek előtt elkezdtek hajtani és a XIX. században már 6100 m-es hosszal dicsekedhetett. Ennél is hosszabb volt a Garamhoz ki­hajtott II. József-altáró, amely 1782-től csaknem száz év alatt készült el. Hossza 17,8 km, és mint ilyen, 1906-ig, a Simplon- alagút átadásáig Európa leg­hosszabb mesterséges alagútjá- nak számított.

Tudnunk kell még, hogy az A p u s k a p o r o s t o r o n y H e g y b á n y á n ( 2 0 0 2 )

altárók építését a régi bányajogszerint azzal ösztönözték, hogy az altáró építője a felette lévő aknák - a felhagyott, de a víztelenítés után újra művelésbe vehe­tőkre - művelési jogát „elörökölte” Ha viszont az altárót nem hajtották elég mélyen, akkor az aknákkal alá kerültek, így nem volt mit örökölni, legfeljebb a vízemelés és a szellőztetés díját le­hetett az akna tulajdonosától behajtani.

Mind a vízemelés, mind az érc függőleges szállítása szempont­jából a „tűzgépek” megjelenése számított forradalmi újításnak.A Selmec környéki bányákban tevékenykedő gépmesterek, így aHell fivérek is addig tökéletesítgették a különböző (rudas) szivattyúkat, míg fel nem ismerték: a jövő a tűzgépeké. Ezek Ang­liából kerültek Selmecre, és az elvük már a gőzfejlesztésen ala­pult, az mozgatta a szivattyúrendszer himbáját. Hellék vízoszlo­pos szivattyút is fejlesztettek (a közlekedőedények elvén működtetve), de megemlítendő a szintén általuk épített sűrített levegős szivattyú is. (Ezek rajzai, modelljei a város több bányá­szati kiállításában is láthatók. Kis műszaki képzelőerővel a műkö­désük rekonstruálható.)

114 Í M H O L A F Ö L D A L Á M E G Y Ü N K

A XVIII. századi technikát az új, a XIX. század, a gőzgépek százada váltotta fel. Az első gőzgép Szélaknán jelent meg 1827- ben. (Igaz, nem aknaszállításra, hanem zúzómű üzemeltetésére használták.) A gőzgépekhez azonban már nem voltak elegendő szilárdságúak a különböző kender- és bőrből font kötelek, hanem előbb a láncok, majd a sodronykötelek jelentek meg. A bányamú­zeumban ezekből is láthatunk néhányat, és itt jegyezzük meg: a világon először (1837-ben) Szélaknán helyezték üzembe a gépi sodronykötélverőt.

Az elektromos vitlák és -szállítók Selmecen 1893-ban jelentek meg, de az első világháború végéig nem váltak uralkodóvá.

Szintén a gépek felhasználása forradalmasította a bányák szel­lőztetését. Sokáig a bányabejáratok közötti szintkülönbség elegen­dő volt a természetes szellőztetéshez. Ezt esetenként - miként az a múzeumban is látható ábrákról kitetszik - lepedők vagy lombos faágak lobogtatásával, illetve a külszínre telepített szélfogókkal igyekeztek elősegíteni. A friss levegőt az alsóbb szintekre légaj­tókkal terelték. A szellőztetés jelentősége a robbantásos fejtés bevezetése, továbbá a bányák egyre mélyebb művelésbe vonása miatt megnőtt. így a légáramlást különböző kézzel és géppel haj­tott ventillátorokkal segítették elő. A dugattyús gépek, hengeres fúvók, -szélkerekek működtetésében a villamos energia felhasz­nálása, továbbá a szellőztető csövek, vezetékek fémből (fokozato­san könnyűfémből) történő készítése nagyobb teljesítményt, így a bányák biztonságát növelte.

A bányászati skanzen látogatója már a „beöltözés” során talál­kozik a bányákban nélkülözhetetlen világító eszközzel, az elektro­mos lámpával. A városban található bányászati kiállításokon ezen lámpák elődeit, a gyantás fenyőforgácsból összeállított világító­készséget, a különféle bányamécseket, a Dawy-lámpát (és annak számtalan megjelenési formáját) és természetesen a mai sapka­lámpa ősét, a kalapra erősíthető gyertyákat is láthatjuk.

A bányászat nagy energiaszükségletének a biztosítására már a középkor folyamán, de még inkább az újkorban, a vízenergia, az erővíz látszott alkalmasnak. Ez nemcsak a felszíni csapadékból eredhetett, hanem a bányákban feltörő vizet is lehetett - célsze­rű el- és odavezetéssel - hasznosítani. Ehhez azonban megfelelő tárolórendszert kellett kiépíteni.

Selmecbánya környékén a 16 tóból álló rendszer mintegy 3 millió m- vizet fogadott be, illetve a hozzá kapcsolódó csator­

A S Z A B A D T É R I B Á N Y Á S Z A T I M Ú Z E U M 115

nákkal ennyit lehetett megmozgatni. A tórendszer tervét Hell Máté Kornél 1699-ben, a bányászat pangása idején vetette fel, s a megépítésére a következő század közepén került sor. Ebben a munkában alapvető szerepe Mikoviny Sámuelnak volt. A munkák nagyságára jellemző, hogy a szélaknai tórendszerhez tartozó Rihnyavai-tó megépítésén 1738-40-ben egyszerre 5000 ember dolgozott. Az 1,6 millió m3-es tó, illetve a szélaknai ta­vak vize öt vízikerekes aknaszállítógépet, négy zúzó- és mosó­művet és két vízoszlopos szivattyút (Hell József Károly konst­rukcióit) hajtott.

A XIX-XX. század fordulóján az emlí­tett erővízkészlet már modern szivattyú­kat, áramfejlesztőket mozgatott. Ezek aztán fokozatosan beszüntették a tevé­kenységüket, így a tavakra is alig volt szük­ség - amíg a turisták, a kirándulók, a hor­gászok fel nem fedezték őket. A bányászati skanzennal szemközti oldalon minden­esetre érdemes elsétálni a Klinger-tárói- tóhoz, ahol a tóépítés hatalmas munkájá­ról kézzel fogható módon győződhetünk meg. (Mögötte, felette egy hatalmas horpa jelzi az egykori Weiden-akna helyét. Ér­demes oda is elmenni és elgondolkozni az emberi alkotások múlandóságán.)

Mielőtt azonban a skanzen területét el­hagynánk, feltétlenül szólnunk kell a bá­nyarendelők szerepéről is. A múzeumban egy ilyen „bányaház”-at (,,handel”-t) látunk kovácsműhellyel és templommal összekap­csolva. A bányászok a műszak előtt itt gyülekeztek, átöltöztek és megkapták a munkabeosztásukat, majd pedig - imát követően - leszálltak a mélybe. Visszafelé szintén ide jöttek be, ahol az öltöz­ködésen kívül az akklimatizálódás is cél volt. A bányatárókban ugyanis gyakran 30 °C feletti hőmérsékleten dolgoztak, míg a sza­badban akár -10-15 °C is lehetett. Gyakran ugyanebben az épületben történt a közvetlenül kohósítható érc átvétele is.

A munkavédelmi kérdések a XIX. század második felében váltak egyre fontosabbá. Selmecen is rettegett betegségnek számított (az ólommérgezés mellett) az ún. bányászaszály. Dr. Tóth Imre bányakerületi főorvos mutatott rá, hogy ez a betegség nem a leve­

A M i h á l y - t a r ó i- t ó ( 1 9 0 5 k ö r ü l)

116 Í M H O L A F Ö L D A L Á M E G Y Ü N K

gőbe kerülő portól, netalán vízgőztől van, hanem a bányák higié­niai viszonyaival függ össze. A magas hőmérsékleten eldobált szemét, az itt-ott elpotyogtatott emberi ürülék a galandférgeknek adott jó táptalajt, amik aztán a bányászokat valóban elsorvasztot­ták. Tehát a bányák szellőztetésével (amihez a II. József-altáró el­készülte sokat segített), belső rendjének fenntartásával eredmé­nyesen lehet a bányászaszályt megelőzni. Ettől függetlenül az említett bányarendelőkben töltött idő is nélkülözhetetlen volt ahhoz, hogy a bányászok munkaereje sokáig (a századfordulón 56 éves korukig) megmaradjon.

A bányákból kikerülő gazdagabb, ún. szemelt ércek egyenesen a kohókba kerülnek, míg az ércek zöme előkészítés nélkül nem kohósítható, ezért azt zúzással, őrléssel kell megmunkálni. Az érc- előkészítés legegyszerűbb módja a kézikalapáccsal való ütögetés, amit azonban hamar felváltottak a hámoroknak nevezett helyen lévő ütők (kalapácsok). Ezek működtetésére leginkább a vízike­rékkel hajtott „bütykös görönd” szolgált. A bütykök emelték fel a „nyíF’-akat, amelyek aztán saját súlyuknál fogva visszaestek, és vastalpukkal az ércet aprították. A különböző őrlőmalmok meg­hajtására is a víz mindenképpen alkalmasabb volt, mint az igásál- lat. Az ércelőkészítő művekhez egyébként más okból is kellett víz. Magát a zúzást ugyanis célszerű volt nedvesen végezni. Az érces részecskék ugyanis nehezebbek, így a víz nem viszi magával, ha­nem azok leülepednek. A XIX. század közepén kezdett elterjedni Magyarországon is a „kaliforniai zúzó”, amit előbb gőzzel, majd gőzmotorral, illetve villamos árammal hajtottak meg.

Selmec vidéken a Sándor-zúzómű volt a legkiterjedtebb, ahol- az 1912. évi leégéséig - az időszak legmodernebb technikájával folyt a zúzás. Mellette állt a Központi fémkohó (szintén a Szent- antali út mellett). Itt állították elő az ércből a tiszta fémet úgy, hogy előbb olvasztókban ún. dúsólmot nyerték. Ebből az arany- és ezüsttartalmú ólomból aztán leűző tűzhelyen az ólmot „leűz­ték” (elpárologtatták), és ott maradt az ezüst és az arany ún. ezüst­lepény formájában. „Igen érdekes nézni - írták a kortársak - a megolvadt fémtömeget a tűzhelyen abban a pillanatban, amikor az ólomnak legutolsó maradványa is elég s a hátramaradó megol­vadt ezüstnek zöldes fényben csillámló tiszta fölszíne mutatkozik; a kohászok ezt a tüneményt az ezüst villa7iásá7iak mondják.”

Az ezüstlepényt Körmöcbányára küldték el, ahol a két fém kettéválasztását, megfelelő ötvözését végezték el.

A V Á R O S É S A V Á R O S K Ö R N Y É K I B Á N Y Á S Z A T E M L É K E I 117

Ezzel tulajdonképpen végigkísértük a Selmec környéki bánya- és kohóműveleteket a bányakutatástól egészen a nemesfém megjelené­séig, forgalomba kerülésének utolsó előtti állomásáig. Érdemes el­gondolkodni azon, hogy ezen évszázadok során kialakult, majd vál­tozott, korszerűsödött bányászati-kohászati munkafolyamatok mennyi fáradtsággal juttatták el az embert az ezüst „villanásáig” Ta­lán így jobban megérthetjük az egykori bányapolgárok gondolkodá­sát is, akik úgy érezték, hogy mindazok, akik „csak” használják, ke­reskednek vele, cserélik a pénzt, nekik mindannyian adósok. Ha ők nem lennének, ha ők nem dolgoznának, akkor az ország lakosai (élü­kön az uralkodóval) bizony ezzel a pénzzel nem „villoghatnának”.

A város és a városkörnyéki bányászat emlékeinek bemutatásaKo v á c s F L a j o s 1 9 7 2 - 7 4 - b e n e l k é s z ü l t ö s s z e í r á s a a l a p j á n

13. sz . á b ra - T e lé re k S e lm e c b á n y a k ö r n y é k é n

1. Zöld-telér2. Istvdn-telér3. János-telér4. Ispotály-(Kórház-, Kóróda

Spitáler-)telér5. Biber-telér6. Teréz(ia)-(Rosenkranz-)telér7. Ökörfeji-telér8. Amália-telér9. Hollókő-telér

10. Hofer-telér

11. József- és Mindszent-telér12. Miklós-telér13. Sötétvilág-telér14. Brennei-telér15. Erzsébet-telér16. Nepomuki Szt. János-(Schöpfer-)

telér17. Colleredo-telér18. Háromkirály-1elér19. Páduai Szt. Antal-telér20. Benedicti-telér

118 Í M H O L A F Ö L D A L Á M E G Y Ü N K

B Á N Y Á S Z A T T A L K A P C S O L A T O S É P Ü L E T E K ÉS Ü Z E M E K S E L M E C B Á N Y Á N

S z e n t h á r o m s á g - a l t á r ó ü z e m t e l e p é n e k r o m j a i

A tárószájat is magába záró és már régen használaton kívül álló üzemi épületet 1963-ban bontották le. Ekkor került napfényre az 1888-ban épített tárószáj. Az egykori üzem helyén ma már toronyház emelkedik, a tárószáj az Alsó utcában, az Erzsébet- kápolnával szembeni középső toronyház mögött van.

Ü z e m v e t e t ő i l a k á s . Z s i g - m o n d - a k n a

Hegyoldalba épített, elöl eme­letes, hátul földszintes épület. Oldalában fedett fa veranda áll. Oromfalas gerinctető. Az akna épületével szemben áll.

H a n d e l a Z s i g m o n d - a k n á n á l

Téglalap alapú, emeletes, két- kontyos, gerinctetős épület. Mélyedésben áll, szemben, de

kissé oldalt az aknaháztól. Emeletén 5 ablak és egy, azok között elhelyezett festmény látható. Ez táró előtt imádkozó bányászt ábrázol.

Z s i g m o n d - a k n a b á n y a t e l e p eMagában foglalja az aknaház, öltöző, ércraktár, üzemvezetői la­kás és a handel épületeit. Az akna üzeme 1965-ben lett leállítva. Jelenleg egy fémfeldolgozó üzem van benne elhelyezve.

H a n d e l a z A n d r á s - a k n á n á lEmeletes, téglalap alapú, kétkontyos, gerinctetős épület, hom­lokzatán 6 emeleti ablakkal. A Klinger-tó alatti útkanyarban áll.

H a n d e l a K l i n g e r - t á r ó m e l l e t t

Emeletes, „L” alakú épület, háromkontyos gerinctetővel. Út fe­lőli homlokzatán az emeleten 7 ablaka van. A XVII. században épült. A Klinger-tó feletti hányólapály hegy felőli oldalán áll.

A Z s i g m o n d - a k n a ( 1 9 0 5 k ö r ü l)

A V Á R O S É S A V Á R O S K Ö R N Y É K I B Á N Y Á S Z A T E M L É K E I 119

P u s k a p o r o s t o r o n yNégyszögletű, 8x8 m alapfelületű épület, lapos sátortetővel, oldalában egy 4x4 m nagyságú és másfél méter falvastagságú, kiugró építménnyel. A Selmec környéki bányák központi rob­banószerraktára volt.

K o h ó g o n d n o k h i v a t a l a é s l a k á s aEmeletes épület, kétkontyos gerinctetővel. Homlokzatán hat ab­laknyílás van, amelyeknek egymástól való távolsága nagy méretű helyiségekre mutat. Az egykori Felső-Huta területén, az István- háza alatti, Povrazniknak neve­zett település alatt áll.

F e l s ő - H u t aRégi nevén „Stadtgrunder Bleihütte” Egy bányabírósági végzés 1793-ban Felső-Hutát minden tartozékával együtt a kincstárnak ítélte. Ma már be­lőle csak néhány lakóházzá ala- H a n d e l a K lin g e r - tá r ó m e l l e t t ( 2 0 0 2 )

kított üzemi épület és tisztvise­lők volt lakásai vannak meg. A telep alatt még régi salakhányó látható.

T i s z t v i s e l ő l a k á s o k é p ü l e t e F e l s ő - H u t á n

Emeletes, csonka oromfalú, gerinctetős épület, homlokzatán 5, oromfalában 2 ablakkal. Földszintjén jelenleg élelmiszerüzlet van. A kohófőnök lakásának közelében áll.

Ü z e m i hí d m a r a d v á n y a F e l s ő - H u t a a l a t t

A selmeci Pacher-táró és a központi kohó közötti, 1873-ban épí­tett bányavasút vonala haladt rajta keresztül. A Felső-Hutába ve­zető út közepén álló pillér és a töltés átvágásának két támfala van meg belőle. A szentantali útból a fémkohó előtti útelágazás vezet hozzá, illetőleg a Felső-Huta területére is.

K ö z p o n t i f é m k o h óRégi nevén Silberhütte. Adásvétellel kapcsolatban már 1397-ben említenek kohókat. A XVI. században több kohó már tulajdono­

120 Í M H O L A F Ö L D A L Á M E G Y Ü N K

saik nevével van felsorolva. A Stadtgrundban Salinak és Rubi- gallinak voltak kohói. A Brenner-szövetkezet a meglevő kohói mellé 1591-ben megveszi a Rubigalliét is. Ugyanott 1660-ban a Sicelli-kohó neve is szerepel. Azonban Sicellinek az akkori Silberhütte területén is volt kohója. Ennek 1734-ben több közös tulajdonosa volt, de a kohó 1740-ben leégett. Az újra felépített kohó 1817-ben ismét több társulat tulajdonát képezte. A kincstár 1846-ban Fritz Páltól vette meg. A Stadtgrundban levő kohóte­lep üzemét 1878-ban véglegesen beszüntették. Ettől kezdve az

Alsó kohó mint Központi fém­kohó szerepel. A két helyen fekvő kohónak közös vezetősé­ge a Felső kohó területén szé­kelt. O tt voltak a tisztviselők lakásai is. Technikailag érdekes megoldás a Központi kohó hegyoldalban épült, 123 m szí­vómagasságú kéménye. Ehhez 300 m hosszú, lépcsőzetesen folytatódó füstkamrák vezet­nek. Belső felületük 12 000 m2, térfogatuk 6000 m \ A kohóte­

lep még üzemben van. Szó van azonban róla, hogy akkumulátor- gyártásra állítják át. A várostól 3 km távolságra, a szentantali út mentén terül el.

