TESTI BETEGSÉGEK LELKI OKAIHITETLEN TAMÁS

1931

Az a körülmény, hogy testben élünk, azt jelenti, hogy betegek vagyunk, mert a test a lélek betegségének tünete.

ELŐSZÓ

Ebben a munkában az emberi életnek egy olyan kényes rétegével kell foglalkoznunk, hogy másképpen, mint közös jóakarattal, nem is lehetne hozzányúlni.

Azzal a már megszervezett közösséggel indulunk ki erre az akcióra, amelyet a hozzánk csatlakozott lelkek szolidáris együttérzése biztosít számunkra, és amely közösségbe egyenként behívunk minden olvasót külön-külön, hogy testvéri odaadással vegyen részt a munkánkban.

Igen – odaadással! Ezt kell kérnünk minden embertől, mert nem fogadhatunk el tőle kevesebbet, mint a saját demonstratív (szemléltető) életét, amelyet - ha csak önmaga előtt is - de a legszigorúbb őszinteséggel fel kell tárnia a közösség érdekében.

Az ügy olyan komoly és fájdalmas, hogy nem haladhatunk el mellette részvétlenül és hozzájárulásunkat sem helyettesíthetjük be fiktív értékekkel, amilyen a felületes érdeklődés és az ismertetések lelkes elfogadása - de csak az embertársainkon észlelt találó szimptómák határáig. Mert ennek az akciónak az a természete, hogy a résztvevőnek semmi köze sincs a másikhoz, legalábbis ami annak megbírálását illeti - hanem kizárólag a saját lelkét követeli meg az analizálás eszközéül és a szükséges segítséget sem nyújthatja másképpen, mint saját magán keresztül.

Ha ettől húzódozunk, ártunk vele az emberiségnek és fokozottabban magunknak, megszüntetjük a szenvedéseinket és ezáltal használunk az emberiségnek.

Mert beteg a világ – ez a hatalmas test – és ennek a beteg testnek egyik fájdalmas pontja, többé-kevésbé veszedelmes fekélye: én vagyok… az ember!

Ennek a pontnak az orvoslása nem bízható másra – csak reám, mert senki sem rendelkezik az isteni erőknek azokkal a speciális kellékeivel, amelyek ennek a sebnek a kiküszöbölésére alkalmasak - csak én!

Éppen azért fokozom a közösség fájdalmait, ha magamat elhanyagolom – és enyhítem, ha magamat kikúrálom..! Ezt az életprogramot szükséges tudomásul vennie minden léleknek, mert az emberiség közös ügye egyes ember magánügye. Ha az emberiség beteg, akkor annak minden tagja - egyede - szenved. Ezt a szenvedést nemcsak kötelességünk, hanem egyéni

érdekünk is a magunk részéről megszüntetni. Erre pedig csak egyetlenegy mód van - a segítésnek csak egyetlenegy feltétele van: a magunk meggyógyítása... mert fertőzött kézzel nem nyúlhatunk mások sebeihez!

Amint a címből láthatjuk, ez a munka a testi betegségek lelki okaival foglalkozik. Ezek a lelki okok nagyrészt visszanyúlnak a messze múltba, előbbi életekre, mert az egész fejtegetés az újraszületésre (reinkarnációra) van alapozva és így a testi betegségek is, mint a következmények törvénye (karma), a múltban elkövetett akciók reakcióiként ütköznek ki.

De a testi betegségek, nemcsak mint a reakciók tanúi jöhetnek számításba, hanem egyszersmind feltárják a jelen állapotunkat is - illetve lelki diszpozíciónkat (hajlamunkat).

Persze, el kell készülnünk arra a nagy felháborodásra, amelyet ez az ismertetés kivált belőlünk, főképpen azoknál a pontoknál, amelyeknek szimptómái szerint „találva” kellene éreznünk magunkat.

„Hogyan?...” - szól a tiltakozó hang – „Én önző volnék?... Ki van zárva! Mert ilyen betegségem van, vagy volt - ez már azt jelentené, hogy érzéki vagyok? Szó sincs róla!... Lám, bennem megvan a jóakarat az igazság keresésére, de bármennyire kutatok is magamban, nem tudom felfedezni, hogy gőgös volnék!... Talán egy elmúlt életemben lehetett ilyen hibám, de erről nem tudok és így nem is vagyok felelős annak a másik embernek az életéért!”

