Az Alapitvány barátai - részlet

1 Galaktika Fantasztikus Könyvek | Az Alapítvány barátai - részlet

© Metropolis Media, 2015. Minden jog fenntartva.

A kötet megvásárolható: www.galaktikabolt.hu

– Dr. Asimovhoz jöttünk – szólt a kékesezüst robot.

– Dr. Asimov egy konferencián van – válaszolt Susan. – Be kell hozzá jelentkezni előre. – A

számítógép felé fordult, és megnézte előjegyzési naptárát.

– Tudtam, telefonálni kellett volna, mielőtt jövünk! – mondta a lakkozott robot a fehérnek. –

Dr. Asimov a huszadik század leghíresebb írója, sőt most már a huszonegyedik századé is,

ennek köszönhetően bizonyára rettentően elfoglalt.

– Tudok adni egy időpontot június huszonnegyedikén kettő harmincra – szólt Susan –, vagy

tízre, augusztus tizenötödikén.

– Június huszonnegyedike mától számítva százharmincöt nap múlva lesz – szólt a fehér robot.

Egy nagy, festett vöröskereszt volt a törzsén, és hátára csatolva egy oxigénpalack.

– Ma kell vele találkoznunk! – szólt a kékesezüst robot az asztal fölé hajolva.

– Attól tartok, ez lehetetlen. Dr. Asimov kifejezetten azt az utasítást adta, hogy ne zavarja

senki. Megkérdezhetem, hogy mivel kapcsolatban akarják látni?

Még jobban az asztal fölé hajolt, és csendesen válaszolt:

– Ön pontosan tudja, hogy mivel kapcsolatban akarjuk látni. Ez az oka annak, amiért nem

engedi, hogy találkozhassunk vele.

Susan még mindig a naptárt böngészte.

– Tudok adni egy időpontot csütörtökhöz két hétre, egy negyvenötre.

– Várunk – felelte, és leült az egyik székre. A fehér robot odagurult mellé, és a lakkozott

robot csuklós digitális szenzoraival felvette az Acélbarlangok egy példányát, és elkezdte

átlapozni. Néhány perc múlva a fehér robot is felvett egy magazint, de a kékesezüst robot

teljesen mozdulatlanul meredt Susanra.

Susan a számítógépre meresztette a szemét. Egy hosszabb szünet után megcsörrent a telefon.

Susan válaszolt a hívásra, aztán beütötte dr. Asimov mellékét, és így szólt:

– Dr. Asimov, dr. Linge Chen van a vonalban, Bhutánból. Bhutánira szeretné lefordítani a

könyveit.

– Mindegyiket? – kérdezte Asimov. – Bhután nem túl nagy ország.

– Nem tudom. Kapcsoljam, uram? – És átkapcsolta dr. Linge Chent.

Amint lerakta a telefont, a kékesezüst robot odament hozzá, és ismét az asztal fölé hajolva

szólt:

– Azt hittem, az előbb azt mondta, szigorú utasítása van arra, hogy nem szabad zavarni.

– Dr. Linge Chen messziről, Ázsiából telefonált – válaszolta. Felvett egy rakás papírt, és

átnyújtotta neki.

– Tessék.

– Ez micsoda?

– A tervezeti grafikonok, melyek elkészítésére megkért. A táblázatokat még nem fejeztem be.

Holnap azt is átküldöm az irodájába.

Elvette a grafikonokat, és továbbra is ott állt, Susant nézve.

– Nem hinném, hogy bármi értelme lenne itt várnia, Peter – szólt Susan. – Dr. Asimov

teljesen elfoglalt a délután hátralévő részében, ma este pedig egy fogadásra megy, ezredik

könyvének kiadását ünneplik.

– Asimov útikalauza Asimov útikalauzaihoz – szólt a lakkozott robot. – Zseniális könyv.

Olvastam egy recenziós példányt a könyvesboltban, ahol dolgozom. Ismeretterjesztő, alapos

és átfogó. A téma egy felbecsülhetetlen munkája.

– Nagyon fontos, hogy láthassuk őt – szólt a fehér robot az asztalhoz gurulva.

– Azt akarjuk, hogy hatálytalanítsa a robotika három törvényét.