Z ú z ó f e l ü g y e l ő s é g é p ü l e t e R i b n y i k e n

Tetőszerkezete alapján eredetileg négyszögű épület volt, kétkon- tyos nyeregtetővel. Utólag egy alacsonyabb szárny lett hozzá­építve. Az első épület homlokzatán 4 ablak között egy 2 m magas fülkében álló Madonna-szobor van. A másik rész azon oldalán 2 ablak van. Az egykori Ribnyiki-tó és -fűrésztelep közelében áll. Hozzájutás: A vasútállomásra közlekedő autóbusznak, „Okruhla” nevű megállóján kell kiszállani. Ez az állomás előtt van. Onnan a derékszögben kiágazó úton egyenesen hozzá jutunk.

S á n d o r - z ú z óÉpült 1890-1892 között, és 1912-ben történt leégése után drótkö­télgyártásra lett berendezve. A szentantali út jobb oldalán találjuk meg, a Ferencz-aknától kb. 200 m távolságra. Hegyoldalban áll.

A K ö z p o n t i fé m k o h ó ( 1 9 0 5 k ö r ü l)

A V Á R O S É S A V Á R O S K Ö R N Y É K I B Á N Y Á S Z A T E M L É K E I 121

S c h w e i z e r - z ú z óAz egykori zúzából már semmi sem látható. Helyén és épületei­nek anyagából egy gazdasági majorság lett felépítve. Hozzájutás: Stará Huta.

Stará H u t aFeljegyzések szerint Szentantal határában 1422-ben egy kohó és zúzó állott. Schlaher Quirinnek kohója és (zúzó)malma van Szentantalon. A selmeci kohókról 1535-ben történik említés. Az egykori kohó gyeppel benőtt alapfalai már kivehetők. Ezenkívül a kohó létezését a régi olvasztási technikát eláruló kohósalak iga­zolja. Hozzájutás: A Berencsfaluba vezető országúton, Szentantal alatt Zsibritó felé ágazik el egy út. Ettől a ponttól 200 m távolra az egykori zúzótelep helyén fekvő majorság van. Előtte híd vezet át a patakon. További 400 m távolságra, bal oldalon, az út alatti lejtőn kicsiny gazdaság van. Az öreg kohó nyomait ennek kertjé­ben találjuk meg.

Ü z e m v e z e t ő i l a k á s é p ü l e t e M i h á l y - t á r ó n

A bánya 1905-ig a Geramb Unió tulajdonát képezte. Az üzem beszüntetése után, 1919-ig az épületben Réz Géza akadémiai tanár lakott. Emeletes, egyenlő szárú „L” alakú épület. Mindkét oldalán 4-4 ablakot látunk. Eredetileg a bánya handeljének föld­szintes épülete volt hozzáépítve. Ennek helyén most emeletes ház áll. A bánya újra üzemben van. Hozzájutás: A Hájik nevű há­góról, amelyen a bélabányai országút vezet keresztül, a balra kanyarodó úton jutunk el.

Felőri lakás é p ü l e t e a M i h á l y - t á r ó n

Emeletes épület, csapott oromfalas nyeregtetővel, homlokzatán az emeleten 3 ablakkal. Oldalában egy hozzáépített, de jóval ala­csonyabb emeletes ház áll. Ebben a bánya kovácsmestere lakott. Földszintjén kovácsműhely volt. Hozzájutás: Az üzemvezetői la­kástól lépcső vezet le. Az újból üzemelő táró hányójának alja már az épület faláig ér le.

122 Í M H O L A F Ö L D A L Á M E G Y Ü N K

SELMECI B Á N Y Á K A VÁROS K A T L A N Á B A N

Dr ei f al t i gkei t E r bst ol l en, S z e n t h á r o m s á g - a l t á r ó 5 2 8 , 8 m. Behajtását 1549-ben kezdték el. Faragott kövekből épített, fél­köríves tárószája 1888-ból származik. Ez az üzemi épületnek 1963-ban történt lebontásakor került napvilágra. Vésővel és kala­páccsal hajtott táró. A bányászati technika haladását jelentő, a sí­neken járó bányakocsikat a selmeci bányászatban itten alkalmaz­ták először, 1825-ben. Az Alsó utcai Erzsébet-kápolnával szemben levő középső toronyépület mögött áll.

S c h mi d t e n r i n n St ol l en

Adományozva 1519-ben lett. Lapos terméskövekből emelt, ová­lis tárószáj. A belőle ácsolt táró még ma is nagy mennyiségű vi­zet vezet le. Az egykori Zsigmondy utca felső végéből indul ki egyenes vonalban a Bányász utca. Ennek elején, bal oldalon a második, I. 164. számú ház kertjében találjuk meg.

Mi c ha e l i s E r bst ol l en

A Mihály-táró bányatelepeinek vizeit vezette le. Ma már teljesen elfulladva áll. A volt városi Vigadó épülete mellett bemegyünk a volt sportpálya felé. Bal oldalon az újonnan épített fedett uszoda épületét látjuk. A régebben Fizély-kertnek nevezett völgyfenéken túl egy hosszú és kétemeletes épület áll. Ez az erdészeti középis­kola internátusa. Ennek középrészével szemben, a patakpart ol­dalában áll a roggyant ácsolatú tárónyílás. Meg kell jegyeznem, hogy tervbe van véve a mély patakmeder feltöltése. Ezzel a táró is a csatornahálózatba vezetné be vizét.

J e r u b i n e r St ol l en

Adományozva 1616-ban lett. Jelenleg mint vízforrást az egykori evangélikus internátus használja. A tárószáj szekrény alakú be­tonépítmény. Vájatvégében, amely akkor 113 öl hosszú volt, az1649. évszám van bevésve. A Szentháromság térből balra kiágazó második elágazás elején áll.

Mo h r e r - a l t á r ó

Adományozva 1498-ban lett. „Morer Erbstollen under dem Teith” 1587-ben van említve. A városi vízvezetéki tó gátjának az aljában áll. Új tárószáj, mivel a tó gátjának 1930-1935 közötti

A V Á R O S É S A V Á R O S K Ö R N Y É K I B Á N Y Á S Z A T E M L É K E I 123

megerősítése miatt a tárót meg kellett hosszabbítani. A gát aljá­ban, annak bal oldalán találjuk .

S o b ó - t á r óA Sobó-hegy alá hajtott, igen régi táró. Kőzetbe hajtott részének elejét képező ácsolást 1955-ben nagy méretű betoncsövekkel pó­tolták. Ekkor láttam kinyitva. Beton tárószája is ekkor készült. Bő vízfolyása a vízvezetéki tóba kaszkádos derítőn keresztül jut. Hozzájutás: A Vöröskútra vezető Új út erdei szakaszának bal oldalán találjuk meg, a kerítésen belül.

Mi t t e r M o h rEmlítve 1592-ben. A magyar nyelvű, 1883. évi litografált térké­pen mint Mátyás-táró szerepel. Szilárd kőzetbe hajtott, keskeny vágat. A táró előtti feltöltődött talaj miatt erősen el van fulladva, azonban kissé távolabb bő vízfolyás kerül a felszínre. A M ohrer (Hoffinungs)Schachtól kb. 50 m távolságra fekszik. A hozzájutást lásd ott.

N a t t e r g r u n d v a g y J u p i t e r - t á r ó

Ezen az alapnéven Péch négy tárót is említ. Nagyon talányos elne­vezésű a „Nattergrund am Steinfels bei Khüsberg,” ugyanis itt mindhárom név tulajdonképpen helymeghatározás, dűlőnév. A Nattergrundon több tárónak van nyoma. Egy sziklába vágott víz­gyűjtő a Kutnáhora II. 229. számú ház alatt, az út mellett van. A második a Mohrer Schacht és Mitter Mohr alatt fekszik. Beton boltozású táró. Nevét nem találtam. Lehetséges, hogy ezek valame­lyike a Jupiter-táró. Hozzájutás: lásd Mohrer Hoffnungsschacht.

K i e s e l b e r g - t á r ó (?) a v á r o s f e l e t tEz feltehetőleg a Vöröskúti-hágó agyagos talajába (Kies) hajtott táró lesz. A most vízgyűjtésre szolgáló tárót hosszabb fal középen elhelyezett vasajtó zárja. Említve 1592-ben. A Vöröskúti-tó gát­jának aljától kb. 80 m távolságra áll. Tőle balra, a szekérút mel­lett itató vályút találunk. Ennek vize is a táróból jön. Felette Nepomuki Szent János szobra áll.

Mi c h a e l S t o l l e n

Faragott terméskőből épített, félköríves tárószáj. A Geramb T ár­sulat bányája volt, és a kincstár 1906-ban vette meg. A bánya

124 Í M H O L A F Ö L D A L Á M E G Y Ü N K

1918-ban már le volt állítva. Jelenleg újra üzemben van, és új fel­tárásokkal hosszabb időre biztosított a működése. Hozzájutás: lásd Üzemvezetői lakás a Mihály-tárón.

K u t a t ó - t á r ó a G l a n z e n b e r g e nSziklába hajtott táró. A külfejtés közepe táján, a meredek fal aljá­ban találjuk meg. „Pleygang auf dem Glanzenberg” néven van említés egy táróról 1522-ben. Hozzájutás: lásd Külfejtések.

N é v t e l e n t á r ó a H e l l e n b a c h - h á z p i n c é j é b e n Az említett középkori táró a Glanzenberg alá van hajtva. Egy má­sik, ugyancsak glanzenbergi táró a tót templom oldalával szemben lévő, volt Kozák-féle vendéglő pincéjében, a II. 13. házszám alatt található. Harmadik névtelen táró az Új út II. 144. számú ház kert­jében van. Az előzőleg említett két táró a völgyfenéken áll, ez azon­ban sokkal magasabban fekszik, a hegynek a Szentháromság tér fe­lőli oldalában. Nincsen kizárva, sőt nagyon valószínű, hogy talán az „Elend” nevű bányáról van szó. 1560-ban ugyanis a „nagy Glan­zenberg társulat” egyezséget kötött az „Elend társulattal”, hogy az altáró építését közös költségen folytatják. A táró kis lapályon (há­nyó) lévő kert végében, rövid bevágásban áll. Kövekkel boltozott, elfalazott vágata most vízgyűjtő.

R o s e n s t o l l e n a l i a s S o m m e r t h ü r lAz 1883. évi litografált térképen mint „Rosa táró” szerepel. Már 1505-ben mint régi vállalat van említve. A táró el van falazva, és a vizét előtte deszka tető alatti kis medence fogja fel. Széles hányótetőjét szekérút osztja ketté. A belső oldalon a II. 183. szá­mú ház áll. Hozzájutás: Az egykori Zsigmondy utca folytatását képező Bányász utcában megyünk fel. (Meredek út, csak gyalo­gosoknak!) A haránt haladó kocsiút elérésekor kis kápolnához ju­tunk. Ez az elfedett Felső-Schmidtenrinn-táró helyén áll. Innen balra indulunk, és kb. 50 m távolságra útelágazás következik. A jobb oldali, emelkedő utat követjük. Kb. 100 m távolságra újabb elágazáshoz érünk. Itten az útkanyarban két feszület áll. Mi jobbra kanyarodva a hányóra vezető útra térünk. A táró a Felső- Reszla - Horná Rösselova ulica végén van. A két feszületnél levő elágazástól ha egyenes vonalban haladunk tovább, akkor az Er- zsébet-aknához jutunk el.

A V Á R O S É S A V Á R O S K Ö R N Y É K I B Á N Y Á S Z A T E M L É K E I 125

Ur al t es B e r g w e r kLipold említi művében, hogy magasan a Paradicsom-hegy olda­lában a XVI. században még működött egy bányamű. Nincsen kizárva, hogy ez az 1574-ben említett Himberstollennel azonos. Tárója rég beomlott, és most deszkával fedett bódéban levő for­rásból víz csordogál belőle. Hányóját évszázadok alatt a vízmosás kettévágta. Hozzájutást lásd: Külfejtések, Sommerthürler telér­nél. Egy másik lehetőség az a sziklába hajtott táró, amelyiket szintén az Eötvös út mellett találjuk meg. Áthaladva a külfejtés sziklái között, mielőtt az útkereszteződéshez érnénk, jobb olda­lon ismét egy sziklafalat találunk. Ennek aljában, a bal oldalon egy kis barlangszerű bemélyedés van. Ennek bal sarkában van a lejtősen hajtott táró.

F r a n z R o m a n a S t o l l e n - A l s ó

Magas támfalba épített tárószáj. Elfalazott táró. Az elejét pincé­nek használják. Az Erzsébet-kápolnától kb. 200 m távolságra lej­jebb levő háromemeletes háztömb mögött áll.

V e r h o f f t G o t t e s f e k ü v á g a tSzilárd kőzetbe hajtott, teljesen elfulladt táró. Feltöltődés folytán a mai tárószájnál a táró két méterrel mélyebben van. Hozzájutás: A hegybányai út oldalában, az I. 285. számú ház kertjében áll. Előtte az útkanyarban az útfenntartás salaktelepe fekszik.

F r anci ssi S t o l l e nA csak kövekből rakott tárószájának felső része látható. Most be­rakják szeméttel. A Klinger-tó gátjának aljában, annak jobb olda­lán keressük.

J á n o s - t á r óKosárív alakú boltozat. A Zsigmond-aknától felfelé haladó úton, attól kb. 80 m távolságra áll. Az 1883. évi kőnyomatos térképen be van rajzolva.

V í z t á r n a v í z n é l k ü lAz 1884. évi kőnyomatú térkép szerkesztője, úgy látszik, nem vett magának fáradságot a régi tárók neveinek kikeresésére. A Kajetán Stollen Stefultón és a feltételezett Oberbieberstollen szintén víztárnáknak vannak berajzolva. Be-, vagy elvezető árok­

126 Í M H O L A F Ö L D A L Á M E G Y Ü N K

nak semmi nyoma nem észlelhető. Ácsolt, beomlott táró. Hoz­zájutás: a János-tárótól az úton továbbhaladva nagyobb felületű, lapos katlant látunk bal oldalon, a hegyoldalban. Ezen túl, eny­he bevágású kis völgy van. Abban megyünk fel és kb. 80 m távol­ságra érjük el.

H y e r o n y m S t o l l e n

Mivel az összes többi bányától elszigetelten fekszik, a városi bá­nyák keretében tárgyalom. Egy 1523. évi okmány „Erbstollen onder dem grod Weithen Aus genannt” említi. „Weite Au”, ma Baitava, a Kálvária-hegy mögött terül el és Szentantal felé húzó­dik. Lapos kövekből rakott tárószáj. Erős vízfolyása van. Hozzá­jutás: A Kálvária-hegy - Kisiblye vonalában áll. Közvetlenül a Teren - Blahut-tanya alatt. Autóbusz a kolpachi járat „Arboret” nevű megállóhoz. Onnan szekérúton egy tanya mellett elhaladva folytatjuk az utunkat.

B Á N Y Á K A K L I N G E R - T Ó K A T L A N Á B A N

P a c h e n s t o l l e n i m S t a r k e n W a l dA Klinger-tó alatti lapályon, az András-aknát magába záró út- kanyar külső ívétől kb. 50 m távolságra van. Mélyedésben áll az erdőszélen. Közelében kétemeletes épület van. Ácsolt, beom­lott táró, amelynek elejét vízgyűjtésre használják. Említve 1547-ben. Egy ellentmondásra lettem figyelmes. „Pachentárna a biebertárnai karám alatt feküdt” mondja az egyik feljegyzés. Ezzel szemben a másik azt említi, hogy „... szépen le lehetne fejteni a Szentháromság altárna szintjére” A Klinger-tó alatt berajzolt Pachen-táró helye kizárja az első állítás lehetőségét. Nem is beszélve a két pontnak egymástól való távolságáról. Lásd: Péch Antal: Selmeczi bányavállalatok művének térkép- mellékletét.

K i i n g e n S t o l l e n 7 0 3 , 0 m

„Lange Strecke” - Hosszú vágat. 1573-ban mint már régen hasz­nált altáró szerepel. Ácsolt tárószájában most vízfogó vályú van. Hozzájutás: a Klinger-tó felett elterülő hányó szélén lévő han- delépülettől - jobb oldalra levő bevágásban áll. Oda gyalogös­vény vezet.

A V Á R O S É S A V Á R O S K Ö R N Y É K I B Á N Y Á S Z A T E M L É K E I 127

Ki i nger S t o l l e n 7 0 4 , 9 m„Kurze Strecke” A Klingen-tárónak megrövidítése céljából ké­szült. Beomlott, ácsolt tárószáj. A handel felett haladó Felső- Rónára vezető széles műút hídjának két támfala között áll. A han- deltől balra, a felfelé haladó úton kb. 100 m a távolság.

