Sótonyi József:

Magyarország: médiavezérelt szolganemzet- Kommunikációs diktatúra, értékrombolás, színvonaltalanság -

- Össztűz a magyar nyelv ellen -

A médiarendszer kritikájával foglakozó írások döntő többsége a sajtószabadságért aggódik, mégpedig azért, mert állításuk szerint a közhatalom túlzottan beleavatkozik a tömegkommunikáció működésébe. Ezzel szemben a helyzet éppen fordított: az elmúlt húsz év gyakorlata bizonyítja, hogy a médiát birtokló és üzemeltető elit kommunikációs hegemóniája rátelepedett a társadalomra, következőleg a médiában nem a közvélemény fejeződik ki, hanem egy törpe minoritás véleménymonopóliuma. A kialakult helyzet súlyosan alkotmánysértő, mert nincs esélyegyenlőség a kommunikációs jogok gyakorlásában a különböző társadalmi csoportok között, ami összeférhetetlen a jogállamiság elemi normáival. Ebben a demokráciaellenes helyzetben az immáron két évtizede működő médiarendszer nemhogy nem teljesíti a törvényben előírt feladatát, de iszonyúan kártékony, amely hatás elsősorban a felnövekvő generáció értékszemléletét torzítja.

A magyar tömegkommunikáció speciális jellegzetessége, hogy az intézményrendszer szervei nem jogkövető, hanem jogsértő magatartást tanúsítanak. A demokráciától idegen magatartás összeférhetetlen az ezeréves magyar jogállamisággal és az Európai Unió normáival. A demokratikus jogállam működésnek fontos jellemzője, hogy a hatalomnak nemcsak a törvényt kell betartania, hanem a törvényesség látszatát is meg kell őriznie. Ezzel szemben az államigazgatási szervként működő Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (jogelőd: ORTT) nemhogy a törvényesség látszatát, de magát a törvényt sem tartja be. Ennek egyik látványos manifesztumaként nem hajtotta végre a Legfelsőbb Bíróság Gf.VI.31.856/1998/19. számú ítéletét, amely előírja az RTL Klub szolgáltatási szerződésének azonnali felmondását. A médiahatóság ettől kezdődően elvesztette azt a csekély tekintélyét is, amellyel addig rendelkezett, megingatta a jogállamiságba vetett társadalmi bizalmat és a tudatosan jogsértő magatartása mintaként szolgál a műsorszolgáltatók értékromboló tevékenységéhez. Ebben a helyzetben milyen alapon várja el a közhatalom, hogy médiapiac szereplői jogkövető magatartást tanúsítsanak?

1; Szakszerű, objektív tájékoztatás helyett nemzetromboló kommunikációs diktatúra

Az európai alkotmányosság normáival szöges ellentétben, a rendszerváltoztatásként emlegetett folyamat során nem jött létre plurális, kiegyensúlyozott, pártatlanságot garantáló médiarendszer. Ellenben megvalósult egy „magyaros” médiamodell: a levitézlett pártállam információs monopóliumát felváltotta a transznacionális erőtér kommunikációs diktatúrája, amely elképesztő hatékonysággal rombolja a kulturális értékeinket és a nemzeti identitást.

A destruktív folyamat eredményeképp az identitást már nem a közösséghez való tartozás, hanem az úgynevezett fogyasztói társadalomban elfoglalt pozíció határozza meg, ami viszont nem a szellemi érték, hanem az anyagi javak függvénye. Mivel a tömegkommunikáció működését a globális tőke finanszírozza, a média elemi érdeke, hogy „jó fogyasztókat” neveljen a fogyasztói társadalomnak a „fenntartható fejlődés” égisze alatt. Ellenkező esetben lassul a gazdasági fejlődés üteme, következőleg csökken a hirdetési bevétel, ami Damoklész kardjaként függ a médiaszolgáltatók feje fölött. No és ki a jó fogyasztó? Természetesen a média „célközönsége”. A célközönség tagja a média által teremtett virtuális világ szervilis polgára, aki a tömegkommunikáció silány értékszemlélete szerint cselekszik: nem gondolkodik, hanem fogyaszt, ha szüksége van rá, ha nincs. A gondolkodás, a bírálati hajlam zavart indukál a rendszerbe. A „fogyasztáscsökkentő zavart” elkerülendő, a tömegkommunikáció manipulálja a polgárt, amelynek legenyhébb eszköze a tájékozottsági szint alacsony értéken tartása, a súlyosabb fokozat pedig a dezinformáció. A tömegkommunikáció szellemisége, a programstruktúra, a médiatartalmak

meghatározása eme szentséges célt szolgálja. A dolgozat későbbi részeiben bővebben elemzem a tömegkommunikációs rendszerek legnagyobb hibáját, nevezetesen azt, hogy az adó és a vevő közötti információáramlás egyirányú, tehát nem jön létre dialógus, ami eredetileg a kommunikáció lényege. Következőleg a hagyományos tömegkommunikációs rendszerek sokkal alkalmasabbak a társadalom manipulálására, mint a kommunikációra.

2; A médiahatóság és az állam felelőssége. A jogbiztonság megsértése

A Magyar médiarendszer: a mennyiség forradalma, a minőség bukása című dolgozatomban részletesen elemzem, itt csak utalok rá, hogy a nemzetrontó állapot elsődleges felelőse a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság, illetve a jogelőd ORTT. A médiahatóság az elmúlt két évtizedben nem teljesítette megfelelően a médiatörvény 41.§ (1) bekezdésében és a Ptk. 7. §-ában előírt feladatát, amely magatartási mintával bíztatást adott a műsorszolgáltatóknak az értékrombolás folytatására.

A médiahatóság jogkövetés helyett kirívóan jogsértő magatartást tanúsított többek között azzal, hogy nem hajtotta végre a Legfelsőbb Bíróság Gf.VI.31.856/1998/19. számú jogerős ítéletét, amely kötelezte az ORTT-t, hogy azonnali hatállyal mondja fel az RTL Klub műsorszolgáltatási szerződését. Ráadásul a törvényesség védelméért, a jogkövető magatartás betartatásáért felelős ügyészség és a végrehajtó hatalom (kormány) is tétlenül nézték a magyar jogállamiság történetében példátlan magatartást, ami súlyosan sérti a jogbiztonságot és ellentétes az európai alkotmányosság elemi normáival. Holott az intézményrendszer felelős szerveinek kötelessége fellépni az Alkotmány és a vonatkozó jogszabályok előírásai szerint.

A médiahatóság elégtelen működésének soha semmilyen jogkövetkezménye nem volt. Példaként említem: az egyébként esztétikai élményt nyújtó Körmendy-Ékes Judit elnöksége idején az Országgyűlés nem fogadta el a Testület beszámolóját, ám semmilyen szankció nem történt. Akkor viszont mi értelme van annak, hogy a médiahatóság referáljon a választópolgárok akaratát kifejező törvényhozó hatalomnak?

Félreértés ne essék, eszem ágában sincs szorgalmazni, hogy a médiahatóság cenzori funkciót töltsön be valamiféle „Központi Bizottság” gyanánt. Isten őrizz! Abból elég volt a pártállam idején, amikor az ideológiai generalissimus, Aczél elvtárs balkeze, Kőhalmi Ferenc filmfőcenzor és a Magyar Televízió kommunista vazallusai fővesztés terhe mellett előírták, mit lehet közölni és mit nem. A véleménynyilvánítás szabadsága égisze alatt még azt is eltűröm fogcsikorgatva, hogy a pszeudoliberális sajtó bosszút lihegő hangnemben, gyűlöletet keltve ócsárolja az ezeréves keresztény Magyarországot. Ellenben hivatkozom a kiegyensúlyozott médiarendszert előíró jogállami normákra: a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság nem érvényesítette a jogalkotói akaratot, nem biztosította, hogy a műsorszolgáltatók a médiatörvény előírásai és a műsorszolgáltatási szerződésben vállalt kötelezettségek szerint működjenek. Rezzenéstelenül nézte, tétlenül tűrte, hogy a magyar kulturális értékek pusztítása olyan méreteket öltsön, ami már az Európai Unó érdekeit is sérti, hiszen a magyar kultúra szerves része az európai szellemi struktúrának. A magyar médiarendszerben kialakult siralmas állapot ellentétes az egyik központi uniós direktívával, nevezetesen azzal, amelyik a régiók kulturális sokszínűségének megőrzését és ápolását szorgalmazza.