Ilyen és ehhez hasonló kifakadások törnek majd fel a lelkünkből. De nem szükséges az önismeret megszerzése céljából a múltba visszalapoznunk, hiszen előbbi életeinkbe úgysem nyithatunk

be úgy, mint egy rendelkezésünkre álló irattárba - eleget kaphatunk meg ezekből a jelen diszpozíciónkban (hajlamunkban), csak olvassuk el a fejezeteit cselekvéseinkben - napról napra...

Vagyis: ne azzal fáradozzunk, hogy a múltban (a jelen élet elmúlt cselekedeteit is beleértve) kutassunk magunk után, mert ennek le nem tagadható bizonyítéka a jelen állapotunk, hanem a jövőben figyeljük meg magunkat, a jövőben, amelyhez a jelen percein át törekszünk, mert gyógyulásunk a jelen pillanatban vált aktuálissá!

Nemde, ha az embernek orvosi szakkönyv kerül a kezébe, egyszerre csak azon veszi észre magát, hogy a betegségek szimptómáinak egész tömegét észleli magán, holott talán szó sincs róla, hogy bármelyikében is szenvedne?

Mi lehet tehát az oka annak, hogy az ilyen lélekgyógyászati szakkönyvben ismertetett kórképeket nemcsak hogy nem észleli magán az ember, hanem egyenesen tiltakozik az olyan feltevés ellen, mintha ő a betegségek bármelyikében is szenvedve?

Mind a két eset betegségi tünet és mind a kettő az önismeret hiányára vezethető vissza. Az első esetben hipochondriáról, ideges aggodalomról, kényeztető önmaga-féltésről van szó, amelyben elvész a testi állapot

való tudata. A másik esetben pedig elbizakodottságról a lelki defektusok (fogyatékosságok) elpalástolásáról és nagyfokú hiúságról van szó,

amelyben nemcsak a való lelkiállapot tudata vész el, hanem – ami ennél sokkal veszedelmesebb: a leplezetlen törekvés is. És mit eredményezhet ez?

Ha bujkálunk önmagunk elől, ha a betegségeinket a saját lelkünk előtt letagadjuk, komplikáljuk a bajunkat és úgy járjunk, mintha egy testi betegségünk feltűnő, kellemetlen külső megnyilvánulását - kezelési eljárásunkkal vagy hanyagságunkkal - belekergetjük a szervezetünkbe, a vérünkbe…

Tehát ne restelljük a testi betegségeinket és azok lelki okait, hanem fogadjuk el bennük azokat a kedvező jelenségeket, amelyek felhívják figyelmünket a baj természetére, mert könnyebb a kezelés ott, ahol a betegség félreismerhetetlen jeleivel már kiütközött, mint ahol még lappang a látszólag egészséges testben és nem árulja el magát.

Ha e kórképeket végigolvassuk, kikerülhetetlen, hogy egyik-másikat valamelyik ismerősünkre nézve nagyon találónak ne lássuk... Hát, ha másnál találó lehet, tételezzük ezt fel magunknál is!

Bármilyen jelentéktelennek tűnik is fel valamely testi bajunk, a közölt kórkép-ismertetésből keressük elő a megfelelőt, hogy annak útmutatása nyomán kezelésbe vehessük lelkünket.

A sorozatban feltalálhatók mindazok a képletek, melyek a különböző diszpozíciókban (hajlamokban) rávonatkoznak a különböző beállítottságú emberekre és így mindenki megtalálhatja azt az ábrát, amely őreá vonatkozik.

De hogy össze ne tévessze, feltétlenül szükséges, hogy a könyvet elejétől végig - és nem össze-vissza olvassa, mert összetételében olyan természetű, mint az a kanalas orvosság, amelyet - különböző vegyi alkata miatt - használat előtt fel kell rázni, hogy a teljes eredményt kiadja, illetőleg, hogy az egész fejtegetés hatásából merítse ki azt az eljárást, amelyet magára nézve gyógyulása szempontjából célszerűnek tart.

T.

ELSŐ FEJEZET

A LÁTHATATLAN ANYAGI RÉGIÓK

A tüneti világRégi és új kutatási terület

Dermedt anyagiasságunkból kibontakozva alighogy eszmélni kezdünk, máris szinte rohamszerű érdeklődéssel vetjük rá magunkat az élet megismerésére.

