DÉTÁRI LAJOS – PIETSCH TIBOR

DÉTÁRIAZ UTOLSÓ MAGYAR

VILÁGSZTÁRUlpius-ház Könyvkiadó

Budapest, 2013

ELŐSZÓ HELYETT„Détári Lajos az utolsóként

képviselte a pályán a klasszikus nagymagyar futballt. Azt, amelyikegyedülálló a világban. Amelyiktáplálta és kinevelte az újabb és újabbtehetségeket. Nem hasonlítható abrazillal, egészen mások a külső jelei,Európában pedig példa nélkül álló.Amit Schlosszertől kezdve, Sárosiékon,Puskásékon, Albertékon át Nyilasi,Törőcsik képviselt, az Détárivallezárult. Csodálatosan finom technika,fantasztikus játékkészséggel párosulva.Bohém, az életnek örülő, vidám, együttérző, mindig segítőkész lelkiadottságokkal, emberi empátiávalmegáldva. Ez nem tanítható, csak

örökölhető. Elleshető az elődöktől! Azolyan futballnagyságok, mint amilyenDétári is volt a pályán, játékoskéntmindezt megörökölték a csodálatosmagyar hagyományokat őrző futballcsaládtól! Az újabban szárnybontogatótehetségek is szép karrier előtt állnak,de már mások.”

Mezey György, korábbi szövetségikapitány, mesteredző

„Haragudtam Dömére! Amikorelőször – még a retrókorszakban… –leült velünk kártyázni a válogatottedzőtáborában, volt mersze ahhoz,hogy elnyerje az összes pénzünket.Másnap még bátrabbnak bizonyult: afenyegetések ellenére egy forintot sem

adott vissza. Ha ezek után azt mondom,hogy a labdával még ügyesebben bánt,mint a kártyalapokkal, képzelhetik,mekkora futballista volt. Zseniális!Igaz, Mérnök utcai társaságunkbólHorváth Karcsi megfejtette, hogyan letthétszeres világválogatott: úgy, hogyamíg mások BEK-meccsekenszerepeltek, ő pont ráért… Komolyrafordítva: a legjobbakat kívánom neki!És ha jól megy a könyve, a pénzünketigazán visszaadhatná…”

Nyilasi Tibor, 70-szeres válogatottlabdarúgó, volt játékostárs

„Détári Lajos a példaképem, abálványom, az életem értelme voltvalamikor. A képe és az aláírása ott

volt a szobám falán, leskelődtem utánaa válogatott edzőtáborában, remegveolvastam a róla szóló híreket, olyanrajongója voltam, mint talán senki, ésolyan, mint sok százezer másiktizenéves fiú. Talán az is elmondvalamit a már-már betegesrajongásomról, hogy a banki és egyébkódjai-mat, számítógépes jelszavaimatma is az ő nevéből képzem. Nagy öröm,hogy később a munkám során, interjúkalkalmával, sőt, a pályán istalálkoztunk, összebarátkoztunk. Tény,hogy nem futotta be azt a karriert semedzőként, sem játékosként, amitbefuthatott volna, de nem szeretem,amikor olyanok bírálják ezért, akik anyomába sem értek. Másfelől: hozzá

fogható játékost azóta sem láttam ésma sem látok a futballpályákon.”

Szöllősi György, FourFourTwomagazin, főszerkesztő

„Döni világhírű játékosom volt.Sikerorientált futballistáról lévén szókönnyen megértettem magam vele.Hozzáállására jellemző, hogyakármerre járt, vezetők, játékostársakés szurkolók megbecsülését vívta ki.Hogy másokkal ellentétben én nemDömének, hanem Döninek hívtam,annak magyarázata: éreztetni akartamvele, hogy különösen fontos számomra.Tény és való, amikor a lányommal máregy párt alkotott, az öltözőbenóvatosabban dicsértem, sőt, vele

szemben még magasabbra tettem alécet, nehogy a többiek azt higgyék,kivételezem vele. Ha valaki öregbítettea magyar futball hírnevét külföldön, aző volt. Labdarúgásunk ikonja. Jóviszonyunk a mai napig megmaradt,már csak azért is, mert a kétlányunokám édesapja.”

Komora Imre, olimpiai bajnoklabdarúgó, Détári Lajos volt edzője és

apósa

„Kaptam tőle egy nagy méretűfotókópiát, melyen Pelével együttlátható. Nem csak a brazil király miattnem kell a kép alá írni, hogy jobbraDétári Lajos.”

Hegyi Iván, Népszabadság,

sportrovat-vezető

„Tudom, most illenék felemlegetniazt „a” nagy meccset, vagy azt „a”parádés gólt, de nekem mégis mindigcsak az az icipici, mondhatnijelentéktelen, Egerben lejátszottbajnoki jut eszembe a nyolcvanas évekközepéről, amikor a pályára kikocogóHonvéd csapatában felbukkant egyszőke üstökű ifjú, és a kezdő sípszóután varázsolni kezdett a labdával. Avilágsztárrá lett labdarúgó soha, alegnagyobb csillogás közepette, ésazután sem lett más, mint amilyenakkor volt azon az ütött-kopott magyarpályán: „a Döme – Détári Lajos.”

Vincze András, Nemzeti Sport,

labdarúgórovat-vezető

„A könyv címe találó, szerintem isDétári Lajos volt az utolsó olyanmagyar sztár, akit világszerte ismernek– és elismernek. Ha Németországbanmeghallja valaki a nevét, gondolkodásnélkül vágja rá, hogy az EintrachtFrankurt korábbi klasszisáról van szó.A válogatottnál élmény volt vele együttdolgozni, sajnos nem úgy alakultak adolgok, ahogy szerettük volna – de eznem az ő hibája volt, hanem a csapaté.Közel áll hozzám a személyisége, merttisztelem és becsülöm az olyanembereket, akiknek van karakterük ésvan véleményük, s ha úgy tartjákhelyesnek, az árral is szemben mennek.

Ő ilyen!”Huszti Szabolcs, 51-szeres válogatott

labdarúgó

„A Döme? Az első, ami eszembe jutróla, hogy jó szívű srác! A második az,hogy egy igazán komoly csapatban jóltudtunk volna együtt játszani. Mi aharmadik? Kettő nem elég?”

Törőcsik András, 45-szörösválogatott labdarúgó, volt játékostárs

BEMELEGÍTÉSHuszonnégy évesen vitt volna a

Barcelona. Nem rajtam múlt, hanemegymillió dolláron. Vagy inkább egy-kétember kicsinyességén. Hogy azt nemondjam, korlátoltságán.

Történt, hogy 1987 májusában, aTatabánya elleni bajnoki utánmegkeresett Skender Fani, a menedzser.Azzal állt elém, hogy Lajos, a Barcelonamost már komolyan érdeklődik irántad.Boldogan mennék, feleltem kapásból. Ezúgy hangozhatott, mintha csak a sarkifűszereshez kellett volna leugranom…

Barcelona azért messzebb van. Deegyik pillanatról a másikra elérhetőközelségbe került.

Bécs volt az első állomás.

És az utolsó.Skender Faninak ott volt irodája.

Szívesen mentem Bécsbe. Két évvelkorábban ott nyertünk három nullára,azzal jutottunk ki Mexikóba. Rúgtam isegy szép gólt. Egy remek Esterházy-beadás balról, egy lövőcsel (akedvencem…), egy lövés – és háromnulla ide. A lelátón jóformán csakmagyarok, képzelhetik, milyen érzésvolt. A világból kiszaladtam volna, decsupán az oldalvonalig jutottam,tudniillik Kardos Józsi elkapott. Mitelkapott, ahogy rám vetette magát,letépte a nyakamban lógó láncot. Igaz,azzal a lendülettel elkapta, majdvigyorogva a kezembe nyomta. Kicsitsem tudtam rá haragudni. Nem mintha

egyáltalán akartam volna.Szóval, Skender Fani irodája. Ki az

első, aki szembejön velem? A Mágus.Mármint a Verebes. Komora Imrével, azapósommal, egyben edzőmmel azelőtérben üldögélünk, amikor nyílik azajtó, és kilép a Mágus. Úgy járkált aztánki-be, mint Hippolyt. Lakájosan mozgott,annyi szent.

Amíg mi kint várakoztunk, odabentSándor György, a Budapesti Honvédakkori elnöke és Skender Fani igyekezetttető alá hozni az üzletet, a BarcelonátJoan Gaspart alelnök képviselte –telefonon. Akadtak kevésbé biztatójelek. A Mágus például egyszer csak ígyfordult apósomhoz: „Te, Imre, egykocsival jöttetek?”

„Persze, miért?” – kérdezett visszaImre bá’.

„Csak azért, mert odabent akkoraszámokkal dobálózik a Sándor, hogynem fogjátok hazavinni.”

Végül hazavittük. Főleg azért, mert anap végére mindenben megállapodtunk.Előbb a két klub, aztán a Barcelona ésén. Szerintem velem könnyebb dolgukvolt a katalánoknak… Az egyezség négyévre szólt, a Honvéd kétmillió dollártkapott értem.

Azazhogy… Csak kapott volna.Mielőtt hazaindultunk, mindenki

gratulált nekem. Lelki szemeim előtt márláttam, ahogy magamra öltöm agránátvörös-kék mezt, Bernd Schustermögött, Gary Lineker előtt kifutok a

Camp Nou gyepére, és az elsőhúszméteres szabadrúgást betekerem,mondjuk a Real Madrid kapujának jobbfelső sarkába. Vagy a bal alsóba, édesmindegy. Bár ha választani lehet, akkormár inkább a jobb felsőbe.

Az igazság az, hogy beleéltem magam.Nem kellett volna.A tárgyalás után autóba pattantunk, és

meg sem álltunk – Debrecenig. Az időtájt azért nem lehetett száguldozni.Mercik helyett Ladák repesztettek amagyar utakon, sztrádát legfeljebb akkorláttam, ha valamelyik német krimibenautós üldözés zajlott. Debrecenbeviszont muszáj volt elvergődnöm, mertmásnap ott játszottuk az utolsóbajnokinkat. Hajnali fél háromkor értem

oda. Hulla fáradt voltam, nem is kellettvolna pályára lépnem, mert sok tétje márnem volt a meccsnek, mégis vállaltam ajátékot. Bodonyi Béla révén gyorsanrúgtunk kettőt, ezzel elrendeztük amérkőzést. A nagy hőségben senki nemtudott parádézni. Én sem. Mondom, hullafáradt voltam. Örültem, hogy nyertünk,örültem, hogy vége.

Örültem, hogy megyek Barcelonába.Azt nem tudtam, hogy az elnök, Josep

Lluís Núnez fia is eljött Debrecenbe.Amikor kiléptem az öltözőfolyosóról,váratlanul elém toppant. Mi volt,kérdezte. Meleg, válaszoltam.Barcelonában is meleg lesz, fűzte hozzá.Részemről nem gond, mosolyogtam,majd elbúcsúztunk.

Másnap a Duna Intercontinentalban(az ifjabbak kedvéért: a mai MarriottHotelben) találkoztunk délelőtttizenegykor. A Barcelona addigramódosított az ajánlatán. Az első,ugyebár, úgy szólt, hogy négy évrevesznek meg kétmillió dollárért. A„frissített” változat meg úgy, hogyegymilliót adnak egy évre, és habeválok, maradok még jobb pénzért, hanem, ingyen visszajöhetek.

A Honvéd ebbe nem ment bele. Azüzlet elúszott. A Real elleniszabadrúgásgólomról szőtt álmomszertefoszlott.

Holott nem lett volna az rossz bolt.Sőt! Ha jól megy nekem a Barcában,márpedig meggyőződésem, hogy

megálltam volna a helyem, egy év múlvaa Honvéd annyit kérhetett volna értem,amennyit nem szégyell. Tekintve, hogyakkoriban a vezetők nem voltak éppenszégyenlősek, nagyot kaszálhattakvolna…

Amikor az Intercontinentalbólhazaértem, a feleségemnek mindösszeannyit mondtam, ne csomagolj.Nagyjából ennyi beleszólásom volt azegészbe. Magas szinten ment a biznisz,még Imre bá’ sem tudott segíteni.Tulajdonképpen még örülhettem, hogymajdnem a Barcelona játékosa lettem.Hat-hét magyar labdarúgóért adtakösszesen annyit, amennyit a katalánokkínáltak értem. Mégsem engedtek el.

Augusztusban már a

Világválogatottban léphettem pályára. AWembleyben gálázó együttest az a TerryVenables irányította, aki Barcelonábanaz edzőm lett volna. Kedvesen átölelt, ésazt mondta, sajnálja, hogy nem lettem ajátékosa. Mondtam, hogy én issajnálom…

Amikor eldőlt, hogy nem mehetekSpanyolországba, azzal vigasztaltammagam, hogy nem én szúrtam el. Ha éncseszem el, rettenetesen bántott volna,így azonban, bármily fura, nem voltamannyira ideges. Meglehet, azért sem,mert ott volt a többi ajánlat.

Ráadásul az Eintracht Frankfurt és aMonaco egyaránt hajlandó voltkielégíteni a honvédos – és még ki tudja,milyen – elöljárók kétmillió dolláros

vágyát. Ha visszapörgetem az akkorieseményeket, rá kell döbbennem, amagyar vezetők sok mindenben nemtámogattak. Ők játszották a Gazdálkodjokosan!-t, én nem voltam több egybábunál. Nekik minden gyorsan kellett,kizárólag az vezérelte őket, hogy minélnagyobbat szakítsanak. Érdekelte is őket,hogy velem mi lesz?!

Június tizenhetedikén az Újpest és aPécs vívta az MNK-döntőt, aszékesfehérvári találkozó szünetébenDeák Gábortól, az Állami Ifjúsági ésSporthivatal – bizony, volt ilyen is! –elnökétől vehettem át a gólkirálynak járóelismerést. Egy kis Polski kulcsát…Mielőtt mentem volna egy kört, Deákmegkérdezte tőlem, hogy a Frankfurthoz

vagy a Monacóhoz szeretnék-e menni.Megsúgtam neki, hogy a Monacóhoz.Néhány nappal később tudatták velem,hogy mehetek – a Frankfurthoz.

Ha akkor lett volna egy profimenedzserem, biztos, hogy valamelyiksztárklubban kötök ki. De nem volt. Azén időmben még ilyenekről tárgyaltunk,hogy: telefon lesz? Vagy: színestelevízió lesz? Esetleg: kocsi lesz?1987-ben Magyarországon öt évet kellettvárni egy telefonra. Vonalasra, nemmobilra. (Habár hordozható volt az is:némelyiknek olyan hosszú zsinórja volt,hogy egyik szobából át lehetett húzni amásikba…) Amikor először kimentem azNSZK-ba, tágra nyílt szemekkelkérdezték tőlem, hogy van-e nálunk autó.

Volt, aki arról faggatott, hogy van-e mitennünk. Ami azt illeti, szívesen elhívtamvolna egy disznóvágásra…

Csupán a miheztartás végett: aBarcelona 250 ezer dollárt kínált nekem.Egy évre. Plusz a prémiumok. Lakást,kocsit és színes tévét is kaptam volna.Hogy milyen kocsit, azt már nem tudom,odáig sajnos nem jutottunk el…

2013. április 24-én töltöttem be azötvenet. Elégedett ember vagyok, kétcsodálatos lány, Dóri és Zsani boldogédesapja. Kétszer nősültem, kétszerváltam el. Az elmúlt évek, sőt évtizedeksorán sok mindennel megvádoltak. Ajogos kritikát mindig elfogadtam, azaljas támadások mellett azonban nemmentem el szó nélkül. Az összes

rágalmazási és becsületsértési pertmegnyertem. Nem hinném, hogy bárkinekis okot adtam volna arra, hogyellenségemmé váljon, de őszinte leszek:fikarcnyit sem érdekel, ha valaki ferdeszemmel néz rám. Tudom, ki fontosszámomra, és ki nem.

Mondom, elégedett és boldog vagyok.Néhányszor mégis rám tör a szívszorítóérzés: nem adatott meg, hogy igazán nagycsapatban bizonyítsak. Pedig nem csak aBarcelona hívott.

Hanem a Juventus, a Milan és aNapoli is.

És most csak a legnagyobbakatemlítettem. Mindig Olaszországbanakartam játszani. Varázsa volt annak azországnak. Ahogyan a bajnokságának.

Mint málnás a macit, úgy vonzotta azseniket a Serie A. Ha a Juventus, aMilan és a Napoli nem is jött össze, aBologna, az Ancona és a Genoa igen. Demás a kiesés ellen küzdeni, mint abajnoki címért csatázni. És más a Milanszerelését viselni, mint a Bolognáét.Csíkos mindkettő, a különbség mégisleírhatatlan…

Hét vastag albumot őrzök odahaza.Nem vagyok nosztalgikus alkat, ámolykor fellapozom egyiket-másikat, éselidőzöm a pályafutásomat megörökítőcikkek, fényképek fölött.Könnycseppeket nem hullajtok, nincs ismiért, de megesik, hogy eljátszom agondolattal, mi lett volna, ha 1987nyarán a Barcelonához szerződhetek.

Vagy 1988 januárjában.Merthogy akkor is megkeresett a

Barca…De ez már egy hosszabb történet,

amely nem is innen, hanem aPestszentlőrinc és Kispest határábanfelhúzott Állami lakótelepről indul.Annak is az egyik szoba-konyháslakásából. Jobban mondva: az onnanharminc méterre található focipályáról.

Ahol még csak nem is hallottam aBarcelonáról.

KEZDŐRÚGÁSAz első fix pont az életemben, hogy

1963. április 24-én születtem.Ez még akkor is így van, ha az első

igazolásomban nem ez a dátum szerepelt.Még csak nem is az, hogy a nevemDétári Lajos. És töredelmesen bevallom,hogy az édesanyám neve sem stimmelt.De hát muszáj volt hamisítani, hogytízévesen már bajnoki meccsenjátszhassam a tizenkét évesek között…

Az Állami lakótelep volt az otthonom.Persze nemcsak az enyém, hanem aszüleimé és a négy testvéremé. Valamintszáznál is több családé. Nagycsaládé,hiszen szinte mindenütt négy-öt gyerekvolt – szoba-konyhás lakásokban.Elfértünk, megfértünk egymás mellett.

Némi múltidézés, úgy hiszem, ehelyütt belefér. Az Állami lakótelep azegykori Magyar Lőszergyár-telep, a maiHavanna lakótelep helyén állt több mintöt évtizedig. Bár a telepi utcákbólmajdnem annyi volt, mint égen a csillag,sokáig egyiket sem nevezték el, csak azépületeket számoztak meg. Nekem ismesélték, így elmesélem én is, hogy atrianoni békediktátum utáni évekbensokan költöztek a telepre Erdélyből,Felvidékről és Délvidékről, és a sorsáltal összefonódott emberek összefogásaés munkabírása takaros kisvárossávarázsolta a telepet. Felhúztak előbb egypolgári, majd egy elemi iskolát, aztánegy óvodát, és bár a legtöbbendolgoztak, a rászorulóknak létrehoztak

ingyen konyhát és tisztasági fürdőt is.Sőt, a két világháború közöttadakozásból és közmunkából felépítettéka Szent László-templomot.

Hála Istennek, mi a telep közepén, hafellengzősen akarok fogalmazni, akkor aközpontjában fekvő futballpályátólkőhajításnyira laktunk. AzAszfaltútépítők-pálya volt a miszentélyünk. Ha nem az óvodában vagyaz iskolában voltunk, ott fociztunk. Vagyszedtük a labdát a nagyok edzésein,meccsein. A felnőttek a Budapestkettőben, de az is lehet, hogyharmadosztályban játszottak. Nem voltaképpen a csúcson, mégis felnéztünk rájuk.Olyanok akartunk lenni, mint ők. Bajnokimeccset játszani az Aszfalt’ mezében –

az volt a nagy álmunk!A pályán rendszeresen összejöttek a

telepiek. Nézték az edzést, kártyáztak,beszélgettek. Volt egy szomszédunk, aVinye báró. Pataki volt a vezetékneve,ám mindenki Vinye bárónak szólította.Ha nem zsugázott, odahívott magához, éseleinte közelről, aztán egyremesszebbről dobálta nekem a labdát,amit jobbal, ballal felváltva kellettvisszarúgnom. Ötéves lehettem ekkor.Órákon át gyakorolt velem, ha eztveszem alapul, ő volt a nevelőedzőm…

Az első „külvilági” futballélményemis Vinye báróhoz fűződik. Óriási fradistavolt, ha tehette, elment Albertékmeccseire. Egy nap azonban kissé rosszállapotban érkezett haza. Be volt rúgva,

mint a szamár… Másnap duplán fájhatotta feje, ugyanis emiatt nem tudott kimennia Honvéd–Fradira, holott két jegye isvolt rá. Erzsi néni, a felesége, miutánszembesült azzal, hogy pityókás férjeképtelen elbotorkálni a Honvéd-pályára,megkérdezte tőlem, nem kérem-e a kétbelépőt. Naná, hogy kérem, feleltem, ésamint a kezembe nyomta a jegyeket, úgyéreztem, hogy a világ legnagyobb kincselapul a markomban.

Hétévesen így jutottam el életem elsőfutballmeccsére.

Telt ház, huszonötezer néző voltKispesten. Én a régi óra alatt ültem, éscsak ámultam. Ha valaki koppanásthallott, az az állam volt… Tichy Lajositt, Albert Flórián ott… A többiek

mondták, hogy őket kell figyelni, de hanem mondják, akkor is rájöttem volna.Káprázatos volt, amit a labdávalműveltek. Pusztai kettőt lőtt, Pintéregyet, három nullára nyert a Honvéd.Akkor még nem tűnt fel, de azon amérkőzésen játszott a leendő apósom is.Ha már itt tartunk: egy-két Komoramanapság is beférne a magyarcsapatokba…

Olyan szerencsém volt, hogynyolcszáz méterre laktunk a kispestipályától – igaz, akkora mázlim meg nemvolt, mint Puskásnak meg Bozsiknak,hiszen ők közvetlenül a pálya mellettéltek… Az első látogatásomat egyretöbb követte. A haverokkal szépenkisétáltunk és áhítattal néztük Kocsis

Lajosékat. Ha nem volt jegyünk, akkor isbejutottunk valahogy. Előfordult, hogy ahátsó pályán melegítő játékosokengedtek be minket a temető felől, de azis megesett, hogy fogtuk magunkat, ésbemásztunk. Egyszer sem kaptak el… ANépstadionban rendezett kettősrangadókra is úgy mentünk be, hogy egyfelnőtt kabátja alá bújtunk, vagymagának a jegyszedőnek esett meg aszíve rajtunk, és amikor senki nemfigyelt, bezavart bennünket. Az már a mifeladatunk volt, hogy a hetven-nyolcvanezer ember között helyettaláljunk magunkat. Megoldottukvalahogy.

Látják, ez is különbség a régi időkmeg napjaink focija között. Hajdanán

mindenki mindent megtett azért, hogysokan legyenek a lelátón, ezzel szembenmostanság az dívik, hogy tulajdonosként,akit csak akarok, kitiltok a stadionból…

Na de, túl messzire mentem.Kanyarodjunk csak vissza az Állami

lakótelepre és a hatvanas évek végére, ahetvenesek elejére. Aki akkor voltgyerek, emlékezhet rá, másnak talán nemárt, ha tudja, hogy abban az időben nemvolt számítógép, zsebtelefon, de mégparabolaantenna sem. Ha volt egyfekete-fehér televíziója a családodnak,már király voltál. Mit számított, hogybizonyos napokon nem volt adás?!Habár engem a tévé sem izgatott. Csak alabda. Voltak barátaim, a telepen szinteaz összes gyerekkel jóban voltam, de a

labda, az volt az én igazi társam. Másnakegy kutya a leghűségesebb társa, nekem alabda volt az. Még úgy is, hogy sokáignem volt saját labdám.

Említettem már, öten voltunktestvérek. István bátyám is focizott,később Zoltán öcsém is. Két nővérem,Ibolya és Kati kézilabdázott. Szerintemmindannyiunk jele labda volt azóvodában…

Engem már egészen kicsi korom ótaDömének hívnak. Lajosnak legfeljebbakkor szólít valaki, ha haragszik rám…Egyedül Imre bá’nak voltam és vagyokDöni, fogalmam sincs, honnan jött ezneki. De nem zavar. Megszoktam.

Hogy miért lettem Döme? Aszomszédunkban lakott egy tizenkilenc-

húsz év körüli lány – sosem kérdeztemmeg tőle, hány éves –, és mert állítólaggyakorta duzzogtam, dörmögtemvalamiért, egyszer csak elnevezettDörmögő Dömének. Idővel a Dörmögőelmaradt, a Döme ellenben megmaradt.Még az Eintracht Frankfurtcsapatkapitánya, a maga hatszázkétBundesliga-fellépésével csúcstartónakszámító Karl-Heinz Körbel (apropó, abeceneve: Charly) is így hívott.Negyvenegynéhány esztendő távlatábólmondhatom, hozzám nőtt a Döme név.Ha netán olvassa ezeket a sorokat:ezúton is köszönöm a szomszéd lánynak!

A telep közepén volt egy derítő. Attólészakra, nyugatra, délre és keletre pedigindultak az utcák. Vagy inkább sétányok.

Egyforma házak sorakoztak egymásmellett, egyik sem lógott ki a sorból.Sem felfelé, sem lefelé. Érdekes,különös világ volt. Még talánelbűvölőnek is mondhatom.

Annyi gyerek volt, hogy ha valakikésőbb ért ki a pályára, már nem tudottjátszani. Sok tehetség akadt, nem istudom, hogy tűntek el. AzAszfaltútépítőket két ember tartottaéletben. Longa Feri bácsi, az edző, ésSzegedi Feri bácsi, az elnök, az intéző ésa szertáros. Vagyis a mindenes. LongaFeri bácsi ízig-vérig Honvéd-drukkervolt, míg Szegedi Feri bácsi véresszájúfradista. De azért jóban voltak. ASzegedi Feri bácsi két fia is azAszfaltban játszott. Kár, hogy egy-két

meccset nem vettek fel az idő tájt,szívesen megmutatnám a mai fiataloknak,milyen jó hangulatú csörték voltak – aBudapest-bajnokságban.

Bármennyire is töröm a fejem, nememlékszem arra, milyen játékom volt.Egyáltalán volt-e. Legfeljebb az, amit atestvéreimtől örököltem. Esetleg egyautó. Sokat nem játszottam vele, azbiztos. Jóval később volt egyLamborghinim és egy Lancia DeltaIntegralém, na, azt szerettem… A telepennemigen láttunk kocsit. Csodaszámbament, amikor egyszer a nagybátyámbeállított egy Velorexszel. De jólelvoltunk mi az autók nélkül is. Alakásunk nem lehetett nagyobb negyvennégyzetméternél. Beléptél, itt a konyha,

ott a vécé, amott a szoba. Ennyi. A maitrendi gyerekeknek azt is megmutatnám,hogy éltek sokan akkoriban.

Mielőtt bárki sajnálni kezdene, netegye. Boldogok voltunk. Nohaúgyszólván semmink nem volt, úgyéreztük, mindenünk megvan. Az emberekakkor segítették egymást. Nemirigykedtek a másikra. Más kérdés, hogynem is volt mit irigyelni a másiktól. Atelepiek kedvesek voltak egymással,figyelmesek. Ha valaki ráért, kisétált apályára, megnézett minket. Úgy kellettbennünket hazaterelni, ha besötétedett.De a szüleink tudták, hogy jó helyenvagyunk. Nem fenyegetett minketsemmilyen veszély. Egyrészt idegen besem mert jönni a telepre, másrészt mi is

csak a legritkább esetben hagytuk el atelepet. Ha a Honvéd-pályára mentünk,akkor. A telepen belül azt csináltunk,amit akartunk. Ott nem történhetettsemmi baj. Olyan, hogy betörés, lopás,uram bocsá’, erőszakos cselekedetelképzelhetetlen volt. Ha elmentélhazulról, mindent nyitva hagyhattál. Hanetán valamelyikünk bajba került,rögvest számíthatott a többieksegítségére.

Ha úgy volt, hazaszaladtunk egy szeletzsíros cukros kenyérért. Bizony ám,akkor nem a zsíros szerződés, hanem azsíros cukros kenyér lebegett a szemünkelőtt. Hol a Tücsökéknél, hol aSusiéknál, hol nálunk vágtuk be, aztánrohantunk vissza a pályára. Hm, most is

ennék egyet… Nem tudom, hány emberlakott összesen a telepen, ám azemlékeimben úgy őrzöm azt azidőszakot, hogy úgy éltünk ottmindahányan voltunk, mint egy nagycsalád. Ha valamid elfogyott, átmentél aszomszédhoz, kértél tőle, ha neki volt,örömmel adott, és amikor tudtad,visszaadtad.

Tiszta világ volt az. Nem olyan, mintmost.

Édesanyám a BKV-nál álltalkalmazásban, édesapám a Volánnál.Az öreg kocsikísérő volt. Anyu többműszakban dolgozott. Mindkettenrengeteget melóztak, de legalább voltmunkájuk. Öt gyereket kellett eltartaniuk,ám ami tőlük telt, megtették. Amúgy sem

voltak nagy igényeink. Egy pohár tej, egykaréj kenyér napközben. Este megmindig került valami az asztalra. Korgógyomorral soha nem aludtunk el.

De jó most visszaemlékezni erre…Meg nem mondom, miért, de

édesapámat nem érdekelte a futball.Megvolt a maga dolga. Most, hogyvisszagondolok, nem rémlik, hogybármelyik meccsünkre is kijött volna.Pisti és Zoli is ügyes volt, a bátyám azAszfaltútépítőkben játszott, az öcsémmég a Honvédban is, de aztánlemorzsolódtak. Én nem. Hogy sokravigyem, ahhoz persze nem csak tehetség,hanem kitartás és szerencse is kellett.Nekem mindháromból kijutott. Utólag aztmondom, nagy mázlim, hogy nem volt

más szórakozásunk, mint a foci. Nekünkez volt a boldogság. Nem hiányzottsemmi. Az ember ma már megvesz agyerekének minden játékot, mert így akarkedveskedni neki. Mert nincs ideje arra,hogy a gyerekkel foglalkozzon…

Röhejes vagy nem, de miközbenfolyton a labdát kergettük, azt semtudtuk, mi zajlik a nagyvilágban. Úgyértem, hogy a kerítésen túl.Tulajdonképpen fogalmunk sem voltarról, hogy mások jobban élnek. Miboldogok voltunk, úgy éreztük, amireszükségünk van, azt megkapjuk. Azthittük, mindenki így él. Gyerekkéntegyébként sem volt gondunk semmire.Reggel elmentünk óvodába, későbbpedig iskolába. Amikor már iskolások

voltunk, hazaértünk fél kettőre, ledobtuka táskát, aztán irány az Aszfalt-pálya!Félreértés ne essék, füves volt, nembitumenes…

Házi feladat? Na, az nem volt.Illetve… A suliban mindig megcsináltama leckét. Vagy legalábbis majdnemmindig. Az volt a titkom, hogy az óránmindig figyeltem. Nem leveleztem, nemamőbáztam, nem rajzoltam, figyeltem. Jóagyam volt. Amit mondott a tanár,megmaradt a fejemben. Sosem kellettotthon tanulnom. Jó volt a memóriám. Hafelelni kellett, a hármast, négyest mindighoztam. Később németül, görögül ésolaszul is úgy tanultam meg, hogyfigyeltem. Amit hallottam, elraktároztammagamban.

Megjegyzem, az órákon azért semrosszalkodtunk, mert tiszteltük atanárokat. Viselkedni kellett. Nemmondom, egy-két csínytevés becsúszott,de azért meg is kaptam a büntetésemet.Azok a körmösök… A hosszú, T-alakúvonalzóval… Édesanyáméknak perszenem mondtam el, hogy kaptam a sulibanöt körmöst, mert akkor tőlük is kaptamvolna még ötöt. Akkor rend volt ésfegyelem, neveltek minket otthon, ésneveltek minket az iskolában is. Azértbenne voltam néhány stikliben. Ott nemvolt olyan, hogy kihúzod magadvalamiből. Ha a bandából elindultvalaki, a többiek mentek utána. Mégistudtuk, hol a határ. A szüleimet egyszersem kellett berendelni a magatartásom

vagy a tanulmányi eredményeim miatt.Nem győzöm hangsúlyozni, tiszteltük apedagógusokat. Bezzeg manapság mástnem hallok, mint hogy verik atanárokat…

Ennyit a már említett tiszta világról.Lehet nevetni a hatvanas–hetveneséveken, csak nem érdemes.

Az első karácsonyi ajándékom,amelyikre emlékszem, egy futballcipő.Botas. Csehszlovák tornacipő. Stoplis,de a felső része vászonból készült.Huszonnyolc forintba került, ha mindenigaz. Gumis volt. És hatalmasmeglepetés. Anyuék természetesentisztában voltak vele, hogy a futball amindenem. Ha örömet akartak szerezninekem, könnyű dolguk volt: vagy egy

labdával, vagy egy cipővel kellettmegajándékozniuk. Amikor megkaptam aBotast, bizony Isten úgy éreztem, énvagyok a legboldogabb gyerek a Földön.

Mint említettem már, sokáig nem voltlabdám. Nem is tudom, kinek volt atelepen. Szegedi Feri bácsi adott nekünk,ha játszani akartunk. Tudta jól, eszünkágában sincs lenyúlni, csak játszunkvele. Az volt a játékszerünk. A kedvencjátékszerünk.

Hadd anekdotázzam még egy kicsit.Az Aszfalt-pályán volt két öltöző, egyszertár, a füves pályán kívül egy kisdühöngő, majdnem kézilabdapályanagyságú. Élek a gyanúperrel, egykertészmérnök sem tudta volnamegállapítani, milyen volt a dühöngő

talaja… Füves? Földes? Kavicsos?Vagy inkább három az egyben… Ha afelnőtt csapat nem edzett, Longa Feribácsiék általában felengedtek minket anagypályára. Magát a sporttelepet ugyankerítés vette körül, de könnyenátugrottuk. Kétszáz méterrel odébb volt abejárat, simán be lehetett volna sétálni,de egyszerűbb volt átugrani. A gondnoka sporttelepen lakott, ő is mindigbeengedett minket. Akkoriban még nemtettek lakatot a pályákra. Aki futballozniakart, futballozhatott.

A nagypálya nem volt éppenWembley-színvonalú, de lehetett rajtajátszani, és nekünk csak ez számított.Keresztben nyomtuk, szűk területen.Cselezni, passzolni hamar meg kellett

tanulni. Főleg, ha idősebbekkeljátszottunk. Mert még ezen a szinten semtévedhettünk egy centit sem. Hatévedtünk, leüvöltötték a fejünket. Velemritkán kiabáltak…

Még most is szoktam találkozni azegykori telepi haverokkal. Tücsökkelelég gyakran. Susit viszont rég láttam.Nem tudom, mi van vele, merre jár.Lehet, hogy pilóta lett. Vagybúvároktató. Egyszer fent, másszorlent… Csak hülyéskedtem, persze.Remélem, ő is jól van. Amikorösszefutunk a régi cimborákkal, és nem ajelenről beszélünk vagy a fényes jövőttervezzük, hanem a múltat elevenítjükföl, nem kiáltunk fel, hogy hú, emlékszelerre meg arra az esetre. Képtelenek

vagyunk fejezetekre bontanigyerekkorunk regényét. Mert az egész jóvolt. Egy az egyben.

A testvéreim?Jó testvérek voltunk. Olyan nem

létezett, nem létezhetett, hogy rossztestvér legyen az ember. A nagyobbnakkötelessége volt a kisebbet megvédeni.Pista is vigyázott ránk, de nagyon nemkellett. Inkább csak figyelt ránk. Tudtuk,mit engedhetünk meg magunknak, mitengednek meg nekünk édesapámék.Amikor hazajöttünk a suliból, a szüleinkmég javában dolgoztak. Mint mondtam,letettük a táskát, és már szaladtunk is apályára. Megmondták, hányra kellhazaérni, és időben haza is értünk.Addigra már anyuék is otthon voltak, és

az estét együtt töltötte a család.Amikor fociztunk, nem mindig

kerültünk egy csapatba Pistával. Jó voltvele együtt játszani, de ha ellene kellettküzdenem, abból sem csináltunk gondot.Megesett, hogy az én csapatom legyőzteaz övét, olykor az is előfordult, hogy énlőttem a győztes gólt, ám ezzel sosemhecceltem. Egyfelől akkor még azt semtudtam, mi az a zrika, másfelől azidősebbnek mindig megadtam atiszteletet. Ha egy évvel volt idősebb,akkor is. Ha hússzal, pláne. Mindenkitisztában volt vele, meddig mehet el. Haegy nagyobb gyereknek odaszóltál volna,akkora maflást kapsz, hogy nyulat fogsz.Vagy otthon, ha nem úgy beszéltél, ahogya szüleiddel és a testvéreiddel szemben

illendő, akkor is csattant a pofon.Mostanság ritkán találkozom a

testvéreimmel, sajnos nincs nagyonidőnk egymásra. Mindenki éli a sajátéletét. Valamelyest elszakadtunkegymástól az évek, évtizedek során. Ígyalakult.

De a csodás gyerekkorunkat már senkinem veheti el tőlünk.

FEJ, JÁTÉKVárható volt, hiszen minden időmet a

pályán töltöttem. Longa Feri bácsiegyszer csak szólt: „Döme, gyerehozzánk, leigazolunk”. Mentem isboldogan. Egy gond volt csupán. Kétévvel fiatalabb voltam, mint a többiek.Alig múltam tíz, és a bajnoki meccsekencsak tizenkét éves kortól lehetettjátszani.

Mi legyen?Az lett, hogy csináltak nekem egy

igazolást. Egy hamisat. (Négy évtizedelteltével már bevallhatom, végtére iselévült az ügy). Papíron nem DétáriLajos voltam, édesanyám neve semMolnár Zsófia volt, és nem 1963-ban,hanem 1961-ben születtem. Ha játszani

akartam a bajnokikon, márpedig nagyonakartam, muszáj volt lódítani. Akkormég nem volt U7, meg U9. Még a U2sem volt sehol…

Az okmány elkészült. És eljött a nagynap. Az első meccsem napja. A Ceglédlátogatott hozzánk. Női játékvezetőtküldtek a mérkőzésre. Nem vagyokizgulós alkat, de akkor remegett kezem-lábam. Egyrészt mégiscsak a debütálásrakészültem, másrészt, amikor megláttam,hogy a bíró a kezdés előtt azigazolásokkal a kezében kocog ki, atorkomban dobogott a szívem.Következett az ellenőrzés… Persze azösszes adatot bemagoltam, de tudtam jól,a kartonlapon egyvalami stimmelcsupán: a fényképem.

Játszhattam. Fogalmam sincs, hogy abíró kiszúrta-e a turpisságot vagy sem, alényeg az volt, hogy engedett játszani.Feri bácsi a második félidőben állítottbe. Egy nullára vezettünk már, a Ceglédszinte csak bekkelt, különösebb kockázatnem volt abban, hogy bevet egykisgyereket.

A végén úgy nyertünk kettő nullára,hogy a második gólt én fejeltem. Igen,én. Fejeltem, igen. Holott én voltam amezőny törpéje. Magasan alegalacsonyabb… Apropó, Dumbóhaveromnak van egy régi Aszfalt-csapatképe. Mint egy tornasorban, úgysorakozunk egymás mellett, én állok alegvégén, egy fejjel alacsonyabban amellettem pózoló srácnál…

Abból, hogy kisebb voltam atöbbieknél, nem csináltam problémát.Legalább nem fejeltem le akeresztlécet… Nekem úgy rémlik, hogyMaradona, Rui Barros és Messi sem jártpszichológushoz az alacsony termetemiatt. Évente három-négy gólt mindigfejeltem, holott nem rám voltakkihegyezve a szabadrúgások és aszögletek. Már csak azért sem, mertrendre én rúgtam azokat…

Szóval a Cegléd elleni csatanyolcvanadik percében jártunk, kettőnulla volt ide, amikor a vendégek edzőjebeszólt a mérkőzést vezető hölgynek.Nem úgy… Sőt, kifejezetten udvariasvolt. Valahogy így hangzott amondandója: „Asszonyom, legyen

kedves most lefújni a meccset,máskülönben lekéssük a vonatunkat”.

Én éppen a fellegekben jártam.Bajnokin először feszült rajtam azAszfaltútépítők-mez, nálunk volt azelőny, még gólt is szereztem, mindenálomszerűen alakult, erre az edző arrakéri a sporit, hogy tíz perccel a rendesjátékidő előtt vessen véget amérkőzésnek, mert megy a vonatuk. Vanilyen?

Van, azazhogy volt: egy-kétmásodperccel később felharsant ahármas sípszó. Tíz percet elvettek azígéretesen induló karrieremből. Naná,hogy nem kísértem ki a ceglédieket azállomásra… Dúltam-fúltam – ha máregyszer Dörmögő Dömének kereszteltek

el… –, hiszen még játszani akartam.Annak ellenére is, hogy húsz-harminccentivel magasabb, négy-öt kilóvalnehezebb társak között kellettboldogulnom. A gyorsaságommal és atechnikámmal igyekeztem ellensúlyoznia magasságbeli hátrányt és asúlykülönbséget. Sikerült is. Úgyélveztem, hogy pályán lehetek, mint mégsoha.

Ott szaladgáltam a 14-es dresszben,és úgy éreztem, hogy enyém a világ.Mígnem kiderült, hogy megy a ceglédiekvonata… A 14-est egyébként nem énválasztottam. Egyszerűen azt kaptam Feribácsitól. Hú, de örültem neki! Hol voltakkor még a 10-es?! Megsúgom, sosemizgatott különösebben, hányas van

rajtam. A Honvédban is véletlenüllettem 10-es. Először 2-es voltam, aztSallai Sanyi elkérte, amikor Kispestrejött, aztán 5-ös lettem, majd miutánEsterházy Marci elment Görögországba,az addig viselt 9-esére lecsapott DajkaLaci, és akkor adták nekem az ő 10-esét.Tudtunk variálni, ugye?

Az Aszfalt-felső gyönyörű volt. Abrazil szerelés mintájára sárgában éskékben pompázott. Feri bácsi arranagyon figyelt, hogy úgy nézzünk ki apályán, mint egy igazi csapat. Különbenis a futball volt a mindene. A grundokatjárta szüntelen, ha kiszúrt valakit, mármondta is neki: hétfőn gyere le, fiam,hozzál magaddal egy fényképet és ötforintot. Nekem is kellett vinnem. De

hogy honnan volt öt forintom, már nemtudom. Biztosan kértem a szüleimtől.

Említettem már, nem voltam izgulós.Az első meccsem előtt is csak azértfeszengtem, nehogy lebukjak. Máskérdés, hogy az idő tájt minden másodikgyerek hamis igazolással játszott.Megesett, hogy valaki szombaton azegyik csapatban szerepelt, vasárnap megmár egy másik csapat mezét húztamagára. Én ilyet sosem csináltam. Elégvolt nekem egy hamis igazolás…

A sportorvosi vizsgálatot sem vittéktúlzásba. Beleütötték a „Versenyezhet”bélyegzőt, és versenyezhettél. Még tízetsem kellett guggolnod. Később aHonvédban persze már nem ígyműködött a rendszer, ott olyan alaposan

kivizsgáltak minket, mintha űrutazásrakészültünk volna. Külföldönkülönösképp szigorúan vették akontrollt. Szép is lett volna, haFrankfurtban megkérem a dokit, hogyintézze már el nekem a sportorvosit…

Attól sosem tartottam, hogy gondlenne az egészségemmel. Ha esett, hafújt, fociztunk. Hóban is. Focipályánfocizni lehet, nem hóembert építeni. Nemvoltam beteges, bírtam a tempót. Muszájvolt bírni, mert a focin kívül nem voltmás. Eleinte heti három edzésem volt.De előtte és utána is játszottam. Mindigjátszottam. A tejben és a zsíroskenyérben volt vitamin, nem az ilyenmeg olyan, manapság divatoskapszulákban…

Imádtam az idegenbeli meccseket azAszfaltútépítőkkel. Természetesen nemDebrecenbe, Szombathelyre vagyTaktaszadára jártunk, hanem aszomszédos kerületekbe. Longa Feribácsinak volt egy kombi Trabantja,Szegedi Feri bácsinak pedig egyWarszawája, abba beültették a komplettAszfalt-serdülőt, és irány Pesterzsébet!A Trabiban heten, a Warszawábannyolcan feszengtünk…

Drága Longa Feri bácsi… Ha malenne belőle ötven, biztos, hogy amagyar labdarúgás jóval előbbretartana. Olyan szeme volt a futballhoz…És olyan szíve! Minket nem kellettmegfűznie, hogy játsszunk. Hozzámodajött: „Fiam, akarsz focista lenni?”

„Hogyne akarnék!”Már hozhattam is a fényképet és az öt

forintot. A mi időnkben hatalmas volt amerítési lehetőség, hiszen majdhogynemmindenki futballista akart lenni.Manapság? Szégyenszemre úgy kellgyőzködni a gyerekeket, hogy focizzanakmár. Gyakran megfordulok különbözőgyerektornákon, és sokszor az abenyomásom, nem a gyerek akarlabdarúgó lenni, sokkal inkább a szülőakarja, hogy a gyereke futballistáváváljon…

Nem áll szándékomban „bezzegezni”,de a mi időnkben ez másként volt. Énörültem, ha csere lehettem azAszfaltútépítőkben. S örültem, hogy nembuktam le a hamis igazolással. No és

mennyire örültem, ha a meccsek végénkaptam egy zsíros deszkát és egy pohárüdítőt. A két Feri bácsi mindig ügyeltarra, hogy az asztalon legyen valami. Agyár, az Aszfaltútépítő adott némitámogatást, tellett a három forint hatvanfilléres kenyérre, de ha esetleg nem voltpénz a kasszában, a két öreg belenyúlt azsebébe.

Longa Feri bácsi és Szegedi Feribácsi sem él már.

Isten nyugosztalja őket!És az Aszfaltútépítőket is…

LÖVŐCSELSzegedi Feri bácsi, ugyebár ősfradista

volt. Ő mindenáron azt akarta, hogy aFerencvároshoz igazoljak. Longa Feribácsi viszont időközben a Honvédhozkerült, és ő se szó, se beszéd, vittmagával. Lényegében ellopott aFerencváros elől. Nem szegezte nekem akérdést, hogy akarok-e a Honvédbajönni, csak mondta, hogy jövő hétfőn ottjelentkezzem edzésre. A másik Feribácsi, a Szegedi – igyekszem finomanfogalmazni – nem repesett az örömtől.Atyaég, de ki volt!

Egyébiránt már fél évvel korábban ismehettem volna Kispestre. A klub tartottegy tehetségkutatót, és én jelentkeztemrá.

Eltanácsoltak.Nem azért, mert tökön rúgtam magam

a labdával. Azzal az indokkal köszöntekel tőlem, hogy túl hosszú a hajam…Szerintem nem is volt az. Nem mondom,hogy tüskehajam volt, de egyetlenrockerrel sem tudtak volna összekeverni.Maradjunk annyiban, hogy kezdetleges„Bundesliga-séróm” volt, ami – nemkizárható – már az előszele volt annak,hogy egyszer majd Németországbaszerződöm…

Mindegy, ami akkor nem jött össze,hat hónappal később igen. Tizenkétévesen végre játszhattam nagypályán.Úgy értem, legálisan játszhattam, és nemhamis igazolással. Ha a bíró a nevemetkérdezte, nyugodt szívvel vághattam rá,

hogy Détári Lajos. Anyja neve? MolnárZsófia! Születési hely, idő? Budapest,1963. április 24.! Ezeket az adatokat márnem kellett bebifláznom…

Szerettem az Újtemető utcába edzésrejárni. Nem az utca neve miatt, az nemvolt különösebben vonzó, viszont közelvolt. Még egy kilométert sem kellettgyalogolnom, és ott voltam a pályán. Ahelyzet akkor változott, amikorédesapám munkaadója, a Volánjóvoltából a Dob utcába költöztünk.Longa Feri bácsi nem sokkal az utántalálta ki, hogy a csapat játékosai egysuliba járjanak. Az Oláh Sándor utcaiiskola igazgatójával, Dufek úrralsikerült is megállapodnia, a hetedik és anyolcadik osztályt már ott végeztük.

Ahogy véget értek az órák, mehettünk isedzésre. Heten vagy nyolcan voltunkosztálytársak. Az úttörő olimpiánötödikek lettünk. Budapesten mi voltunka legjobbak, és ha jobban figyelünk azországos döntőben, azt is megnyerhettükvolna. Ennek ellenére igazgatóidicséretet kaptunk. Én speciel büszkevoltam rá.

A Dob utcából hamar kiértemKispestre. A 42-es villamos akkoribanmég a Madách térről indult.Gyakorlatilag háztól házig szállított.Ráadásul ott volt a BKV-bérletem, amitmég mindig kaptam édesanyámmunkájának köszönhetően.

Hamar megszoktam a belvárost.Eleinte persze hiányzott az Állami

lakótelep, és hiányoztak az ottanihaverok, de gyorsan feltaláltam magam.Közel laktunk a Klauzál térhez, illetve aMajakovszkij utca és a Kazinczy utcasarkán is volt egy kis tér. Itt is, ott islehetett focizni. Felfedeztem mindkettőt.Felmértem, ki hogyan játszik. Például aKlauzál téren, ahol a két kézilabdakapumintegy tizenöt méterre volt egymástól.Egyszer beszálltam én is.Egyérintőztünk. Abban, ugye, az alényeg, hogy jól rúgjál. Nos, én egész jólrúgtam… A nálam öt vagy akár tíz évvelidősebbek elleni partik során is.Merthogy ők hívtak ki. A vége az lett,hogy a szó szerint kívül állók már tíz-húsz forintokba fogadtak a meccseimre.Ha győztem, márpedig általában

győztem, a nyereményükből adtak két-három forintot. Az jó pénz volt.Megesett, hogy egy délután alatt húsz-harminc forintot összefociztam.

A kis térre is átmentem. Néztem ott is,ki mit tud. Ha sokáig állsz valahol,előbb-utóbb megszólítanak, ez már csakígy van. Az én esetemben is így volt. Egynap nekem szegezték a kérdést: mi van,nem akarsz futballozni? Hogyne akartamvolna! Későbbi jó barátom, KócziánGyuri futballozott az egyik csapatban,mások mellett az apukájával. Ott voltaztán a Kökény Miki is. Elhihetik nekem,óriási tehetség volt. Tizenhat évesen mára Csepelben játszott. Csak úgy ismertem,Csumás. Az volt a beceneve.Összeálltunk mi négyen. A Gyuri, az

apukája, a Csumás és én. Sokszor nemkaptunk ki.

Egy év után átköltöztünk a Dobutcából a Népköztársaság útjára (maAndrássy út). Onnan meg a Városligetbejártam. Egy baj volt ott: nem csupánfocizni lehetett, hanem pingpongozni is.Egyik pillanatról a másikramegfertőződtem a sportággal.

Ez odáig vezetett, hogy tizennégy éveskoromban abbahagytam a futballt. Apingpong miatt. Éjt nappallá téve ütöttema labdát – faütővel, betonasztalon.

Kilenc hónapig nem voltam edzésen.Egyetlenegyen sem. A Ligetbenfocizgattam, de annyi. Belebolondultama pingpongba. Egy edző el is akart vinni.Hogy a csapatába csábítson, még egy

rendes ütőt is a kezembe nyomott. Olyanborítása volt, mint a sztárok ütőinek.Vagy legalábbis olyasmi.

Hirtelen letértem az addig jártutamról, ami az új szenvedély mellettazzal is magyarázható, hogy akkor márnem Longa Feri bácsi volt az edzőmKispesten. Mert nem szerettem, aki utánajött. Ha kedvelem, biztosan nem hagyokki kilenc hónapot.

A kocka akkor fordult ismét, amikorTajti Józsi bácsi lett a serdülő egyedzője. Ő azzal indított, hogy feljötthozzánk, és megkért, térjek vissza.Beszélt édesanyámmal, aztán fűzöttengem is. Holnap megyünk edzőtáborbaKomlóra, nagyon szeretném, ha velünkjönnél, tette hozzá.

Másnap elutaztam Komlóra.S onnantól fogva már komolyan,

véresen komolyan vettem a futballt.Hogy mi lett a pingponggal? A

Klampár–Détári-páros végül nem álltössze. Bár mondhatom, olyan nagytávolság nem volt köztünk, mert KlampárTibi a Liget másik oldalán oktatott. Énhallottam róla, ő nem biztos, hogy hallottrólam… Évek múltán találkoztunk.Akkor már mindketten ismert sportolókvoltunk. Ha most is összefutnánk,szívesen játszanék vele egy partit.Halkan jegyzem meg, egy iskolaiasztalitenisz-verseny győztesével találnászembe magát. Nem biztos, hogy kiállnaellenem…

Néhanapján felötlik bennem, ha akkor,

tizennégy évesen egy-két komolyabbsikert is elérek a pingpongasztalnál,meglehet, Józsi bácsi sem tudott volnavisszacsalogatni Kispestre. Különbenmég ma is szeretek pingpongozni. Atechnikám a régi, arról nem szólva, hogymár komoly ütőim vannak…

A Ligetben is akadtak haverjaim, de akispestiek, a focisták voltak azok abarátaim, akikkel mindennaptalálkoztam. Volt egy haverunk a Petőfitéren, a családja a mozi előttüzemeltetett egy bódét, ahol mindentárultak: szotyolát, ropit, édességet.Sokszor ott lebzseltünk az edzések utáneste hétig, fél nyolcig, aztán felültem a42-esre, hazamentem szépen, éslefeküdtem. Olyan különös dolgok nem

történtek akkoriban a mi világunkban,gyakorlatilag csak a futballnak éltünk.Néha egy-egy szalagavatóra elnéztünk,esetleg beültünk egy filmre, és perszemeccsre jártunk. Diszkóba, táncházbavagy énekkarba nem. Kedvünk és időnksem volt ilyesmire.

A Népköztársaság útján álló MÁV-házban lévő lakásunk szép nagy volt,csaknem kilencven négyzetméteres. Egyidő után, amikor a bátyám elköltözöttotthonról, lett saját szobám. Furának tűntaz Állami lakótelep után. Már akkor isgyönyörű volt a környék. A November 7.tér (ma Oktogon), a Kodály körönd, aVárosliget… Nemrég arra jártamkocsival, megnéztem, mi változott azóta.A pingpongasztalok ugyanúgy

megvannak. Ha lett volna nálam egy ütő,talán még be is szállok a gyerekek közé.A tó is ugyanolyan, mint a hetvenesévekben volt. Csak ma már nem lehetfürödni benne. A mi időnkben méglehetett. Vagy legalábbis senki nemmondta, hogy nem szabad. Igaz, nem iskérdeztük, hogy megmártózhatunk bennevagy sem. Egy jó foci után az volt azelső dolgunk, hogy belevetettükmagunkat.

A szobámat nem díszítették poszterek.Akadtak kedvenceim, de ők mindfutballisták voltak. Hovatovábbatekintetben is kíváltságos volt ahelyzetem, hogy élőben láthattam őket,nem a falra kiragasztott képeket kellettbámulnom. Már ezért megérte

labdaszedőnek lenni. A partvonal mellőlnézni Kocsis Lajosékat, mit ne mondjak,az élet nagy ajándéka volt. Fantasztikuslabdarúgókat láthattam. Ha pontosanrúgtam vissza nekik a labdát,megsimogatták a fejemet. Ennél nagyobbelismerést nem kaphattam volna.

Eszembe jut egy régi kispesti sztori.Öcsi bácsi egyszer pontatlanul gurítottavissza a labdát a Honvéd akkoriedzőjének, aki történetesen az édesapjavolt. Az öreg odament hozzá, fenékenbillentette, majd mindenki előttmegszidta, mondván: hogy lehet ígypasszolni?! Öcsi bácsi alighanem egyéletre megtanulta a leckét. Énmindenesetre sok rossz átadást nemláttam tőle.