Súlyos felelősség terheli a Magyar Államot az Alkotmány 8.§-ának megszegéséért, amely előírás szerint az alapvető jogok tiszteletben tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége, továbbá alapvető jog lényeges tartalmát törvény sem korlátozhatja. Az állam azonban nem gondoskodott a törvények végrehajtásáról, az állampolgárok jogvédelméről, jelesül arról, hogy az intézményrendszer autonóm szerve, a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság működésének

2

szakmai színvonala és erkölcsi minősége megfeleljen az európai alkotmányosság klasszikus kritériumainak.

Az állam mulasztása különösen súlyos, mert a médiarendszer alkotmánysértő működése akadályozza az állampolgári szerepvállalást, ami a polgári demokrácia a sikeres működésének az alapja. Az állampolgári szerepvállalás leglényegesebb eleme a véleménynyilvánítás joga, ami azonban nem érvényesül, mert a hatalmi struktúrába betolakodott, ám megfelelő társadalmi kontroll nélkül működő „negyedik hatalmi ág” hadvezetése csak a saját katonáinak ad kommunikációs teret. Az ezeréves keresztény Magyarország fennmaradó része ki van rekesztve. Ilyetén módon alapjaiban sérül a fokozottan védett alkotmányos jog, a véleménynyilvánítás szabadsága, az objektivitás, a tárgyilagosság követelménye, hiszen nem a társadalom egészének véleménye érvényesül, hanem a privilegizált csoportok diktátuma határozza meg a közvéleményt.

3; A médiaszakértők és a „nemzeti” médiahatóság döntéshozói hatalmat játszanak a Global Governance és a Power Elit árnyékában

Miközben a médiaszakértők és a médiahatóság döntéshozói késhegyre menő vitákat folytatnak egymással, ne feledkezzenek meg arról: a médiát mi, médiaszolgáltatók csináljuk, ők meg nézik. És tanítják! De az úgynevezett rendszerváltozás óta mi nem értünk rá tanulni, mert folyton tanítottak bennünket (plágium Karinthy Frigyestől).

A tömegkommunikáció működését nem a médiakutatók, nem a médiaszolgáltatók, nem is a médiahatóság és a jogszabályok, hanem az „új világrend globális kormányzása”, a nemzeti identitást szétverő „Global Management” (Global Governance), élén a Goldman Sachs határozza meg. Erre a profitorientált transznacionális erőtérre nemhogy az impotens médiahatóságnak, de Magyarországnak sincs semmilyen befolyása. A „globális elit”(Power Elit) az egész világot átszövő intézményein keresztül döntően befolyásolja az országok (nemzetek) működését meghatározó stratégiai ágazatokat: politika, pénzügy, energiaellátás, hírközlés, kultúra, oktatás. Hogyan lehetséges ez? Egyszerűen, magától értetődő természetességgel. A világ népességének mindössze 1%-át kitevő globális elit birtokolja a Föld erőforrásainak és teljes vagyonának 90%-át, ami minimálisra szűkíti a kis országok kormányainak mozgásterét. Ebben a hatalmi konstellációban az uniós tagságunk sem hozhat üdvözítő változást, mivel az Európai Unió egyre jelentéktelenebb szereplő a világgazdasági és politikai folyamatokban.

Érzékeltetendő, hogy mit jelent a globalizmus fiskális hatalma a gyakorlatban, vázolok egy történetet. A pártállam alkonyán, a Külügyminisztérium megbízása alapján filmet készítettünk az Amerikai Egyesült Államokban a magyar-amerikai gazdasági kapcsolatokról, amelyben a híres hazánkfia, Soros György is szerepelt. Soros úr kezdetben elhárította az interjút mondván, a bolsevista Magyar Televíziónak nem hajlandó nyilatkozni. De meggyőztük őt azzal, hogy nem a Magyar Televízió, hanem a világszerte megbecsült magyar filmgyártás fellegvára, a MAFILM égisze alatt működünk. Soros úr erre föl kifejezetten szívélyes magatartást tanúsított; olyan luxus limuzinnal utaztatott bennünket, amelynek nem látszott az eleje, amikor az ember a hátsó ajtónál beszállt. A világhírű közgazdász zseni az interjún kívül mesélt egyet, s mást az újkor főistenének tekintett fiskális oligarchia dolgairól. Elmondta például, hogy egyszerű tőzsdei műveletekkel képes megingatni az angol fontot, mivel szerinte az angolok mesterségesen magasan tartják a font árfolyamát a német márkához képest. Akkor azt hittem, hogy tréfálkozik velünk. De nem! Később értesültünk róla, hogy Soros úr beváltotta az ígéretét: 1990-ben térdre kényszerítette az angol jegybankot, ami a font jelentős leértékelését vonta maga után.

Ehhez a világraszóló attrakcióhoz igazán semmiség, hogy a Soros Fund Management 2008 októberében egyetlen nap alatt 22%-al bombázta a mélybe az OTP Bank részvényeit, amitől a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete idegrohamot kapott, de ezen kívül nemigen tudott tenni

3

semmit. A látszat kedvéért kiszabott ugyan némi bírságot, ami inkább volt elismerés, mint visszatartó erejű intézkedés. Ilyen átütő erejű pénzügyi, gazdasági hatalommal szemben ugyan mit számítanak a kis országok szuverenitást szimuláló akciói akár a tömegkommunikáció, akár más területen?

4; Az igazi médiaszakértők és a kardforgató nők

A transznacionális erőtér által diktált helyzetben milyen konstruktív változást eredményezhet a menetrendszerűen publikáló médiaszakértők fellépése? Nézhetjük médiaszakértők és a felelős döntéshozók által leírt állapotot jobbról, nézhetjük balról, aluról felülről, a médiahelyzet végeredménye ugyanaz: autokratikus hatalmi közeg és erkölcsi mocsár.

Az elmúlt két évtized a magyar tömegkommunikáció Trianonja volt, de a jövő sem reménykeltő. Persze nem szabad feladni, hátha a demokrácia fokozottan védett értékének, a véleménynyilvánításnak lesz némi hatása, amint Vásárhelyi Mária is hiszi. Ő igazán kedves hölgy, ráadásul jól ír; könnyedén egyeztetni tudja az alanyt az állítmánnyal. Amikor az írásait olvasom, mégis valahogy mindig a Biblia tanítása jut eszembe: Éktelen dolog asszonyállatnak szólni a gyülekezetben. Mivel nagy csodálója vagyok a női nemnek, imádom, amikor a matriarchális társadalmi berendezkedésért kardot rántó amazonok a szent társadalmi küldetésükről, az anyaságról megfeledkezve belebeszélnek a politikába, amit a férfiak évezredeken át egész jól irányítottak. Különben ugyanis nem lennénk itt, az emberi civilizáció már nem létezne.