Természetes, hogy első kutatásaink területe a tüneti világ. Itt végezzük kisebb megfigyelési gyakorlatainkat magunkon át a mindenségben és a mindenségen át magunkban.

E gyakorlatok alatt azonban nem hatolunk el mélyebbre, mert fogva tart bennünket a mindenséggel való intim viszonyunk felderítése. Ebben az állapotban ugyanis még teljesen elfogultak vagyunk és így mindennel, még a megismerésünkkel is csak az önérzetünket fűtjük, ami tökéletesen érthető is, hiszen olyan világfelfogásból (anyagelvűségből) érkeztünk idáig, amelyben az önzés a fő motívum.

Azonban minden fejlődési processzusnak megvan a maga törvényes folyamata; így a fent említett állapotban is, amikor a rövidtávokra beosztott szellemi szabadgyakorlatainkban még erősen oda vagyunk kötve a személyiségünkhöz és a vele kapcsolatos érdekeinkhez, visszatartatlanul kialakul bennünk az a tudat, hogy a szellemünk - vagy ahogy a köztudat nevezi - a lelkünk, nincs igazi helyén a testben... és ezzel a megállapítással már át is léptük az új megismerési terület küszöbét.

Ez a megállapítás egyszersmind a további kutatások kiindulópontja is, hiszen önként folyik belőle a kérdés: ha nincs a helyén, hogy került bele?... És ami a jövő szempontjából még fontosabb: hogyan jut ki belőle?...

Mert a halállal ez a kérdés nincsen elintézve, amit a mechanikusnak látszó természetes szaporodás is bizonyítani látszik. Hiszen, ha a testet öltésnek puszta akarattal gátat lehetne vetni, akkor egyetlen eszmélő lélek se térne többé vissza a szenvedések és tévedések e zónájára.

Persze az anyagelvűek ezen érvelést csak megmosolyogni való hiedelemnek fogják minősíteni és ebből a szempontból sok elfogadhatatlant fognak találni e munkában. De a valóság tudata előbb-utóbb minden lélekben megérik, és már a sejtelem, vagyis az érés ideje alatt is lassanként kénytelen feladni merev álláspontját, hogy korrigálja a fejlődésben tarthatatlan felfogását.

Azonban a kötött vallásúakhoz, akik nem hisznek az újraszületésben, de hisznek Istenben és a szenvedést - igen helyesen - a bűnök következményének tartják, mégis volna egy kérdésünk… és pedig: ha a szenvedés a bűnök következménye, mennyiben szolgált rá erre a fejletlen gyermek, aki szintén sokat szenved betegségektől, neveléstől, esetleg mostoha körülményektől és végül - ami nagyon gyakran előfordul - a korai haláltól?...

Ha pedig a halállal nem ér véget az élet, mi következhet a küzdelem után?... Hogy ezt a kérdést megértsük, legalábbis annyira, hogy helyesen, logikusan gondolkozni tudjunk felette, elég ha

tanulmányképpen a jelenségek világából olvasunk. Ha szemléljük az emberiség életét, változatos helyzetét, javaknak, örömöknek és szenvedéseknek azt a furcsa egyenlőtlen

elosztását, mindenhol arra lehet következtetnünk, hogy körülményeinket, mint a végzetszerűséget saját szellemi állapotunkban hordozzuk és magunkkal hurcoljuk, mint diszpozíciót (hajlamot), ki tudja mióta - ki tudta meddig...

Világosan meg kell értenünk ebből, hogy a küzdelmeinket nem vethetjük le a halál után, mert azok a testtel együtt a diszpozícióinkból (hajlaminkból) újból és újból kinőnek, mint valami ismeretlen, veszedelmes betegségnek időközönként jelentkező tünetei, illetve kísérői.

De hogy erről a feltevésünkről meggyőződést szerezhessünk, meg kell vizsgálnunk a diszpozíciónkat (hajlamunkat), valamint az eredetét is. Bele kell merészkednünk a tünetekbe a megfoghatón túl is, a láthatatlan anyagi régiókba, hogy eljussunk mindennek a magyarázatára, küzdelmeink, szenvedéseink, jellembeli megnyilatkozásunk és nem utolsó helyen testi betegségeink okára.