Senki nem születik Puskásnak,Pelének, Maradonának vagy Messinek.Ha hét-nyolcéves koromban készítettekvolna rólam egy filmet, azon alighaámulna ma a világ. Én soha nemtartottam magam varázslónak. Amitkellett, ami a csapatnak fontos volt, azttudtam. Sok gólt rúgtam, sok gólpassztadtam. Nekem csak ez számított. Nem isszerettem különösebben cifrázni adolgokat. Kötény? Ha nem volt másválasztásom, adtam, de nem akartammindenáron „bebőrözni” az ellenfelemet.Nem megalázni szerettem volna a velemszembenállót, csak kicselezni. Az ismegesett, hogy én kaptam kötényt. Nemzavart. Főleg akkor nem, ha rúgtamhárom gólt, és nyertünk. A prémiumot én

vettem fel, nem az, akitől a köténytkaptam…

Kedvenc mozdulatsorom azért volt.Ha megindultam a kapu felé, bemutattam,hogy elviszem a labdát balra, a védőkajálta is, én meg mentem jobbra… Halendületbe jöttem, nehéz voltmegállítani. Akadt egy-két szép szólóm.És persze a lövőcsel. Azt imádtam. Arrais vevők voltak… Érdekes, sosemgyakoroltam, jött az magától. Néha mégnekem sem volt fogalmam arról, hogyan.Egyszer csak megcsináltam. Például abécsi Hannapi-stadionban…

Mindegy volt nekem, hogy a térenjátszom vagy a Honvédban, az volt alényeg, hogy futballozhassak. Amikorvalamilyen oknál fogva nem

futballozhattam, szenvedtem, mint malaca jégen. Az első súlyos sérülésemre1986. november 12-éig kellett várni. Azathéni válogatott meccs utolsó percébenlépett rá a bokámra a görög gyerek.Külső bokaszalag-szakadás… De mégezzel is szerencsém volt, mert miutánMecseki doktor megoperált, mindösszekét bajnokit kellett kihagynom, aztán jötta téli szünet. Huszonhárom évesenműtöttek először. Nyilván azért is, mertakkoriban még nem volt ennyire gyilkosa tempó, mint manapság. Arról nemszólva, hogy aki tejen és zsíros cukroskenyéren nőtt fel, egészséges volt, mint amakk…

Nem voltam bőgős gyerek, de arraemlékszem, hogy egyszer elsírtam

magam. Mi más, mint a futball miatt! AHonvéddal elbuktuk a Húsvét-kupadöntőjét. Nem sok döntőt vesztettünk el,ám azt igen. Különösebb tétje nem volt,hiszen „csak” egy Húsvét-kupa-győzelem úszott el, de akkor is fájt. Alegtöbb aranycsatámat, vagyis a MagyarNépköztársasági Kupa, a Német Kupa ésa Görög Kupa döntőjét viszontmegnyertem. Akkor nem volt miértkönnyeket hullajtanom. Azt nem tudom,hogy zokogtam volna-e, ha egyvilágbajnoki vagy Bajnokok Ligája-döntőben vesztes csapat tagja vagyok.Egy próbát talán megért volna…

A csajok után sem sírtam soha.Tizenhat-tizenhét éves koromban kezdtekel érdekelni a lányok. Nem csak engem,

a többieket is. Addig kizárólag a fociizgatott minket. Régen nem volt úgy, mintma, hogy a tizenhárom-tizennégy éveskislány kézen fogva sétálgat a pasijávalaz utcán. S ki tudja, szűz-e mégegyáltalán… Helyzetemet kissénehezítette, hogy karosszéria-lakatosnaktanultam a középiskolában, csak hát ottnem voltak hölgyek… Nem jártunk elide-oda, a komolyabb szórakozást egy-két házibuli és a strandolás jelentette.Impotens persze nem voltam, ha egy jócsaj horogra akadt, kifogtam, de túlzáslenne azt állítani, hogy Casanova bőrébebújtam. Akkor nem érzékeltem, hogyfelettébb népszerű vagyok a hölgyekkörében, bezzeg mostanság egyre többenmondják, hogy ennyire meg annyira

szerelmesek voltak belém. Tetszettekvolna hamarabb szólni!

A lőrinci, a kispesti és a csepelistrandot szerettük legjobban. Utóbbinrendszeresen megjelentek a Csepeljátékosai. Mármint a felnőtt csapatjátékosai. Volt egy kispálya, ottvillogtak. Egészen addig, amíg összenem találkoztak velünk… A honvédosfiatalok a csepeli nagyok ellen. De nagycsatákat vívtunk! És milyen idegesekvoltak, hogy legtöbbször mi nyertünk!Évek múltán, amikor már én is az NB I-ben szerepeltem, és már jobban ismertükegymást, megkérdeztem tőlük,emlékeznek-e azokra a meccsekre. Aztfelelték, valami dereng… Ne csakderengjen, emlékezzünk pontosan,

kontráztam, és már bele is kezdtem azanekdotázásba. Tudniillik az úgy volt,hogy az íratlan szabályok értelmébenmindig a győztes csapat maradt fenn apályán. A csepeliek egy újabb nyertespartin voltak túl, amikor mi előszöreléjük álltunk, és udvariasan felvetettük,mi lenne, ha játszanának velünk. Látták,hogy gyerekek vagyunk, gondolták,simán lebuciznak minket, úgyhogykapásból belementek. Eleinte még nemvettek bennünket komolyan, de amikormár több góllal vezettünk, kezdett élesséválni a meccs. Ők erőből játszottak, miinkább ésszel – nos, a hátrányukatképtelenek voltak ledolgozni. És nemegyszer léptek ugyanebbe a folyóba…

A csajozásra visszakanyarodva: az

első komoly kapcsolatomból házasságlett. Életem első nagy szerelmét úgyhívták: Komora Andrea. Igen, igen, Imrebá lánya. Egy híján húsz voltam, amikorelőször találkoztam vele. Akkor már azelső csapat keretéhez tartoztam.Nyolcvanban kerültem fel, tizenhétesztendősen, Supka Attilával és GrószJanival egy időben. Együtt jártuk végig aszamárlétrát. Hármunk között csak annyivolt a különbség, hogy Jani mártizennégy évesen borotválkozott, mertaddigra rendesen nőtt a bajsza, míg énutolsó éves ifistaként dolgoztam. ABánki Donát KözlekedésgépészetiSzakközépiskola és Szakiskolát ugyaniscsak majdnem végeztem el… Történt,hogy meghívtak a Budapest-válogatottba,

de az iskola nem engedett el. Szégyenvagy sem, számomra fontosabb volt aválogatottság, mint a suli, ezért a„közakarattal” szembeszállva elmentem.Cserében, mit sem törődve azzal, hogy ahárom évből csupán fél volt hátra,kirúgtak… Szerencsére ott volt nekemVági Pista bácsi. A Honvéd utánpótlásátvezető szakember – akinekmegszámlálhatatlan NB I-es ésválogatott spílert köszönhet a magyarlabdarúgás! – nem engedte, hogydélelőttönként csak úgy tengjek-lengjek.Nyomban szerzett nekem munkát. ABelvárosi Vendéglátóipari Vállalatkarbantartó részlegénél, ahol MolnárFeri bácsi volt a főnök. Tudni kell róla,hogy edzősködött is, még Verebesnek is

volt a segítője.Kocsikísérőként alkalmaztak. Ha

végeztem a melóval, mentem edzésre. Jóvolt, élveztem, és még pénzt is kerestem.Nem is keveset. Kétezer forintotlegalább. Nagyon nem kellettmegerőltetnem magam. Reggel beültem arégi Żukba a sofőr mellé. Nagyon rendesvolt, egy idősebb bácsi, jókat dumáltunka labdarúgásról. Leszállítottuk, amitkellett, közben kajáltunk egyet, és kettőremár mindennel megvoltunk. Mint aki jólvégezte dolgát, mehettem edzésre.

Ha ezt veszem alapul, lelkes amatőrvoltam, de 1982-ben, amikor GujdárSándor Görögországba szerződött, profilettem. Akkor úgy volt, hogy négycsoportba sorolták az első csapat

keretéhez számító húsz játékost. Acsúcskategóriába a legjobbak tartoztak,ők kerestek havi ötezer-ötszáz forintot.Ahogy mentünk lejjebb, ötszázzalcsökkent a fizetés, én mint újonc,négyezret vihettem haza. Szó szerinthaza, lévén, hogy tizenkilenc évesen isotthon laktam. Amikor bevonultam, azsoldomhoz jött még a kajapénz is –hirtelen menő kiscsávó lettem.

De nem is az volt a lényeg, hogy azsebem már nem volt üres, sokkalinkább az, hogy nap nap után a kispestiklasszisokkal készülhettem. Egyregyakrabban álmodtam arról, hogyegyszer én is olyan híres leszek, mintKocsis Sándor, hogy az én gólomat ishatvan-hetvenezren ünneplik majd, hogy

egy nap a Honvéd után a válogatottmezét is magamra ölthetem.

Ahhoz képest, hogy gyerekkorombanmég autószerelő akartam lenni…

BEAVATÁSAz Oláh Sándor utcai iskolával

megnyertük a budapesti diákolimpiát. Adöntőben öt gólt lőttem RózsaPistáéknak. Tudják, ő többek közöttCharlie, Demjén Rózsi és Fenyő Miklósmenedzsere. Ha nem zenével, hanemfocival foglalkozik, és az énpályafutásomat is segítette volna,meglehet, eljutok a Barcelonáig… Na,szóval, öt nullára nyertünk ellenük, ésmind az öt gólt én szereztem. A végén énlettem a torna gólkirálya és legjobbjátékosa. Talán ez volt az első komolyelismerésem.

Háromtusában is jó voltam ám! Futás,ugrás, kislabda-dobás. A kerületiversenyt megnyertem, a Margitszigeten

rendezett budapesti fináléban pedigötödik lettem. Foci, pingpong, háromtusa– ment minden. Univerzális sportembervoltam. Már akkor is…

Hóbor István, a rajztanárunk mégkészített is egy festményt rólam. Olykormég focizni is beszállt közénk. Nem csakaz ecsettel, a labdával is művészienbánt. Imádta a futballt. Később, amikormár a felnőtt csapathoz tartoztam, egyikeste kimaradtam. Kivel találkozom aVéndiákban? Hát Hóbor tanár úrral.Akkor tegeződtünk össze. Speciel volt ráidőnk, hogy megigyuk a pertut, merthajnali négyig ott múlattuk az időt. Készszerencse, hogy másnap nem voltedzés…

Az évek során összegyűjtött érmeket,

kupákat, okleveleket a mai napig őrzöm.Dobozokban. Nem akarok hivalkodnivelük. Egy kiállítást talán megérnének.De nem most. Majd egy-két évtizedmúlva. Nyitok egy múzeumot… Haesetleg valaki eljön oda, a régi képekenláthatja, hogy tizennégy éves korombanmekkorát nőttem. Tizenöt-húsz centit.Ezáltal a mozgásom is változott.Veszítettem a gyorsaságomból. Hiába,akkor még nem volt divat az erőnlétiedző alkalmazása. Vagy csak nekem nemtelt rá… Lassú azért nem voltam, plánelabdával nem.

Tizenhét évesen az első cikk ismegjelent rólam. Az ifjúsági válogatottalSpanyolországban jártunk egynemzetközi tornán, és a legjobb játékost

megillető serleget én kaptam meg.Miután hazatértünk, Farkas József aKépes Sporttól jött el hozzánk, hogylefotózzon a kupával, és a kép mellé írtnéhány sort. Azóta is gondosan őrzömazt az újságot, jut eszembe, amúzeumomban még a cikkeket iskitenném.

A megsárgult lapok arróltanúskodnának, hogy a szekér idővelbeindult. A Honvéddal egymás utánnyertük meg a korosztályosbajnokságokat. Általában aFerencvárossal és a BVSC-vel voltunknagy harcban, de többnyire miénk lett azarany. Még ennél is nagyobb szó volt,hogy az 1979–1980-as idényben TichyLajos bácsi az NB I-ben vezette bajnoki

címig a Honvédot. Huszonöt év után…Labdaszedőként a lehető legközelebbrőllehettem szemtanúja a csodának. Bérelthelyem volt a felezővonalnál. Mondjukki: protekciós. Mindazonáltal egyszer jólmegszívtam: 1978 októberében ötkettőre vertük a Fradit, az utolsópercben éppen nálam gurult ki a labda azoldalvonalon túlra. Azt nem állítom,hogy a világrekordok könyvébekívánkozó gyorsasággal adtam vissza, azöld-fehérek jobbhátvédje, MartosGyőző ezért is teremthetett le. Mondjukki ezt is: elküldött melegebb éghajlatra.Gondoltam magamban, nem most kelllelkesedni, Győző bá’, az előzőnyolcvankilenc percben kellett volna…S hogy milyen a sors: 1981 januárjában

már együtt utaztunk Dél-Amerikába. Én,ugyebár, már az első csapat keretéheztartoztam, míg az akkor már a Volánterősítő Győző kölcsönjátékosként tartottvelünk. Ha tisztelettel is, defelelevenítettem neki az ominózusjelenetet, hozzátéve, hogy kis híjántönkretett egy ígéretesen induló karriertazzal, hogy olyan csúnyán beszélt egytizenöt éves gyerekkel… Azóta is ezenröhögünk.

Amikor először beléptünk a nagyoköltözőjébe – mármint Grósz Jani, Supkaés én –, az nem volt annyira vicces.Bekopogunk. Semmi. Bekopogunk mégegyszer. Semmi. Állunk, és csakbambulunk magunk elé, amikor egyszercsak kicsapódik az ajtó: „Mi van, mit

akartok?!” Kálcsics Feri bácsi, a gyúróvolt az. Csak habogni tudtunk: „Izé, miazért jöttünk, hogy…” Esélyünk nem voltarra, hogy befejezzük a mondatot.

„Semmi keresnivalótok itt, húzzatokinnen!” – csapta ránk máris az ajtót Feribácsi. Mit csináljunk? Az edzői szobahajdanán ott volt Kispesten, ahol most abírók öltöznek. Előtte somfordáltunk,mígnem kilépett az ajtón Tichy Lajos bá.„Mi a gond, gyerekek?” – kérdezte.„Nem engedtek be minket” – feleltük.

„Na, gyertek velem” – mondta, és akövetkező másodpercben már bent isvoltunk. Kálcsics Feri bácsi csak nézett,mint borjú az új kapura…

Gujdár, Paróczai, Kocsis, Garaba,Varga, Lukács, Pál, Pintér, Gyimesi,

Bodonyi, Dajka, Esterházy, Kozma,Nagy Anti, Menyhárt, Kerepeczky –képzelhetik, milyen érzés volt velükegyütt készülni. De rendes, tisztelettudólegények voltunk, hamar befogadtakbennünket. Mindent megcsináltunk, amitkértek tőlünk. Még azt is megtettük, amitnem kértek. Rendszerint másodikkénttoppantam be az öltözőbe, csak a KocsisPista érkezett nálam korábban. Zuglóbanlakott, elvitte a gyerekeket az óvodába,majd jött tovább Kispestre. Sokszormegkérdezte tőlem: „Mi van, Döme,befutott már a busz?” Jó ideig nemtudtam, miért érdekli ez. Már csak azértsem, mert én földalattival és villamossaljártam. Azt ugyanakkor megszervezték,hogy a többieket Budapest különböző

pontjain felvegye a busz. A „Piszka”vezette. Edzés után ugyanúgy vitt hazamindenkit. Fiatalként sokáig fel semmertem szállni arra a buszra, amely aklasszisokat szállította. Utóbb kiderült,Pistának azért volt fontos, hogymegérkezzenek a többiek is, mert számosedzést méredzkedés előzött meg, őpedig, amint nyilvánvalóvá vált, hogynem lépte át a súlyhatárt, már rohant is abüfébe reggelezni…

Jó helyre kerültem az öltözőben.Esterházy Marci és Lukács Sanyi közé.Hogy tegeztem-e őket? Ami azt illeti,eleinte szólni sem mertem. Halkanbeléptem, és még halkabban jó reggeltkívántam. Aztán amikor látták, hogyrendes gyerek vagyok, és nem dobálom

kővel a repülőt, az idősebbekmegengedték, hogy tegezzem őket. Akellő tiszteletet természetesen eztkövetően is megadtam mindenkinek.Halkan teszem hozzá, abban, hogybefogadtak, az is közrejátszott, hogyhamar kiszúrták, nem esem hasra alabdában…

Az első csapattal edzettem, de ajuniorban játszottam. Egy-kétedzőmeccsen ugyan már korábban isbeszállhattam, hivatalosan a már említettdél-amerikai túrán, 1981 januárjábanszerepeltem először a nagy Honvédban.Montevideóban a Nacional volt azellenfelünk, Tichy Lajos bácsi Kuti Lacihelyére küldött be az utolsó huszonötpercre. Amikor felhangzott a hármas

sípszó, harmincezer szurkoló ünnepeltfelállva. Habár tartok tőle, nem nekemszólt a taps, hanem a 2–0-ára nyerőhazai csapatnak…

Hazatérve egy-két felkészülésimérkőzésen szóhoz jutottam még, majdelkezdődött a tavaszi szezon. ADebrecen, az MTK, a Dunaújváros, aTatabánya, a Rába ETO és a Vasaselleni meccsen nem léphettem pályára,mígnem elérkezett 1981. április 11-e. APMFC vendégei voltunk, a Gujdár –Kerepeczky, Kocsis, Garaba, Varga –Pál, Nagy, Lukács, Pintér – Bodonyi,Dajka tizeneggyel kezdtünk, én akispadon ültem. A 27. percben jött el azén nagy pillanatom: mivel Bodonyi Bélafájlalta a combját, Lajos bá’ cserélni

kényszerült, és hogy, hogy nem, engemállított be. Amikor beküldött, csupánannyit mondott: „Döme, tudod adolgod.”

Mivel Béla sérülése, és az ezzel járócsere váratlanul ért minket, időm semvolt izgulni – szerintem azAszfaltútépítők–Cegléd előtt jobbanparáztam. Nem futballoztam jól a Pécsellen. A Népsporttól négyes osztályzatotérdemeltem ki. Az legalább vigasztalt,hogy nem kaptunk ki. Túlzás lenne aztállítani, hogy örömünnep volt az 1–1után, de azért a Mecsekben sem akartunknapokon át bujdokolni szégyenünkben.

A hagyományoknak megfelelően abemutatkozás avatással párosult.Rendeztek egy tárgyalást. Volt egy bíró,

egy ügyész és egy ügyvéd. És az„újonc”. Behívattak. „Ki maga?” –zengett a bíró hangja. Zöldfülűként csakhabogtam. „Mutatkozzon be!” –dörmögte a bíró.

„Détári Lajos vagyok, tisztelt bíróúr…” Aztán felhoztak ellened mindent,amit csak lehetett. Te meg védekeztél,ahogy csak tudtál, de hát az ügyvédneksem volt igazán érdeke, hogy enyhítse azítéletet. Viccnek helye nem volt. Minélinkább szórakoztál, annál jobbansúlyosbodott a helyzeted. Ötven sima,ötven rázós. Mármint fenékre verés. Aztnem bírtad volna ki… A bíró ilyenkortette fel a kérdést: „Van valami, amit feltud hozni a mentségére?” Volt: tíz-tízliter vörös, illetve fehér bor… Ez

csupán a bírót nem hatotta meg: „Nemlehetne kicsit több?” Hogyne lehetettvolna. A végén persze „peren kívülimegegyezés” született: tizenöt-tizenötliter vörösért és fehérért cserébemegúsztad tíz simával és tíz rázóssal.Könnyeztél, mégis elégedetten hagytad ela tárgyalót…

Amikor Csepelre kerültem edzőnek,Szigetszentmiklóson volt egycsapatösszetartás. Akkoriban már kimenta divatból az avatás, ezért aklubmenedzserrel, Török Józsivalkitaláltuk, visszahozzuk a köztudatba.Nagyon jó buli volt. Először mégmindenki mosolygott, aztán, mint egy jóhorrorfilmben, egyre csak fokozódott arémület… Így zajlott a kérdezz-felelek:

„Maga minek jött ide? Játszaniszeretnék. Játszani?! Igen. No és hol? Aközéppályán. A középpályán?! Ott, igen.A vén csókákat akarja kiszorítani? Igen.Aha, szóval vénnek tartja őket! Nem,dehogy. Mit képzel maga?! Nem úgyértettem, bocsánat…”

Már késő volt, persze. Tíz sima, tízrázós, a többi attól függött, hogy azalperes mit tudott felajánlani abíróságnak. Igaz, ami igaz, nem voltnehéz dolga, mert a bírót DétáriLajosnak hívták, aki meg nem erősített,de nem is cáfolt hírek szerint mindig isjátékospárti tréner volt, minekkövetkeztében általában talált enyhítőkörülményt. Bár ha valakin azt látta,hogy nem tiszteli a bíróságot, nem ismert

kegyelmet…A kispesti múltba visszatérve: úgy

néztem Tichy Lajos bácsira, mint valamiistenre. Nem mellesleg: a többiek is.Óriási, vagy még annál is nagyobbtekintélye volt előttünk, nem isemlékszem, hogy valaha fel kellett volnaemelnie a hangját. Sosem feledem,egyszer hazalátogatott Kubala László, éskijött Lajos bácsihoz, Kispestre. Azelőbbi ötvennégy, az utóbbi negyvenhatesztendős volt akkor. Elkezdtekívelgetni. Nem ám tíz, esetleg húszméterről. Negyvenről, ötvenről! Mi megcsak lestünk… Egy matematikus nemtudta volna pontosabban kiszámolni alabda ívét. Ha egyikük elrúgta, biztosvolt, hogy a másik lábánál landol. Nem

fél méterrel, netán húsz centivel odébb.Pont a lábánál. Majd kiküldték ParóczaiSanyit az egyik, Lukács Sanyit a másikszélre, és megkérték őket, hogy adják bea labdákat. Ahogy érkeztek acenterezések, ők kapásból zúdították alabdát a kapuba, hiába állt a gólvonalonkapus… Az egész csapat ámult a kétöregen. S ahogy tátott szájjal lestük őket,olybá tűnt, hogy álmodunk. Pedig nagyonis valós volt.

Azóta is mondom, a világon TichyLajos rúgott a legjobban kapásból.Olyan rüsztje volt… Ő tanított meg arra,hogy ha egyből el akarom lőni a labdát,nem kell belebikázni, sokkal jobb, hacsak beleteszem a lábam. Sokatfoglalkozott velem. Szeretett. Lehet,

azért, mert kedvelte a technikásjátékosokat. Állítom ezt annak ellenére,hogy bár ő is penge volt – ahogy ahúszfillérest beemelte az ingzsebébe…–, az sem okozott problémát neki, hogyhárom védővel a hátán fejezzen be góllalegy támadást, mint ahogy huszonöt-harminc méterről is oda bombázta alabdát, ahová akarta. Nem véletlenül lettötszörös gólkirály. Én csak háromszorvoltam…

Hadd szóljak röviden egy másikLajosról is. „A” Kocsisról. Merthogy ővolt a példaképem. Aki látta futballozni,tudja, miért. Aki nem látta, annakkészséggel elmondom, hogy mivel éjjel-nappal a pályán voltunk, Kocsiséktólcsak tanulni lehetett. Nem csupán

játékosként, emberként is. Amikorelkezdtem külön figyelni akarmestereket, Ebedli Zoltánzsenialitása is lenyűgözött, ahogyanMichel Platinié is. Habár az utóbbitsokáig csak a tévében láttam, ottlegalább volt ismétlés… Tudom, mármegint azzal jövök, hogy a mi időnkbenmennyire másként mentek a dolgok, denem hallgathatom el: amikor még énvoltam fiatal, volt kire, sőt, kikrefelnézni. A futballisták sztárok voltak, denem celebek. Nagy különbség. Amint azis, hogy a Honvéd felnőttben vagy ajuniorban kapott lehetőséget az ember.

Szerettem a juniorban játszani,egyértelműen jót tett a fejlődésemnek,sikerélményben is volt részem bőven,

ám a felnőtt csapat mégiscsak más volt.Az volt az igazi. A pécsi meccs utánlegközelebb június 13-án, Nyíregyházánrakott be Lajos bá’. Akkor EsterházyMarci helyét foglalhattam el. Esterházyle, Détári be – jól hangzik, ugye? Azzal,hogy az NB I-es fellépéseim terén egyrőla kettőre jutottam, részemről véget ért abajnokság. Életem első élvonalbeliidényében két döntetlennek voltamrészese. Ha úgy veszem, veretlenülzártam a szezont. A csapat megötödikként.

Kezdésnek jó volt.A következő évben visszaestünk. Na,

nem sokat, csak egy helyet. Hatodikaklettünk. Sokáig nem jutott nekem egyperc sem, mígnem az utolsó öt meccsből

négyen is pályára léphettem. Ráadásulháromszor végigjátszottam a kilencvenpercet! Egy évvel és tíz nappal a pécsipremier után 1982. április 21-én, aHaladás ellen lehettem először kezdő aHonvédban. Arra már nem emlékszem,hogyan álltunk fel, arra azonban igen,hogy hazai pályán 3–0-ára nyertünk. Akövetkező fordulóban a Fáy utcábanvertük a Vasast 1–0-ára, majd a Dózsalátogatott hozzánk. Kapott is egyhármast… Kezdőként három mérkőzés,három győzelem – nem volt rossz amérlegem. A Videoton ellen nemszerepeltetett Lajos bá’, de az utolsókörben, a Rába ellen megint kezdőlehettem. Parádés sorozatom azzalszakadt meg, hogy az ETO ellen csak 1–

1-re végeztünk. De hat NB I-estalálkozóval a hátam mögött még mindigveretlen voltam…

A viccet félretéve: miután felkerültema felnőttek közé, két idény alattjátszottam hat bajnokit. Nem sok. Hattalmégis több a semminél. Hogy az 1980–1981-es, illetve az 1981–1982-esbajnokságban miért csak hat meccs jutottnekem? A válasz roppant egyszerű: mertnem fértem be. A középpályán csupaklasszis volt előttem. Olyan labdarúgók,akik egytől egyig bizonyítottak már.Ebből kifolyólag egy szavam semlehetett. És nem is volt. Délelőttboldogan tréningeztem az első csapattal,délután pedig mentem Vági Pistabácsiékhoz a juniorba. Két esztendőn át

napi kettőt edzettem. Zokszó nélkül.Persze miért is zsörtölődtem volna,amikor semmi más dolgom nem volt,mint hogy futballozzam. Mindig is eztakartam – és tessék, megkaptam.

Nyolcvankettő nyarától már fizetség isjárt érte. Az Arisz Szaloniki ajánlatárarábólintó Gujdár Sanyi távoztávalmegüresedett egy hely a bő keretben, ésazt velem töltötték fel. Papíron négyezerforintot kellett volna kapnom – meg nemmondom, miért, de csupán háromezerjutott el hozzám. Érdekelt is engem!?Amit a labdával csak alkalomadtáncsináltam, a béremmel rögtön megtettem:hazaadtam.

Amikor kézhez vettem az elsőfizetésemet, rádöbbentem: kezd

komolyra fordulni a dolog, innen márnincs visszaút. Nem mintha megfordultvolna bennem, hogy hátraarcot kellenevenni.

Kiadtam hát a jelszót: előre!Rendületlenül.

BOLDOGÍTÓ IGENTichy Lajos helyét Komora Imre

foglalta el. Hajdanán játszottak ők egycsapatban is, de 1982 nyarán a kispadonváltották egymást. Amennyire sajnáltam,hogy Lajos bá’ leköszönt, annyiraörültem Imre bá’nak. Két teljesenkülönböző szakemberről, mi több,emberről volt szó, mégis mindkettőtlehetett szeretni. Habár Imre bá’tól úgyféltünk, mint nyúl a vadászpuskától. Hameghallottuk a léptei kopogását afolyóson, már vigyázzállásba vágtukmagunkat az öltözőben…

De remek szakember volt, tipikusmenedzser. Mint Sir Alex Ferguson.Amikor az apósom lett, más lett aviszonyunk. Sokat segített. A többiek

persze folyton zrikáltak. Kitalálták, hogyén vagyok a „tégla”. Meg mondogattákazt is, hogy amikor elmegyünk vadászni,én kézzel fogom meg a nyulakat, azértvagyok ilyen jó erőben… Későbbazonban senki nem vádolhatott azzal,hogy azért játszom, mert az apósom afőnök. Ha nem játszom, nem lett volnaannyi prémium…

Noha az 1983–1984-es idénybenváltam alapemberré, az előző évben seméreztem mellőzve magam. Imre bá’mindjárt az első meccsen, Nyíregyházánkezdőként számolt velem – holott akkormég nem is vettem el a lányát… Máslapra tartozik, hogy 1–0-ára kikaptunk,vagyis ez volt az első bajnoki vereségema Honvéd első csapatával. Utána

természetesen követte még néhány, ám –némi túlzással – egy kezemen megtudnám számolni, mennyi.

A nyitó forduló után javarészt akispadról szálltam be, és így volt ez1982. október kilencedikén is, aFerencváros ellen. Az a nap két okból isemlékezetes számomra. Egyrészt akkorszerepelhettem először kettős rangadón,másrészt a Fradi ellen megszereztem azelső NB I-es gólomat! Mi tagadás, szebbpremiert is el tudtam volna képzelni: 3–2-es vereséget szenvedtünk.

Akadt ennél fájóbb kudarcom is ’82-ben. Az év májusában az ifjúságiválogatottal vettünk részt a rangostouloni tornán. Remek kis csapatunkvolt. Bátrak is voltunk: a rajt előtt arról

beszélgettünk, hogy a döntőben majd jólelkalapáljuk a franciákat. Mit ad Isten,tényleg találkoztunk a házigazdákkal:miután a csoportmeccseken ajugoszlávoktól, a szovjetektől és ahollandoktól egyaránt 1–0-ára kikaptunk,és a másik kvartettben ők isnegyedikként zártak, a hetedik helyértjátszottunk. Jobban mondva: mi nemjátszottunk, csak ők. Hat nullára vertekminket. Borzasztó érzés volt. Soha nemakartam többé hasonló megaláztatástátélni.

Aztán mégsem úsztam meg… 1986-ban, ugye… De mivel ez egy különfejezet a karrieremben, erről majdkésőbb mesélek.

Annyi pozitívuma volt a touloni

viadalnak, hogy kerestem harmincfrankot. Látva, hogy egy gólt sem rúgunk,a küldöttség egyik vezetője, HertzkaGyuri bácsi felajánlotta, aki kapura lő,kap tíz frank-t. Én végül háromszor ispróbálkoztam – gól nem lett belőle, delegalább a többieket meghívhattam egyfagyira.

Kispesten hülyén nézett volna ki, haNagy Antiéknak azt mondom, gyertek, avendégeim vagytok két gombócra. Enélkül is befogadtak. Ha mentekvalahová, vittek magukkal. Ha ment acsapat, mentünk mi is. Volt egy-kétcsapatépítő tréning… Fiatalok voltunk,nem nagyon ittunk. Tizenkilenc éveskoromig egy sört, ha legurítottam. Halementünk a Balatonra, Grósz Janiékkal

összedobtuk, amink volt. Ők sört vettek,én fél kiló epret. Később már én is sörtvettem. Nem látok kivetnivalót ebben.Ha a színész, az orvos, az ügyvéd vagy acipész megihat egy sört meló után, afutballista miért nem teheti meg? Főlegegy meccs után. Amikor még dolgozikbenned a stressz. A fontosabbmérkőzések után képtelen voltam arra,hogy hazamenjek, felhörpintsek kétpohár málnaszörpöt, majd lefeküdjek.Csak akkor tudtam elaludni, ha megittamegy-két sört. Nem többet. De ennyikellett ahhoz, hogy jól aludjak. Másnapfél tízkor ott voltam a pályán, és az elsőkközött futottam. Utána kis szaunázás,esetleg egy gyúrás, aztán egy jó ebéd, ésrendben is voltam. Ma már ezt úgy

hívják, regeneráció.Grósz Jani egyszer csak elment

Kecskemétre. Nyolcvankettő tele lehetetttalán. Kapott egy autót meg elég komolypénzt. Nekünk akkor még nem voltsemmink. Mondja nekem Jani: „hú, te,hogy itt mi van!” Eszembe jutott, hogy énis elmennék Kecskemétre… Ha aHonvédban akkortájt szóba került, hogyigazolnak valakit, egyből minket,fiatalokat ajánlottak cserébe. Azt tudom,hogy Dalnoki Jenő bácsi példáulboldogan vitt volna Tatabányára. Az ifiválogatottban ő volt az edzőm, jólismertük egymást.

Szóval Kecskemétre akartam menni.Érdekelt is engem, hogy NB II-benkellene játszani… Lajos bácsi végül

nem engedett el, mondván, nyugi, Döme,rövidesen rád épül majd a Honvédközéppályás sora. Ennyi nekem elégvolt: maradtam.

A Lajos bácsi helyét nem sokkalkésőbb átvevő Imre bá’ azokat afutballistákat kedvelte, akik olyanokvoltak, mint egykoron ő. Akik mentek,mint az állat, csíptek, rúgtak, haraptak –úgy, hogy közben a labdát sem szúrtákki… Én nem pontosan ez a típus voltam.Lassan azért beverekedtem magam acsapatba.

Amikor Komora Andreátmegismertem, még nem álltunk közelegymáshoz Imre bá’val. Aztán… ’82novemberében, de az is lehet, hogyinkább decemberében rendeztek nekünk

egy vacsorát. Arra eljött Andrea is. Nemakkor láttam először, mert az egyikmérkőzésen szinte egymás mellett ültünka lelátón. A vacsora után, amikor márlágy zene szólt, Andrea éppen egyedülücsörgött. Vági Pista bácsi jött odahozzánk, fiatalokhoz, hogy na, gyerekek,most legyetek urak, és kérjétek fel ahölgyet. Rávágtuk, hogy rendben. Majdkisnóbliztuk, hogy melyikünk vigyetáncba.

Én vesztettem.Pardon, én nyertem.Tulajdonképpen így kezdődött. Aztán

házasság lett belőle. Azóta márelváltunk, de a jó kapcsolatunkmegmaradt. Azért pedig örökké hálásleszek neki, hogy megajándékozott két

csodálatos lánnyal, Dórival és Zsanettel.Andrea nagyon csinos volt. Hamar

beleszerettem. Viszont… Mégiscsak a„Főnök” lánya volt. Ami, ugyebár, azálmoskönyvek szerint sok jót nem ígér.Eleinte attól tartottam, hogy fogja avadászpuskáját, rám szegezi, és puff!Nem hiányzott, hogy egy jól irányzottlövés vessen véget az ígéretesen indulókarrieremnek.

A fegyver szerencsére maradt ahelyén, így idővel javult a helyzet. Demég akkor is féltem Imre bá’tól…Kellett egy-két év, amíg elmúlt aszorongás. Nem rontottam ajtóstul aházba, a köröket tisztességgelmegfutottam. Amikor tudtunk,találkoztunk Andreával. Amikor látta

Imre bá’, hogy kezd komolyra fordulni akapcsolatunk, és meggyőződött afelől,hogy nem vagyok pernahajder,megenyhült az irányomban. Az esküvőelőtt már kimondottan jó volt aviszonyunk. Utána meg különösen.

Amíg ki nem mondtuk a boldogítóigent, nem éltünk együtt Andreával. Ő isotthon lakott, ahogyan én is. Bárimádtam nagypályán játszani, olykor megkellett találni a kiskapukat, hogytalálkozhassunk. Előfordult, hogy Imrebá’ vezetésével a csapat elmentszínházba, én pedig, ahogy elkezdődött adarab, leléptem. Rohantam Andreához…Órák múlva, ahogy meghallottuk, hogy azédesapja leparkol a ház előtt akocsijával, én már fogtam is a

cókmókomat és leléptem – a hátsókijáraton… Ahogy telt-múlt az idő, márnem kellett menekülnöm. Egyszer,amikor Imre bá’ hazaért a színházból,rám csodálkozott: „Döni, te hogy értélide ilyen korán?!” Amint véget ért azelőadás, taxiba vágtam magam,füllentettem. De csak kicsit. Mert azigaz, hogy taxi repített a Kelenhegyi útig,az viszont nem, hogy megvártam, amíglegördül a függöny…

Szombaton lejátszottuk a meccsünket,vasárnap már együtt voltunk a telken.Nagymaroson vagy Dömsödön. S hahiszik, ha nem, eltelt úgy egy nap, hogyImre bá’val nem beszéltem a fociról.Megismertem a másik arcát is. Nem akőkemény edzőt, hanem a családját

összetartó, a szeretteiért rajongóKomora Imrét. Otthon teljesen más volt,mint a pályán. Ha futballról volt szó,nem ismert kegyelmet. Ha nemjátszottam jól, úgy leteremtett, hogy csakna! Nyilván neki sem volt egyszerű ez ahelyzet. Főleg az elején. Idővel aztánmindenki túltette magát ezen. Ha jólteljesítettem, márpedig általában jólteljesítettem, senkiben nem vetődött fel,hogy azért rak be a csapatba, mert alányának udvarolok.

1985. június 15-én lettem a veje. Azesküvőt nem én hoztam tető alá, hanemAndrea és Imre bá’. Én legfeljebb ajátéktéren szervezhettem… A ceremóniaértelemszerűen a bajnokság után volt. AKelenhegyi útról indultunk, a mai

Oktogonnál volt a fotózás, majdátsétáltunk a száz méterre lévőházasságkötő terembe. Mivel sokanvoltunk, onnan kocsikkal és buszokkalmentünk Lovasberénybe, a lakodalomhelyszínére. Szép nap volt, jól sikerült.Hajnali fél háromra a legtöbben márnyugovóra tértek, alig maradtunknéhányan. Addig óvatosankoccintgattam, úgy iszogattam, mint acsajok, nem is volt semmi bajom. Olyanszépen megúsztam, még büszke is voltammagamra. Mígnem… Amikor márkezdtünk szedelőzködni, Garaba Imreazzal fordult felém, hogy nem iszunk-eegy whiskyt? „Miért ne?” – gondoltammagamban, a bulinak úgyis vége, egyetmeg lehet inni. Nem csűröm-csavarom,

nem egyet ittunk. Az lett a vége, hogyberúgatott. Mint másnap kiderült, amígmagának egy korty whiskyt töltött, majdrá két deci kólát, nekem fordítva. Húszperc sem telt bele, és forgott velem avilág. Hú, hogy sajgott a fejem, amikorreggel felkeltem…

Szépen kiszúrt velem Imi. Amit egésznap szépen felépítettem, húsz perc alattlerombolta… Ennek ellenére a mainapig a barátom. Sokat kártyázunkegyütt. A Honvédban és a válogatottbanis. Az idősebbek még az ultit és a römitnyomták – úgy tartották, egy magáravalamit is adó futballistának zsugázni istudnia kell –, mi inkább fájeroztunk.Elég sokat nyertem. Igaz, ha a bajnokimeccsek előtt játszottunk, mindig

mondtam a többieknek, hogy hagyjatoknyerni, mert akkor gólt rúgok. Általábanígy is történt. Ha nem, akkor sem adtamvissza a pénzt… Végtére is a kasszátólvaló távozás után köztudottan nincs helyereklamálásnak.

Először a Radnóti és a Pannónia utcasarkán, Andrea nagymamájának alakásában laktunk. Közben elindult asaját projekt: a Honvéd segítségével atizedik kerületben akartam lakáshozjutni. A Gyakorló utcában kaptam isegyet. Később elcseréltük egygazdagrétire. A ’86-os világbajnokságelőtt költöztünk oda. Amikor hazajöttema vb-ről, a postaládámra valaki ráírta:Mexikó ’86… Nagyon bántott, de nemtüntettem el a feliratot.

Sokáig még a Törökugrató utcából isBKV-val jártam edzésre. Tudják, mikorvolt nekem először autóm?Nyolcvanhétben. Egyrészt addig nemvolt időm autóvezetésből levizsgázni,másrészt nem volt olyan könnyűgépjárműhöz jutni. Három hónappalazelőtt, hogy Frankfurtba szerződtemvolna, Imre bá’ kapott egy 2107-esLadát, és amivel addig közlekedett, aztodaadta nekem. Ahhoz képest, hogygyerekkoromban még autószerelő (is)akartam lenni, az első műszaki vizsgánúgy meghúztak, mint a sicc! Az volt aszerencsém, hogy a másodikon egyrepülőgép-szerelő ült mellettem.Mindkettőnk tesztje hibátlan lett…

Városban sosem száguldoztam, csak

az autópályán. De ott sem ész nélkül: acsúcsot a Maseratival repesztettem:kétszázhatvanat mutatott a sebességmérő.December vége volt. Fél háromkorkezdődött a meccs Bolognában. Nemsokkal a lefújást követően beültem akocsiba, és éjfélre itthon voltam. Nemvolt nagy forgalom. Ausztriában egyszerkellett fizetnem némi büntetést… Azolasz rendőrök csak integettek, hogymenjek lassabban. Le is vettem a lábama gázpedálról – amíg a látókörükbenvoltam.

Most van egy Audim, valamint egy 48éves Bogaram. Utóbbit ötszázezerforintért vettem, a városban szépeneljárogatok vele. Még jobban meg isnézik, mint a sportautókat. Dudálnak,

integetnek, mosolyognak. Jó fíling.A szíriai túránk már nem volt annyira

„jó fíling”. 1983-ban jártunk ott aHonvéddal. A régi jó kapcsolat akatonacsapatok között, ugye… Úgy volt,több meccset játszunk – egy sem lettbelőle. Az elsőt elkezdtük ugyan, amásodik félidő közepe táján kialudt avilágítás, és a játékot már nem tudtukfolytatni. A vezetők úgy gondolták, jobb,ha hazajövünk. A hasmenés még hagyján,a háborús viszonyok voltak igazánijesztőek. Miután hazatértünk, volt olyancsapattársam, akit karanténba kellettzárni. Hosszú kirándulásnak ígérkezett,rövid kiruccanás lett belőle. Akkorvoltam először arra – és utoljára is.Érdekes volt, főleg fiatalon, de

köszönöm, elég volt. Különösen, haeszembe jut, hogy az egyik ellenőrzőpontnál a minket szállító busz sofőrjeúgy gondolta, neki nem kell megállnia.Pillanatokkal később a rá szegezettgéppuskák jobb belátásra bírták…

Sok túrán vettünk részt akkoriban. AHonvéd neve mindenütt jól csengett, haesetleg valaki nem hallott volna rólunk,annak elég volt annyit mondani, hogyPuskás Ferenc csapatáról van szó.Eladhatóak voltunk. Nyáron és télen ismentünk. Két külföldi kirándulás közöttrövid baráti látogatást tettünkMagyarországon… Hogy csak azeurópai „turné” állomásait említsem,Németországban többször jártunk, demegfordultunk Franciaországban,

Görögországban és Belgiumban is. 1985augusztusában például a legjobbösszeállításában felálló Anderlechtetvertük 3–0-ára Brüsszelben. A mérkőzéselőtt Mecseki Sanyi bácsi nem győztehangoztatni, hogy figyeljünk EnzoScifóra, mert ha nem vigyázunk rá, abbólnagy baj lesz. Az első félidőben rúgtamkét gólt, azzal vezettünk 2–0-ára, aszünetben oda is mentem Sanyibácsihoz: „Te, doki, melyik az a Scifo?…” A mérkőzést követő vacsorán kétBelgiumban élő magyar menedzser jöttoda hozzám azzal, hogy az Anderlechtelnöke, Constant vanden Stock aztakarja, hogy itt helyben írjak alá egyszerződést, haza se menjek már.Szegénynek fogalma sem volt arról, hogy

mifelénk ez nem így működik…Addigra már rutinos világjárónak

számítottam. Először tizennégy évesenléphettem át a határt. A Budapest-válogatott tagjaként utazhattam Miamiba.Na jó, csak Moszkvába. Akkor ültemelőször repülőn. Egyáltalán nem féltem.Drága Tichy Lajos bácsi viszont rettegetta levegőben. Őt nem mertük ezzelpiszkálni, de a hasonló cipőben járótársainktól minden felszállás előttmegkérdeztük, ha velünk ellentétben nemélik túl a zuhanást, hol keressük adugipénzüket… A moszkvai út óta vagyezerszer repültem. Szerintem egy gépetis simán elvezetnék már. A másodikfeleségem, akit szintén Andreánakhívnak, ráadásul légikísérőként dolgozik.

Mielőtt bárki rávágná, hogy tisztaHollywood, megsúgom: nem afedélzeten ismertem meg.

A földön jártam, mégis szárnyaltam az1985–1986-os idényben. Huszonhétbajnokin szereztem huszonhét gólt. Igaz,rúghattam volna többet is. Ennéllényegesebb, hogy bajnokok lettünk!Zsinórban harmadszor! Imre bá’ ugyanisa ’82–83-as idényben kialakította azt acsapatot, amely a második évében már acsúcsra jutott. Akkor még kevesebbszerep jutott nekem, de a szezon másodikfelében már kezdtem én is beépülni. Ahátvéd– és a csatársor adott volt, aközéppályán volt nagy harc a csapatbakerülésért. Hogy szép lassan bérelthelyem lett, abban az is segített, hogy

1984-ben a válogatottban isbemutatkozhattam. Habár abból aHonvédból többen voltak válogatottak,mint ahányan nem…

Nagy Anti volt a csapatkapitány. Ővolt a kapocs a játékosok és Imre bá’,illetőleg a vezetőség között. Antin kívülvolt három-négy rutinosabb spíler, nekikvolt még beleszólásuk a csapat dolgaiba.Ők irányították az öltözőbelieket, deAnti volt a góré. Rendet, fegyelmettartott, ha kellett, edzésen is rászólt arra,akin úgy látta, hogy nem végzitisztességesen a dolgát. Példát mutatottmindannyiunknak. Az ilyen típusúemberek, sőt, egyéniségek hiányoznakma nagyon a magyar labdarúgásból.Persze fontos, hogy a „cséká” jó játékos

legyen, ám nem szükséges a füléntáncoltatnia a labdát. A pályán és azonkívül álljon ki a társaiért – ahogyan Antiis tette.

Én egyszer lehettem csapatkapitány aHonvédban. Anti már Franciaországbanlégióskodott, az akkori cséká, GarabaImre nem léphetett pályára a Videotonellen, így engem ért a megtiszteltetés,hogy felhúzhattam a karszalagot. Soserosszabbkor: mások mellett az EintrachtFrankfurt vezetői is a lelátón ültek, ésmiután lőttem két gólt, a mérkőzés végétmeg sem várva felálltak, és elmentek.Csak annyit üzentek, hogy este aHiltonban találkozunk… Félreértés neessék, nem a fehérváriak elleni duplámgyőzte meg őket arról, hogy kellek nekik,

mint utóbb kiderült, előzőleg alaposanfeltérképeztek. Olyan meccsekre iseljöttek, amelyekre, azt gondolná azember, a kutya sem kíváncsi.

Akkor persze még nem láttak, amikorelőször bajnok lettem Kispesten. Mintmondottam, játszottam is, meg nem is.Életem első felnőtt bajnokiaranyérmének ettől függetlenülrettentően örültem. Hiába kutatok azemlékezetemben, nem ugrik be, mi volt ajutalom. Hogy vezérkari dicséretetkaptunk, az biztos. Századosi, netánezredesi rangot azért nem… Imre bá’ ésKozma Misi hivatásos katona volt, őkketten állományban voltak, mi csaksportállásban. Olykor eszembe jut, hogyén is lehettem volna hivatásos katona,

nem kizárt, ma már Döme alezredeskéntszólítanának…

A katonás rend természetesen megvoltaz öltözőben. Ha a reggeli edzés előtt azöreg rókák kiszúrták, hogy előző estenem a Kékfényt nézted odahaza, vagynem könyvet olvastál, rád pirítottak. Amár említett első kettős rangadóm utánnem szidhattak. Csereként beállvafejeltem gólt a Fradinak, azzal lett 2–2.Kár, hogy a 92. percben Nyilasi Tibi lőttmég egyet… Ami azt illeti, nem voltnehéz dolga a Ferencvárosnak: NagyMiklós három játékosunkat is kiállította.Előbb Varga Kacsát, aztán Tóth Józsit,végül Grósz Janit. Így esett meg, hogycsatárként szálltam be, majdvisszavontak a középpályára, hogy aztán

balhátvédként fejezzem be a meccset. Ajátékvezető nem egyszer tévedett akárunkra, de ezzel nem tudtunk mitkezdeni. Legalábbis mi, játékosok nem.Buda Pista bácsi ellenben nemtürtőztette magát, kopogás nélkülberontott a bírói öltözőbe, és akövetkező másodpercben már zengett azegész Népstadion…

Futballistaként sosem foglalkoztam asporikkal. Tiszteltük őket, és ők istiszteltek minket. Egyikünk sem játszottaa királyt, mint manapság. Nem is rémlik,hogy valaha kaptam volna sárga lapotreklamálásért. Sokszor még azt semtudtam, ki vezeti a meccsünket. Adurvaság is olyan messze állt tőlem, minta körömpörkölt a vegetáriánustól.

Karrierem során kétszer állítottak ki.Egyszer Sankt Pöltenben. Történt, hogyegy félig magyar, félig osztrák gyereketrám állítottak, egész meccsen tapadt rám,még akkor is lökdösött, amikor a labda amásik térfélen pattogott. A kilencvenedikpercre meguntam, és bármennyire isröstellem, de leköptem. Két meccsértcserébe…

Egyszer Bolognában is leküldtek apályáról. Káromkodásért. Holott nem isolaszul, hanem magyarul szentségeltem,a bíró mégis rájött, miről van szó. Nemvitatkoztam, levonultam a pályáról.Megérdemeltem a pirosat. A végén mégkiderül, hogy Torghelle Sanyi ártatlanbárány hozzám képest…

Az első kellemetlen élmény ellenére

szerettem a kettős rangadókat. Főleg, haa második mérkőzést játszottuk aFerencváros ellen. Arra általában márösszejöttek harminc–, negyvenezren, volthangulat. A zöld-fehérek ellen azért isimádtam futballozni, mert többnyire minyertünk, mindemellett majdnem mindiggólt lőttem. Volt, amikor kettőt. Ha jólsejtem, nem rajongtak értem a fradisták,de becsületükre váljon, hogy nem adtakhangot a nemtetszésüknek. Akkoribannem volt szokás izomból anyázni.Ahogyan Törőt sem gúnyolták aFerencváros szurkolói, úgy az újpestieksem küldték el melegebb éghajlatraNyilasi Tibort. A drukkerek akkoribanelismerték, ha valaki jó labdarúgó volt.Márpedig Törőcsik és Nyilasi nagyon is

az volt. Törőről még annyit: az elsőedzőmeccsemen a válogatottban tíz percalatt rúgatott velem két gólt. Sajnálom,hogy úgy alakult az élete, ahogyanalakult, és az is elkeserít, hogy nemtudott megragadni a magyar futballban,de a mai napig örülök, ha találkozomvele.

Csakúgy, mint Grósz Janival. AHonvéd után több csapatban is játszottaz élvonalban, de nagy bánatomra nemúgy fordult az élete, ahogy megérdemeltevolna. Nem megy jól a sora. Lecsúszott.Pedig jól menő tojáskereskedésük volt,ám idővel rosszra fordult a helyzet, ésvégül le kellett húzniuk a rolót. El is váltaztán. Azt sem tudom, hol lakik, ám ígyis szoktunk találkozni. Van egy OMV-kút

az Alacskai úton, a kávézójában gyakranmegfordulok, ha látja a kocsimat, néhabejön. Amikor tudok, segítek neki, de haadok neki ötezer forintot, azzal nincskisegítve.

Ő sajnos nem volt bajnok aHonvéddal. Én háromszor is. Azaranyérem megkaparintásatulajdonképpen elvárás volt velünkszemben, mivel az idő tájt kilencválogatott labdarúgó volt a keret tagja.Meglehet, volt abban némi kockázat,hogy mi, kilencen szinte éjt nappallátéve együtt voltunk, mégsem támadtprobléma sosem az összezártságból.Szerintem azokban az években többszöraludtam egy szobában Sallai Sanyival,mint a feleségemmel… Elkártyázgattunk,

elsétálgattunk, elfocizgattunk. És jókatettünk. Italozásról azonban csak a meccsután lehetett szó. Imre bá’ ebben is profivolt. Ha nyertél, engedte, hogy aztcsinálj, amit akarsz. Ha egy sört akartálmeginni, egyet ittál meg, ha kettőt, akkorkettőt, ha tízet, akkor tízet. De amíg nemnyertél, addig semmi más nem számított,csak a győzelem. Tudtuk, hogy mit miértcsinálunk, tudtuk, hogy egymásegzisztenciájával szórakozunk, ha nemtartjuk be a szabályokat.

Bárhova mentünk, normálisanviselkedtünk. Nem volt leányálomBékéscsabán, Diósgyőrben vagy éppenSzombathelyen pályára lépni, de seholnem szidtak minket. Részint, mert afutballra koncentráltunk, részint mert a

válogatott eredményessége miattnépszerűek voltunk.

Legalábbis 1986 júniusáig…

KIS POLSKIHa nyertünk idegenben, hazafelé jó

volt a hangulat a buszon. Víganénekelgettünk, mit sem törődve azzal,hogy nemhogy a San Remó-i, de még abalatonakarattyai dalfesztiválon semléphetnénk fel favoritokként. Imádtuk amagyar számokat, különösképpen az R-Go-slágereket. Én még koncertjükön isvoltam. Kívülről fújtam az összes nótát.A magyar énekesek, illetve együttesekközül szinte mindenkit kedveltünk.Sokukkal még jóban is voltunk. Miszerettük a zenét, ők szerették a futballt.Nagyra becsülöm a zenészeket – és aszínészeket. Ha megyek az utcán, mégakkor is odaköszönök nekik, ha előzőlegsosem találkoztunk. Pataki Attila fradista

volt, Fenyő Miki és Szikora Robi Vasas-drukker. Hogy ki volt Honvéd-szurkoló?A katonazenekar tagjai biztosan…

Majdnem minden meccs előtt aKárpátiában ebédeltünk. Legendásszertárosunk, Gonda Misi bácsi fia voltott az étteremvezető, szívesen láttakminket. Egy laza ebéd, még lazább séta aFelszabadulás tértől (ma Ferenciek tere)a Kálvin téren parkoló buszunkhoz, aztánirány a pálya! Imre bá’ még nálunk istöbbször fordult meg a Kárpátiában,gyakran az üzleti tárgyalásait is ottbonyolította. Egy-két külföldi klubvezetősokat tudna mesélni, mekkora mesterevolt a puhításnak… Ő bírta az italt, amegfigyelők kevésbé. Ezt már amérkőzés előtti napon kihasználta,

másnap pedig következett a rátöltés. Na,meg a mezes trükk. Amikor kiderítette,hogy a török Denizlispor vezetői irányítóközéppályásért jöttek, Varga „Kacsára”adta a tízes dresszt. Közben beléjüktöltött még két whiskyt. Az lett a vége,hogy „Kacsát” és Kuti Lacit is eladtanekik.

A Podravka nevezetű sörözőbe és azAranyoroszlánba már nem ebédelnijártunk. Volt, hogy feleségestül vagybarátnőstül mentünk, volt, hogy csak ajátékosok gyűltek ott egybe. Azasszonyok nem balhéztak, tudták, hogyidőnként erre is szükség van. Ha voltegy-két kimaradás, az mindig az öltözőnbelül maradt. Amikor fiatal voltam,figyeltek rám az öregek. Nagyon nem

kellett, de ha a csapatérdek azt kívánta,gatyába ráztak. „Tudod, kivel és kinek apénzével szórakozzál, kicsi!” – néztekmélyen a szemembe, és bár ifjú fejjelnem volt könnyű kezelni azt a helyzetet,hogy bekerültél a nagy Honvédba, shirtelen tele lettél barátokkal, EsterházyMarciék szigorú tekintetébőlmegértettem: a meccs előtti napokbannincs több mulatozás.