De nem kell a sumér civilizációig elmennünk, az újdonsült magyar demokrácia botladozó működése is illusztrálja, hogy kevés kivétellel megbuktak mindazon szervezetek, amelyeket nők irányítottak, nevezetesen: Petrasovits Anna, Pusztai Erzsébet, Szili Katalin, Dávid Ibolya, Körmendy-Ékes Judit. A csúcsteljesítményt kétségtelenül Dávid Ibolya produkálta, akinek sikerült tökéletesen szétvernie a legnagyobb rendszerváltó pártot, az MDF-et. Az akkoriban feltűnően csinos, ám a Czeizel- féle bűnügybe keveredő Körmendy-Ékes Judit is ide sorolható. Noha az általa vezetett ORTT nem politikai párt volt, de úgy működött, mintha az lett volna, hiszen a testület tagjait politikai pártok delegálták. Miért? Azért, mert a sajátos magyar demokrácia-felfogás szerint ez a megoldás jelenti a pártatlanság garanciáját: politikai pártok emberei csakis pártatlan döntéseket hozhatnak. Senki nem gondolhatja komolyan, hogy például az „MDF-es emberünk”, Wéber János az SZDSZ érdekeit támogatta volna a döntéshozatalban. Erkölcsi magaslaton állva természetesen minden tag „pártfüggetlen”, önálló véleményt képviselhet, aminek eredményeképp a továbbiakban a munkanélküliek széles táborában fejheti ki az álláspontját, mivel a pártja nem delegálja őt a következő ciklusban. Na, nem baj. Reménykedjünk abban, hogy a szimpatikus Szalai Annamária kitesz magáért az idők végtelenségébe nyúló médiaelnöki szerepkörében. Figyelmezzünk azonban Oliver Cromwell tanítására a Tudor-abszolutizmus korából: Trust in God and keep your gunpowder dry! (Bízz istenben és tartsd szárazon a puskaport).

A férfi médiaszakértőre, György Péterre komolyan kell figyelni. Neki vannak gondolatai. Őt nagyra becsülöm, tanárom volt az ELTE kommunikáció szakán. Igaz ugyan, hogy jobbára már akkor sem értettem vele egyet, de az nem baj, hiszen polgári demokráciában a vélemények divergenciája megengedett. György Péternek legalább vannak gondolatai, ami a kétségtelenül tehetséges Orbán Viktor talpnyalóiról, az udvari vazallusokról nemigen mondható el.

Az igazi fenomén az önmagát „médiaszakértő” titulussal felvértező Debreczeni József. Nem óhajtok Debreczeni médiaszakértő úrral elmélyülten foglalkozni, mert arra nem érdemesült, de megemlítem, mert ő is a „mi emberünk” volt az ORTT-ben. Debreczeni médiaszakértő úr feltűnően szép ívű pályát futott be: kezdetben a Kulturális Bizottság elnöke, a kiváló Kulin Ferenc árnyékában szöszmötölt, később az MDF „liberális szárnya” által delegált ORTT tagként szorgalmasan munkálkodott a magyar kulturális értékek háttérbe szorításában, majd a Szabó Iván-féle

4

szakadárokhoz beállva hátba támadta a saját pártját, aztán személyes tanácsokat osztogatott Orbán Viktornak, akit szintén hátba támadott, és végezetül az MSZP bértollnokságáig vitte. Debreczeni úr most ír. Azt hirdeti magáról, hogy „médiaszakértő” és „közíró”. Ez a sértett az ember, aki a politikai pályafutása alatt sehol nem tudott eredményt felmutatni, és ezért nem is vették komolyan, most különféle posztkommunista orgánumokban publikál. A politikai köpönyegforgatásból jelesre vizsgázott Debreczeni Jóska kiváló exibicionistaként ellenállhatatlan vágyat érez, hogy rendszeresen felvilágosítsa a magyar társadalmat a tömegkommunikáció rejtelmeiről, noha soha életében nem működtetett egyetlen médiumot sem.

A különleges küldetéstudatával összhangban a személyes varázsától sem fosztja meg a publikumot. Örvendezhetett is a közönség a Médiaparlament egyik ülésén, ahol a történelmi ismereteit villogtató Debreczeni Jóska ünnepélyesen bejelentette, hogy a médiatörvény éppen olyan, mint a jaltai konferencia: jó az, csak az a baj, hogy a szereplők nem tartják be. Minő balszerencse, hogy a szónoki magasságokba emelkedő médiaszakértő úr felszólalási ideje lejárt, következőleg arról már nem értesülhettünk, hogy a briliáns párhuzam szerint Sztálin, Roosevelt és Churchill szerepét most kik alakítják. De mondanom sem kell, a közönség így is az egyik bámulatból a másikba esett ettől a zseniális helyzetértékeléstől, amire legföljebb a Kárpátok géniusza, Ceausescu elvtárs lett volna képes a fénykorában. Nem is csoda, hogy a Fidesz felfigyelt erre a médiazsenire. Ha Orbán Viktor a jövőben is beszerez magának egy-két ilyen bombasztikus szakértőt, akkor a FIDESZ fényévekre fog távolodni a kormányzati pozíciótól.

Debreczeni úr nem mindennapos teljesítményét is túlszárnyalják a csodálatos szürkeállományukról elhíresült pszeudoliberálisok, akik az írott sajtó hasábjain keresztül szórják a világmegváltó téziseiket a nép közé. A bravúros szellemi képességekkel felvértezett szerzők példamutató objektivitással tájékoztatják a földönfutó polgárokat, amelynek keretében félelmetes éleslátásra valló megállapításokat közölnek a magyar közállapotokról. Példának okáért a Kölcsönös félelem igazgat című Novák Attila írásból arról értesülhetünk, hogy „A fasiszta, antiszemita diszkurzív mező nagyon terhelt Magyarországon”. Ez aztán egetverő megállapítás. Nagy szerencséje van Kertész Imrének, hogy ez az irodalmi csúcsteljesítménynek tekinthető cikk nem akkor jelent meg, amikor a szakmai bizottság a Nobel-díj odaítéléséről morfondírozott.

A tollforgató média-amatőrök papírra vetnek különféle érdektelen víziókat, a televíziókat létrehozó és működtető profik viszont nem írnak. Ők hallgatnak. Pedig kitüntetett érdeklődéssel olvasnék elemzést például Székely Ferenctől, akivel közösen hoztuk létre a Nap TV-t. Annak idején publikáltam egy cikket, amelynek címe: A Nap TV, avagy a keleti blokk kommunikációs messiása. A cikkem tartalmát fenntartva utólag belátom, Székely Feri nem érdemelte meg a vitriolos kritikát. Noha az úgynevezett „médiaháború” idején ádáz politikai ellenfelek voltunk, szakmai vonalon kiválóan együttműködtünk, tiszteltem a szakértelmét. A kitűnő szakembernek köszönhető, hogy a kommunizmus alkonyán megszületett Nap TV az újszerű kommunikációs stílusával, sodró dinamizmusával halomra döntötte a Magyar Televízió bevett fogásait, kőkorszaki módszereit, és megingatta a pártállam információs diktatúráját, amelyet „Rózsika”, azaz Matúz Józsefné zúdított a jobb sorsa érdemes magyarságra. Rózsika kedvenc mondása imígyen szólt: „Ez a malom akkor is őrölne, ha magára hagynák.”

Őröl is! Hatékonyabban, mint valaha! Az adófizetők pénzéből működő Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság - a patetikus nevével ellentétben – hűen követi a pártállam kommunikációs diktatúráját, ami most a nemzetromboló transznacionális erőtér képében jelenik meg. Akkor inkább a kommunisták! Azok legalább magyar emberek. Azokról tudtuk, hogy kicsodák.

5; Az új médiatörvény sem felel meg a nullum crimen/nulla poena sine lege certa klasszikus jogelvnek. A Médiaparlament kezdeményezése

5

Noha a földönfutó polgár meg sem próbálhat Debreczeni-féle szakértői magasságokba emelkedni, újabban megmozdult a szakma java része. Nevezetesen a már említett Médiaparlament elnevezésű szerveződés elhatározta, hogy letesz a törvényhozó hatalom asztalára egy új médiatörvény-javaslatot, ami legalább megközelíti az euro atlanti civilizációban elvárható jogi és erkölcsi normákat. Ez a dicséretes kezdeményezés összhangban van az állampolgári szerepvállalással, ami a fejlett polgári demokráciák sikeres működésének elemi feltétele. Nálunk nem egészen így van. Az egyik felszólalásomban némi szkepszissel ecseteltem: a politikusok hatalmas érdeklődéssel fogják majd olvasgatni a tervezetet, különösen a szakmai részét.