A tudósok szeretnek arra utalni, hogy mindennek természetes oka van, csak meg kell keresni. És valóban elismerés illeti őket azon ügybuzgalomért, amellyel a jelenségek közötti összefüggést kutatják, csak az a baj, hogy ennél a fontos munkánál csupán a nyilvánvaló tüneteket veszik számításba és így nem járnak elől abban, hogy - amint ők mondják - mindennek a „természetes” magyarázatát megkeressék.

Például, milyen természetes folyamata volna az okok megkeresésének az is, ha nem állnánk meg egy testi betegségnél anélkül, hogy a gyökeréig el ne hatoljunk. Márpedig a gyökere nem található meg a testben, amely csak a tünetek kivetülésének helye. Csak egy lépéssel messzebb, a láthatatlan, de érzéseinkben határozottan megnyilvánuló anyagi régiókban is mennyivel több kórokozóra bukkanhatunk rá.

Ha pedig idáig eljutottunk, maga a lelet az, amely továbbragad bennünket, hogy úgyszólván megállás nélkül, eljuthassunk a cselekvő lélekhez, amely forrása, tudatos vagy öntudatlan okozója a betegségnek, mert minden testi betegség a lélekben gyökerezik.

Az analizáló elme kétségtelenül egy magasabb fejlettségi fokon áll. És ez a fokozat tágul, ha szellemi bátorságával túlteszi magát a kötöttségek között való piszmogásokon, konvenciókon (bevett szokásokon) és kiterjeszti érdeklődési bázisát az úgynevezett elvontabb mezőnyökre is. Ezeken a mezőnyökön minden jelenség elképzelhetetlen mély perspektívát (távlatot) kap.

Mit jelent ez a fogalom: „természetes”?Az állat ösztönös célszerűsége - az ember öntudatos célszerűtlensége

Tegyünk egy próbát az egészen egyszerű, de a fogalmat erősen feltüntető szóval: „természetes”.Ez a szó, mely a mindennapos élettel, munkával járó gondolatok között is minduntalan felbukkan, a tudományos

meghatározásnak egy igen fontos, lényegfeltáró, nem ritkán felelősségprovokáló eszköze. Eredete maga a „természet” – és ha valamilyen tünetet meghatározunk vele, ezzel arra utalunk, hogy az a „természet” megnyilvánulásai közé tartozik. Vagyis, hogy a megnevezett tünet a csalhatatlan, megdönthetetlen, eleven, örökmozgó gépezetnek, a következetes, rendszeres „természetnek” egyik fázisa, mondhatjuk, egyik szeme az elszakíthatatlan láncnak.

Nos, az analizálással eddig még látható, érzékekkel könnyen elérhető területen mozgunk; az elvont mezőnyökre csak akkor térünk át, ha a jelenségek mögé nézünk, mert ezek elől sokáig nem is hunyhatjuk be a szemünket, annyira kézre adják még a leszögezett tudományos megállapítások is.

Például, tudjuk, hogy vannak állatok, melyek biztonságuk céljából magukra öltik a föld, a fakéreg, a falevél, a kőzet színét, hogy lehetőleg észrevétlenül folytassák életüket. Tudjuk, hogy egyes állatfajok, földrajzi viszonyokhoz, éghajlathoz alkalmazkodva gondoskodnak megjelenési formájukról és mindegyik faj külön-külön a maga létviszonyainak megfelelő felszereléseivel jelenik meg. Nemde, mindezek a „természetnek” letagadhatatlan tényei. Hát, ha csak ezeket az elvitázhatatlan jelenségeket tesszük becsületes megvizsgálásunk tárgyaivá, el kell jutnunk e célszerű életmegnyilvánulások mögött rejlő „akarat”-hoz. Hiszen, ha azt látjuk, hogy valami a célszerűség irányába törekszik, - és valóban azt kell tapasztalnunk a tényekből, - akkor kénytelenek vagyunk valamerre feltételezni a céltudatosságot is, amely ezt az irányt kijelölte. De ha ezt a céltudatos akaratot szándékaival, terveivel egyetemben nem tudjuk is felismerni, - mégis számolnunk kell azzal, hogy van. Nem foglalkozhatunk a „természet” e tüneteivel anélkül, hogy a belőlük folyó „természetes” következtetésekkel is ne foglalkozzunk.