Egyszer mégis beleszaladtam a késbe.Nyolcvannégy tavaszán megkeresett a

Ferencváros. Tárgyalhattam, mert nyáronlejárt a szerződésem. Sőt, nem csaktárgyaltam, meg is egyeztem HavasiMihályékkal. Naná: háromszázezerforintot és egy lakást ígértek! Mindeztmég aznap este megünnepeltem a Lőrinc

bárban. Előre ittam a medve bőrére…Másnap reggel elaludtam, a kispestiedzés nélkülem zajlott. Következő naptermészetesen megjelentem, mondtam,hogy bocs, de tegnap gyomorrontásomvolt, ezért nem jöttem. Senki nem feleltsemmit, gondoltam, téma lezárva. Hanemaz edzés után szóltak, hogy az elnökelvtárs vár. Bementem SándorGyörgyhöz, ő azzal indított, hogy:„Döme, nem szabad ilyet csinálni, ha beakarsz rúgni, gyere fel hozzám, csak nenyilvános helyen iszogassál.”

Mondtam is magamban, milyen rendesaz elnök elvtárs. Már álltam volna fel,amikor megszólalt: „Várjál csak, Döme,lenne még itt valami. Nemsokára lejár aszerződésed, alá kellene írnod még

három évre.”„Elnök elvtárs, ha nem gond, ezen

töprengenék holnapig” – feleltem, miremosolyogva közölte, hogy nem gond,töprengjek csak. Másnap, edzés utánbekopogtam hozzá azzal, hogy elnökelvtárs, én arra jutottam, hogy nem írokalá, elmegyek inkább máshová, mert úgyérzem, váltanom kell. A mosolyugyanúgy ott bújkált az arcán, mintelőzőn nap, amikor tudatta velem:„Semmi gond, Döme, ha nem írsz alá,eltiltatunk örökre…”

Mivel roppant őszintének tűnt, és aFradinál is azt mondták, hogy akatonacsapattal nem mernek hadakozni,huszonnégy órával később újabb háromesztendőre elköteleztem magam a

Honvédhoz. Abban az időben nemlehetett okoskodni. Ha valakivel gondvolt, egy tollvonással elintézték. Vagylezavarták Lentibe, a laktanyába. Éntulajdonképpen még szerencsés voltam,hogy maradhattam Kispesten.

Félreértés ne essék, amit innen elvetttőlem a Honvéd, onnan visszaadta.Huszonegy évesen nem igazolhattam azÜllői útra, viszont ’87 nyaránháromszoros bajnokként mehettemFrankfurtba. Szerettem Kispestenjátszani, a barátaim egy része acsapattársaim, a másik fele meg aszurkolók közül került ki. Kötődtem és amai napig kötődöm a klubhoz.

Még MNK-t is nyertem a Honvéddal.A Tatabányával játszottuk a döntőt 1985.

június ötödikén – a Népstadionban.Kánikula volt, ráadásul háromezren, haültek a lelátón… Izgalmasabb egyszovjet dokumentfilm, mint az amérkőzés volt: 5–0-ára nyertünk.Gyorsan rúgtunk két gólt, majd jött azörömfoci. Ha létezik kötelező győzelem,az az volt. Annak külön örültem, hogydupláztam. A kupadöntőkben mindigszerettem gólt lőni…

És, ha már Tatabánya! Egyik legszebbgólomat a Bányász otthonábanszereztem. Kicseleztem hét embert –volt, akit kétszer is –, majd a kapubapasszoltam a labdát. Az utolsó trükknélkicsit hosszan toltam meg a labdát, és eztészlelve Bodonyi Béla keselyű módjáraérkezett is, hogy befejezze az akciót, de

ha már odáig eljutottam, én akartamfeltenni a pontot az i-re: becsúszvaberúgtam.

Azért az jó, amikor egy-egy góllalazonosítják a klasszisokat. SzegényFarkas Jancsi, Bene Feri vagy AlbertFlóri sincs már köztünk, mégis: ha aztmondod, hogy ’66, már tudod is, hogyFarkas és Bene milyen gólt szerzett azangliai világbajnokságon. Flóri bácsipedig külön kategória. Egy-egymeseszép találata előtt ő még afekvőrendőrt is leültette volna…

Jó érzés, ha időnként felvetődik anevem, és azt hallom, hogy valakirávágja: oh, az a gól a lengyelek vagy azosztrákok ellen! Netán a Német Kupadöntőjében betekert szabadrúgásom.

Megsúgom, nekem még a brazilok ellenigólom is nagyon tetszett. Amúgy pedigminden gól más. Nem mindegy, mikorrúgod. Ha vezetsz öttel, lőhetsz nagygólt, sokat nem ér. Nulla nullánál kelleldöntened egy meccset. Mint a berlinifináléban: amennyire szép, annyirafontos volt a Bochumnak lőtt gólom. Habehunyom a szemem, még most iselőttem van, ahogy a labda elszáll asorfal fölött, és látom azt is, hogy akapus repül, repül, de esélye sincshárítani…

Németországban akkor értem acsúcsra. Idehaza meg 1986-ban, amikor27 találattal gólkirály lettem. Még úgyis, hogy a szezon végét már nem vettemkomolyan. Akkor ősszel tizenkilenc

gólig jutottam, ha minden igaz, azzalEurópában is első voltam, de tavasszalmár nem akartam mindenáron gólt lőni.Ezt mai fejjel annyiban bánom, hogy hanem linkeskedem el a végét, nem kizárt,hogy lenne otthon, mondjuk, egyEzüstcipőm… Simán szerezhettem volnaharminc-harmincöt gólt, de nem voltamkellően egoista. Ötvenévesen gondoltambele, hogy a büdös életbe, ezt azértelszúrtam!

Mondok mást! Előző évben úgyvégeztem a góllövőlista élén, hogyKiprich Józsival holtversenyben lőttemtizennyolcat. Simán meglehetett volna atizenkilencedik is, ha az utolsófordulóban nem csereként szállok be.Mivel már nem volt tétje a mérkőzésnek,

mi több, Imre bá’val meg is beszéltük,hogy javarészt olyanokat vet be, akikaddig kevesebb lehetőséget kaptak, azMTK elleni idényzárót megelőző estekicsit belevetettük magunkat azéjszakába… Sebaj, így legalább adtamegy ajándékot Kipunak. Még az is lehet,az ő keze volt abban, hogy másnap nemvoltam topformában…

Aki netán most azt gondolja, hogysiránkozom a múltam miatt, téved!Egyáltalán nem vagyok kesergős fajta.Lehet, hogy ha még komolyabban veszema futballt, többre vittem volna, de az islehet, hogy nem. Lehet, hogy ha eljutok aBarcelonába, a Juventusba vagy aMilanba, ismertebb lennék, de az islehet, hogy nem. Lehet, sőt, ahogy érek,

mint a jó bor, egyre biztosabb vagyokabban, hogy mindennek így kelletttörténnie. Vagy majdnem mindennek.

Amikor ’87-ben gólkirály lettem,kaptam egy kis Polskit. ASzékesfehérváron rendezett MagyarKupa döntőjében vehettem át, agóllövőlista második helyezettjét,Vincze Pilut el is vittem rögtön egykörre. Mázli, hogy két évvel korábbanmég nem járt Polski a győztesnek, mertKipuval gondban lettem volna. Illetve:dehogy lettem volna gondban! Enyém lettvolna a járgány, hisz Kipu bele sem fértvolna. Hacsak nem vágja ki a tetejét, éskreál belőle egy cabriót…

Csak azért vagyok ilyen szemtelenvele, mert az ifi válogatottban már jóban

voltunk. Grósz Jani, a Vörös, vagyisSzabó Andris, Kipu és én. Sokhülyeséget csináltunk. Dalnoki Jenő voltaz edzőnk. Egyszer egy horvátországitornán vettünk részt, és ha már Pulábanjátszottunk, Jenő bácsi le is vitt minket atengerpartra – tíz percre. Ennél kicsittöbbre vágytunk, ezért a csendes pihenőalatt mindig kiszöktünk. Főleg, hogyrábukkantunk a nudista strandra. Detartottuk magunkat a csendes pihenőíratlan szabályaihoz: némán feküdtünk.Igaz, biztos, ami biztos alapon hason…

Jenő bácsi egyébként nagy mágus volt.Tiszteltük, szerettük. De ha külföldönjártunk, mindig kilógtunk, hogy lássunkvalamit a városból. Egyszer sem kapottel minket – hála az égnek! Amilyen jó

ember volt, olyan kemény bánt velünk.Fontos volt számára a magyarság, amagyar irodalom és a történelem, ezértha valaki odakeveredett az asztalához,számíthatott arra, hogy alaposankifaggatja. Aki megbukott, repült – nemaz asztaltól, hanem a keretből. Főleg atartalékokat fenyegette ez a veszély. Havalaki nem tudott valami lényegesetErdélyről, csomagolhatott. Edző éspedagógus volt egyben. Ahogy olvastama régi könyveket, Lakat Karcsi bácsilehetett még ilyen. Speciel Imre bá’ iselőszeretettel vitt el minket ide-oda.Becsültem bennük, hogy ennyire adtak akultúrára.

A gólkirályságra visszatérve.Elismeréssel és elismertséggel párosult.

De ez soha nem jelentett terhetszámomra. Ez hozzátartozik a sporthoz.Egy aláírás, egy fotó, néhány szó? Hátpersze. Németországban nem csupán azttanultam meg, hogyan kell viselkedned,ha sztárként kezelnek, hanem azt is, hogyamikor munka van, akkor munka van, deamikor tisztességesen elvégezted afeladatodat, azt csinálsz, amit akarsz. Jópélda erre Peter Röder, az Eintrachtüzletvezetője. Kilenc szakosztályértfelelt, reggel nyolctól délután ötigrobotolt, majd beült a törzshelyére,meglazította a nyakkendőjét, kikért egysnapszot és egy sört, s átvedlettmagánemberré. Senki nem foglalkozottvele, egy bulvárlap sem akarta lefotózni.Kint mindenki azt művel a

szabadidejében, amit akar. Itt megtízezer forintért sokan képesek eladni alelküket. Rohadt egy álszent dolog ez,gyűlölöm!

Amit elértem, azért becsülettelmegdolgoztam. A mai fiatalok talán elsem hiszik, de éles cipő először csak aHonvéd játékosaként volt a lábamon. Aszegeken bőrréteg feszült, de mire végetért a meccs, lekopott. Ezért aztán mindenkedden leadtuk a cipőnket, hogy asuszter péntekig egy új bőrt húzhassonrá. Gumi stoplisban sosem szerettemjátszani. Csak a Botasban. Később márolyan csavarkészlettel mentem amérkőzésekre, hogy egy kisebb boltot isnyithattam volna. Három különbözőméret lapult a táskámban, és amikor a

kezdés előtt egy-másfél órávalmegnéztem a pályát, akkor döntöttem el,hogy melyiket tekerem be a cipőmbe.Csavarosban jóval kisebb az esélyedarra, hogy elcsúszol – edzőként meg iskövetelem a védőimtől, hogy abbanfutballozzanak.

A Honvéd serdülőben Tisza feszült alábamon, mígnem az ifjúsági válogatotttagjaként kaptam egy Adidast. Azkomoly volt. Akkor még az összes cipőtaz NSZK-ban gyártották, nem ázsiaipincékben, a minőség garantált volt.Frankfurtban már Puma-cipők sorakoztaka szertár polcain, és elvileg én is abbanjátszottam. Gyakorlatilag viszontAdidasban, mivel Tóni bácsi, aszertárosunk a három csíkot

leragasztotta, és ráfestette a Pumalogóját… Utóbbi cég vezetői ’88áprilisában gondolták úgy, hogy idejeezen változtatni, és szponzori szerződéstkötöttek velem. Ennek keretében tetőtőltalpig felöltöztettek, de ami mégfontosabb volt: gyártottak nekem egy páregyedi, piros-fehér-zöld cipőt. Későbbviseltem Lottót, Nike-t, Patrickot,Reebokot és Umbrót is, volt vagy százcipőm összesen. Egy pár maradt meg, atöbbit elajándékoztam. Akinek negyvenés feles lába volt, jól járt velem. Tudják,kinek volt még hasonló mérete?Bizonyos Diego ArmandoMaradonának…

És még valami a cipőről! Hatalmasbecsben tartottuk. Én például minden

edzés előtt kipucoltam. Biz’ Isten, ha aválogatottban valaki koszos cipőbenment volna ki a pályára, Mezey Györgyszíjat hasít a hátából. Ha manapságelmegyek focizni valahova, ugyanúgykitisztítom a cipőmet, mint harmincévvel ezelőtt. Kicsit még hajlítgatom is,csak hogy érezze a törődést.

Ma már bevallhatom, cipőmániásvoltam. Tíz meccsnél többet nemjátszottam egy párban. Nem mintha ezköltséges hobbi lett volna: a legtöbbcipőmet kaptam.

Amire később nem sajnáltam a pénzt,az az autó volt…

Más kérdés, hogy Budaörsön, a Petőfilaktanyában még csak nem isábrándoztam egy Lamborghiniről. Jó

volt nekem az IFA is… Tizennyolchónapig voltam katona – 1981augusztusában vonultam be –, delényegében csak három hetet töltöttembent. Azt követően már csak a zsoldértés a kajapénzért jártam a laktanyába.Szilágyi alezredes értett a futballhoz,hogy mást ne mondjak, ő hozattaKispestre Dajka Lacit a ceglédi BemJózsef SE-ből. A mi körletünk, a 7011-es szervezett egy focitornát – meg isnyertük. Az alezredes fülig érő szájjalmáris írta alá a könyvünket… Deelőfordult olyan is, hogy háború eseténtúsznak ajánlott volna fel minket. Miután’82 októberében a Csepellel úgyvégeztünk 3–3-ra, hogy a szünetben még3–0-ára vezettünk, hétfő reggel üvöltve

adta tudtunkra, hogy itt fogunkmegrohadni. Negyedóra elteltével aztánmár mehettünk isten hírével.

Ennél már csak az volt jobb sztori,amikor még az elején letolták a hajam.Mivel Grósz Jani nálam fél évvelkorábban vonult be, ő már rég otthonaludt, de a Nyíregyháza ellenijuniormeccs előtt megkértem, hogyjöjjön be értem. Arra is kértem, hogyminél korábban. Nos, hajnali hat előttmár ott volt, de negyedóráig keresgélt azalvó újoncok között, mert a sok kopaszfej közül nem ismerte meg az enyémet. Amérkőzést természetesen az első csapatedzője, Tichy Lajos bácsi is végignézte.Szem– és fültanúk szerint egyszer csakígy kiáltott fel: „Ki az a kopasz gyerek?

Nagyon ügyes!”Akkor már egy ideje hozzá jártam

edzésre…

NEMZETI DRESSZVáratlanul ért a válogatott meghívó.

Az 1983–1984-es bajnokság utánvoltunk, és bár jó néhány meccsenpályára léptem a Honvédban, nemszámítottam meghatározó játékosnak.Mezey György mégis méltónak találtarra, hogy elvigyen a németországiedzőtáborba – talán azért is, mert márismert az utánpótlás-válogatottból.Németországban kőkeményendolgoztunk, az edzések mellett egyéniképzéseken vettünk részt, ráadásul akkorkezdett el kialakulni az a társaság,amelyik aztán 1986-ig tulajdonképpenvégigverte Európát. Szerencsémre a baloldali középpályás posztjára még nemvolt meg a kapitány tuti embere, így én is

lehetőséget kaptam a bizonyításra.Élhettem vele, mivel az augusztusi,Svájc elleni barátságos mérkőzésen márhivatalosan is bemutatkozhattam anemzeti együttesben. Azt követte méghatvan fellépés.

Köztünk szólva: lehetett volna többis…

Amikor odakerültem a válogatotthoz,nem tudtak olyat mondani nekem, amit necsináltam volna meg. Ha arra kértekvolna, hogy hordjak el egy hegyet, úgyelhordom, mint a huzat! Hiszen amiótaiskolásként bekerültem a Budapest-válogatottba, arról ábrándoztam, hogyidővel Magyarország címere díszeleg amezemen a fővárosé helyett. Háromnapja lehettünk kint Németországban,

amikor hazatelefonáltam, és Andreaelmondta, hogy az apósom beszélt Gyuribá’val, aki áradozott rólam, mondván ittaz új Bozsik!

Az új Bozsik?!Nosza, rátettem még egy lapáttal. Azt

meg irigykedve figyeltem, ahogyanTörőéket hajkurásszák azautogramvadászok…

Amikor hazatértünk Németországból,Mezey György megveregette a vállam,hogy jól melóztam, elégedett velem, de avédekezésből jobban ki kell vennem arészem. Ezt szem előtt tartva végeztemaz edzéseket a Honvédnál, még abecsúszásokat is gyakoroltam. Nemállítom, hogy védekezésre születtem, áma válogatott, egyúttal a fejlődésem

érdekében muszáj volt javulnom ezen atéren. Egy idő után márpresztízskérdésnek tekintettem, hogy azellenfél középpályásával szembenipárharcot is megnyerjem.

Arra már számítottam, hogy a Svájcelleni felkészülési meccsreösszehívandó keretben benne leszek. Mitöbb, a mérkőzés előtti edzések alapjánmár arra is, hogy kezdőként vet be Gyuribá’. Habár, amikor az összeállításkihirdetésekor elhangzott a nevem, majd’kiugrott a szívem. Még jó, hogy volthátra néhány óra a kezdésig, amelyekalatt megnyugodhattam. Mire aNépstadionba értünk, a feszültségtovaszállt. Megnéztem a pályát,előkészítettem a cipőmet, gyúrattam,

kicsit még feszengtem a helyemen – ésmehettem melegíteni.

Nem sokkal később pedig nekem (is)játszották a Himnuszt. 1984. augusztus22-én ott álltam a szent gyepen, a magyarválogatott 10-es dresszében – úgyéreztem, enyém a világ.

A 3–0-ás győzelmünket követőenvisszatértünk a lovasberényiedzőtáborba, hiszen három napra rá máraz Ausztria elleni világbajnoki selejtezőfőpróbája, a Mexikó elleni összecsapásvárt ránk. Érdekes, amennyire örültemannak, hogy idáig jutottam, annyira nemcsaptam nagy hűhót belőle. Amikor mártudtam, hogy játszom, akkor sem kezdtemel riasztani a családtagjaimat és acimboráimat, hogy gyertek ki a meccsre,

mert kezdő leszek. Jól elvoltam énmagamban. Mezey Györgynél különbennem is lehetett mással foglalkoznimérkőzésnapokon, kizárólag az előttünkálló kilencven perccel. Például azt, hogyvalaki az utolsó órákban jegyeketintézzen az ismerőseinek, kifejezettentiltották. Ez persze így volt rendjén.

Azt nem ártott tudni, hogy ha nem voltaz ember kellőképpen csibész, pácbakerülhetett. A világbajnokságra kijutókeret csupa jóindulatú gengsztertvonultatott fel – ha egyet hibázott valaki,vége volt. Minden lépésre ügyelnikellett, mert ha csak egy pillanatra islankadt a figyelme az illetőnek, tuti, hogymegtréfálták. Arra pedig senki semvágyik, hogy rajta röhögjön mindenki.

Még újoncnak számítottam, amikorláttam, hogy Nyilasi Tibi, Kardos Józsiés Garaba Imi fájerozik. Megkértem,hadd szálljak be. Élek a gyanúperrel,úgy voltak vele, hogy na, most jóllevesszük a kis verebet, csakhogy abefőtt tette el a nagymamát: alaposanmegkopasztottam őket. Másnap reggel azajtómon a következő felirat virított:Pirospozsgás, hozd vissza a pénzünket,vagy megölünk!

Nem vittem vissza. Miért is vittemvolna, amikor tisztességgelmegdolgoztam érte. Tehettem én róla,hogy nem tanultak meg rendesenkártyázni?!

Mexikó nekünk nem osztott lapot: 2–0-ára kikaptunk. Borzalmas volt, az

ellenfél lefutballozott minket. Hiábajátszottunk hazai pályán, nem találtuk ahelyünket. És a labdát se nagyon… Egyhónappal a világbajnoki selejtezősorozatnyitánya előtt történt. Muszáj voltkitalálni valamit.

Mezey György ki is talált.Az előzményekhez tartozik, hogy

Svájc és Mexikó ellen Nagy Anti ésVarga „Kacsa” nem játszhatott. Vizsgálatindult ugyanis ellenük, valamint néhánycsepeli labdarúgó ellen, mondván, hogyaz 1984. május 16-án rendezett Csepel–Honvéd bunda volt. A vicc az egészben,hogy bár volt szó róla, hogy a bundalesz, végül éles mérkőzésen nyertünk 2–0-ára. Tudomásom szerint négy csepelilett volna érintett, abból ketten a

kispadra szorultak, egy pedig sérülésmiatt nem léphetett pályára, így az akciótlefújták. Szerencsére azon a meccsen énsem léphettem pályára sérülés miatt,Antiék viszont nem úszták meg azeljárást. A vége az lett, hogyfelfüggesztett büntetést, illetvehetvenezer forintos pénzbírságot kaptak– de az minden pénzt megért, mivel ígyaz Ausztria elleni vb-selejtezőrevisszatérhettek a csapatba.Meggyőződésem szerint a háttérbenGyuri bá’ is sokat tett ezért, merttisztában volt vele, mekkora szükségevan erre a két emberre. Csupán amiheztartás végett: az osztrákokat úgyvertük 3–1-re, hogy az első gólunkatAnti fejelte…

Azon a mérkőzésen már mástaktikával, más felfogásban léptünkpályára. Előtte az edzéseken orrvérzésiggyakoroltuk a támadást. A négy-három-hármas rendszerben rohamoztuk a riváliskapuját, védekezésben ugyanakkorátálltunk az öt-négy-egyes szisztémára. Aszakírók közül sokan sokáig nem tudtákmegfejteni, milyen hadrendben játszunk– lám, Mezey György nem csupán avetélytársak, de az ő eszükön is túljárt.Mi meg kottából nyomtuk a támadást:előbb megcsináltuk labda nélkül, aztánlabdával, végül játék közben. Egy időután már olajozottan működött a gépezet.Ehhez kiváló erőnlét is szükségeltetett,de gond ezen a téren sem volt: mentünk,mint a mozambók. Amit mi akkor

játszottunk, azt évtizedekkel későbbörömmel láttam viszont – Pep GuardiolaBarcelonájától.

Mezey György 1984 és 1986 között avilág legjobb edzője volt az énszememben. Nem a jó labdarúgókatkereste, hanem a legjobbakat. Akikálmukból felkeltve tudták hozni az elvártszintet. Akik számára szent volt aválogatottság. Akikkel elég volt egyszertisztázni a szabályokat, mert tudták, mi arend és a fegyelem. Felkészülés alattsoha nem lehetett alkoholt fogyasztani.Nem is fogyasztottunk. Az sem rémlik,hogy valaha bárkit is meg kellett volnabüntetni fegyelmezetlenség miatt. Oké, a„Kard” olykor a kirúgás szélére került,mert nemegyszer jött a válogatotthoz

egy-két kiló súlyfelesleggel, de mindigélt az utolsó eséllyel… S ahogyanfejelt…

Gyuri bá’ fejében viszont a szakmaminden csínja-bínja benne volt. Amitmegálmodott, megvalósította, ezért isjuthattunk ki elsőként avilágbajnokságra. Szigorú volt, de ahangját alig emelte fel. Arra neveltminket, legyünk büszkék arra, hogyfutballisták vagyunk, hogy válogatottakvagyunk. Másrészről arra isfigyelmeztetett bennünket, hogy acímeres mezhez méltón viselkedjünk.Másokkal ellentétben elegáns volt, nemkáromkodott. Róla aligha készülhetettvolna ironikus dokumentumfilm…Amikor például ’85 decemberében

jöttünk haza Mexikóból, a felszálláselőtt szólt, hogy a repülőn egy-két sörtmeg lehet inni – Frankfurtig. Ott azonbanmindenkinek kötelessége voltmegmosakodni, megborotválkozni ésrendesen felöltözni, hogy a családjáhozmár ne piásan, melegítőben, hanemférjhez és apához illőn menjen haza.

Mindenkit tisztelt – és mindenkitisztelte őt. Ha valaki kívülről látottminket, olyan benyomása támadhatott,hogy ez egy igazi csapat. Gyuri bá’megelőzte a korát, ehhez kétség semférhet. A három lépés távolságotmegtartottuk vele szemben, de azértismerte a tréfát is.

Ezt a következő történet isalátámasztja. Amikor Tatán

edzőtáboroztunk, imádott gyúrónk, ahétköznapokon Tatabányán szorgoskodóSándor Imre, vagyis Tubi vasárnapdélutánonként réteseket hozatott be afeleségével. Egy idő után mindenki tudta,kettőkor hazaszól, hogy anyukám,háromra jöhetsz a süteményekkel. Gyuribácsiék egyszer lementek a recepcióraazzal, hogy ha a szobájából telefonálóTubi azt kéri, hívják fel neki a megadottszámot, ne azt tárcsázzák, hanem akapitányhoz kapcsolják. Így is történt.

Kapcsolás, Tubi beleszól: „Halló,anyukám…”

Gyuri bá’ mély hangon: „Jó napotkívánok, mit parancsol?”

Tubi riadtan: „Bocsánat, téves!” Ésletette.

Fél perc múlva újra próbálkozik,kissé félve: „Halló, anyukám, tevagy?”

Gyuri bá’ már morcosabban: „Mármegint maga az? Mit akar?!”

Tubi hangja már-már remegett: „NemSándor-lakás?”

S a tőrdöfés: „De az”.Szegény Tubi falfehéren csapta le a

kagylót…Pusztán azt fájlalom Mezey Györggyel

kapcsolatban, de azt nagyon, hogy avilágbajnokság után nem nyíltlehetőségünk arra, hogy alaposanmegbeszéljük magunk közt, mi történtMexikóban. Addig minden meccs utánleültünk, és dumáltunk egy jót, a vb utánmár nem. Pedig nagyon jó lett volna

belülről magunkra zárni egy helyiségajtaját, és addig ki nem nyitni, amígmindenki ki nem önti a szívét.

Ha erre sort kerítettünk volna, talánminden másként alakul…

GÓÓÓÓÓL!A világbajnokságra persze ki is kellett

jutni. Ami az első selejtezőtől azutolsóig történt, önmagában könyvetérdemelne. Maradjunk azonban egyfejezetnél – tetszik vagy sem, a magyarlabdarúgás eddigi utolsó dicsőségesfejezeténél.

Nem volt elvárás velünk szemben atovábbjutás kiharcolása, de mi azzal acéllal vágtunk neki a nagy kalandnak,hogy legalább a rájátszást érő másodikhelyre odaérjünk. Előzetesen úgykalkuláltunk, hogy Hollandia a favorit,ugyanakkor Ausztriát és Ciprustmegelőzhetjük. Ezért is volt óriásijelentősége az első mérkőzésüknek. Egy-két babszem mintha belefért volna még a

hátsónkba a kezdés előtt… MezeyGyörgy a maga módján igyekezettlevenni a terhet a vállunkról, miközbenarra is ügyelt, hogy a meccs előttiórákban csak magunkban legyünk. Senkitnem engedett a közelünkbe, ígyszerencsére elmaradtak a korábbanmegszokott lelkesítő, „…gyerekek,nyerni kell, mert ezt várja a haza!”típusú beszédek a nagyvezérek részéről.

Voltak vagy negyvenötezren a lelátón,amikor 1984. szeptember 26-án azosztrákok ellen kifutottunk a Népstadiongyepére. Kezdhettünk volna jobban is:még fél óra sem telt el a meccsből,amikor Schachner előnyhöz juttatta avendégeket. Nem sokkal később pedigegyedül vitte a labdát Andrusch

Józsira…Ha belövi, 0–2, és akkor nekünk már

mindjárt az első félidőben lefőtt a kávé.A labda pár centivel mellégurult…A szünet után már azt játszottuk, amit

Mezey György eltervezett. Nagy Anti,Esterházy Marci és Kardos Józsigóljával fordítottunk, és végül simángyőztünk. Lehetett volna 4–1 is a vége,mert a hajrában kiléptem ziccerben,eltoltam a labdát Koncilia mellett, ám őbuktatott. A nyilvánvaló tizenegyeshelyett a világ egyik legjobb bírója,Michel Vautrot továbbot intett, mertszerinte feldobtam magam. Szó sem voltműesésről, de egyszer még Vautrot ishibázhatott… Főleg 3–1-nél.

A lefújást követően hatalmas fieszta

volt a pályán, illetve a lelátón, mindenkiátérezte, hogy ez a siker mekkora lökéstadott nekünk. Arról ellenben szó semlehetett, hogy az ünneplés másuttfolytatódjon, hiszen Komora Imremásnap már Kispesten várt minketedzésre. Na igen, három nappal aválogatott találkozó után ismét aNépstadionban volt jelenésünk: aFradival találkoztunk. Nyertünk is 2–1-re. Az egyik gólunkat Varga „Kacsa”lőtte, a másikat én.

Ha emiatt kesergett is Nyilasi Tibi, akövetkező 2–1-es győzelmünknek és azazzal párosuló Détári-gólnak már sokkaljobban örült. Merthogy Rotterdambanvertük a Van Breukelen, Rijkaard,Gullit, Van Basten fémjelezte

hollandokat! Holott az elején meginthátrányba kerültünk, húsz perc után 1–0volt oda. Ötvenezernél is több szurkolótombolt, mégsem zuhantunk össze. Hogyvan tartásunk, hamar bizonyságot nyert: a25. percben egyenlítettünk. Ha lehetekkissé öntelt: egyenlítettem. Jobbkor nemis szerezhettem volna meg az elsőgólomat a válogatottban!

Nem mellesleg: egyáltalán nem voltbennünk félsz, jókedvűen, önbizalommaltelve utaztunk Rotterdamba. Az csakdobott a hangulaton, hogy Szepesi Gyuribácsi megfogadta: ha nyerünk, ruhástulveti be magát a szálloda medencéjébe.Tudtuk, hogy rendben vagyunk, éreztük,hogy ez lehet életünk egyik nagy meccse.Mondom, amikor Kieft befejelte a

kapunkba a labdát, akkor sem tört kirajtunk a pánik, épp ellenkezőleg: minthami sem történt volna, játszottuk tovább ajátékunkat.

A gólom? Azóta már sokszorvisszanéztem, és minél többször láttam,annál komikusabbnak tetszett. Abaloldalról középre ívelő Esterházyhozegy holland védő lábáról pattan a labda,aztán a beadás után Róth Anti nemtalálja el rendesen, az így helyzetbekerülő Kipu lövése meg levágódik egyhátvédről – hál’ Istennek, pont elém. Anagy tömörülésben kiszúrtam, hogy akapu bal oldala üres, és mintegy tizenötméterről, jobbal oda is tekertem alabdát.

A következő másodpercben pedig

megőrültem a boldogságtól. Csakrohantam és rohantam a kispadunk felé.Gondoltam, a csúcson hagyom abba, éscserét kérek…

Persze bolond lettem volna lejönni!Bár Marci aligha bánta volna, ha az 55.percben nem vagyok a pályán. Amásodik gólunk ugyanis fájhatott neki,mert miközben ünneplés gyanánt „kicsi arakás, nagyobbat kíván”-t játszottunk,alaposan megmogyoróztam…

Az a gól speciel egy begyakoroltfigura volt. Ott vertük meg Hollandiát,ahol sebezhetőnek tűnt. Az ellenfélfeltérképezése során Gyuri bá’ felfigyeltarra, hogy a hollandok mennek, mennekelőre, elhanyagolva a védekezést, éssokszor magára hagyják a csatárt a

védővel. Csongrádi Feri parádésindítása után ezt használta ki Marci – nomeg azt, hogy 47-es a lába…

Gyuri bá’ a rivális elemzése terén ismegelőzte a korát. Nagy hangsúlythelyezett az ellenfél gyenge pontjainakkivesézésére, precízen összevágottvideofelvételekkel készült a taktikaiértekezletekre. Fogalmam sincs, hogymaga gyűjtötte össze a fontosabbjeleneteket, vagy volt technikus astábban, de valamennyi meccsünketmegelőzően részletes bemutatót játszottle a velünk szembekerülő együttesről.Olyan is volt, hogy egy-egy futballistárólállított össze klipet: emlékszem, ahollandok elleni felkészülés soránGullitról mutatott félórás kisfilmet. A

góljait, a cseleit, a rá jellemzőmozdulatokat mind-mind rögzítette aVHS-kazetta. Egy mai fiatalnak ez amódszer természetesnek tűnhet, ámakkoriban nem lehetett egyszerűbeszerezni az összes mérkőzését, azt megel sem tudom képzelni, kinek volttürelme összeállítani róla egy ilyenlátványos bemutatót. Amikor ajátékoskijáróban találkoztunk ahollandok csillagával, már azt is tudtukróla, hogy kik a barátai a csapatban.

Az utolsó húsz percben bemutatottvédekezésünk is oktatófilmbe illettvolna… Kevésbé mívesen fogalmazva:bekkeltünk, mint az állat. Gullitnak úgybecsúsztam, hogy az én hátam fájdultmeg – rám járt a Ruud… Nem mondom,

ha „Kacsa” 2–1-nél értékesíti a büntetőt,könnyebb lett volna a vége. A tizenegyeselvégzésére én is ki voltam jelölve, de„Kard” megkért, hadd rúgja ő, mertmenedzserek figyelik a lelátón.Részemről rendben, feleltem, éselindultam visszafelé. Aztán már csakazt láttam, hogy „Kacsa” készülődik abüntetőhöz – mint utóbb kiderült,gyorsan megfűzte Kardost. Erremajdnem kibikázta a labdát a stadionból.Végül is megzörgette a hálót – csak alabdafogó hálót…

De még ez is belefért. A hotelbavisszatérve előbb elfogyasztottuk avacsorát, majd következett a desszert:Szepesi Gyuri bácsi fürdése. Aztán atöbbieké… Mert ahogy Gyuri bácsi

önként és dalolva beugrott a vízbe,Kardosék mindenkit belelöktek, aki csaka medence közelében lebzselt. Akadt,aki teveszőrkabátban, másfényképezőgépestül landolt a vízben.Egyesek még azóta is nyomoznak, kineka jóvoltából voltak kénytelenekmegmártózni. Csaknem három évtizedtávlatából leleplezem a tettest.Lámpaoltás, dobpergés, és…

…Garaba Imre volt a főbűnös!A rotterdami diadalunk után már

lehetett érezni, hogy hoppá, ebbőlvalami nagyon jó sülhet ki. A két nagyriválisunkat megvertük, következett a kétCiprus elleni mérkőzés. Idehaza mártombolt a fociláz. Ferihegyen beültem ataxiba, és a hazafelé tartó úton másról

nem beszélgettünk a sofőrrel, mint hogyhogyan jutunk ki a világbajnokságra.Bárhogy osztottunk, szoroztunk,Mexikóban lyukadtunk ki…

Bármerre jártam, veregették a vállam.A többiekét is. Egy csapásra az országkedvencei lettünk.

Szavamra mondom, nem szaladt elvelünk a ló, de Cipruson annak ellenéremajdnem leégtünk, hogy novembertizenhetedikén játszottunk ott. Az elsőfélidő után még 1–0-ára vezettek ahazaiak. Sosem szerettem a külsőkörülményekre fogni, ha nem úgyfutballoztam, ahogy szerettem volna, ámLimasszolban botrányos pályán voltunkkénytelenek játszani. Mindent ki lehetettszámítani, csak azt nem, hogy a labda

merre pattan. Ráadásul még sötét is volt.Mezey György, akinek mindig, minden

helyzetre volt valamilyen különlegestaktikai húzása, ezúttal csak annyitmondott a szünetben: valahogy nyerjétekmeg a meccset! Teljesítettük a parancsát.A második félidőben megfordítottuk ameccset – utána azon röhögtünk, hogyakadt olyan játékos, akitől utóbbmegkérdezte a felesége: te voltálegyáltalán Cipruson, mert azösszefoglalóban nem láttalak…

És az megvan, ahogyan a 89. percbena győztes gólt szerző, a dobókörbenmegcsúszó „Nyíl” talajt fogott? Ajelenetet visszanézve sírtunk anevetéstől. Olyan szép gyakorlatotmutatott be, hogy felvetődött,

benevezzük a tornászok országosbajnokságára…

Három mérkőzés, három győzelem,hat pont. Nyugodtan várhattuk afolytatást, és még nyugodtabbanmehettünk a januári, spanyolországiedzőtáborba. Addigra megnőtt azázsiónk, az ügyeinket intéző, a benidormihoteljében minket elszállásolóÖstreicher Emil bácsi könnyen találtnekünk ellenfelet. Az egyik újságíróazóta is tartozik nekem egy bambival,mert az U21-es spanyol válogatott ellenifelkészülési meccs 85. percében, 0–0-ásállásnál leadta a cikkét azzal, hogy nemesett gól a találkozón. Nem sokkal alefújás előtt a kapufát találtam el…Útban hazafelé még Hamburgban

nyertünk 1–0-ára az NSZK ellen. Azt azNSZK-t vertük, amelyik másfél évvelkésőbb vb-döntőt játszott, míg mi…

Alig vártuk, hogy eljöjjön 1985.április harmadika. A közvélemény öt-hatgólos sikert remélt, de mi nem gálázniakartunk Ciprus ellen, „csak” nyerni,hiszen az újabb két ponttal márkarnyújtásnyira kerülhettünk atovábbjutáshoz. Az első félidőben úgyvergődtünk, mint hal a zsákban.Szerencsére „Nyíl” mindjárt a szünetután megtörte őket egy góllal, majd acsereként beszálló, nem túl magas, az énszememben mégis nagyra nőtt SzokolaiLaci az egyik szögletünk előtt odaszóltnekem: „Add be, Döme, én befejelem!”Beadtam, befejelte. A mai napig azt

meséli mindenkinek, hogyan segítettgólpasszhoz…

Négyből négy győzelemmel a hátunkmögött mentünk Bécsbe – mintegytizenötezer magyar szurkolótársaságában. A képlet egyszerű volt, hanyerünk, megvan a kijutás. Sőt, döntetlenesetén is. Mi teljes nyugalombankészülődtünk, míg az osztrákokmozgósítottak mindenkit, aki élt ésvirult; naná, ez volt az utolsó sanszuk.Ehhez képest „Kipu” vágott kettőt azelső félidőben, majd a szünet után háromperccel én is beköszöntem.

A lövőcsel…Minden összejött annál a gólnál.

Marci remekül adott be balról, és azosztrákok azt hitték, egy pattanás után

jobbal rábombázom. Tévedtek. SzegényHörmann akkorát repült, mintha avidámpark űrhajójára váltott volnajegyet… Ösztönös volt az egész. Jobbalátvettem a labdát, ballal ellőttem – ésgól! Onnantól fogva karnevál volt, ahazaiak jobban várták a lefújást, mintmi.

Tudtuk, hogy vége, tudtuk, hogy kintvagyunk Mexikóban!

Elsőként Európából!Sőt, a rendezőt leszámítva elsőként a

világból!Még most is a fülembe cseng, ahogy

Kardos Józsi azt kiabálja: „Megvan alóvééé…”

Na, igen, háromszázezer forintotkaptunk a kijutásért. Fejenként. Nem

készpénzben, takarékbetétkönyvben.Abból befizethettél egy lakásra, vagyszáznyolcvanezer forint plusz felárértvehettél egy 2107-es Ladát, és akkormég maradt is némi pénzed. Nekeméppenséggel nem, mert felvettem OTP-hitelt, és befizettem a gazdagréti lakásra.

De hadd anekdotázzam még Bécsbevételéről. A szurkolók szenzációsakvoltak! Sosem feledem azt a hangulatot,ami a Hanappiban uralkodott. Még mostis feláll a szőr a karomon, ha eszembejut, hogyan tomboltak. Későbbmegfordultam itt-ott-amott, voltszerencsém, nyolcvan-kilencvenezernéző előtt futballozni, de a magyardrukkerek teremtette atmoszférát nagyonkevés tábor tudta überolni – ha

egyáltalán tudta. Nem csoda, hogy ameccs végén jóformán mindenünketkidobtuk a szurkolóknak, volt, aki egyszál alsógatyában jött be az öltözőbe. Éna rövidnadrágomat megtartottam, ám atöbbi szerelésem a nézőtéren landolt. Amérkőzést követő első kispesti edzésemelőtt kopogtattam is a szertár ajtaján,hogy szükségem lenne egy új cipőre,máskülönben nem tudok játszani ahétvégén…

A meccs után nem jöttünk egybőlhaza, az éjszakát még Bécsben töltöttük.Meg nem mondom, hány óra telt el alefújás és a szállodába való visszatérésközött, de hogy nem egy, az biztos. Ezrekvártak minket a stadion előtt, addigipályafutásom során nem osztottam ki

annyi aláírást, mint akkor. Nem is tudom,mikor értünk vissza a hotelba. Volt mirekoccintani, hiszen amiért annyitdolgoztunk, elértük. Egyébként már azöltözőben előkerült egy-két üveg pezsgő,de hogy honnan, azt nem tudom.Bármennyire is bíztunk magunkban,előre már csak babonából semgondoskodtunk róla. Amiatt persze nemmorogtunk, hogy valaki gyorsan kerítettnéhány palackkal. A szállodában MezeyGyörgy először is gratulált a csapatnak,majd hozzátette: gyerekek, nemelfelejteni, hétvégén már bajnoki van…

Nem is húztuk sokáig az ünneplést.Egy jó vacsora, egy-két ital, R-Go-nótákéneklése, és mire felfogtuk, hogykijutottunk a világbajnokságra, már

annyira elálmosodtunk, hogy mentünkaludni. Amikor felkeltünk, az ablakbólazt láttuk, hogy a hotel előtti placcugyanúgy tele van magyarokkal, mintelőző este a tribün. A magyarázat: aszállónkkal szemben volt a Shoping CitySüd, így sokan összekötve a kellemest ahasznossal úgy zarándokoltak ki Bécsbe,hogy azzal a lendülettel be is vásároltak.Az árubeszerzés után meg jöttek áthozzánk, hogy egy kicsit mégbabusgassanak bennünket… A hazafeléút is csodálatos volt, kocsik és buszokkísértek minket, akinek nem volt piros-fehér-zöld zászló a kezében, nem győzöttintegetni. Mi pedig már arrólbeszélgettünk közben, hogy hiába lapul azsebünkben a mexikói repülőjegy, az

utolsó selejtezőn mindenképpen meg kellvernünk a hollandokat!

Nem jött össze. Pedig mindenáronmeg akartuk verni őket, mert aztszerettük volna, hogy az osztrákokvégezzenek a csoport második helyén, ésők játszhassanak pótselejtezőt. Amérkőzés előtt még olyan hírek iseljutottak hozzánk, hogy ezt az osztrákokis díjaznák… De nem elsősorban apluszprémium, hanem az önbecsülésünkvezérelt minket, és aki látta a meccset,tanúsíthatja: mindent megtettünk, hogyveretlenül, lehetőleg pontveszteségnélkül zárjuk a sorozatot. Annyihelyzetet az azt megelőző öt vb-selejtezőn nem hagytunk ki, mint aznap.Van Breukelen szerintem kutyapiszokba

léphetett útban a stadion felé, akkoramázlija volt…

A Népstadiont megtöltő szurkolókmorcosak voltak. Akik Bécsben még amennybe emeltek minket, a Hollandiaelleni vereséget követően a sárbatiportak. Nem értettem akkor sem, ésnem értem ma sem, hogy miért.Könyörgöm, kijutottunk avilágbajnokságra! Ünneplés helyettszidtak bennünket, mert 1–0-árakikaptunk… Nem volt jó érzés. Elhihetiknekem, mi sem így terveztük. Deahogyan korábban egyszer-kétszermellénk állt Fortuna, akkor hollandmezbe bújt. Más lapra tartozik, hogy asorozat kezdete előtt szerintem százbólszáz ember aláírta volna, hogy biztos

továbbjutóként elveszítjük az utolsócsoportmeccsünket. Én is.

Sajnos Magyarországon vagyagyonszeretünk valakit, vagy gyűlöljük.Fent vagy lent – középút nincs.Személyes példa: Mexikó után borzasztóvolt kimenni az utcára. Még a haverod,vagy akiről legalábbis azt hitted, hogy ahaverod, na, még ő is beléd mart azzal,hogy eladtátok a szovjet-meccset,basszátok meg. Ebben azért hibás volt avilágbajnokságról tudósító magyarújságíróhad néhány tagja is: volt, aki aztírta, hogy a 0–6 után röhögcséltünk éssöröztünk a medenceparton. Ehhezképest úgy kivoltunk, hogy leszegettfejjel ültünk Tubi teraszán, és ahhoz semvolt erőnk, hogy megszólaljunk. Ezt

látták az újságírók is – mégsem hittek aszemüknek, hanem kitalálták különbözőhazugságokat. Hogy miért, arrólfogalmam sincs. De hogy inkorrektekvoltak, az hétszentség. Tisztelet akivételnek!

Bármily hihetetlen, de Irapuatórólőrzök kellemes emlékeket is. Jobbanmondva csak egyet. Tudniillik 1985decemberében a mexikói túránk elsőfelvonásán ott győztük le Dél-Koreát 1–0-ára. Akkor még nem gondoltam volna,hogy ez lesz az a város, amelyet héthónap múlva már a pokol legmélyebbbugyrába kívánok… A következőmérkőzésen Algériát vertük 3–1-re –Monterreyben. A harmadik meccsrefelmentünk Tolucába, kétezer-négyszáz

méter magasra, aztán pofára estünk: 2–0-ára kikaptunk Mexikótól. Megintlefutballozott minket. Még ennél isnagyobb gond volt, hogy alig kaptunklevegőt…

Mielőtt útra keltünk volna, MezeyGyörgy mindenkinek kiosztott egynaplóféleséget, és megkért minket, hogyvezessük. Mikor alszol el, hánykor kelszfel; milyen az étvágyad; hogy érzedmagad; hogy sikerült az átállás; milyenvolt az edzés? Név nélkül kellettkitölteni. Nekem nem volt semmilyenrossz tapasztalatom. Rudi bácsi, avilágbajnok séf személyében még különszakács is jött velünk – akadt köztünkolyan, aki négy nap alatt három kilóthízott a főztjének köszönhetően… Gyuri

bá’ ekkor állította le, mondván mostantólazt készít, amit ő mond. Ennél nagyobbprobléma volt, hogy a pályán máskéntérezted magad, mint odahaza. Fura érzésvolt. Az ugyanakkor eszünkbe sem jutott,hogy ennek ilyen rossz vége lesz…

Főleg úgy nem, hogy a felkészüléssorán olybá tűnt, minden rendben van.Akit kellett, megvertünk, ’86. március16-án még Brazíliát is 3–0-ával küldtükhaza. Egy-két klasszis hiányzott avendégektől, de szó sem volt arról, hogyez a brazil B, C, esetleg Cs lett volna.Ötszázezer ember igényelt jegyet arra amérkőzésre. Sokan sátrat vertek, hogybelépőhöz jussanak. Őrület volt – úgyéreztük, ezért muszáj meghálálni adrukkerek szeretetét.

Az ötödik percben én fejeltem az elsőgólt. Mint hajdanán a Cegléd ellen…Majd Kovács Kálmán és EsterházyMarci is rúgott egyet. Nem Rio deJaneiróban, Budapesten volt a karnevál.

Hittük és reméltük: jók vagyunk.Pontosabban: vagyunk annyira jók, hogya csoportból továbbjussunk Mások márjóval merészebb álmokat szőttek. Aztgondolták, hogy ami nem sikerültPuskáséknak, nekünk igen.

Mármint, hogy megnyerjük avilágbajnokságot…

MEXIKÓ?A legjobbkor túráztunk Mexikóban:

1985 decemberében, az ottani magyarnagykövetségen néztük a sorsolást.

Amikor elkészült, nem bontottunkpezsgőt, de nem is szomorkodtunk. Úgyvoltunk vele, hogy a szovjetekkel és afranciákkal egálban vagyunk, Kanadátpedig meg kell vernünk. Minimum háromponttal számoltunk, ami simatovábbjutást ért volna. Nem féltünksenkitől és semmitől. Mondjon bárkibármit, még a szovjetektől sem.

Tisztességgel készültünk avilágbajnokságra. Mindezt azérthangsúlyozom, mert például a brazilokelleni mérkőzés után napvilágot látott,hogy én három napra eltűntem. Szép

sztorit kreált a cikk szerzője… Az igaz,hogy mulasztottam, de csak egyetlengyakorlást! A meccs utáni napon nem iskellett edzésre mennem, mertszabadnapot kaptunk Komora Imrétől.Aznap összejöttem a cimboráimmal, ésmegnéztük felvételről a brazilok ellenitalálkozót. Nem tagadom, kicsit elnyúltaz élmény felelevenítése, minekkövetkeztében rá következő napnélkülem zajlott a Honvéd edzése. Imrebá’ megbüntetett: egyhavi pénzem ugrott.

Ha ez nem lett volna elég, afoglalkozásra Mezey György iskilátogatott. Mindenkinek gratulált mégegyszer a 3–0-ás győzelemhez – csaknekem nem tudott… A találkozást hamarpótoltuk. Feljött a lakásomra, és egy

órán át beszélgettünk. Vagyis inkább őbeszélt. Egy mondatban összefoglalhatóa lényeg: még egy ilyenfegyelmezetlenség, és a televízióbannézem a vb-t!

Vettem az adást: hiába számítottamfontos játékosnak, többet nemhibázhattam. Nem is hibáztam.

Lazítani azért volt mód. Véget ért abajnokság – maradt három napszünetünk. Hogy az a három nap mibőlállt? Miénk lett az arany, először aztünnepeltük meg. Másnap aFranciaországba igazoló Nagy Antitbúcsúztattuk. Még Andrusch Józsit isünnepeltük valamiért, csak azt nemtudom, miért. Biztos azért, mert olyan jókapus volt. Na, mindegy. Két nap kaja-

pia. Jól éreztük magunkat…A válogatott felkészülése az MTK-

pályán kezdődött – Cooper-teszttel. Nemazért, hogy magamat fényezzem, deSallai Sanyival mi futottuk a legtöbbet –mintegy háromezer métert. A többiekmögöttünk kullogtak. Nem szépítem,katasztrofális eredmények születtek.Ezzel szembesülve Mezey Györgykitalálta, hogy akkor alapozni kell, mertnincs ereje a társaságnak. FelmentünkAusztriába, Lienzbe, ahol még májusközepén is hó volt. Az edzésekrerengeteget utaztunk. Volt olyan nap, hogyhármat edzettünk, a szokásos keménymunkát végeztük. A szállásunk amagasban volt, de az edzőmeccseket avölgyben játszottuk. Falusi csapatok

ellen. Mire a kanyargós utakon leértünka pályára, forgott velünk a világ. Ateljesítményünkön azonban nem látszottsemmi. Mi több, remek munkátvégeztünk.

Ausztriából hazatérve Gyuri bá’kijelentette: akin a két nap múlvaesedékes találkozón súlyfelesleg van,nem utazik Mexikóba. Rajtam egy dekasem volt, de azért elmentem futni…Negyvennyolc órával később azErzsébet-szállóban volt a randevú, mégegy-két elvtárs is eljött, hogy a szokásosszép szavakkal elbúcsúztassanak minket.

Nyilasi Tibi nem tartott velünkMexikóba. Már az ausztriai edzőtáborbasem. Hogy miért nem, azt csak két embertudja. Mezey György és Nyilasi Tibor.

Tibivel jóban vagyok, de sem akkor,sem azóta nem feszegettük ezt a témát.Csak azt tudom, hogy Ausztriában naprólnapra azt mondták nekünk, majd holnapjön a „Nyíl”. Hát nem jött…

Mi érkeztünk meg először Mexikóba.Már két héttel a torna kezdete előtt kintvoltunk. Eleinte minden klappolt. Azedzések jól sikerültek, az edzőmeccsekmég jobban. A Punto Verde Leónnakmindjárt kilencet rúgtunk. Aztán aTepatitlánnak négyet, a León tarcsinakmegint négyet, az FC Leónnak hatot,végül a León-vegyesnek hetet. Igen ám,de az akkumulátorunk kezdett lemerülni.S ami még rosszabb: észrevétlenül.

Ami véleményem szerint óriási hibavolt: két héten át délben edzettünk.

Mondom, az elején még nem tűnt fel, ámahogy közeledett a rajt, egyre romlott ahelyzet. Mire elkezdődött avilágbajnokság, teljesen ki voltunkzsigerelve. Mivel a legnagyobbhőségben izzadtunk, mindenfoglakozáson veszítettünk a súlyunkbólkét-három kilót. Bárhogy is próbáltuk,ezt a veszteséget képtelenség voltpótolni. Elfogytunk. A riválisok esteedzettek, senki nem próbált harcolni ameleg ellen. Csak mi…

Holott voltak jóakaróink, még aszovjet csapat egyik tagja is megsúgta,hogy Valerij Lobanovszkij nemvéletlenül este vezényli őket a pályára,és mi is jobban járnánk, ha nem délbenszenvednénk, de a menetrend már nem

változott. A nyitó meccsünkön jóformánlépni nem tudtunk. Sok mindent láttammár a futballban, de olyat még nem, hogyegy teljes csapat ne tudjon futni.Rettenetes érzés volt.

Amiről még soha nem beszéltem: márelőző nap nyilvánvaló volt, hogy valaminem stimmel. Az edzésen csakvonszoltuk magunkat. Egymástkérdezgettük: te tudsz futni? Én nem! Éste? Én sem…

Olyan volt, mintha két meccsetjátszottunk volna egymás után, holottcsak a bemelegítésen voltunk túl.Mindenki padlóra került. Mindez azért istűnt hihetetlennek, mert egy-két nappalkorábban még semmi bajunk nem volt.Az utolsó felkészülési mérkőzésen is

lazán nyertünk 6–1-re.Azt reméltük, csupán egy múló

rosszullétről van szó, és másnaprajobban leszünk. Változott is azállapotunk. Romlott. Amikor felkeltem,még nem éreztem semmit. Jól aludtam,nem is volt gond az ébredéssel, pedigkorán reggel fújtak ébresztőt, hiszendélben volt a meccs. Amíg ki nem értünka stadionba, fel sem vetődött bennünk,hogy ennek nagyon rossz vége lesz.

Hanem a bemelegítésnél ránk tört azelőző nap megtapasztalt érzés. Nemtudtunk futni. Mintha ólomba öntöttékvolna a lábunkat.

És az az első négy perc!Jakovenko és Alejnyikov gólja

mindent meghatározott. Amit két év alatt

felépítettünk, négy perc alatt romba dőlt.A szovjetek hatnál álltak meg.Megállhattak volna háromnál, négynél,esetleg ötnél is, de nem, ők csak jöttekés jöttek. Duzzadtak az erőtől,megérezték a vérszagot – újra és újrabelerúgtak a döglött oroszlánba.Mégsem tudom hibáztatni őket ezért. Azttették, amit jónak láttak. Vagy amitparancsoltak nekik.

Később sokat vitáztunk arról, nem lettvolna jobb, ha a szünet után, még 0–3-nál visszaállunk, hogy megússzuk minélkevesebb kapott góllal. Ha csak 0–4 avége, továbbjutottunk volna… De annaka csapatnak, amely előzőleg lehengerelteEurópát, nem lehetett azt mondani, hogyvonulj sündisznóállásba. A szívünk vitt

is volna minket előre, a lábunk azonbannem.

Ömlött rólunk a víz. Iszonyatos volt.Csak néztünk egymásra, hogy akkor mostmit csináljunk. Nagy Antiék igyekeztekösszekapni a brigádot, de ez erőtlenkísérlet volt. Sanszunk sem maradt aszépítésre.

Egy pozitívuma volt annak a kilencvenpercnek: túléltük.

„Kipu” akkor kérte meg az egyikmagyar újságírót, vegye bele atudósításába, hogy ugyan nem látszott, őis pályán volt. Nevethettünk volna ezen,ám egyáltalán nem volt vicces. Ellenbena helyzetet tökéletesen tükrözte.

Horrorisztikus volt.Próbáltuk feldolgozni a történteket,

annál is inkább, mert előttünk volt mégkét meccs, de nem ment. Kiguvadtszemekkel bámultunk magunk elé.Kerestük a magyarázatot, de nemtaláltuk. Soha nem éreztem azt, amit1986. június másodikán. Sem előtte, semutána.