Azért vagyok borúlátó, mert - noha feltűnően jó a memóriám - nem emlékszem, hogy a médiatörvény előkészítése során szakmai kérdések valaha is szóba kerültek volna. Annál inkább fókuszban voltak azok a szempontok, amelyek a különböző politikai pártok hatalmi törekvéseit hivatottak szolgálni. A rettenetesen hosszú vajúdással megszületett médiatörvény (1996. évi I. törvény) nemhogy nem töltötte be a szerepét, de kifejezetten kártékony volt, mert megteremtette a magyar kultúra háttérbe szorításának minden feltételét. Ugyanis hiába fejeződik ki a preambulumban a kulturális értékközvetítést célzó jogalkotói akarat, a médiatörvény nem ad garanciákat, amelyek szükségesek az alkotmányos elvek, a kommunikációs alapjogok gyakorlati megvalósításához.

A nemzeti érdekkel szöges ellentétben álló, alkotmánysértő helyzet elemzése óhatatlanul szükségessé teszi a jogi és erkölcsi környezet vizsgálatát, amely lehetővé tette, hogy ne érvényesüljön a médiatörvény preambulumában megfogalmazott jogalkotói akarat, nevezetesen a magyar kulturális értékek ápolása és közvetítése, sőt, tág teret adott az értékromboláshoz.

A rádiózásról és televíziózásról szóló törvény a magyar jogalkotás negatív csúcsteljesítmények tekinthető Werbőczy Tripartitumáig visszamenőleg, hovatovább nyugodtan nevezhetjük a nemzeti tömegkommunikáció Trianonjának is. Az új médiatörvény (2010. évi CLXXXV. törvény a tömegkommunikációról) sokkal jobb, de az sem fogja gyökeresen megváltoztatni a helyzetet. Az ok kettős. Az egyik: nincsenek megfelelő garanciák a törvény preambulumában megfogalmazott célok végrehajtáshoz. A másik: miként a régi, az új médiatörvény sem felel meg a klasszikus jogelvnek: nullum crimen/nulla poena sine lege certa, ami a törvény határozott megfogalmazására vonatkozó követelmény. A homályosan, pongyolán megfogalmazott törvény következményeképp nem teljesül a jogállamság másik fontos kritériuma: nullum crimen/nulla poena sine lege stricta, azaz a normaszöveghez való kötöttség elve. A két alapvető követelmény teljesülése hiányának mi a következménye? Destrukció. A nemzeti jelleg szétverése. A jogállami működés teljes ellehetetlenülése. Sérül a jogállamiság két fontos pillére, a jogbiztonság és a jogegyenlőség. Következőleg a megfelelő jogi szabályozás hiányát kihasználó, a transznacionális érdekszféra által vezérelt tömegkommunikáció más nemzetek szubkultúrájának legócskább szemetével befolyásolja a közgondolkodást és rombolja a felnövekvő generáció értékszemléletét.

Ám ennél is nagyobb baj, hogy a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság még ezt a gyenge színvonalú törvényt sem tudja, vagy nem akarja betartatni a műsorszolgáltatókkal. A médiahatóság, a törvény őre úgy viselkedik, mint valami kívülálló, mintha semmilyen felelősség nem terhelné azért, hogy idegen szellemiséget képviselő erők garázdálkodnak a nemzeti tulajdonban lévő frekvenciakészlettel és bomlasztják a kulturális közösséget, azaz a nemzetet.

6; „Kulturális forradalom”: nemzetellenes nemzeti médiahatóság. Köszi a kérdést, de bocsi, Bartók, Kodály, Széchenyi, Bolyai meg ilyen emberek tök cikik. Nem a középkorban élünk. Én mindent utálok, ami magyar

6

Az úgynevezett „modern korunk” fogyasztói társadalmára nem az értékközvetítés, hanem az értékrombolás jellemző. Az emberiség története során a civilizáció és a kultúra összhangot mutattak, ám elérkeztünk egy speciális szakaszba, amelyben a civilizáció fejlődése a kultúra hanyatlását vonja maga után.

A destruktív folyamat központi generátora a Montesquieu-féle struktúrában „negyedik hatalmi ággá” előlépett tömegkommunikáció, amely a profitorientált transznacionális hatalmi körök szolgálatában állva óriási hatékonysággal pusztítja a kulturális értékeket, a nemzeti identitást kifejező anyanyelvünket, és döntően befolyásolja a közgondolkodást. Így aztán a polgár nem kap tájékoztatást az emberi civilizáció fejlődéséről, például arról, hogy ki tervezte a Challenger űrhajót, de arról sem, hogy ki volt Friedrich Nietzsche, Werner Heisenberg, Szilárd Leó, Ady Endre, vagy Dohnányi Ernő. Az elektronikus médiumok által gerjesztett kártékony folyamat következményeképp a magyar gyerekek többsége részletes ismeretekkel rendelkezik arról, hogy az egysejtűek szellemi szintjén álló hatökör popsztárok milyen márkájú bugyogóban járnak, de nem ismerik a magyar humán- és reálkultúra értékeit. Fogalmuk sincs arról, hogy kicsoda: Bihari János, Erkel Ferenc, Kadosa Pál, Doráti Antal, Cziffra György, Heltai Gáspár, Balassi Bálint, Tömörkény István, Tamási Áron, Vass Albert, Szabó Dezső, Apponyi Albert, Prohászka Ottokár, Wesselényi Miklós, Bercsényi Miklós, Bulcsú horka, Görgey Artúr, Andrássy Gyula, Bolyai János, Eötvös József, Gábor Dénes, Bay Zoltán, Puskás Tivadar, Szent-Györgyi Albert, Teller Ede, Wigner Jenő…és így tovább.

A gyerekek kívülről fújják a kereskedelmi rádiók betondöngölő zenéjét üvöltöző popsztárok nevét, de nem ismerik a hihetetlen gazdagságú magyar népzenét, amelyet egyébként az egész világ csodál. Jellemző módon az általam megkérdezett gyerekek közül senki nem tudta megmondani, hogy ki írta a Szózat zenéjét és nem ismerték a Kossuth Rádió esti meséje előtt felhangzó Csillagok, csillagok szépen ragyogjatok című gyönyörű népdalunkat sem. Néhányan hallottak valamit híres magyar személyiségekről, akik jelentősen gazdagították az egyetemes kultúrát, de a jellemző a következő elképesztő reakció volt: „Köszi a kérdést, de bocsi, Bartók, Kodály, Széchenyi, Bolyai meg ilyen emberek tök cikik. Nem a középkorban élünk. Én mindent utálok, ami magyar.”

Itt tart ma a közoktatás-politika Bartók, Kodály és Klebelsberg Kunó országában. A gyerekek szégyellik a saját kultúrájukat és más nemzetek szubkultúráját majmolják. No és miért? Azért, mert a globalizációban érdekelt tömegkommunikáció olyan idegen szellemi környezetet teremtett, amelybe a magyar kultúra nem fér bele. A kereskedelmi és közszolgálati médiumok száműzték Magyarországról a magyar zenét. Nálunk az a sikk, hogy puffogó, durrogó, üvöltöző, torzítós, szintetizátoros angol rock-ot, rapp-ot sugároz minden csatorna orrba-szájba zene gyanánt. Nem az a kérdés, hogy ez a zene jó, vagy rossz, hanem az, hogy idegesítő! Kimeríti a büntetőjogban definiált zaklatás fogalmát. Amint a nagyszerű Pernye András szellemesen megjegyezte: Nem azért zenélünk, hogy ne legyen csend!