„ P i n g a r t e n i t á r n á k "Nagyon régi, sziklába hajtott keskeny vágatok. Először 1509-ben vannak említve. A Siebengruben-teléren dolgoztak, és három fel van tüntetve Péch Antal művének térképmellékletén. Jelenleg vízvezetékbe vannak bekapcsolva. Hozzájutás: a Rosenkranz- telérhez vezető úton, a hosszú külfejtés vonalában, annak alján áll 2 táró.

„ S mi k f t a "

Népi elnevezés. Térképen nem található. Szintén régi, valószí­nűleg kutatótáró volt. Vízfolyás. Beomlott táró. A Tanád-hegy déli oldalában, a felsőrónai Kálvária tetejétől kb. 150 m távolság­ra fekszik nyugati irányban. Alatta gyepes szekérút vezet.

D o r o t h e a s t o l l e n i m S t a r k e n W a l d

Mint régi, elhagyott táró van 1648-ban említve. Kövekből rakott, omladozó tárószáj. Vízfolyás. Hozzájutás: a „Galison” nevű te­lepnél elágazó, és Felsőrónára vezető úton megyünk. Bergfeszt Árpád nyug. bányaigazgató házkertjének felső végén jobbra ága­zik el egy ösvény. Ezen haladva kb. 100 m távolságra jutunk a tá­róbevágás aljába. A tárót sűrű bozótban érjük el. A táró vize csővezetékben jut le Bergfeszt házához.

S E L ME CI B Á N Y Á K A V Ö R Ö S K Ú T O N

Rox er I g n a t z S t o l l e nA Vöröskútról Hodrus felé vezető út mentén áll. Az utat balról szegélyező fák keskeny sávja felett kaszáló terül el. Ahol a rét le­fele húzódó erdővel érintkezik, valamivel előtte egy bozótos be­vágást találunk. A beomlott táró ennek végében áll. A bevágás alatt, az út árkában kisebb betonvályú fogja fel a táróból kifolyó vizet. Az út jobb oldalán fekvő, fákkal benőtt lapály a táró hányó- ja. A Vöröskúttól kb. 300 m-re esik.

128 Í M H O L A F Ö L D A L Á M E G Y Ü N K

„ T ö p p e r s t o l l e n a u f d é r S t a d w i e s e " (?)Alias Neu Hoffhungs Stollen. Érdekessége, hogy a beomlott Já- nos-akna kráterének szélén áll, és a lejtős táróba annak vize folyik bele. Meg kell jegyeznem, hogy Gretzmacher magassági adatai­ban szerepel egy Maria Opferungs táró, a hely megjelölése nélkül. Kótája 748,5 m. Az egykori János-aknáé 749,3 m. Hozzájutás: lásdjohanni Schacht. A Töpperstollen 1601-ben van említve.

S E L M E C I A K N Á K

K a u f h a u s S c h a c h t

A város főutcája mellett, a Fritz-házzal szemben fekvő kis térségen van leboltozott akna­torka. A saroképületet képező, egykori Wankovits-ház falától kb. 3 m távolságra van lemé­lyítve. Ma már útburkolat fedi az 1910-1914-ig gerendákkal takart aknatorkot. A Glan- zenberg-tárnára van mélyítve.

E r z s é b e t - a k n a , a l i as N e u S c h a c h t 6 7 3 , 0 m

Beomlott és feltöltött aknájának helye is alig észrevehető. Há- nyója mellett volt handeljének, a későbbi Schacht-kocsmának is csak az alapfalai láthatók. Felhagyva 1920-ban lett.

A n d r e a s S c h a c h tÉpült 1821-ben. Vízoszlopos vízemelő gépet 1854-ben állítottak fel benne. Az akna 1925-ben a felszíntől kb. 80 m mélységben le lett boltozva és onnan fel lett töltve. Most a gépház alapfalaiból látható valami a lapos aknakráter oldalában. Közelében négy erős hársfa áll.

F e r e n c z - ( J ó z s e f ) - a k n aMélyítését 1804-ben kezdték. A jövedelmező Grüner-telért tár­ták vele fel. Gépházának szomszédságában ércelőkészítője áll. Máig üzemben lévő bánya. A szentantali út mellett fekszik, a vá­rostól 1 km távolságra.

m Wi * * * ■ i - i ' . ír

A z E r z s é b e t - a k n a h a n d e l je , a m ik o r m á r a S c h a c h t-k o c s m á n a k a d o t t h e l y e t ( 1 8 9 6 )

A V Á R O S É S A V Á R O S K Ö R N Y É K I B Á N Y Á S Z A T E M L É K E I 129

Ma r i a H i m m e l f a h r t S c h a c h t 5 4 8 , 5 mAz aknát 1814-ben mélyítették. A gőzgép 1865-ben lett beleépít­ve. Az akna 1965-ben már nem volt üzemben. Aknatornya telje­sen faszerkezetű és deszkával van borítva. Zárt aknatornyának oromfalas gerinctetője van, azonban a szokásos szellőztető fedél­rész nélkül. Az aknatornyot földszintes, három oldalról alacsony épületrész öleli körül, a toronyhoz simuló félgerinc tetővel. Ez a rész kövekből épült, míg a negyedik oldalában álló gépháznak fa­konstrukciós téglafalai vannak. Az aknatoronyhoz „ragasztott”, bal oldali szárnyban van a bányászok fapadokkal ellátott, parányi öltözője. A gépház mögött még egy külön álló, földszintes rak­tárépület is áll. Hozzájutás: a szentantali útból Istvánházára ki­ágazó út előtt kb. 50 m-rel egy erősen emelkedő út ágazik el. Ezen haladva kb. 600 m távolságra az út egy hegygerincen halad keresztül és lejteni kezd. Itt találjuk az akna épületét és nagy ki­terjedésű hányóját.

Z s i g m o n d F r i g y e s - a k n a 5 8 3 , 0 mSigismund Schacht. Megkezdték 1631-ben. Benne egyjosef Carl Hell által 1759-ben felállított vízoszlopos szállítógép még 1865- ben is üzemben volt. Az akna emeletes, kövekből épített akna­házban áll. Ez oromfalas, gerinctetős épület. Mögötte a gépház, bal oldalán lévő földszintes épületben a bányászok öltözője, jobb­ra pedig raktárépület található. Az öltözőhöz csatlakozva a még alacsonyabb ércraktár van. Ezzel szemben áll a handel épülete. Hozzájutás: a Leányvár és a Szentháromság-hegy közötti „Ziegengrund”-ba a Dohánygyár oldalában vezető úton jutunk el. Onnan kb. 1200 m.

Mi c h a e l S c h a c h t 6 9 8 , 0 m

A Glanzenberg külfejtésének közelében elterülő lapályon áll. Az akna a Mihály-táróra lett lemélyítve. A Geramb Unió tulajdona volt 1906-ig. Most mint szellőztető akna szerepel. Felette a ven­tillátor alacsony, szögletes kis épülete áll. Hozzájutás: a Rózsa ut­ca felső végéből balra kanyarodó Felső-Rózsa utcában megyünk kb. 100 métert. Itten tenyérnyi térséghez jutunk. A jobbra kiága­zó vízmosásos úton jutunk fel egy lapályhoz, és az út jobb olda­lán lévő épülettől balra megyünk fel. A háztól kb. 100 lépés az ak­na, és onnan azonnal a külfejtéshez jutunk.

130 Í M H O L A F Ö L D A L Á M E G Y Ü N K

I s m e r e t l e n a k n a a G l a n z e n b e r g e nSzilárd kőzetbe mélyített függőleges akna. Lebocsájtott lámpa fé­nye mellett láttam, hogy oldalai simára vannak kidolgozva. Mérete 150x150 cm. Mai mélysége 12 m. Mérete kizárja létrák használatát. Oldalainak gondos kidolgozása viszont valószínűdenné teszi azt a feltevést, hogy szellőztető kémény lett volna. Valószínűleg kézzel forgatott felvonó állhatott felette. Eredeti mélysége bizonytalan. Az akna megállapíthatólag fel lett töltve. A feltöltés anyaga idők folya­mán csúszott le egy alól képződött beomlásba. Akna sima oldalai és függőleges esése ezt lehetővé tették. Feltevésemet a következő tényre alapozom. Az aknatorok közveden közelében álló, 60-80 éves fának egyik vaskos gyökere átnyúlik a ma nyitott aknán keresz­tül annak másik oldalába. Talaj hiányában ez nem fejlődhetett vol­na ki. Ezek alapján feltehető, hogy a feltöltés felső rétege az utolsó egy-két évtizedben csúszott le. Feltevésem még egy másik körül­mény is alátámasztja. Az akna kőzetének színe eltér a felszínen lát­ható kőzetétől. Ez onnan ered, hogy a feltöltés anyagából rajta föl­des-agyagos réteg tapadt meg. Az aknát fedő borítás vastag deszkái elkorhadtak, és az azt takaró földréteg beszóródott az aknába. így jutott napfényre. Hozzájutás: lásd Michael Schacht-nál. Annak la­pályának szélén, tőle délnyugati irányban egy 12 lépés hosszúságú alacsony sziklatömb fekszik. Ennek déli végén egy szarkofágra emlékeztető szikla áll. A szikla közelében, a csücskétől 5 lépés távol­ságra - ma még - ott áll az említett fenyőfa.

G r u n t s c h a c h t a l i a s G a b r i e l - S c h a c h t

„Grindschacht” néven 1504-ben említik. Említve van még 1524- ben is. Csak aknakráterének mélyedése és hányója látható. Feljegyzések szerint 1509-ben a legjövedelmezőbb bánya volt. Hozzájutás: a Mihály-aknától a Sobó-hegy irányába haladó sze- kérúton távolság kb. 300 m. Hányója az út alatt fekszik.

W e i d e n s c h a c h t 7 3 8 , 8 mMai elnevezése „Vajna” Először említve 1519-ben. „Weidner Tannenschacht under dem Rosenkranz” elnevezéssel 1573-ban találkozunk. Bányafelmérés alapján a Felső-Biber-táró vájatvég 1620 januárjában már 159 öllel túlhaladta a Weidenschachtot. Hozzájutás: a Puskaporos toronynál elágazó műútnak Klinger- táró feletti éles kanyarától kb. 50 m távolságra találjuk az akna kráterét. 1910-ben beomlott.

A V Á R O S É S A V Á R O S K Ö R N Y É K I B Á N Y Á S Z A T E M L É K E I 131

T h e r e s i e n s c h a c h t , a l i a s R o s e n k r a n z S c h a c h t Hatalmas, most már részben fásított hányója több évszázados művelésre utal. A Weiden altáró 1574-ben lyukasztott a Rosen­kranz aknával. Ma drótkötéllel körülzárt, nyílt aknatorok. Hoz­zájutás: Felső-Rónáról - autóbusz - a Kálvária oldalában vezető gyepes úton haladunk jobbra.

K a t h a r i n a S t u r zEgyike a Rosenkranz-teléren dolgozó, egymás mellett álló sok aknának. Régi elnevezése talán Wurzenschacht lehetett. Ma nyi­tott aknatorok. A Teréziától 50 m távolságra lefele menetben.

R o s e n s t r a u c h s c h a c h t (?)

Térképeken nem találhatók azok az aknák, amelyek sűrűn egymás mellett sorakoztak a Rosenkranz- és a Siebengruben-teléreken. Siebengruben, Rosenblüh, Gottesnahm, Hilfgottes, Seegengottes, Brúder, továbbá a Dornschacht, Wurzenschacht, Klingenschacht stb. stb. Ezeknek már nyoma sincsen, és így a meglévő néhány ak­na azonosítását megnehezítik. így csak feltevésekre vagyunk utal­va. A Rosenstrauch 1571-ben lyukasztott a Rosenwurtz-aknával. Mivel mind a Wurtenzschacht, mind a Rosenstrauch és Dorn­schacht a Rosenkrantzschacht közelében voltak, megvan a lehető­sége annak, hogy talán ezek az aknák lehettek. Az aknának nyitott sziklatorka a Teréz-, alias Rosenkrantz-telér külfejtésében van.

D o r n s c h a c h t (?)

Említve 1581-ben van. Mint az előbbi akna, ez is a külfejtés mély árkában található. Egymástól való távolságuk kb. 50 m. Nyílt sziklatorok.

J o h a n n i S c h a c h t 7 4 9 , 3 mA Vöröskúton lévő vízválasztó - 792,0 m - Garam felé eső olda­lán terül el a „Stadwiese”, mai nevén Mestská lúka. Az egykori rét nagy része már erdősítve van. A hágótól lefele kb. 500 m, és az úttól balra kb. 100 m távolságra találjuk meg az aknának vízzel telt kráterét.

B e o m l á s o k a G l a n z e n b e r g e n

Hogyan indul el egy beomlás (1962-ben), és hogyan alakul ki (1964) e rövid idő alatt, láthatjuk a Mihály-akna közelében.

132 Í M H O L A F Ö L D A L Á M E G Y Ü N K

A m a l i a S c h a c h t 7 6 3 , 2 mA II. József-altáróra mélyített aknának a helyét már csak horpa­dás jelzi. Az akna 1914-ben omlott be és fel lett töltve. Josef Carl Hell ún. „léggépét” itten állították fel 1753-ben. A Weiden- aknától tovább haladva felfelé a műúton, kb. 600 m távolságra az út egykori hányótetőn halad keresztül. Helyét tábla jelzi.

M o h r e r H o f f n u n g s s c h a c h t

1628-ban kezdték mélyíteni. Az aknagádor laza talaja lecsúszott az aknába, és ezáltal kb. 10 m mély és 15 m széles krátert képez. Ez alatt a 2x3 m méretű aknatorok szilárd kőzetű. A kráterében bokrok és fák nőnek. Az akna kerítéssel elzárt, nagyobb területű kertben van, gyepes hegyoldalban. Közelében találjuk a Mitter Mohr- és a Jupiter-tárókat. Hozzájutás: a Kutnáhora nevű utcá­ban, a 11.231. számú ház kertje mellett találjuk.

M i t t e r e r M o h r S c h a c h tPéch három aknát nevez meg, amelyek a Hoffnungschacht előtt már léteztek, és a M ohrer- altáróra voltak mélyítve. Ha a 25. szá­mú háztól tovább megyünk a Vöröskút irányába, akkor kb. 300 m távolságra az a felett álló, 228. számú házhoz érünk. Ez alatt, az út jobb oldalán, alattunk egy teljesen lapos terület a Mitter M ohr hányóját sejteti. Innen kb. 60 m, illetőleg 90 m távolságra északnyugati irányban fekvő két aknakrátert találunk. Ezek egyi­ke a Nádor-akna, a másik az 1630-ban „már rég beomlott akná­nak nevezett” akna lehet. Hányója mindkettőnek kicsiny. Légak­nák lehettek. Térképen nem találtam őket.

K Ü L F E J T É S E K S E L M E C K Ö R N Y É K É N

Az ősrégi bányászat alapjait a telérkibúvások oxidált, és ezáltal könnyen kohósítható ércei jelentették. Selmecbányán és környé­kén több ilyen helyet ismerünk. A Klinger-tó katlanában fekvő Pingarten, Hodrusbánya és Bélabánya területén található sok turzás a legrégibb idők bányászati kutatásának jelei. Azonban há­rom, méreteiben is kiemelkedő külfejtés érdemel különös figyel­met. A város felett elterülő, Óvárosnak nevezett Glanzenbergen már feltehetőleg a kelták megkezdték a később Kórház-telérnek nevezett ércvonulat lefejtését. A második a Tanád-hegy déli olda­lában vonuló Rosenkranz-, későbbi Teréz-telér szakadékszerű

A V Á R O S É S A V Á R O S K Ö R N Y É K I B Á N Y Á S Z A T E M L É K E I 133

külfejtése, amelynek keletkezése szintén ismeretlen, de tárókkal való lefejtéséről már 1509-ben vannak adatok. Végül az Irtványos és a M oder-táró között fekvő Baniste nevű hegyen lévő Riespenkchent kell megemlítenem. „A szép telérkibúvás számos pingejéről ismert Banyistyén - Gerode és Moderstollen felett - már a IX. század előtt is bányamívelés folyt.”

Ezen kívül felsorolok még néhány kisebb, de ismert külfejtést.

S p i t a l e r - ( K ó r h á z - ) t e l é r a G l a n z e n b e r g e n

A régi bányászati eszközöket tekintetbe véve, gigászi munkáról le­het beszélni. A simára faragott hegyoldal sziklafala aljában találjuk a 30-40 m mélységig járható, ádagban 2 m széles „evést”, amely­nek aljában keskeny tárónyílás áll. A külfejtés több szakaszra osz­lik, amelyek azonban egymásba torkollnak. Egy ilyet találunk az Új út 114. számú házának területén, ahol két magas sziklafal között le­fejtett terület van. Az út alatti kertben már csak az egyik oldalon van sziklafal, és ez alatt a telért már a Fritz-ház alatti táróval fejtet­ték. A külfejtés legfelső szakaszán a meddőből keletkezett hányó- felület lapályának hegy felőli oldala szintén meredek, magas szik­lafal. Ennek folytatása széles és törmelékes lejtőjű bevágás. Alatta függőleges falakkal a legjellegzetesebb pinge áll. Ennek aljában, a hegyfelőli oldalban találjuk meg az „evés” sziklahasadékát. Foly­tatólagosan további két nagy pingét találunk, amelyek alatt az Új út 114. számú ház kertjében lévő utolsó pinge van. Hozzájutás: a Felső-Rózsa utca végén balra kanyarodó utcában kb. 100 m távol­ságra kicsiny térségre jutunk. A 108. számú ház mellett elágazó jobb oldali rossz úton kb. 5 perc alatt érünk egy nagyobb házhoz. Innen bal oldalra, a gyepes területen látjuk meg a külfejtés felső részét.