Csak akkor. A legrosszabbkor.Hallottam a különböző összeesküvés-

elméleteket. Nemigen hiszek bennük.Soha nem doppingoltunk. Még csak megsem próbáltak nekünk beadni valamit,arról tehát nem lehetett szó, hogy a rosszidőzítés miatt buktunk el. S nem is amákos tészta miatt. Az meg, hogylefeküdtünk a ruszkiknak, akkorabadarság, hogy nem is kommentálom.Egyvalamit tudok elképzelni.

Hogy a kajánkba csempésztek valamit.Ezt is csak azért kockáztatom meg,

mert a csapat összes tagja egyszerremondott csődöt. Nem egy-két emberlézengett a pályán, hanem tizenegy. Ilyennincs a földön! Két hétig semmi, aztánegyik pillanatról a másikra beütött akrach. Valaminek mégiscsak történniekellett. Egyszer talán fény derül atitokra. Bár attól tartok, hogy nem.Meglehet, jobb is így.

Azt a meccset azóta sem néztemvissza. Nem is fogom. A kulcspillanatoka fejemben vannak. Ha tehetném,megnyomnám a „törlés” gombot…

Másnap úgy ébredtünk, hogy ténylegkaptunk egy hatost, vagy csak álmodtukaz egészet? Bármennyire is szerettük

volna, nem tudtuk meggyőzni magunkatarról, hogy álom volt. Azazhogy: az volt.Rémálom a javából.

Miután ez tudatosult bennünk, voltnégy napunk arra, hogy összeszedjükmagunkat a Kanada elleniösszecsapásra. A körülményekre egyrossz szavunk sem lehetett. Nem ishotelban voltunk, a szálláshelyünkinkább egy lakóparkot idézett.Mindenkinek apartman járt, csaknemakkora, mint odahaza a lakása… Az volta gond, hogy egy idő után nem tudtunkmit csinálni. Teljesen el voltunk zárva akülvilágtól. Alig hallottunk valamit azotthoniakról. Esténként márfekvőtámaszokat nyomtunk, hogy azzal isteljenek a percek. Zsugáztunk, persze,

hogy zsugáztunk, idővel azonban az isunalmassá vált. A szórakozást azjelentette, hogy összegyűltünk Tubiteraszán, és hallgattuk a történeteit.Ezredszer mesélte el azokat, igaz,mindig másképp.

(Tényleg csak zárójelben, nem is illikide, de hadd elevenítsem fel akedvencemet. Az egyik vidéki csapatfutballistái elmennek színházba, a Bánkbánra van jegyük, ám kicsit késveérkeznek, ezért igyekeznek észrevétlenülbelopózni. Még nem foglalják el ahelyüket, amikor Gertrudis így kiált fel aszínpadon: Ki vagy te? Mire az egyikmegszeppent játékos: én a Kovácsvagyok…)

Mire eljött június hatodika, a második

mérkőzés napja, annyira sikerült talpraállnunk, hogy nyertünk. Valamiveljobban éreztük magunkat, mint aszovjetek ellen, de csak 2–0 lett a vége.Meg sem közelítettük aselejtezősorozatban mutatott formánkat.Ha Kanada ellen úgy játszottunk volna,mint mondjuk Bécsben, ötöt-hatotrúgunk. És akkor továbbjutunk…

Pedig Esterházy Marci korán, már amásodik percben megszerezte nekünk avezetést. Aztán sokáig semmi. Ahetvenhatodik percben én rúgtam mégegyet. Ez az eddigi utolsó gólunk avilágbajnokságon. Egyfelől büszkeség,másfelől nem akarok úgy meghalni, hogyén lőttem az utolsó vb-gólunkat…

Az utolsó csoportmeccsre abban a

tudatban készültünk, hogy a franciákellen elég nekünk az iksz is atovábblépéshez. Az első félidőben mégjól is játszottunk, ám a szünet utánfelőröltek minket. De nem ez a 0–3 volta tragédia, hanem az egy héttel korábbi0–6.

Mi, akik ott voltunk, amíg élünk, nemfelejtjük Irapuatót.

Miután eldőlt, hogy kiestünk,Mexikóvárosba utaztunk. Két napottöltöttünk ott, amíg végrehazaindulhattunk. Azt nem tudtuk, hogymi vár ránk itthon… Közben MezeyGyörgy bejelentette, hogy a jövőben márnem ő irányítja a válogatottat. Sajnáltam.Sajnáltuk.

Ferihegyen az MLSZ vezetői vártak

minket, és közölték, hogy majdkivizsgálják, mi történt Mexikóban.Aha…

Amit ’86 őszén kaptunk a lelátóról,nem tettük ki az ablakba. Szidtak minketa nézők, amivel még nem is lett volnabaj, mert a szurkoló azt kiabál, amitakar. Sokkal inkább elkeserített, hogyolyanok is beszálltak a gyalázkodókközé, akik a világbajnokságotmegelőzően nem győztek ajnároznibennünket. Született egy-két „remek”iromány is, gondolok itt például VéghAntal könyvére. Elolvastam, nem voltbenne semmi extra. Számomra csak azderült ki belőle, hogy a csapatunkbanvan egy-két besúgó… Próbáltukkideríteni, ki lehet az, aztán hagytuk a

francba az egészet. Annyit nem ért. Megvolt elég bajunk enélkül is.

Ha leszaladtam a közértbe, akkor ismegkaptam a magamét. Még a haverok isfolyton arról faggattak, mi volt, mitrontottunk el. Egy idő után már nem ismentem sehová. Otthon ültem. És azonmerengtem, mi volt, mit rontottunk el…

Nagy volt a tét Mexikóban. Talán túlnagy. Meglehet, ezt sem bírtuk elviselni.A felhajtás is megzavart minket. Itthon issokat kellett nyilatkozni, de ott, a vb-nharminc-negyven – javarészt külföldi –stáb figyelte minden lépésünket. Voltakolyan tévések, akik be akartak költöznihozzánk…

Mezey Györgyre legalább akkoranyomás nehezedett, mint ránk. Ha nem

nagyobb. Hatalmas harcokat kellettmegvívnia. Értünk is. Nem tudtunkmindenről, de szépen gyötörték. Ez isfelemészthette. Feszült volt ő is.Feszültté váltunk mi is.

Óriási sanszot szalasztottunk el.Abban bíztam ugyanakkor, hogy négy évmúlva visszatér ez az esély. Nem tértvissza. Akkor játszottam először ésutoljára világbajnokságon.

Huszonhárom évesen.Hogy most, túl az ötvenen mi jut

eszembe Mexikóról?Egyetlenegy szó.Katasztrófa.

APA, CSAVARA világbajnokság utáni első bajnoki

meccsen mesterhármast értem elSzombathelyen. Egy pontra volt elég,mert a Haladás is rúgott hármat. Akkormár az általam minden szempontbólnagyra tartott Vági Pista bácsi ült akispadon, Komora Imre ugyanis MezeyGyörgy utódja lett a válogatottnál. Nemment rosszul a játék később sem, mígnemmegtörtént a baj. November 12-énGörögországban játszottunk Európa-bajnoki selejtezőt, és alig volt hátra egy-két perc, amikor egy megkésettszereléskísérlet következtében azoldalsó bokaszalagomnak annyi volt.Életem első súlyos sérülését éltem át.Mindennek tetejébe 2–1 lett a vége –

nem ide.Mecseki doktor 14-én műtött meg. Két

napra rá apa lettem.Andrea is kórházban volt, én is. Ő a

János kórházban feküdt, én aSportkórházban. A bokámnál is jobbanfájt, hogy Dóri világra jövetelénél nemlehettem jelen, mert Petrosz Xantopuloszegy ütemet késett…

Dórit egyébként néhány nappalkésőbbre vártuk. Ezért is utaztunk elImre bá’val nyugodtan Athénba. Nem istudom, mi lett volna, ha a szülést 12-éreírják ki. Érdekes szituáció volt, annyiszent. A válogatott Eb-selejtezőre, aszövetségi kapitány nagyapai, aközéppályás pedig apai szereprekészült…

De hogy minden rosszban van valamijó, az ebben az esetben isbebizonyosodott: a sérülésem miattotthon lehettem, Andreát tudtamtehermentesíteni. Ha Dóri felsírt,sokszor én keltem fel hozzá. A pelenkáitén vasaltam. A járógipsszel szépenelbicegtem. Néztem, hogy s mint kellcsinálni a dolgokat. Második kislányunk,Zsani születésénél már olyan rutinosvoltam, hogy az Apák kézikönyvét ismegírhattam volna…

Az, hogy huszonhárom évesen szülőlettem, sok mindent megváltoztatott azéletemben. Még boldogabbá tette.Teljessé. Minden Dóri körül forgott. Halátták volna Imre bá’t… Az oly’ szigorúedző a nagyszülők gyöngye volt.

Sokáig úgy tudtuk, hogy az elsőszülöttgyermekünk fiú lesz, legalábbis azaddigi vizsgálatok arra utaltak. Az utolsóultrahangos kontrollnál kérdeztem azorvost: minden rendben? Mindenrendben, felelte. Tovább faggatóztam: noés fiú lesz? Mire ő: nem mondom meg,mert ez a vizsgálat nem erről szó. Hanem, hát nem. Végül is tényleg az volt alényeg, hogy egészséges legyen.

Fekszem a kórházban, amikor asógoromék jönnek be a jó hírrel: „Döme,apa lettél! Kislány!”

Nagyon boldog voltam, de azt hittem,csak szórakoznak velem. Amikor mennikészültek, a sógoromtól még egyszerrákérdeztem: „Te, Zoli, valóbankislány…?”

Előzőleg kék rugdalózókatvásároltunk, azok is nagyon jól álltakDórin. Labdát viszont nem vettem. Nemtudom, miért, de nem. A szívem mélyénsejthettem, hogy lányom lesz…

Az Eger ellen tértem vissza – ’87március 7-én. A gólommal nyertünk 1–0-ára. Azon kívül még tizennyolcat lőttem,így egy híján hússzal zsinórbanharmadszor is gólkirály lettem. Idehazautoljára. Addigra ugyanis mármegkaptam a „távozási engedélyt”.

1987. július 6-án felszálltam a MalévBudapest–Frankfurt járatára – abban ahitben, hogy pályafutásom következőnégy esztendejét az Eintrachtban töltömmajd. Ha nem velem történik meg, elsem hiszem: még a ferihegyi repülőtéren

valaki azzal lépett oda hozzám, hogy őmenedzser, és most azonnal el tud adni aPAOK-nak. El kellett keserítenem, hogymár a Frankfurté vagyok. Nem sokkalkésőbb Somogyvári József kapitány alevegőbe emelte a gépet…

Leírva mindez egyszerűnek hangzik, avalóságban egyáltalán nem volt az.

Kezdjük ott, hogy 1986 elején megintberendeltek Sándor elvtárshoz. Kétévvel korábban, ugyebár, háromesztendőre aláírtam a Honvédhoz, deakkor közölték, ha valaha külföldreakarok igazolni, jobban teszem, hatovábbi két évvel meghosszabbítom aszerződésemet. Meghosszabbítottam, hamár olyan szépen kértek erre…

Ígértek fűt-fát, aztán évekkel később

kiderült, hogy bevittek az erdőbe.Az első ajánlat egyébként már akkor

befutott. Úgy hallottam, a Racing Parislelkes híve, a kommunistavezér GeorgesMarchais írt egy levelet Kádár Jánosnak,melyben tudatta vele, hogy a francia klubmegvenne. Akkor persze még nemengedtek ki, hiszen a világbajnokságmindennél előbbre való volt. Későbbérdeklődött a Servette, valamint a Niceis – hiába. Csöppet sem zavart, hogymég csak a tárgyalásokig sem jutottunkel, hiszen magam is úgy voltam vele: amexikói szereplésnél nincs fontosabb! Avezetők ráadásul meglebegtettékelőttünk, hogy ha sikeresek leszünk,néhányunkat elengednek. A végeredményismert. A vb után szóba sem kerülhetett,

hogy légiósnak álljak. Igaz, kisebbgondom is nagyobb volt annál, hogy ezenrágódjam…

A világbajnokságot követő elsőEurópa-bajnoki selejtezőt, a Hollandiaelleni hazai meccset megelőzően újfentelhangzott a szokásos duma: ha sikeresekleszünk a kvalifikációs szakaszban,megnyílik előttünk a határ. Úgyindítottuk az Eb-selejtezőket, hogykikaptunk 1–0-ára. Aztán nem isjutottunk ki az Eb-re. Nyolcvanhétnyarán engem mégis eladtak. Nyilvánazért, mert amíg a Barcelona nem tette leértem a – máig nem tudom, hogyan, mialapján megállapított – kétmilliódolláros vételárat, a Frankfurt szó nélkülkicsengette. Ez persze nem

kívánságműsor volt, legalábbis én nemkívánhattam: oda mentem, ahova őkakarták. Tartok tőle, ha az Eintrachtotmegelőzi, teszem azt, egy izlandi vagyegy tanzániai klub, akkor ott folytattamvolna. Érdekelte is őket az én sorsom…Más kérdés, hogy a Frankfurttal jóljártam, így akár még hálás is lehetnék azilletékeseknek.

Két héttel azelőtt, hogy Skender Fanielém toppant volna Tatabányán, Sándorelvtárs ismét behívatott. Kivételesennem szerződést akart hosszabbítanivelem, épp ellenkezőleg: jelezte, hogyha úgy adódik, eladnak. Mondtam, hogyadjanak csak nyugodtan. Miután eldőlt,hogy nem mehetek a Barcelonába,beszéltek a Monacóról, a Werder

Bremenről, az 1. FC Kölnről és azEintrachtról is. Deák Gábor, az ÁISHelnöke a székesfehérvári MNK-finálészünetében, miután leparkoltam a kisPolskival, megkérdezte tőlem, hovaszeretnék menni. Rávágtam, hogy mivela francia bajnokság nagyon vonz, ha márválaszthatok, a Monacóba. Néhánynappal később szóltak, hogy mehetek –Frankfurtba. Talán még jó utat iskívántak…

Ahhoz képest, hogy egy-két héttelkorábban még Imre bá’ 2107-esLadájával azért autóztunk ki Bécsbe,hogy a Barcával egyeztessünk, sőt, nagyvonalakban meg is állapodtunk, nagyotváltozott a leányzó fekvése. Meglehet,Barcelona túl nagy ugrás lett volna

Kispestről. Frankfurt már nem akkora. Anémeteken érződött, hogy mindenáronengem akarnak. Arról már szóltam, hogyhúsz perc után ott hagyták a Videotonelleni mérkőzést, arról ellenben mégnem, hogy aznap a katalánokmegfigyelője is a lelátón ült, aki – mintazt később Skender Fani elmesélte – úgyutazott vissza, hogy ezt a Détáritmindenképpen meg kell venni. Elkéstek.

Amíg a Monaco vezérkara hezitált, aFrankfurté roppant határozott volt. Aklubmenedzser, Wolfgang Krauskijelentette, hogy a csapatnak pont olyanfutballistára van szüksége, amilyen énvagyok. Akit kellett, meggyőzött erről,így az Eintracht hajlandó volt kifizetniértem az akkor klubrekordot jelentő

kétmillió dollárt, vagyis 3,6 milliómárkát. Wolfgang utólag elárulta, akkordöntötte el, hogy kellek nekik, amikor ahollandok elleni rotterdami Európa-bajnoki selejtezőn kötényt adtam FrankRiijkardnak.

A németek az első perctől fogvarendkívül korrektek voltak velemszemben. Még azt követően is, hogy azelső körben nem jutottunk dűlőre.Amikor a Hiltonban találkoztunk, apénzügyekért felelős Wolfgang Knispelés Wolfgang Kraus képviselte aFrankfurtot, Imre bá’ pedig a Honvédot,illetve engem. Jól eldumáltunk, még aztis a tudomásomra hozták, hogyháromszázezer márkát keresek majd egyévben. Juhéj, mondtam magamban, és

már alig vártam a következő randevút,hogy végre aláírhassak. Igen ám, de arraa tárgyalásra eljött Peter Röder is, aki –remélem, nem bántom meg ezzel – elsőlátásra nem volt szimpatikus nekem, merttúlságosan is precíznek tűnt. (Későbbaztán az egyik legjobb barátom lett).Szóval már a kezemben a toll, hogyelkötelezzem magam, amikor kiderül,hogy az a háromszázezer márkavalójában csak száznyolcvanezer,ugyanis a papírokon a bruttó összegszerepel.

„Ne vicceljenek már velem, én ezt alánem írom!” – és ezzel felálltam azasztaltól. Szegény Imre bá’ azt hitte,becsavarodtam… Ez mit sem zavartengem, elköszöntem, és elmentem.

Átvágva éreztem magam, holott nemvoltam becsapva, csak nem voltamtisztában a német viszonyokkal.

Apró szépséghiba, hogy miközbendúltam-fúltam, a rádióban márbemondták, hogy Détári LajosFrankfurtba igazol, mivel valakiidőközben leadta a drótot. Ne félj,rögtön üzentek a HonvédelmiMinisztériumból, hogy ha egy hétenbelül nem írok alá, Magyarországonfogok megdögleni. Ez volt hétfőn – ráegy hétre mosolyogva odakanyarítottama nevem, ahova kellett. Mindenki boldogés elégedett volt. Még én is, hiszenközben felhívtak Frankfurtból ésközölték, hogy ne aggódjam, kötök majdegy kilencvenötezer márkás szerződést a

Pumával, és akkor én is rendbenleszek… Erről persze senki nem tudottidehaza, minek következtében csupán ahivatalosan bejelentett száznyolcvanezermárka tíz százaléka csúszott bele az„olimpiai hozzájárulás” nevű államipénztárcába… Húsz százalékát„pediglen” kötelező volt átváltaniforintra, de ez majdhogynem mellékes.

Az már nem lényegtelen, hogy mielőttkirepültem volna Frankfurtba, egy hétigmég a Honvéd edzéseit látogattam.Ennek köszönhetően a második kintinapon, a futóteszten én zártam a legjobberedménnyel, lestek is a németek, hogytud menni ez a keleti gyerek! Aziramjáték közben egyikük még rám isszólt, hogy ne fussak már annyit, mert

nem bírja a tempót…Teljességgel ismeretlen helyre

kerültem. Az első nap csak WodzimierzSzmolarekkel rázhattam kezetismerősként, ellene tudniillik a magyar–lengyel meccseken már játszottam.Eleinte egy szállodában laktam, ottfutottam össze először Karl-HeinzFeldkamppal, az Eintrachtvezetőedzőjével. Akkor még nem tudtamnémetül, így egy tolmács segítségévelbeszélgettünk – öt percnél nem tovább.Megnyugtatott, hogy minden rendbenlesz, számít rám. Ennyi elég is voltnekem. Ennek ellenére némi szorongástéreztem. Nem a játéktudásom miatt,sokkal inkább azért, mert eleinteképtelen voltam kommunikálni a

többiekkel. Nem jó érzés ám, ha azember csak ül az öltözőben, és nem értsemmit abból, ami körülötte zajlik.Amikor közben még rá is néznek, na, azrettenetes. Jobb híján énekelgettemmagamban…

A második nap már mentünk is asvájci edzőtáborba. Én a buszon vettemészre, hogy otthon felejtettem azútlevelemet… Nem mertem szólnisenkinek. Szerencsére nem volt gond,sehol nem kérték. Viszont egy büntetésberögtön beleszaladtam, mert az egyikuzsonnáról elkéstem. Tíz márka volt atanulópénz.

Bár pesti gyerekként eleinte nehézvolt boldogulni egy német nagyvárosban,egy idő után már kezdtem otthon érezni

magam. Sokan próbáltak segíteni, még aFrankfurt korábbi játékosával, aközelben élő Sztáni Istvánnal isösszeismerkedtem. Rengeteg hasznostanáccsal szolgált. Nem tagadom, eleintemegfordult a fejemben egyszer-kétszer,hogy hazajövök… Ha nincs mellettem acsalád és Pista bácsi, feltehetően megsem állok a magyar határig. Éjszakákatbeszélgettünk át. Én mondtam,hazamegyek, mire ő rám parancsolt: nemmegyek sehová, hanem bebizonyítom,ezen a szinten is megállom a helyem!

Nekiveselkedtem.Elég hamar megtanultam németül.

Amikor már megérttettem magam, Tónibácsi is beszélhetett hozzám magyarul.Gyanítottam, hogy addig valamit titkol az

öreg szertáros, mert amikor magyarulkáromkodtam, mindig csúnyán nézettrám. Aztán egyszer csak megszólalt azanyanyelvünkön. Három hónapighagyták, hogy szenvedjek – a vezetőkaddig nem engedték neki, hogy magyarulbeszéljen hozzám. Igazuk volt, mert ígymég inkább rá voltam kényszerítve arra,hogy elsajátítsam a németet. Heti kétszerkét órában tanártól tanultam, éstermészetesen az öltözőben is ragadt rámvalamennyi. Negyedév elteltével márnémetül nyilatkoztam. Amikor azttudakoltam Tóni bácsitól, miért nembeszélt hozzám magyarul stikában, ékestájszólással így felelt: „Nám, nám,engemet nám rúgnak ki temiattad!” Jóember volt.

Feldkamp meg jó edző. Ennekellenére nem kezdtük jól a szezont. Azelső körben a Kaiserslauternhezlátogattunk. A meccs előtti napon márútra keltünk, este a szállodában kérdeziktőlem: Lajos, mit kérsz inni? Egy Fantát.Micsoda?! Kihoztak egy sört… Nemcsak nekem, mindenkinek. Szépenmegittuk, majd felmentünk aludni.Puskás Öcsi bácsi is kint volt amérkőzésen, mi több, ő volt adíszvendég. Mindenkinél nagyobb tapsotkapott. A hazaiak 2–0-ára vezettek azelső félidő után, a másodikban sikerültegyenlítenünk. Ezzel nem is lett volnabaj, a gond azzal volt, hogy a következőhárom bajnokinkat elveszítettük, abbólkettőt otthon. Érdekes, fel sem vetődött,

hogy kirúgják Feldkampot… És hiábafizetett értem a Frankfurt annyit,amennyit addig még soha senkiért,engem sem csesztetett senki. Megbíztakbennem. Senkin nem látszott semmi, azidegesség leghalványabb jelét nemvéltem felfedezni sem az edzőn, sem avezérkaron. Már én voltam ideges, hogyők miért nem idegesek… Gondoltam,előbb-utóbb csak lejön valamelyikvezető az öltözőbe, és egy nagyjelenetetrendezve mindenkit elküld a búsba, decsak nem jött senki. Sőt, még azelöljárók nyugtatgattak minket, hogy neizguljunk, hamarosan minden jóra fordul.

És lőn: az ötödik fordulóban nyertünka Leverkusen otthonában. Onnantólfogva valóban megindultunk felfelé.

Kezdtem jól érezni magam a pályán – ésazon kívül is –, ahogy egyre nagyobb letta német nyelvtudásom, úgy érttettem megmagam egyre jobban a többiekkel. Akilencedik játéknapon a Hamburg ellenszereztem meg az első Bundesliga-gólomat – a tizenegyből.

Sokat lendített rajtunk, hogy a HSV-tól eltanácsolt Uli Stein hozzánk igazolt.Igaz, hozott magával néhány meccseseltiltást, ugyanis a Bayern ellenitalálkozón „meglegyintette” a bajorokegyik támadóját. Tény, kissé hevesvérmérsékletű volt, ugyanakkor az egyiklegjobb kapus, akivel valaha voltszerencsém egy csapatban játszani.

Edzésen a tizenegyes– vagyszabadrúgáslövő-versenyben gyakran

legyőztem Steint. Főleg az elején.Bemutattam, hogy jobbra lövöm alabdát, majd az utolsó pillanatbankifordítottam a bokám, és balra rúgtam.A jobbra dőlő Uli ezt nem nagyonkomálta, volt olyan, hogy mérgében fogtamagát, és bement az öltözőbe. Azértfogott is párat. Borzasztó egy pali voltegyébként. Mindig dühöngött valamiért.A szünetben, ha nem álltunk jól,füstölgött. Szó szerint: hogy afeszültséget csillapítsa, a vécébencigarettázott. Feldkamp ráhagyta. Jófazon volt, mindenki szerette. Én is.

Sokan rideg világnak tartják aBundesligát, ehhez képest Frankfurtbanremek társaság jött össze. De havalakinek nem tetszett valami,

megmondta a másiknak. Volt, hogy énfakadtam ki, máskor más. Viszontmindent megbeszéltünk. Nem voltakritkák az összetartások, nem egyszercsaládi bulikat szerveztünk. Ha magunkközt voltunk, gyakran kártyáztunk –Németországban nem a fájer, hanem apóker volt a sláger. Sebaj, abban is jóvoltam…

Fiatal csapatunk volt. A magamhuszonnégy évével én sem számítottamveteránnak, hát még az alig húszévesAndy Möller! A szakértők mindig azonperlekedtek, hogy a frankfurti születésűtehetség és a magyar légiós tud-e együttjátszani. Minket ez nem zavart, aviszonyunkról mindent elmond, hogymég szobatársak is voltunk. Feldkamp

eleinte nem mert minket egyszerrebevetni, ám amikor az edzésekenszembesült azzal, hogy milyen jólmegértjük egymást, már a bajnokin isvállalta a kockázatot. Így nyertünkLeverkusenben.

Addig sosem láttam olyan jó játékost,mint Möller. Olyan gyors volt labdával,mint mások labda nélkül – se. Nemvéletlen, hogy később fantasztikus pályátfutott be, amit ő nem nyert meg, azt nemis érdemes. Na, ja, mellőlem indult…

Az őszi szezont a hetedik helyenzártuk. A honvágyam addigra rég elmúlt.Mire jött a tél, az égvilágon mindenrendben volt. Eltekintve attól, hogy azutolsó „őszi” bajnokin, decemberötödikén 1–0-ára kikaptunk a

Bochumtól. Majd elment a csapatFloridába. Feleségestül, barátnőstül.Attól függ, kinek mije volt… A klublátott vendégül minket. Tíz napottölthettünk kint, egy edzésünk volt, az ishülyéskedéssel telt. Voltak közösprogramok, máskor pedig oda és azzalmentél, ahová és akivel csak akartál.Körbelékkel, Steinékkel és Tónibácsiékkal például felkerestükDisneylandet. Mesebeli volt.

A felkészülést nagyon hamar, január3-án elkezdtük. Én már itthon ismocorogtam, mert tudtam, mekkoraelőnyt jelent, ha nem leeresztve indítoma felkészülést. A januári hétvégék aHallen Masters, vagyis a szövetség általszervezett teremtorna jegyében teltek el.

A nagy döntőt mi rendeztük, nem iskellett volna pályára lépnünk aselejtezőben, de ahová csak lehetett,elutaztunk. Telt ház mindenütt, óriásihangulat. Fantasztikus volt, élveztem afutballt, úgy éreztem magam, mintegykoron a csepeli strandon… A finálétugyan 5–3-ra elveszítettük azUerdingennel szemben, de a sorozatlegjobb játékosának választottak.

Ez volt január 30-án. Másnaptalálkoztam Skender Fanival a frankfurtirepülőtéren. Akkor árulta el nekem, hogya Barcelona megint érdeklődik. Állítólagfigyeltek az ősz folyamán, sőt, még ajanuári teremtornán is láttak. Aztmondta, hogy a katalánok 9 milliómárkát is adnának értem.

A nyáron még egymillió dollár, fél évmúlva kilencmillió márka – ugrott egykicsit az áram, ugye? Hogy miért? Mertbizonyítottam, hogy a Bundesligában ismegállom a helyem, és mert ennyitszámít, hogy valakit nemMagyarországról akarnak elvinni, hanemNémetországból. Ez a különbség az NB Iés a Bundesliga között. Ez is…

Megmondom őszintén: másodszorramár nem éltem bele magam abba, hogy aBarcelona játékosa leszek. Egyrészt alelkemben volt még a fél évvel azelőtticsalódás, másrészt remekül éreztem mármagam a Frankfurtban. A sajtó isfelkapott addigra. Az őszi idény elejénnem egy cikk született arról, hogy a klubkidobott 3,6 millió márkát az ablakon.

Néhány hónappal később már azt írták,hogy minden pfenniget megértem…Selejtből világklasszis – emlékszemilyen szalagcímre is. A szurkolók dalbafoglalták a nevem, rohadt jó érzés volt.És a masszőrünk is másként bánt márvelem. Amikor kikerültem, közöltevelem, hogy ha akarok gyúratni, reggelfél nyolcra menjek. Tudod, mikor jövökolyan korán, gondoltam magamban, ésnem is mentem. Később, amikor márösszebarátkoztunk, és egy-két rúdszalámit is kapott tőlem, akkorkereshettem fel, amikor csak akartam.

Tavasszal már sorra jöttek amegkeresések. A német lapok arról írtak,hogy az Internazionale, a Sampdoria és aLazio figyeltet. Kiderült, hogy a Juventus

is képben van. Március végén, ápriliselején kezdett élesedni a helyzet. Mindenmérkőzésen volt már megfigyelő. Egyrosszabb meccsem volt talán egésztavasszal. Nagy kár, hogy arra látogatottel Gianni Agnelli, a Juve mindenhatója.Már morcosan ült fel a lelátóra,mivelhogy a régi stadionban a parkolómeglehetősen messze volt a nézőtértől,és szegénynek elég sokat kellettgyalogolnia – botra támaszkodva, sérültlábbal. A Bremen elleni kupaelődöntőután három nappal voltunk, a leendőbajnok otthonában kivívott továbbjutásután járni alig bírtunk, de azértmegvertük a Gladbachot 2–0-ára.Agnelli pedig megállapította: jó, jó ez aDétári, de nem egy Platini…

Másfél héttel később megnéztek azAnglia elleni válogatott mérkőzésen is,azt követően meg azt mondták, százszázalék, hogy Juventus-játékos leszek…

Az biztos, hogy 1988 első felében azEintracht Frankfurt futballistája voltam.Hála Istennek! Mert azt a tavaszt sosemfeledem. Persze hogy a Német Kupamiatt. Az Uerdingen elleni negyeddöntőt4–2-re nyertük meg, azon a meccsen egygólt lőttem és két gólpasszt adtam. Majdmentünk Brémába. A hazai csapat televolt jó játékosokkal, nem véletlenülnyerték meg a bajnokságot. Szóval, nemmi voltunk az esélyesek. A kilencvenperc alatt egyszer mentünk át az ellenféltérfelére, azzal nyertünk 1–0-ára. Steinnem 10-esre, 100-asra védett! Ha nem

látom a saját szememmel, el sem hiszem,hogy így is lehet teljesíteni a kapuban.

A Bochum közben a Hamburgot verte2–0-ára, így két kiscsapat jutott afináléba. Bár a Bundesliga kapcsánaligha ildomos kiscsapatról beszélni…

A bajnokságot a Karlsruhe ellenidöntetlennel fejeztük be – a tizedikhelyen. Rá egy hétre következett akupadöntő. Előbb három napraedzőtáborba vonultunk, majd elutaztunkBerlinbe. Nyugat-Berlinbe. Elképesztőfelhajtás volt. Nem mintha tartanunkkellett volna bármitől is, de testőrökvigyázták minden lépésünket. Mellémlegtöbbször az a jól megtermett legénycsapódott, aki máskor Boris Becker testiépségét szokta őrizni. Ha tudta volna,

hogy én is milyen jól teniszezem…A szállodába nem engedtek be senkit.

Csendet, nyugalmat akartak. A szakmaistáb mesterien oldotta a feszültséget,minek következtében mosolyogva,szerfelett lazán, esténként nagyokatzsugázva készültünk az év mérkőzésére.A Bochum ugyan mindkétszer megvertminket a bajnokságban, úgy éreztük,jobbak vagyunk nála. Erről tanúskodott atabella is: egy ponttal simánmegelőztük…

És eljött május huszonnyolcadika!Kifutottunk az Olimpiai Stadionba:zsúfolt ház, harmincezer frankfurti itt,harmincezer bochumi ott…

Piros-fehér-zöld tréningbenmelegítettünk. Nem én intéztem így, ám a

többieknek azt mondtam, hogy az énkezem van a dologban… Úgy volt, hogynemzeti színű cipőt viselek a döntőben,de végül nem abban, hanemMaradonáéban játszottam. Az történt,hogy előzőleg látogatást tettem a Pumaközpontjában, ahol a sztároknakszemélyre szabott stoplisokat gyártottak.Volt, amelyik már elkészült, az egyiketfel is próbáltam. Mintha rám szabtákvolna. Kiderült, Diegónak készítették.Más lapra tartozik, hogy azon melegébena kezembe nyomták, hozzátéve, hogyvigyem csak el nyugodtan, mertMaradonának van még néhány tucatfélretéve.

Az első félidő inkább az ellenfélévolt, de a másodikban átvettük az

irányítást. A 81. percben felrúgtak.Kétszer is szabálytalankodtak velemszemben, de Heitmann sporttárs csak amásodikat fújta le. Ezzel speciel jót tettvelem, mert így közelebbről végezhettemel a szabadrúgást. Nem volt vita, hogyén végzem el. A felvételeken látszik,hogy Schulz odahajol hozzám. Afülembe is súgta, hogy Lajos, eztbelövöd! Sajnálhatja, hogy nem lottózottaznap…

Mint mindig, akkor is a sorfal fölöttpróbáltam elrúgni a labdát. Ahogyláttam, hogy elszáll a bochumi fejekfölött, tudtam: a kapusnak nincs sansza.Mit ne mondjak, nem volt rossz érzés.Aztán elindultam a Bochum kapujamögött tomboló szurkolóink felé…

A lefújásig volt még egy ziccerünk,kiugrattam Szmolareket, de őszerencsére hibázott. Ha belövi, mostkétgólos sikerről beszélnénk, nem arról,hogy az én gólommal nyertünk… Csakviccelek persze. Szegény „Szmoli” nincsis már köztünk, pedig milyen jó lennearról dumálni vele, hogy a két gólunkkalmegnyertük az Eintrachtnak a kupát…

A Bochum húszezer márkásprémiumért játszott, mi tizenhatezer-ötszázért. Így esett meg, hogy azon acsodálatos napon két magyar fiatalember16 900 márkát kasszírozott. ANépszabadság helyszínről tudósítószakírója, az általam nagyra becsültHegyi Iván ugyanis négyszáz márkátnyert azzal, hogy az újságírók számára

kiírt tippversenyen megjövendölte aFrankfurt 1–0-ás sikerét, méghozzáDétári-góllal. Ivántól tudom, hogy remekjósnak bizonyult az egyik német napilapis, amely a meccs napján megjelenőszámában azt üvöltötte világgá, hogyDétári Lajos lesz a döntő sztárja.

A győzelem természetesencsapatmunka volt. Mindenki betettvalamit a közösbe. Ennek megfelelőünneplést csaptunk. Igaz, a többiekmajdnem ott hagytak a kupával. A pályánzajló fieszta úgy végződött, hogy a serlegnálam maradt. Éppenséggel jó kezekbenvolt… Csakhogy annyian állítottak meg,hogy mire beértem az öltözőbe,gyakorlatilag kiürült. Még pezsgőt semhagytak nekem a többiek.

Gyorsan letusoltam, felöltöztem, ésmár szálltam is fel a buszra, amely abbaa hotelba vitt minket, ahol a bankettetrendezték. Száz méterre járhattunk aszállodától, amikor egyszer csaklefékezett a jármű. A Frankfurt drukkereiállították meg, és addig nem engedtéktovább, amíg nem ígértem meg nekik,hogy maradok az Eintrachtnál. Akkormég tényleg úgy volt, hogy maradok.

A szállodában őrület volt. Mindenkiminket akart. A Népsport kiküldötttudósítójának, Pajor-Gyulai Lacinak iscsak úgy tudtam interjút adni, hogy tízpercre elbújtunk a mellékhelyiségben.Remélem, senki nem értette félre…

Az este természetesen jól telt. Charlymég arra is rávett, hogy életemben

először rágyújtsak egy szivarra. Kétslukk után azt sem tudtam, hol vagyok…Maradtam inkább a sörnél. Kaptunkfinom vacsorát, aranyérmet, sőt, még egykis kupát is. A klub vezetői titokbancsináltatták, ezek szerint ők biztosakvoltak a győzelemben. Már éjfél iselmúlt, amikor Szmolarek odalépetthozzám azzal, hogy gyere, Lajos, ahallban vár Jacek Gmoch, szeretne veledbeszélni. Mondom, jó, menjünk le.Tényleg ott várt az Olympiakosz lengyeledzője és egy számomra ismeretlenköpcös manusz. Amikor bemutatkoztunkegymásnak, kiderült, ő SztavroszKoszkotasz, az Olympiakosz elnökének,Jorgosz Koszkotasznak az öccse, és azértjött, hogy szerződést ajánljon. Bár azzal

búcsúztunk, hogy majd még találkozunk,korántsem voltam biztos abban, hogyvalaha összefutunk még. Nemtulajdonítottam nagy jelentőséget abeszélgetésnek, csak Szmolira valótekintettel hallgattam meg őket.

Reggel tértünk vissza Frankfurtba.Utcai karnevál, fogadás a városházán, noés az elmaradhatatlan erkélyjelenet:mindenki kiállt, és szólt néhány szót adrukkerekhez. Abban a hangulatbanbármit mondhattál, tuti sikered volt.Állítom, ha azt kiáltom a mikrofonba,hogy imádom a harcsapörköltöt túróscsuszával, akkor is én lettem volna acsászár.

Másnap repültünk haza. Egy hetelehettünk itthon, amikor egy

teniszpartiról hazatérve azzal fogadAndrea, hogy Sztavrosz KoszkotaszMagyarországon van, és este vár minketa Hiltonban. Felmentünk. Sztavroszakkor jelentette ki, hogy kerül, amibekerül, az Olympiakosz játékosa leszek.Hozzátette, nemsokára kezdődik azEurópa-bajnokság Németországban, arraelutazik, és közben elhinti, hogy aKaiserslautern válogatott középpályása,Wolfram Wuttke a kiszemeltjük, de aháttérben már azon ügyködik majd, hogyengem megszerezzen. Amikorvisszatértem a nyári felkészüléstmegkezdő Frankfurthoz, már meg semlepődtem azon, hogy az egyik, magát jólértesültnek tartó lapban azt olvastam:milliókat fizetne az Olympiakosz

Wuttkéért…Azt azonban még mindig nem akartam

elhinni, hogy végül én kötök kiAthénban. Már csak azért sem, mert énnem az Olympiakoszba akartam menni.

Hanem az értem 13 millió márkátkínáló Juventusba.

GÖRÖGTŰZNekem azt mondták a németek,

kilencvenkilenc százalék, hogy aJuventusban folytathatom.

Hogy mi lehet az a hiányzó egyszázalék, azon egészen addig nemtöprengtem, amíg a tudomásomra nemjutott, hogy a Frankfurt nem adhat ám elcsak úgy. Hiszen hiába írtunk alá négyesztendőre szóló szerződést, csupánkölcsönben voltam a klub játékosa. AzEintracht elöljáróinak így nemcsak atorinóiakkal, hanem a Honvéd, az MLSZés még ki tudja, kinek és minek avezetőivel is meg kellett egyezniük.Magyarországra utaztak, hogytárgyaljanak az illetékesekkel, akikközölték: 7,1 millió márkáért mehetek.

A frankfurtiak osztottak, szoroztak.Vagy inkább kivontak: a Juve adna nekik13 milliót, ők abból 7.1 millióttovábbutalnak Magyarországra, ígymarad nekik 5.9 millió. Nem sok. Nekikez így nem érte meg. Ahogy ma mondják:messze volt a két klub álláspontja.

Az egyik edzőmeccsünkön váratlanulmegjelent Sztavrosz. A végén odajötthozzám, és közölte, két-három naponbelül pontot tesz az ügy végére. Mégmindig kételkedtem. Akkor is, amikormár a frankfurti vezetők is pedzegették,hogy ha mindenki jól jár, esetlegmehetnék Görögországba. Éreztették,hogy nekik sem lenne rossz, haelfogadnám az Olympiakosz ajánlatát.Tudniillik a klubnak volt egy kis

adóssága… Amikor legközelebbtalálkoztam Sztavrosszal, már azzal jött,hogy aznap este mindenben megegyezikaz Eintracht vezérkarával, úgyhogylassan szerezzek be néhány tubusnaptejet, mert hamarosanmegtapasztalom, milyen erős a görögnapfény…

Néhány órával később az EintrachtFrankfurt és az Olympiakosz Pireuszközött létrejött a bolt: 18 millió márkáértkeltem el.

A világ egyik – ha nem a – legdrágábblabdarúgójává váltam abban apillanatban.

Másnap ment a csapat edzőtáborba.Hogy a következő szezonnak márGörögországban vágok neki, azt akkor

még csak Charly és Tóni bácsi tudta.Charly korábban mindig azt mondta,Paprikamann, nem mész te sehová, deakkor már ő is rádöbbent, hogy aPaprikamann bizony elmegy. Amikornyilvánosságra került a történet, kisebbforradalom tört ki Frankfurtban, aszurkolók idegbetegek voltak. Nemtagadom, eleinte még én is háborogtam,mert bár igen vonzó ajánlatot tett elémSztavrosz, a görög napfénynél is jobbanvonzott a Juventus. Még az utolsópillanatban is könyörögtem a tavaszfolyamán megismert VinicioFioranellinek, a szabadúszóként a Lazioés a Milan mellett a Juvét is képviselőmenedzsernek, hogy intézze el nekem atorinói szerződést, de akkor már ő sem

tehetett semmit.Kénytelen-kelletlen az

Olympiakoszhoz igazoltam.Gyakorlatilag kimenekítettekFrankfurtból, annyi időm nem volt, hogyelköszönjek a számomra fontosemberektől. Szegény Feldkamp akkornyilatkozta: „Détárit sokkal gyorsabbanel lehet adni, mint az utódjátmegtalálni…”

Először két napot töltöttem Athénban.Hihetetlen volt a fogadtatás. Ezrekvártak a repülőtéren. Mivel egy sztrájkmiatt kisebb káosz alakult ki, a szurkolóknem tudták, hogy a belföldi vagy anemzetközi légikikötőbe érkezem-e. Akettő között egy kilométer lehetett –innen oda, onnan ide rohangáltak.

Amikor végre leszálltam, és kiléptem azajtón, sokan elsírták magukat. Reméltem,hogy örömükben…

Az első utam a Hilton szállóba,Jorgosz Koszkotaszhoz vezetett. Mielőttbeléptünk volna az elnöki iroda ajtaján,a tolmács megsúgta: amikor köszönökneki, öleljem át és adjak neki két puszit,hadd érezze, hogy ő a boss. Így is volt,kopogtunk – anélkül még az öccse semléphetett be –, bementünk, majdmegöleltem és adtam neki két puszit.Tetszett neki. Jól van, mondtammagamban, már sínen vagyok…

Aznap este egy fogadás keretébenmutattak be hivatalosan: a Városházaelőtti téren harmincezren gyűltek össze.Mint egy hollywoodi filmcsillagot, úgy

ünnepeltek – lefekvés előtt az járt afejemben, ha ilyen volt az első nap,milyen lesz a többi?

Néhány napra még hazajöhettem, aztánelkezdődött a felkészülés azOlympiakosznál. Hova máshovamentünk volna edzőtáborba, mintNémetországba?! Imre bá’ és AndreaGörögországban maradt, hogy azilyenkor szokásos ügyeket intézze.Amikor az egyik újságban megjelent,hogy Détári lakást keres, jelentkezett isegy bizonyos Dzsordzsisz. Méghozzáazzal, hogy Athén külvárosában,Glyfadában, a tengerparttól kétszázméterre van egy háza, és Olympiakosz-rajongóként örömmel venné, ha odaköltöznénk. Andreáék elmentek,

megnézték, és rá is bólintottak. Nemcsoda: ha kiült az ember a teraszra, atengert látta. A fekvése más szempontbólis megfelelt: közel volt a Karaiszkakisz-stadion és az edzőcentrum is.

Németországban is sztár voltam, na deamit Görögországban tapasztaltam…Amíg a német odajött hozzám,udvariasan köszönt, majd mégudvariasabban kért egy autogramot,addig a görög a nyakamba ugrott éscsókolgatott. Az emberek ott meg vannakőrölve a futballért, ráadásul a lakossághatvan-hetven százaléka Olympiakosz-hívő. Az akkor még jól menő KrétaiBank elnökeként Jorgosz még asegélyeket is vígan osztogatta –képzelhetik, milyen légkör vette körül az

egyesületet. Mindezen felül Jorgosznagyon erős csapatot vásárolt össze,hazahozta külföldről a fél válogatottat, akiszemeltek közül csak JürgenKlinsmannt és Paulo Futrét nem tudta aklubhoz csábítani.

A németországi edzőtáborbanluxuskörülmények között készültünk. Azegyüttest természetesen elkísérte a napimunkát felügyelő Sztavrosz is, és ha márott volt, gondoskodott arról, hogymindenki jól érezze magát. Volt egyszabadnapunk, taxikkal bevitettet minketStuttgartba, majd mindannyiunk kezébenyomott kétszáz márkát, hogy akkor eztmost költsétek el. Az edzéseken isfeldobott pénzt: az egymás közöttijátékban győztes csapat tagjai fejenként

ötven márkát kaptak. A rendre ellenemjátszó Pahaturidisszel íziben meg isállapodtam, hogy bármelyikünk nyer,huszonötöt a másiknak ad, mert ez tutibevétel… Ennél valamivel többet,ötezer márkát csúsztatott a zsebembe,amikor a Werder Brementől tizenhat évután búcsúzó Dieter Burdenskigálameccsén az Olympiakosztképviseltem – az Európa-válogatottcsapatkapitányaként. Udo Lattek volt azedző, ő jelölt ki kapitánynak, holott ottvolt Olaf Thon, Prieben Elkjaer-Larsen,Hans-Peter Briegel, Gheorhe Hagi ésBölöni Laci is.

Amikor az Eintracht eladott, aszerződésbe belevette, hogy a nyároneljön Athénba egy felkészülési meccsre,

és az összes költséget az Olympiakoszállja. Az azt megelőző edzésenbecsúsztam – megfájdult a lábam. Demondták, hogy a Frankfurt ellenmindenképp játszanom kell.Összedrótoztak. Az Olimpiai Stadionbanvolt a találkozó. Mielőtt kifutottam volnaa pályára, leoltották az összes reflektort.Akkor kapcsolták vissza, amikor már ajátéktéren voltam. A lelátón ötvenezrenőrjöngtek… Nem mintha bármit isszámított volna, de 1–0-ára nyertünk.Másnap még kikísértem korábbicsapattársaimat a repülőtérre, éselbúcsúztam tőlük.

A frankfurti fejezet végleg lezárult.A térdemet viszont még a bajnokság

előtt meg kellett műteni. Nem volt

vészes, csak egy atroszkóposbeavatkozás. Svédországban. Aszakértők szerint Norköppingbenpraktizált Európa akkori legjobbszakembere, és az Olympiakosz hozzáutaztatott ki. Indulás előtt Sztavroszötezer dollárt adott nekem, csak hogylegyen nálam pénz… A beavatkozásjobban nem is sikerülhetett volna.Gyorsan visszatértem Athénba, és amásodik fordulóban már játszottam is.

Nehéz leírni, hova, mibe csöppentem.Maradjunk annyiban, Koszkotaszék

óriási birodalmat építettek fel. Jorgosznagyon okos volt. A Krétai Bankbankezdett dolgozni, aztán szép lassankinőtte magát. Elnökké. Idővelmegszerezte az Olympiakoszt is – holott

a rossznyelvek úgy tartják,gyerekkorában a Panathinaikoszértdobogott a szíve. Később négy vagy ötújságot is megkaparintott, hogy amédiabirodalom a csúcsminőségetképviselje, Németország egyiklegkorszerűbb nyomdaüzemétkoppintották le. Mindenért megdolgozott,mindene megvolt. Húsvétkor meghívottaz éjinai házába. Láttam már addig isegy-két kacsalábon forgó palotát, de az avityilló! A kertben olyan volt a fű, mintWimbledonban. Nagy vigasság és perszebáránysütés. A vacsora úgy kezdődött,hogy Jorgosz kirakta a pisztolyát azasztalra… A végén lövöldözés tört ki:nagy megkönnyebbülésemre csak azégbe lőttek. Jó mókának tartották.

Máskor csináltatott százezer Détári-arcképes pólót, szétosztotta a drukkerekközött. Megyek a stadion felé, és aztlátom, hogy az egyik Détári jön velemszembe a másik után… A gyerekei is aztviselték. Ha meglátogatta a csapatot, egyhéttel korábban jelezte az érkezését,hogy mindenki felkészülhessen. Nagymágus volt. A hatalmon lévő politikaierők állítólag már tartottak tőle.

Valamit rá kellett húzni… Illegálispénzügyi tranzakciókkal vádolták meg.

S a Koszkotasz fivérek egyszer csakeltűntek.

Menekülőre kellett fogniuk…Mi maradtunk. Nem csak a klubnál,

sokszor az öltözőben is. Ha nyertünk, kétórán át malmoztunk odabent, mert

annyian vártak ránk odakint, hogy hamindenkivel fotózkodunk, reggelig nemvégzünk. Ha nagy ritkán kikaptunk, akkornégy órába telt, mire előmerészkedtünk –nagyjából addigra széledt szét a dühöstömeg. A következő edzésentermészetesen megjelentek azelégedetlenkedők, tíz percig szitkozódtakis, majd elkezdtek éltetni minket. Ilyeneka görögök.

Megesett, hogy bementünk aközpontba kocsival. Sehol nem volt hely,viszont Andreának be kellett szaladniavalahová. Mondja nekem, hogy álljakmeg itt. A tilosban… Rávágom, hogynem hagyom itt az autót, ugorjon begyorsan, kint megvárom. Ahogy kiszáll,elindul felém a rendőr. Alig kezdek el

mentegetőzni, hogy ne haragudjon biztosúr, fél perc, és itt se vagyok, mire ígyszól: „Hagyd csak itt az autód, amígakarod, majd én vigyázok rá”.

Naná, hogy Olympiakosz-drukkervolt.

Más: megyünk az Olympiakosz–Panathinaikosz rangadóra. Hirtelenmegáll a busz. Karambol. Az érintettekúgy veszekednek egymással, ahogyancsak a görögök tudnak. Egészen addig apillanatig, amíg ki nem szúrják abuszunkat. A következő másodpercbenmár minket biztatnak, és gyorsanfélreállva kívánnak nekünk sok sikert…

Tiszta bolondok voltak. S itt nem arracélzok, hogy ha mentem az egyirányúutcában, és hirtelen megjelent velem

szemben egy másik kocsi, még annak avezetője volt megsértődve, hogy én, aszabályosan közlekedő autós miértértetlenkedem…

A derbik… Imádtam azokat. Rúgtamis néhány gólt a Panathinaikosznak és azAEK-nek.

Ennek egyszer majdnem meg is ittam alevét. Kardos Józsi Szalonikiben, azApollon Kalamariaszban játszott, ésmivel az aktuális forduló után vártakminket a válogatottba, megbeszéltük,hogy a meccsük után felül a repülőre,eljön hozzánk, nálunk alszik, és másnapreggel együtt utazunk haza. Megyek kiérte a reptérre, hát kik gyülekeznek ott?A Szalonikiben játszott győztes meccsrőlhazatérő csapatukat váró AEK-

fanatikusok… Több százan. Hűha,mondom magamban, ezt nem élem túl.Túléltem. Sőt. A vezérek odajöttekhozzám, és közölték: „Lajos, tégedelismerünk, nem bántunk, de ha mostmás lenne itt az Olympiakoszból,agyonvernénk…”

A PAOK is akkora ellenségünk volt,mint ide Lacháza. Az egyik mérkőzésünkfélbe is szakadt. A drukkerek berohantaka pályára, a játékosok meg spuriztak azöltözőbe. Én messze voltam a kijárótól,esélyem sem volt arra, hogy gyorsanbeérjek. Oda is szaladtak hozzám aPAOK fanatikusai, de amikorgondolatban már a végrendeletemetfogalmaztam, ugyanazt mondták, amit arepülőtéren az AEK ultrái. Hogy miért,

arról csak sejtésem van: sosem adtamokot arra, hogy gyűlöljenek. Mindigtiszteltem az ellenfelet. Nem énekeltem ariválist becsmérlő dalokat, nem égettema sálját, nem csúsztam oda páros lábbala legjobb játékosának.

Athénban mindennap történt velemvalami jó. Rájöttem, zseniálisak agörögök. Nem sietnek sehova. Reggelkilenckor beülnek a kávézóba, kérnekegy frappét, és délben még ugyanaztisszák. Én is elszürcsöltem – öt percalatt.

Az első évben másodikak lettünk. Azutolsó előtti fordulóban az AEKlátogatott hozzánk. Ha megverjük, és azáró játéknapon is nyerünk, miénk azarany. A 93. percben kapott góllal

szenvedtünk 1–0-ás vereséget… Simánkellett volna nyernünk. Igyekszemfinoman fogalmazni: a bíró ellenünk fújt.Fejeltem egy teljesen szabályos gólt, denem adta meg, mondván, az egyikcsatárunk lökött közben. A JorgoszKoszkotaszt váltó elnök, ArgiriszSzaliarelisz fegyverrel hadonászott apálya szélén…

De nem a játékvezetőn múltelsősorban a kudarc. Hanem JacekGmochon. Nem volt jó edző. Azeredmények sem jöttek, még a kupából iskiestünk miatta. A csapat háromszor ültössze, hogy leváltassa-e vagy se.Először szavaztunk. Én arra, hogymenjen, a többiek arra, hogy kapjon mégegy esélyt. Nem változott semmi, két hét

múlva megint összeültünk. Másodszorvoksoltunk. Akkor már négyen-ötenamellett voltak, hogy távozzon. De mégez is kevés volt. Holott közben még azegyik görög játékossal is csúnyánösszebalhézott. Újabb két hét elteltévelmár mindenki rádöbbent, hogy egyhónappal azelőtt nekem volt igazam.Szóltunk a vezetőknek, hogy ha Gmochmarad, annak nem lesz jó vége – 1989márciusában menesztették. Mondják,hogy jobb későn, mint soha – csakhogymár így is késő volt. Addig annyi pontotelhullajtottunk, hogy már nem a sajátkezünkben volt a sorsunk. És mivelakadtak ellenségeink szép számmal, azAEK ezt okosan kihasználta.

Halvány vigasz: tizenöt góllal

második lettem a góllövőlistán. Az elsőhelyezett öttel lőtt többet nálam.Honfitársam, a Volosz kiválósága, BodaImi előzött meg. Hiába mondtam, hogynem oda, Boda…

Amúgy is egyik balhé követte amásikat. Az új elnök, a Jorgosz ésSztavrosz menekülését állítólagelősegítő, a Koszkotasz fivéreket a sajátgépén Amerikába repítő, kenyaigyémántbánya-tulajdonos Szaliarelisz isbörtönbe, onnan pedig kórházba került.Én a kórházban látogattam meg – az ajtóelőtt két fegyveres posztolt… Amikorbebocsátást nyertem, részint az állapota,részint a fizetési szándéka felőlérdeklődtem, mert azzal, hogyKoszkotaszék eltűntek, a bérek is

elmaradoztak. Jorgosz és Sztavrosz aPanathinaikosz elleni csata előtt váltköddé. Noha gyanús volt, hogy egyiküksincs ott a lelátón, akkor még senki nemtudott semmit. A pályaedzőnk csak ameccs után súgta meg, hogy eltűntek,mint a kámfor. Másnap már mindenkiezzel foglalkozott. Mi meg ott álltunk,hogy akkor most mi lesz. Egy hétigfogalmunk sem volt arról, hogyegyáltalán folytatjuk-e.

Koszkotaszék úgy igazolták akkor ajátékosokat, hogy egy évre előremegkapták a pénzüket. Habár Jorgoszarra is rávette őket, hogy hagyják bent alóvét a Krétai Bankban, mert akkor egyesztendő leforgása alatt a tíz „forintból”tizenegy lesz. Korrekt ajánlat volt, nem

is lett volna ezzel gond, még fizetett isvolna, csakhogy amikor lelépett, zároltáka pénzintézet számláit. Az érintettekkésőbb hozzájutottak az őket megilletőösszeghez, de az két-három évbe telt.Addig kissé idegesek voltak emiatt.