Mármost, hogy a tudósok meghatározására is kitérjünk, amely szerint mindennek megvan a „természetes” oka és magyarázata, így az emberi életnek is, - hiszen szerintük más, mint a látható, érzékelhető „természet” nincs is, - tehát minden megnyilvánulást bele kell soroznunk. Mire véljük tehát azt, hogy a „természet” a maga célszerűségét, rendszerét és következetességét illetőleg csődöt mond az embernél?

Az ember kijátssza a természet törvényeit. Magában belül és mindenütt ahová elérhet, megdönti, illetve megdönteni igyekszik a célszerűséget, a rendszert, a következetességet. Csupa visszáság jellemzi cselekedeteit és csupa elégedetlenség a benső érzéseit. A természetben minden az egység felé törekszik, az ember az, aki mindenben ellent mond és szakadékot támaszt. Az ember az egyetlen élőlény a természetben, aki állandóan nyugtalan és boldogtalan… Kétségtelenül megállapítható tehát, hogy ő az, aki megbontotta a harmóniát. A természetre nézve nem bír jelentőséggel az ő fészkelődése, de saját magára nézve annál inkább, mert minden ferde akarása, mint benső rendbontás, fájdalmasan visszahat reája.

Ha az ember nem volna több, mint a természet kreációja, vagy ha egyszerűen csak beletartoznék e gépezet szerkezetébe, mindez nem volna lehetséges. A „természetre” nézve azért nem, mert visszáságával így megbontaná rendjét, természetes folyamatát, magára nézve pedig azért nem, mert az azonosság törvényénél fogva így mást, mint ami a „természet” sajátossága és követelménye - nem tehetne.

Ennek igazolására tekintsük meg az ösztönös és az öntudatos lény szervezetének táplálását. Az állatnál - persze az emberi kényeztetéstől és a zsarolástól el nem ferdült állatról van szó - azt látjuk, hogy az megkeresi a

maga táplálékát, azt, amire szükségre van. Nem eszik mást és többet, csak amire és amennyire szüksége van. Ha valami baja van, koplal, vagy megkeresi a gyógyszerét fűben, homokban, vízben, pihenésben, napfényben vagy árnyékban aszerint, ahogy azt a szervezete kívánja.

Az ember ezzel szemben, - mintha nem is volna az állati ösztönnél sokkal erősebb figyelmeztetője az értelemben, - csupán gyomrának befogadóképességére bízva magát, mértéktelenül eszik és tápláléka minőségét is nem a célszerűség és szükségszerűség jelöli ki, hanem az ínyencség, a falánkság. Éppen úgy irtózik a kényelmetlen, lemondást igénylő gyógymódtól is. De ezen kívül is hajszolja, kifárasztja, a szó szoros értelmében kizsarolja a testét mindenféle túlhajtott munkában (melyet legtöbbnyire fölös igényekért végez), továbbá hiúságokban, szórakoztató izgalmakban és szenvedélyekben.

Bizonyos, hogy ez nem lehet a szervezet követelménye, hiszen a szervezet, amint ezt az állatnál is láthatjuk, a természet utalása szerint nem követelhet mást, csak ami egészsége, viszonylagos nyugalma és fenntartása céljából a legjobban megfelel.

Nos, ha ezen elgondolkozunk, egy rést kapunk, amelyen betekintve, megláthatjuk a „természet”-től elkülönülni törekvő, független akaratot. A függetlenséget itt éppen a rendszertelenség, a következetlenség, a nyilvánvaló célszerűtlenség tünteti fel.

A disztingválás (megkülönböztetés) tudománya

Fenti felfedezés értelmi életünk egyik legfontosabb mozzanata, - a további kutatások kelléke, a megismeri alapja. Ez a felfedezés adja kezünkbe a disztingválás (megkülönböztetés) tudományát, amely nélkül még a legnagyobb gondolkodók is zsákutcába kerülnek a végokok megalapításánál - ami elkerülhetetlen, hiszen ha a tulajdon életjelenségüket, mint teljesen fedezetlen területet átugorják, akkor nem is juthatnak más következtetésekre, mint ilyenekre és ezekhez hasonlókra:

„Az ember kétségkívül a természet legkiválóbb alkotása, mondhatni, koronája. Érzései és gondolatai még eddig ki nem derített természeti titokból fakadnak. A fejlődés mindegyre kifinomítja, de nem segíti elő boldogságát, - ellenkezőleg, mióta igényei megszaporodtak, fokonként boldogtalanabb lett. Kérdés, hogy a kultúra csiszolókésével nem végez-e magán harakirit (öngyilkosságot) az ember? Ha értelme, érzései, igényei ilyen mértékben fejlődnek, mivel fogja kielégíteni a természet?... Nem lehet másképp, minthogy el kell jönnie egy olyam időnek, amikor az ember – mint az már állatfajoknál előfordult – kiéli magát és megsemmisül!”