H i m b e e r - t e l é r a P a r a d i c s o m - h e g y o l d a l á b a n

A Fő utcai Teraszról jól látható az a háromszög alakú sziklatömb a Paradicsom-hegy déli oldalában, ahol a telérkibúvás van. M int a Glanzenbergen, itt is sziklafalak és mélyedések mutatják a lefejtett telért. Csak a méretekben van nagy különbség. Hozzájutás: a Vö­röslőkről indulva a tavon túl egy dombon álló feszület látható. Az e mögött bal oldalra elágazó szekérutat követjük. Emelkedő úton először kaszálón, majd erdőben haladva érjük el az Oettergrundi- tavat. Ennek túlfolyási árkát átlépve az erdőben az Eötvös turista­utat követjük. Innen kb. 6 perc alatt érjük el a külfejtés szikláit.

134 Í M H O L A F Ö L D A L Á M E G Y Ü N K

S o m m e r t h ü r l e r - t e l é rUtunkat folytatva, újabb külfejtés jellegű sziklafal alatt megyünk el, majd ösvényünket egy meredeken haladó gyalogút keresztezi. Ezt követjük jobb oldalra, felfelé. Az ösvényen 80 lépésre fekszik a telérnek 15 m mély és kb. 25 m átmérőjű pingéje. Ez az ösvény bal oldalán van. Jobb oldalon egy kisebb külfejtés látható. A na­gyobb népi elnevezése: „Prokopova jama”

R o s e n k r a n z - , al i as T e r é z - t e l é r a T a n á d d é l ke l e t i o l d a l á n

Szakadékszerű, 15-20 m mély és ugyanolyan széles, hozzávetőleg 150 m hosszú árok. Oldalfala java részt függőleges. A külfejtésben egymástól nem nagy távolságra három, sziklatorkú nyitott akna van. A külfejtés felett, de annak vonalában a Rosenkranz-The- resie-akna áll. Hozzájutás: lásd Theresienschacht. Másik útvonal, ha az Eötvös út folytatását követjük. Ez továbbra is erdőben ha­lad. Mielőtt eljutnánk a hegygerincig felhúzódó legelő szélére, az út bal oldalra két helyen ágazik el. Mi a viszonylagosan enyhe emelkedésű úton, aminek oldalában a Klinger-tó régi vízgyűjtő árka vezet, eljutunk oda, ahonnan már látni a külfejtés vonalát. Az út alatt a két Pingarten-i táró elkerített, szögletes betonfoglalata.

Ő s r é g i o l v a s z t ó k e m e n c e n y o m a iFeltűnt nekem, hogy a köves talajú legelőnek egy helyén a va­kondtúrás fekete „humuszt” hozott a felszínre. Megvizsgálva, lát­tam, hogy az szénpor, amiben apró salakrészeket találtam. Ami­kor egy keskeny kutatóárkot ástam, 80 cm mélységben már tömör salakrétegre bukkantam. Egy 1208-ból származó, bár Trientre vonatkozó rendelet szerint „... das Erz darf nicht in die Dörfer (ad villás) befördert werden, sondern mán könne es nur wie dem Brauche nach herkömmlich, nur auf dem Berge an dér Grube veráussern” Nyilvánvaló, hogy a 800 m magasságban és külfejtések közvetlen közelében fekvő salakréteg a helyszínen keletkezett. A leletnek külön érdekessége, hogy szakértők véle­ménye szerint, amelyet laboratóriumi vegyelemzés is megerősí­tett, vassalakról van szó. Az analízis semmi egyéb fém nyomát nem találta annak dacára, hogy vasbánya ezen a környéken sehol sem létezett. A vihnyei vasérc légvonalban is 10 km távolságra fekszik. Ezt nem hozhatták nagy kerülőkkel ide, 800 m magas­ságba. Feltehetőleg ősrégi, a nemesfémlelőhelyeken „vaskalap” néven ismert lelőhely ércei lettek itt kiolvasztva. Szakszerű ása­

A V Á R O S É S A V Á R O S K Ö R N Y É K I B Á N Y Á S Z A T E M L É K E I 135

tással talán meg lehetne a kérdést oldani. Hozzájutás: a lelőhely a Rosenkrantz külfejtésnél leírt két pingarteni táró felett fekszik. Ahol a gyepes út iránya kissé megtörik, annak könyökétől ástam ki a salakot. Ez a terület Lipold művében „Affenhügel” elneve­zéssel szerepel. Az 1745-ből származó J. A. Steinberg-féle rajzon 31-es számmal és „Affen Hibel” megnevezéssel van berajzolva.

„ A f f e n h ü g e l "„A Sigmundschachter Graben befejezését képező és Klingenstoll- ner Schluchtot magába záró AffenhübeP’-ről esik említés.Nézetem szerint ez a nagyon régi elnevezések egyik szokásos elferdítése. Feltevésem az, hogy Offen Hügel, Offene Hügel-ről lehet szó. Ezt a hely fekvése és a terep alakulata meg is indokolja. Huzatos, nyílt te­rületről van szó, ami az olvasz­tó kemencék szempontjából nagyon kívánatos volt. Én ré- A z O e t t e r g r u n d i - t ó g á tja ( 2 0 0 2 )

szemről a figyelmet akarom reáfelhívni, mivel feltétlenül érdekes kérdés megoldásáról van szó.

Kül f ej t és a z O e t t e r g r u n d i - t ó a l a t tA Paradicsom-hegy oldalában, az Oettergrundi-tó gátja alatt déli irányú szekérút halad át rajta. Lapos, 3-5 m mély és kb. 50 m hosszú katlan ez, oldalában sziklatömbökkel. Jól látható a Kopo­gótól, a tó gátjánál alacsonyabban, attól balra. Hozzájutás: a tó alatt fekvő Pod Paradajz utcában, a legmagasabban fekvő házak­tól lehet eljutni addig.

„ R i e s p e n k c h e n "

A Kramschachttal kapcsolatban van említve. Nagyon régi, 30 m átmérőjű, lefolyás nélküli katlan. Kétharmadában függőleges sziklafal határolja. Többi része meredek lejtő. Déli oldalának nagy méretű, sziklából kifaragott termében találjuk meg az ak­na nyitott torkát. A barlangnyílás bal oldalán egy „Zeche”-nek ahasadéka kezdődik. Ez kb. 80 m hosszúságban vezet és közben három helyen a felszínen nyitott hasadékot képez. A lefejtett telér

136 Í M H O L A F Ö L D A L Á M E G Y Ü N K

mérete 1,5-2 m széles és 25-30 m magas. Hozzájutás: a Baniste 741 m-es gerince alatt fekszik. A gyepes hegyoldal Irtványos és Moder-táró között terül el. Selmecről és Hodrusról buszjárat Irt- ványosra - Kopanicére.

Végül kiegészítésként megjegyezzük, hogy Kovács F. Lajos itt csak az ércbányászattal kapcsolatos külfejtéseket sorolta fel. Kő­bányászati emléket találunk például Kisiblyén is. Az ottani vörös- riolit-bányát a XIX. században nyitották, és utoljára 1947-48-ban művelték, amikor a köveket az „Ifjúság útja” (a normál nyomtá­vú vasút) építéséhez használták. (Tőle nem messze egy mestersé­ges barlang is van, ahol a föld alatt bányászták a riolitot.)

T A V A K , V Í Z T Á R O L Ó K ÉS V Í Z V E Z E T Ő Á R K O K S E L M E C B Á N Y A K Ö R N Y É K É NA víztároló tavak kiépítése a bányászatban két művelettel is összefügg. Az egyik magának a bányavíznek az elvezetése, ami­nek szükségességére már többször is utaltunk. A bányából kie­melt vizet viszont célszerű volt tárolni, mert a bányagépek (így például a vízemelők) működtetéséhez évszázadokig a vízmeghaj­tás volt a rendelkezésre álló lehetőség. Ennek megfelelően tehát ún. erővizet kellett biztosítani, amihez újra csak a tó, a tórendszer kiépítése mutatkozott az alkalmas megoldásnak. Ezen tóépítés, sőt maga a tórendszer is annyira jellemző Selmecre, hogy azok­ról legalább vázlatos áttekintést célszerű adni.

Selmec környékén már 1633-ban említettek egy tavat, aminek gátja szakadt. Ugyancsak 1650 előtt létezett a Biber-altáró felett az a tó, amelynek helyét ma - írja Kovács F. Lajos az 1970-es években - Suchy tajch-nak (Száraz-tónak) nevezik. Az egész tó­rendszer kiépítése azonban a XVIII. századi műszaki fejlesztéssel, különösen pedig a szélaknai bányák fokozottabb művelési igé­nyével függ össze. A Biber-telér bányái ugyanis elvizesedtek, és hiába volt a kincs karnyújtásnyira, ha nem tudták azt kibányász­ni, a felszínre hozni.

Már 1699-ben elhatározták, a következő évben pedig megépítet­ték - Hell Mátyás vezetésével - az Evicska-tavat (Szélaknai-Alsó- tó). Ez a tó képezte a később kiépítendő vízrendszer alapját. 1711- ben elkészült a Szélaknai-Nagy-tó, majd pedig a Bakomi-tavat. Ha ránézünk a térképre, látjuk, hogy a három létesítmény egymás fe-

A V Á R O S É S A V Á R O S K Ö R N Y É K I B Á N Y Á S Z A T E M L É K E I 137

14. s z . á b ra - B á n y a v í z - g a z d á l k o d á s S z é l a k n á n a X V I H - X I X . s z á z a d b a n

lett helyezkedik el. Ez már sejteti a vízgyűjtőrendszert, amit aztán Mikoviny Sámuel vezetésével 1738-ban kezdtek el megvalósítani.0 11 vízgyűjtőt és ennek megfelelő árokrendszert tervezett. Az em­lített három szélaknai tó ugyanis nem szolgáltatott elegendő vizet a bányákhoz. Ráadásul a Selmeci-hegység területéről jórészt hiá­nyoznak a bővizű patakok, ezért az Ipoly vízgyűjtőjén kívül, a Ga- ramba igyekvő vizeket kellett valahogyan „visszafordítani”.

138 Í M H O L A F Ö L D A L Á M E G Y Ü N K

1740-ben a Rihnyavai-(Nagy-)tó építésén ötezer ember dol­gozott. A gátak döngölt agyagból készültek, de azok belső olda­lát az elhabolás ellen kövekkel védték. (Keresztmetszetük trapéz, amelynek oldalai rendszerint 45 fokosak.) A víz levezetését szol­gáló záró-(zsilip-)szerkezet többféle megoldású lehet, a tervezők igyekeztek mind a könnyen kezelhetőséget, mind a biztonságot figyelembe venni.

A tavak vízellátását - miként már utaltunk rá - nem egyedül az andezit alapkőzetről gyorsan, közvetlenül a tóba lefutó felszíni vi­zektől várták, hanem vízgyűjtőárok-rendszert építettek ki. Ezek fogták fel a lejtőn lemenő vizeket, amit aztán a tavakba vezettek. A vízvezetőárok-rendszer pedig a tavakból a bányaüzemekhez, illetve másik tavakhoz vezette a vizet. Csak a szélaknai árokrend­szerben 65 km volt a vízgyűjtő- és 70 km a vízvezető árkok hossza.

Az árkok készítését meghatározta a felszíni talaj milyensége. Agyagon elég volt csak ledöngölni, míg vízáteresztő talaj esetén az árkot vastag agyagréteggel „bélelték ki” és azt jól ledöngölték. Az élesebb kanyarokban, nagyobb eséseknél pedig kőlapokkal burkolták, másutt meg fával. Az árkokat trapéz alakúra alakítot­ták, ahol a fenékszélesség 40 cm, a tetőszélesség 100 cm, míg a mélység 60 cm volt.

A mellékelt ábrán látható a Szélakna körül kiépült tó- és árok­rendszer. Külön is felhívjuk a figyelmet a Bacsófalvi-tó előtt lévő Syfon-aknára. A tó fenekén megépített zsilipszekrényből a vizet oda csövön vezették, és a szifonból (a közlekedő edények elve alapján) egy víztáróba került, ahonnan viszont felszíni árkon ju­tott el a Krizsna-hegy alá. O tt ismét víztárón jutott át a vízválasz­tón, hogy aztán a Széles vízfogóárkon a Szélaknai-tóba érjen. Mikoviny terve alapján tehát a felszíni vízvezetést kombinálták a hegyek alá hajtott víztárók vezetési lehetőségeivel.

Kimondottan vízienergia-forrásul a térségben csak a Klinger- tárói-tó szolgált. Ennek a II. József-altáróig 430 m volt az esése. Ezt az esést három szinten használták fel. Először a víz a tózsilip­ből kijutva az András-aknába került (24 m esés), ahonnan vascsö- vön a Szentháromság-altáróba vezették (105 m esés). Ebben tur­binát üzemeltettek, aminek az áramát az Amália-aknához vezették. A víz a továbbiakban az Erzsébet-(Neu Schacht-)aknán keresztül a Ferenc-altáróba jutott (143 m esés), ahol egy vízosz­lopos szállítógépet hajtott. Továbbhaladva a hodrusi Lill-aknába, majd a II. József-altárón keresztül (ahol a 158 m-es eséssel ismét

A V Á R O S É S A V Á R O S K Ö R N Y É K I B Á N Y Á S Z A T E M L É K E I 139

vízoszlopos gépet üzemeltettek) a Garamba került. Tehát a Klin- ger-tárói-tó felszínéről induló víz fokozatos eséssel, az András- akna után már csak föld alatt haladva, kimondottan erővízként „dolgozott”

A továbbiakban közöljük Kovács F. Lajos bányakutatónak a bányatavakról, -víztárolókról és vízárkokról szóló felsorolását.

T A V A K É S V Í Z T Á R O L Ó K

E v i c s k a - t ó ( 6 6 3 m )Másként Szélaknai-Alsó-tó. 1700-ban épült. Köbtartalma 230000 m \ Területe 2,3 ha. Mélysége 9,8 m. A gátkorona hossza 165 m, szélessége 12,5 m.

S z é l a k n a i - N a g y - t ó ( 6 8 7 m )1711-ben épült. Köbtartalma 568 000 m3. Területe 4,6 ha. Mély­sége 14 m. A gátkorona hossza 237 m, szélessége 4,7 m. Vízárkai­nak hossza 8 km.

B a k o m i - t ó ( 7 1 1 m )

A három testvértó közül a legmagasabban fekvő és a legkisebb. A három eddig említett tó a Szélakna-Rihnyava-Bacsófalvi- tórendszerbe tartozik bele.1711-ben épült. Köbtartalma 180 000 m3. Területe 1,5 ha. Mély­sége 13,6 m. A gátkorona hossza 114 m, szélessége 13,3 m.

R i h n y a v a i - N a g y - t ó ( 7 2 5 m )

1740-ben épült. Köbtartalma 1 023 000 m3. Területe 8,2 ha. Mélysége 21,2 m. A gátkorona hossza 569 m, szélessége 24,7 m. Vízárkainak hossza közel 30 km. Eredetileg a mai Kis-tóval egy egészet képezett, de a Kis-tó területén fellépett szivárgás miatt - Mikoviny tervei alapján - 1746-ban a tavat harántgáttal kettévá­lasztották.

R i h n y a v a i - K i s - t óKöbtartalma 568 000 m3. Területe 2 ha. Mélysége 15,5 m. A gátkorona hossza 188 m, szélessége 6,3 m. Vízmagassága a harántgátba épített függőleges aknában lévő zsilippel szabá­lyozható.

140 Í M H O L A F Ö L D A L Á M E G Y Ü N K

A k é t H o d r u s i- tó é p íté s i t e r v e ( X V I II . s z á z a d )

B a c s ó f a l v i - t ó ( 6 7 7 m )

1768-ban épült. Köbtartalma 790 000 m \ Területe 12,1 ha. Mélysége 10,1 m. A tónak egy nagy és öt további, nagyon rövid gátja van. Az első a déli, három a nyugati és két alig észrevehető gát a tó északi oldalán van. A gátkorona hossza 195 m, szélessé­ge 19 m. Vízárkainak hossza 17 km.

T ó p a t a k i - t ó ( 5 9 8 m )

1730-ban épült, de 1746-ban Mikoviny tervei alapján új gáttal látták el. Ez lett az egymás mellett lévő nagy és kis tó a közös gát­ja. Köbtartalmuk 750 000, illetve 250 000 m \ Területe 10,2 ha. Mélységük 21, illetve 15 m. Vízvezető árka a Selmecen lévő Rib- nyiki-tóig 7 km.

R o z g r u n d i - t ó ( 7 0 3 m )

1743-ban épült. Köbtartalma 960 000 m \ Területe 5,3 ha. Mély­sége 22 m. A gátkorona hossza 138 m, szélessége 7,6 m. A víz­gyűjtő árok hossza 3 km.