7; Koncentrált támadás a szép magyar nyelv ellen

Az elmondottak szinte automatikus következménye, hogy a jogalkotó hiába fogalmazza meg a nemzeti identitás és kulturális örökség ápolását, ha nem nyújt jogállami garanciákat a megvalósításhoz. Ennek sajnálatos következményeképp nem teljesült a médiatörvény néven elhíresült 1996. évi I. törvény preambulumában és a 23.§ (4) bekezdésében megfogalmazott jogalkotói akarat, ami a nemzeti kulturális örökség ápolását és terjesztését írja elő. Sőt, nemhogy nem teljesült, de éppen az ellenkezője történt. A jogsértő állapot legfájóbb eleme a csodálatos gazdagságú magyar zene háttérbe szorítása és a nemzeti identitást kifejező magyar nyelv rombolása. A törvényhozó hatalom feltehetőleg érzékelte a veszélyt, következőleg alkotmányos védelemben részesítette a magyar nyelvet az Alaptörvény H) cikk (2) bekezdése szerint. Hiába!

7

Nyelvében él a nemzet – szól a szállóige. (Nincs egységes álláspont, hogy ki fogalmazott eme formában. Egyesek szerint Széchenyi, Kölcsey, Kazinczy, Kisfaludy; mások, például Grétsy tanár úr szerint Kőváry László írt így a Székely honról című művében). A szinte uralkodóvá vált szakmai dilettantizmus széles tárházából ebben a dolgozatban csak a hihetetlen méreteket öltött nyelvrombolásra és a magyar zenekultúra háttérbe szorítására térek ki. Az elektronikus médiumok óriási hatékonysággal rombolják a legféltettebb kincsünket, a magyar nyelvet, amit a médiahatóság és az MTA Nyelvtudományi Intézete rezzenéstelenül tűr. Az Alaptörvény, a korábbi médiatörvény és a tömegkommunikációról szóló törvény vezérelvként írja elő, hogy a nemzeti kultúra, így a magyar nyelv és zene ápolása, terjesztése a műsorszolgáltatók kiemelten fontos feladata. A kulturális értékek közvetítése tehát nem kegy, nem mérlegelés kérdése, hanem szigorú kötelezettség. Ezzel szemben a műsorszolgáltatók folyamatosan és súlyosan megszegik a törvényi előírást azzal, hogy széles felületen, felgyorsított tempóban terjesztik a szép magyar beszéd artikulációs bázisától, ereszkedő dallamvezetésétől idegen, rossz hangsúlyozású, monoton ritmizálású, a mondatvégeket felfelé íveltető, éneklő, affektáló, gépies beszédmodort. A színvonaltalan, magyartalan beszéd egyrészt kellemetlen hatású, másrészt alkalmatlan hiteles információ közvetítésére, következőleg sérül a polgár érdeke, nevezetesen a hiteles információhoz fűződő joga.

Az audiovizuális kommunikáció jelrendszerét a nyelvtudomány egy viszonylag új ága, a szemiotika tárgyalja. Az információelméletből közismert, hogy a kép tízezerszer több információt hordoz, mint a leírt szó, következőleg az elektronikus médiumokban a képi világ, a vizuális információ lényegesen befolyásolja a verbális eszközökkel közölt tartalmat. A televízióban a kommunikációs jelrendszer metakommunikációs elemei (mimika, gesztus, tekintet, testtartás, mozgás) olyan erős hatásúak, hogy felülírhatják a verbális közlés tartalmát. Hasonlóképpen, a mondatfonetikai eszköztár, az úgynevezett vokális kód (hangsúly, hangszín, hangfekvés, dallamvezetés, ritmika, stb.) is járulékos információt közvetít. A nonverbális elemek alapján azonnal érzékelhető, hogy a hírolvasó felkészületlen, nem ismeri a szöveg mögötti tartalmat. Példaként említem: valamelyik műsorvezető „Schrödinger macskájával” példázódott, de az eszmefuttatásából azonnal kiderült, hogy fogalma sincs a témáról. Köztudott ugyanis, hogy nem egy cicusról van szó, hanem az élet rettenetesen bonyolult, kvantummechanikai értelmezéséről, amit a híres fizikus, Erwin Schrödinger az élő és az élettelen szervezet (macska) közötti entrópia különbséggel magyarázott. Mivel a nemzetközi tevékenységem okán kénytelen voltam megtanulni néhány nyelvet, nem volt nehéz észrevennem, hogy a nyelvek zeneisége változó, más az intonáció, a hangsúlyozás, a dallamvezetés.

Régebben a Magyar Rádió és a Magyar Televízió a szép magyar beszéd szentélyei voltak, ma viszont a nyelvrombolás fellegvárává léptek elő a kereskedelmi médiumokkal egyetemben. Mindkét közszolgálati médium hallgathatatlan. De amit a kereskedelmi rádiók és televíziók művelnek a magyar nyelvvel, az a bűncselekmény határát súrolja. Mivel az írás nem alkalmas audiovizuális élmények közvetítésére, a tehetség és nyelvi műveltség minőségét érzékeltetendő példaként említek kiváló közszereplőket. Nevezetesen: Acél Anna, Varga János, Török Annamária, Szabó Zsuzsa, Bősze Ádám, Bolla Milán, Sári László, Perjés Klára, Czigány György, Liptay Katalin, Katona Márta, Papp Márta, Mohai Gábor, Lengyel Anna, Szente László, Érczfalvi András, Lukácsházi Győző, Novotny Zoltán, Bényi Ildikó, Veiszer Alinda, Szöllősi Györgyi, Jegyes-Tóth Kriszta, Süveges Gergő, Nagy György, Betlen János, Fiar Sándor, Erős Antónia ……, no és a kincset érő Auth Magda, akinek még életében szobrot kellene állítani.

Ezeket a nagyszerű személyiségeket az ember akkor is örömmel és tisztelettel hallgatja, ha a téma egyébként érdektelen, mert kellemes orgánummal rendelkeznek, és kifogástalan magyarsággal beszélnek.

8

Megállíthatatlanul tör előre azonban a nyelvrombolók hada. Immáron ők alkotják a többséget, ők képviselik a szakmai színvonalat, illetőleg színvonaltalanságot. Ők jelentik a mintát a felnövekvő generáció számára. Az uralkodóvá vált harmatgyenge szakmai minőség közepette az elektronikus médiumokban tehetségtelen, pallérozatlan, súlyos beszédhibával küszködő emberek szólalnak meg, akik Körmendy László idejében nemhogy a mikrofonig, de a Magyar Rádió vagy a Magyar Televízió portájáig sem jutottak volna el. A hajdani magas szakmai színvonalat jellemzi egy érdekes anekdota, ami a kommunisták szerinti átkos korszakban történt: a Magyar Rádió akkori irodalmi lektora, Örley István nem engedélyezte, hogy Horthy Miklós megszólaljon, mert a kormányzó úr őfőméltósága kissé selypített (No persze nem annyira, mint Lendvai Ildikó!).

Aligha valószínű, hogy az úgynevezett „Mikrofonbizottság” minden tagja hirtelen elvesztette a zenei hallását és az esztétikai érzékét. Nem hinném. Ugyanis Balázs Géza, a Mikrofonbizottság elnöke a magyar nyelvhelyesség szabályainak megfelelően, kifogástalanul beszél. Akkor viszont miért nem követeli meg a szakmai minimumot a szerkesztőktől, a közszereplőktől? A multinacionális körök által vezérelt információs társadalomban általánosan devalválódott az érték, a helyes beszéd ma már nem szakmai feltétel. A média az egyetlen szakma, ahol nem szükséges se képzettség se képesség. A mérnök, az orvos, a lóidomár, a kazánkovács, a kötéltáncos ért a szakmájához és felelősséggel tartozik. Aki nem ért semmihez, az nyugodtan elmehet rádiósnak vagy televíziósnak. A médiatörvény által generált mennyiségi forradalommal párhuzamosan megszűnt a szakmai követelmény, nincs nyelvi norma, még követelményminimum sincs. Sőt, a helyzet odáig fajult, hogy kifejezetten sikkes idegen nyelvek dallamvezetésével, affektálva beszélni, mintha dicsőséges cél lenne az anyanyelv rombolása.