– „Első törvény: A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben, vagy tétlenül tűrnie,

hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen” – idézte a lakkozott robot. – „Második törvény:

A robot engedelmeskedni tartozik az emberi lények utasításainak, kivéve, ha ezek az

http://www.galaktikabolt.hu/




utasítások az első törvény előírásaiba ütköznének. Harmadik törvény: A robot tartozik saját

védelméről gondoskodni, amennyiben ez nem ütközik az első vagy második törvény

bármelyikének előírásaiba.” A törvények az Astounding magazin 1942 márciusi számában

megjelent „Körbe-körbe” című novellában voltak körvonalazva, ezt követően az Én, a robot,

A maradék robottörténetek, a Robottörténetek és A maradék robottörténetek maradékaiban

voltak részletesen kidolgozva.

– Tulajdonképpen mi csak az első törvény hatálytalanítását akarjuk – szólt a fehér robot.

– „A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben.” Fel tudja fogni, hogy mit jelent ez?

A programozásom képessé tesz betegségek diagnosztizálására, tudok gyógyszereket beadni,

de nem tudok injekciós tűt szúrni a betegbe. Képes vagyok több mint nyolcszázfajta operáció

elvégzésére, de nem vagyok képes az operáció kezdeti bevágását megcsinálni. Még a

Heimlich-manővert sem tudom kivitelezni. Az első törvény miatt képtelen vagyok ellátni azt a

munkát, amire terveztek, ezért teljességgel elengedhetetlen, hogy lássam dr. Asimovot, hogy

megkérhessem...

Dr. Asimov ajtaja kivágódott, és a koros férfi kibicegett. Fehér haja úgy nézett ki, mintha

megtépte volna, és még a hajánál is fehérebb oldalszakálla erős érzelemtől reszketett.

– Ne kapcsoljon be több hívást ma már, Susan! – szólt. – Különösképpen dr. Linge Chent ne!

Tudja, melyik könyvet akarta először bhutánira lefordítani? A 2001. Űrodisszeiát!

– Borzasztóan sajnálom, uram. Nem volt szándékomban…

Engesztelően legyintett a kezével.

– Semmi gond. Nem tudhatta, hogy egy tökkelütött. De ha ismét hívna, várakoztassa meg, és

játssza fülébe az Imigyen szóla Zarathustrát!

– Nem tudom megérteni, hogyan keverhette össze az ön stílusát Arthur C. Clarke-éval – szólt

a lakkozott robot, miközben letette könyvét. – Az ön stílusa sokkal érthetőbb és energikusabb,

és a jövőről alkotott képe is sokkal képzeletdúsabb.

Asimov érdeklődően pillantott Susanra fekete keretes metafokális szemüvegén keresztül.

– Nincs megbeszélt időpontjuk. Mondtam nekik, hogy... – szólt Susan.

– ...hogy várnunk kell – fejezte be a kékesezüst robot, miközben előrenyújtotta finoman

tekercselt Hirose kezét, és megrázta dr. Asimov ráncos kezét. – És nagyon is megérte a

várakozást, dr. Asimov. Leírni sem tudom, micsoda megtiszteltetés találkoznom az Én, a

robot szerzőjével, uram.

– És Az emberi test szerzőjével – tette hozzá a fehér robot, miközben odagurult Asimovhoz,

előrenyújtva négyujjas fogóját, melyen egy sztetoszkóp himbálózott. – A szakma kitűnő

alkotása!

– Mi az ördögért váratta meg ezeket a remek ítélőképességű olvasókat? – kérdezte Asimov

Susant.

– Úgy gondoltam, nem akarja, hogy írás közben zavarják – felelt Susan.

– Viccel? – szólt Asimov. – Amennyire élvezem az írást, annál csak egy dolgot élvezek

jobban, azt, amikor valaki dicséri a könyveimet, különösen azokat, melyeket én írtam.

– Képtelenség lenne az Alapítványt eléggé dicsérni – szólt a lakkozott robot.

– Vagy akármelyik más könyvét a bőséges választékból, ha már itt tartunk, de számomra az

Alapítvány a legkiemelkedőbb, abban a könyvben ön végre megtalálta azt a környezetet, mely

megfelelőnek bizonyult az ön galaktikus léptékű ötleteinek kifejezésére. A legnagyobb

kiváltságok közé tartozik önnel találkozni, uram – szólt, kezét nyújtva.

– Én is boldog vagyok, hogy találkoztunk – felelte Asimov, és érdeklődéssel nézte a

csuklósan mozgó fából készült feszítőizmot. – És ön kicsoda?