B a n k a i - ( H o f e r - a l t á r ó i - ) t óAz építési ideje nem adatolt, feltehetően a Rozgrundi-tóval épült egy időben. Köbtartalma 20 000 m \ Területe 0,6 m. Mélysége 9,5 m.

A V Á R O S É S A V Á R O S K Ö R N Y É K I B Á N Y Á S Z A T E M L É K E I 141

A l s ó - H o d r u s i - t ó ( 5 2 8 m )1744-ben épült. Köbtartalma 600 000 m3. Területe 4,3 ha. Mélysége 19,2 m. A gátkorona hossza 199 m, szélessége 5,7 m. Sem ennek, sem a Felső-tónak vízgyűjtő árkai nincsenek. Olyan nagy és vízbő katlanban fekszenek, hogy bár felettük a Rih- nyavai-tavak vízgyűjtő árkai haladnak, a tavak mégis megtelnek vízzel.

F e l s ő - H o d r u s i - t ó ( 5 7 5 m )

1744-ben épült. Köbtartalma 270 000 m3. Területe 3,46 ha.Mélysége 7 m. A gátkorona hossza 245 m, szélessége 7 m.A tó vize több mint 20 éve le lett eresztve. Alatta nagy fejté­sek vannak.

B r e n n e r - t á r ó i - t ó ( 5 5 5 m )Kicsiny tó Hodrusbánya felett.Ma már teljesen elposványoso­dott.

M o d e r - t á r ó i - t ó ( 6 3 0 m )

Gátjának fele magasságban történt átvágása miatt a tófelület erő­sen csökkent. Egyébként a tóról közelebbi adatok nem állnak rendelkezésre.

B é l a b á n y a i - t ó ( 5 4 0 m )1750 táján épült. Köbtartalma 146 000 m3. Területe 2,4 ha. Mélysége 18 m. Korábban „Untere Michallstollner Teuch” volt az elnevezése.

Ha l i cs i - t ó ( 4 7 2 m )Feltehetően a Bélabányaival egyidőben készült, mert ez is a Geramb Unióhoz tartozott. Köbtartalma 257 000 m3. Területe 4,1 ha. Mélysége 13 m.

K l i n g e r - t á r ó i - t ó ( 6 8 3 m )1829-34 között épült. Köbtartalma 170 000 m3. Területe 2 ha. Mélysége 19 m. A gátkorona hossza 127 m, szélessége 6,3 m.

A R o z g r u n d i - t ó ( 2 0 0 2 )

142 Í M H O L A F Ö L D A L Á M E G Y Ü N K

O e t t e r g r u n d i - t ó ( 8 0 1 m )1750 táján épült. Köbtartalma 25 000 rn\ Területe 0,4 ha. Mély­sége 7,5 m. A gátkorona hosszúsága 44 m, szélessége 5 m. Sel­mecbánya környékének legmagasabban fekvő és legkisebb tava.

V ö r ö s k ú t i - t ó ( 7 8 7 m )Ma már csak hínáros posvány. Érdekessége a félköríves gátja.

V á r o s i v í z v e z e t é k i t ó ( 7 3 4 m )Építésének ideje ismeretlen. „Mohrer Erbstollen under dem Teith”-ként említik 1590-ben. Ennek a tónak a gátja szakadt át 1633-ban, amikor az ár több házat is elsodort.

M i h á l y - t á r ó i - t a v a kKét apró tavacska a Mihály-táró felett. A Geramb Unió tulajdo­na volt.

F e l s ő h u t a i - t ó ( 5 1 0 m )Az egykori Bleihütte vízellátását szolgáltatta. Péch Antalnak az1650. évi állapotokat feltüntető térképén látható. Kovács F. Lajos közelebbi adatokat nem talált rá.

V Í Z V Á L A S Z T Ó K A T Á T S Z E L Ő Á R O K R E N D S Z E R E K É S

V Í Z Á R K O K

H o d r u s i F e l s ő , m á s k é n t G e d e o n i f e l s ő v í z g y ű j t ő á r o k

A Meleg-pataktól déli irányban fekvő kaszáló oldalában, az erdő­szélen meredek szekérút vezet fel. Rövid, 100 m-es emelkedés után vízszintes útra jutunk. Ez már a feltöltődött vízárok padká­ja. Nemsokára egy alattunk 3 m-rel mélyebben fekvő tisztáshoz érünk. Ennek az útkanyar alatti szélén fabódéval takart forrás van. Ez a Tirts-forrás. Innen kezdve a sok mellékvölgy bemélye­déseit követő, kanyargó út biztos vezetést nyújt a 8 km hosszú árok bevégződéséig. Az út végig a sok helyen már nem is észlel­hető árok padkáján halad. Az árok végső pontján a helyzet zava­ros. Bozótos terület. Ez a hely a Garam és Ipoly vízválasztóját ké­pező Misa 863 m és a Spitzberg 869 m gerincén lévő hegynyereg bemélyedése. A kb. 100 m széles nyeregben az ároknak teljesen nyoma vész. Gyalogúton megyünk és jutunk a túlsó oldalra. Tér­képekről megállapíthatókg az árok csak a hegynyereg túlsó lejtő­

A V Á R O S É S A V Á R O S K Ö R N Y É K I B Á N Y Á S Z A T E M L É K E I 143

jéhez vezetett. Innen szétfolyva, a víz füves hegyoldalban jutott bele a már szélaknai oldalon fekvő vízgyűjtő árokba, és abban a Bakomi-víztáróba. Ezen keresztül az Irtványosi vízárokban be­lejut a Rihnyavai-tóba. Tehát a Garam vízterületéről átment az Ipolyéba. Meg sem melegedve, onnan a víztárón keresztül ismét a Garam területére tért vissza. Azonban legérdekesebb megoldá­sa az, hogy a Rihnyavai-tavakban tárolt víz a tónak fenékszintje alatti víztáróban átvezethető a Szélaknai-Nagy-tóba. Tehát ismét a Garam vízterületéről az Ipolyéba.

H o d r u s i A l s ó , m á s k é n t G e d e o n i a l s ó v í z g y ű j t ő á r o k A felső ároknál említett Tirts-forrás szintjéről egy másik árok indul el. Ugyanazon völgyekben kanyarog, mint a felső. A tisztástól kb.1 km távolságra a Meleg-pataktól induló vízszintes úttal találkozik. Erdőben, majd kaszálókon vezet tovább. Az első nagyobb réten az ároknak beboltozott szakaszát találjuk. Az ezután következő lapály a Gedeon-táró hányója. Ahol egy alattunk fekvő nagy rétnek felső végénél vezet az út, f igyeljünk. Ezen túljutva az árok sűrű bozótos­ban halad, ami itt még tisztán kivehető. Kb. 150 m távolságra de­rékszögben fordul balra, és betorkoll a Hodrusi víztáróba. Az árok vize ezen keresztül jut le a Rihnyavai-tóba. Az árokvonal ezzel nem fejeződik be, mert az tovább folytatódik a Spitzbergi víztáróig.

S p i t z b e r g i v í z g y ű j t ő á r o k

A Spitzberg 869 m magas északi oldalában halad. Összefüggően folytatódik a Hodrusi alsó ároknál említett Hodrusi víztárótól, ahová ez az árok is betorkoll. Onnan 650 lépés a távolság a Spitz­bergi víztáróhoz. Ebbe a táróba egy kb. 2 km hosszú és hegyol­dalban elvesző további vízárok is bele van vezetve.

I r t v á n y o s i f e l s ő v í z g y ű j t ő á r o k

A Rihnyavai-tó harántgátjának északnyugati végében betorkolló árkot követve, kb. 500 m távolságra jutunk a Bakomi-víztáró kifolyásához. Ez a táró vezeti le a Hegybányai felső vízgyűjtő árokban felfogott Felsőhodrusi vízgyűjtő ároknak a vizét. Tovább követve az ároknak padkáján haladó utat, kb. 300 m távolságra egy árokkönyökből elágazó árkot találunk. Ez vezet a kb. 100 m távolságra lévő Hodrusi alsó árok kifolyó tárójához. Az árok foly­tatódó része, megkerülve a 825-ös kóta mellékgerincét, tovább­halad a Spitzberg déli oldalába.

144 Í M H O L A F Ö L D A L Á M E G Y Ü N K

R i h n y a v a i és h e g y b á n y a i t a v a k k ö z ö t t i v í z t á r ó A Rihnyavai-Nagy-tó gátjának aljában találkoznak az Irtványosi al­só árok a Viszokai alsó árokkal. A találkozás pontján áll a Piargi víz­táró befolyó tárószája. A 940 m hosszú víztáróban 30 cm átmérőjű vascsövekben vezették a vizet a hegybányai tóba. Az esetleg ottan a piargi felső árokban folytatta útját. Kifolyó tárója most földdel van borítva, és csak a csővezeték vége látható.

P i a r g i v í z v e z e t ő á r o k

A Hegybányai-Nagy-tó felett és a Bakomi-tó gátjának aljában veze­tő vízárok azonos a Steinberg által 1745-ben készített rajzon 37-es számmal jelölt, „Wasserfiihrung von Reichenauer Teich” elnevezé­sű árokkal. Ebbe volt a Rihnyavai-tó alatt vezetett víztáró bekötve. Az árok a Lipót-aknához vezetett.

P i a r g i f e l s ő v í z g y ű j t ő á r o k

Másként Bakomi ároknak is nevezik. A Bakomi-tó felett elterülő gyepes hegyoldal erdőszélén halad. Alacsonyabb hányó mögött találjuk az árok „Bakomi” víztárójának bemenő száját. Ez vezeti le az árok vizét a Rihnyavai-tóba. Az árok tovább folytatódik, és Hegybánya magasan fekvő házai között ér véget. Steinberg rajzán mint „Dér Ober Siglisberger Graben” szerepel a 35. számozással.

G y ö k é s i v í z g y ű j t ő á r o kSzintén a „Bakomi” bemenő víztárónál végződik, ahol a Piargi felső árokkal találkozik. Elnevezését Réz Géza idevonatkozó ta­nulmányából vettem. Az ott közölt térkép meg nem szakított árokvonalat jelez a Viszokai felső árokkal. Ez téves. Mindkettőnek más az esésvonala, bár mindkettő a Hartlabou 800 m magas hegy oldalában kezdődik. A gyökési árok a Bacsófalvi-tóhoz vezető or­szágút alatt van átvezetve, kb. 600 m távolságra a Krizsnán álló er­dőőri laktól. Innen kanyarogva éri el a hegybányai országutat, és a lejjebb fekvő tó végétől kb. 400 m távolságra halad az alatt ke­resztül. Rövid távon réten, majd a táróba történő betorkollásáig az útvonala erdőben vezet. Az országúttól a táróig kb. 1 km távolság.

V i s z o k a i f e l s ő v í z g y ű j t ő á r o kA Rihnyavai-Nagy-tó gátjának déli végében torkoll bele. Erről a pontról indulva felfelé az árok rövidesen átvág az országút bal oldalára. Olyan szorosan követi azt, hogy az ember az út árkának

A V Á R O S É S A V Á R O S K Ö R N Y É K I B Á N Y Á S Z A T E M L É K E I 145

hinné. Csak kb. 1 km távolság után hagyja el az utat. A közelében álló „Varta” nevű útkaparólakás épülete előtt bekanyarodik balra. Innen további 1 km távolságra, megkerülve a 817. kótát, belejut a 800 méteres Hartlabou Garamhoz tartozó oldalába. Az előző­leg említett gyökési árok tőle kb. 100 méterre, a hegygerinc Ipoly felőli oldalán kezdődik.

V i s z o k a i a l s ó v í z g y ű j t ő á r o k

A Rihnyavai-Nagy-tó gátjának aljában álló víztáróba torkoll. A nevezett tárótól jobbra, kb. 40 m távolságra találjuk a tózsilip táróját. Innen a tógát hosszában vezet, és elkanyarodva a Vártán álló épület alatt, mélyen elhaladva ér véget.

I r t v á n y o s i a l s ó v í z g y ű j t ő á r o kEz is a Rihnyavai-Nagy-tó gátjának aljában álló piargi víztáróba torkoll. O tt fut össze a viszokai alsó árokkal. Hosszú kanyargás után, megkerülve a 825-ös magassági pontot, a Spitzberg déli oldalában végződik. Az árokba itten torkoll bele a spitzbergi víz­tárónak kifolyó szája.

B a c s ó f a l v i - t ó és a h e g y b á n y a i t a v a k k ö z ö t t i v í z v e z e t ő á r o k A Bacsófalvi-tó északkeleti sarkában álló vízakna víztárójának folytatását képező árok. Ez a „Bacsófalusi árok” vezet a Krizsnán álló egykori vízárokcsomópontra. A „Krizsna” egy lapos hegyge­rinc a Garam és az Ipoly vízválasztó vonalán. Az ottan álló erdő­őri lak közelében haladt át - az országút alá hajtva - az árok víz­tárója. A táróból kijövő víz árokba jutott, majd kb. 500 m távolságra ismét táróban folytatta útját. Onnan kikerülve az árok keskeny hurokkal megkerüli a 7 5 3 -as kótát. Az országút alatt át­vezetve a tógát déli oldalán éri el a Hegybányai-tavat. Az idézett tanulmányban mint „Széles vízfogó árok” szerepel.

B a c s ó f a l v i a l s ó v í z g y ű j t ő á r o kA Krizsnán volt elosztótól a Bacsófalvi-tó oldalába vezetett. Ezen eresztették a szitnyai árok vizét a tóba. Az új országút építésénél teljesen eltűnt.

S z t a n k a i v í z t á r óA Krizsnán létezett csomópontról kiinduló egyik vízárok folyta­tása. Kifolyószája az Evicska-tó gátjának déli oldala közelében áll.

146 Í M H O L A F Ö L D A L Á M E G Y Ü N K

S z i t n y a i v í z g y ű j t ő á r o kA Krizsnán létezett elosztóba torkollt. Az erdővéd háza alatt most keleti irányban széles erdei út halad. Az árok ezen a vona­lon vezetett. Mára teljesen nyoma veszett. Csak magasan, a Szit­nya (1009 m) oldalában maradt belőle valami mutatóba.

T a t á r r é t i v í z g y ű j t ő á r o kA Szitnya déli oldalában fekvő Tatárrét alatt vezet, és a Bacsófal­vi-tó keleti oldalán megy bele a tóba. Réz Géza tanulmányában mint „Bacsófalusi felső árok” van feltüntetve. Összehasonlítva a munkában közölt két erre vonatkozó térképet, már azokból is kiderül, hogy ez tévedés.

B a c s ó f a l v i f e l s ő v í z g y ű j t ő á r o kA tógát délkeleti oldalán jut bele a tóba. Az ároknak további szakasza a sok hétvégi ház építése következtében már nem kö­vethető.

M i k s a - a k n a i v í z v e z e t ő á r o k

A víztáró folytatását képező árok az Evicska-tó melletti sztankai víztárótól a tó kibocsájtó zsilipjének árkába volt bekötve. Ezt az árkot Réz Géza tanulmánya mint „Pjergi vízvezető árkot” említi. Az 1745-ös Steinberg féle rajzon mint „Wasserfuhrung von mit- tern Teich” szerepel. Ez az árok a település lakott részén vezetett, és kőlapokkal volt fedve. A felszínen nyoma már nem látható. AMoehling akadémiai tanár által 1802-ben készített rajzon azon­ban még rajta van. Ezen az Alt Windschacht épületétől a Joseph Schachthoz vezető vízárok látható. Már ennek is nyoma veszett. Szélaknáról Selmec felé menve, a község utáni erős emelkedés után, az útkanyartól már vízszintes az út. Ha innen letekintünk, magunk alatt egy begyepesedett kocsiutat látunk. Mellette árok vonala vehető észre. Ez az árok egy törmelékes sziklatömb aljából indul ki. Szintben megfelel a József-aknához vezetett egykori árok szintjével. Ha ezt az árok melletti padkát követjük, több helyen csővezetéket látunk. Máshol az árok vonala nyitott. Az elején ré­ten, majd erdőben haladva éri el a Miksa-aknát.

A T ó p a t a k i - t ó és a R i b n y i k k ö z ö t t i v í z v e z e t ő á r o k A Tópataki-tó egymillió m3 vizének felhasználására épített 7 km hosszúságú vízvezető árok. Selmecen, a Ribnyiki-tó feletti hegy­

A V Á R O S É S A V Á R O S K Ö R N Y É K I B Á N Y Á S Z A T E M L É K E I 147

oldalban fekvő egykori zúzótelep céljára szolgált. A zúzok épüle­tei rég eltűntek, a vízvezeték azonban ma is a bányaüzem haszná­latában van. A tóból kibocsájtott víz átkerül a szemben fekvő hegyoldalban vezetett deszkázott árokba. Ebben jut el a kőlapok­kal kirakott, 50 cm széles árokba, ahonnan szorosan az országúi­hoz simulva halad tovább. Amikor átkerül az út másik oldalára, töltésen van vezetve. Ezen éri el az egykori keskeny vágányú vas­útvonal feletti akvaduktot. A közeli tanya területén ismét kőla­pokkal fedett árkot képez. Rétegvonalon vezetve egy másik tanya érintésével jut el a Garam- Ipoly vízválasztóját képező ala­csony gerinchez. Ez alatt tárón vezet keresztül, és a túlsó ol­dalon egy víztároló mellett lép ismét felszínre. Szennyfogó gereblyén át jut el a kövezett árokba, és meredek eséssel megy le a tóba. Közelében, a hegyol­dalban, a volt kohófelügyelőség épülete áll. Az árok esése a Tó- pataki-tótól a gerinc alatti tar- A r ib n y ik i v í z v e z e t ő á r o k m a is

tályig 18 m. A tartály 566 m, a m e 9 l é v ő ^ a d u k t j a ( 2 0 0 2 )

tó 499 m magasságban fekszik.A kb. csak 600 m hosszú szakaszon tehát a víz esése 67 méter. Ezen a részen állottak a zúzok épületei.