Immáron a fentebb említett kiváló szakemberek által képviselt minőséget kell különlegesnek tekinteni, a nyelvrombolók pedig a „mainstream” letéteményesei. Óriási a kontraszt. Föl nem foghatom, hogy a gyönyörű szép magyarsággal beszélő Auth Magda, Török Annamária, Varga János mellett a nyelvrombolók egyáltalán hogy mernek megszólalni. De nemhogy mernek, hanem förgetegként törnek előre: Nánási Gabriella, Nánási Anikó, Dobozi Pálma, Berente Mariann, Gál Andrea, Lengyel Miklós, Lengyel Imre Zsolt, Sárközy Júlia, Járai Judit, Fodor Csilla, Kádár Dóra, Diós Judit, Farkasházy Tivadar, Bognár Mónika, Joó Hajnalka, Szántó Dávid, Hajagos Andrea, Oláh Ibolya, Csorba Viktória, Kőhegyi Anna, Szellő István, Kőrösi Gábor, Schwajda Gergő, Varga Ráhel, Wels Péter Mátyás, Hajdu Petra, Nádas Gergely, Faragó Richard, Hegyi Nóra, Zöldhegyi Katalin, Maronics Annamária, Szalai Anett, Vági Barbara, …és így tovább.

Az exhibicionista médiasztároknak nem sikerült megismerkedniük a magyar beszéd alapvető szabályaival. Ezek az emberek magyar szavakat mondanak, de nem magyarul beszélnek. Ráadásul némelyek orgánuma fölöttébb kellemetlen. Annyira kártékonyak a közéletben, mint az amerikai szövőlepke a gyümölcsösben. No és mi a következmény? Azt hinné a naiv polgár, hogy most már aztán elég volt az amatőrizmusból és a notabilitások fellépnek a szakmai dilettantizmus ellen. Á dehogy! Sőt, kitüntetik a nyelvrombolásban élenjárókat! A Magyar Rádió üdvöskéje, a félelmetesen rossz magyarsággal beszélő Kádár Dóra elnöki díjat kapott, a még nála is tehetségtelenebb Nánási Gabriella pedig nívódíjat tűzhetett ki a szobája falára. De a televíziósok sem maradhatnak ki: Szellő István, aki életében nem volt képes elmondani egy mondatot a magyar nyelvhelyesség szabályai szerint, szintén a díjazott titánok között tündököl.

Nem akar lemaradni a nyelvpusztításban a kereskedelmi médiumokat majmoló Magyar Televízió sem. Naponta megcsodálhatjuk a műsor-előzeteseket bemondó urat, aki összetéveszti a közszolgálati televíziót az Operaházzal. A katolikus liturgiában szokásos dallamvezetéssel énekli a műsor előzetes szövegét: „Jövő kedden az M1-en!” Két eset lehetséges. Az egyik: az MTV felelős vezetője botfülű. (Aki botfülű, az járjon koncertre, de ne vezényeljen.) A másik: van zenei hallása, de szándékosan alkalmaz dilettánsokat, mert a jók már kilógnak a kórusból.

9

Ők az úgynevezett profik. A beszéd a foglalkozásuk. A magyartalan beszédükkel inzultálják a hallgatókat, a tévénézőket. És pénz kapnak a zaklatásért! Ezek a „profik” képviselik a szakmai színvonalat, ők adják a mintát azoknak az amatőröknek, akik a külsősöket foglalkoztató műsorokban szerepelnek, például Fővinform, Útinform, időjárás-jelentés.

Mindezt még tetőzi, hogy a Magyar Televízió képernyőjén olyan durva helyesírási hibák tömkelege jelenik meg, amiért kampó jár az elemi iskola ötödik osztályában. Íme, egy példa a millió közül: „Dr. Szabó Éva német nyelvtanár; Galamb Zoltán angol nyelvtanár; Jókuti Györgyné francia nyelvtanár.” Képzelem, mit mondhattak ezek a tiszteletre méltó nyelvtanárok, hogy a Magyar Televízió önkényesen megváltoztatta a nemzetiségüket. A nevükből ítélve ugyanis nyilvánvalóan magyar emberekről van szó. Szerintem Dr. Szabó Éva nem német nemzetiségű nyelvtanár, ahogy a Magyar Televízió állítja, hanem magyar ember, aki történetesen német szakos tanár, azaz némettanár. Az elemi iskolában éppen most tanítják a gyerekemnek ezt a kérdéskört, ami a Magyar Televízió szerkesztői számára meglehetősen komplikált grammatikai feladvány.

A magyar kultúra, a szép magyar nyelvünk ápolásáért felelős szakmai grémiumok szerint a nyelvi igénytelenség a követendő példa. Nem így van? Akkor viszont miért nem lép fel a Mikrofonbizottság és az adófizetők pénzéből működő Nyelvtudományi Intézet? Ennyi nem volt elég? A pusztítás még nem teljes? Mire várnak még? Balázs Géza, Grétsy László tanár úr és a többi prominens személyiség nyilvánvalóan hallja, hogy mit művel a média az anyanyelvünkkel. De mégsem háborog senki, holott az asztalra kéne csapni! A megfelelő intézkedés hiánya nyílt bíztatás arra, hogy a nyelvrombolók garázdálkodjanak csak nyugodtan, hadd pusztuljon a magyarság legféltettebb kincse, az egyetlen érték, amit eddig még nem sikerült elvenni tőle.

Az elektronikus médiumok nem ápolják, hanem kifejezetten rombolják az anyanyelvünket, a kultúránk szerves részét, a magyar közösség legfőbb összetartó értékét. Ezzel egyetemben a magyarságra erőltetik a latin és germán nyelvek hangzásvilágát, amihez vajmi kevés közünk van, ami idegen a keleti kultúrában gyökerező magyar lélektől. Hagyja békén az idegen struktúrájú tömegkommunikáció a magyar kultúrát! A nyugatmajmolás egyrészt megalázó, másrészt identitásromboló. Természetesen tisztelem a nyugati kultúrát, de az nem a miénk. Van nekünk évezredes saját kultúránk, ami semmivel sem alávalóbb a nyugatinál. Sőt!Habár régebben szó sem volt a mostanihoz fogható pusztításról, a nyugatimádók már akkor is megkapták a magukét a nagyjainktól, például Bartóktól és Kodálytól. Kodály Zoltán A magyarság a zenében című művében így ír: „A legkevesebbet talán a németektől vettük át. Nem csoda: homlokegyenest ellenkezik a két nyelv ritmusa és hangsúlya, ezenfelül a tisztán zenei sajátosságok is ellentétesek.”

Már az egyetemen felfogtam, hogy a nyugati nyelvek ismerete nélkül nem lehet komoly eredményeket elérni. Kénytelen voltam megtanulni néhányat. Annál is inkább, mert különben nem érteném meg a nagyobbik gyerekemet, aki Dél-Amerikában él. De minél több nyelvet tanulok meg, annál jobban értékelem a magyar nyelv zseniális szerkezetét és egyedülálló képi világát. Nem elég, hogy az elektronikus médiumok óriási hatékonysággal pusztítják az anyanyelvünket, ráadásul idegen nyelvekkel traktálják a közönséget, például a reklámokban. A sznob szerkesztők azt hiszik ugyanis, hogy sikkes angolul megszólalni a magyar médiában, aminek hatásaként a néző hanyatt-homlok rohan a boltba és megveszi a reklámozott árút, amire egyébként az ég adta világon semmi szüksége nincs. Valójában az idegen nyelvek erőltetésében nincs ráció, mivel egyrészt a lakosság zöme nem érti, másrészt a magyar nyelv sokkal kifejezőbb, mint az angol, amit több világhírű notabilitás kifejtett.