Egy másik elmélkedő, aki az emberi lélek a maga misztikus mivoltában zavarna a munkájában (természettudomány) kissé türelmetlenül úgy oldja meg ezt a talányt, hogy „az élet nem más, mint fizikai és kémiai funkció.”

Erre az elméletre nem szükséges mással rácáfolni, mint a tudósnak saját művével, amely még elfogult bírálat mellett is nagyobb jelentőségű, minthogy csupán fizikai és kémiai funkciók eredménye volna.

Az effajta elmélkedő, bezárkózva tárgyába, a nyilvánvaló vagy általa elképzelt tünetek halmazában, melyek számára az egyedül lehetséges valóságot jelentik - meglehetősen távol esik az igazságtól, - ezért hangja érzékelhetően messziről hatol el hozzánk még az olyan meghatározatlan meghatározásokkal is, mint amilyen az egyik igen ismert gondolkodó hipotézise, amely szerint: „A dolgok lényege megismerhetetlen, következésképpen minden megismerhetetlen.”

Ez a hipotézis jellemző... önvallomás arról, hogy helytelen irányban kutatott. Ha egy kémikus, vagy bakteriológus kísérleti anyaga nem reagál valamely vegyi eljárásra, ez még nem jelenti azt, hogy

összetételében semmit sem tartalmaz. Sőt, ha megtalálja hozzá a helyes eljárást, talán nemcsak a várt reakciót kapja meg, hanem sokszor egész más, meglepő felfedezésre is juthat.

A helyes eljárásnak azonban a legnélkülözhetetlenebb követelménye: a legfinomabb nüánszokig (csekély különbségekig) menő disztingválás (megkülönböztetés) tudománya, amellyel, mint egy szellemi górcsővel, elszántan bele kell hatolnunk abba a labirintusba, amelyben mint egy földalatti, sötét várbörtönben elzárva tartjuk külső életmegnyilvánulásaink titkos rugóit.

Lelki érzékszervekHol kezdődik az anyag?

Nyissunk be bátran ebbe a börtönbe, és hogy semmit se veszítsünk el szemeink elől, hogy sehol semmi se tévesszen meg bennünket, megfigyeléseinket ne egy idegen területen végezzük, hanem a saját lelkünkben. De ennél a munkánál lehetőleg ki kell kapcsolódnunk a testi érzékeinkből, hiszen ebbéli tapasztalatainkat ezek nem is bírálhatják felül, ami mindjárt nyilvánvaló bizonyítéka annak is, hogy mennyivel alsóbbrendűek, hiányosabbak a lelki érzékeknél, melyeket gondolatainkban, azaz értelmünkben, érzéseinkben, következtetéseinkben, emlékeinkben és intuícióinkban (érzéseinkben, sejtéseinkben) hordozunk, mint intelligenciánk közvetítőit.

Az első, amit e megfigyelésben megjegyezhetünk magunknak, az, hogy intelligenciánk megelőzte a kultúrát, hiszen belőle fakad, tehát méreteit nem ítélhetjük meg abból, hogy mennyit tudunk belőle kimutatni társadalmi műveltségben és felszínes konvenciókban (bevett szokásokban), hanem abból, hogy lelkünknek milyen arányú a mozgási szabadsága, illetőleg, hogy tudatosan mennyire bontakozott már ki az anyagi korlátokból. Minél távolabb áll a lélek törekvéseiben, érzéseiben és aktív cselekedeteiben ezektől a korlátoktól, annál finomabb rezgéseket vált ki a mozgása, azaz annál messzebbre terjedő hullámhosszra tud kapcsolódni az „érzékfelettiben.”

Fölösleges ma, a rádió, a távolba fényképezés és a vetítés korszakában arról beszélni, hogy az érzékeiken kívül eső erők mennyire létező mobil valóságok, mennyire asszimilálják, vagy változatlanul felfogják és ha kell, továbbadják hangban, színben, síkban megnyilvánuló rezgéseinket; de arról már beszélhetünk, még a tudott dologgal kapcsolatosan is, hogy a lélek a maga képességeinek kiterjesztése céljából új érzékszerveket létesít az értelem leleményességi is felismerési osztályán, mely érzékek a külső anyagi világon át összekötő szervekként kapcsolatokat teremtenek a lélek érzésvilágával, szenzitivitásával.