Hogy az én béremmel mi történt?Nekem nem volt számlám a KrétaiBankban…

Az igazság az, hogy a frankfurtivezetők okosak voltak, és addig nemadták ki a játékjogomat, amíg nemkaptam meg előre az éves fizetésemet.Jorgosz egy-két nagy név bérét szinténrendezte előre – de egyikünk sem hagytaa pénzét az ő bankjában. Amikor a görögrendőrök arról faggattak minket, hogyhol a mi pénzünk, mosolyogva feleltük,

hogy mi amatőrök vagyunk, és annyiraszeretjük az Olympiakoszt, hogy ingyenjátszunk. Ezen persze a nyomozók isnevettek, több kérdésük nem is volt –nagy részük természetesen Olympiakosz-drukker volt.

Jorgoszt az Egyesült Államokbankapták el. Huszonöt évre ítélték.Tizenkettőt ült le. Ha jól tudom, mostAthén környékén él valahol, és megintjómódú üzletembernek számít. Szívesentalálkoznék vele. Jó szívvel gondolok rá.

Hogy Sztavrosszal mi lett, arrólfogalmam sincs. Őt, ha minden igaz, nemkapcsolták le. De vele is szívesentalálkoznék. A kis köpcössel…

A nyári felkészülésnek a korábbigörög szövetségi kapitánnyal, Miltosz

Papaposztuluval vágtunk neki. Mindenjól alakult, remek edzéseket tartott, deváratlanul lemondott.

Komora Imrét nevezték ki a helyére.Imre bá’ 1989. szeptember 26-án lett azOlympiakosz vezetőedzője, Török Péterpedig a másodedző. Az első közösmeccsünkön kikaptunk a Volosztól 3–0-ára. A szurkolóink meg akartak minketlincselni. Még engem is. „Détári,takarodj az apósoddal együtt!” –kiabálták nekem. Volt bennem némi félsza következő edzés előtt… Össze is gyűlttöbb ezer ember. Hogy mit csinált Imrebá’? Sokat megélt magyar legénykénttermészetesen nem rezelt be. Oda küldtea csapatot melegíteni, ahol alegkeményebb srácok ordítoztak. Ők meg

csak néztek. Az lett a vége, hogy azöreggel az élen mindenkit elkezdtekéltetni.

A hétvégén nyertünk, és onnantólfogva további huszonegy mérkőzésennem találtunk legyőzőre. Az UEFA-Kupában csak azért nem jutottunk alegjobb nyolc közé, mert anyolcaddöntőben az Auxerre 1–1-esösszesítéssel, idegenben lőtt góllal ejtettki minket. Ja, azt a gólt Kovács Kálmánlőtte…

Imre bá’ szenzációs volt. A görögökcsak ámultak rajta. A legszebb az volt,amikor kidagadt erekkel magyarulüvöltött a játékos arcába, hogy ha nemteszed oda magad, szétrúgom a segged,mire Sztratisz, a tolmács görögre váltva,

kedvesen így szólt az érintetthez: „Atréner azt kéri tőled, hogy, ha lehet,kicsit keményebben futballozzál”.

Én meg majd’ betojtam a röhögéstől.A Görög Kupát megnyertük. Az OFI

Kréta ellen 4–2-re győztünk. Két góltlőttem. Mintha csak Frankfurtba lettemvolna: a szurkolók ellepték a pályát,csak az alsógatyámat hagyták rajtam, aztis csak azt követően, hogy megígértettékvelem, örökre az Olympiakoszlabdarúgója leszek. Mire –babérkoszorúval a fejemen – beértem azöltözőbe, szinte semmi nem maradt, úgykellett rimánkodnom, hogy hozzon valakiegy sört… Fura, de utána nem volt nagyfieszta, mi is csak az elnökkelvacsoráztunk az egyik étteremben.

Három nappal később, a bajnokságutolsó fordulójában megint az OFI-valcsaptunk össze. A szünetben 4–0-áravezettünk. A végén kikaptunk 5–4-re…A drukkerek nem voltak hülyék, levették,hogy néhányan az edző, vagyis Imre bá’ellen játszanak. Meg is kergettek egy-kétspílert…

A Ligakupa-döntő még hátravolt aszezonból, ám azon már nem léptempályára. És Imre bá’ sem ült már apadon. Előtte összehívott egysajtótájékoztatót, és annak keretébenelköszönt.

Ha fájó szívvel is, de azzal alendülettel én is lezártam ezt a fejezetet– magamban. Egy év még hátravoltugyan a görögországi szerződésemből,

de ahogyan én tudtam, hogy nem megyekvissza, úgy az Olympiakosz vezetői istisztában voltak ezzel.

Akkor nem is tértem vissza,ugyanakkor a mai napig visszajárokGörögországba, sok barátom van ott. Ahajdani csapattársakkal is tartom akapcsolatot, néhányan manapság is aklubnál dolgoznak. Az Olympiakoszmindig is megbecsülte a régi játékosait,ha ki akarok menni egy meccsre, nekemis csak egy telefonba kerül, hogy a VIP-páholyban legyen jegyem. AzOlympiakosz több mint egy klub. Az egycsalád. Hogy érzékeltessem ezt: azAtlético ellen edzőmérkőzést vívtunk,egyszer csak arra lettünk figyelmesek,hogy harmincezer ember felállva tapsol.

Hogy miért? Mert megjelent astadionban a röplabdacsapat újonnanigazolt játékosa, a svéd Bengt Gustafson.Utána beszélgettem vele, a hűvösészakról érkezett legény kikerekedettszemmel kérdezte: itt mindig ekkoraőrület van? Mindig, válaszoltam, demajd megszokod…

Talán Görögországban éreztemmagam a legnagyobb sztárnak –legalábbis annak alapján, ahogy aszurkolók kezeltek. Rengeteg ajándékotkaptam tőlük, egy-két emléktárgyat mégma is őrzök odahaza. Régi mezemviszont sajnos már nincs. De ha nagyonkell, talán tudok szerezni egyet: azajándékbolt kirakatában lóg egy…

Egyszer lennék az Olympiakosz

edzője.Bár annyit aligha írnának rólam, mint

fénykoromban. Görögországban négysportnapilap jelent meg, amikor ottjátszottam. Olvastam egyszer egykimutatást: egy év alatt ezernégyszáz-valahány cikk jelent meg rólam. BodaImre mondta mindig a válogatottedzőtáborában: „Reggel mindig megyekaz újságoshoz, és nincs olyan, hogy nelátnálak téged valamelyik címlapon.Mindig köszönök neked: Jaszu,Döme…”

A négy lapból kettő kötődött azOlympiakoszhoz, egy aPanathinaikoszhoz, egy pedig az AEK-hez. A cikkek hangvétele attól függött,melyik újságban jelentek meg. Sokszor

úgy írtak rólam, hogy meg semkérdeztek. De ha kérdeztek, és esetlegkeménykedni próbált valaki, azOlympiakosz-drukker zsurnalisztáklehurrogták az illetőt… Akadt perszeolyan újságíró, akivel jóban voltam, ő amai napig érdeklődik, hogy mi vanvelem. A legtöbb lapot átböngésztem –ha volt előnye annak, hogy az iskolábantanultam oroszul, azt a görög újságokolvasásánál kamatoztattam. Néztek isrám, mint egy csodabogárra…

Az ottani életmódhoz könnyű volthozzászokni. Reggel leslattyogtam atengerpartra vagy a házunkmedencéjéhez, úsztam egyet, majdelmentem kávézni, olvasgattam, eljártamkonditerembe, vagy sétáltunk egy nagyot

Andreával és Dórival, délután pedigedzés volt. Esténként meg néha ott ült alakásunkon a fél csapat, és vártuk a kitudja, honnan bejelentkező Sztavroszhívását, hogy elárulja, mi lesz apénzünkkel…

Az ottani nyugalom hiányzik itthon. Hakint vagyok, olyan alacsony a pulzusom,hogy azt a magyar orvosok el semhinnék. Ellazulok, és átveszem az őkényelmes tempójukat. Mert a görögöknem rohannak sehova, nem idegesítik felmagukat semmi máson, csak a focin éskosárlabdán, és úgy élvezik az életet,hogy azt öröm nézni. Én még szomorúgörögöt nem láttam – persze nemmindegy, hogy valaki a tengerpartonfordul meg napról napra, vagy a

Kőbánya-Kispest metrómegállóban… Akedvességük pedig határtalan. Olyannincs, hogy te kérsz valamit, és azt agörög nem tudja teljesíteni. Ha betérekegy étterembe, és kérek egy brassóit, azlehet, hogy nem szerepel az étlapon, de apincér mosolyogva közli: uram, semmigond, megoldjuk. És tényleg megoldják.Mentem az utcán, szó szerint rángattakbe az éttermekbe, hogy Lajosz, hozzánkgyere. Ha bementem, a tulaj már rohant ahaverjaihoz, hogy gyertek gyorsan, ott ülnálam a Lajosz…

Volt, amikor nem kellett fizetni, de aztnem szerettem. Sosem akartamvisszaélni a helyzetemmel. Arról esetlegszó lehetett, hogy kedvezményt kapjak,vagy a végén ajándék gyanánt

gyümölcsöt, esetleg egy italt, élősködniazonban nem akartam. Sokat jártunkétterembe, mert imádtuk a görög konyhát.Én főleg a halételeket és a salátákat. Egyjó tanács: görögsalátát ott kell enni, nemitt! Bár az én görögsalátám nem rossz.Uborkát például sosem teszek bele. Aztnehezen emészti meg a szervezet.

A görög akkor érzi jól magát, ha te jólérzed magad. Akkor boldog, ha ő adhatneked. Megtisztelve érzi magát, haelfogadod. Ilyen volt a vámügyeshaverom, Babisz is. Napközbenöltönyben járkált, a meccsekenugyanakkor kivetkőzött magából. Meglettférfi volt, de ha gólt kaptunk, sírt, mintegy kisgyerek. Egyszer meglátogatottPesten. Kérdezte tőlem, hogy az

efarisztónak, azaz a köszönömnek mi amagyar megfelelője. Mondom neki, hogybaszás. Egy-két helyen ki is fejezte aháláját… Amikor látta, hogy mindenkiröhög, rájött, hogy átvertem. Mondtamneki, nem baszás, hanem nyalás. Bevette.De utána már tetszett neki, egy-kétcsajnak mondogatta is lelkesen…

A másik cimborám a félig görög, féligmagyar Vaszilisz, alias Frenyó is nagyfigura. Egy pénteki napon elhívottkávézni. Belépek a bárba, látom, hogytele van zöld-fehér ereklyékkel. Engemnem zavart, csakhogy meleg lett volna apite, ha valaki meglát, ne adj isten,lefényképez, mert két nap múlva vívtuk aderbit. Vaszilisz végül rávett, hogymaradjak – a vége az lett, hogy a

Panathinaikoszért élő-halófelszolgálókkal közös fotók készültek.

Szerencsére eddig nem láttaknapvilágot…

BOLOGNAIHazajöttem. És vártam.A Honvédban edzettem, a csapatot

akkor átvevő Mezey Gyuri bácsinál. Úgyvoltam vele, ha nem jön össze semmi,maradok itthon, Kispesten. Elegem volta görögországi fedezetlen csekkekből.Egy év még hátravolt a kintiszerződésemből, de a tartozások miatt aFIFA-hoz fordulhattam volna. Ezt azértszerettem volna elkerülni, mert ahogyanaz Olympiakosznak, úgy nekem semhiányzott a pereskedés. Már csak aközösen megélt sikerek miatt sem.

Szóval, edzettem és vártam. Ami aztilleti, egész sokáig. Az átigazolásiszezon már majdnem lejárt, amikor a kétévvel korábban a Juventus érdeklődése

kapcsán megismert Vinicio Fioranelliazzal hívott, hogy lenne egy olasz csapat.

„Melyik?” – kérdeztem a telefonban.A válasz így hangzott: „Gyere ki

Zürichbe, és megtudod. De ne aggódj, jócsapat”.

Másnap a zürichi repülőtérentalálkoztunk. Vinicio és az Olympiakoszképviselői egy asztalnál ültek két,számomra ismeretlen úrral. Amint kezetfogtunk, megtudtam, hogy GinoCorionival és Riccardo Soglianóval. ABologna elnökével és elnökitanácsadójával.

Bologna?Elsőre nem hangzott rosszul…

Különösen az 1990-es olaszországivilágbajnokság után nem. Akkor újították

fel a stadionokat, német, holland,argentin és brazil „művészeket”alkalmaztak a topklubok, Toto Schillacivb-gólkirály lett – nem csoda, hogytombolt arrafelé a fociláz.

Mihalisz Fotiut, az Olympiakoszmenedzserét kérdeztem, mi lesz apénzemmel, amivel lógnak nekem. Aztfelelte, mindenben megállapodtak aBolognával, és ha én is így teszek,hozzájutok. Gyorsan megegyeztünk.Tudtam, hogy nyolcadikak lettek, tudtam,hogy indulhatnak az UEFA-kupában,tudtam, hogy akad néhány remekjátékosuk, és tudtam, hogy itt a nagyesély: még jobban szem előtt leszek. Hajól teljesítek, a Juve újra felfigyelhetrám! A világbajnok és a Juventusszal

mindent megnyerő Antonio Cabrini, ésaz Öreg Hölggyel szintén fantasztikussikereket elérő Massimo BoniniTorinóból igazolt a Bolognába –bármennyire is megtisztelő volt velükjátszani, reméltem, egy év, és én afordított utat járom be.

Az elnökkel mindenesetre hamar egyhullámhosszra kerültünk. Ahogy ülünk areptéren, arra leszek figyelmes, hogy alábamat bámulja. Kérdi: „Hányas lábadvan, Lajos?” Rávágom, hogy negyven ésfeles. Erre ő: „Jé, nekem is.”

Mire én: „Aha, csak van egy kiskülönbség a kettő között…”

Hazajöttünk. Azt mondja Imre bá’,gyere, Döni, ünnepeljünk, menjünk fel aMiniatűrbe. Mivel örültem, hogy

Olaszországban folytatom, úgy voltamvele: koccinthatunk rá egyet. Hát kiveltalálkozunk a bárban? Fenyő Mikivel ésHegyi Ivánnal. Vidáman lépünk be,kérdezik, mi újság.

„Figyelj, Iván, elmesélek nekedvalamit. Most jöttünk Zürichből,aláírtam Olaszországba, az egyik UEFA-kupás együtteshez.”

Először azt gyanította, a bolondjátjáratom vele. Csak akkor hitte el, amikorelárultam neki, hogy a Bolognáról vanszó. Másnap – elsőként a magyarsportsajtóban – megírta, hogy klubotváltok.

A korábban Németországban éskülönösen Görögországban tapasztaltfelhajtás Itáliában elmaradt. Volt egy

sajtótájékoztató, és ennyi. Huszonhétévesen ez cseppet sem zavart. Sőt, aligvártam, hogy elkezdődjön a felkészülés.Mivel gyerekkori álmom volt, hogy aSerie A-ban futballozhassak, abszolútképben voltam az olasz bajnoksággalkapcsolatban. A meccseket és azösszefoglalókat nézve még aszakkifejezéseket is megtanultam. Anémet és a görög nyelv után nagyonkönnyű volt az olasz. Egy-két hónap utánmár bárkivel elbeszélgettem. Abeilleszkedéssel sem volt gond. Anémet–, illetve a görögországitapasztalatok rengeteget segítettek. Márnem zöldfülűként, hanem érettfutballistaként érkeztem Olaszországba.Annak is a szívébe. Bologna kultúrája,

gasztronómiája és hangulata elvarázsolt.Nem is szólva arról, hogy csak alig ezerkilométerre voltam Magyarországtól.

Bolognában emberileg is több lettem.Ott tanultam meg például, hogy mindigrétegesen kell öltözködni. Nagyoncsalóka volt az időjárás arrafelé. Azthitted, szép az idő, de úgy fújt a szél,hogy kis híján tüdőgyulladást kaptál. Ottszoktam rá arra, hogy a mez, illetve azing alá is pólót veszek. Így ráadásul a„Camacho-effektus” is elkerülhető: nemkerülsz címlapra azért, mert méretes foltdíszeleg a hónaljadnál…

Olaszországban tanultam megnyakkendőt kötni. Ha a csapat elmentvalahova, egyenöltönyt viseltünk, ahhozpedig muszáj volt nyakkendőt venni. Azt

nem mondom, hogy huszonhét éveskoromig nem volt rajtam nyakkendő, deaddig mindig megkötve állt aszekrényemben. Ha belebújtam,meghúztam, ha le akartam húzni afejemről, meglazítottam. Bolognábanhárom perc alatt sajátítottam el anyakkendőkötés tudományát.

A divatnak is ott lettem rabja. Igaz, aJuventusszal vagy az Interrel ellentétbenmi nem Giorgio Armaniban vagy DolceGabbanában jártunk, de a helyiszabómester is gyönyörű formaruhátkészített nekünk. A mai napig megvan. Amai napig jó.

Olaszországban tényleg kiteljesedettaz életem.

Közben a pályán is jól alakultak a

dolgaim. Az edzőmeccsek után már jóvolt a sajtóm. Na, igen, majdnem azösszesen gólt rúgtam.

Az egyiken a Napolival játszottunk.Akkor mutatkoztam be a bolognaipublikumnak. Ami azt illeti, szebbenaligha debütálhattam volna. Afélpályánál megkaptam a labdát,meglódultam, csináltam egy cselt Crippamellett, majd harminc méterről a ficakbaküldtem a labdát. Aztán futottam tovább,mivel örömömben elindultam a kapumögött ülő szurkolók felé – mígnemszóltak, hogy jobban teszem, ha a másikirányba szaladok, mert amerre tartok, ottéppen a vendégcsapat hívei anyáznak…Mentségemre szolgáljon, hogy akkorléptem pályára először a világbajnokság

előtt kipofozott, a klubot harmincesztendőn át vezető Renato Dall’Aranevét viselő stadionban. Németh Feri, azMTI fotóriportere viszont jó helyen ült.Kijött arra a meccsemre, és ha már ottvolt, közelről lekapta az elsőolaszországi gólomat. Ha esetleg későbberről mesélt a gyermekeinek és azunokáinak, hozzáfűzhette, hogy neki vanképe hozzá…

Lőttünk még egyet, közben kaptunkkettőt, így végeztünk 2–2-re a bajnokellen. Odaát mindenki játszott, csakMaradona hagyta ki az összecsapást.Állítólag még nem pihente ki az előzőesti bulit… Ahogy elnéztem anápolyiakat, nem csináltak belőle nagyügyet. Mi több, kicsit sem.

Bezzeg az én első kinti balhém utánSogliano leültetett, és közölte: nefoglalkozzam semmivel, csak azzal, hogyjól teljesítsek, mert akkor a nyáron úgyiseladnak valamelyik nagycsapatba. Hogymilyen balhé volt? Semmi extra, csakkiakadtam, mert aki mögöttem játszott,nem passzolt nekem, hanem ívelgetettösszevissza. Én meg lestem, ahogyelszáll fölöttem a zsuga… Apályaedzőnk, a Milannal 1963-banBEK-et nyerő Gino Pivatelli is azzalnyugtatgatott, hogy nem azért nempasszol nekem, mert nem vagyok nekiszimpatikus, hanem azért, mert nembiztos abban, hogy az ellenféltőlzavartatva tíz-húsz méterre képes alábamhoz adni a labdát, viszont ha

elrúgja jó messzire, senkinek nem szúrszemet, ha téved egy-két métert. Nagynehezen megérttettük az illetővel, hogyne foglalkozzon senkivel és semmivel,keressen csak engem a labdával. Hakell, majd én elrontom…

A negyedik fordulóban, a Torinoelleni bajnokin kiment a térdem. Ezzelelkezdődött a kálváriám. Vittek ilyenorvoshoz meg olyan orvoshoz, ámpontos diagnózissal egyikük semszolgált. Végül egy amszterdamispecialistánál kötöttem ki. Megvizsgált,majd közölte: két helyen is beszakadt azoldalszalagom, műteni kell. Azoperációig beinjekciózva játszottam.Még úgy is jól ment. A Barit például úgyvertük 3–0-ára, hogy a mezőny legjobbja

lettem. Meneteltünk az UEFA-Kupábanis, az első körben a Zaglebie Lubint, amásodikban a Heartsot, a harmadikbanaz Admira Wackert búcsúztattuk.Bécsben úgy kaptunk ki 3–0-ára, hogynégyszer találtam el a kapufát.Nemegyszer emeltem a kezem, hogy gól,aztán meg fogtam a fejem… Avisszavágón 3–0-ára nyertünk, végültizenegyesekkel jutottunk tovább, te jóég, mi volt ott!

Fájdalom, a Sporting elleni márciusinegyeddöntőben nem játszhattam, mert adecemberi operáció után még nemépültem fel teljesen.

A szezon végén kiestünk. Nagyonbántott. Ezért is maradtam még egy évig.Lett volna rá lehetőségem, hogy

eligazoljak, de egyfelől jól éreztükmagunkat a családdal, másfelől segíteniakartam a visszajutásban. Sokáig volt isesélyünk a felkapaszkodásra, demegsérültem. A Palermo elleni meccsenkíméletlenül lerúgtak. A következőidényben az Anconában csapattársam letta szicíliai gárda akkori játékosa, akielmesélte, hogy mivel a bennmaradásértharcoltak, a szurkolók fegyverrel akezükben fenyegették meg őket: hakizuhannak a harmadosztályba, golyótröpítenek a fejükbe. Az életükértküzdöttek – ellenünk is.

Abban, hogy nem kerültünk vissza, azedzőnk is hibás volt. Gigi Maifrediolykor ki sem jött a pályára, bentkávézgatott, beszélgetett, vagy ha úgy

tartotta kedve, teniszezett. Az edzésekgyengék voltak, sokan azt csináltak, amitakartak. Főleg az élvonalbólszerződtetett, magukat sztároknakképzelő emberek. Maifredi bele isbukott ebbe. Jött helyette Nedo Sonetti.A híre megelőzte: ő az az edző, aki nemismer kegyelmet. Azon melegébenmeggyőződtem erről. Sonetti ugyanisalighogy megérkezett, kitalálta, hogy azUdinese elleni meccs előtt elvonulunkedzőtáborba. Az egész csapat húzta aszáját, megbeszéltük, hogy összefogunk.Én feltettem a kezem: elnézést Mister, dea gyerekem beteg, és nem tudommegoldani, hogy csaknem egy hétreeltűnjek otthonról. Meg sem rezzent.Közölte, hogy semmi gond, akkor nem

megyek, de nem is játszom a hétvégén, agyereknek meg jobbulást.

Kérdezte, van-e még valakinek valamiproblémája? Senki nem jelentkezett. Ezmindent elmondott a csapategységről. Avégén persze én is elutaztam azedzőtáborba. Összekaptuk magunkat, demár későn: a feljutás elúszott.

A futball még mindig a mindenemvolt, de az autók is kezdtek egyre inkábbérdekelni. Bolognában először egyMaseratim volt. Amikor megkötöttük aszerződést, belevettük, hogy 2000köbcentiig én választhatok kocsit. Azegyik edzés után szólnak, hogy a korábbinémet válogatottal, Herbert Waasszalegyütt mehetek az autóért. Betoppanunk aszalonba, a lélegzetem majd’ elakadt.

Szebbnél szebb Ferrarik, Jaguarok,Lamborghinik, Mercedesek, Maseratikés BMW-k…

A helyiség előtt meg kint parkol kétRover 416-os. Azt mondja Herbert, ittvan a kocsink. Mondom neki, hogylegfeljebb a tiéd. Bemegyünk. Őbeszélget a tulajjal, a klubot támogatóRomano Bernardonival, én megelkezdem nézegetni a csodaverdákat.Először egy F40-essel szemeztem, de –gondoltam magamban – elsőre az egykicsit erős lenne. Megyek tovább,kiszúrok egy Maserati Spydert. Fekete,gyönyörű bőrülésekkel… KérdezemAndreát (csak a miheztartás végett: ezegy olasz férfinév), az eladót – akkorismerkedtünk meg, de utána nagyon jó

barátok lettünk, szinte mindennapbetértem hozzájuk –, te, ez hányköbcenti. Rávágja, hogy 1960…

Gyerekek, megvagyunk!Corioni nem repesett az örömtől, de

nem tudott mit tenni – másnap mehettema Maseratiért.

Antonio Cabrini vagy MassimoBonini Ferrari Testarossája mellettpersze eltörpült az enyém. Nekik viszontsosem volt Lada 2107-esük…

Ha jött egy új járgány Bernardoniszalonjába, mindig elvittem kipróbálni.Cserébe csak annyit kértek tőlem, hogy ahétvégén nyerjünk. Hogyne nyernénk,mosolyogtam, és már gurultam is kifelé akocsival. Elismerem, nem mindignyertünk, sőt, inkább nem nyertünk, mint

nyertünk, ettől függetlenül legközelebbis odaadták nekem a legspécibb autót.Csak meg kellett ígérnem, hogy ahétvégén nyerünk…

Bele is bolondultam a kocsikba.Érkezett egy sárga Lancia Delta Integralea szalonba. Első látásra belezúgtam.Megszereztem… Kérdeztem Romanót,nem lehetne feltunningolni? De, ha ahétvégén nyertek, és rúgsz egy gólt,elvisszük a közeli Faenzába, a Formula–1-es Minardi otthonába, és ingyenmegcsináltatjuk neked. Vasárnap a Barilátogatott hozzánk, 3–0-ára győztünk,lőttem egy gólt és adtam két gólpasszt.Megvolt a hiper-szuper járgány. Hat óranegyvenöt perc alatt értem haza velePestre.

Az volt a csúcs.A Bologna, mint fentebb már kiderült,

sajnos nem ment olyan jól, mint az autó.Miután kiestünk, Corioni eladta azegyesületet Piero Gnudinak és még egybolognai vállalkozónak, bizonyosValerio Gruppioninak. Húszmilliárdlíráért. A bizniszbe engem is belevett.Mi az, hogy belevett! A húszból az énjátékjogom volt tizennyolc milliárd…

A Juventus ugyanekkor tizenhárommilliárdért elvitt volna. Corioni nemadott el. Végtére is ő sokkal jobban jártazzal, hogy cakompakk húszmilliárdotkasszírozott. Még csak haragudni semtudtam rá. De, egy kicsit mégis.

Nem szaladt el velem a ló, nem jártamkvízjátékokba és főzőműsorokba, nem

bukkantam fel a bolognai éjszakában –egyszerűen élveztem az életet. Egyszerelvittek bennünket Sant’agataBolognesébe, a Lamborghini-gyárba.Egy órán át tartott, amígkörbekalauzoltak. Lenyűgöző volt. Csaka dzsipjük, az LM nem tetszett.Egyenesen ronda volt. De jól fogyott: amaga 492 lóerejével ment 210–220kilométer per órát, vitték is ki az arabvilágba, mint a cukrot, mert a fegyverekjól elfértek a hátsó részén… A vizitsorán megismerkedtem Sandro Munarirali-világbajnokkal, aki a nagytalálkozás örömére elvitt egy körre.Engem meggyőzött, néhány hónappalkésőbb vettem is egy feketeLamborghinit…

Egyszer volt egy Ferrarim is. EgyMondial T cabrio. Fekete, vajszínűbőrülésekkel. Négyszemélyes volt.Családi autó… Amikor megvettem,eljött hozzám a frankfurti barátom, PeterRöder. Ahogy beült, megkérdezte: „Miez?” Meghökkenve feleltem, hogy ez egyFerrari, mein freund. Peter reakciója:„Ez?! Még egy rendes műszerfalasincs…”

Két éven át autóval jöttem haza aválogatottba. Egyszerűbb és gyorsabb isvolt így. Az MLSZ is jól járt: arepülőjegyemet mindig lenyelték… Énsoha egy forint benzinpénzt nem kaptam.Mindegy. Volt ennél nagyobb gond is anemzeti együttesnél.

Miután térdsérülést szenvedtem a

Torino ellen, hetekre kidőltem. Anegyediken egyedül végzem amihamarabbi visszatérés reményébenelőírt gyakorlatokat, amikor az edzőnk,Gigi Radice hivat.

„Hogy vagy?”„Jobban, köszönöm.”„Az edzésen állj be a többiek közé

tíz-tizenöt percre, nézzük meg, hogybírod.”

„Jó.”Beszállok, negyedóra után meg ki,

szerencsére minden rendben. Azt mondjaRadice: „Holnap, a meccs előtti utolsóedzésre is gyere ki, legyél csak minéltöbbet a csapattal.”

Ahogy kéri, kimegyek. Utána azzal állelém: „Lajos, arra gondoltam, eljöhetnél

velünk Genovába, üljél le a padra,neked sem árt, ha ott vagy.” Bólintok.

A mérkőzést megelőző ebéd előttodalép hozzám: „Tudod, mi jutotteszembe? Mi lenne, ha kezdenél?”

Kezdtem, végigjátszottam, a 0–0-ásmeccsen a mezőny legjobbjánakválasztottak…

A lefújást követően, amint tudtam,tárcsáztam Hegyi Iván számát, aki nemcsak velem ápolt jó viszonyt, hanem azakkori szövetségi kapitánnyal, MészölyKálmánnal is. Megkértem, hívja felKálmánt, mesélje el neki, hogyjátszottam, mert négy nap múlva jön aCiprus elleni Európa-bajnoki selejtező,és ha kellek, jövök. Nem sokkal későbbIván visszahív, hogy már késő, mert a

csapat együtt van, készülnek – most márnélkülem.

Semmi probléma, gondoltammagamban, mert akkor elmegyek avilágválogatottba, a Pelé ötvenedikszületésnapjára rendezendő meccsre,mivelhogy arra korábban meghívtak.Nyomban jeleztem RiccardoSoglianónak, hogy akkor mennékMilanóba, mire ő tíz perc múlva mártudatta is velem: egyeztetett aszervezőkkel, akik a San Siróhoz közelihotelben szerdán négy órakor várnak.

Itthon a tévé közvetítette azt a gálát –a Hungária körúti Eb-selejtező után.Amikor feltűntem a képernyőn, Kálmánbá’ állítólag pufogott: hogy képzelem énezt?!

Hát így képzeltem.Tizenegy nappal később életemben

először pályára léphettem a Juventusellen. Fergeteges hangulat uralkodott aDall’Arában. A vendégek kispadján az aMaifredi ült, aki korábban három évig aBolognát irányította, aztán meg, ugye,visszatért… Baggio révén a Juve egykamu tizenegyessel jutott vezetéshez a65. percben, de nemsokáraegyenlíthettünk volna. Remek labdátkaptam balról, átvettem, csináltam kétcselt, ám Tacconi buktatott. A büntetőtén végeztem el. A kapu jobb oldalátvettem célba, erős is volt a lövés, ámTacconi kiütötte. A Juventusnak megítélttizenegyes miatt roppant feszült volt alégkör a lefújást követően, én a

televíziónak már olaszul nyilatkozvakértem elnézést a szurkolóinktól akihagyott büntető miatt. Tacconit nemzártam a szívembe.

A már említett oldalszalag-műtétre1990. december 22-én, St. Moritzban,került sor. Szép karácsonyom volt:feküdtem a kórházi ágyban.Hallucináltam is. Vagy legalábbis azthittem, hogy hallucinálok. Egy-kétnappal az operáció után kissé kábavoltam még, amikor zajt hallok. Egyreerősebbet. Bámulok ki az ablakon, és aztlátom, hogy egy helikopter jön velemszemben. Csak közeledik és közeledik…Már húzom össze magam, amennyirecsak tudom, amikor a helikopter lejjebbereszkedik – egy szinttel lejjebb volt a

leszállópálya…Ja, a beavatkozás közben fél óra

pauzát tartott a professzor. Nemebédszünet volt, csak amikor felnyitottaa térdemet, kiderült, hogy nincs meg akeresztszalagom. Én altatásban voltam,ők meg azon tanakodtak, mi legyen. Mégjó, hogy nem ébresztettek fel, hogy az énvéleményemet is kikérjék. Inkább aklubot hívták… Végül úgy döntöttek,hogy megerősítik az oldalszalagot, avalószínűleg egy gyerekkori sérüléskövetkeztében már rég felszívódottkeresztszalagot ellenben nem pótolják,mert ha eddig tudtam futballozni nélküle,ezután is tudok.

Szilveszterkor már itthon voltam.Négy hétig volt rajtam a gipsz. Január

végén mentem Amszterdamba, aholnegyven napot töltöttem arehabilitációval. Hotelban laktam, korareggel jöttek értem, késő este hoztakvissza. A két fuvar között pedigkőkemény melót végeztettek velem. Azelső hetvenkét óra katasztrófa volt, azthittem, meghalok. Amikor lekerült rólama gipsz, úgy éreztem, mintha egy fagyotthúsdarab lenne a jobb lábam. Hogy azizomzatot fellazítsák, három napig csakmasszíroztak. De nem ám thai masszázsvolt ez, lágy zene kíséretében… Volt,hogy könyökkel nyomták a vádlimat.Szétgyúrtak. A nap végére úgyelfáradtam, hogy vacsorázni sem volterőm. Corioninak végül tízezer dollárbakerült az én negyven napom, de

vigasztalhatta, hogy a biztosító egyfelőljól fizetett, másfelől a műtét után háromhónappal már játszhattam.

Mindent összevetve: Bolognábanvégül nem úgy alakultak a dolgaim,ahogy szerettem volna. Nem voltszerencsénk, és itt nem csak asérülésemre gondolok. Mégis csodálatosemlékekkel távoztam. Sose felejtem el,hogy azt olvastam, egyesek miattamkuporgatták össze a jegyre való pénzt,vagy azt, amikor a drukkerekmegállítottak az utcán, és csak úgybeszélgettünk a futballról, vagy amikoregyik nagy kedvencemmel, GianniMorandival találkozhattam. Az biztos,hogy a szívemben mindig marad hely acsapatnak és a városnak.

Annál is inkább, mert Bolognábanlettem másodszor apa – 1992. április23-án.

Andrea hasában már rég ott mocorgotta gyerkőc, de a szülés csak néhánynappal későbbre volt kiírva. Egyik esteszólt, hogy nem érzi jól magát. Kértem,hívja fel az édesanyját. Éva néni aztmondta, a biztonság kedvéért menjünk bea kórházba. Dóri már aludt, nem akartukfelébreszteni, de hát egyikünk sem tudottotthon maradni vele. Felhívtam jóbarátomat, Umbertót, hogy jöjjön már acimborájával, Tomival, mert Andreát bekell vinnem a kórházba. Gyorsanbezárták az éttermüket, és már ott isvoltak nálunk. Tomi maradt ott Dórival,Umberto meg jött velünk. Az egyik

doktor megvizsgálta Andreát, és közölte:nemsokára jön a baba. Hamarosan már aBologna orvosa, Gianni Nanni isbefutott, és egy óra elteltével akezemben volt Détári Zsanett.

Másnap töltöttem be a huszonkilencet.

MILÁNÓIMég csak egy kislány boldog édesapja

voltam, amikor nemcsak a Juventusba,hanem a Milanba is elmehettem volna.Sőt, a Milanhoz már az előszerződést isaláírtam.

Még 1991 áprilisában, annak is aközepén jártunk, amikor felgyorsultak azesemények.

Az előzményekről csak annyit:március 30-án volt egy jó meccsem.Illetve: egy jó félidőm. A szünetben már2–0-ára vezettünk a Roma ellen, az elsőgólunkat én fejeltem, a másodikatKubilay Türkyilmaz lőtte. A végénkikaptunk 3–2-re… A La Gazzetta delloSport így értékelte a teljesítményemet:az első negyvenöt perc 8-as, a második

4-es. Ami azt illeti, akkor tértem visszaaz oldalszalag-műtétem után, tény ésvaló, elfáradtam a második játékrészre.De az első félidőben tényleg pörögtem.

Akkor már figyeltetett a Juventus és aMilan is.

Szóval, április közepe. Az egyikedzés után megyek haza, amikor hívVinicio, és rögvest a közepébe vág:nemsokára ott vagyok nálad, mertsürgősen beszélnünk kell. Azzal lépi át aküszöböt, hogy kapjam össze magam,este kilencre Varesében kell lennünk,Riccardo Sogliano házában, mert aMilantól odajön Adriano Gallianialelnök és Ariedo Braida klubigazgató.Annyit böktem ki, hogy felőlemindulhatunk…

Útközben megtudtam, az esetháttérében az állt, hogy Ruud Gullitmegsérült, és akkor még nem tudták,mennyi ideig tart a felépülése. Biztos,ami biztos, gyorsan akartak gondoskodnia pótlásáról, és Arrigo Sacchi engemjelölt meg, mint megfelelő helyettest.Vinicióról már meséltem korábban, hogya Juventusnak is dolgozott, ezért atisztesség úgy kívánta, hogy mivel atorinóiaknál is képben voltam,tájékoztatta őket a Milan módfelettkomoly érdeklődéséről. A Juve vezetőicsak annyit kértek, aznap este nekötelezzem el magam a piros-feketékhez.Abban maradtunk, hogy a megbeszélésenmajd Vinicio mozgatja a szálakat.

Megérkeztünk Varesébe. Vinicio,

Imre bá’ és én. (Imre bá’ is ott volt,igen, hiszen ha már éppen Bolognábantartózkodott, elkísért, mint amenedzserem.) A fentebb már említetturak mellett még egy ügyvéd tartózkodottSogliano házában. Nem telt sok időbe,mire megegyeztünk, Gallianiék aztmondták, hogy amennyit keresekBolognában, annyit fizetnek nekem félévig, és ha az alatt bebizonyítom nekik,hogy Milan-szintű spíler vagyok,megkapom ugyanazt a pénzt, amit Gullités Van Basten. Századmásodpercnyitöprengés nélkül rábólintottam. (Mégúgy is, hogy ha nekem kellett volnaválasztanom a Milan és a Juventusközött, akkor az utóbbiba igazolok, merta magát az időt tájt agyonnyerő Milannal

szemben ott volt az igazi kihívás: nagyotalkotni az „Öreg Hölggyel”. Mi több,amikor kiderült, a két nagyágyú is engemnézett ki, Mezey György véleményét iskikértem. Felhívtam, és megkérdeztem:„Gyuri bá’, hív a Milan, de a Juve isszerződtetne. Melyik ajánlatra bólintsakrá, mit tanácsol?” Korábbi mesterem isazt mondta, amit én is éreztem: a Milanegy kész csapat, tökéletesen működőgépezet, a Juventus azonban még csakmost épül, nagy dolog lenne, ha velem aközéppályán jutna a csúcsra.)

Csak az aláírás volt már hátra.Amikor arra került volna sor, ránéztünkImre bá’ra, aki az előre megbeszéltekszerint magyarul eldörmögte, hogy nemártana, ha ezeket a papírokat a bolognai

ügyvédünk is átnézné. Én eztlefordítottam olaszra, Vinicio pedigbólogatott. Megígértük, ha mostmagunkkal vihetjük a tervezetet, másnapestére visszajuttatjuk. Gallianiékbelementek.

Elégedetten indultunk haza.Az autópálya fizetőkapuja előtt

Vinicio félreállt, hogy felhívja aJuventust. Azt már nem tudom, kivelbeszélt, de azt igen, hogy beszámolt nekia varesei tárgyalásról. Hirtelen valakibekopogott az üvegablakon.

Adriano Galliani volt az. Viniciogyorsan kinyomta a telefont, és kiszállt.Hűha, mi lesz ebből, futott át azagyamon. Kész, lebuktunk?

Nem! Galliani csak annyit kért

Viniciótól, hogy egy másik ügybenlegyen a segítségére…

Nem kis kő esett le a szívünkről.Amikor hazaértünk, tovább tanakodtunkazon, mi legyen. Vinicio telefonált mégegyszer, és abban maradt a Juventusképviselőjével, hogy másnap hatkortalálkozunk – hol máshol, mintMilánóban… A Gianno Agnelli jobbkezének tekinthető Luca di Montezemoloirodájában.

Vinicio mindenre felkészített. A Juveegyébként is nyitott könyv volt előttem,de Viniciónak köszönhetően mindenttudtam, még azt is, hogy kikkel szeretnéfelturbózni a keretét. Szépen előadtammagam. Mondtam is, hogy ez bivalyerősgárda lenne, szívesen játszanék benne…

A problémát az jelentette, hogy aklubnak már volt három légiósa,ugyanakkor jó esély kínálkozott arra,hogy Thomas Hässler Rómábanfolytatja. A torinói vezetők azt mondtáknekem, ha ő megy, én jöhetek.

Oké, de mi legyen a Milannal?Vinicio azt javasolta, írjam alá az

előszerződést, mert egyeztetett azügyvéddel, aki azt állította, hogy akontraktust bármelyik fél felbonthatja –különösebb következmény nélkül.

Aláírtam. Vinicio már vitte isGallianinak, én pedig Imre bá’val – akitermészetesen Milánóba is elkísérttanácsadóként – boldogan indultam haza.

Három hét múlva jelentkezett a Milan.A tudomásomra hozta, hogy egyfelől

Gullit a tervezettnél hamarabb felépül,másfelől a csapatot az engem kinézőSacchi helyett Fabio Capello veszi át,ezért, ne haragudjak, de az előszerződésttekintsük semmisnek. Nem haragudtam,mert még mindig ott volt a Juventus.Gino Corioni tárgyalt is Luca diMontezemolóval, de kevesellte afelkínált 13 milliárd lírát. Bírtam Ginót,de azért egy pizzástányért a fejéhezvágtam volna…

A történet még ekkor sem zárult le.Alighogy véget ért a bajnokság,lementünk a tengerpartra nyaralni. Kétnapja vagyunk a Bolognától százharminckilométerre fekvő Riccionéban, amikorcsöng a telefonom: elmennék-e aJuventus amerikai túrájára? Hogyne

mennék! Ki az az idióta, aki nem menneel?!

Bodonyi Béláék velünk nyaraltak,szegények épphogy megjöttek, már el isköszöntem tőlük. A Juventust korábbanmintegy tíz éven át védőként szolgálóFrancesco Morini sportigazgatókéntnagy segítségemre volt, mindentelintézett nekem. Állítólag ő kifejezettenszorgalmazta, hogy a Juvéhoz igazoljak.Ahogy ígérte, másnap tizennégy órakor abolognai lakásom előtt várt az autó,elvitt Torinóba, ahol méretet vettekrólam, hogy az indulásig elkészüljön aJuventus-emblémás öltönyöm. Kaptampersze edzésszerelést is, másnap márabban tréningeztem a csapattal. Bonettitismertem korábbról, ő mindjárt elvitt

vacsorázni, de a többiek is nagyonrendesek voltak. Paolo di Canióvalkerültem egy szobába. Óriási haveroklettünk. Hatalmas figura! Imádta a zenét,Renato Zerót hallgatott mindig. Adottvagy tíz kazettát. Később még azesküvőjére is meghívott.

Útra keltünk. A Juventus és én.Hosszú volt a repülőút, de mit érdekeltez engem. A fellegekben jártam.

Az első meccsünket az EgyesültÁllamok válogatottja ellen játszottukNew Havenben. Ha a legtöbbkrónikáskönyv nem is rögzíti, e helyüttemlékezzünk meg róla, hogy 1991.június 9-én így állt fel a Juventus:Tacconi, Napoli, D. Bonetti, Galia,Luppi, Julio Cesar, Alessio, Marocchi,

Di Canio, Détári, Mladenovic. És mégvalami: a csapatot a klub legendásalakja, Antonello Cuccureddu állítottaössze. Megbízott edzőként. Az tudniillikmár eldőlt, hogy a csapattal hetedikkéntzáró Gigi Maifredi nem maradTorinóban (hanem visszatérBolognába…), az ellenben még nem,hogy ki váltja. Az addig a Primavera-együttesért felelő Cuccureddu nemtitkoltan bízott benne, hogy ő.

Az USA elleni összecsapás nemhozott gólt. De engem választottak meg ameccs emberének. A második találkozóután is. Holott két napra rá, a Luis AngelFirpo nevű salvadori ellen sem nyertünk,sőt, miután ott 0–0-ával végeztünk,tizenegyesekkel kikaptunk.

A lefújást követően már arrólfaggattak az újságírók, hogyan tudnékegyütt játszani Roberto Baggióval? Aztfeleltem, hogy valahogy csakmegoldanánk… Majd komolyra fordítvahozzátettem: Baggio világklasszis,akihez fogható sajnos nincsMagyarországon, de én úgy érzem,készen állok arra, hogy a Juventusbanfolytassam.

Kérdezték rólam Cuccureddut is, akiígy fogalmazott: „Lajost megemlíthetema legjobb légiósok között. Megvan hozzáa képessége, hogy beilleszkedjen egytopcsapatba.”

A harmadik mérkőzésre átruccantunkMexikóba. Leónba… Ahhoz képest,hogy 1986-ban, a franciák elleni fiaskó

után kijelentettem, én aztán soha nemtérek ide vissza, alig telt el öt év, és mármegint ott voltam… Hiába adtam mégegy esélyt, León nem került közelebb aszívemhez: 2–0-ás vereségetszenvedtünk.

Cuccureddu még odakint azt mondtanekem, ha őt nevezik ki, kérvényezi aszerződtetésemet. Giovanni Trapattonilett az edző. Ő nem mellettem, hanem anémet vonal mellett tette le a voksát.

A Juventus harmadszorra sem jöttössze. Egyszer és mindenkorra elúszottez a lehetőség.

SZEMÉTLÁDÁK!A klubváltás mégis megvalósult. Csak

nem a Milanba vagy a Juventusbaigazoltam, hanem az Anconába. Azújoncok újoncába, hiszen a klub mégsosem szerepelt a Serie A-ban.

Érdekes sztori volt ez is. Itthonnyaraltam, és sejtésem sem volt arról,hogyan alakul a jövőm. Még egy évigszerződés kötött ugyan a Bolognához, deazok után, hogy nem sikerült kivívni afeljutást, kisebb káosz volt a klubnál.Két nappal a szabadság letelte előttfelhívtam az elnököt, hogy akkor most milesz, mire nem győzte hangoztatni, hogymár alig várnak vissza, meglátom, együttvisszakerülünk az élvonalba, sőt, énleszek a csapatkapitány.

Visszamentem. A többiek előtt egynappal. Gino Pivatellivel ki is mentemedzeni, és örömmel nyugtáztukmindketten, hogy a Palermo elleni„mészárlás” után újra százszázalékosállapotban vagyok. Másnap volt azössznépi találkozó. Casteldeboléban, azedzőközpontban akkor mutatták be az újjátékosokat – egyrészt a régieknek,másrészt a szurkolóknak. Majd – immárszűkebb körben – informáltak arról, hogynem kell a csapattal tartanom azedzőtáborba…

Még négy vagy öt társam járt így. Nemaz edző, hanem a vezetők döntése volt:szerintük túl sokat kerestünk, és még egyévig nem akarták fizetni a bérünket.Különösebben nem rázott meg a

bejelentés. Kérdeztem, hogy akkor milegyen. Azt felelték, hogy meglátjuk.Közben a kint álldogáló drukkerekhez iseljutott a hír, hogy a vezérkar nemszámol velem. Feldühödtek. Hogy nelegyen nagyobb balhé, kimentemhozzájuk. Éltettek, megtapsoltak –valamelyest megnyugodtak. Mondom, énsem voltam feszült. Aláírattam egypapírt az elöljárókkal, hogy az ődöntésük miatt nem kell elutaznom azedzőtáborba – tettem mindezt azért,nehogy utólag kitalálják,szerződésszegést követtem el azzal, hogynem tartottam a csapattal –, és maradtamBolognában. Kereten kívüli játékoskéntmindennap kijártam a bázisra, és jókatedzettem a derék Ginóval.

Egy hét után kezdtem el komolyabbana jövőmmel foglalkozni. Addig isbefutott egy-két hívás, de konkrétum mégnem volt. Egészen addig, amíg ItaloCastellani nem keresett. Az Anconasportigazgatója azzal kezdte, hogynagyon szeretnék, ha hozzájuk igazolnék,de a Bolognával lassan haladnak atárgyalások. Én pont ráértem…

Nem sokkal később személyesentalálkoztunk. Gyakorlatilag meggyőzöttarról, hogy érdemes náluk folytatnom.Minden szempontból vonzó volt azajánlat: első osztály, tisztes fizetés, mitöbb, még a Bologna tartozását ishajlandóak voltak átvállalni. Mondtam,hogy nekem az sem baj, ha nem őkrendezik az adósságot, legfeljebb

búcsúzóul elhozom a presidenteTestarossáját…

Aztán bejelentkezett az Udinese is. Abolognai vezetők győzködtek is, hogyUdinébe igazoljak, nyilván akkor jártakvolna jobban, csakhogy nekem eszemágában sem volt odamenni. Legfőképpazért nem, mert időközben a szavamatadtam Castellaninak, hogy a Bolognaszerelését az Anconáéra cserélem. Jóttett a lelkemnek, hogy még a csapatedzője, Vincenzo Guerini is felhívottazzal, hogy örülne, ha náluk folytatnám.

Sokáig tartott a huzavona, de végülpont került a történet végére. A Bolognanem kevés pénzért, ötszázmillió líráértadott kölcsön. Viszont mindenki úgyérezte, hogy jól járt.

Az Ancona úgy vágott neki a Serie B1991–1992-es idényének, hogy nepottyanjon ki a harmadosztályba, ehhezképest feljutott az élvonalba. Noha acsapat kétségkívül nagyot alkotott,erősítésre szorult. Érkezett Centofanti aPalermóból, Agostini a Parmából,Zárate a Nürnbergből – és jöttem én. Azelső naptól fogva elfogadtak minket, acsapat kapitánya, Gadda játszottmögöttem, vele is gyorsanösszebarátkoztam. Ő már az elejénpasszolt nekem…

A csapat, fájdalom, nem tudtakiharcolni a bennmaradást. Ennekellenére a város ünnepként élte meg azelső osztályú szereplést. Hogy ebbe akisvárosba ellátogatott a Juventus, a

Milan, az Inter és a Napoli, aztmindennél jobban értékelték a szurkolók.Hát még azt, ha legyőztük valamelyiknagyágyút.

Például az Intert.Az új arénát, a Stadio del Conerót épp

a milánói kék-feketék ellen avattuk. Aszakadó esőben potyogtak gólok is –szerencsére mindhármat mi lőttük. Kettőtén. Egyik sem volt csúnya… A harmadiksem lett volna az, de amikor mármajdnem mindenkit kicseleztem, aki azutamba került, az utolsó védő, DeAgostini becsúszva elkanalazta előlem alabdát, ami éppen Lupo elé pattant, akinégy-öt méterről begurította az üreskapuba. A meccs után többen felvették: adel Conerót át kellene keresztelni del

Détárira…Jó szezonom volt, kilenc góllal

zártam. Ennek örültem, ám azt ténylegrettentően sajnáltam, hogy kiestünk.Óriási pechünk igen, jó kapusunk viszontnem volt. Ha lett volna egy olyankapuvédő, aki a bravúrjaival pontokathoz a konyhára, nem kizárható, hogybennmaradunk. Ha Andrusch Józsi,Disztl Peti vagy Uli Stein véd nálunk,akkor biztos.

Nagyon szerettük Anconát. Nyugodt,vidám életet éltünk. Gyönyörű lakásunkvolt, akkora terasszal, hogy egylábteniszpartit is le lehetett volnajátszani rajta. A tengerparttól kétszázméterre… Alattunk lakott Claudio, azügyvéd és a felesége, Marta, aki tanárnő

volt. Ha segítségre szorultunk, mindigszámíthattunk rájuk. Az együttestkörülvevő hangulat pedig olyan volt,amilyen egy vidéki kiscsapatnálelvárható: baráti. Sokan már jóval azedzések előtt kijöttek a pályára, hogyegyütt kávézhassunk. Nem csak hogymindenki ismert mindenkit, mindenkijóban volt mindenkivel.

Ha nem a csapattársaimmal kávéztam,akkor a törzshelyemen, amely hétfőn nemvolt nyitva. Egészen addig, amíg azt nemmondtam Giovanninak, a tulajdonosnak,egyben a haveromnak, hogy a vasárnapifordulóról tudósító lapokat én hétfőreggel egy gőzölgő capuccino mellettszeretném átolvasni, de ha te zárva vagy,máshova megyek. Nem mész te sehova,

csapott az asztalra – és onnantól fogvahétfőn is nyitva volt.

A Bologna az Anconánál isrosszabbul járt: kiesett amásodosztályból is. Csődbiztostrendeltek a csapat mellé. Ami azzal isjárt, hogy onnan senki nem mozdulhatott.

Hogy ki itta meg ennek a levét?Elsősorban én…

Történt, hogy 1993 áprilisábanRoberto Mancini felhívott. Tudni kellróla, hogy akkor nem csupán aSampdoria klasszis támadója volt,hanem a vezetőség tagja is. Rendkívülszoros, megkockáztatom, barátikapcsolatot ápolt a klubot irányítóMantovani családdal. Na, szóval,felhívott Roberto. Mégpedig azzal, hogy

tudja, lejár a szerződésem, és szeretné,ha Genovába igazolnék. Először azthittem, hogy valaki szórakozik velem.Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy ténylegő tárcsázta a számom, ráadásulkomolyan is gondolja, amit mond,természetesen azt feleltem: boldoganmennék a Samphoz. Az 1992-es BEK-döntős Samphoz. Szenzációs csapat voltaz akkor – Pagluica, Lombardo,Katanec, Jugovics, Vierchowod, Chiesa,Amoruso és persze Mancini. A kispadonmeg Sven-Göran Eriksson…

Abban maradtunk, hogy a klubmenedzsere, Paolo Borea intézi adolgokat, és majd jelentkezik, hakonkrétum van. Eltelt két hét, semmi.Hazajöttem a válogatotthoz – kikaptunk

az oroszoktól 3–0-ára. Visszafeléborzasztó volt az út, ami késhetett, azkésett, kora délután helyett estetizenegykor értem vissza Anconába. Márminden bajom volt. Ahogy hazaérek,csörög a telefon. „Ki a franc hívilyenkor?!” – dühöngtem magamban.

Roberto volt az. Jó hírrel szolgált: aSampdoriánál rábólintottak aszerződtetésemre. Utána a menedzserrelmeg is beszéltünk a randevút, Imrebá’val Modenában találkoztunk vele.(Imre bá’ hogyhogy nem, akkor is ottvolt…) A lényeg, hogy megegyeztünk, ésamikor a megbeszélés végén kezetráztunk, Paolo azzal búcsúzott: holnapintézi a papírokat a szövetségben, devehetem úgy, hogy a Samp játékosa

vagyok.Alig vártam, hogy másnap hívjon.

Hívott is. És azzal kezdte, hogy baj van.Baj van, mert az olasz szövetségilletékeseinek nem tiszta az én státuszom.

Mi nem tiszta? A szerződésem lejárt,szabadon igazolható vagyok, nem?

Nem! Egyrészt a Bolognánálcsődeljárás zajlik, és amíg az nem zárulle, senki nem mehet sehová. Másrészt,mondta Paolo, időközben a MagyarLabdarúgó-szövetség bejelentkezettérted, a Honvéd bejelentkezett érted ésmég az Olympiakosz is bejelentkezettérted, mondván, őt illeti meg ajátékjogod. Ja, és a Bologna, valamint azAncona is igényt tart rád.

Bazd meg! Ilyen nincs!

És mégis volt…Harmincévesen a legjobb korban

voltam. Kellően tapasztalt, kellően érettahhoz, hogy beférjek az akkormintaklubnak számító Sampdoriába.

Felhívtam az MLSZ-t. Berzi Sándor, afőtitkár próbált segíteni. Legfőképpazzal, hogy megadta a magyar feleséggelmegáldott olasz főtitkár telefonszámát.Beszéltem vele. Utána is nézett adolognak, majd azt tanácsolta, hogy arendkívül bonyolult helyzetre valótekintettel forduljak a FIFA-hoz. Azt isjavasolta, hogy kérjek ideiglenesjátékengedélyt.

Akkor már tudtam, hogy a Sampdoria-szerződés is elszállt. Hiszen egy komolyklub nem igazol olyan labdarúgót, akinek

jó esetben is csak ideiglenesjátékengedélye van.