II. J ó z s e f - a l t á r ó . G a r a m r é v ( 2 1 0 m )Eredeti tárószáját 1945-ben felrobbantották. A jelenlegi faragott kövekből épített, alacsony, sima falban áll. Járópallója alatti mély árokban a vízfolyás erős sodrású. Építését 1782. március 29-én kezdték el Garamrév (Voznica) falunál, a Garam közelében. Befe­jezése, illetőleg az utolsó lyukasztás 1878. október 21-én történt. A selmeci, szélaknai és hodrusi bányák vizeit vezeti le a Garam- ba. Hossza 16 334 m. Szelvénye a selmeci Ferencz József-akná- tól kiindulva érinti a Zsigmond-, András-, Amália-, Zipser-, Lili-, Lipót-, Delius-, Rudolf-, Stampfer- és az I-ső számú aknát. Az altáró talpának magasága a Ferencz József-aknában 224,760 m. Agaramrévi tárónyílás talpa 210,338 m. Esése tehát 14,372 m. Hozzájutás: Hodrusbányáról Zsarnócára vezető útnak a Garam- híd előtti elágazásától balra tartunk. Innen kb. 1,5 km távolságra

148 S E L M E C B Á N Y A K Ö R Ü L I T Ú R Á K

áll. Közvetlenül az út alá van behajtva, ezért felülről csak vízárkát látjuk. Közelében egykori vízimalom épülete áll. Az altárón ere­detileg elhelyezett emléktábla felirata:

JO S E P H IIIIM P :AUGUST N O M IN E INSIGNIS

CUNICULUS LO N G E PROFUNDISSIMUS AURO ARG ENTO Q UE ERUENDO

DERTVANDAE AQUAE SVTERRANEAE LIBERÓ AERIS MEATUI

PROFUTURUS Q U O D FÉLIX FAUSTUM FORUNATUM

SÍT: SUBFODI AGIQUE COEPTUS XIV CAL APRIL MDCCLXXXII.

F e r e n c z c s á s z á r - a l t á r ó

Azonos a hodrusi Handel Hodrits-altáróval. Annak folytatása­ként kezdték el ennek behajtását a Szentantali-völgyben. Két sín­párra épített széles táró. El van fulladva.

Végül kiegészítésként utalunk egy vízvezető árokra, amely az ér­deklődők számára talán a legegyszerűbben felkereshető. Ez a Tópa- taki-tóból vezet a szentantali kastély parkjába, ahol vízesést, illetve tavakat táplál. Ha a kastély mögé kerülve, a major és a személyzeti házak irányában elindulunk a völgyön fölfelé, mintegy 100 méter után az út mellett megtaláljuk a tóból érkező, fával bélelt árkot.

S e l m e c b á n y a k ö r ü l i t ú r á kSéta a várost övező hegyeken

Aki Selmecet meglátogatja, ne mulassza el a várost a környező hegyekről is megtekinteni, illetve a közeli hegyek nevezetességeit megismerni! Tulajdonképpen egyetlen nagyobb sétával végig le­het haladni a várost északról és nyugatról határoló hegyeken, közben lépésről lépésre feltárul Selmec panorámája.

A sétát legcélszerűbb a Szentháromság téren kezdeni. Onnan északi irányba, a Vöröskúti úton indulunk el. A Vöröskúti úttól

S É T A A V Á R O S T Ö V E Z Ő H E G Y E K E N 149

jobbra tartva, jelzett úton, de az újabban kiépített egyéb sétauta- kon haladva is megtekinthetjük az Ó-(városi-)hegyen (Glanzen­bergen) folyó ásatások eredményeit. A bányászkodás, a városi há­zak és a kőfalak, erődítmények nyomai arra utalnak, hogy a város jelentős része még a XIII-XV. században is ezen a hegyen állt. Az Ohegyet ma sűrű erdő borítja, amelyet a századfordulón telepí­tettek, és jól védi a kiásott városmaradványokat.

Kiérve a Vöröskútra (Cervena studna) tájékozódjunk a további útirányokat illetően! Látjuk, hogy tulajdonképpen egy hágón va­gyunk, ahová Bélabánya felől műút is vezet. Itt van a Vöröskúti-tó is, amelyről az Ipoly és a Garam vízválasztóját jelentő hágó a nevét kapta. (Egyes leírások szerint Vöröskút a Thököly-féle harcok so­rán lemészárolt mártírok vérétől vöröslő vízről nyerte a nevét.)

Vöröskúttól a várost nyugatról határoló Paradicsom-hegyre (Paradais) két út indul. (A szintén itt elágazó műutak közül az északnyugatra tartón Vihnyére, a nyugatra tartón pedig Hodrus- bányára mehetünk.) A meredekebb úton a Paradicsom-hegy, Kamen (Nad Kamen), Tanád gerincén sétálhatunk végig. Az út elején, közvetlenül a Paradicsom-hegy csúcsa alatt, kereszt áll, amelynek tövéből különösen szép a kilátás: beláthatunk a Hod- rusi-völgybe, balra pedig a város teljes panorámája tárul elénk. Igaz, néhol zavarja a kilátást az erdő. Erről tudnunk kell, hogy csak a századforduló óta ilyen erdős a Paradicsom-hegy oldala. Előtte évtizedekig erdőtlen, kopasz hegy emelkedett az erdésze­ti felsőoktatásnak is otthont adó város fölé. A XIX. század végén kezdtek itt nagyobb erdősítést, amelyből mintegy 71 kh-nyi fe­nyőerdőt Erzsébet királyné emlékére telepítettek. (Egyes, kedves­kedő leírásokban „fenyőhajú” Paradicsom-hegyről olvashatunk.)

Ha nem a hegygerincen való sétát választjuk, akkor is megcso­dálhatjuk a város teljes panorámáját. A szintén Vöröskúttól indu­ló Eötvös Loránd út ugyanis 800 m átlagos magasságban vezet, ahonnan szintén belátjuk Selmecet. Az út nevét 1896-ban kapta, amikor a Magyar Turista Szövetség közgyűlését Selmecbányán tartotta. Az eseményen megjelent a szervezet elnöke, báró Eöt­vös Loránd is, akinek bemutatták ezt a sétautat, majd megkérték, hogy azt róla nevezhessék el.

Az Eötvös útról természetesen több csapás is vezet fel a ge­rincre, aki tehát a séta közben meggondolja magát, és a hegyge­rincen való sétát választja, felmehet. Előtte azonban az Eötvös út egyik nevezetességét, az Oettergrundi-tavat [Ottergrundské

150 S E L M E C B Á N Y A K Ö R Ü L I TÚRÁK

(Paradajské) jazero] feltétlen érdemes megnézni. Ez a tó ugyanis a Selmec körüli tórendszer legmagasabban fekvő tagja. (A víztü­kör 800 m magasságban van.)

Továbbhaladva az úton ne felejtsünk el megemlékezni Csontváry Kosztka Tivadarról sem, aki ebből a hegyoldalból fes­tette meg Selmecbánya látképét! Hamarosan feltűnik előttünk a Klinger-tárói-tó (Klingerské jazero), majd Felső-Rónára (Homá Rovna) érünk. Mielőtt azonban megismerkednénk az egykori vil­lateleppel, érdemes egy kitérőt tennünk felfelé, a Tanád-hegy irá­nyába. (Akik a hegygerincen jöttek, azok kitérő nélkül is érintik a következő látnivalót.) Szép panorámában gyönyörködhetünk.

A felső-rónai kálvária mellett jutunk el az egykori Teréz-akná- hoz. A kerítéssel körülvett területen láthatók a középkori bányászkodás nyomai: felszíni vájatok („evések”), meddőhányók, beszakadt aknák stb.

Felső-Róna településének kialakulása is a bányászattal függ össze (erre utalnak a bányászházak, a régi templom és természetesen az aknák), de a századfordulón Selmecbánya üdülőhelyévé akarták fejleszteni. A villaépítést vállalóknak a város ingyen adott telket. Sokáig a település legjelentősebb épülete a Rózsa szálló volt. Ma már ezt nem találjuk, csak az egykori épület mellett álló vörösfe­nyőkre vethetünk egy pillantást. Az „ózondús levegőjű fenyves­erdőre”, ahogyan egykor hirdették Felső-Rónát, ma már inkább a lakóházak és a mindent betöltő gépjárműforgalom a jellemző.

Felső-Rónáról műút vezet Selmecre, de gyalogúton is lesétál­hatunk a városba, a Hegybányai-kapuhoz.

Utak a Szitnyára

A Selmeci-érchegység nevezetes kirándulóhelyére több úton is feljuthatunk. M int már a város Szélakna felőli megközelítésekor említettük, a Bacsófalvi-tótól is vezet fel jelzett út (Király Ernő út) a hegyre. Emellett megközelíthető Berencsfalváról, a Kis- Szitnya felől is. Mi mégis az Istvánházán, illetve az Illésen keresz­tül vezető utat ajánljuk.

A városból Szentantal felé indulunk ki, majd az Illést jelző táblá­nál Istuánháza (Steffelsdorf, Steplitzhof; Stefultov) irányába térünk. A most is Selmechez tartozó település főutcáján autóval is végigme­hetünk, de a továbbiakban gyalog folytatjuk az utat. Istvánháza egyébként a település főutcájától jobbra fekszik, míg balra az egy­

UTAK A S Z I T N Y Á R A 151

kori Szitnyatő (Podsitnianska) van. Istvánháza Selmec jellegzetes külutcája, míg Szitnyatő a Koháry-Coburg család birtoka volt.

Istvánháza végétől jelzett turistaút vezet fel a Keresztútra (Krizsnára). Itt több turistaút is találkozik, sőt a Hegybányai-ka- putól autóval is eljuthatunk idáig. A Krizsnáról a Petrov-hegyet északról megkerülő úton a Gretzmacher-forrásig jutunk el. (Ne­vét Gretzmacher Gyuláról, az akadémia egykori tanáráról kapta.) Majd az Almásrét és a Tatárrét következik. [XX-XXI. TÁBLA] Ez utóbbit az 1599-ben állítólag itt táborozó krími tatár csapatokról nevezték el. (Itt találkozik a Bacsófalvi-tó tói felvezető út az észa­ki irányból érkezővel.) A Tatárrét fölé magasodik a Szitnya szik­lakúpja, ahová lépcsők vezetnek fel.

A Szitnya (Sitno) 1009 méteres magasságával a Selmeci-érc- hegység legkiemelkedőbb hegye. Tetejére már 1727-ben a Kohá- ry család (akikhez a hegy évszázadokig tartozott) építtetett egy pavilont. Ez a XIX. század közepén tönkrement, de 1887-ben új­jáépítették. Az új pavilon létrehozásában és berendezésében je­lentős szerepet vállalt a Magyarországi Kárpát Egylet Szitnya Osztálya, amely 1882-ben alakult, és az akadémiához is számta­lan szállal kötődött. (A selmeci turistamozgalom azonban már az 1850-es években kezdődött. Egyes források arra utalnak, hogy a „Szitnya Club” 1861-62-tői működött. Akkor pedig a legelső tu­ristaegylet lehetett, sőt Európában is az elsők között állt. Műkö­dését jelzett turistautak, forrásfoglalások, kiépített pihenőhelyek bizonyítják. A Szitnya Osztály 1891-ben csatlakozott a Magyar Turista Szövetséghez.)

A hegycsúcson ma is álló (átalakított) pavilonban berendezett ki­állításon a Szitnya Osztályról is láthatunk néhány dokumentumot. Ha a pavilon elől szétnézünk, a csúcsot övező sziklák látványában és a Szitnyáról elénk táruló panorámában gyönyörködhetünk. Egykor úgy jellemezték a kilátás nagyszerűségét, hogy a hegyről 18 várme­gye látszik. Tény az, hogy a déli, lapályos vidékről észak felé fordul­va tiszta időben akár a Magas-Tátráig is el lehet látni.

A Szitnyára az 1970-es években tévétornyot, sőt műutat épí­tettek. Tehát a megközelítése jelentősen könnyebbé vált. Mi azért mégis azt ajánljuk, hogy az Illés felé induló turistaúton, a Kis-Szitnya felé fekvő Szitnya-várhoz gyalog menjünk le.

A vár építésének körülményeiről nem maradtak fenn írásos em­lékek, a vele kapcsolatos események csak a XVI. századtól követhe­tők nyomon. Akkor a korszak ismert kalandorának, Balassa Meny­

152 S E L M E C B Á N Y A K Ö R Ü L I TÚRÁK

hértnek volt a birtoka. A várat az országgyűlési végzés ellenére sem rombolták ekkor le, hanem majd csak a kuruc korban pusztult el. Ma magas fekvése és a szitnyai kilátóhelyhez való közelsége miatt látogatják, falmaradványai azonban alig utalnak az egykori rablófé­szek szerkezetére. Mi mégis egy legendával búcsúzunk el a Szit- nyától. Rákóczi Ferenc nem ment Törökországba - mesélték egy­kor Selmecen -, hanem hatszáz vitézével itt, a Szitnya alatt várja egy új, mindent eldöntő roham idejét. A felszerszámozott lovak, rajtuk a Nagyságos Fejedelem fegyveres vitézeivel akkor tör­nek elő, ha a haza végveszélybe kerül. Ezt a végső rohamot pedig a legfőbb hadúr, az Isten fogja elrendelni.

A Kis-Szitnyáról (Sitdence) leereszkedve Illés (Ilija) községbe érünk be. A falu nevezetessége az a román stílusú Szent Egyed- templom, amelyet 1215-ben építettek.

Illés után beérünk Istvánházára, majd Selmecbányára.

Hodrusbánya

Selmecbánya egykori „külutcájába” a Vöröskúttól indulhatunk. Jelzett turistaút is követi a Hodrusi-völgyet, de autóval is mehe­tünk. A völgy a vidék legszebb utazását ígéri állandóan változó természeti képeivel, regényes fekvésű tavával. Mielőtt azonban az úttól balra lévő tóhoz befordulnánk, álljunk meg az út jobb olda­lán található egykori honvédemlék előtt. Bár a szöveges tábla már hiányzik, de emlékezzünk meg azokról a hősökről, akik Görgey 1849. január 22-i hodrusi csatájában a szabadságért haltak meg! (A táblát 1884 pünkösdjén helyezték el, azóta többször felújítot­ták, de vandál kezek ismét összetörték.)

Hodrusbánya (Hodritsch; Banská Hodrusa) alapítása azokkal a harcokkal függ össze, amelyeket Selmec vívott a környék feudá­lis uraival. Hodrust 1352-ben bizonyos Kerling faluból menekülők alapították azzal, hogy Selmec biztonságot, védelmet nyújt nekik a feudális hatalmasságok ellen. A környező ezüstbányák jövedelme azonban meghozta a hodrusiak bátorságát, úgyhogy a XV. század utolsó évtizedében már a királynál jártak függetlenségük ügyében. Településüket szabad királyi városi rangra akarták emeltetni, amire Dobzse László - az üres kincstárt gyarapító ajándék láttán - igent mondott. A selmeciek azonban nem hagyták a dolgot annyi­ban! A kiváltságlevelet hozókat felkoncolták, Hodrusbánya pedig megmaradt továbbra is jobbágyfalunak. A selmeci polgárok ugyan­

H O D R U S B Á N Y A V I H N Y E 153

is féltették a selmeci jogkönyvben biztosított jogaikat, hiszen egy új bányaváros még a selmeci polgárokkal szemben is jogokkal ren­delkezett volna. így maradt a falu a XIX. század végéig Selmec bir­toka. A törökök többször, még 1678-ban is feldúlták.

Hodrusbánya mai látnivalóit a régi bányászházak, bányászattal kapcsolatos épületek (klopacska) és az egyházi emlékek adják. Kál­váriája - a község közepén - 1752-ből való. A legrégibb templo­ma, a Szent Miklós-templom 1387-ben épült. Késő gótikus ol­tára a XV. században készült. A temető melletti Szent Péter és Pál-templomot a XVI. században emel­ték, a belső berendezése pedig XVIII. szá­zadi, barokk stílusú. A község harmadik temploma az evangélikus, amelyet 1845 óta használnak.

Hodrusról az út nyugatra, a Garam völgye felé vezet, de délre is lehet, a Szi- kence-patak irányába, Bát felé utazni.

Vihnye

Akár autóval, akár gyalog megyünk Sel­mecbánya egykori fürdőhelyére, a Vö­röskúttól kell indulnunk. A gyalogút a hegyeken keresztül, a műút, átkelve a víz­választón, a Vihnye-patak (Vyhniansky potok) völgyében vezet.