10

A magyar nyelvért lelkesedő G. B. Shaw például a következőket nyilatkozta: „After studying the Hungarian language for years, I can confidently conclude that had Hungarian been my mother tongue, it would have been more precious. Simply because through this extraordinary, ancient and powerful language it is possible to precisely describe the tiniest diffenrences and the most secretive tremors of emotions.” (Mivel évekig tanulmányoztam a magyar nyelvet, határozottan kijelenthetem, a munkásságom sokkal értékesebb lenne, ha a magyar lenne az anyanyelvem. Mégpedig azért, mert ezen a különleges, ősi erőtől duzzadó nyelven pontosabban lehet leírni a parányi különbségeket, az érzelmek titkos rezdüléseit.)

Teller Ede hasonlóképp vélekedett. Határozottan állította, hogy a magyar nyelv zseniális felépítése, logikus szerkezete nagyban elősegíti a tudományos gondolkodást. A magyar nyelvben kifejeződő „magyar észjárásnak” tulajdonította, hogy Szilárd Leóval, Wigner Jenővel és Neumann Jánossal egyetemben uralták a mezőnyt Los Almosban. Sőt, amikor Magyarországon járt, nem kevesebbet állított: „Új, jeles felfedezésem, miszerint egyetlen nyelv van, s az a magyar.” Jellemző módon, Enrico Fermi „marslakóknak” nevezte a csavaros gondolkodású magyarokat.

A nagy civilizációk védik a saját nyelvüket, mert felfogják, hogy a nyelv a társadalom létezésének és fennmaradásának alapvető eleme. Mi nem. Magyarországon a Nemzeti Média- és Hírközlési hatóság segédletével intézményesített szintre emelkedett a nyelvrombolás. Határozottan állítom: aki a magyar nyelvet rombolja, az a magyar társadalmat támadja. Ez morális bűncselekmény, aminek minősített esete, amikor a nemzetnek felelős államigazgatási szerv a főkolompos.

Ismét Kodályra hivatkozom, akivel volt szerencsém találkozni egészen kis koromban. Sugárzott belőle az értelem és a jóság. Egyébként nem sokra emlékszem, csak arra, hogy szolmizáltatott bennünket, és egy szép nő állt mellette (Péczeli Sarolta), akiről azt hittem, hogy a lánya. (Aki önmagánál 58 évvel fiatalabb nőt vesz feleségül, annak van fogalma az életről, arra érdemes hallgatni.) Kodály Zoltán megrázó erővel ír a nemzet és a nyelv kapcsolatáról a Visszatekintés című művében: „A rosszul beszélt magyar nyelvből nem új nyelvek fognak születni, hanem a magyar nyelv és vele a nemzet fog szűnni”.

8; Az értelem bukása. Az elektronikus média a szellemi pornográfia magasiskolája

A kereskedelmi és közszolgálati médiumok a törvénnyel ellentétben árucikket csinálnak a kultúrából. A magyar kultúra nem jó, nem profittermelő árucikk. Nincs széles piaca. A profitorientált tömegkommunikáció gondoskodik arról, hogy jó fogyasztókat neveljen a fogyasztói társadalomnak. Ki a jó fogyasztó? A jó fogyasztó nem gondolkodik, hanem végrehajt. Szolgalelkű. Vazallus. Megveszi a rengeteg vacakot, ha szüksége van rá, ha nincs. A gondolkodás zavarja a profit szabad áramlását. Nem kell a polgárnak gondolkodnia, majd a televízió gondolkodik helyette. Majd a televízió megmondja, hogy mi a sikk, mit kell megvenni, milyen gatyában kell járni, hogyan kell beszélni, mit kell olvasni és milyen zenét kell hallgatni. Ennek megfelelően a legnézettebb műsorok esetleg elérik az egysejtűek szellemi szintjét, de a pattintott kőkorszakét aligha haladják meg.

A műsorszolgáltatók, különösen a vizuális effektekkel manipuláló kereskedelmi televíziók rendszeresen sugároznak kultúrtörténeti jelentőségű, ismeretterjesztő műsorokat, amelyekben úgynevezett „sztárvendégek” vetélkednek. Ezek a szellemi bravúrt produkáló emberek adják a felnövekvő generáció személyiségfejlődéséhez, helyes értékszemléletéhez szükséges mintát.Ezekben az épületes műsorokban a selypítő, raccsoló, mekegő-makogó, idétlenkedő, az értelem legkisebb szikráját sem sugárzó műsorvezető először ismerteti a legfontosabb eseményeket, amelyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy a fiatal polgár biztonságosan eligazodjon a globalizálódó világunkban.

11

Ilyen reveláló erejű információ például az, hogy a sztárok világában ki kivel „kavar”, és a fődizőz popsztár hány darab szeretőt gyűjtött be az elmúlt két hét leforgása alatt. A feszültségoldó, szellemes bevezető után már kezdődhet is a kulturális vetélkedő, amely fogós, ravasz kérdéssel indul: Ki volt Csokonai Vitéz Mihály? A versenyző az első pillanatban homályba révedő tekintettel összevonja a szemöldökét, majd határozottan kijelenti, miszerint Csokonai Vitéz Mihály Kun Béla harcostársa volt, amint a neve is jelzi. A műsorvezető belátja, hogy a feladat nehéz volt, tehát fölteszi a mentő kérdést: Hány darabból áll a közismert fotómodell bugyi-kollekciója? Na, ebben a témakörben már részletes ismeretekkel rendelkezik a versenyző, következőleg semmi akadálya nem nincs, hogy induljon a következő fordulóban, amelyet az a szexbomba küllemű honleány nyer meg, aki tovább bírja, hogy egy tarantula pók (Lycosa tarentula) mászkáljon a hasán. De nincs veszve semmi, ha ebben a fázisban a leányzó nem teljesít jól, mert a vetélkedő második szakaszában még kompenzálhat azzal, hogy bebizonyítja: ő egy perc leforgása alatt több szárított szöcskét tud megenni, mint a többi illusztris versenyző együttvéve.

Nagy szerencséje van a televíziók sztárjainak, hogy G. B. Shaw nem a kortársunk. Ő ugyanis ennél sokkal kevesebbért is kardot rántott. A színházról szóló híres kritikáiban például kifejtette: micsoda ordító igazságtalanság az, hogy nem lehet dárdával bemenni a nézőtérre. Az egyik női címszereplőt ugyanis dárdával akarta átdöfni, rávilágítva arra, hogy ezzel nagy szolgálatot tett volna a világnak, mivelhogy megszabadította volna az emberiséget a kulturális csapástól, amit a címszereplő okozott. Manapság G. B. Shaw már nyílván korszerűbb eszközöket alkalmazna: figyelemmel a tudomány legújabb vívmányaira, az ilyen műsorok kapcsán nem riadna vissza a vállról indítható rakéták bevetésétől sem. Habár az RTL Klubnak nem kellene izgulnia. A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság nemcsak a Legfelsőbb Bíróság ítéletétől, hanem a vállról indítható rakétáktól is megvédené a magyar kultúra szétverésében jeleskedő RTL-t.

9; A színvonaltalanság, az értékrombolás a bűncselekmény határát súrolja

Miképp lehetséges az, hogy az európai szellemi struktúra szerves részét képező magyar humán és reál kultúra csak nyomelemekben jelenik meg a televíziózásban? A világszerte méltán megbecsült magyar filmkultúra tökéletesen háttérbe szorul a hollywoodi gépezet „akciófilmjeivel” szemben, amelyek legfőbb jellemzője a teremtő gondolat teljes hiánya. A hollywoodi vacakokkal teljes összhangot mutatnak az egysejtűek szellemi szintjén álló kvíz műsorok és „valóságsók”.