Már megint rajtam kívülálló okokmiatt szállt el pályafutásom talán utolsónagy esélye!

Kiborultam. Nagyon kiborultam.Ritkán káromkodom, még ritkábban

szidok másokat, de… A kurva anyját azösszes szemétládának, akit egykoroncsak az érdekelt, hogy minél több pénztkapjon utánam! Akit egy másodpercignem izgatott, hogyan alakul az énsorsom, az én karrierem. Aki még akkoris kizárólag a saját érdekét nézte, amikormár márkamilliókat keresett rajtam azállam. Aki egy szalmaszálat sem tettodébb azért, hogy harmincévesen végreoda szerződhessek, ahova én szeretnék.

Tudják, mit? Rohadjon meg mind, ott,ahol van!

Már bocsánat…

HAZAI PÁLYAÖsszepakoltunk, és hazaköltöztünk

Olaszországból.Folyton azon töprengtem, mitévő

legyek? Azt gyanítottam, senki nem törimajd magát azért, hogy a segítségemresiessen. Egy német menedzser mégisfelbukkant. Hozott is egy ajánlatot –Japánból. Annyi lett volna a dolgom,hogy kimegyek, és aláírom a szerződést.A japánok megüzenték: készséggelvárnak addig, amíg rendeződik azügyem, csak kötelezzem el magamhozzájuk. A lehetőséget megköszönvekikosaraztam őket. Nagy pénzt ígértek aTávol-Keleten, de messzire, túl messzirekellett volna azért mennem.

Három hétig nem csináltam semmit.

Csak teniszeztem. Fonák helyzet volt.Amikor megelégeltem a semmittevést,felmentem futni a Normafára. MuchaJózsi, a Fradi akkori pályaedzőjemeglátott. Nem állított meg, nem is szóltnekem, Havasi Mihálynak, az FTCakkori szakosztály-igazgatójának viszontigen. Ő hívott fel, hogy igyunk meg egykávét. Beszélgettünk, kérdezte, hogy ésmint, én meg mondtam, hogy fogalmamsincs, mi lesz. Abban maradtunk, hogykörbenéz, és amint van valami, keres.

Közben a Honvéd-szurkoló barátom, aZsába Kispesten szólt KozmaMisiéknek, hogy itt a Döme, nem kénevisszahozni? Misi visszakérdezett: deakkor mi legyen Pisont Pistával és IllésBélával? Én mosolyogva mondtam, hogy

én játszom, ők pedig ülnek a padon, ám aHonvédnál ezt nem találták annyiraviccesnek…

Én először úgy terveztem, hogy hahazatérek külföldről, hol másutt, mintKispesten folytatom, de ott nem kértekbelőlem. Pedig szerintem befértemvolna… És nem kizárt, hogy a nézőszámis emelkedett volna.

Fájt, hogy annak a klubnak nem voltszüksége rám, amelyikben felnőttem,amelytől rengeteget kaptam – ésamelynek sokat is adtam. Ez később úgycsapódott le a szurkolókban, hogy énelárultam a Honvédot a Ferencvárosmiatt. Dehogy árultam el! Egyszerűennem kellettem Kispesten.

A Ferencvárosnak ugyanakkor

kellettem. Kimentünk Furulyás Jánosvácszentlászlói téeszébe, ottelbeszélgettünk, és gyakorlatilagmindenben megállapodtunk. Korábbiválogatottbeli társam, Nyilasi Tibi voltaz edző, ő is szívesen látott, én meg úgydöntöttem, hogy belevágok. Imre bá’ ismegnyugtatott: ha a Honvéd nem tart rámigényt, menjek csak az Üllői útra.

Legalább Szegedi Feri bácsi vágya isteljesült… Akkor még élt, szinte azösszes edzésemre kilátogatott. Atréningeken amúgy annyian voltak, mintmáshol a bajnokikon. Egyszer OrbánViktor is azt nyilatkozta, sajnálja, hogyaz első ferencvárosi edzésemen nemtudott ott lenni.

Egy hét telhetett el azóta, hogy

edzésbe álltam, amikor Havasi Misiszólt: megvan az ideiglenesjátékengedély. Egy évben egyeztünkmeg, a megállapodásba ugyanakkorbelevettük: ha végleg eldől a sorsom, ésesetleg érkezik egy kedvező külföldiajánlat, akkor elmehetek. A ferencvárosivezetők tényleg nagyon korrektek voltakvelem – sokan példát vehettek volnaróluk.

Kilenc évvel azután, hogy majdnem aFradi futballistája lettem, 1984.augusztus 14-én debütáltam a zöld-fehéreknél. A Népstadionban húszezernéző előtt vertük a BVSC-t 5–1-re. Akövetkező héten a Haladást 2–1-re, majd25-én következett a Szuperkupa-finálé.A nagy szám nem az volt, hogy Lajos-

napon játszottam, hanem az, hogy aHonvéd ellen…

Nem vittem érzelmeket a meccsbe – akülföldön töltött évek arra ismegtanítottak, hogyan kell kezelni ezeketa szituációkat. Egy kemény, de nemdurva mérkőzésen 2–1-re nyertünk. AzFTC sok mindent nyert már addig, ámSzuperkupát még nem. Ahogyan én sem.Akárhogy is nézem, elhoztam aSzuperkupát az Üllői útra…

A tréfát mellőzve: jól éreztem magama Fradiban. Ifjú barátomat, Lipcsei Petitmindjárt magam mellé vettem,megmutattam neki, mi az a profizmus…A bajnokságban is 2–1-re győztük le aHonvédot. Az első gólunknál én adtam agólpasszt, a másodiknál – az utolsó

percben – tátott szájjal figyeltem, ahogy„Lipták” tizennyolc méterrőlszétbombázza a jobb felső sarkot.Örültem, de nem ünnepeltem. Én aVasasnak rúgtam egy szép gólt, néhánycsel után passzoltam a labdát az üreskapuba – azzal egyenlítettünk, majdlőttünk még négyet. Jó lett volna a KEK-ben is maradandót alkotni, ám azInnsbrucktól oda-vissza kikaptunk. AMagyar Kupában vigasztalódtunk,olyannyira, hogy végül a serleg is amiénk lett. Igaz, a Honvéd ellenidöntőben már nem játszottam.

Akkor már fél éve nem voltam aFerencváros futballistája.

November elején ugyanis felhívott egymenedzser. A Genoa ajánlatát

tolmácsolta. Magyarországra utazott,beszélt velem, és beszélt a Fradival is.A neheze azonban csak eztán jött. Atárgyalás az MLSZ-szel, a FIFA-val, ésmég ki tudja, kivel. A végén magam ismeglepődtem, amikor a menedzserelújságolta, hogy megszületett az alku.Amikor meghallottam az összeget, akkormár nem csodálkoztam: 700 ezer dollárvolt a vételáram. Hogy a Genoa kinekfizetett, azt ne kérdezze senki… Csakannyit tudok, hogy az MLSZ kialkudottmég 100 ezer dollárt – a magyarutánpótlás javára.

Én egy centet nem kaptam. Bárhovászegődtem el, az aláírásért cserében egyforint, egy márka, egy drachma, egy líra,egy svájci frank, egy schilling nem ütötte

a markom. Kézfogás járt érte, semmitöbb.

A Sampdoria nem jött össze, a Genoaigen – lám, csak kikötöttem Genovában.A második meccsem a derbi, ahogy ottmondják, a Derby della Lanterna volt…Jól kezdődött: az első percbenvezetéshez jutottunk. Platt azonban még aszünet előtt egyenlített, és nemhogy azelső, a második félidő lefújásáig ismaradt az 1–1. Lehetett volna 2–1 is, áma lövésem kipattant a kapufáról. Ennéltöbb szót nemigen érdemel pályafutásomezen fejezete. Egyhamar rádöbbentem,hogy sok sót nem eszem meg ennél acsapatnál. Zsinórban nyolc mérkőzésenléphettem pályára, aztán egyen sem. Ötenvoltunk külföldiek a keretben, közülünk

hárman játszhattak. Petrescunak ésSkuhravynak bérelt helye volt, egy ideignekem is, de aztán erősebbnek bizonyulta holland vonal… Miután láttam, mi aszitu, és hogy Vinknek és Van’t Schipnekjátszania kell, már február elején fogadniakartam a klubmenedzserrel, VincenzoSpagnolóval abban, hogy én már többlehetőséget nem kapok. Odavolt azórákért, felajánlottam, hogy legyen egykaróra a tét, de nem ment bele.

Az egyik meccs előtt már a lelátónültem, amikor az edzőnk, FrancescoScoglio – akivel Bolognában márdolgoztam együtt – hivatott. Ideges volt.Kérdezte, hogy milyen állapotbanvagyok. Rávágtam, hogy jóban. Erre ő:„Rendben, akkor te játszol Vink helyett!”

Már épp öltözni kezdtem volna, amikorígy szólt: „Nem, nem, mégsem. Vinkjátszik!” Kimentem a stadionból, hogy hamegint meggondolja magát, már nehívhasson vissza…

Miután kikerültem a csapatból,nyaralásként fogtam fel a hátralevőhárom hónapot. Isten bizony, jólelvoltam. Konditerembe jártam, azerőnléti edzőnkkel külön gyakoroltam,miközben a szurkolókkal is remekviszonyt ápoltam. Semmi problémámnem volt. Olyan nyugodt voltam, mint agörög tengerparton. Az egyik áprilisihétvégén a Foggiához látogattunk. Egészhéten azt magyarázta nekem Scoglio,hogy vasárnap kezdő leszek. Márszombaton Foggiában voltunk. Este

kopognak az ajtómon. A kapusedzőbelép, vesz egy mély levegőt, és…Gyorsan leintettem azzal, hogy ne isfolytassa, tudom, nem kezdek. Még őkért bocsánatot.

Nem kellett volna. Különben is, azt abizonyos poharat félig telinek láttam:ellentétben a Bolognával és azAnconával, a Genoával nem estem ki…

A bajnokság végén elmentünkAngliába turnézni. Na, ott mindháromfelkészülési mérkőzésen szóhoz jutottam.Az egyikre eljött Morten Olsen, a Kölnmestere, és a végén odáig „fajult” abeszélgetésünk, hogy elárulta, szeretné,ha hozzájuk igazolnék, mert úgy véli,tökéletesen ki tudnám szolgálni ToniPolstert. Mivel szívesen visszatértem

volna Németországba, kapásbólrábólintottam a szóbeli ajánlatra –amelyet aztán Olsen ígérete ellenéresajnos nem követett írásbeli…

Volt még egy meccsünk,Karlsruhéban. Azon már nem léptempályára. Eljött értem Peter Röder, elvittFrankfurtba, és onnan repültem haza.Előző este azért elbúcsúztam a fiúktól. Acechet, mondjuk úgy, hogy én álltam. Acsapatból ki beszélt németül? Én.Odamentem a szálloda recepciósához,megtudakoltam, hogy Scoglio hányasszobában lakik, majd onnantól fogvaminden a 234-es lakosztály kontójárament… Én még aznap este elmentem, demásnap hívtak a többiek, hogy látnomkellett volna Scoglio arcát, amikor

megkapta a 350 márkás számlát…Amikor hazatértem, már tényleg

szabad játékos voltam. Vagy legalábbisannak képzeltem magam. A Genoaazonban, mint hamarosan kiderült, kértértem 300 ezer dollárt.

Itthon megint a Fradihoz kéredzkedtembe. Először csak kártyáztam a srácokkala Népligetben, aztán már edzettem isvelük. Novák Dezső rendes volt, hogymegengedte. Az Apoel Nicosia elleniedzőmeccsen még be is állított, ezt egygóllal háláltam meg neki. Csak atörténeti hűség kedvéért: Lipcsei Petirúgott még kettőt, így nyertünk 3–2-re.

Egyik este arra érek haza, hogy Imrebá’ lelkesen újságolja: Vinicio meginttelefonált, hogy ki kellene repülnünk

Zürichbe, mert lenne egy csapat. Előszörnem akartam menni, kicsit elegem volt azide-oda költözésből, így hajlottam arra,hogy Magyarországon maradjak – akármár végleg is. Azért visszahívtamViniciót, aki persze győzködött. Én megmondtam, hogy addig nem kelek útra,amíg nem fedi fel, melyik klubról vanszó. Végül megsúgta, hogy aNeuchatelről Xamaxról.

Vagy úgy?! Akkor repülök! Zürichbengyorsan megállapodtunk. A klub cefetülboldog, olasz felmenőkkel büszkélkedőelnöke, Gilbert Facchinetti rávett arra,ha már itt járok, menjünk elNeuchatelbe, és megmutat mindent. Voltmég időnk, eleget tettünk a meghívásnak.Igen, Imre bá’ és én. Még Gilbert Gress

vezetőedzővel is találkoztam. Az elsőkérdése így szólt: „Maga még futballozniakar itt? Hiszen Olaszországból idelevezetni és vakációzni járnak alabdarúgók…”

Odafordultam az elnökhöz, mondtamneki, hogy akkor itt fejezzük is be. Őelőbb nyugalomra intett, majd elküldteGresst. Beszélgettünk még jó darabig, avégén megegyeztünk. Gress-szel az elsőpillanattól kezdve nem csíptük egymást,egy éven át még csak nem isbeszélgettünk. Köszöntünk egymásnak,azon kívül a taktikai értekezleteken és azösszeállítás kihirdetésekor megemlítettea nevemet, s ennyi. De hagyottfutballozni. Ezért is kacagok mindigazokon a nyilatkozatokon, melyek szerint

„…azért nem játszottam, mert az edzőnem szeretett”. Az lehet, hogy az edzőnem mindenkit csipáz, de bolond lennemellőzni a jó játékost. Minden edzőnekvan ellensége, nem hiányzik, hogyönmaga is az legyen.

Egyszer Vincenzo Guerinivel isösszeszólalkoztam az edzésen. Őbeszólt, hogy szerinte hogyan kelleneérkeznem a kapu elé, mire én kiszóltam:„Mister, hagyjon már, tíz éve ígyérkezem.” Ezt zokon vette, egy ideig nemis szóltunk egymáshoz. A csapatbólazonban nem hagyott ki. Másfél hónapelteltével leültünk beszélni, kezetráztunk, és a történet ezzel le volt zárva.Megjegyzem, amíg nem társalogtunk,addig is ugyanúgy tiszteltem, mint azt

megelőzően és azt követően. Ráadásulfutballista volt ő is, nagy csibész.Biztosan segíteni akart, bennem viszontaz volt, hogy harmincévesen már senkine akarjon megváltoztatni – ha eddigelboldogultam, ezután is elleszekvalahogy.

A Neuchatelhez visszakanyarodva:neves egylet volt. Naná, hogy vonzott.Még úgy is, hogy amikor Svájcbaköltöztünk, bevallom, volt bennünk némifélsz: vajon az akkor már a nyolcadikéletévében járó Dóri hogyan fogjamegértetni magát? Olaszul perfektülbeszélt, de némileg aggódtunk, hogy milesz vele francia nyelvterületen. Nos, azégvilágon semmi gond nem volt.Hamarabb beilleszkedett, mint én. Holott

nekem sem okozott problémát…Ha minden igaz, Gilbert

Facchinettinek végül 300 ezer svájcifrank-jába fájt, hogy három évre írtamalá a Xamaxhoz. A pénz persze a Genoaszámlájára vándorolt, nem az enyémre.Mivel éreztem, hogy az edző nem bízikbennem, amikor a szerződésem részleteitpontosítattam az elnökkel, meglehetősenmerész voltam. Mint Moldova GyörgyFerencvárosi Koktéljában Virágh, azanyagias center, én is sok mindentbelevetettem a kontraktusba. Persze –Virágh kollégával ellentétben – acipőbefűzésért, a rövid vágtáért, acselért és a forintos labdáért nem kértempénzt, mi több, még a lelkesedésért sem.Viszont jelentős prémium járt nekem

azért, ha dobogón zárunk, ha sok góltrúgok, sőt, ha még sok gólpasszt adok,azért is. Az első idény végén a Xamaxbronzéremes lett, Petar Alexandrovbólgólkirályt csináltam, míg engemmegválasztottak az év játékosának – nemNeuchatelben, Svájcban. SzegényFacchinetti fizetett, mint a katonatiszt…

Régi cimborám, Bodonyi Béla tőlünkötven kilométerre lakott. Egy téli naponfelhívott: tudsz síelni, Döme? Hogynetudnék, kontráztam, Bolognában AlbertoTomba volt a haverom. (Megint csakzárójelben: az egyik imolai Formula–1-es futam után mindketten átadtunk valamidíjat. Ahogy jövünk el onnan, Imre bá’csak annyit kérdez: „Te, Döni, ki ez adagadt gyerek…?”) Különben tényleg

jóban voltunk, de amíg az ízig-vérigBologna-drukker Alberto gyakorivendég volt az edzéseinken, én egyszersem voltam fent nála a hegyen. Na,mindegy, Bélának azt kamuztam, hogytudok síelni. Nem volt visszaút.Beszaladtunk az első boltba, megvettünkmindent, ami kell. Átmentünk Béláékhoz,tőlük meg fel a hegyre. Ahogy otttoporgunk, azzal a meglepő ötlettelrukkolt elő, hogy csússzunk le.

Itt!?Már attól beteg voltam, hogy

lenéztem. Végül minden bátorságomatösszeszedve nekirugaszkodtam. Ahogyfelgyorsultam, már dőltem is oldalra.Nagy nehezen visszakapaszkodtam, deaztán már el nem mozdultam a büféből…

Ugyanezt eljátszottuk a következőalkalommal is, mígnem harmadszorraBéla javasolta, hogy menjek át atanulópályára… Ott már élveztem is.Megtanultam hóekézni. A végén mégkedvet is kaptam hozzá. Neuchateltőltizenöt percre volt egy pálya, oda jártam.A gyerekek elsüvítettek mellettemszázzal, én meg mentem, mint a csiga.Egyszer még így is elvesztettem az egyiklécem, fél órába telt, mire megtaláltam.Azóta nem síeltem, mióta „leléceltem”Neuchatelből.

Azért a svájci kaland is jól sült el.Még úgy is, hogy öt hónapig nem kaptunkpénzt. Nem csukták le az elnököt, csaképpen nem ment jól az útépítőcége.Amikor beindult az üzlet, akkor fizetett.

Volt egy hentesboltja is a városban – afiatalok olykor onnan vitték el a húst,hogy legyen mit enniük. Egy év utánsajnos szétesett a csapat, holottszuperbrigádunk volt. Mindencsütörtökön összejöttünk valahol. Aztánegyik hétről a másikra szétszéledt agárda. Gress hozta a saját embereit, ésén már nem éreztem jól magam. Azutolsó héten kijártam a pályára, de márnem is edzettem. Az edző nem szóltsemmit… Elnöki „javaslatra” mégberakott a Crvena Zvezda elleni UEFA-kupa-meccsre, nyertünk is Belgrádban1–0-ára, de az augusztus 22-ivisszavágón már nem szerepeltem.

Akkor már itthon voltam. Aszerződésemből hátravolt két év, de

abban az időszakba ez sem zavart. Mégakkor sem, amikor a Neuchatel eltiltatottaz UEFA-nál. Már az is megfordultbennem, hogy befejezem. Nem ishiányzott a profi futball.

Annyi év után megcsömörlöttem.Ha 1996 májusában nem hív fel Otto

Hauptmann, 33 esztendős koromravélhetően felhagyok a futballal. De Ottofelhívott, méghozzá azzal, hogy azosztrák második vonalban szereplő,korábban Antonin Panenkát és MarioKempest is foglalkoztató St. Pöltenelnöke, Helmut Meder szeretne beszélnivelem. Találkoztunk, és nyomban meg isegyeztünk. Csak abban jutottunk nehezendűlőre, hogy a hétvégi bajnoki utánkedden vagy szerdán kell először

edzésre jelentkeznem. Én a szerdátjavasoltam – a kedd nyert… Ausztriábais három évre ígérkeztem el.

A huzavona persze itt sem maradhatottel. A Neuchatel 250 ezer svájci frankkörüli összeget követelt értem. Az elnökbecsületére váljon, hogy végül letette azasztalra azt a summát. Mindeztigyekeztem a legjobb tudásom szerintviszonozni. Egyáltalán nem derogált azosztrák második vonalban futballozni.Két szép évet töltöttem ott. Kár, hogy amásodik szezon végén elveszítettük azosztályozót, és ezzel kiestünk. Nohaegyesültünk egy másodosztályú klubbal,a feltételeket a másik fél diktálta, ésamikor az illetékesek meghallották, hogymennyit keresek, majdnem hanyatt

estek… El is maradt a közös folytatás.Ugyanakkor a mai napig szívesen látnaka városban. Nyáron, amikor átadták az újstadiont, engem hívtak megdíszvendégnek. A kezdőrúgást énvégeztem el, de ha azt követően is apályán maradok, egy félidőt mindkétcsapatban játszhattam volna. A St.Pölten ellenfele tudniillik az EintrachtFrankfurt volt…

Ami 1998 őszétől történt velem, aztnem érdemes túlragozni. Ádám József, aBVSC klubigazgatója afelől érdeklődött,hogy lenne-e kedvem a Szőnyi útonfocizni, én pedig azt válaszoltam, hogypersze, focizni szinte mindig vankedvem. Az első meccsemen 2–1-relegyőztük a Haladást, ám a

szombathelyiek arra hivatkozva óvtak,hogy mivel Ausztriában nem amatőr,hanem profi szerződésem volt, szezonközben nem válthattam volna csapatot,ezért jogosulatlanul léptem pályára.Négy nappal később az MLSZfelfüggesztette a játékjogomat. Újabbnégy nap múlva mégis átöltözve vártama III. kerület elleni bajnokit, amikorszóltak, hogy nem játszhatom. Na, akkormondtam egy-két cifrát Kovács AttilaMLSZ-elnöknek… Tavaszra rendeződötta státuszom, futballozhattam is, éseltekintve attól, hogy kiestünk, továbbá,hogy elmaradoztak a bérek, nem isátkoztam el azt a napot, amikor ÁdámJózsef tenyerébe csaptam.

Igaz, akkor már valóban úgy voltam

vele, hogy ideje befejezni. Csöndben leis léptem volna a színről, ha nem futokössze Sallai Józseffel, a Dunakeszitulajdonosával. Tudott nekem olyatmondani, amiért elhalasztottam a búcsút.Habár először keveset kínált, én pedigsokat kértem, végül maradt a „sok”. Nemtitok, egy évre tízmillió forintot fizetettnekem. Amikor eldöntötte, hogymegadja, amit kérek, odajött ahol éppena barátaimmal kártyáztam. Azzal indított,hogy rendelt egy fröccsöt. Gondoltammagamban, ilyen főnök kell nekem…Nem elsősorban ezért, de Józsi előttezúton is megemelem a kalapom: kétfiával egyetemben első osztályúkörülményeket teremtett a másodikligában. A bajnokságot pompásan

kezdtük, a harmadik helyen tanyáztunk,amikor megtörtént a baj: Sallai Józsefagyvérzést kapott. Sajnos nem épült fel.A csapat lejjebb csúszott, és végülkilencedikként zárt. Én, ha minden igaz,2000. március 22-én, a Kecskemét ellenjátszottam utoljára.

Mármint Magyarországon.Mert 2001 elején Felvidéken még

vállaltam három mérkőzést –tulajdonképpen már csak a showkedvéért. De megérte: amikor bemutattaka negyedosztályú Felsőpatonynál, kilenctévétársaság volt rám kíváncsi. Az elsőfellépésemen, a Nagylúcsnak két góltlőttem, nagyon örültem neki! Jelentőstervek voltak, csakhogy a pénz elfogyott– apró szépséghiba, hogy mindjárt az

első meccs után…Sklut Tibor, Felsőpatony

polgármestere nem adta fel: akart mégegy búcsúmérkőzést szervezni nekem.Mások mellett bedobta Alessandro delPiero, Gheorghe Hagi, valamint Michaelés Brian Laudrup nevét is. Óriási műsorttervezett. Aztán kipukkadt a luftballon.

Ahogy hallottam a durranást, rájöttem,nem kell nekem búcsúmeccs – semFelvidéken, sem itthon. Mifelénkegyébként sem divat, hogy tisztességesenmegemlékezzenek azokról, akit sokattettek a magyar futballért. Mert az nemméltó búcsú, hogy valakit lehívnak apályára az egyik válogatott találkozóelőtt, a kezébe nyomnak egy plakettet ésegy csokor virágot, kap mellé két puszit,

és viszlát.Nem véletlen, hogy a válogatottól is

úgy köszöntem el, ahogy.

CSENDES BÚCSÚAz elején is említettem már: lehetett

volna több is. És jobb is.Harmincegy évesen, hatvanegy

mérkőzéssel a hátam mögött vonultamvissza a válogatottól. Ahhoz képest,hogy alig huszonhárom évesen már ahuszadik válogatottságomat„ünnepeltem” a franciák ellen, nem sok.

A ’86-os világbajnokság után amúgynem volt túl hálás feladat aválogatottban futballozni. Kimentünk apályára, és a „Ria, ria, Hungária!”helyett a „Mexikó, Mexikó!” zúgott. Aztpersze nem tehettem, nem tehettük meg,hogy nem állunk oda a szurkolók elé.Valahol a mélyén meg is értettem aszurkolók dühét, nem is szóltam semmit,

ha a vb-szereplés miatt szidtak minket.Még akkor sem, ha borzasztó volthallgatni a kórust. Ha a drukkereketbántotta a 0–6 meg a 0–3, képzelhetik,mi hogyan éreztünk…

Mexikó után Imre bá’ lett a szövetségikapitány. A Norvégia elleni felkészülésimeccsen debütált, az oslói 0–0 nem isszámított rossz eredménynek. Énitthonról szorítottam a csapatnak, mert aHonvéd egyik vezetője nem javasolta,hogy válogatott legyek… A hollandok,illetve a görögök elleni Európa-bajnokiselejtezőn már ott voltam a csapatban.Előbbiektől 1–0-ára, utóbbiaktól 2–1-rekaptunk ki; az athéni mérkőzésen szakadtel, ugyebár, a bokám. Csodálkozik-ebárki is, ha a válogatottat nézve a

pokolba kívánom 1986-ot?Mire beköszöntött 1987, már Verebes

József ült a nemzeti együttes kispadján.Ismertem régről, de akkor dolgoztamvele először. A rendet, fegyelmetmegkövetelte, ugyanakkor hihetetlenüllaza volt. Emellett természetesen aszakmához is értett, mindig megtaláltaazokat az embereket, akikkel komolyeredményeket érhet el. Lám, ilyen az,amikor a Verébnek sasszeme van… Aklubokban végzett munkánakköszönhetően kirobbanó erőben voltunk,ehhez jött még az ő elképesztő dumája aválogatottban – nem véletlen, hogy igenjó hangulatban készültünk a meccsekre.Bezzeg a Honvédnál, ha megláttál egyegyenruhást, már görcsbe rándult a

gyomrod… Sosem felejtem el, amikor a„Mágus” azzal állt Híres Gábor elé,hogy ő Európa legjobb középhátvédje.Mondta ezt úgy, hogy a „Dög” –merthogy ez volt Híres beceneve – el ishitte. Hovatovább úgy is játszott,legtöbbször hibátlanul oldotta meg afeladatát!

Verebes József szabad kezet adottnekem a pályán. Csak biztatott, csakdicsért. Jó észrevételei voltak. ALengyelország elleni selejtező előttpéldául arra kért, hogy az összesszögletet és szabadrúgást tekerjemkapura. Így született karrierem egyiklegemlékezetesebb gólja. A 76. percbenszabadrúgáshoz jutottunk a baloldalon,az alapvonal közelében. Az első

kísérletet – nem kis szerencsémre –visszafújta a bíró. Akkor ugyanis a rövidsarkot vettem célba, de a labdalevágódott a sorfalról. Másodjára ahosszú felsőt választottam. Wandzik, alengyelek kapusa nem erre számított, afilmkockákon látszik is, hogy amikornekifutok, hiába áll addig is a rövidkapufánál, még kettőt előrelép. Vesztére.A labda átszáll felette, és a pipábankoppan. Micsoda hangja volt!

Az Eb-re sajnos nem jutottunk ki. Eznem a „Mágus” hibája volt. Sokkalinkább azoké, akik hagyták, hogy Mexikóután szétessen a csapat.Meggyőződésem, ha hagyják, hogyMezey György vezetésével menjünktovább a megkezdett úton, elég sokáig

jutottunk volna. Ez esetben jónéhányunknak nem a ’86-osvilágbajnokság lett volna ez első, egybenaz utolsó rangos nemzetközi tornája.

Sokáig az volt a vágyam, hogyszázszoros válogatott legyek. Mindigörömmel jöttem, akkor is, ha egy időután már mindenért engem találtak meg.Soha sehol nem bíráltak annyit, mint aválogatottban. Volt, aki kitalálta, hogynem teszem oda magam, mert féltem alábam, más csak a botrányt kereste.Akadt olyan bulvárlap, amely papíronHidegkuti Nándorral osztályoztatta le ateljesítményünket – záporoztak is a rosszérdemjegyek –, de amikor legközelebbbeszéltünk Nándi bácsival, kiderült,hogy őt senki nem kérdezte. Sírnom

kellett volna ezen, de inkább nevettem.Inkább nem is foglalkoztam ezzel. Aválogatottban egyébként is volt rajtamegyfajta nyomás. Sokan azt várták, hogyha nem állunk jól, majd én a nyakambaveszem a csapatot. Ez hiú ábránd volt.Megtettem, persze hogy megtettemmindent, de arról az ellenfelet is kellettvolna értesíteni, hogy nekem kelleneeldöntenem a meccset…

A száz válogatottság azért sem jöttössze, mert nemegyszer sérülés miattkellett lemondanom a szereplést, volt,hogy a klubom nem engedett el, és hát ami időnkben még nem volt annyibarátságos mérkőzés, mint manapság.Ötvenedszer 1992. október 11-énDohában, Katar ellen viseltem a címeres

mezt (szép jubileum volt: 4–1-renyertünk), akkor még bennem volt, hogymeglehet a duplája.

Két esztendővel később már feladtama reményt.

Sőt: 1994. november 16-ánlemondtam a válogatottságot.

Svédországban játszottunk Európa-bajnoki selejtezőt, 2–0-ás vereségetszenvedtünk. Ahogy jöttem le a pályáról,még találkoztam azzal a professzorral,aki 1988 nyarán belenyúlt a térdembe,meg is köszöntem neki, hogy remekmunkát végzett, majd arra azelhatározásra jutottam, hogyhatvankettedszer már nem akarokválogatott lenni.

Nem, nem a vereség miatt. És még

csak nem is azért, mert időközbenrádöbbentem, hogy sanszom sincs máregy vb– vagy egy Eb-szereplésre.Meglehet, nevetségesnek tűnik, de aztette be a kaput, hogy kötelezni akartakegy interjúra. Az illetékesekragaszkodtak ahhoz, hogy nyilatkozzamaz egyik hetilapnak, mit sem törődveazzal, hogy azt megelőzően összevisszaírt rólam mindenfélét. Valótlanságokat.Ez még hagyján: akkor pöccentem beigazán, amikor Andreáról jelentetett megegy gusztustalan cikket. Engem lehetettkritizálni, ha jogtalan volt, úgyislepergett rólam, azt ellenben nemengedhettem, hogy a családomat bántsák.

Én kijelentettem, hogy nemnyilatkozom, az MLSZ vezetői

erősködtek, hogy nyilatkozzam, mire atémát azzal zártam rövidre: köszönöm,akkor nekem ennyi elég volt aválogatottból! Harmincegy esztendősenengem ne kezeljenek gyerekként, nekemne mondják meg, mit tegyek!

Egy hónap múlva ment a csapatMexikóba. Mielőtt útra kelt volna,természetesen felhívtak, hogy tartsak aválogatottal. Nem mentem el. Sem akkor,sem később.

Hirtelen felindulásból döntöttem, deazóta sem bántam meg.

Ha visszatekintek a nemzetiegyüttesben eltöltött tíz évemre, aztmondom, mindig voltak fellángolásaink,de az 1986-os vb után már nem voltreális esélyünk a kijutásra. Már csak

amiatt sem lehetett, mert úgy váltogattuka szövetségi kapitányokat, mint más azalsónadrágját. Abban az évtizedben,amikor én voltam válogatott, tizenkétszermutattak be nekünk új szakvezetőt. Bárvolt, akit nem is kellett bemutatni, mertMezey Györggyel, Verebes Józseffel ésMészöly Kálmánnal kétszer isdolgoztunk. Előfordult, hogy egyesztendőben két kapitányunk volt. Haegymás után két összecsapáson ugyanaza szakember rakta össze a csapatot, márörültünk. Aki ilyen körülmények között acsapatépítés fontosságát hangoztatja ésbízik az eredményes munkában, azhazudik.

Én viszont őszintén mondom, hogy avb-csapatunknál nem volt jobb. Ha

létezik álomcsapatom, az volt az.Akikkel később együtt játszottam, azokközül – szerintem – Kovács Kálmán ésLipcsei Péter fért volna be a ’86-oskeretbe. Hogy a maiak közül is beférne-ea valaki? Hm… A csúcsformában lévőGera Zoli és Huszti Szabi. Más nem.

Az, hogy kissé keserű hangulatbanbeszélek a válogatottról, ne tévesszenmeg senkit. Számomra mindig isfelemelő volt nemzeti dresszben játszani.Ráadásul kiváló csapattársaim voltak.

Ma már elmesélhetem, egyiküketbelevittük a rosszba. Nevét fedjejótékony homály, ám a játék kedvéértnevezzük Petinek. Az egyik barátságosmérkőzésre készültünk, a StadionSzállóban voltunk elszállásolva. Egyik

este – nem a meccs előttin! – néhányanlementünk a bárba, hogy megigyunk egypohár sört. Lejött „Peti” is. Kértünk egykört. „Peti” akkor árulta el, hogy ő mégéletében nem ivott sört. Azértmegkóstolta. Ízlett neki. Le is gurítottmég tizenvalahányat. Másnap nem bírtfelkelni. Alkoholmérgezést kapott.Amikor más kérdezte tőle, hogy mitörtént, keserves ábrázattal mondta, hogyegy vírus ledöntötte a lábáról…

Ennél sokkal fájdalmasabb emléket isőrzök.

Az Oroszország elleni világbajnokiselejtezőre készültünk 1993. szeptember1-jén. Edzőmeccset játszottunk az Üllőiúton, a bemelegítés a végéhezközeledett, a kapura lövések következtek

volna, amikor Zsiborás Gabi szólt, hogynem érzi jól magát. Bement az öltözőbe.Azt nem tudtunk, hogy odabentelvesztette az eszméletét. Jóformánsemmit nem tudtunk, a szünetben is csakannyit árultak el nekünk, hogy mentővelkórházba szállították. Azt már későbbmondták el, hogy kómába esett. Napokigküzdöttek az életéért, mindhiába. Egynappal a mérkőzés előtt elhunyt.Harmincöt évesen, három kisgyermekédesapjaként. Az ikreket aznap vitteelőször iskolába, amikor rosszul lett…A sors különös, vagy inkább kegyetlenfintora, hogy ott esett össze, ahol alegszebb sikereit érte el. A Fradi-pályán. Ahol akkor is vastapssalfogadták a szurkolók, amikor az MTK

kapusaként tért vissza…Most volt húsz éve, hogy „Zsiga”

meghalt.Sajnos nem ő volt az egyetlen, akit

elveszítettem már a régi játszótársakközül. Sokan már az égi pályán villognak– néhányan közülük úgy hagytak elminket, hogy azt még ma is képtelenségfelfogni. Szegény Zavadszky Gábor,istenem…

Én sosem féltem attól, hogy bajomlehet a pályán. Még csak gondolni semmertem rá. Szerencsére soha, sehol nempróbáltak rávenni arra, hogy olyasmitszedjek be, ami adott esetbenegészségkárosodást okozhat.Frankfurtban az edzések után bevetettekvelünk cukorkát, de azok igazoltan a

regenerálódást szolgálták.Görögországban vitaminokat etettekvelünk, Bolognában pedig infúzióformájában adagolták a cuccot. Márminta vitaminokat. Jellemző, hogy az énidőmben Olaszországban senkit nemértek doppingoláson. A határigbizonyára sokan elmentek – de továbbnem.

Tisztességgel kihajtottuk magunkat,aztán megittunk egy-két sört, és rendbenvoltunk. De hogy őszinte legyek, mi nemfutottunk annyit, nem sprinteltünk annyit,mint a maiak. Teljesen más volt a fociakkor. Össze sem lehet hasonlítaninapjaink futballjával. Egyértelmű, hogymindenben fejlődött a labdarúgás.Orvosi téren is…

Kicsit messzire kanyarodtam aválogatottól. Habár tulajdonképpen többszót nem is érdemel életem emeszakasza…

Három kérdést azért még hadd tegyekfel magamnak.

A legnagyobb válogatott sikerem?1986, Mexikó.A legnagyobb válogatott kudarcom?1986, Mexikó.Utána?Semmi. Na, jó: szinte semmi.

PELÉ ÉS ÉNHétszer voltam világválogatott. Nem

egyszer, nem négyszer, nem hatszor –hétszer. Írjon bárki bármit.

Először 1987. augusztus 8-án.Szombaton. Ezt csak azérthangsúlyozom, mert eredetileg aznapraírták ki az Eintracht–Bochum bajnokilabdarúgó mérkőzést. Amikor viszontaláírtam a Frankfurthoz, jeleztem avezetőknek, hogy ha már korábbanmeghívtak a szervezők, szeretnékpályára lépni az Anglia–Világválogatottmeccsen. Wolfgang Krausék bólintottak,telefonáltak egyet-kettőt, és kijárták,hogy egy nappal hamarabb fogadhassuka Bochumot. Ki is kaptunk 1–0-ára…

Másnap varázslatos világba

csöppentem. Hol másutt, mint aWembleyben?! Beléptem az öltözőbe, ésazt látom, hogy Maradona, Platini,Zubizaretta, Futre, Josimar, Lineker,Elkjaer Larsen, Berthold, no és két régi„cimborám”, Zavarov és Belanovkészülődik. Azt nem tudom, hogy engemismertek-e, de én ismertem őket. Voltvelem egy ismerősöm, egyszer csakfelkiáltott: „Döme, itt a Belanov, álljoda mellé, készítek rólatok egy fotót!”Mondtam neki: „Te, itt a Maradona,inkább mellé állok…”

A meccs előtt Platini behozta aJuventus tulajdonosát, Gianni Agnellit azöltözőbe, körbevitte, és bemutattamindenkinek. Velem kapcsolatbanvalamilyen szinten képben lehettek, mert

amikor odaértek hozzám, Michel csakannyit jegyzett meg: „Na, ő a Détári”.

Détárinak azonban nem volt stopliscipője, mivel a csomagjai Frankfurt ésLondon között félúton elkeveredtek. Aszervezők ugyan próbáltak intézkedni, jódarabig úgy tűnt, nem lesz mit felvegyek.Mígnem Maradona azzal fordult felém,hogy hányas lábam van. Mondom,negyven és feles, mire vigyorogvabenyúlt a táskájába, és az abban lapulócipők közül egyet nekem adott. Gumisvolt, de nem szóltam, hogy: „Kicsi,inkább éles kellene…”

Nem voltam kezdő, a 61. percbenálltam be. A szünetben érkezett meg apakkom. Annak rendje és módja szerintgyorsan belebújtam a saját cipőmbe, és

azzal a lendülettel vissza akartam adniDiegónak az övét. Dehogyis, tiltakozott,tartsam csak meg. Így esett, hogynegyvenöt percen át ültem Maradonacipőjében. Tettem bele egy kis érzést…

Amúgy óriási fazon volt. A Wembleyöltözőjében három ember szaladt utána.Az egyik az italát, a másik a samponját,a harmadik a törülközőjét cipelte. Ő megélvezte, hogy a király szerepébentetszeleghetett. Végül is király volt. Mitzavarta őt, hogy az első néhánylabdaérintését az angolok füttyszóvalkísérték, hiszen nem felejtették el neki azegy évvel korábbi, „Isten kezével”szerzett gólját. De ha valamelyestbosszantotta is a nézőtéri reakció, amindenkinél magasabb fellépti díja

vigasztalólag hathatott rá…Három góllal kaptunk ki, de mit

érdekelt ez engem, amikor AlbertFlórián után én voltam az elsőfutballista, akit Magyarországról hívtakmeg a világválogatottba!? Mert hiábaérkeztem az Eintracht játékosakéntLondonba, a meghívót még akkor kaptammeg, amikor a Honvédban szerepeltem.Büszke voltam rá nagyon!

Még úgy is, hogy az első alkalommalgyakorlatilag némán ültem az öltözőben,hiszen akkor még nem beszéltem semnémetül, sem görögül, sem olaszul, semangolul, sem franciául. Ha innen nézem,kínos volt – de nem innen nézem. Hanemonnan, hogy huszonnégy évesenvilágválogatott lehettem!

Másodszorra 1989. március 27-én értez a megtiszteltetés. Zico udineibúcsúmeccsén. A legjobbjaival felállóBrazília volt az ellenfél. Dunga mindjártaz elején rúgott egy akkora gólt, hogy azthittem, kidől a kapu. Francescoli még aszünet előtt egyenlített, majd a 65.percben megszereztük a győztes gólt.Tessék, hogy ki lőtte? Ha jól láttam,akkor Détári Lajos… Zicónak azóta istartozom egy bocsánatkéréssel… Amérkőzésnek már vége volt, amikor NilsLiedholm, a Roma edzője odajötthozzám. Mint mondta, nem hitte volna,hogy ilyen jó erőben vagyok, és aRomának el kell gondolkodnia aszerződtetésemen. Mivel még nemjelentkezett, feltételezem, hogy azóta is

gondolkodik…Udinében negyvenegyezren voltak,

Kijevben százezren! Na, ja, Oleg Blohinakasztotta szögre a stoplisát.Szovjetunió–Világválogatott – érdekespárosítás volt. Egy másodpercnyilazsálás sem volt, Breitner például úgyűzött-hajtott minket, mintha vb-döntőtvívtunk volna. Biztos, ami biztos alapon3–3 lett a végeredmény. Az aznapiedzőmet pedig úgy hívták: FranzBeckenbauer.

Következett a milánói ünnep azötvenéves Pelével – 1990. október 31-én. Ebből, ugye, támadt egy kisfeszültség odahaza. Akkor márismerősként mozogtam a társaságban.Németül, olaszul vagy görögül bárkivel

elbeszélgettem. Kifejezetten jól éreztemmár magam. Megint 2–1-re nyertünk. Énviselhettem a 10-es mezt. Azóta őrzökegy közös fotót Pelével. Bekereteztettem.Nem vagyok egy nagy műgyűjtő, nem isbecsültettem fel, ám nem is kell. Alényeg, hogy számomra sokat ér.

Antonio Cabrini is meghívott abúcsúmérkőzésére. Az 1982-benvilágbajnokságot nyerő Olaszország volta Világválogatott ellenfele. ABolognában megismert barátom egyfélidőt itt, egyet ott játszott. Nem avédekezés dominált, az tuti, a kilencvenperc alatt annyi gól esett, hogy nem isemlékszem, mi lett a vége. Talán 6–5ide. Vagy oda. A hatból egyet én lőttem.Vagy az ötből…

A következő állomás: 1994. augusztus7-e, Szentpétervár. A Jóakarat Játékokkeretében rendeztek egy gálát, arratoborozták össze a sztárcsapatot.Természetesen mi is jót akartunk,fociztunk is egy jót. Oroszországlegjobbjai ellen. Az ellenfél tele voltfiatalokkal, mi meg vén csatalovakkal.Schumacher, Boniek, Hässler, Détári…Udo Lattek még meg is dicsért minket,hogy csak 2–1-re kaptunk ki.

És a hetedik. A Gheorghe Hagifantasztikus karrierjét a 2–2-re végződőRománia–Világválogatott partival lezárókilencven perc – 2001. április 24-én.Elképesztő, milyen ünneplésbenrészesítették Bukarestben. ÁllítólagRomániában addig sosem látott show

keretében köszöntek el tőle, miközbenpolitikusok, színészek, zenészektapsoltak neki a zsúfolásig telt lelátón.Ahogy ott álltam, eszembe jutott, hogy azelmúlt egy-két évtizedben talán nálunk isakadt egy-két olyan futballista, akinekkijárt volna hasonló bánásmód. Aztán azis beugrott, hogy mifelénk ez nemszokás.

A hét fellépés egyébként lehetne nyolcis, csakhogy az Olympiakosz nemengedett el Uli Stielike búcsúmeccsére.Jobban mondva: a vezetők nem istájékoztattak Uli meghívásáról. Az őszempontjukból érhető, hiszen amérkőzésre néhány nappal akupadöntőnk előtt került sor, és féltek,hogy esetleg megsérülhetek. Azért

szólhattak volna, mert amikorlegközelebb találkoztam Stielikével,kérdőre vont, hogy miért nem tiszteltemmeg a jelenlétemmel. Én meg azt semtudtam, miről beszél…

Nos, hát ennyi volna avilágválogatottságaim története.Tisztában vagyok vele, hogy némelyekhajlamosak egy kézlegyintéssel elintézniezt a témát, én csupán annyit kívánoknekik, hogy egyszer játsszanak abban azegyüttesben, amely a földkerekséglegjobbjai közül tízet-tizenkettőtbiztosan felsorakoztat. Akkorrádöbbennének, mekkora dolog egy ilyencsapatban futballozni.

Szóval, hatvanegy magyar és hétvilágválogatottsággal a hátam mögött

hagytam fel a futballal. Ötévesenkezdtem, harmincnyolc voltam, amikorbefejeztem. Harminchárom esztendő teltel azóta, hogy Vinye báró hol a bal, hol ajobb lábamra dobálta a labdát.Harminchárom esztendő – megannyisikerrel és kudarccal.

Szép volt. Jó volt.De elég is volt.Eljött az idő, hogy új fejezetet

nyissak.

EDZŐI ZÓNAMintha csak lecseréltek volna. A

pályáról a kispadra kerültem. Egyikpillanatról a másikra.

Gyerekkoromban előbb autószerelő,majd futballista akartam lenni, aztánfutballistaként egyre gyakrabban fordultmeg bennem, hogy ha befejezem ajátékot, szívesen állnék edzőnek. Ebbőlkifolyólag mindig, mindenütt figyeltem.Nem vezettem edzésnaplót, nemszakmáztam éjt nappallá téve amestereimmel, de figyeltem. Nembeszélve arról, hogy aki olyanpozícióban játszik, mint én (gyönyörűolasz kifejezés erre: fantasista), annakgyakran már a pályán is az edző fejévelkell gondolkodnia, hiszen a támadások

nagy százaléka rajta keresztül fut.Vehetjük úgy, hogy a játéktéren te vagy aszakvezető meghosszabbított keze. Haszó szerint veszem, akkor a pályaedző…

Tehát edző akartam lenni.Folyamatosan képeztem magam, bújtama szaklapokat, különösen Itáliábanokosodtam sokat. Ha a tévében néztemegy-egy mérkőzést, próbáltam akispadon ülő szakember fejévelgondolkodni, és jó érzés töltött el, hapercek múltán a szakvezető úgy nyúltbele a meccsbe, ahogy én tettem volna.Ha nyert a csapat, együtt nyertünk, hakikapott, az ő hibája volt…

Pályafutásom végeztével lehettemvolna játékosügynök is, elvégre annyiklubbal és labdarúgóval ápoltam remek

kapcsolatot, hogy egyhamar beindultvolna a bolt. Kár, hogy a futballistakénttöltött éveim során volt módommegtapasztalni, milyen egy szemétszakma a menedzserkedés. Ami mentnéhány focista és menedzser, illetvenéhány menedzser és klubvezető között,gyomorforgató volt. Nem vitatom,vannak tisztességes ügynökök, magam isismerek egyet-kettőt, de köszönöm, nemkérek ebből a mutyizós világból.

Kiegészítés: a játékosmenedzsert mégvéletlenül se keverjük össze aklubmenedzserrel! Egy magára valamitis adó egyesületnél elképzelhetetlen,hogy ne dolgozzon klubmenedzser. Vagysportigazgató, kinek hogy tetszik. Aklubmenedzser/sportigazgató feladata,

hogy mindenben a vezetőedző támaszalegyen. Kapocsként kell működnie azedző és a vezetőség között. Mert – és ezmegint csak személyes benyomás – azsosem végződik jól, ha az edző megy felvalamiért panaszkodni az elnökhöz. Azelnök, sajnos, a legtöbbször úgy lesöpriaz edzőt, mintha csak egy morzsa lenneaz asztalon. A klubmenedzserrel márnem teszi, nem teheti meg ugyanezt. Máskategória.

Kispesten már voltam klubmenedzser.Miután hazajöttem Neuchatelből – ésmielőtt kimentem volna St. Pöltenbe.Felhasználva a külföldön szerzetttapasztalataimat, az akkori vezetőedző,Török Péter munkáját próbáltamsegíteni. Csak egy példa: 1996

februárjában a Békéscsabávaljátszottunk a Magyar Kupában a legjobbnyolc közé jutásért. Az első mérkőzéstKispesten vívtuk. Előző nap arrólkérdezem Pétert, hogy az egykorkezdődő meccs előtt mikor lesz atalálkozó. Fél tizenkettőkor. Féltizenkettőkor? Hát nincs közös ebéd?Nincs, Imre bá’ azt mondta, nincs rápénz…

Imre bá’ volt akkor a góré. Megyekfel hozzá, mondom neki, inkább vonjukle a kupagyőzelem esetére kitűzöttprémiumból az ebédpénzt, de azt neengedjük, hogy egy ilyen fontosösszecsapás előtt mindenki ott és aztegyen, ahol és amit akar. Imre bá’ beadtaa derekát, Mátyus Janiék már reggel a

pályán voltak, mindenki időben evettvalami könnyűt, aztán megvertük aBékéscsabát 1–0-ára.

Négy hónap múlva pedig kupagyőzteslett a Honvéd.

Kispesten közben edzegettem is, és haHaász Sándor igényt tartott rá,besegítettem neki a második csapatnál.Az edzőmérkőzéseken olykor be isszálltam. Szegény Burkovits Feri ennekitta meg a levét. Az én újságírócimborám egy alkalommal eljött velemPéteribe egy bemutató meccsre.Visszafelé kicsit odaléptem a Lanciának,ma már röstellem, de volt olyan szakasz,ahol kétszáznegyvennel jöttünk.Mentségemre szolgáljon, hogy 325lóerős volt a gép, és négy másodperc

alatt gyorsult fel százra. Feri azonbannem csak a száguldás miatt fájlalta agyomrát, hanem a Péteriben elfogyasztottvörös bortól is – valljuk be, úgy nemigazán ízletes, ha egy óvatlan pillanatbanmegsózzák… Jót akartam neki, aKőbányai úton is ráléptem a gázpedálra,hogy minél gyorsabban otthon legyünk,de a jajgatásából arra következtettem, amacskaköves úton való repesztés nemjavított az állapotán. Az enyémnek megaz nem használt, hogy leintettek arendőrök…

A Honvéd után a St. Pöltennél isdolgoztam klubmenedzserként. Azelnökkel nagyon jó viszonyban voltunk,és egy idő után megkért, hogy segítsekneki egy-két dologban. Így esett meg,

hogy délelőttönként tárgyalásokra,délutánonként edzésekre jártam. Ahhozképest, hogy 1995 őszén még csömörömvolt a futballtól, újra élveztem a játékot.Ahogyan azt is élveztem, hogy nem csaka pályán számítanak rám.

Aztán a meccsszerelés végleg lekerültrólam. Csak az öltöny maradt. És akispad.

A nagyváradi kispad. Kétezeraugusztusa lehetett, amikor Gendúr Lacimegkeresett azzal, hogy lenne egy edzőiállás a Bihornál, érdekelne-e. Érdekelt.Az új tulajdonossal, Vizer LászlóMáriusszal gyorsan megegyeztünk.Odakint már nem volt könnyű. Acsapatbuszt két török sofőr vezettefelváltva, egyik erősebb dohányos volt,

mint a másik. Valahogy le kellettállítanom őket, hogy az idegenbelimeccsek alkalmával ne kapjunkfüstmérgezést… Gondot okozott az is,hogy nem volt túl szervezett a klub,mivel Máriusz egyidejűleg acselgáncssportban is érdekelt volt, nemlehetett elvárni, hogy seperc alatt rendetteremtsen. Amúgy rendben mentek adolgok. Szeretettel fogadtak – nem csakNagyváradon, szinte mindenütt. Csak aZsil völgyében nem éreztem, hogy énlennék a legnépszerűbb ember aföldön…

Tapasztalatszerzésnek mindenesetrejó volt. A Nagyváradon élő Jenei Imrenemegyszer kilátogatott az edzésünkre,rendre megdicsért, hogy jó munkát

végzek.Sokáig mégsem húztam. Volt egy

meccsünk, talán Craiovában, és aztvettem észre, hogy a játékosok nem aztcsinálják, amit kérek tőlük. Kiabáltam,hogy ne játsszanak lesre, mégis lesrejátszottak… Vádaskodni nem akarok,maradjunk annyiban, úgy éreztem, nemvolt tiszta a mérkőzés. Az öregeketkiraktam a csapatból, a fiatalokatbetettem, ám ez nem mindenkinektetszett. Vitatkozni nem akartam, inkábbelváltunk békében.

Hazatérve többet foglalkoztam aGoldball FC-vel, amelynek ügyvezetőigazgatója voltam. Edzéseket nemtartottam a gyerekeknek, de amit kellett,beszereztem. Ha egy bójára volt

szükség, akkor egy bóját vettem. Nemvolt rossz társaság: Filkor, Koman,Megyeri, a Stieber testvérek… MuszbekMihály testvére, András volt az elnök.Mindent megtett azért, hogy a gyerekekmegfelelő körülmények közöttedzhessenek. Komoly tervei voltak.Fájdalom, nem tudta megvalósítaniazokat…

Majd jött a Csepel ajánlata 2001nyarán. Igaz, amikor Forintos Józsibeajánlott, a klubot irányító Török Józsicsak legyintett: úgysem tudjukmegfizetni. Aztán csak megállapodtunk.Nem voltak nagy igényeim. Nemmeggazdagodni akartam, hanemedzősködni. A kedvem még akkor semment el, amikor az első edzésen

megszámoltam a részvevőket. Nyolcigjutottam. Nem csapatot kellett építeni,hanem csapatot kellett keresni… Idővelösszeálltunk. Ráadásul mindenünkmegvolt. Pályánk, labdánk, szerelésünk,mindezen felül, amit Józsi ígért, aztmindig teljesítette.

A Honvéd közben nem remekelt,szeptemberben 7–2-es vereségetszenvedett Újpesten. A vezetők akkormegkerestek, ám egyfelől nemmindenben találkozott az elképzelésünk,másfelől szezon közben, ha már valamitelkezdtünk közösen, nem akartamcserbenhagyni Török Józsit. Télen –miután Glázer Róbertet kivásárolta azÚjpest – ismét felhívtak Kispestről.

Másodszor már nem mondhattam

nemet. Még úgy sem, hogy benne volt abukás veszélye, mert a kiesés ellenküzdött a csapat.

Végül simán bent maradtunk. Azalsóházi rájátszást megnyertük. Alsóházibajnokok lettünk…

Majdnem annyira örültem neki, mint ajátékosként begyűjtött aranyérmeknek.Hiszen ott tettem le valamit az asztalra,ahonnan indultam.

Apropó, indulás! Az első dolgomvolt, hogy leüljek a szurkolókkal. Egyhosszúlépés mellett tisztázni akartam,hogy 1993-ban miért a Ferencvároshoz,miért nem a Honvédhoz igazoltam. Ahozzám igazán közelállók természetesenaddig is tudták a választ erre a kérdésre,sokan azonban árulónak könyveltek el.

Amikor elmeséltem nekik a kilencesztendővel korábban történteket,elfogadták az érveimet, és mellém álltak.