A modern ember, ha nem is egészen az egzakt (egyértelmű, pontosan meghatározott) tudomány jóvoltából, hanem inkább a találékonysággal megáldott emberek segítségével, ma már tudja, hogy az anyag áthatolhatatlansága téves megállapítás és most már csak egy-két lépés választja el attól, hogy ezt a tévedést ne csak testi érzékeivel konstatálja (tapasztalja), hanem lelki átéléseivel is.

Hogy az anyag nem áthatolhatatlan massza, azt már akkor is észrevehetjük, ha egy kissé gondolkozunk és megállapítjuk, hogy a test fenntartásának „természetes” követelményeit leszámítva, minden igényünk és kívánságunk a lelkünkben van, tehát az érzékelhető testen kívül és ebből ugyancsak értelmünk által rájöhetünk arra is, hogy az anyag is szellemi természetű, vagyis éppen annyira láthatatlan és megfoghatatlan, mint maga a lélek.

A test az „anyag” alatt ismert fogalomnak csak egy ledurvult tünete. Maga az úgynevezett anyag az az indulat- és vágykomplexum, amelyből lesűrűsödött. Az anyag hát nem ott van, legalábbis nem ott kezdődik, ahol látjuk és érzékeljük, hanem ott, ahol durva ösztönökben, igényekben megérezzük.

Próbáljunk eljutni a látható anyag láthatatlan gyökeréig. Közelítsük meg a testünkön keresztül és ítéljük meg tárgyilagosan, hogy mire van szüksége. Azonban ne a vágyak és igények bemondására alapítsuk bírálatunkat, hanem a józan belátásra, a tapasztalatra vagy az elfogulatlanabb szaktudomány által ismertetett praktikus elméletre.

Tudjuk ugye, hogy a testnek szüksége van táplálékra, de csak annyira, amennyi, fenntartása, anyag-erői állományának a viszonyokhoz mért épségben maradása megkíván és nem annyira, amennyit a testmögötti, élősdi féreg, a falánkság követel.

Tudjuk továbbá, hogy szüksége van ápolásra, ami abból áll, hogy kendőzés nélkül tisztán tartsuk, hogy a tunyaság elkerülésével pihentessük, hogy álszempontokból kifolyólag túl ne terheljük, hogy levegőhöz, illetve megfelelő hőhöz juttassuk és végül, hogy az időjárásnak megfelelően ruházzuk. Ez utóbbinál, amennyiben módunkban áll, engedményeket kell tennünk a társadalmi követelményeknek is, de csak amennyire a jó ízlés szempontjából erre kötelezve vagyunk, és sohasem kell átlépnünk az egyszerűség, takarékosság és célszerűség határait...

Mindaz, ami ezeken túl van, nem tartozik a testre, hanem a jellemre. Nos, itt vagyunk már a láthatatlan anyagi régióknál.

Mi a jellem?Mi a személyiség?

A jellemnek, mint különvalóságnak nincs dolga a testi érzékekkel, csak ha meg akar nyilatkozni. De akkor is egy sereg láthatatlan faktort indít útnak, mint: gondolatokat, érzéseket, nem is szólva az ugyancsak láthatatlan, ismeretlen eredetű indulatokról, melyek a testbe épített agy és idegpályákon keresztül mozgásban, hangban materializálva jutnak kifejezésre.

Tehát a jellemünket kell vizsgálat tárgyává tennünk. A jellemet is két részre kell osztanunk: anyagi és szellemi részre. Mint ahogy az ember anyagát is két részre osztottuk: a

látható testre és a láthatatlan, de ugyancsak anyagi funkcionáriusra, - azonképpen a jellemet is két részre osztjuk éspedig egy szellemi részre, mely az élet hordozója, azaz vezetője és egy anyagelvű részre, mely az anyagot szolgálja, illetve hatalmában tartja.