Az országúton jobbra elhagyjuk a Roz- grundi-tavat [Rozgrunské (Stiavnické) jazero], balról pedig a Kis- bányára, Bankára (Schüttersberg; Banky) vezető utat. Ezután a Windischleuten (Vindislajtna) nevű telepen hajtunk keresztül. Az egykori Hont és Bars vármegye határa következik, majd az O-Antal-táró. Végül beérünk Vihnyére.

Vihnye (Eisenbach; Vyhne) két régebbi települést is magába foglal. Selmec felől Peszerény (Besserung, Pesserein, Peserani) volt, a Garam felől pedig a tulajdonképpeni Vihnye. Ősrégi bánya­telep és ősrégi fürdőhely.

„Vichnye, gyönyörű völgyben, mellyet a sok gyümölcsösök bájolóvá tesznek, meleg vasfürdővel, melly beteges, elgyengült asszonyoknak hasznos” - írták róla a XIX. század közepén. A szá­zadfordulóra azután a kor követelményeinek megfelelően építet­

Hodrusbánya - Klopacska (2002)

154 S Z É P K I S V Á R O S S E L M E C B Á N Y A

ték ki. Az egykori panziók, vendégházak közül még néhány ma is látható. A fürdőtelepről több séta- és turistaút vezet a gyönyörű erdőkbe, hegyekbe. Mi csak a településtől északra lévő Kőtengert (Kamenné more) ajánljuk itt megtekinteni. Érdekes, védett geo­lógiai érték. Mintegy 500 m hosszú és 200 m széles terület, amely környékén források is vannak. Aki nem akar felmenni a Kőten­gerhez, annak is érdemes legalább a község templomáig felka­paszkodnia. Onnan ugyanis a szemben lévő hegy oldalán jól lát­ható a Kőtenger egy része, különösen a délutáni napsütésben.

Vihnye Selmecbánya város erdőgazdálkodásában jelentős szerepet töltött be. A fürdőte- lep körül véderdőket jelöltek ki, míg a selmec-vihnyei út mellett (ahol egyébként erdő­őri lak is volt) mintaszerű er­dőgazdálkodást folytattak. Az 1914. évi nemzetközi erdészeti kongresszuson ezeket az erdő­ket kívánták a külföldi szak-

A szklenói Wilckens-emlék ma (2002) embereknek megmutatni, detudjuk, hogy a rendezvény a háború kitörése miatt elmaradt.

Ha a Garam felé folytatjuk az utunkat, akkor az egykori Kachelmann-féle üzemek helyén álló gyárakat látjuk. Vihnye vas­érceit már régi idők óta itt dolgozták fel. A hámor Rössel Erazmus birtokában volt (1496), akitől a város megvette (1564). Később többször bérbe adta, majd a Kachelmann család tulajdonába ke­rült, akik a XIX. század végén itt nevezetes vasgyárat működtettek. Az úton továbbhaladva leérünk a folyóvölgyében fekvő Szénásfalu­ba (Senitz; Bzenica). A fürdővendégek jelentős egykor része a Szé­násfalu - Vihnye vasútállomásról érkezett a vihnyei kúrára.

Szklenófürdő

Szklenóra jelzett turistaút Vöröskúttól vezet, míg autóval a vá­rost az egykori Bélabányai-kapu irányában hagyjuk el. A Békabá- nyai-tó (Belianské jazero) után azonban nem térünk el Bélabányá­ra, hanem balra, észak felé haladunk. Átérve Bars vármegyébe, Lengénél (Teplitzdorf; Teplá, Podhorie) ismételten balra kanyaró-

S Z K L E N Ó F Ü R D Ő 155

dunk, követjük a Lenge-patak (Teplá) völgyét. Hamarosan egy fa­csoportot pillantunk meg az út bal oldalán, amely alatt emlékmű áll.

Wilckens a szklenói tanulmányi erdőben legnagyobb kedvte­léssel a vetéssel és az ültetéssel foglalkozott. Azon a helyen, ahol az egyik gyakorlati foglalkozás alkalmával hallgatóival együtt ül­tetett fákat, tanítványai a XIX. század közepén emlékkövet állí­tottak fel. Ezt az emlékkövet újították meg 1912-ben, és látták el „Wilckens emlékének!” felirattal. Vadas Jenő és Muzsnay Géza buzgólkodott azon, hogy az aranybetűs tábla elkészüljön, továb­bá a juharok és más fák megfelelő keretet biztosítsanak az emlékhelynek. A fák megöregedtek, a kő megújult - Wilckens emléke él Szklenón. (A táblát legújabban leverték.)

Folytatva utunkat Szklenófürdőre (Glas- serhau, Glasshütten; Sklené Teplice) érünk. A községet oklevélben legelőször 1373-ban említik, mégpedig „Haisspad” néven. Tehát már akkor is nevezetes lehe­tett gyógyvizeiről. Forrásait ma is moz­gásszervi, bőr-, ideg- és nőgyógyászati pa­naszok kezelésére használják.

A település látnivalója az 1754-ben épí­tett barokk templom és kolostor. A für­dőn kívül pedig még az, hogy a világ első A Szabó-szikla (2002)

műszaki egyesülete itt alakult meg: a „So-cietát dér Bergbaukunde” 1786-ban Szklenón jött létre. A selmeci professzorok ugyanis itt mutatták be a világ sok országából össze- sereglett szakembereinek új amalgamációs eljárásukat. Ezt az al­kalmat használták fel a nemzetközi bányászati-kohászati társaság megalakítására. Később pedig kiadványokat is megjelentettek. A napóleoni háborúk következtében azonban a társaság meg­szűnt. (Az alapításra az egyik fürdőépületben tábla utal.)

Ha a település után tovább folytatjuk utunkat a patak völgyé­ben, elérjük a Szabó-sziklát (Szabóova skala). A mintegy 70 méter magas andezitsziklát a XIX. század jeles geológusáról, Szabó Jó ­zsefről nevezték el, aki a Selmeci-érchegység legelső geológiai térképét készítette. A szikla 1907 óta védett, sőt a „Szabó szikla” felirat (amelyet 35 m magasan, 1,2 m nagyságú, a Kachelmann- féle gépgyárban készült betűkkel jelölnek) is megmaradt.

156 S Z É P K I S V Á R O S S E L M E C B Á N Y A

A Szabó-sziklával szemközti hegyoldal botanikai ritkaságok otthona. Az itt kibukkanó riolitgörgeteget vastag mohapárna ta­karja. A kövek közötti réseken a hegytetőről hideg levegő áramlik a völgy felé, melyet egy-egy kürtőnél a kezünkkel jól érzékelhe­tünk. A riolit igen savanyú málladéka és a hűvös mikroklíma né­hány szubalpin-boreális faj megtelepedését tette lehetővé. Töme­ges a szőrös nyír (Betula pubescens), gyakori cserjék a fekete és ükörke lonc (Lonicera nigra, L. xylosteum), szirti madárbirs (Coto- neaster integerrima). A gyepszintben a Selmeci-érchegységben igen ritka vörös áfonya (Vaccinium vitisidaea) szőnyegét látjuk, de felfedezhetjük a fekete áfonyát (Vaccinium myrtillus) is. E sajátos termőhely fajaiból még egyet emelünk ki, éspedig a hármas leve­lű Waldstein-pimpót (Waldsteinia temata). Ezt a növényt vidékün­kön máshol sehol nem találjuk. A terület védelem alatt áll.

A Szabó-szikla után Geletneknél kiérünk a Garam-völgybe.

A Bakó útja

Selmec történelmének, látnivalóinak idő- és térbeli rendjét vé­gigjárva óhatatlanul a legendák, az elmúlt, elmúló korok levegő­je, hangulata költözik belénk. Érkezhettünk akár az egykori aka- démisták, akár a Petőfi-, Mikszáth-, Lövik Károly- vagy éppen Kosáryné Réz Lola-könyvek „lovagjaként”, netalán a várakhoz kapcsolódó regéket feldolgozó Szombathy Viktor vagy Csaba Győző könyvének olvasója, Sládkovic versének csodálója, Hykisch M S mesterről szóló regényének rajongójaként, keres­sük a város „szellemét”. Azt, ami bennünk magunkban alakulhat ki, s aminek a „születéséhez” a városi, városkörnyéki séták segíte­nek. Egy diplomázó diáklány, Danó Orsolya dolgozatában erről tudományosan, a selmeciek „vizuális önreprezentációjáról” ír, míg Száraz Miklós György „Az ezüst macská”-ja inkább szépiro­dalmi megközelítéssel próbálkozik. Vajon mi, akik a város múlt­ján, jelenén, utcáin és hegyein végigvezettük a kirándulókat, mi­lyen segítséget adhatunk Selmec „szelleméhez”?

Talán úgy, hogy végül egy helyhez és személyhez, de időhöz nem - hiszen szellemi képről van szó - kötött sétát teszünk.

Kapaszkodjunk fel az Erzsébet térről az Újvár felé haladó ut­cácskára. Ez a Bakó útja (Galgenweg; Katóvá ulica). [XXIII. TÁBLA]

A valamikori hóhér itt sétált fel (mert nem a Ringen lakott!)

A B A K Ó ÚTJA 157

a Galgenbergre, a munkahelyéül szolgáló akasztófához. Mi most kísérjük el az útján, s próbáljuk innen, felülről mindazokat a gon­dolatokat felidézni, amik a valamikori-mindenkori bakót foglal­koztathatták.

Látja a várost, annak hét csodáját, amire a polgárok olyan büszkék, s amit minden idegennek megmutatnak, elmesélnek. Hogyisne! Ha az ókori világnak tellett hét csodára, akkor Sel- mecnek is telik.

Mik ezek?Az első: Péter-Pálra havazik. Péter és Pál a naptárban június

29-ét jelöli, amikor még az egyébként igen hűvös éghajlatú Selmecen is elképzelhetetlen a havazás. A megoldás: a Dóm homlokzatán Szent Péter és Szent Pál szobra áll, s akármikor is jön a hó, valóban Péter-Pálra havazik.

A második: Kút a háztetőn. Ezen építészeti csodát az Oposta előtt álló épületen keressék. Igaz, az említett háznak lapos a tete­je (ami most vasráccsal el is van kerítve), de a kút szája - minden­féle káva nélkül - tényleg a tetőn található.

A harmadik: A kecskét ki lehet kötni a kéményhez. Ez a csoda sem épülethez, sem utcához nem köthető, mert maga a művelet több helyen is elvégezhető. (Ma már legfeljebb a kecske beszer­zése okoz gondot.) A selmeci utcák, közök, sikátorok ugyanis az alattuk fekvő házsornak közvetlenül a tövében vezetnek. A szint- különbségből adódóan ráadásul úgy, hogy az utca járószintje az alatta lévő ház ereszénél van. így aztán egyáltalán nem kell sem hosszú kar, sem hosszú pányva, hogy azt a bizonyos kecskét az alant fekvő ház kéményéhez ki lehessen kötni.

A negyedik: Az élő óra. Régi, még a török időktől származó hagyomány, hogy az Újvár őrsége a negyedórák múlását kürtszó­val jelezte. Ez nemcsak a város lakóinak tájékozódását segítette, hanem arról is tudósított, hogy az Újvár őrsége nem alszik - a polgárok nyugodtan végezhetik a munkájukat, van, aki vigyáz rájuk. A kürtszó egészen a német megszállásig, 1944-ig volt hall­ható, majd a hagyományt 1974-ben újították fel. Napjainkban pedig már csak idegenforgalmi idényben, ráadásul magnóról hallható ezt a selmeci csodát.

Az ötödik: A Városháza óráján a percmutató nagyobb, mint az órákat jelző. Ez tulajdonképpen szepességi cipszer hagyomány, aminek a magyarázata: minden percet ki kell használni - így a perc még az óránál is fontosabb.

158 S Z É P K I S V Á R O S S E L M E C B Á N Y A

A hatodik: A Városházán hátul van a bejárat. Ez még a megle­hetősen tagolt felszínű Selmecen is érdekes, de a magyarázata nagyon egyszerű. A tanácsnok urak, akik jobbára a Ringen laktak, bizony pocakosak, elnehezült járásúak voltak. Az ő kívánságuk volt, hogy a Szentháromság tér felől érkezve mindenféle na­gyobb lépcsőzés nélkül beülhessenek a város tanácstermébe - meg­pihenni.

A hetedik: A minden baj ellen megvédő Szentháromság-szobor. A szoborcsoporton 14 alakot mintáztak meg: Atya-Fiú- Szentlélek; Szűz Mária; Szt. Sebestyén, Xavéri Szt. Ferenc, Szt. Borbála, Szt. Rókus, Szt. Katalin, Szt. József; Mária Magdolna; továbbá négy angyal. Ennyi megidézett szent csak megvédi a vá­rost mindenféle bajtól...

A bakó elmereng, mivel egyik-másik selmeci máshogyan, más csodákat is tud a városban. Például, hogy az Ovár bejárata előtt van 40 m2-nyi vízszintes (mesterségesen kialakított) tér, ami eb­ben a városban tényleg nagy csoda.

Egy másik változat szerint a hetedik csoda a Kálvária felső templomában van. O tt ugyanis az oltár ördögei fehér kövekből vannak (voltak) kirakva.

Aztán a mai Selmec megélhetése is egyfajta csoda. Sem a bányák, sem a hozzájuk kapcsolódó üzemek nem működnek, sőt a könnyű­ipariak is (például a dohánygyár) csak félgőzzel. Akkor miből élnek a mai selmeciek? A magyarázat: Élelmes vállalkozók mezőgazdasá­gi idénymunkára viszik őket Spanyol- és Franciaországba.

A bakó látja a Kálváriát. Kifosztva, meggyalázva áll. Mondják, hogy a közeli lakótelep az oka, mert a népmozgalommá terebé­lyesedett rombolási kedv ott talál levezetésre alkalmas terepet. Még Krisztust is kivették a barlangkápolnából! Selmec elvilágia- sodott? Inkább elembertelenedett.

Látja a Kálvária XX. századi eseményeit, közülük kettőt külö­nösen élesen. 1944 őszén szovjet tüzérségi megfigyelők tanyáztak a felső templom tornyában. A magyar tüzérparancsnok, Kondor László tudta ezt, de mégsem lövette őket. A háború menetét ez­zel már nem lehetett volna megfordítani, így viszont a Scharffen- berg büszkesége épen maradt.

Aztán látja a színészkirályt, Latinovits Zoltánt. A selmeci Kál­várián jelenítették meg Szindbád nyugtalan álmát, s a végén ő maga sem tudta, kicsoda: Szindbád, a hajós-e, vagy a ködszurká- ló karácsonyi ember? Aztán egyik sem volt, csak egy kutyaszere­

A B A K Ó ÚTJA 159

pet játszó ripacs. Pedig lett volna itt, Selmecen is forgatni valója. A Napút szerelmesét, Csontváryt kísérte volna el Selmecre; a pa­tikust, a festőt, a Paradicsom-hegyen kóborlót, a város utcáiban, házaiban nyugalmat nem találót.

A hóhér látja a 16 éves Petrovics Sándort, a másik nagy kóbor­lót. A szorgalmas kisdiákot, aki a Nemes Magyar Társaság (Kör) rendezvényein felolvasásával kétszer is szerepelt. Meg a szófoga- datlan, tanárokat kicsúfoló, „Molnár tanár szamár” típusú rigmu­sokat gyártó, bűnrossz gyereket. A líceumi emléktábla mégis róla szól, és a tanárok közül legfeljebb még Molnárt emlegetik - ép­pen Petőfi Sándor kapcsán.

A hóhér látja a líceum későbbi, tudós igazgatóját, Breznyik Já­nost, aki többször leírta: Petőfi idejében a tanárok nem szorgal­mazták a magyar nyelv tanítását, mert a magyarság terjedéséből a demokratikus eszmék terjedése következett, azt pedig az „ős­bányaváros” igazán nem akarta. Aztán ugyanő írta 1889-ben: „Anémet egyház évről évre folyton fogy (...), úgyhogy egyné­hány év múlva alig lesz, kinek kelljen németül prédikálni, s egy emberöltő után a családokban, legalább az értelmesbeknél, ma­gyar lévén az ifjú nemzedék, fiúk, lányok az iskolákban, alsóbbak­ban és felsőbbekben, mindent magyarul tanulván, a német egyház az evangelicusoknál épp úgy megszűnik, mint a katholikusoknál, hol hasonló jelenségek tapasztalhatók. (...) A tótokat nem kell félteni, bár némi contingenssel ezek is fognak járulni a magyar egyház gyarapításához, de szívósan ragaszkodván nemzetiségük­höz, ezt tovább fogják megőrizni.”

A bakó látja a XX. századi türelmetlenségeket. 1918-19 telé­nek eseményeit, az elmenekülő főiskolai hallgatókat, és az óvato­san kiváró (mert ők nem tudták a vagyonukat néhány óra alatt felpakolni) professzorokat és a megjelenő cseh csapatokat. Na meg az 1919. június 6-án visszatérő vöröskokárdás katonákat, akik maguk sem értették, hogy vajon a magyar haza egységét vé- dik-e, vagy a proletariátus világméretű forradalmát segítik-e elő a „tót vármegyékben” Mindenesetre addig állítólag nem enge­delmeskedtek a visszavonulási parancsnak, amíg a még mindig Selmecen tanácstalankodó főiskolai tanárok az ingóságaikat nem rakták össze és nem indultak el (Pozsonyon keresztül) Sopron irányába.