Hosszú távra terveztem, a rutinosfutballistákat igyekeztem a tehetségekkel„összeilleszteni”. Az eredmény aztmutatta, sikerült. Holott a szezon végefelé már anyagi problémávalküszködtünk – és ez meghatározta anyarunkat is. Akkor vetődött fel először,hogy elköltöztetik a csapatot.Nyíregyházára… Mondtam, hogy énebbe nem megyek bele. A felkészülésközben megkezdődött. Azzal álltam ajátékosok elé, hogy srácok, nagy gáz van,pénz ellenben nincs, aki ilyenkörülmények között nem akar edzésrejönni, megértem. Kértem ugyanakkor azt

is, hogy aki jön, arra a másfél óráraminden gondját, bánatát tegye félre.Mindenki jött.

Szurgent Lajossal – aki minimum egymellszobrot érdemelne a XIX.kerületben, ha nem egy egész alakosat –közben próbáltuk menteni a menthetőt.Akit csak ismertünk, felkerestük, hátha ahónunk alá nyúl. Végül szereztünkígérvényeket. Volt olyan jóakarónk, akitízmillió forintot ajánlott fel a csapatnak.Örültünk neki, holott megalázó volt,hogy a Honvédnak koldulnia kell. Úgytűnt, ha az NB I-ben nem is, egyosztállyal lejjebb rajthoz állhatunk.Valahol a mélyén nem is bántuk, mertúgy véltük, lesz egy évünk, hogyfelépítsünk egy jó csapatot, amely a

második ligából az élvonalban jutva isjelentős játékerőt képviselhet. Arról nemszólva, hogy tiszta lappal kezdhettünkvolna mindent.

A terv meghiúsult. A vezetők ugyanisvalahogy elintézték – fogalmam sincs,hogyan… –, hogy az NB I-benmaradhasson a Honvéd. Engem az egyikedzés előtt felhívattak. Koncz Lászlóékakkor mutatták be az új tulajdonost,Piero Pinit, és akkor közölték velem aztis, hogy úgy érzik, váltani kell a padon.Ez a Pini pont olyan volt, mint a többinagy „megmentő”. Egy forintja sem volt.Ennél nagyobb probléma: a feltűnése ésaz eltűnése közben hagyták neki, hogyúgy játszadozzon a Honvéddal, mintkisgyerek a búgócsigával. Nekem egy

álmom vált valóra azzal, hogy Kispestenedzősködhettem, erre jön egyszerencselovag, és elküld. Ja, és ez azember úgy nézett ki, hogy majdnemadtam neki pénzt ruhára…

Amikor szembesültem azzal, hogyanfest ez az olasz bohóc, rögvestfelvetődött bennem: mi lesz aHonvéddal?

Nos, az lett, hogy a következőszezonban öt edzőt elfogyasztva kiesettaz NB I-ből.

Ennél vidámabb sztori: 2002novemberében otthon ücsörgök, amikorbeérkező hívást jelez a telefonom – avonal túlsó végén Nguyen Duc Kien.Tudni kell róla, hogy főiskoláskéntMagyarországon tanult, majd Vietnamba

visszatérve jól szituált üzletember lett.Bankot alapított, majd klubot alapítvabankot robbantott: az általa létrehozottACB Hanoi feljutott az élvonalba!Találkoztunk az egyik kispestiszállodában, ahol Nguyen, Vietnam talánegyetlen Honvéd-drukkere háromhónapra szóló ajánlatot tett. Én azzal afeltétellel fogadtam el, hogy vihetekmagammal magyar futballistákat. Jött isvelem Lázár Mátyás és Téger István, ésvalamivel később Kovacsics Károly iscsatlakozott hozzánk. Ja, és birtokábanvoltam Nguyen ígéretének, miszerint, haabban a három hónapban jólszerepelünk, elintézi nekem, hogyVietnam szövetségi kapitánya legyek.

„Kicsi” óriási fazon volt. „Kicsi”,

igen, hiszen mi így becéztük. Nem voltkosaras termet, na. Ha motorra ült, apiros lámpánál nem ért le a lába…Pénze viszont annyi volt, mint a pelyva.Három hónapra negyvenötezer dollártfizetett. Plusz teljes ellátást ésrepülőjegyet biztosított. Legfeljebbakkor kellett a zsebembe nyúlnom, ha avárosban járva beültem valahova.„Kicsi” irodája százhúsz négyzetméteresvolt. Beléptél, és azt láttad, hogy egyhatalmas asztalnál ül egy kicsi ember.Lázár Matyi egyszer így szólt hozzá:„Amikor Pesten voltál, elvittél minketide-oda, de itt nincs semmi”. „Kicsi”felpattant, és hadarva, a maga vékonykahangján ráförmedt „Lecsóra”:„Ittnincssemmi?! Ittnincssemi?!”

„Lecsó” vette a lapot: „Ha van isvalami, nem tudunk elmenni, mert még aprémiumot sem adtad oda.” Erre benyúlta zsebébe, és azon melegében leperkáltnekünk több száz dollárt. „Lecsó”tovább feszítette a húrt: „A Döme többetkapott”. Mire a logikus válasz:„Adömeedző! Adömeedző!”

Sírtunk a nevetéstől. Majd amikorkiröhögtük magunkat, az épület elérendelte a Mercedesét, és elvitt minketvacsorázni a város legjobb éttermébe.

Jut eszembe: egyszer nélküle isbetértünk egy vendéglőbe.Kígyóspecialitásokat szolgáltak fel. Akígyók az egyik sarokban, egymedenceféleségben csúsztak-másztak.Rámutattunk az egyikre, a csávó rálépett

a farkára, és nyissz! Kovacsics megkiszaladt… A kígyó szívét egypálinkában hozták ki, mondván, ha aztmegisszuk, egészségesek leszünk.Gondoltam magamban, ezen ne múljon,és lehúztam. Sosem féltem a kígyóktól.Feltehetőleg azért sem, mert MolnárGábor csodálatos könyvein nőttem fel.

A kutyákból természetesen már én semkértem. Hiába tartják azt a helyiek, hogyha nem úgy megy a sorod, ahogyszeretnéd, akkor kutyát kell enned, ésazonnal minden jóra fordul, ahhoz márnem volt gyomrom. Jöhettek nekemazzal, hogy ezek csak félig kutyák, mitöbb, inkább disznók, mint kutyák, azétvágyamat nem hozták meg. Sőt…

Képzeljék el, Danangban vagyunk egy

tornán. Az egyik meccs előtt tartanék egyátmozgató edzést. De elkezd cseperegniaz eső. Rohan oda hozzám az egyikpályaedző, hogy ilyen időben nem lehetedzeni… Nem lehet? Úgy kizavartam abrigádot, mint a sicc. Egyébkéntkedveltem a vietnami játékosokat, mert ahozzáállásuk példaértékű volt.Fogékonyak voltak az újra, más lapratartozik, hogy akadtak képességbeliproblémáik. No, a tűrőképességükkelnem volt gond. Amíg mi szállodábanlaktunk, ők egy edzőbázisnak nevezettnem is tudom, miben. Egész héten ottvoltak, a családjukat csak a hétvégimeccs után látogathatták meg. Vállalták aszenvedést: a futball, és az azzal járó, azátlagnál magasabb juttatás sokuknak

kiutat jelentett a szegénységből. A munkakapcsán három szót ismertek: fegyelem,fegyelem, fegyelem. Én sem voltamengedékeny velük szemben, de a határtnem léptem túl. Mondhatom, jóbanvoltunk. A kezdő tizenegyet a mai napigfújom: Ha – Hi, Téger, He, Hu – Ho, Si,Min – Kovacsics, Lázár, Wu…

Ahogy letelt a három hónap, jöttemhaza. Még egy hetet már nem bírtamvolna ki. Cseppet sem bántam, hogy bára „Kicsi” állítólag dolgozott az ügyön,végül egy osztrák szakember lett aszövetségi kapitány.

S hogy mi lett „Kicsivel”? 2011-benmegválasztották az Év üzletemberének,2012-ben pedig letartóztatták…

Már néhány hete itthon voltam, amikor

2003. április 23-án lementem megnéznia Sopron–Honvéd bajnokit. Jövökvisszafelé, amikor a Totiportügyvezetője, Tóth Laci hív, hogy egycsapat edzőt keres, majd átadja atelefont Bíró Péternek, a Haladástulajdonosának. Ő azzal kezdi, hogy agárda kilenc ponttal van lemaradva afeljutástól, és itt csak a csoda segíthet.„Na, akkor jó helyen jársz” – reagáltam,persze csak magamban. Bár ódzkodtam afeladattól, abban maradtunk, másnapdélig választ adok. Addig hívogattak aszombathelyi ismerősök, köztük egy-kétHaladás-játékos is, hogy mindenképpenvállaljam el, mert együtt kiharcolhatjuk afeljutást. Meggyőztek. Egyet aludva afelkérésre igent mondtam Bíró Péternek.

Aznap, amikor a negyvenedikszületésnapomat ünnepeltem.

A hétvégén megvertük a BKV-t 2–1-re, rá egy hétre ikszeltünk a Szolnokkal.A Százhalombatta elleni bajnokirakészültünk, amikor tragikus körülményekközött elveszítettük Nagy Norbit. Abbana kanyarban szenvedett végzetesautóbalesetet, ahol már ezerszer járt…Szűcs Misi hívott kora reggel, hogy mitörtént, rohantunk be a kórházba, de azorvosok már nem tudták megmenteni azéletét. A harmincnégyet sem töltöttebe…

Nehéz volt lelket önteni a társaságba.De már csak Norbi emléke miatt ismuszáj volt talpra állni. Az idősebbjátékosok – mindenekelőtt Somfalvi

Csaba, Szűcs Misi, Lőrinc Anti ésBalogh Tonó – segítettek nekem abban,hogy hihetetlen egységbe forrjon acsapat. Mindenki partner volt.Felkerestem a szombathelyiszórakozóhelyeket is. Nem, nem mentembe, csak megbeszéltem a biztonságiemberekkel, hogy a futballistákat egyideig ne engedjék be…

Zsinórban nyertük a meccseket, köztükaz addig előttünk álló Bük elleni megyeirangadót (Tóth Peti! Még egyszer köszazért a fejesért!), így az utolsójátéknapon úgy utaztunk Pécsre, hogy asaját kezünkben volt a sorsunk. Aházigazda a 92. percben egyenlített, denekünk az egy pont, ha nem is aranyat, deezüstöt, azaz feljutást ért.

Csodálatos volt az a két hónap! Aszurkolótáborunk úgyszintén. Adrukkerek közül szerintem sokan nem istudták, a játékosok úgy vitték véghez acsodát, hogy közben egymásnakadogattak kölcsön, mert jó magyarszokás szerint a bérek csak nem akartakidőben megérkezni… Én sem kaptammeg az engem megillető összeget. Összeis vesztünk Bíró Péterrel. Adtam kétnapot, hogy kifizessen, de a pénz nemérkezett meg a számlámra a határidőig.Már ment az NB I, szombaton még 3–0-ára legyőztük a Videotont, hétfőn pedigfogtam magam, és lemondtam.

Augusztus 25-én, Lajos napon.A születésnapom és a névnapom

között voltam a Haladás edzője…

Azzal persze tisztában voltam, mi állta háttérben. Én nem igazoltam külföldijátékosokat. Egyszerűen azért nem, mertakiket beajánlottak, nem ütötték meg azNB I szintjét. Érdekes, amint elkerültem,egyik légiós jött a másik után. Velük,vagyis rajtuk keresztül lehetettbizniszelni…

Januárban kerültem Tatabányára.Amikor ismét Török Józsi kezébecsaptam, azt sem tudtam, hogykiesőhelyen állunk. Négy győzelemmelkezdtünk. A végén majdnem odaértünkaz osztályozós helyre. Baromi jó kisgárda volt az. Lett volna benne fantázia.

Aztán úgy alakult, hogy Diósgyőrbementem.

Na, ez szép történet!

Még felidézni sem egyszerű, holott azegyik főszereplője voltam. Ha aztmondom, fejetlenség fogadottMiskolcon, rendkívül finom vagyok. Ahelyzet, nagyon leegyszerűsítve, ígyfestett: a DVTK kiharcolta ugyan azélvonalba jutást, a nyári felkészüléskezdetén csak az volt biztos, hogy semminem biztos. A vezetők persze ígértek ezt-azt, de semmink nem volt. Szereztemszerelést és labdát, esküszöm, az elsőedzés előtt úgy vártak, mint a Messiást.A szurkolók díjazták azerőfeszítéseinket, volt, hogy háromezrenállták körül a pályát. Minden képlékenyvolt, mégis bizakodtunk. Láttuk a fényt azalagút végén – és az nem a vonat volt.

Csakhogy az egyik nap megjelent

Kiprich Józsi, Vincze Pilu és egy Varganevű menedzser. Utóbbi elkezdte osztaniaz észt, mondván, hogy egygyémántkereskedő jóvoltából ő lesz azúj vezér. Ezt hallva majdnem bedobtama törülközőt, de a mellettem abizonytalanságban is kitartó játékosokmiatt végül úgy döntöttem, maradok.Diósgyőrnek hirtelen két csapata lett.Kiprichék öltöztek fent, mi meg lent…Mi voltunk az igazi DVTK, „Kipuék”meg próbáltak összetoborozni egycsapatot. Varga persze köddé vált. Azvolt a legszebb, amikor valaki kitalálta,hogy a két együttesből gyúrjunk egyet,úgy álljunk ki az egyik edzőmeccsre…

Tiszta kabaré volt. Hát még az,amikor pár nappal a bajnoki nyitány előtt

az állítólagos tulajdonos, Kuti Istvánfelajánlotta „Kipunak” és nekem, hogydolgozzunk együtt. Mármint hogy a Józsilegyen az edző, én pedig segítsem amunkáját.

István, te megszédültél?! Mondtamneki, hogy ezt a csapatot én tartottamegyben, vagy én vagyok az edző, vagymegyek. Kuti azonban valamilyen oknálfogva ragaszkodott „Kipuhoz”, ígybementem az öltözőbe, elbúcsúztam asrácoktól, és már ott sem voltam.Józsihoz akkor már harmincévesbarátság fűzött, nem is tudtam ráharagudni, csak nem értettem, hogyanlehetett olyan lüke, hogy bedőlt annak aVargának, akiről köztudott volt, hogy egyvasa sincs. Én közben felkészítettem a

csapatot az NB I-re, de mintha csak egyjó Formula–1-es futamról lett volna szó:a rajtot már otthon néztem…

Jó buli volt, mi?Még egy horvátországi nyaralást is

lemondtam a Diósgyőr miatt. De történt,ami történt, jó szívvel gondolok visszaarra az időszakra. Különösképp VerébGyuriékra, a bajban is összetartófutballistákra és az elképesztőszenvedéllyel megáldott szurkolókra –az engem elszállásoló hentesmesterrel,Siegel Jánossal az élen. Életemben nemálmodtam annyit szalonnáról éstöpörtyűről, mint a húsboltgarzonjában…

Miután egyértelművé vált, hogyMiskolcon sincs kolbászból a kerítés,

sokáig nem unatkoztam. Még az őszfolyamán Nyíregyházára kerültem. ASzpari tulajdonosával, Sziky GyulávalPesten beszéltem, miután kijött aLombik-pályára, ahol a Fradiöregfiúkkal játszottunk. Addig csakegyszer találkoztunk, egy NyíregyházaKertváros–Csepel Magyar Kupa-meccsen. Megegyeztünk. A cél abennmaradás volt. Ehhez kellett volnaegy klasszis kapus. És némi szerencse.Négy fordulóval a vége előtt úgyvégeztünk 2–2-re a Diósgyőrrel, hogy 2–0-ára vezettünk, az ellenféltőlkiállítottak egy játékost, a mieink megfejetlenül mentek előre. Kaptunk egygólt, majd az utolsó percben még egyet –az a Siminic talált a kapunkba, aki

Nagyváradon a játékosom volt…Lett volna lehetőség a folytatásra, de

némiképp váratlanul megkerestekGörögországból. A másodosztályúPanszerraikosz csábított. Örömmelmentem, szomorúan jöttem. Már aszerződés-aláírásnál kapkodtam a fejem,utána meg végképp. Az első bajnokinvereséget szenvedtünk, utána jött azelnök, hogy a hétvégén ennek és annakkellene játszania. Javasoltam neki, hogyő foglalkozzon azzal, amivel egyelnöknek kell, az összeállítást pedigbízza rám, ám ezen megsértődött. Még amásodik forduló előtt szakítottunk. Aztmár meg sem néztem, hogy állt fel acsapat szombaton. De sejtettem.

Ha rövid időre is, de jó volt

visszatérni Görögországba. Még akkoris, ha én egy másik Görögországbaszerettem bele. Az északi rész, ahová aszéreszi székhelyű Panszerraikosz isvaló, nem az én vidékem. Én Athénért ésa környékéért rajongok. Azt perszesajnáltam, hogy eljöttem. Hogy ígyjöttem el.

Az vigasztalt, hogy amint hazaértem,befutott egy visszautasíthatatlan ajánlat:a cimborákat, egyben régi NB I-eszsugásokat felvonultató Unione hívott.Jobban mondva: visszahívott, mertkorábban már lehettem a játékosedzője.Nagyon lelkesek voltunk, előfordult,hogy két edzésre is összejöttünk. Egyhéten.

Ennél többet a Ferguson, Mourinho

páros sem tudott volna kihozni acsapatból: feljutottunk a Budapest-bajnokság első osztályába, majd azt ismegnyertük.

És még mondja valaki, hogy nemvagyok sikeredző?!

SZÖVETSÉGI ÜGYA Szabadkikötő–Unione rangadóra

tartottam, amikor felhívott KistelekiIstván, a Magyar Labdarúgó-szövetségakkori elnöke. Nem afelől érdeklődött,hogyan állunk fel Csepelen, hanemelmondta, hogy az elnökség külföldiszövetségi kapitányt szeretne kinevezni aválogatott élére, majd nekem szegezte akérdést: ha sikerül megállapodni akiszemelttel, lennék-e a pályaedzője?

Hogyne lennék!Akkor jó, reflektált Kisteleki, mert te

vagy az első, aki vállalná…Nevet nem mondott, de ha minden

igaz, Leo Beenhakker volt az első számújelöltjük. Ismertem őt, szívesendolgoztam volna vele.

Nem sokkal később, az egyikelnökségi ülés után újra keresettKisteleki, és tudatta velem a jó hírt: énlettem a szövetségi edző!

Majd hozzátette: Bozsik Péter pedig aszövetségi kapitány.

Utána Peti hívott fel, hogy ebben afelállásban is vállalom-e.Megnyugtattam, hogy persze, vállalom.Még régebbről ismertem, mintBeenhakkert, a Honvéd ifiben játszottunkis együtt. Tudják, milyen jó futballistavolt? Csak neki nem köszönhettem úgy,hogy: „Helló, Leo…”

Petivel mindent megbeszéltünk,partnerként kezelt, sokszor kikérte avéleményemet, de a felelősség az övévolt. Tiszteletben tartottam, hogy ő a

főnök, tudtam, hogy szövetségi edzőkéntmi a feladatom. Apropó! Attól rosszulvoltam, hogy egyesek segítőkéntaposztrofáltak. Én nem segítő voltam,hanem szövetségi edző. A segítő az, akisegít Mari néninek hazahozni acekkereket a közértből…

Lelkesen vetettük bele magunkat amunkába, mit sem sejtve arról, hogy csakjátszanak velünk. Az igazság az, hogykellett nekik két balfácán, akiketbármikor ki lehetett nevezni – és akiketbármikor ki lehetett rúgni. Hogy aztánhozhassák a saját embereiket.

Aláírom, 2006. október 12-én nem lettvolna szabad kikapnunk Máltán. Aztragédia volt. Szégyen.

Pedig jól indultunk. Új-Zélandot 2–0-

ára vertük – oké, ez nem volt akkorabravúr. Addigra már leszűkítettük akeretet. Először ugyanis negyven játékosnevét írtuk fel egy papírra, első lépésbenannyit találtunk alkalmasnak arra, hogyválogatott legyen. Idővel lecsökkent alétszám huszonötre – úgy véltük, ebből ahuszonöt labdarúgóból bárki bármikorbevethető. A mag természetesenmegvolt, a rutinosabb légiósok mellékerestük a nagy jövő előtt álló fiatalokat.Egy biztos, mi nem szimpátia alapjánraktuk össze a csapatot, nálunk azelképzelhetetlen lett volna, hogy X. Y.tíz-húsz válogatottságot kap ajándékba…

Angliában 3–1-es vereségetszenvedtünk. Dárdai Pali akkora góltlőtt, hogy még én is tapsoltam. A fiúk

kiköpték a tüdejüket: három kilométerrelfutottak többet, mint az angolok. GeraZoli és David Beckham nagyjábólugyanannyiszor ért labdába. Még az isstimmelt, hogy mindketten a mitizenhatosunk előterében avatkoztakannyit játékba…

Olykor öröm volt szembesülni azzal,hogy mire képesek a srácok. Az egyikkedvencem „Gerzson” volt. Reggelenteúgy jött le a szobájából, mint aholdkóros. Mint a téli álmából felkeltettmedve, úgy dörmögte: „Mi lesz ma,Lajos bá’?”

„Mi legyen, Gerzson, mit szeretnél?”– kérdeztem vissza.

„Aludni…”Aztán kiment a pályára – és kinyílt.

Az volt az igazi élettere, ott éreztelegjobban magát. Élmény volt nézni, mitművel a labdával.

De Dárdai Paliról, Huszti Szabiról,Szabics Imiről, Torghelle Sanyiról és atöbbiekről is csak az elismerés hangjánszólhatok. Remek társaság alakult ki,nagyon megszerettem őket. Olyanfutballisták vettek körül, akik ténylegbizonyítani akartak a válogatottban. Akiknem húzták vissza a lábukat a csínyeshelyzetekben. Jellemző, hogy Lőw Zsoltbeszakadt bokaszalaggal játszotta végiga boszniai összecsapást. A csapatérdekében vállalta, hogy elkössék alábát, beszedett annyifájdalomcsillapítót, hogy attól a lipicaiménes is elkábult volna, majd harcolt,

amíg bírt. Utána meg kellett műteni abokáját…

Zenicán azt követően nyertünk 3–1-re,hogy az Eb-selejtezősorozat nyitányán4–1-es pofonba szaladtunk beleNorvégia ellen. Előtte úgy éreztük,összeállt a csapat, felkészülve várjuk amérkőzést, aztán…

A szünetben 0–3 volt.Nem Solskjaerék intéztek el minket,

mi intéztük el magunkat. Az elsőgólunkat egy rövid hazaadás előzte meg.A másodikat úgy kaptuk, hogy KirályGabi szabadrúgása után a labda nemhagyta el a tizenhatosunkat, az egyiknorvég lecsapott rá, és belőtte. Ajátékosaink annyira megdöbbentek, hogyelfelejtettek reklamálni. Holott joggal

tiltakoztak volna, hiszen a labdának elkellett volna hagynia a büntetőterületet,mielőtt bárki hozzáér. Talán még el semvégeztük a középkezdést, amikor atelefonomra érkezett egy üzenet az egyikmagyar játékvezetőtől, hogy ez a gólbizony szabálytalan volt…

A harmadik gól előtt a bedobást végzőnorvég srác addig hátrált, amíg átesett areklámtáblán… Nagyon megsajnálhattuk,mert miután feltápászkodott, hagytuk,hogy középre hajítsa a labdát, és azt istétlenül figyeltük, hogy Pedersen akapunkba bombázza.

Ettől függetlenül jobbak voltak anorvégok, gratuláltunk is nekik a végén.

Boszniában meg mi arattuk le ababérokat. Egyszer lent, másszor fent –

ez is a futball varázsa. Akik szombatonhibáztak, szerdán óriásit játszottak. Mostjöhetnék azzal, hogy a két meccs között aszakmai stáb kiváló munkát végzett, mégCsernus Imre is elbújhatott volnamögöttünk, akkora pszichológusokvoltunk, de nem lennék igazságos afutballistákkal szemben. Mert az lehet,hogy mi is hozzátettük a magunkét atalpra álláshoz, ám azt a csatát a srácoknyerték meg. Na, azon a mérkőzésennagyon jó volt magyar szövetségiedzőnek lenni. Imádtam TorghelleSanyit, ami azzal járt, hogy zrikáltam isrendesen. A végén két méterről kihagyottegy ziccert. Bekiabáltam neki, hogylegközelebb vigye közelebb a labdát…

Következett a törökök elleni ütközet.

Hatalmas szükségünk lett volna aszurkolók támogatására, de az MLSZelképesztően drága jegyárakat szabottmeg, minek következtében majdhogynemtöbb török foglalt helyet a lelátón, mintmagyar. Ettől még nem kellett volna 1–0-ára kikapnunk, de más lett volna ahelyzet, ha nem öt–, hanem harmincezrenszurkolnak nekünk. Se bevétel, sepontszerzés – nem jártunk jól.

Újabb négy nap elteltével Máltánjavíthattunk volna… Botrányoskörülmények között jutottunk el Ta’Qaliba. Mintha csak egy rosszulszervezett osztálykiránduláson vettünkvolna részt. Az UEFA simánmegbüntethetett volna minket, hiszen azelőírások szerint huszonnégy órával a

kezdés előtt már a helyszínen kellettvolna tartózkodnunk, ehelyett éjféltájbanestünk be. A meccs előtt Kisteleki Istvánazt mondta, bármi történik, a szövetségvállalja a felelősséget.

Hogy a lefújást követően ki volt abűnbak?

Bozsik Péter és Détári Lajos.Mondom még egyszer, Máltán akkor

sem lett volna szabad „sittelni”, ha akezdés előtt fél órával futunk be.Ahogyan az sem mentség, hogy aznapsemmi nem jött össze nekünk Kudarcotvallottunk, pont. Elhihetik, égett is a bőra képünkön a végeredmény miatt. Ajátékosokra mégsem tudtunk haragudni.

Minket úgy támadtak, hogy nemgyőztem kapkodni a fejemet. Jöttek

azzal, hogy nem elemeztük ki videón amáltaiakat. Kövezzenek meg érte, deerre így reagáltam: ha nekünk videóznikell a Málta elleni mérkőzés előtt, akkornagy a baj. Félreértés ne essék, egymásodpercre sem becsültük le, de egyMálta elleni találkozó végkimenetelenehogy már azon múljon, hogy másfélvagy csak negyedórát beszélünk avetélytársról.

A fiaskót követően némelyek biztosanazt várták, hogy lemondunk. De nemakartuk feladni. Még mindig hittünkabban, hogy sikeresek lehetünk. Nem atitulushoz ragaszkodtunk, hanem acsapathoz.

Még abban a hónapban mennünkkellett. A hivatalos verzió szerint azért,

mert a győri elnökségi ülésen nemfogadták el Bozsik Péter beszámolóját.Előző nap avatták fel az MLSZ-székházat. Ott váltottam néhány szótMichel Platinivel. Örült, hogy aválogatott mellett dolgozom, aranyosvolt, sok sikert kívánt. Másnap reggelegyütt mentünk Petivel Győrbe. Amikorautóba szálltunk, megkérdeztem tőle,hogy minden rendben van-e, mirebólintott.

Megérkeztünk. Peti beszámolt.Kisteleki István nem fogadta el. Azelnökség jó néhány tagja sem. Ezt csakazért furcsállottam, mert huszonnégyórával korábban, az említett ünnepségentöbben is mondták, hogy gyerekek, nyugi,minden rendben, csináljátok csak

tovább. Biztos megálmodták, hogy lekell váltaniuk minket…

Kint ültünk a folyosón, amikor kijötthozzánk Mészöly Kálmán. Azt javasolta,hogy mondjunk le. Visszakérdeztünk:miért mondanánk le?

Még egyszer bementünk, még egyszermeghallgattak bennünket, majd megintjött Mészöly Kálmán, hogy mondjunkle…

Peti lemondott.Én ugyanakkor közöltem

Kistelekiékkel: ha akarnak, rúgjanak ki,de én nem mondok le. Az elnök erre úgyreagált, hogy szövetségi edzőként nekemmás a helyzetem, mint a szövetségikapitányé, úgyhogy meglátjuk, mi leszvelem. Az MLSZ-szel korábban aláírt

szerződésem amúgy az Európa-bajnokiselejtezősorozat végéig, 2007novemberéig szólt.

Egy-két hétig nem történt semmi.November 15-én viszont Kanadátfogadtuk. Először arról volt szó, hogyazon a mérkőzésen én irányíthatom anemzeti együttest. Úgy terveztem, hamegkapom azt a meccset, utánalemondok. Tisztes búcsú lett volna.

Kisteleki István azonban VárhidiPéterre szavazott. Felvetette, hogy üljekle mellé a padra, de én nem kértembelőle. Az egész ugyebár úgy indult,hogy felkértek szövetségi edzőnek – egyneves külföldi szakember mellé. Ebbőllett az, hogy Bozsik Péterrel dolgoztam.Amit Peti személye miatt vállaltam el.

De, hogy Várhidi legyen a főnököm?!Normálisak?!

Várhidival nem volt jó a viszonyunk.Amikor a Nyíregyháza edzője lettem, ővolt a szakmai igazgató. Első este apályaedzőmmel, Szabó Andrissalmentem le vacsorázni a hotel éttermébe,ott ült Péter. Odamentünk hozzá,beszélgettünk. Nekiállt az addigivezetőedzőt, Herédi Attilát szidni.Ahhoz képest, hogy a barátja volt…Korrekt, nem? Amikor Sziky Gyula arrólfaggatott, miben segíthet nekem Várhidi,így feleltem: „Abban, hogy nem jön azöltöző közelébe.” Nyilván ő sincs jóvéleménnyel rólam, de hogy őszintelegyek, nem érdekel.

Szóval, idő kérdése volt az egész,

hogy kiebrudaljanak minket aválogatottól. Egy olyan embert kellettodarakni, aki azt tette, amit a vezérkar„kért”. Ha netán nem, abból nem kisbotrány kerekedett. A Kanada ellenitalálkozó után azért állt a bál, mert aszakmai stáb Torghelle Sanyitmerészelte becserélni, nem NémethKrisztiánt…

Még a szövetség alkalmazásábanálltam, minden kedden be kellettszámolnunk arról, mit csináltunk azelőző héten. Én olyanokat írtam, hogybetegen feküdtem otthon, de legalábbvolt időm szaklapokat böngészni,mérkőzéseket elemezni…

Érdekes módon a körülmények issokkal jobbak lettek azután, hogy

távoztunk a válogatottól. Amíg a miidőnkben jóformán arra sem volt pénz,hogy lemenjünk Debrecenbe, az utódunkkörbeutazhatta Európát. Ezt nemsajnáltam tőle, csak eszembe jutott, hogymi akkor nézhettünk meg egy légióst, haa meccsét adta a televízió…

Végül 2007 januárjában bontottunkszerződést. Én azt kértem, hogyhathónapnyi béremet fizessék ki (nemtitok: hatszor nyolcszázezer forintot), őkhármat ajánlottak. No meg azt, hogyelégedjem meg a háromhavivégkielégítéssel, máskülönben aszövetség alkalmazottjaként hétfőnSzombathelyre, kedden Debrecenbe,szerdán Zalaegerszegre, csütörtökönNyíregyházára, pénteken Sopronba

küldenek. Hétről hétre.Nagyon szép városokról van szó, de

mivel korábban már mindegyikbenjártam, nem éltem a lehetőséggel.

Az önéletrajzomban jól mutatna, hogyvoltam szövetségi kapitány is, de valamiazt súgja, az én pályafutásomból ez márkimarad.

Bár – ki tudja.Csodálatos volt a kispad mellett állva

a Himnuszt hallgatni. Egyszer még jólenne átélni. Vagy inkább többször.

PAKONYI BETYÁROKAmire álmomban sem gondoltam

volna: megkeresett a Felsőpakony.Hetvenkét óra telt el attól számítva,

hogy felbontottam a szerződésemet aMagyar Labdarúgó-szövetséggel, márisbefutott az ajánlat. Igaz, ami igaz,Gáspár Jánosnak, a klub elnökének nemkellett messzire mennie: egy utcábanlaktunk.

A válogatott után a megyei elsőosztály?

Tízből kilencen biztosan húzták volnaa szájukat – én nem. Szívesen mentem.Ráadásul újfent príma társaságbacsöppentem. Kisteleki István mindig aztmagyarázta, hogy neki olyan edző kell,aki laptoppal járkál. Sejtettem, hogy az

első felsőpakonyi edzésre kilátogat egy-két televíziós társaság, gondoltam, amígnyilatkozom, két-három hordozhatószámítógépet a hátamra kötök… Végülletettem róla.

A bajnokság végéig voltam ott.Élveztem. Amatőrökről lévén szó,mindig munka után edzettünk. Heti kétfoglalkozást vezényeltem, és amennyirekomolyan vettem, annyira odatettékmagukat a játékosok is. Jó meccseketvívtunk, a Magyar Kupában még aDabast is kiejtettük, mi voltunk apakonyi betyárok… Az addigibalhátvédet felvittem centerbe, rúgotttizennégy gólt. Ha vidékre mentünk, azellenfél szurkolói autogramot kértektőlem, fotózkodtak velem – nem

tagadom, jó volt visszatérni ebbe avilágba.

Az amatőr futball arról szól, hogy azember érezze jól magát. Nem futtattamöt-hat kilométert a fiúkkal, az edzésekenarra törekedtem, hogy élvezzék afutballt. Mindig is mondtam: abbanhajaznak a Milan ászaira, hogyugyanakkora pályán edzenek, mint ők.Habár a felsőpakonyi talaj még jobb isvolt, mint a San Siróé…

A bajnokság végén ötödikek vagyhatodikak lettünk, de mondom, nem is avégső helyezés volt a legfontosabb.Nekem például az is sokat jelentett, hogyGáspár Jánosék akkor álltak mellém,amikor „kimentem a divatból”.

Görögországba készültem nyaralni,

amikor Gendúr Laci hívott. Emlékeznek,a nagyváradi kaland is így kezdődött…Most is Vizer László Máriusz akartvelem beszélni. Ezúttal Sopronbacsábított. Megint megegyeztünk. Mielőttmunkába álltam, azért elmentemGörögországba. Kétszer is. ElőbbKrétára üdülni, majd a strandfociválogatottal Athénba. Lám-lám, azönéletrajzomba mégiscsak bevéshetem,hogy voltam Magyarország szövetségikapitánya, hiszen a strandfoci csapatotén vezettem egy ideig. Azóta is tart akapcsolat, szurkolok is a gárdának, hogyvalami nagyot alkosson. Ha kijutna egyvilágbajnokságra, talán még én isbeszállnék, és akkor hátha lenne még egyvb-gólom…

Sopronban jó kis csapat állt össze. Azelső fordulóban a Kaposvár vendégeivoltunk, 1–1-es döntetlent értünk el.Ezzel semmi gond nem lett volna, azzalviszont már igen, hogy Solymosi Péterelküldött a kispadtól. Valami olyasmicsúszott ki a számon, hogy „…ezt miértfújtad le?!” A mélyen tisztelt fegyelmibizottság három mérkőzésre tiltott el. Haén ezért ennyit kaptam, a bírót egy évreel kellett volna meszelni azért, amitaznap művelt. Mielőtt felmutatta nekem apiros lapot, nem káromkodtam (későbbmár igen…) – ennek a mérkőzésjegyzőkönyvében is utána lehet nézni.Egy jogtalan kiállítás után valóbanreklamáltam, de nem szitkozódtam.Egyébként a negyedik bíró állíttatott ki,

na, tőle azért megkérdeztem, hogykicsoda-micsoda, mert még életembennem láttam. Igaz, ahogy én nemismertem, az is benne van a pakliban,hogy ő sem tudta, ki vagyok.

Amit akkor nyilatkoztam, most istartom: egy edző már feltette a kezét,mert rossz taktikát választott, játékos isszabadkozott már, ha hibázott,játékvezetőtől viszont még egyszer semhallottunk olyat, hogy bocsánat,tévedtem. Pedig a futballtörténelembenmár erre is volt példa…

A következő körben a Honvéd jötthozzánk – és egy MLSZ-ellenőr. Azegész meccs alatt azt leste, mit csinálok.Hogy a lelátóról próbálom-e irányítani acsapatot. Nevetséges volt.

Ennél már csak az volt viccesebb,amikor kiderült, hogy Vizer kiszáll, éshirtelen megjelent egy olasz brancs.Vígjátékba illő alakok voltak egytőlegyig. Komoly befektetőknek adták kimagukat, ehhez képest Sira Pistaszolgálati autóját kérték vissza, és abbapréselődtek be öten…

A főnökük egy alacsony kis köcsögvolt. A nevét nem tudom. Akkor semtudtam. Egyik nap azt vágta a fejemhez,hogy tiszteletlenül viselkedem atulajdonosi körrel szemben. Nos, havalaki nem adta meg a tiszteletet amásiknak, az ő volt. A futballistákat issemmibe vették. Zavarta is őket, hogy atragikus anyagi helyzet miatt zacskósleveseken éltek? Amikor a fizetési

szándékuk felől érdeklődtem náluk, aztválaszolták, hogy hétvégén hazamennek,és hétfőn hozzák a pénzt. Mondtam is,nagy szerencse, hogy a Sira kombijátkérték el, mert abban elfér a sok lóvé…

A vak is látta, mire megy ki a játék: asaját emberüket akarták a kispadraültetni. Tervüket a kilencedik forduló,illetőleg a Mór elleni kupabúcsú utánvéghez is vitték. Holott a bajnokságbanegyre jobban álltunk, tizenegypontunkkal a középmezőny aljánhelyezkedtünk el. De mennem kellett,mert valamelyik jó nevű maestro szemetvetett a helyemre. Elhihetik nekem,jártas vagyok az olasz labdarúgásban,ám arról az illetőről, akit kineveztekhelyettem, életemben nem hallottam.

Sem azelőtt, sem azóta.Az itáliai különítmény korrektségéről

mindent elmond, hogy miután elküldtek,nem engedtek be a stadionba. Mitgondoltak, el akarom lopni azuhanyrózsát?

Azért a Sopronért kár volt. Jó kiscsapat lehetett volna. Az olaszokténykedésének „köszönhetően” az MLSZ2008 februárjában kizárta az egyesületetaz NB I-ből.

A városnak azóta sincs élvonalbeliklubja. Vajon ezért ki vállalta afelelősséget?

Miközben a soproni futball a múltködébe veszett, én visszatértem azötödosztályba. Nem a magyarba, agörögbe. Az Unione és a Felsőpakony

után a Pórosz lelkes amatőrjeiveldolgozhattam. Mondhatni, hogyelszigetelve a külvilágtól, hiszenPóroszra csak komppal lehetett eljutni.Ha idegenbe mentünk, mindighajókáztunk egyet. Négy hónapottöltöttem ott, csodás nyaralás volt. Mégkaptam is érte havonta ötezer eurót. Akellemest kötöttem össze a hasznossal:kicsit kitisztítottam a fejem az otthontörténtek után. Ezenfelül Pórosz négyezerlakosából háromezer Olympiakosz-drukker volt… S a siker sem maradt el:a bajnokságot megnyerve feljutottunk anegyedik ligába. A pályánk atengerparton volt, ha valaki a kelleténélnagyobbat rúgott a labdába, meg ismártózhatott, miközben kihalászta a

vízből…Nem állítanám, hogy már-már

elviselhetetlen feszültségben teltek anapjaim. Reggel felkeltem,megreggeliztem, elment a fitneszterembe,megebédeltem, pihentem, edzésttartottam, aztán vagy otthon vacsoráztam,vagy étteremben. Ha időm engedte,ellátogattam Athénba, még Olympiakosz-meccsen is jártam. Ha hiányzottMagyarország, a dekóder segítségévelfogható otthoni adókat néztem… Annyiraazért nem vágytam haza. Csak a munkanem elégített ki. Ha megkeresett volnaegy másodosztályú, vagy egy, a feljutástcélul kitűző harmadosztályú csapat, igentmondok. Még telefonos segítséget semkértem volna…

Végül a Siófok hívott. Görögtengerpart helyett magyartenger-part…Nemes Ferivel tárgyaltam először, aklub Minarik Edéje, a jelenlegi szakmaiigazgató, Horváth Károly vitte akkor amásodik csapatot. A nyári felkészüléssorán már az én munkámat is segítette.Az első játéknap után minden szép volt:a Videotont vertük 1–0-ára. Utánavereség vereség hátán. Legtöbbször csakegy góllal kaptunk ki. A tabellánazonban a pontokat számolják, ésazokból nekünk nem volt sok. AmikorNemes Ferenc decemberben úgy döntött,hogy nem velem képzeli el a folytatást,egy rossz szavam sem lehetett. Nem isvolt.

Hovatovább úgy egyeztettünk, hogy

bár a helyemet átadom Aczél Zoltánnak,maradok Siófokon, és az utánpótlásértfelelek majd. A Vecsés azonban márjanuárban „közbeszólt”. Mégiscsakszakmai igazgatónak hívott… Atizennegyedik helyről indultunk, atizenegyedikre kapaszkodtunk fel. Ha azutolsó fordulóban nyerünk, kilencedikekis lehettünk volna. Mondjuk, sokesélyünk nem volt rá: 5–1-re kaptunk kia Fradi-pályán. Még le sem fújták azösszecsapást, amikor én már apestszentimrei Két Rája sörözőbenültem… Kicsit felment a pumpa.Ahelyett, hogy simán győztünk volna, azegyenlítésünk után úgy elszúrtuk ameccset, hogy életem addigi negyvenhatévében olyat még nem láttam. Négy perc

alatt kaptunk három gólt. Volt hátra mégnyolc perc, de nem bírtam tovább.Felálltam, és eljöttem. A kocsimszerencsére közel állt a kijárathoz, dugósem volt, így hamar hazaértem…

Ennyire azért nem volt vicces ahelyzet. Mi több, idegbeteg voltam. Aznem fordult meg a fejemben, hogy afutballisták eladták a mérkőzést, ám avédelemre olyan dühös voltam, hogy aztel nem tudom mondani. Még úgy is, hogytudtam, nem maradok Vecsésen. De azÜllői úton akkor sem lehet ígyleszerepelni! Ahogy vonultam le apályáról, a szurkolók nem szóltak be.Meglehet, azt hitték, hogy amellékhelyiségbe igyekszem…

Akkor elegem lett mindenből.

Abból, hogy – tisztelet a kivételnek –sokan az én nevemből akarnak megélni.Hogy azért hívnak mindenhova, mertvelem el lehet adni a csapatot. Utáltam akiszolgáltatottságot, utáltam, hogyszórakoznak velem. 2009. június 13-án,a Ferencváros–Vecsés mérkőzés 83.percében betelt a pohár.

Egy-két hónap elteltével persze márkiürült. És jött is az újabb telefonhívás –2009 szeptemberében. „Ahoj, Dubčekvagyok, Tornalja polgármestere.”

Igen, a rádiós Dubček. VagyisDubovsky László. Feltett szándéka volt,hogy az akkor a rimaszombati területibajnok első osztályában vitézkedő FKTornalából nagy csapatot csinál.Hároméves szerződést kötöttünk,

szakmai igazgatóként számított rám. Itt isminden szépen indult. Nekem nem iskellett kimennem az edzésekre, csak abajnokikra. Ez havonta négy kiruccanástjelentett. Mérkőzés előtt és utánbeszélgettem az edzővel, közben nem.Ha kikérte a véleményemet, szívesenmegosztottam vele, de nem szóltam belea dolgába. Örömmel bukkantam fel ameccseken, hiszen arrafelénépünnepélynek számított mindentalálkozó. Hát még akkor mekkorafieszta volt, amikor bajnokok lettünk!

A meseszerűen alakuló történetetazonban szomorú véget ért. Miután márkét hónapja elfogatóparancs voltérvényben ellene, 2010 szeptemberébenletartóztatták Dubčeket. Hivatali

jogkörrel való visszaélés és hűtlenkezelés volt a vád ellene.

Egészen addig a napig, amíg arabkórházban öngyilkos nem lett…

Számomra volt visszaút: 2010novemberében ismét a Vecsés edzőjelettem. Szép csendben dolgoztunk,aminek meglett az eredménye: abajnokságot a hetedik helyen zártuk. Akövetkező szezont is velem kezdte el acsapat, de egy vereség és egy döntetlenután vettem a kalapom.

Nem küldtek.Hívtak…

KILENCKERHarmadszorra csak összejött…

Először 2005 nyarán álltam közel ahhoz,hogy a Ferencváros vezetőedzője legyek.Miután hazatértem a Panszerraikosztól,háromszor tárgyaltam Furulyás Jánossal,méghozzá a még játékosként megismertvácszentlászlói Zöld Mező MGTSZirodájában. A klub akkori elnöke végülGellei Imre mellett tette a voksát, engempedig azzal vigasztalt, hogy „ne aggódj,Döme, leszel te még a Fradi edzője”.

Nem sokon múlott, hogy 2007áprilisában beteljesedjen a jóslata.Akkor a Felsőpakonynál voltam. Aszerződés nem azért hiúsult meg, mert apakonyiak nem engedtek el… Sokkalinkább azért, mert – Gellei Imre

lemondása után – az FTC vezérkaravégül Zoran Kunticsot választotta.Utólag visszagondolva nagy jelenet volt:amikor tárgyaltak velünk az elöljárók, aszékházban összefutottunk Zorannal.Fogalmunk sem volt arról, hogy a másikmiért van ott…

Aztán Furulyás Jánosnak mégiscsakigaza lett. A zöld-fehérek vezetői 2011augusztusában ismét megkerestek.Először az egyik belvárosi plázakávézójában találkoztunk, majd aFidesz-székházban, ahol Kubatov Gáborklubelnök közölte velem a jó hírt: énvagyok a csapat edzője! Egy gond voltcsupán: csütörtökön egyeztünk meg, de avezetők kérésére a következő hét elejéigtitokban kellett tartanom, hogy én veszem

át a Fradi irányítását. Nem voltegyszerű…

A hivatalos bemutatást követőenvégre nekiláthattam dolgozni.Mondhatni, nehéz helyzetben vettem átaz együttest, hiszen hét forduló után a 14.helyen állt – mindösszesen két ponttal. Asereghajtó Zalaegerszeget egy ponttal, azÚjpestet csak a jobbgólkülönbségünknek köszönhetőenelőztük meg. Nem mintha ezmegrémisztett volna. Sőt, ha kihívástkeres az ember, éppen ilyen feladatravágyik. Úgy voltam vele: 48 esztendősenkészen állok arra, hogy a Ferencvárosélére kerüljek! Papíron a biztosbennmaradás volt a cél – máscsapatoknál ezt talán még el is fogadják,

de nem a Fradinál!Elődeim aligha szállnak velem vitába,

és talán az utódom is egyetért velem:amekkora megtiszteltetés az FTCedzőjének lenni, akkora nyomással isjár. Ügyelned kell minden lépésedre,figyelned kell minden szavadra.Ugyanakkor élvezel minden pillanatot,amelyet a klubnál töltesz.

Amikor átvettem a csapatot, azelődömmel, Prukner Lászlóval nembeszéltem. Sosem láttam értelmét annak,hogy valaki a korábbi edzőveltanácskozzon. Egyszerű: neki is megvoltaz elképzelése arról, hogyan lehet jócsapatot csinálni, ahogyan nekem ismegvan. Ő Szabót erőltette a balszélen,én Kovácsot fogom.

A játékosok normálisan fogadtak.Balog Zolival, Rósa Dinivel és LisztesKrisztiánnal még szerepeltem is egycsapatban. Nem csak ezért, de úgygondoltam, ez a három futballista méltóarra, hogy a pályán, illetve az öltözőbenis összefogja a társaságot. A múltjukmindenképp erre predesztinálta őket.Nekik sem volt könnyű dolguk, ámmindent megtettek azért, hogy a csapattényleg csapat legyen.

Bevezettük, hogy a délelőtti edzéselőtt együtt reggelizzen a társaság. Hatízkor volt edzés, akkor háromnegyedkilencre kellett jönni, az érkezést egykönnyű étkezés követte, fél tízkor mármindenki az öltözőben volt, ahova én tízperccel tíz előtt mentem be, hogy

megbeszéljük a napi teendőket, pontbantízkor pedig elkezdődött a foglalkozás. Aprogramot mindenki egész hétre előretudta, és természetesen azt is, hogy hol smikor van találkozó, és milyenszerelésben kell jönni. Hogy ezen a térenrend legyen, azért Balog Zoliék feleltek,ahogyan azért is, hogy a szerelést, akulacsokat, a labdákat melyik fiatalhozza.

Igyekeztem mindent tisztázni az elején.Voltak persze próbálkozások – miért isne lettek volna, megboldogult futballistakoromban én is próbálkoztam ezzel-azzal… –, a késés utáni büntetésmértékét például szépen le akartákfaragni a srácok. Egy perc ezer forintvolt – ők százra gondoltak. Végül maradt

az ezer. Becsületükre váljon, hogy aki„vétkezett”, zokszó nélkül fizetett. Hacsak három másodpercet csúszott, akkoris.

Vecsésről érkeztem az Üllői útra.Papíron nem nagy távolság, legfeljebbtizenöt kilométer lehet, a valóságbanviszont… A Fradi-pályán játszani avilág egyik legszebb dolga. Csakúgy,mint a Fradi kispadján ülni – vagymellette állni. Ha engem kérdeznek,idehaza három visszautasíthatatlanajánlat létezik: a válogatotté, a Honvédéés a Ferencvárosé. Ezt megelőzően anemzeti, valamint a kispesti együttestmár volt szerencsém irányítani, a Fraditmég nem. Ezért is éreztem úgy, hogymegkaptam életem nagy esélyét, amikor

augusztus 30-án kineveztek szakmaiigazgatóvá.

S hogy milyen a sors: az elsőmeccsemen azt a Zalaegerszegetfogadtuk, amelynek vezetőedzőjét úgyhívták, Prukner László. Oláh Lóri ésTóth Bence góljával nyertünk. Akkorakő esett le a szívemről, hogy azDovernél sem lógott volna ki a sorból…A kezdésig azért voltak bennemkételyek. Nem vagyok aggodalmaskodótípus, de a ZTE elleni mérkőzés előttmindent kétszer átgondoltam. Volt, amitháromszor. Jó lesz így? Igen! Vagy nem?De! Biztos?…

Hála az égnek, a bemutatkozás jól sültel. A sikeres rajt már csak azért is fontosvolt, mert a következő három bajnokin

kikaptunk. Győrben, Kecskeméten, majda Videoton ellen hazai pályán. Azt nemállítom, hogy a harmadik vereségetkövetően sorsdöntő találkozókövetkezett, ám az kétségkívül jót tett alelkünknek, hogy Pápáról győztesentértünk haza.

Főleg a derbi előtt…Az Újpest elleni 3–0 után éreztem,

hogy elfogad a közönség. A csapatonakkor már lehetett látni a fejlődés jeleit.A lilák ellen jól játszottunk. Abban akilencven percben minden jól alakult.Illetve: majdnem minden. Gyorsanvezetést szereztünk, majd büntetőhözjutottunk. Amikor Kassai befújta, akkorvettem észre, hogy a legjobbítéletvégrehajtóink a kispadon

ücsörögnek… Amikor láttam, hogyHakola a kezébe veszi a labdát, aztmondtam magamban: legalább vanönbizalma, rúgja ő. Kihagyta… Habelövi, padlót fog az Újpest, és akkorakár a hatgólos győzelem is meglehetettvolna…

Persze a háromgólos sikernek isrettentően örültünk. Én még annak is,hogy a csereként bevetett LisztesKrisztián az utolsó percben gólt fejelt. Aderbit megelőzően 99 NB I-es fellépésvolt a háta mögött, a meccs előttmondtam is neki, úgy készüljön, hogybiztosan beáll. Így kell beszállni, nem?

Sok haverom fradista. Ahogy beindulta gépezet, egyre többen érdeklődteknálam. Mi volt? Mi van? Mi lesz?

Nos, az volt, hogy nyertünk, az van,hogy kezdünk összeállni, és az lesz, hogydolgozunk tovább tisztességgel.

Bár az is megesett, hogy az edzésennem csináltunk mást, csak beszélgettünkés kártyáztunk…

A Pápa elleni győzelem utánnyilatkoztam ezt. Hogy üzentem-e ezzelvalakinek? Korda Györgynek… A viccetfélretéve: nem üzentem senkinek. De havalaki magára vette, azzal nem tudok mitkezdeni.

Amúgy pedig: végigkiabálom ameccset, majd jóformán még fel semharsant a hármas sípszó, de márszáznyolcvanas pulzussal nyilatkozom.Naná, hogy köhögök és krákogok, naná,hogy olyanokat mondok, amit tíz perc

elteltével nem biztos, hogymegismételnék. Érdekes,Németországban és Angliában vanlegalább fél órájuk a menedzsereknekarra, hogy a lefújást követően rendezzéka gondolataikat, és úgy álljanak azújságírók elé. Aki meccs közbenmelegítőben van, addigra átöltöziköltönybe. Ha nagyon megéhezett, mégegy-két falatot is be tud kapni. Nálunkmeg még be sem mentél az öltözőbe,hogy gratulálj a játékosaidnak, esetlegmondj egy-két vigasztaló szót, márisnyilatkoznod kell.

Én mindig igyekszem elegáns lenni.Nem hallgathatom el: még stylistom isvolt… A megjelenés számomra azért isfontos, mert én minden NB I-es

mérkőzést ünnepként élek meg. Siófokonés Nyíregyházán ugyanúgy annaktekintettem, mint a Fradinál.

Örültem, ha nyertünk, örültem, ha jóljátszottunk, de az össznépi ünneplésbőlnem vettem ki a részem. Lehet, hogymaradi vagyok, de azt meghagytam alabdarúgóknak és a drukkereknek.Sosem szerettem azokat az edzőket, akikegy-egy győzelem után elkezdtek a B-közép előtt ugrálni. Vereség után megamilyen gyorsan csak tudtak,beslisszoltak az öltözőbe…

A Fradinál az volt a legnagyobbproblémánk, hogy milyen feladatotadjunk a játékosoknak. Mert kijöttekdélelőtt edzésre, utána megebédeltek,aztán legtöbbször szabad volt a

délutánjuk. A fiatalok beültekvalamelyik bevásárlóközpont trendikávézójába, de nem ám egymássalbeszélgettek – a telefonjaikatnyomogatták. Sőt, az öltözőbe érve máraz volt az első dolguk, hogy megnézzék,hívták-e őket, kaptak-e üzenetet,csetelhetnek-e valakivel.

Ez nem az ő kritikájuk, hanem a maivilágé. Csakhogy ez odáig vezet, hogyezek a fiatalok messze nem foglalkoznakannyit a focival, amennyit kellene.

Azért akadnak kivételek!Holman Dávid nálam debütált az NB

I-ben. Örülök, hogy az elmúltidőszakban bizonyította, mégsem vagyokolyan hülye a focihoz, mint azt egyesekterjesztik… Dávid nagy tehetség, szívből

kívánom neki, hogy sokra vigye! (Csakazok, akik most a vállát veregetik, akkoris legyenek mellette, amikor esetlegrosszabbul megy a sora.) Ő még ténylegtalentum – legalábbis húszévesen az énszememben az. Huszonegy fölött azonbanmár nem szerencsés valakire ráaggatni a„tehetséges” jelzőt. Akire, teszem azt,huszonhárom éves korában azt mondják,hogy tehetség, az inkább már meg nemértett zseni…

Tudják, mi volt számomra alegkönnyebb a IX. kerületben? Hogy ajátékosokkal megtaláljam az összhangot.Előtte sok mindent hallottam, hogy azelőző edzőnél így volt, úgy volt, amúgyvolt. Ezzel nem foglalkoztam. Nekemegyetlen dolgom volt: a rendelkezésemre

álló idő alatt a lehető legjobb csapatotösszeállítani.