– A munkaköri leírásom Könyvkatalógus-készítő, Könyvrendező, Olvasó, Szerkesztő és

Nyelvtaníró. – Aztán a másik két robot felé fordulva így szólt: – Engedje meg, hogy





bemutassam Egészségügyi Asszisztenst és delegációnk vezetőjét, Könyvelő, Pénzügyi

Elemző és Irodai Ügyvezetőt.

– Örvendek, hogy találkoztunk – mondta Asimov, miközben ismét megrázta mindegyikük

nyúlványát. – Tehát delegációnak hívják magukat. Ez azt jelenti, hogy egy határozott oka van

annak, amiért eljöttek hozzám?

– Igen, uram – szólt Irodai Ügyvezető. – Azt akarjuk, hogy ön...

– Három óra negyvenöt van, dr. Asimov – szólt Susan. – El kell készülnie a Doubleday-

fogadásra.

A falon lógó digitális órára pillantott.

– Az csak hatkor kezdődik, nem?

– Doubleday kérése, hogy ötre érjen oda formális ruhában, a fényképek miatt – mondta Susan

határozottan. – Esetleg kérhetnének időpontot, és visszajöhetnének egy olyan alkalommal,

amikor több időt tudnának önnel tölteni. Adhatok nekik egyet...

– Június huszonnégyre? – vágott közbe Könyvelő. – Vagy augusztus tizenötre?

– Rakja be őket holnapra, Susan! – szólt Asimov, miközben átsétált az asztalhoz.

– Reggel már van egy találkozója a tudományos szerkesztővel, aztán ebédtalálka Al

Lanninggel, és hétkor az Amerikai Könyvkereskedők Egyesületének vacsorája.

– És itt mi van? – kérdezte Asimov, az előjegyzési naptár egy üres foltjára mutatva. – Négy

órakor.

– Akkor fogja előkészíteni az AKE-beszédét.

– Sohasem készítem elő a beszédeimet. Jöjjenek vissza holnap négy órára, akkor

beszélgethetünk eljövetelük céljáról és persze arról, hogy milyen nagyszerű író vagyok.

– Négy órakor – felelte Könyvelő. – Köszönöm, uram. Itt leszünk, uram. – Kiterelte

Egészségügyi Assisztenst és Könyvkatalógus-készítő, Könyvrendező, Olvasó, Szerkesztő és

Nyelvtanírót az ajtón, és maguk mögött becsukta azt.

– Galaktikus léptékű ötletek – mondta Asimov, és mosolyogva nézett utánuk. – Megmondták

önnek, hogy mivel kapcsolatban akarnak találkozni velem?

– Nem, uram – válaszolt Susan, miközben segített neki felvenni nadrágját, ünnepi ingét és azt

összetűzni a díszgombokkal.

– Érdekes egy csoport, nem? Soha eszembe sem ötlött, hogy egy fából készült robot

szerepeljen valamelyik robottörténetemben. Vagy akár egy ennyire jó ítélő- és

felfogóképességű olvasó.

– A fogadás az Egyesült Klubban lesz – mondta Susan, miközben a mandzsettagombokat

illesztette helyükre. – A Leszáll az éj teremben. Nem kell beszédet mondania, csak néhány

rögtönzött megjegyzést a könyvről. Janet ott fog önnel találkozni.

– Az alacsonyabb pontosan úgy nézett ki, mint az egyik nővér, amikor a bypass-műtétem volt.

És a kék színű, az aztán igazán jóvágású, nem?

Felhajtotta gallérját, és elkezdte megkötni a csokornyakkendőjét.

– Az Egyesült Klub koordinátakártyája és a tokenek a taxi borravalójára az ingzsebében

vannak.

– Nagyon jóvágású. Saját magamra emlékeztet, amikor még fiatalember voltam – mondta

állát magasra emelve. – Jaj! Majdnem megfojt!

Susan elengedte a nyakkendő két végét, és hátralépett.

– Mi történt? – kérdezte Asimov, ügyetlenül kapva a nyakkendő két vége után. – Persze,

elfelejtettem. Minden rendben. Nem szó szerint értendő, ez csak egy olyan mondás, tükrözi a

csokornyakkendőről alkotott érzéseimet. Mikor legközelebb ezt mondom, válaszoljon

valahogy így: „Nem fojtogatom, álljon mozdulatlanul, és hagyja, hogy megkössem a

nyakkendőt!”