A bakó látja a csuklyásoknak is nevezett bányászokat tiltakozni, tüntetni, sztrájkolni. Az alacsony bérek, az élelmiszer és egyéb

160 5 Z É P KI 5 V Á R O S S E L M E C B Á N Y A

árucikkek árának folytonos emelkedése 1525-ben véres felkelés­hez vezetett. Az egész bányavidék forrongott, és bizony Selmecen is akasztásokkal lehetett csak a hevérek mozgolódását, ellenállását megtörni. „Nekünk Mohács kell” - mondta egy későbbi magyar, de úgy látszik, hogy a bányászok ellenállása is kell ahhoz, hogy a kincstár kiürüljön, az urak „haragszom rád”-ot játsszanak, és a török ott teremjen a büszke bányavárosok falainál, kapuinál.

„Nekünk Mohács kell, nekünk Trianon kell” - mondták a Győry Dezső-féle „újarcú magyarok”, akik kipusztultak, illetve meg sem jelentek Selmecen. Helyette a húszas években Pesten nosztalgiáztak, s hitték azt, hogy a „Selmecbányaiak Egyesülete” Selmecet megtartja magyarnak.

„Madari za Dunaj” - olvashatja a hóhér a Pacher-táró épüle­tén, és „Nem, nem soha!” - láthatja az Oposta bejáratánál. Nem, nem a két világháború közötti időszakban, hanem napjainkban. Vajon csak ezek a jelszavak fogják a szlovákokat vagy a magyaro­kat az Európa-ház kapujában egymástól elválasztani?

A bakó, ballagván az Akasztó-hegy felé, látja a Dunáról neve­zetes, „Betonovics” melléknevet kapott építőmérnök palotáját. Közben arra gondol, hogy vajon az itt felhasznált beton elegendő lesz-e Selmec régi házainak a megtartására. Igaz, ott a másik biz­tosíték: a pozsonyi előkelőségek körében divat lett selmeci polgár­házat venni, és azt „dácsá”-nak használni. Ráadásul ez egyezik a világörökségnek nyilvánított város vezetősége szándékaival.

A bakó látja azokat a partizánokat és reguláris szovjet katoná­kat, akik 1944 novemberében a II. József-altáró alagútján jutot­tak be a városba. Állítólag 70 német harckocsit és rohamlöveget semmisítettek meg, tettek harcképtelenné, továbbá foglyul ejtet­tek mintegy ezer embert. Mivel a partizánok a föld alól a Glan- zenberg-tárónál bújtak ki, a katona emlékmű most ott, az egykori Erzsébet téren áll. (Ennek megfelelően az Alsó utca felső részét Cervenej Armády, míg az alsó részét Ceskoslovenskej Armády névvel illették.)

Ugyanezen időszakban, ’44 novemberében a Madaras-hegy­ségben összeszedett német vagy németnek tartott szlovák állam­polgárokat Garamréven átterelték az „Ancsa” vagonjaiba. Mivel a normál nyomközű marhavagonban nagyobb helyük volt, a kes­keny nyomtávúba alig fértek bele - mert egy vagon deportált, az egy vagon deportált. Ennek aztán az lett a következménye, hogy mire Selmecre értek, sokat holtan emeltek ki a vasúti kocsiból.

A B A K Ó ÚT ]A 161

Azért kellett meghalniuk, mert németek voltak egy olyan állam­ban, amelyik éppen akkor akart megszabadulni a német szövet­ségnek még az emlékétől is.

A Szlovák Nemzeti Felkelés eme túlkapásának áldozataira most a Galgenberg tövében, a római katolikus temetőben álló emlékműnél gondolhatunk.

A bakó látja a keresztet a Paradicsom-hegyen, amelyet azért állítottak - miként azt az egyik céhdokumentumban megfogal­mazták -, „hogy [a selmeciek] a hol járnak, a hol kelnek, min­denütt a földi múlandóság felett diadalmaskodó Krisztus s általa az örök ige boldogító erejének tudata erősítse lelkűket” És a ke­reszt, „mely nappal a város bármely helyéről látható, éjjel pedig a csillagmécse emlékezteti a halandót, hogy »minek előtte a hegyek lennének és formálhatnék a Föld és e világ, öröktől mindörökké Te vagy, erős Isten!«”

A hóhér lopva tekint fel a Szitnyára, az ott megbúvó Balassa- várra. Jóllehet a város „végső érve” ő maga, de azért létezik nálánál hatalmasabb úr is a környéken - éppen a Balassáék famí­liájából. A város össze-összeakaszkodott Balassi Bálinttal, de min­dig pórul járt.

1578-ban Rubigalli ringbürger legénye arra merészkedett, hogy a szklenói fürdőben a nemesúr mellé ült, sőt azt még szi­dalmazta is. Balassi nem hagyta annyiban a dolgot, hanem a für­dőben őt inzultáló legényt elpáholta. Erre a tanács felszólította Balassit, hogy tartózkodjék a tisztes bányapolgárok elleni akciók­tól, mert az erőszak erőszakot szül. Mire a válasz: „Hiú az erő nélküli harag. És nekem, Herkulesre mondom, ti nem félelmete­seknek, hanem nyomorultaknak látszotok, ti, kiket Isten a bányák állandó és dicstelen munkájának vetett alá és kiknek hírneve alig jutott túl azon házak küszöbén, melyben laktok.”

1583-ban ennél is nagyobb ügy kerekedett a hodrusi (özvegy) mészárosné Balassi által elkövetett - állítólagos - megerősza­kolásából, aminek megtorlását Selmec és Zólyom tanácsa magától az uralkodótól kérte. A két város tanúkat vonultatott fel, sőt Balassi erőszakos, durva, tivornyázó életvitelét is több levél­ben kifejtette, bizonygatta. Mire a válasz: „Hogy vígan laktunk - írja Balassi -, nem tagadjuk, de mi azzal sem bírót [ti. a zólyo­mit], sem más polgárt meg nem bántottunk, abban kedig, az én italomban mi ellenek lehetett nekiek, soha nem tudom, holott sem az kurva anyjuk gyapjú szekér borát, sem az kurva bestye

162 S Z É P K I S V Á R O S S E L M E C B Á N Y A

atyjok keresményét nem ittuk, hanem az mi magunkét köl­tettük.”

A polgárasszonyok erkölcséről pedi így vélekedett: „írták az is, hogy (...) mely asszonyembert avagy leányt igyekeztem én itt megszégyeníteni. Ha feleségek jámbor, miért féltik, ha tudják, hogy aranyat rozsda nem fog. Ha pedig nem az, miért őrzik, holott tudják, hogy azt Filelfus [itáliai költő] gyűreje nélkül meg nem oltalmazhatják.”

A bakó némi cinkos mosollyal gondol arra, hogy lám, nagy a városi tanács hatalma, de a magyar arisztokrata mégis foghegyről beszél vele. Lenézi bányászkodását, lenézi önmegtartóztató, zsugori életvitelét - és legfeljebb az asszonyain, leányain akad meg a szeme. S talán ez is a világ rendjéhez tartozik.

A bakó lassan elér a Galgenbergig. Útja temetőkhöz és szintén az elmúlást jelentő egyéb épületekhez visz. A zsidó temető szakrális he­lye, aztán az egykori halottas ház következik, majd a fertőző betege­ket ellátó kórház épülete, tovább a mai ravatalozó (Havas Boldog­asszony-templom) és természetesen a bitófa helyét bitorló Újvár. Innen, a „munkahelyéről” néz még egyszer vissza, és egy, az övénél sokkal szebb úton, sokkal díszesebb menetet lát, a szalamandert.

Az akadémisták eme édes-bús felvonulása 1918-ig évente őt is két-három alkalommal megörvendeztette. Pedig olykor a teme­tőbe ment (és ekkor valóban bús volt), máskor a valétáláshoz kap­csolódott (és ekkor volt édes-bús, mert a búcsúzás mindig szép, de fájó is), de mindig városi eseménynek számított. Aztán az im- périumváltozás után kiderült, hogy a város ugyan meg tud lenni az akadémisták nélkül, de szalamander nélkül nem. 1935-ben a szláv hittérítők, Konstantin és Metód ünnepén a főutcán újra szalamander kígyózott. A háború után, 1949-ben a bányászoknak külön ünnepnapjuk lett, amikor a szalamandert járók ajkain a ré­gi bányászdalok ismét felcsendültek.

Napjainkban rendszeresen, szeptember második hétvégéjén tartják, és inkább tréfás felvonulás lett belőle, mint édes-bús. Rá­adásul globalizálódó világunk itt sem zárható ki. A szalamander ugyan még Selmec sajátja, de a szalamander során bemutatott jelenetek, figurák bizony sokszor már nemzetköziek. Vajon a fel­vonulók a hagyományokat akarják-e ápolni, vagy egyszerűen csak azt bemutatni, hogy milyen mértékben sajátították el a média, a világháló és egyéb informatikai eszközök által sugallt érzéseket, az ott példaképül állított figurákat?

BÚ CS Ú S E L M E C B Á N Y Á T Ó L 163

S a bakó ott, az Akasztófa hegyén joggal kérdezheti: szükség van-e még olyan emberre, akinek van emlékezete, aki valahol ott­hon érzi magát ebben az „összeszűkült” világban, és aki esetleg egyetlen útja során képzeletével nemcsak a teret, hanem a külön­böző időpontokat is át tudja gondolni, át tudja élni? Ha nincs, akkor a Bakó útja előbb-utóbb elnéptelenedik...

Búcsú SelmecbányátólA Selmec-patak völgyében Hontnémetiig

A Selmec-patakot követve, kilépve az egykori Szentantali-kapun, ipari tájon haladunk keresztül. O tt állt valamikor az állami kohó­mű, ahol a legutóbbi időkig kohászattal összefüggő tevékenysé­get folytattak. Selmectől mintegy 5 km-re viszont beérünk (Hont-)Szentantal (Au; Sváty Anton) községbe. A település az itt lévő Koháry-Coburg-kastélyról nevezetes. Mi is legelőször ezt tekintsük meg!

A kastélyt egy középkori vár helyén, 1744-50 között, késő ba­rokk stílusban építették. Érdekessége, hogy annyi kapuja van, ahány évszak (4), annyi kéménye, ahány hónap (12), annyi szobá­ja, ahány hét (52) és annyi ablaka, ahány nap (365) van egy évben. A kastélyban a Koháry-Coburg család berendezési tárgyai és gyűjteményei, továbbá a földszinten vadászati múzeum látható. Anélkül, hogy a kiállítás részleteibe belemennénk - bejáratánál esetenként magyar nyelvű vezető is kapható -, a Koháry-Coburg család vadásztrófeáira és metszetgyűjteményére hívjuk fel a figyelmet.

A Koháry család 1622-ben kapta meg ezt a birtokot, majd a Koháryak fiágának kihalása után, az 1820-as években, a napóleo­ni háborúkban kitűnt Coburg hercegi családhoz - igen sok peres­kedés és pénz árán - került. Róluk tudnunk kell, hogy a „Coburg herczegi fatermési táblák” az ő gömöri (és részben alföldi) birto­kain készültek. A táblák összeállítója, Greiner Lajos ugyanis az ő szolgálatukban állt.

A kastély egy igen figyelemreméltó parkban található, amelyet szintén érdemes megnézni. A mintegy 25 hektáron elterülő park ugyanis tipikus példája a XIX. századi angolkertnek. A kastély melletti és mögötti részen már csak nyomokban fedezhető fel

164 S Z É P K I S V Á R O S S E L M E C B Á N Y A

a mértani szabály szerint nyírott sövényekből (puszpáng) kialakí­tott parter. A park többi részében az eredeti, őshonos fás növény­zetet használták fel annak kialakításához. Bükk, hársak, juharok, gyertyán, lucfenyő, erdei- és jegenyefenyők alkotják az állomány (park) java részét. Az így kialakuló képet csak nagyon kevés exótával (tiszafa, duglászfenyő) színesítik.

Az angolpark jellegzetessége jól megfigyelhető. Azaz, a kezelt parkrészlet fokozatosan olvad bele a hasonló fafajokból álló, kör­nyező állományba. A kialakított, kezelt utak fokozatosan erdei

ösvényekké válnak. S a látogató szinte nem érzékeli, hogy már elhagyta a parkot és a termé­szetes erdőben jár. Az angol­park romantikus, szentimentá­lis elemeiből a kert kialakításán kívül olyan parképítészeti be­rendezéseket is találunk, mint a műbarlang (grotta), filagó- ria, vízesés és mesterséges ta­vacska.

Szenantalt már 1266-ban határjárási jegyzőkönyvben em­lítik. A H unt nemzetségnek

volt ősi birtoka. Temploma azonban újabb, a régi helyett 1789- ben építették. A késő barokk stílusú, Szent Antalnak szentelt templomot azóta is többször átépítették. (Üvegablakai például az államfordulat után készültek.) Igazi nevezetessége nem is az épü­let, hanem az, hogy sokáig itt tartották a XVI. század nagy festő­jének, M S mesternek az oltárát. Selmecről került Szentantalra, majd az esztergomi és budapesti múzeumokba. Egy képét, a Jézus születését azonban továbbra is a szentantali templomban őrzik, amiért érdemes a plébániát, illetve a gondnokot megkeres­ni, vele a templomot kinyittatni. [XXII. TÁBLA]

Szentantal után az egykori Pivovár majorsági épületekre, sörfő- zőházra, téglagyárra és kohóra emlékezhetünk, de hamarosan beér­kezünk a Selmectől 12 km-re lévő Berencsfaluba (Prinzdorf; Prencov). Neve már 1245-ben kelt oklevélben szerepel, amikor IV. Béla Prinz comesnek ajándékozta, aki a kapott földet benépesítette. A XVII. században ez a falu is a Koháryakhoz került. Itt lakott Pe­tőfi - ahogyan a költő nevezi - „első mecénása”, aki az éhes, lesová­

Szent Hubertusz-mise a kastély udvarán(1992)

B Ú C S Ú S E L M E C B Á N Y Á T Ó L 165

nyodott diákpoétának enni adott. Berencsfalu plébánosa volt az az Andrej Kmet’ (1841-1908), akit mi főleg botanikai munkássága ré­vén ismerünk. (Selmecbányán szobra van.) Róla nevezték el az in­nen a Szitnyára vezető utat. Nehéz, meredek út ez, amely a Kis- Szitnyán keresztül vezet fel a Szitnyára.

Az országút jobb oldalán, a templommal nagyjából egy vo­nalban, egy bokrétafa alatt az autóval utazónak is érdemes megállnia. Szűz Mária szobra található itt, amelynek mellék­alakja, Szent István király az országot jelképező koronát fel­ajánlja a Magyarok Nagyasszonyának.

A következő település, Hontnémeti (Baierndorf; Hontianské Nemce) egykor az esztergomi székeskáptalan birtoka volt. Még a XX. század elején is vásártar­tási joggal rendelkező mezővárosként tartották számon. A XVIII. században az évenként engedélyezett hat vásárt azon­ban olyan kevesen látogatták, hogy a káp­talan jobbágyait rendelte ki, akik színleges vásárt rendeztek: kiállították marháikat, mint az vásárkor szokásos. így a vásártar­tási jog megmaradt, de a település csak a vasútépítés után fejlődött.

Itt érünk rá a Lévára, illetve Ipolyság­ra vezető útra, továbbá az Ipolyság-Zó- lyom közötti vasútra.

Végül talán emlékezzünk azokra az akadémistákra, akik Selmectől búcsút véve idáig (a mintegy 25 km-es úton) gyalog lesétáltak. Ahogyan száz évvel ezelőtt, 1903- ban az egyik vakációra induló diák feljegyezte: [miután a „pakk”- ot egy „facér”-ral postára adta] „hárman indultunk éjjel 2-kor. Jó gyorsan a rossz és poros úton lesétálunk. Én csak kardomat viszem. Czélom: tudja Isten!”

Szűz Mária szobra Berencsfalván (2002)

166 S Z É P K I S V Á R O S S E L M E C B Á N Y A

Elköszönő

„Szép kis város Selmecbánya...” - énekelték az egykori akadémis­ták szerte az országban. A város szépségeit a házakhoz, hegyekhez, emberekhez kötődő emlékek felidézése tette feledhetedenné. Eze­ket az emlékeket természetesen ki-ki magával vitte a sírba. Néhány selmeci nótát, kevés érzelmi, hangulati leírást, egy-egy írásban is megörökített anekdotát hagytak ránk. Na és a várost, hogy mi is töltsük meg emlékekkel, felfedezésekkel. Jelen könyvünkkel mi csak a házak és hegyek ismeretéhez tudunk segítséget adni. De mégis, a selmeci vademecummal - szándékunk szerint - talán könnyebb lesz a városhoz kapcsolódó élményeket megszerezni és feldolgozni.

Amikor már ismerjük Selmec nevezetes házait, amikor már tudjuk az Akadémia épületének rendeltetését, amikor már jártunk Kisiblyén, Szklenón vagy a Szitnyán, amikor már láttuk a várost a Kálváriáról és a Paradicsom-hegyről, gondoljunk a Selmectől bú­csúzó akadémistákra. A vigadóbeli bál után ezt a várost hagyták itt Balogh Laci zenekarának kíséretében, az örök ígéretekkel és foga­dalmakkal. „Az út, mely hazámba visszavisz, filiszter leszek ma­gam is” - énekelték, s a Szentantali-kapunál felhangzott a búcsú­köszöntés: Valete!