Ezért is mentünk el 2012 februárjábanaz Egyesült Államokba. A túra első fele,a detroiti fejezet még jól zárult. A RiverPlate ellen játszottunk egy jó meccset,aztán megvertük a Vasast. Akkor mégminden rendben volt. A problémák ottkezdődtek, amikor átmentünk Dallasba.Ott a szervezők nem tették le azelőzetesen beígért pénzt, ezért elmaradta torna. Egy hetet kellett kihúznunk.Megoldottuk, de el tudtam volnaképzelni ideálisabb helyszínt is azedzéshez az egyik iskolabaseballpályájánál…

Jobb lett volna korábban hazajönni,de meg volt kötve a kezünk. Mindent jó

előre lefoglaltunk, harmincötrepülőjegyet nem lehetett csak úgyátíratni. Végül is két edzés maradt elcsupán, a Vasassal még egy meccset isjátszottunk. Igaz, kispályán…

Ennél kellemesebb élmény: ülünk adetroiti szállodában, amikor egyszercsak arra kapjuk fel a fejünket, hogyfelzúg a „Hajrá, Fradi!”. A hangirányában nézünk: négy zöld-fehér mezeslegény lép be az ajtón. Amerikában,illetve Kanadában élő fradistáktoppantak be. A világ egyik legszebbszakmájával rendelkező,zongorakészítőként dolgozó Ákosvezetésével csak azért utaztak több százkilométert, hogy minket lássanak. Óriásifigurák voltak. És ahány sört

legurítottak…Ezen a ponton tisztázzuk: nem felel

meg a valóságnak, hogy aFerencvárossal kötött szerződésembebelevették, hogy nem ihatom. Amikor ezmegjelent valamelyik bulvárlapban,kérdőre vontam a vezetőket: mi ez ahülyeség?! Három-négy naprakiborítottak. Még úgy is, hogy tudtam,egy szó nem igaz az egészből. Hiszen, haigaz lett volna, és ezt elmondják asajtónak, azzal szerződés-szegéstkövetnek el, merthogy az FTC és DétáriLajos között született megállapodásrészletei üzleti titkot képeznek.

Furcsálltam, hogy ilyen cikk született,de túltettem magam rajta.

A Honvéd elleni meccs előtt sem

akadt semmilyen problémám. Utánaannál inkább zabos voltam, mert a bírókét hatalmas bakit követett el.„Elfelejtett” felmutatni két piros lapot akispestieknek. A mérkőzés végül nemhozott gólt. Vesztettünk két fontos pontot.És elvesztettük a kulcscsonttöréstszenvedő Somáliát. Kiesése nagyérvágás volt, mert a gyorsaságáraépítettünk. Amikor átvettem a csapatot,kérdeztem, ki ez a srác. Mondták, hogyegész gyors, de csak úgy elvan. Amikorazt láttam, hogy egy ütközés után Ottenmég fel sem tápászkodott, amikorSomália már rég felpattant, és azidőközben megkaparintott labdával akapu felé nyargal, tudtam: a hasznunkralesz.

Maradva még a Honvéd ellenibajnokinál. Előtte téma volt, hogy akkorén most kispesti vagyok, vagy fradista.Sokan foglalkoztak ezzel. Túl sokan.Holott nem kell ezt túllihegni: számomrakét fontos klub létezik Magyarországon,a Honvéd és a Ferencváros. Az Államilakótelepen jóformán mindenki fradistavolt, de amikor a Honvédhoz kerültem,már piros-fehér zászlóval mentem ki ameccsekre. A klubhoz azóta is kötődöm.A mai csapathoz, jobban mondva annaktulajdonosához nem. Amikor PuskásÖcsi bácsi mellett egy – azóta már réglelépett – brazil légiós portréja került kia „Büszkeségeink” feliratú táblára,akkor az összes régi nagy játékosnak aztkellett volna mondania: köszönjük, hogy

eddig itt lehettünk, de ide többé nemtesszük a lábunkat. Félve kérdem,nehogy kitiltsanak még a XIX. kerületbőlis, egy Tichy– vagy egy Kocsis Lajos-fotó nem lett volna hitelesebb?

Ami a IX. kerületet illeti, arról voltegy álmom. Szerettem volna az új Fradi-stadionban rendezendő első bajnokin akispadon ülni. Aztán persze az aztkövetőkön is… Jelen állás szerint eznem adatik meg.

Lehet, hogy egy-két edzésen nekem isbe kellett volna állnom…

Hogy miért nem tettem? Azért nem,mert ha pályán vagyok, nem tudok úgyfigyelni, ahogy kellene. S azért sem, mertnem vágytam arra, hogy rólam szóljon atréning. Tudniillik volt olyan edzőm, aki

beszállt közénk, sőt, elrugdosta aszögleteket és a szabadrúgásokat, aztánamikor jött a meccs, és szöglethez vagyszabadrúgáshoz jutottunk, senki nemtudta, mit tegyünk…

Játékosként volt bőven lehetőségemarra, hogy a pályán megmutassam, mittudok. Utána már minek erőlködjem?Futottam én eleget harmincnyolc éveskoromig, nem hiányzik, hogy edzőként afutballistákkal szaladgáljak!

A Fradi edzőjeként akkor is jobb, haidőnként a hátad mögé nézel, amikor futa szekér. Rólam is elterjesztették, hogynem mentem edzésekre. Hogy mitszóltam ehhez? Már semmit.

A szezon végéhez közeledvemindazonáltal már érezni lehetett, hogy

valami nem stimmel. Akkor már ajátékosok is megtudták, hogy közülük kimegy, ki marad. A nyári felkészülés alattbesétáltam az öltözőbe, és mondtam afutballistáknak, illetve a kollégáimnak,hogy „uraim, ha nem érünk el eredményt,öt meccsünk van, és vége”.

Négy lett belőle.A Megyeri úti derbin 2012. augusztus

19-én legalább a döntetlenrerászolgáltunk volna. A 94. percbenazonban jókorát hibáztunk… Ha akkormarad az 1–1, szerintem én ismaradhattam volna – a soron következő,Honvéd elleni meccsig biztosan.

Az elküldésem igazán akkor fájt,amikor az új edző érkezésével hirtelentele lett a pénztárca. Volt miből igazolni,

jött is vagy tizenöt futballista… Tőlemmég azt kérték, hogy egy: maradjon benta csapat; kettő: építsem be a fiatalokat;három: ezek a fiatalok lehetőlegmagyarok legyenek, akikre hosszú távonlehet alapozni.

Az újpesti meccs után volt egy közösvacsora az Üllői úton. Rossz hangulaturalta persze, de a vezetők azt mondták,ne zuhanjunk össze, minden rendben van.Ebben a tudatban váltunk el egymástól.Amikor már hazafelé tartottam, akkorhívtak, hogy holnap tízkor menjek már bea székházba.

Abban a pillanatban tudtam, nekemlefőtt a kávé.

Nem is aludtam nyugtalanul. Másnaptízkor ott voltam, Orosz Pálék közölték

velem, hogy a tulajdonosi kör úgydöntött, váltani kell. Megköszöntem alehetőséget, két-három perc alattmegegyeztünk a szakítás részleteiben,majd hazamentem. A következő edzéselőtt elbúcsúztam a csapattól is. Az voltaz igazán rossz érzés, nem az, amikor aszemembe mondták, hogy mennem kell.

Az is bántott, hogy szerintem túl koránmenesztettek. Az első vereség után. Ha aHonvédtól is kikaptunk volna, aztmondom, nyugodtan rúgjanak ki, de hogyígy lett vége, amiatt sajgott a lelkem.

Utólag az ember már másként látbizonyos dolgokat, habár most mármindegy, így alakult.

Bár afelől kétségeim vannak, hogy ahétfői menesztésem után tényleg egy nap

alatt találtak új edzőt a vezetők, vagyesetleg már korábban képben volt azillető, urambocsá’, egy-kétmérkőzésünket meg is tekintette…

Ettől függetlenül nem haragszom, nemharagudhatok senkire. Ha a Fradiragondolok, inkább az Újpest elleni 3–0jut eszembe, mint az a vasárnap estitelefonhívást.

Immár tapasztalatból mondhatom:akkor érzi meg az ember, hogy mit jelenta Ferencváros, amikor nap nap utánbenne él. Amikor a Fradi edzője vagy,naponta van százötven telefonod.Amikor kirúgnak, jó, ha ketten felhívnak.

Lennék még egyszer edző az Üllőiúton.

S nem azért, mert szeretek

telefonálni…

HOSSZABBÍTÁS, 1. FÉLIDŐMexikó kapcsán azt mondtam, nem

akarok úgy meghalni, hogy én lőttem azutolsó vb-gólunkat, de az igazság az,hogy most már kezdek félni… Nemtetszik, egyre inkább nem tetszik, amitlátok a magyar futballban.

Kezdjük az utánpótlásnál. Ott kellenea legjobb edzőket foglalkoztatni, őketillene tisztességgel megfizetni. Akorábbi jó játékosokra pedig rá lehetnebízni a hat-tizenkét éves gyerekeket.Nekik kellene megmutatni, hogyan kelllőni, cselezni, passzolni. Ez mindenkinekjó lenne: a srácok olyanoktóltanulhatnának, akiktől valóban érdemes,míg a „tanárokat” nem fenyegetné az aveszély, hogy a visszavonulásuk után

nem találják a helyüket az életben…Néha megnézem egy-egy gyerekcsapat

edzését. Amikor azt látom, hogy alurkókat körbe-körbe futtatják, arosszullét kerülget. Hahó! Ezen a szintennem az erőnlét a fontos, hanem az, hogya gyerek szeressen focizni.

S ahogyan az erőnlét, úgy az eredménysem lényeges. Tudják, mi sorsdöntő? Aképzés. Na, az fontos. Az a legfontosabb.

Egyszer odajött hozzám egy edző,verte a mellkasát, hogy hatszor voltbajnok az ifjúsági csapatával.Gratulálok, mondtam, és hány játékostadtál fel az első csapatba?

„Egyet sem…”Ja, akkor tényleg jó munkát végeztél,

pajtás.

Ennél van rosszabb is. Amirőlmindenki tud, de senki nem beszél.Nevezetesen arról, hogy sok helyenegyes gyerekek csak azért rúghatnaklabdába, még neves csapatokban is, mertaz apjuk fizet az edzőnek. Vagy azanyjuk…

Könyörgöm, egy gyerek ne azértjátsszon, mert a szülei fizetnek érte acsapatnak, hanem azért, mert ügyes. Belesem merek gondolni, hány tehetségünkkallódik el azért, mert az ő családiháttere nem olyan jómódú, mintmásoké…

Engem ritkán kérdeznek a magyarfutballról. Biztosan félnek tőle, hogymegmondom a magamét… No, de majdmost!

Ami Magyarországon zajlik, aztarthatatlan. Ne kábítsuk magunkat:jelenleg Andorra, Luxemburg és Máltaszintjén vagyunk. A Kormánymilliárdokat öl a futballba, ez rendkívülbecsülendő, csakhogy ez nem elég.Ahhoz, hogy végre elinduljunk felfelé,mindenekelőtt a szakmai oldalt kellenerendbe tenni.

Zavar például a rengeteg légiós. Én azNB II-ben és az NB III-ban nem isengednék külföldit játszani. Azélvonalban sem sokat. Amikor a Serie Atopon volt, a klubok három-háromkülföldit nevezhettek be egy meccsre. Alegjobbakat igazolták. Matthäus,Klinsmann és Brehme az Interben,Gullit, Rijkaard és Van Basten a

Milanban, Maradona, Careca és Alemaoa Napoliban Julio César, Kohler ésHässler a Juventusban, Aldair, Bertholdés Völler a Romában játszott…

Készséggel elismerem, az erősítéstjelentő légiósnak helye van az NB I-ben.Őt meg is kell fizetni. Cserében egy,azazhogy két dolga van: a pályán legyenvezéregyéniség, a pályán kívül pedigpéldakép.

Piszkálja a csőrömet jó néhánytehetség hozzáállása is. A menő séró mármegvan, a színes cipő szintúgy, a dumasem rossz – kár, hogy egy-két kivételtőleltekintve, teljesítmény még nincsmögötte. Nálunk a tizenkilenc évesgyerek meg van sértődve, ha nem játszikaz NB I-ben. Az ifjú zseni menjen csak

le egy évre Kisvárdára, Békéscsabáravagy akár Komlóra, rúgjon egyszezonban tizennyolc gólt – és meglátja,a Fradi éppúgy tárt karokkal várja majd,mint a Honvéd.

A gond az, hogy mi már akkor azthisszük, hogy vagyunk valakik, amikormég senkik vagyunk.

Mit értünk el azóta, hogy kijutottunk amexikói vb-re?

Más országokban építkeznek avilágbajnoki részvételből, nálunkMexikó után rombolás következett. Amimegváltozhatott, az rossz iránybaváltozott.

De azért van remény.Remény mindig van. Jó, hogy épülnek

a stadionok. Töretlenül bízom abban

(mást úgysem tehetek…), hogy idővelminél több fiatal, minél több sajátnevelés jut majd szóhoz. Biztos, hogyvan még Kovács Istvánunk, RadóAndrásunk, Gyurcsó Ádámunk, HolmanDávidunk, Vernes Richárdunk ésKleinheisler Lászlónk. Csak meg kelladni nekik is a lehetőséget. Ha hibáznakegyet, kell, hogy kapjanak egy másodikesélyt. De ha úgy adódik, egy harmadikatis!

Minden tiszteletem a klubvezetőké,legfőképp azoké, akik saját pénzüket semsajnálják a magyar futballra, denémelyikük változhatna az előnyére. Holvan olyan, hogy ha valaki nemhosszabbítja meg a szerződését –ráadásul jóval annak lejárta előtt… –,

száműzik a csapatból?! Nálunk. Az egyiknap még kint díszeleg a játékos fotója astadion bejárata fölött, mint a klubbüszkesége, másnap meg lezavarják atarcsiba, mert nem úgy táncol, ahogy atulaj fütyül.

Bosszant az is, hogy egyre többkülföldi szakembert alkalmaznak itthon.Olyanokat, akik bármit megtehetnek.Akik szabadon igazolhatnak, akik mindigmegmondják a frankót. Akik azt istudják, hogy nekünk mit kellenecsinálnunk. Nem tartozom semmilyenbrigádhoz, így körön kívülikéntmondom: vannak nagyon jó magyaredzők, egy sansz talán nekik is járna.Egyáltalán nem korrekt, hogy amíg amagyar edzőnek egyből „virítania” kell,

addig a külföldi eredménykényszernélkül dolgozhat, mondván, ebben abajnokságban a jövő csapatát építi…Voltak, vannak, és bizonyára lesznek isjó munkát végző külföldi edzők nálunk,előttük megemelem a kalapom, de azt nevárja senki, hogy csak azért hasra essekegy szakember előtt, mert„leereszkedett” hozzánk.

Én speciel azokat a trénereket semtartom sokra, akik jó esetben hárommeccsen léptek pályára az elsőosztályban. Aki hajdanán nem szagoltbele a profi világba, hatalmas hátránnyalindul azokkal szemben, akik nem csak astadiontúrák alkalmával fordultak megegy élvonalbeli csapat öltözőjében.

Nekem még viszonyítási alapom is

van. Az edzésmunka terén is.Az itthoni és a németországi edzések

között nem volt nagy különbség. Illetvemégiscsak volt. Mert amint a németpályára lépett, nem ismert tréfát.Frankfurtban még a cicázás is vérrement. Aki Németországba szerződik,hamar megtanulja, hogy az ottaniakmindent komolyan vesznek. Jómentalitás. Ezért is tartanak most ott,ahol tartanak.

Görögországban az volt a legnagyobbprobléma, hogy úgy gondolkodtak: afelkészülés alatt jól meghajtanak minket.Ahogy elkezdődött a bajnokság,visszavettek a tempóból – ha nemfigyeltél magadra, ennek a fizikumodlátta kárát. Mindez persze megváltozott,

amikor Imre bá’ átvette azOlympiakoszt, na, akkor visszatért azéletembe a Kispesten megismert szigorés azzal együtt a kőkemény edzésmunka.Nekem történetesen nem volt bajomvele, hiszen én mindig szerettem edzeni,ám egy-két görög legény mintha nemzárta volna a szívébe az öreget… Nemazt mondom, hogy utáltak edzeni, de havalaki nem követelte meg tőlük a melót,lazsáltak. Az ő mentalitásuk meg ilyen.

Olaszországban ráálltunk arra, hogy avasárnapi bajnokit a hétfői szünnapkövette. Kedden volt egy edzés, szerdánkettő, csütörtök pedig egy alacsonyabbosztályú csapat ellen vívtunkedzőmeccset. Pénteken félórányi erőnlétiedzés, utána szabadfoglalkozás. Ha

akartál, kapura rúgtál, ha úgy tartottakedved, lábteniszeztél, de akkor semszólt senki, ha bementél masszíroztatni.A szombati edzés eleje egy pörgősbemelegítéssel telt el, majd következettaz egymás elleni játék, aztán tíz perclevezetés, és vége. Nem mondhatni, hogytúlságosan megerőltető lett volna… Azén időmben még nem volt annyitaktikázás, mint manapság, ám egy-kétidősebb mester azért erre is nagyhangsúlyt helyezett. Franco Scoglio, akitnem véletlenül becéztek Professzornak,például úgy gyakoroltatta velünk atolódást, hogy közben rögbiztünk. El istört az ujjam…

Svájcot és Ausztriát már nem említem.Azaz… Egy mondatban mégiscsak

visszatérek: 2008-ban mintha ez a kétország rendezte volna az Európa-bajnokságot. S mintha mi is pályáztunkvolna… Vajon miért ők kapták meg,miért nem mi?

Mert ott rend van. Nálunk meg…Amikor házon belül képtelen vagyunk

az összefogásra, mit várunk? Az elmúltévek során Huszti Szabolcs és GeraZoltán is lemondta a válogatottságot. Azén megítélésem szerint az elmúlt évtizedkét legjobb magyar labdarúgójáról vanszó.

Ők megszokták, hogy odakintegyenesek velük az edzők. Ha gond vanvelük, a szemükbe mondják. Nemtalálnak ki olyanokat, hogy nem illesszbele a játékrendszerbe… Igaza volt

Szabolcsnak, hogy amikor Várhidi Péterezt mondta neki, fogta magát, éshazament. Mit kellett volna tennie? Ülnia padon, arra várva, hogy a 73. percbenesetleg átáll a csapat arra a szisztémára,amelyikben helye van? Ugyan már! Ez atörténet nem erről szólt. Ha én vagyok azedző, és tudom (márpedig tudom…),hogy nem rakom be a csapatba, nemhívom meg. Ilyen egyszerű.

Az olyan edzőket is „bírom”, akik azösszeállítás kihirdetésekormegmagyarázzák a kimaradófutballistának, hogy miért csere.Általában így: „Amikor a múltkorlehetőséget kaptál, nagyon jó voltál,kifejezetten elégedett voltam veled, mostis csak azért kezdesz a padon, mert mást

játsszunk”. Mindig tiszteltem azedzőimet, még azokat is, akikkel nemjutott előrébb a csapatunk, de ha valakiilyen mondott volna nekem, elküldöm ajó édes anyjába. Egy edzőnek nem kellmegindokolnia semmit. Jobbhátvéd aBalogh Pista, és kész.

Mi még mindig ott tartunk, hogyrimánkodunk a játékosoknak. Gera Zolilemondta a válogatottságot ErwinKoeman irányítása alatt – tiszta sor.Koemant leváltották, jött helyetteEgervári Sándor. Tisztelem, becsülömőt, de az hétszentség, hogy én nemutaztam volna ki „Gerzsonhoz”,Angliába. Felhívom, előbbmegkérdezem, hogy van a család, aztánrákérdezek: most, hogy én lettem a

szövetségi kapitány, jössz vagy nem?Egy telefonnal, egy perc alatt el lehetettvolna rendezni ezt az ügyet.

Eddig is voltak ellenségeim, mostbiztosan szerzek még néhányatmagamnak, de akkor is kimondom:valami nagyon nem stimmel mifelénk.

Már hallom: a Döme is csak dumálnitud. Persze…

De értsék meg: nem okoskodniakarok, csak segíteni. Eszem ágábansincs kijelenteni, hogy jó szakembervagyok (bár rossznak sem tartommagam…), ám annyit talánleszögezhetek, letettem már egyet ésmást az asztalra. Játékosként ésszakvezetőként egyaránt. Utóbbinálmaradva: tizenhárom esztendeje

edzősködöm, és bár a habitusom ma isugyanolyan, mint kétezerben volt, azótarengeteget tanultam, illetve tapasztaltam.Aki azt hiszi, hogy szombaton felhagy afutballal, hétfőn meg már edzést tart, ésminden megy majd, mint a karikacsapás,téved. Ez nem így működik.Szakvezetőként napról napra fejlődnödkell! Meggyőződésem, Sir AlexFerguson sem nyilatkozta volna azt azutolsó idényében, hogy neki már nemtudnának újat mutatni. Holott addigramár mindent megnyert.

Én meg még jóformán semmit. Így hátlegfeljebb annyit mondhatok, hogyremélhetően jó úton járok. Mindenesetrevan mibe kapaszkodnom.

Törőcsik András már rég megmondta:

az alakom megvan az edzősködéshez…

HOSSZABBÍTÁS, 2. FÉLIDŐÉn, a szeszmániás? Hagyjuk már!Tudom, ha valaki beüti a világhálós

keresőprogramba a nevem, a „Döme”, a„futballista”, a „világválogatott”, az„edző” és a „könyv” mellett az„alkoholista” szó is felbukkan. Haesetleg valaki aggódna értem: nemvagyok az!

Egyúttal azt sem rejtem véka alá, hogyha a kedvem úgy tartja, megiszom egy-két kisdobozos Heinekent. Vagyfröccsöt. (Töményt csak a legritkábbesetben.)

Ezt vállalom, és nem szégyellem.Sokáig egyébként nem is ittam

alkoholt. Kispesten már a felnőtt csapattagja voltam, amikor 1981 júniusában a

Magyar Népköztársasági Kupa szegedinégyes döntőjéről hazafelé tartvaParóczai Sanyiék megpróbáltak belémtölteni egy-két deci vilmoskörte pálinkát.Még le is fogtak – de nem jártaksikerrel.

Holott sosem voltam az a díjbirkózóalkat. Viszont – egy rövid kitérőtengedjenek meg – jó volt a fizikumom.Sokat tudtam futni, még szerettem is. Jólindultam meg a labdákkal, jól indítottam,jól rúgtam a szabadrúgásokat,szögleteket, tizenegyeseket. Kicsit olyanvoltam, mint Platini. Ma már nincs ilyenjátékos Magyarországon. De talánEurópában sem. Eltűntek a „10-esek”.Talán Zidane volt az utolsó. Akire maazt mondjuk, hogy irányító, már nem a

csatárok mögött, hanem a védők előttjátszik. Nem mindegy! Hol van ma egyMaradona, egy Platini, egy RobertoBaggio? Vagy egy Bognár Gyuri, egyPisont Pista, egy Véber Gyuri, egyLisztes Krisztián, egy Sándor Tomi?

Maradona…Rajta csak ámultam. Puskásnak

lehetett olyan bal lába, mint neki. Jobbalalig ért labdába. Diegót nem úgy kellelképzelni, mint Messit. Utóbbitól mégnemigen láttam hatvanméteres átadást.Maradonától igen. Elrúgta, szállt, szállta lába, aztán rápottyant Careca lábára. Azsenik között is zseni tudott lenni.

Még úgy is, hogy volt másszenvedélye is, mint a futball…

Nekem szerencsére nem. Ismétlem, az

ital sem az.Eddig is elmondtam már nemegyszer,

hogy külföldön senki nem foglalkozikazzal, te mit csinálsz munka után. Az alényeg, hogy a melódat tisztességesenelvégezd. És hogy másnap reggelnormálisan jelenj meg a munkahelyeden.Akár a rendelőben, akár a tárgyalóban,akár a gyárban, akár a pályán. Mertsemmi más nem számít, csak ateljesítmény – legalábbis a határon túl.Németországban, egy-egy jól sikerültkilencven perc után az elnökünk aligvárta, hogy meghívhasson egy sörre.Mondom, az elnökünk…

Nemegyszer előfordult, hogyhónapokig nem ittam egy kortyot sem.Kibírtam. Hát nem érdekes?

De ha ittam, akkor sem voltam zugívó.Annyit iszom, amennyi jólesik. Bárkielőtt. Tudok edzőkről, játékosokról, akiksokkal többet isznak, mint én. Más is tudróluk, nem csupán én. Csak róluk nemterjesztik, mert ők a jófiúk.

Én nem vagyok az. Amikor hazajöttemVietnamból, Bücs Zsoltival kimentemegy Honvéd-meccsre. Miközben néztema találkozót, lenyomtam egy sört. Meg isjelent egy hatalmas cikk valamelyikszennylapban, hogy láttak engemKispesten inni. Megsúgom, láthattakmáshol is.

Ha már itt tartunk, elárulom azt is,hogy Bolognában volt olyancsapattársam, aki a csapatebédnélmegivott egy deci vörös bort. Részeges

disznó, mi?Vagy akkor Frankfurtban is cső

alkeszok vettek körül? Hiszen ott még ameccs előtti este is le lehetett gurítaniegy sört. A lefújást követően még többet.Amennyit akartál. Azt nyilván mindenkitudta, hogy hol a határ. Nyugi, én is.

Engem külföldön nem láthattak azéjszakában. Talán ha egyszer voltamdiszkóban. Mindenhol volt egy kedvencéttermem, kávézóm, oda beültem, ésennyi.

Itthon is beülök. Kérdem én, mi ajobb: ha valaki a négy fal között,stikában issza meg a napi adagját, vagyha nem bújik el, és nyíltan vállalja, hogya barátai társaságában elfogyaszt egy-kétsört? Én az utóbbira szavazok.

Németországban, Görögországban ésOlaszországban is így működik ez, csaknálunk nem. Nem akarom én osztani azészt, de az a baj, hogy itt mindenki amásik dolgával van elfoglalva. S közbenfittyet hány arra, hogy a saját portájánnincs minden rendben. Arról nem szólva,hogy mifelénk mindenki jobban ért amásik szakmájához. Érdekes, én mégsosem akartam beleszólni a vízvezeték-szerelő, az építészmérnök vagy anőgyógyász munkájába. A kocsmárosébasem…

Olyanok mondják rám, hogy iszákosvagyok, akik az árvák könnyét megisszák– amikor nem látják őket. Elmegyünk egynyilvános helyre, és kamuból kérnek egyásványvizet, miközben már alig várják,

hogy hazaérjenek…Mondjunk már ki: a magyar emberek

többsége iszik. Az orvos, az ügyvéd, aszínész, a kamionos, az edző és afutballista is.

A nagy szám persze az, hogy „…aDöme piál”!

Az egyik bulvárlap egyszer lefotózotta benzinkúton. Jókor… Éppennegyvennapos kúrán voltam, mást nemittam, csak a rákos betegséget megelőznihivatott vizet. A barátom ugyanekkorelszürcsölt egy citromos sört. A doboztén dobtam ki. Majd beültem az autómba,és hazamentem.

Az újság másnap már világgá iskürtölte a szenzációt: Détári Lajos ivott!

Sőt, Détári Lajos ivott és vezetett!

De tudják, mit? Még örülök is az ilyencikkeknek. Mert ha egy-két percnyibosszúságot okoznak is, utána rögtönhívom Dányi Szilárdot, és az én kiválóügyvédem rendre megállapítja: megintnyert ügyünk van!

Bizony, huszonnégy megnyert pernéljárunk. Huszonnégyből.

Ez ám a tuti bevétel!Úgyhogy akinek van felesleges pénze,

nyugodtan rágalmazzon meg.Addig is: egészségükre!

BÜNTETŐKKenesei Zoltán és Lázár Mátyás jó

barátom. Pardon, K. Zoltán és L. Mátyásjó barátom. Sosem fogom megtagadniőket. Ha „úgy” dönt a bíróság, akkorsem.

„Lecsó” és „Kenő” játékosom volt,még futballoztunk is együtt. Remélem,még fogunk is.

Hallottam, persze hogy hallottam én issok mindenről. Arról is, hogy bennevagyok én is. Hogy egyesek szerint D.Lajosként kellene emlegetni engem.Félő, ez esetben összekevernének D.Nagy Lajossal, pedig ő sokkal jobbanénekel, mint én…

Na, igen, a fogadási csalás.Pufogtathatnám a közhelyeket, hogy

aki benne van, szégyellje magát, meghogy nem a kukacot kell kivágni azalmából, hanem az egész almát kellkidobni.

Hagyjuk már a mellébeszélést!Meglepett, amikor „Lecsót” és

„Kenőt” letartóztatták. És megviselt.Úgy vitték el őket, mintha embert

öltek volna. Az erről készült felvételegyből felkerült a világhálóra. Bezzeg azaljas gyilkosokról, a gyerekeketbántalmazó patkányokról, a tanárokatverő szülőkről, az öregeket átvágógazfickókról nem mutatnak be hasonlóképsorokat.

Amíg nincs ítélet „Lecsó” és „Kenő”ügyében, addig nem szeretnék véleménytformálni.

De bízom benne, hogy ártatlanok.Amikor a Siófok edzője voltam,

hétszer kaptunk ki egy góllal. Gyanúsvolt? Nekem nem. Utána sem néztem másszemmel a játékosaimra. Hittem éshiszek bennük. Továbbá abban, hogynem vertek át. Sem engem, sem mást,sem egymást.

Az egyik bajnokin már az elejénvezetéshez jutott az ellenfél. A gól utánis úgy játszottunk, hogy hozzánk képest aFradi öregfiúk viharos tempót diktáltvolna, kaptunk is még egyet. A szünetbenberontottam az öltözőbe, úgy üvöltöttema futballistákkal, mint még soha.

„Ha megtudom, hogy valaki eladta ameccset, megölöm!”

A második félidőben becsülettel

odatette magát a csapat.Kaptunk még kettőt.Azért egy-két klubvezető felelőssége

is felvetődik ilyenkor. Mondjuk azé, akia tárgyalások során mindent megígér akiszemeltnek, aztán a szerződés aláírásaután már nem fizet tisztességesen. Voltmár (bal)szerencsém egy-két ilyenhez.

Leszögezem, a tulajdonosok többségekorrekt. De még mindig vannaknéhányan, akik semmibe veszik ajátékosokat. Akik azt hiszik, rájuk,akiknél a tőke van, nem érvényessemmilyen szabály. Vagy csak az általukkialakítottak. Csupán azt felejtik el, hogya játékosnak általában van családja is.És ha az a játékos két-három-négyhónapja egy kanyit nem kap, akkor miből

fizeti be a gázszámlát, miből törleszti alakáshitelt, egyáltalán: miből veszvacsorát a gyerekének?

Az ilyen játékosból válik szabadpréda…

Ez természetesen nem jelenti azt, hogyha, ne adj’ isten, valakit megkeresnekegy „visszautasíthatatlan” ajánlattal, elis kell fogadnia. Ám az a klubvezetőkönis múlik, hogy ne kerüljön kukac azalmába.

Engem sosem keresett meg senki. Azegyik internetes portál mégis „bedobta”a nevem. Kiborultam. Teljesen magamalatt voltam.

Azt megelőzően gyerekkorombansírtam utoljára.

Egy-két senkiházi azt akarta a földdel

egyenlővé tenni, amit ötven év alattfelépítettem.

Ma már talán kijelenthetem: nemsikerült. Az én lelkiismeretem mindigtiszta volt. Ha ez nem lett volna elég:mielőtt a Fradi edzője lettem,„átvilágítottak”…

Hallottam persze pletykákat. Például,hogy az Üllői útról majdnem elvittek…

Mégis itt vagyok.Sajnos ilyen a magyar ember. Hogy

vízilabdában, öttusában, vívásban éskajak-kenuban világbajnokok vagyunk,az nekünk nem elég.

Sárdobálásban is azok akarunk lenni.Piás vagy! Ja, nem vagy piás?Akkor bundás vagy! Hoppá, bundás

sem vagy?

Akkor tuti, hogy csajozol! Hát aztsem?

Akkor fiúzol…Más mércével mérik itt az embereket.

Sokszor hányni tudnék az egésztől.Tartok azonban attól, hogy az émelygő

érzéshez hozzá kell szoknom, mert ittsemmi nem fog változni.

Fogadunk?

LEFÚJÁSAz ötvenet 2013. április 24-én

töltöttem be. Boldog születésnapom volt.Aki fontos számomra, az mindfelköszöntött. Amikor elfújtam agyertyákat, azt kívántam, hogy… Bocs,de ezt nem árulom el, máskülönben nemteljesül.

Amit életem első ötven évéreterveztem, nagyjából bejött.

Mintha tegnap történt volna, holottvalamivel régebben volt: amikor mégKispesten futballoztam, akkor lett bajnoka Verona. Az edzésen én mindig Antoniodi Gennaro voltam. A többiek meg úgynéztek rám, mint egy félnótásra. Aztáncsak eljutottam a Seria A-ba.

Hogy miként alakult a pályafutásom,

az nem elsősorban rajtam múlott.Lehetett volna jobb is, rosszabb is.

A legnagyobb vágyam azonban nemteljesült. Nem teljesülhetett, mert nemkaptam meg a sanszot arra, hogy egyigazán nagy csapatban játszhassam, hogybizonyíthassam: azon a szinten ismegállom a helyem. Megálltam volna!

Háromszor voltam magyar bajnok,háromszor gólkirály, három országbanválasztottak meg az Év játékosának,három országban nyertem kupát.

És három világbajnoki csoportmeccsjutott nekem…

Mexikó volt a csúcs. És a pokolimélység. Ahonnan iszonyú nehéz voltvisszakapaszkodni. De nekem sikerült.

Sokszor próbáltak padlóra küldeni, az

ütéseket rendre kivédtem. Még az övönaluliakat is. Egy kivételével…

Amikor nem igazolhattam aSampdoriához, megrogytam. Másokkapzsiságának estem áldozatául. Engemszinte mindig kölcsönadtak, mert azilletékesnek így érte meg. Szerintembetettem vagy tízmillió márkát az állampénztárcájába…

Csak a miheztartás végett: 1987-bennégy esztendőre adtak kölcsön, ehhezképest 1993-ban váltam szabaddá. Eznem négy esztendő, ugyebár. Egyszer atudtom nélkül hosszabbították meg aszerződésemet. A drágalátos MLSZ 250ezer dollárt és egy kék Mercedest kapottezért. Magyar részről külön kérés volt,hogy kék legyen az a rohadt kocsi…

Mindenki csak a pénzt húzta le rólam.Gino Corionival jóban voltam, deamikor 1991-ben elmehettem volna aJuventushoz, ő is csak a saját érdekétnézte.

Itt jegyzem meg, Imre bá’ soha nemkapott külön pénzt azért, ha én máshovaigazoltam. A fizetésem volt úgykikalkulálva, hogy abból részesült.Sokan abban a hitben vannak, hogy azapósom volt a menedzserem. Ezsületlenség. A tanácsadóm volt. Dekétségkívül jó tanácsokkal látott el.Sokat köszönhetek neki.

A lányának is. Andrea sokat tett azért,hogy a karrierem jól alakuljon.Csodálatos édesanyja Dórinak ésZsaninak. Lényegében ő nevelte fel a

lányokat – hála Istennek. Azért lettekolyanok, amilyenek. Én alig voltamotthon. Amíg edzésre, edzőtáborba ésmeccsekre jártam, a gyerekek felnőttek.

Tizenegy évnyi házasság után, 1996-ban költöztem el Andreától. Egyikpillanatról a másikra úgy éreztem, hogylépnem kell. Hogy tovább kell lépnem.Sajnos én ilyen vagyok. Bika. Sokáigcsöndben vagyok, ha emészt is valami,nem szívesen osztom meg senkivel, deha egyszer leszáll a lila köd, akkor kész,senki és semmi nem tud megállítani. Amai napig nem tudom, miért éppen akkorvolt mehetnékem. Az biztos, hogy nemnőügy volt a dologban. Nem tudom,tényleg nem.

Természetesen volt ebből feszültség.

Idővel aztán rendeződött a helyzet. Aválás korrekt volt. Könnyenmegegyeztünk. Sok mindent ott hagytam.Az lebegett a szemem előtt, hogy agyerekeknek jó legyen. Imre bá’val azótais tartom a kapcsolatot, de „erről” sosembeszélgettünk.

Andreával is jó a viszonyom. Vele isgyakran beszélek, néha találkozunk is. Alányokkal jó lett volna több időt együtttölteni, de talán majd a következő ötvenévben pótoljuk az elmaradást.

Dóri most Görögországban dolgozik,Zsani Pesten, a Corvinuson tanul.Mindketten öt nyelven beszélnek.Szeretik a futballt is, remélem, énszerettettem meg velük. Ritmikusgimnasztikáztak, ahogyan az édesanyjuk

is. Jó sport, abban is van labda…Szerencsére nekik sosem volt gondjuk

azzal, hogy Détári a vezetéknevük. Sőt,amikor Dóri először munkát vállalt egykinti utazási irodában, a névjegykártyájátlátva kis híján térdre borult előtte azegyik ügyfél. Még jó, hogy nem kértemeg a kezét…

Ha már itt tartunk: bár információimszerint még odébb van a férjhezmenetel,felőlem egy labdarúgó is lehet majd avőm. Nem érdekelne, hol futballozik.Még Újpest– vagy Panathinaikosz-játékos is lehet. A lényeg, hogy szeressea lányomat, viselje gondját.

Én nem is izgulok a lányok jövőjemiatt.

Izguljon az édesanyjuk…

* * *A második feleségemmel, Andreával

Kispesten találkoztam először. Őt 2005-ben vettem el. Kenesei Zoli és a neje,Reni volt a két tanú. Nem rendeztünkakkora lagzit, mint Lovasberényben.Reggel kilenckor, azanyakönyvvezetőnél kimondtuk az igent,koccintottunk egy pohár pezsgővel, ésennyi. Másnap mentem ki aPanszerraikoszhoz, mert kezdődött afelkészülés. Andrea kijött utánam, ha úgyvesszük, Görögországban voltunknászúton.

Szép éveket töltöttem vele is.Aztán csendben elváltunk.

* * *Magyarországon azokat szeretik, akik

beállnak a sorba. Akik helyezkednek.Akik nyalnak. Akik mindennapelmondják a főnöküknek, hogy milyen jófőnök. Lehet, hogy ők ezzel előrelépnek,de mások nincsenek beljebb vele.

Láthatták, olvashatták, olyan típusvagyok, aki nem kertel. Nem szeretem alangyos vizet. Ami a szívemen, az aszámon. Nem bánom, hogy ilyen vagyok.És azt sem, hogy a következő ötévtizedre is ilyen maradok.

Engem vagy szeretnek, vagygyűlölnek. Olyan ember amúgy sincs,akit mindenki szeret. Lehet, szemtőlszemben azt mondják, hogy milyen faszagyerek vagy, de amint hátat fordítasz,már köpködnek rád.

Az én nevem még mindig jelent

valamit. Az Egyesült Államokban 1988-ban volt egy felmérés: az ötödiklegismertebb magyar voltam. Külföldönklasszisként kezeltek. Mindenütt úgyírtak rólam, mint a magyar világsztárról.

Itthon más a helyzet. Meglehet, azértis, mert alig láttak Magyarországonjátszani. Ha erősebb a válogatottunk,lehet, hogy úgy emlegetnének, mintSztoicskovot Bulgáriában, vagy HagitRomániában. Ha a tévé adta volna akinti meccseimet, nem kizárt, hogy akkoris más lenne a megítélésem.

Eszemben sincs magam azAranycsapat legendáihoz, vagy akár aTichy-korszak nagyjaihoz hasonlítani, deazért nekem is voltak sikereim. Büszkevagyok arra, amit elértem. Tizenkét évet

töltöttem külföldön, hétszer játszottam avilágválogatottba. Ez azért jelentvalamit. Az sem véletlen, hogy a WorldSoccer 1988-ban kilencedikkéntrangsorolt a ranglistáján.

Manapság olyanokat is sztárolnakidehaza, akik nem érdemlik meg. Engemis hívtak főzőműsorokba, de ami nem afutballal kapcsolatos volt, azt nemvállaltam. Manapság oda kell figyelniarra, mit csinál, hogyan viselkedik azember. Sok a rosszindulatú ember. Megaz irigy. Nekem is vannak irigyeim.Kizárt, hogy ne legyenek. Állítom, hiábamúltam el ötven, még most is szúromegyesek szemét. De annyi haragosomtalán már nincs, mint régen volt. Hahazajöttem egy jobb autóval, sokan

néztek rám ferde szemmel. Pedig az akocsi, vagy legalábbis a slusszkulcs nemaz égből pottyant az ölembe –tisztességgel megdolgoztam érte.

Talán ezzel is magyarázható, hogy avilágklasszisok egyenrangú társkéntkezeltek. Sokukkal már a meccs előttmegbeszéltük, hogy mezt cserélünk.Mások rohantak hozzájuk a végén, de őkcsak a fejüket ingatták: Détárivalcserélnek. Egyébként miután külföldrekerültem, mindenhol 10-esbenjátszottam. Csak a Genoában nem. OttSkuhravy viselte a 10-est. Nem isakartam elkérni tőle, mert egyfelől nagyzsugás volt, másfelől amekkora laklivolt, tuti, hogy lógott volna rajtam…

Ha most írnánk 1996-ot, biztos, hogy

nem jönnék haza Svájcból. Csakhogyvolt egy utolsó fellángolásom: abbanbíztam, hogy idehaza még lehet jófutballt csinálni, és ennek a projektnek atapasztalataim révén én is részeselehetek.

Tévedtem.* * *

Hogy mit akarok még elérni azéletemben?

Szeretnék sokáig edzősködni. Ha vanegy csapatom, minden rendben van. Hamindennap a pályán lehetek, boldogvagyok. De ha úgy adódik, lennékklubmenedzser is. Mint egykoron aHonvédnál. Nem szólnék bele az edzőmunkájába, azt garantálom. Segítenékösszehozni neki egy csapatot, onnantól

fogva pedig övé a pálya. Aszerződésembe még azt isbelevehetnénk, hogy ha esetlegmenesztik az edzőt, én nem ülhetek le apadra. Az biztos, hogy nem tennék nekikeresztbe. Nem tartozom azok közé,akiknek fúró volt a jelük az óvodában…Afféle kapocs lennék az edző és az elnökközött – de az előbbi pártját fognám.

Jelzem, németül, olaszul és görögülperfektül, angolul és franciául társalgásiszinten beszélek. Szerintem nincs sokilyen ember a magyar futballban… Ezpersze nem a reklám helye.

Reklámot akkor csaptam, amikor egycimborám megkeresett, hogy hirdessem ahajnövesztő szerét. Megy ám még aszöveg: „A reggeli és az esti edzések

utáni hajmosásnál észrevettem, hogyegyre jobban hullik a hajam. Sokmindent kipróbáltam, de sehol nemtaláltam olyan szert, ami megállítaná ezta hajhullást. Ekkor egy barátom ajánlottaa Hair Code hajnövesztő szert. Az újcsomagolású Hair Code használataolyan egyszerű, mint üres kapuba góltrúgni.”

És tényleg: a felvétel úgy végződött,hogy mesterien íveltem a labdát atizenhatos jobb csücskéről az üreskapuba.

Csak a hajam nem hullott.* * *

Nagyon sok a haverom, de négy embervan, akire bármikor számíthatok. BacsaMisire, Mursa „Öcsire”, Gyenes Ferire

és Buzgó Józsira mondom azt, hogy igazbarátom. Nehéz eset vagyok, tudom.Nehezen adom ki magam. Felszínesdolgokról bárkivel elbeszélgetek, de aproblémáimat egyedül Misiéknekmondom el. Még a feleségeimnek semmeséltem soha azokról a dolgokról,amelyek bántottak.

Józsi a Nemzeti Sport főszerkesztője.Régóta ismerjük egymást. Szinte napontatalálkozunk. A lőrinci kúton gyakortaösszejövünk, és megbeszéljük az életnagy dolgait. A hátunk mögött azt ismondták, hogy azért lettem a Fradiedzője, mert Józsi az NS főszerkesztője,és a Fradi így akart jóban lenni azújsággal. Badarság. Én már a mexikóivilágbajnokság előtt ismertem Józsit,

emlékezetem szerint akkor még nemvetődött fel, hogy a Ferencváros szakmaiigazgatója leszek…

Mindenhol van két-három ember,akihez ma is szoros kötelék fűz.Németországban Peter Röder, WolfgangKraus és Charly, GörögországbanBabisz és Dzsordzsizs, BolognábanUmberto és Tomi, Anconában Claudioés Giovanni. Több barátra szerintemnincs is szükség.

Érdekes, de bármerre vetett minket asors, magyarok társaságát nem kerestükkülönösebben. Nem direkt, csak ígyalakult.

* * *Normális körülmények között élek.

Mivel a mi időnkben nem voltak

csúcsgázsik, nem lettem semmultimilliomos, sem dzsesszdobos.Nincsenek drága hobbijaim. Az elsőmobiltelefonomat is csak 1990-benvettem. Amikor rá egy évre játszottunk aválogatottal Salernóban, Karossa Lacibácsi először el sem hitte, hogy az egyhordozható készülék. Csak akkor sikerültmeggyőznöm, amikor a buszrólhazatelefonáltunk Pestre…

A XVIII. kerületben van egy házam, ésvan két kocsim. A belvárosba nem isszeretek bemenni. A Fradi-pálya alélektani határ. Kispest, Lőrinc,Pestszentimre – nagyjából ebben akörben mozgok.

A pénzem mindig jó helyen volt. Abankban. Soha nem vágtam bele

különböző üzletekbe, bár nemegyszerpróbáltak ilyen-olyan bizniszbebelerángatni. Azzal jöttek, hogy szálljakbe, mert ennél jobb bolt nincs. Nemvagyok nagy businessman, de azértvisszakérdeztem: ha olyan jó bolt, akkormiért van rám szükség? Józan parasztiésszel gondolkodva: ha egyedül sokatkereshetek, miért vennék bele másokat isaz ügyletbe?

Arra mindig ügyeltem, hogy sokembert ne engedjek közel magamhoz.Nem voltam távolságtartó, bárkivelszívesen eldumáltam, de volt egy határ,amelyet csak néhányan léphettek át.Amikor ment a szekér, nyilván több„barátom” volt, mint amikor nem úgyalakultak a dolgaim, ahogy szerettem

volna. Hogy kikre számíthatokvalójában, az akkor derült ki, amikorbajban voltam.

Figyeltem arra is, hogy lehetőleg neadjak támadási felületet azellenségeimnek. Volt belőlük szépszámmal… Ha hazajöttem, mondjuk aNémet Kupa-döntője után, akkor sempáváztam a Váci utcában. Jól elvoltamén Kispesten a régi haverokkal.

De ha már Váci utca!A harmonikás sztori…Még itthon futballoztam, amikor egy

Németországban élő cimborámhazalátogatott néhány napra. Ha mindenigaz, 1987 februárjában. A találkozótvasárnapra beszéltük meg – mivel előzőnap játszottunk, aznap szabad voltam. A

Váci utcában szállt meg, már meg nemmondom, melyik hotelban. Bemegyek aszállodába – nem találom. Beülök egytaxiba, kivitetem magam az akkoritörzshelyemre, az Aranyoroszlánba.Onnan felhívom a hotelt, a recepcióskapcsolja is a haveromat. Kiderül,félreértettük egymást, nem ott várt, aholkellett volna. Na, újabb kocsikázás,vissza a belvárosba. Megint nem találomsehol… Elindulok gyalog a Vörösmartytér felé, hátha rábukkanok. Ahogybandukolok, elkezd szállingózni a hó.Közben hallom, hogy gyönyörűen játszikegy harmonikás. Régi, fekete-fehérfilmekbe illő jelenet… Nem azért, hogya hatást fokozzam, de odaléptem azenészhez, és megkérdeztem, ráér-e.

Pont ráért. Hívtam megint egy taxit, ésmár ketten tértünk vissza azAranyoroszlánba. Ő ült elöl, én hátul, ésközben játszotta a Boleró-t… Ettünk,ittunk, az Aranyoroszlánból mégátmentünk az Ady presszóba is, estéreannyi pénzt keresett az öreg, mint máskoregy hónapban. A mulatság persze időbenvéget ért, mert másnap edzésem volt…

Fél évvel később már a Frankfurtlabdarúgójaként volt dolgom abelvárosban. Ahogy megyek az utcán, hátkit látok? A vén harmonikást. Adtamneki ötszáz forintot, ő meg mosolyogvaelkezdte játszani a Boleró-t…

Éltem luxusban, de a válás sokatelvitt.

A hátralevő éveimet, évtizedeimet

nem akarom magányosan leélni. De nemis akarom kinevettetni magam, hogyösszejövök egy húszéves csajjal, aki alányom lehetne… Kételkedem az ilyenkapcsolatokban.

Nincs nőideálom – az első feleségembarna, a második szőke volt. Nem járokklubokba, nem vagyok fent arandivonalon sem. Na, de meleg semlettem! Úgyhogy csinos negyven-negyvenöt éves hölgyek jelentkezésétörömmel veszem…

(Név és cím a kiadónál.)* * *

Közeledünk a végéhez. Ahogy ülök akonyhában, az jár a fejemben, vajonmilyen lesz a könyv fogadtatása. Mert,mint minden ötvenen felüli férfi,

valamelyest én is hiú vagyok.Érdeklődve várom, mit szólnak hozzá aszeretteim, a barátaim, a volt edzőim,vezetőim, csapattársaim, játékosaim, aszurkolók, no és az ellenségeim.Kíváncsi vagyok arra is, hogy aki eddigúgy ítélt meg, hogy nem ismert, az utolsóoldalhoz érve úgy érzi-e, megismert.Esetleg változott-e a rólam korábbankialakult képe? Ha pozitív irányba,nyugodtan szóljon. Ha negatív irányba,akkor ne. Hiszen jeleztem, valamelyesthiú vagyok…

Töredelmesen bevallom, ahhozképest, hogy nem vagyok nosztalgikustípus, jó volt újraélni az elmúlt ötvenévet. Jó volt azzal elaludni, hogybelépek a kispesti öltözőbe, hogy kifutok

a Népstadionba, hogy elfektetemHörmannt, hogy elindulunk Mexikóba,hogy a Bochum ellen bemegy aszabadrúgásom, hogy harmincezerOlympiakosz-fanatikus tombol aVárosháza előtt, hogy kétszer találok azInter kapujába, hogy rajtam feszül aJuventus meze, hogy a Honvédszakvezetője vagyok, hogy szövetségiedzőként hallgatom a Himnuszt, hogy azÜllői úton 3–0-ára győzzük le azÚjpestet…

…és jó volt azzal felkelni, hogy eznem csupán álom volt.

Ha lesz fiúunokám, ezt a könyvetnyugodt szívvel adom majd a kezébe.Ami ebben szerepel, azt az elsőtől azutolsó betűig vállalom. Ez vagyok én. Ez

történt velem.Lám, a hóhért is akasztják a végén:

amíg egy másodpercig nem keseregtemamiatt, hogy lányos apuka lettem, haegyszer nagyapa leszek, egy fiúunokánaknagyon örülnék. Talán még taníthatnék isneki ezt-azt.

Lemennénk a térre, először felváltvadobálnám a jobb, illetve a bal lábára alabdát, aztán jöhetne a lövőcsel…

FOTÓ MELLÉKLETEK

Kispesti Skála: én, az ifjú kópé…

Albert után szabadon

Csapatkapitányi kötelezettség –nemzeti zászlócsere

Az első – és az utolsó – MNK-győzelmem, különdíjjal a kezemben

Az egykor Európa legjobbjakéntszámon tartott válogatott meccseire

általában megtelt a Népstadion

Ez a frankfurti kép még a Kickercímoldalán is megjelent

Egy gól, egy gól, egy kispesti gól…

…és egy Olympiakosz-gól a sokközül. 11 méterről, senkitől sem

zavartatva

Egyedi nyakbavaló!

A kupasiker után görög isten lettem

Fel, vigyázz! Magyarország-Hollandia

A brazilverők

Dedikáltam! Ez a bolognai sokat ér

Kispesti csapatkép. Az apósomkiültetett a szélre…

Megérte hazajönni: Szuperkupa-győzelem a Fradival

Látogatás az „Öreg Hölgynél” – hacsak három meccsre is, de Juventus-

játékos lettem

Svájci emlékkép: ha éppen nemsíeltem, a futballpályán szárnyaltam

Gyűjteménybe való

Zico búcsúmeccsén. Soroljam?Francescoli, Valderrama,

Preud’homme, Joao Pinto, Gerets,Détári és a többiek

Hatvanegyszer a magyar nemzetiszínekben. Lehetett volna több is

Blohin is elhívott az utolsófellépésére – Kijev, 100 ezer ember és

néhány menyecske

Frankfurti mesterem, Karl-HeinzFeldkamp mindig mellettem volt

Hazai kispad Athénban: KomoraImre bá’ és Török Péter (balra)

Neves cipő

Magyar–angol a pályán, Juve-megfigyelők a lelátón

Az utolsó válogatott meccseimegyike. Szép volt, jó volt, talán elég is

volt…SAJTÓSZEMLE

Détári Lajos – Puskás Ferenckezében

A Détári-család nagyja – én vagyoka szőke angyal…

Életem egyik legszebb napja,Komora Andrea a feleségem lett

Egyik kedvenc képem, Andreával ésDórival, kár, hogy Zsani nincs rajta

Tündérkéim: Dóri és az újszülöttZsani

Ha hiszik, ha nem: sosem vágytamfiúgyermekre!

Lajos, a lányos apuka

Lajos, a másodszor is lányos apuka

Azért labdát is láttak a lányok…

A tűzpiros Porschém miatt sokanirigykedtek rám

Frankfurti sajtótájékoztató. Tudom,nem látszik rajtam, pedig a fellegekben

jártam!

Bárhol is futballoztam, mindigkiolvastam a napi sajtót. SokszorDétári nézett vissza Détárira…

Fess ez az új Eintracht-focista, nem?Pedig abban az időben még nem

alkalmaztam stylist-ot

Tóni bácsi, a Frankfurt szertárosaegy Détári-cipővel

Az olasz konyha meghozta azétvágyam – a Serie A legjobbjai közé

vágytam

Amerikai túra a Juventusszal,hülyülés a mókamesterrel, Paolo Di

Canióval

Tengerentúli némafilm: főszerepbenCharlie Chaplin és Détári Lajos

Indul a görög hadjárat: érkezésAthénba Andreával, Imre bával és a kis

Koszkotasszal

„Jámász”, avagy erre inni kell!Európa legdrágább labdarúgója lettem

Szőke haj, kék szemek – csoda, hogyegy hollywoodi producer sem figyelt fel

rám…

Új fejezet: címeres dressz, de már akispad mellett. Gera Zoli az egyiklegjobb játékos, akivel dolgoztam

Annak idején a pályán vettem aszárnyaim alá, később edzőként

dolgozhattunk együtt

Mester és tanítványa. Mezey Györgyegykor Európa legjobb edzője volt

Pro licences edző lettem: díszestársaság, Lipcsei Péterrel, Horváth

Ferivel és Mátyus Jánossal adiplomaosztón

Csalóka kép: az edzői munka nemcsupa öröm és boldogság…

Az ötvenedik születésnapomon aNemzeti Sport kétoldalas interjúval

köszöntött fel

Isten veled, Flóri bácsi!

Kisebbik lányom, Zsani és BognárGyuri fia, István jóban vannak.

Figyellek, kis Bogesz!…

Szevasztok!

Copyright © Détári Lajos, PietschTibor, 2013

© Ulpius-ház Könyvkiadó, 2013Belső fotók © Détári archív, Kristóf

Lajos,PUSKAS.COM, Ringier Kiadó Kft.

ISBN 978-963-383-116-8Felelős kiadó Kepets András

Felelős szerkesztő Kemény KristófLektorálta Buzgó József

Table of Contents

ELŐSZÓ HELYETTBEMELEGÍTÉSKEZDŐRÚGÁSFEJ, JÁTÉKLÖVŐCSELBEAVATÁSBOLDOGÍTÓ IGENKIS POLSKINEMZETI DRESSZGÓÓÓÓÓL!MEXIKÓ?APA, CSAVARGÖRÖGTŰZBOLOGNAIMILÁNÓISZEMÉTLÁDÁK!

HAZAI PÁLYACSENDES BÚCSÚPELÉ ÉS ÉNEDZŐI ZÓNASZÖVETSÉGI ÜGYPAKONYI BETYÁROKKILENCKERHOSSZABBÍTÁS, 1. FÉLIDŐHOSSZABBÍTÁS, 2. FÉLIDŐBÜNTETŐKLEFÚJÁSFOTÓ MELLÉKLETEK