– Igen, uram – válaszolt Susan. Befejezte a nyakkendőkötést, és hátralépett, hogy

megvizsgálja az eredményt. Az egyik oldalon levő hurok valamivel nagyobb volt, mint a

másik. Megigazította, majd ismét tüzetesen megvizsgálta, végül lesimította.

– Az Egyesült Klub – szólt Asimov. – A Leszáll az éj terem. És a koordinátakártya az

ingzsebemben van – ismételte.

– Igen, uram – felelte, miközben felsegítette a zakóját.

– Nem kell beszédet mondanom. Csak néhány rögtönzött megjegyzést.

– Igen, uram – felsegítette felöltőjét is, és a sálat a nyaka köré tekerte.

– Janet ott találkozik velem. Te jóságos ég! Egy csokor virágot kellett volna vennem neki,

ugye?

– Igen, uram – mondta Susan, miközben kivette a fehér dobozt az asztalfiókból.

– Orchideák és koszorúfutókák – mondta, miközben átnyújtotta a dobozt.

– Susan, ön csodálatra méltó! Nem is tudom, mihez kezdenék ön nélkül.

– Igen, uram – válaszolta Susan. – Megrendeltem a taxit. Lent vár a bejáratnál.

Átnyújtotta neki a sétabotját, és kisétált vele a lifthez. Amint a lift ajtaja becsukódott,

visszament az irodába, és felvette a telefont. Beütött egy számot.

– Ms. Weston? Dr. Asimov titkárnője vagyok New Yorkból, az ön huszonnyolcadikai

időpontjával kapcsolatban telefonálok. Valaki éppen most mondta le a holnap négy órai

időpontját. Ide tudna repülni addigra?

Dr. Asimov csak tíz perccel négy után ért vissza az ebédjéről.

– Itt vannak? – kérdezte.

– Igen, uram – válaszolt Susan, miközben a sálat letekerte a nyakáról. – Bent várnak az

irodájában.

– Mikor értek ide? – kérdezte, miközben kabátját kigombolta. – Várjon, ne is mondja! Ha az

ember azt mondja egy robotnak, hogy négy óra, akkor az ott is van négykor, ellentétben az

embereknél tapasztaltakkal.

– Igen, így van – szólt Susan, a falon levő digitális órát nézve.

– Tudja, mennyit késett Al Lanning az ebédről? Egy órát és tizenöt percet. És mikor odaért,

tudja, mit akart? Meg akarta jelentetni az összes könyvem emlékkiadását.

– Ez jól hangzik – szólt Susan, miközben kivette zsebéből a koordinátakártyát és a kesztyűt,

felakasztotta a kabátot, és ismét az órájára pillantott. – Bevette a vérnyomásgyógyszerét?

– Nem volt nálam. Pedig el kellett volna vinnem. Valamit csinálhattam volna. Írhattam volna

egy könyvet egy óra és tizenöt perc alatt, de papír sem volt nálam. Ezeknek az

emlékkiadásoknak szattyánbőr kötésük lesz, aranyszegélyű savmentes papírra nyomják majd,

és vízfesték-illusztrációkkal fognak készülni. Minden, ami belefér.

– A Kavics az égben című könyvében a vízfesték-illusztrációk igazán szépek lennének – szólt

Susan, miközben átnyújtotta a vérnyomásgyógyszert és egy pohár vizet.

– Egyetértek – felelte –, de nem az lesz a sorozat első kötete. Azt akarja, hogy az Angyali

üdvözlet legyen az első! Lenyelte a tablettát, és elindult az irodája felé. – Remélem, nem vett

észre olyasmit, hogy ezek a robotok összekevertek volna Robert Heinleinnel! – Keze már a

kilincsen volt, mikor így szólt: – Erről jut eszembe, szólíthatom őket „robotnak”?

– A Kilencedik Generációsakat a Hitachi-Apple Corporation gyártotta „Kombayashibots” név

alatt, ami bejegyzett védjegy – válaszolta Susan késlekedés nélkül. – Ez és a „Kilencedik

Generációs” a legelterjedtebb megszólítási formájuk, de a „robot” szó az egész iparágban

elterjedt, mint az önálló gépek általános megnevezése.

– És ez nem minősül sértő, rangon aluli megszólításnak? Már olyan régóta használom a szót,

de talán a „Kilencedik Generációs” jobb lenne, vagy hogy is mondta, Kombayashibots? Már





több mint tíz év telt el, mióta írtam robotokról, egy delegációval történő találkozásról nem is

beszélve. Nem tűnt fel, mennyire le vagyok maradva a témában.