De ez még semmi! Az újsütetű magyar televíziózás olyan különleges teljesítményre képes, amilyet nem láttam a világ egyetlen táján sem. Egyes műsorszolgáltatók, nevezetesen az RTL és a TV2 a tudományos világképet megkérdőjelező, a fájdalomküszöb határát súroló áltudományos baromságokkal árasztják el Magyarországot. Az okkult tudományok legszínvonaltalanabb képviselőinek tömkelege naponta oktatja az ország népét a legkülönbözőbb szakterületeken. Jósok, jövendőmondók, mágusok, sarlatánok, sámánok, rontáslevevők, spiritiszták és fantaszták hadserege naponta becsapja a nézőket olyan elképesztő sületlenségekkel, ami már Giordano Bruno idejében is közröhej tárgya volt. Amikor először láttam ilyen műsort, azt hittem, hogy valami bohózatról, paródiáról van szó. De nem! Ez a magyar média valósága. Ezek a „műsorok” tökéletesen kimerítik a büntetőjogba ütköző csalás definícióját, hiszen szándékosan megtévesztik a nézőt, ráadásul pénzt kasszíroznak érte, amihez a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság hatalmi szóval asszisztál. A Btk. 318.§ (1) bekezdés így szól: „Aki jogtalan haszonszerzés végett mást tévedésbe ejt, vagy tévedésben tart és ezzel kárt okoz, csalást követ el.”

Milyen társadalmi érdek fűződik ezekhez a „műsorokhoz” a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság szerint? Ideje lenne, ha a tisztelt médiahatóság eldöntené, hogy melyik oldalon áll!

Ilyen alulmúlhatatlan színvonal és értékszemlélet közepette az a műsor számíthat sikerre, amely rendelkezik a következő jellemzőkkel: alacsony intellektuális szint, dilettantizmus, kulturális

12

szemét, szex és agresszivitás. Ezen központi összetevők külön is hatásosak, de egetverő nézettség akkor lesz, ha mindegyiket egyszerre alkalmazzák. Mivel ez a minta, az a televízió is kénytelen alkalmazkodni, amelyik szeretne értéket közvetíteni. A VIASAT programstruktúrájában kísérleteztünk olyan filmekkel, amelyeknek rendezői a filmművészet értékteremtő személyiségei: Bernardo Bertolucci, Paolo Pasolini, Michaelangelo Antonioni, Alan Pakula, Stanley Kubrick, Ingmar Bergman, Milos Forman, Akira Kurosawa, Nagisa Oshima, Roman Polanski, Francis Ford Coppola, Bódy Gábor, Fábry Zoltán, Makk Károly, Szabó István ….. Mi lett a következmény? Rémisztő. A nézettség lecsökkent 1% alá, ami gyakorlatilag a televízió halálát jelenti. A kereskedelmi televíziók gazdasági társaságok, amelyeknek központi célja a profit, ami viszont egyenes arányban áll a nézettséggel. Az úgynevezett „célközönséget” nem egyetemi tanárok alkotják. A magyar médiapiac sajátossága az értéktelen, sőt értékromboló vacak iránti fokozott kereslet, ami remek nézettségi mutatókat és csodás reklámbevételt eredményez. Ilyetén módon nyilvánvaló, hogy a televízióknak elemi érdeke fűződik a silánysághoz, mert az garancia a magas nézettségre, ami viszont szoros összefüggésben van a profittal.

Fentebb említettem, hogy a kulturális tárca, a közoktatás felelős az intellektuális színvonalért. Ez nem egészen így van. A kardinális kérdés ugyanis a következő: azért sugároznak a televíziók színvonaltalan műsorokat, mert meg akarnak felelni a közízlésnek, vagy azért ilyen a közízlés, mert döntően befolyásolja azt a televízió?

A felnövekvő generáció számára a televízió a viselkedési, értékszemléleti minta, ami olyan iszonyúan erős hatású, hogy a szűkebb kulturális környezet, nevezetesen a család és az iskola nem képes ellensúlyozni az elektronikus médiumok értékromboló hatását. A televízió szabályosan betelepedett a magyar családok életébe és átvette a szellemi, erkölcsi irányítást. És sajnos nem csak a gyerekek esetében! Korunk információs társadalmában a tömegkommunikáció döntően befolyásolja a felnövekvő generáció értékszemléletét. Sőt, a befolyásolás nem is jó, a manipuláció pontosabb kifejezés.

Ennek megfelelően: a kulturális kormányzat alakítja ki a közoktatás koncepcióját, de a televízió diktálja a gyakorlati folyamatot, amelynek alapja a médiatörvény által megteremtett jogszabályi környezet.

Összegezve: A kialakult helyzet alkotmánysértő, ellentétes a kommunikációs jogokkal és a médiatörvény előírásaival.Nincs kiegyensúlyozott médiarendszer, következőleg a tájékoztatás sem lehet tárgyilagos. Az alkotmányos követelménnyel szemben a média nem a társadalom véleményét tükrözi, hanem a médiát működtető hatalmi körök érdekét. A médiában burjánzó magyartalan, színvonaltalan beszéd sérti a hiteles információ megismeréséhez fűződő jogot, az emberi méltóságot, a nemzeti önérzetet. A médiatörvény definiálatlansága és a médiahatóság elégtelen működése miatt nincs semmilyen garancia arra, hogy teljesülhessenek az európai alkotmányosság kritériumai.

10; Sine ira et studio. Orwelli demokrácia

Sine ira et studio - mondja Tacitus. Ez az elv, a tárgyilagosság követelménye vezérelt a dolgozat megírása során. Nem vádolhatnak részrehajlással, nem mondhatja senki, hogy pártpolitikai érdekeket képviselek, mert nem vagyok tagja egyetlen pártnak sem. Való igaz, az úgynevezett rendszerváltoztatás idején a legnagyobb parlamenti párt választmányi tagja voltam. A későbbiekben kaptam egy határozatot, miszerint a médiában betöltött szerepem alapján az „Egyes fontos, valamint közbizalmi és közvélemény-formáló tisztségeket betöltő személyek” kategóriába soroltak az 1994, évi XXI. törvény rendelkezései szerint. (A működésen főbb területei: CNN, Mafilm, Nap TV, Eutelsat

13

Mozaika Project, Duna TV kísérleti adások, Alfa TV, VIASAT). A bonyolultan megfogalmazott tisztség összeférhetetlen a politikai szerepvállalással, következőleg megszüntettem minden ez irányú tevékenységemet.

Ám, nem feledhetem azokat a tapasztalatokat, amelyeket a politika területén szereztem. Mivel demokratikusan megválasztott politikai szereplőként széles társadalmi kör véleményét ismerhettem meg, határozottan állíthatom, hogy a választópolgárok nem ilyen demokráciát akartak. Nem virtuális jogállamért küzdöttünk, amelyben a bolsevizmus után újabb idegen erő, a globalizmus uralkodik, méghozzá akként, hogy agyagba döngöli a nemzeti érdekeket. A magyar polgárok nem akarnak „orwelli demokráciában” élni, amelyben mindenki egyenlő, de a médiát birtokló transznacionális erőtér szereplői „egyenlőbbek”.

A siralmas helyzetért soha senki nem vállalta a felelősséget. Ám az önkritika egy dicséretes megnyilvánulását tapasztalhatta a magyar közönség, amikor a Magyar Televízió elnöke, Dr. Czeglédi László ezekkel a szavakkal köszönt le a tisztségéről: „Megkövetem a nézőket, hogy nem tudtam többet tenni.” Ez igen. Ez már európai hang! Kár, hogy mások nem követik ezt az erkölcsi minőséget. Nem látszik ugyanis a folytatás.

Ha nem tükröződik a nemzeti jelleg a magyar médiában, akkor mi a különbség Magyarország és egy másik állam között? Semmi.

A globalizációimádó pszeudoliberális stratégák kiadták a jelszót:

Ott a haza, ahol több pénz van!

14