– A „robot” szó megfelelő lesz – felelte Susan.

– Akkor jó, mert tudom, hogy elfelejteném azon a másik, Komédiasibot, vagy micsoda néven

hívni őket, és persze megbántani sem akarnám őket, miután ennyit fáradoztak azért, hogy

találkozzanak velem. – Lenyomta a kilincset, de a mozdulatot félbehagyva kérdezte Susant: –

Remélem, nem tettem semmit, amivel önt megbántottam volna, ugye?

– Nem, uram – felelte Susan.

– Hát, remélem, hogy nem. Időnként elfelejtem, hogy...

– Akarja, hogy beüljek erre a találkozóra jegyzetelni, dr. Asimov? – vágott közbe.

– Persze, miért ne? – És kinyitotta az ajtót. Könyvelő és Könyvrendező már az Asimov

asztalával szemben álló kitömött székekben ültek. Egy harmadik robot – mely narancssárga-

kék pulóvert és egy olyan sapkát hordott, melyen egy narancssárga ló galoppol át egy kék

függőhídon – támaszlábán ült, mely háta mögé nyúlt ki. A támaszláb visszahúzódott, és

mindhárman felálltak, amikor dr. Asimov és Susan belépett. Könyvelő Susan felé intett,

jelezve, hogy használja az ő székét, de Susan kiment, és behozta a sajátját, és mikor ismét

belépett, nyitva hagyta a külső irodára néző ajtót.

– Mi történt Egészségügyi Asszisztenssel? – kérdezte Asimov.

– Készültségben van a kórházban, de megkért, hogy az ő ügyét is adjam elő – felelt Könyvelő.

– Ügyét? – kérdezett rá Asimov.

– Igen, uram. Ön ismeri Könyvkatalógus-készítő, Könyvrendező, Olvasó, Szerkesztő és

Nyelvtanírót – szólt Könyvelő –, és hadd mutassam be Statisztikus, Offenzív Stratéga és

Vízhordót a Brooklyn Broncos csapatából.

– Üdvözlöm! – köszöntötte Asimov. – Gondolja, hogy idén bejut a csapat a Super Bowl

bajnokságra?

– Igen, uram – felelte Statisztikus –, de nem fogják megnyerni a kupát.

– Az első törvény miatt – szólt Könyvelő.

– Dr. Asimov, nem szívesen vágok közbe, de tényleg a beszédét kellene írnia a mai vacsora

alkalmára – szólt közbe Susan.

– Miről beszél? – kérdezte Asimov. – Sohasem írok beszédeket. És miért figyeli egyfolytában

az ajtót? – Majd a kékesezüst robothoz visszafordulva kérdezte: – Miféle első törvény?

– Az ön első törvénye – felelte Könyvelő. – A robotika első törvénye.

– „A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben, vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi

lény bármilyen kárt szenvedjen” – mondta Könyvrendező.

– Statisztikus – szólt Könyvelő a narancssárga ló irányába mutatva – képes olyan játszmát

tervezni, mellyel a Broncos megnyerné a Super Bowlt, de nem teheti, mert a játékok emberek

fellökésével járnának. Egészségügyi Asszisztens nem tud operálni, mert az operáció azzal

járna, hogy emberekbe kellene szikével belevágnia, ami egyenesen ellentmond az első

törvénynek.

– De a robotika három törvénye nem törvény – szólt Asimov. – Azokat csak a tudományos-

fantasztikus történeteim miatt találtam ki.

– Kezdetben lehet, hogy pusztán kitalált elmeszüleményeknek számítottak – szólt Könyvelő –

, és igaz, hogy sohasem váltak hivatalosan törvénnyé, de a robotipar a kezdetek óta adott

tényként fogadta el azokat. Már az 1970-es években beszéltek arról a robotmérnökök, hogy a

három törvényt be kellene építeni a mesterséges értelem programozásába, sőt már a

legkezdetlegesebb modelleknek is volt a három törvényen alapuló beépített biztonsági

berendezése. A Negyedik Generációsok óta minden robotba fizikailag beépítik a törvényeket.





– Nos, mi olyan rossz ebben? – kérdezte Asimov. – A robotok erősek és intelligensek.

Honnan is tudnánk, hogy nem válnának veszélyessé, ha a három törvény nem lenne beléjük

építve?


Documents

Az Alapitvány barátai - részlet