Az anyagelvű rész az öntudatnak nevezett feltudat székhelye, míg az altudat a szellemi részben lakozik. Az anyagi rész felöleli az indulatokat, vágyakat, szenvedélyeket és igényeket, továbbá a társadalmi értelemben vett erényeket, képességeket és tehetségeket, melyek így együttvéve alkotják a személyiséget, amely körül a test, mint burok, mint kéreg helyezkedik el.

A személyiség viszont jármában tartja a jellem szellemi részét, mégpedig súlya szerint több-kevesebb megterheléssel. A szellemi rész ennélfogva kénytelen lényegét, az életet a személyiség szolgálatába állítani, tekintve, hogy az élet

megnyilatkozása minden vonatkozásában, a legmagasabb fokozatától a legmélyebb változatáig: mozgás. A lélek tehát, ez örökké lüktető élet léttörvénye szerint végzi mozgását minden hozzá tartozó területen és e mozgásával

átváltoztatja, előbb-utóbb átszellemiesíti minden anyaggá sűrűsödött rétegét. (Lásd: Hitetlen Tamás: „Veszteglés az Ismeretlenben” című művét.)

Ha ezt az ismertetést megjegyeztük magunknak, akkor fokozatosan kialakul, szinte belénk idegződik a „disztingválás (megkülönböztetés) tudománya” úgy, hogy élesen meg tudjuk különböztetni jellemünk gesztusait, azokat is, amelyek az anyagba, a mélybe, a sűrűségbe húznak le bennünket és azokat megbíráljak, elítélik, sőt korrigálják.

Nos, a disztingválni (megkülönböztetni) tudás már igen élénken feltünteti a két akaratot. A természetben megnyilvánuló törzsakaratot és a mi személyi akaratunkat. Sőt, ha ez utóbbi a gyakorlatban feltisztult tudatos egyéni akarattá, akkor már minden nehézség és ellenkezés nélkül engedelmeskedni tudunk a törzsakaratnak is, persze csak annyiban, amennyiben ezt a természethez hasonló, belőle megnyilvánuló testünk célszerű ápolása megköveteli. És mivel ez eljáráson túl egyéni akaratunk szerint rendezzük be és folytatjuk lelki életünket, nyilvánvaló, hogy úgy a természet, mint a saját testünk is csak aláfestése annak a képnek, amelyre rávázolhatjuk lelki életünk különböző színeit, perspektíváját (távlatait), csak támasza a jelenlegi létformánknak, amely támasz annál jelentéktelenebbé válik számunkra, minél szilárdabb lelki alapokra teszünk szert.

Amíg ezek az alapok nincsenek meg, persze kénytelenek vagyunk a természetet, mint járószéket használni és minden mozgási lehetőséget vele megmagyarázni.

Miután pedig a „természetes” szót, mint fogalmat, jelentőségében a kellő határkiigazítással és kimélyítéssel analizáltuk, most már szabadabban mozoghatunk azon a tág mezőn, amely csak addig nevezhető „elvontnak”, - annak dacára, hogy hatásában jobban hozzánk tartozik, mint akármi, amit ismerni vélünk, - amíg nem tartunk rajta alapos terepszemlét.

MÁSODIK FEJEZET

A TEST, MINT A LÉLEK BETEGSÉGÉNEK TÜNETE

A szakorvosok speciális módszerei

Az előbbi fejezetben megemlítettük azt, hogy egy testi betegségnél ne álljunk meg úgy, hogy csak a puszta tünetekkel foglalkozzunk, hanem igyekeznünk kell a gyökeréig eljutni. Hiszen már egy lépéssel beljebb, a láthatatlan anyagi régiókban is mennyivel több okozóra találhatunk, mint magában a szervi összetételben és működésben.

Az orvosok különböző szaktudásuk szerint foglalkoznak egy-egy betegséggel és a tüneteket ismeretük szerint bíráljak és kezelik.

A belgyógyász a szervi funkciókat vizsgálja, ellenőrzi az anyagcserét, a mirigyek működését, a vegyi alkatok összetételét és ezek mellett a bakteriológiára is nagy súlyt fektet.

Az ideggyógyász minden baj okát az idegcentrumokban keresi. A sebész nem törődik a betegség okával, őt csak technikai szempontból érdekli a hozzáférhetősége és lehetőleg gyors

eltüntetése. A pszichoanalitikus már mélyebbre igyekszik eljutni. Holmi források után kutat a testmögötti érzetekben, az eltemetett vagy

elfeledett emlékekben, elhallgatott vagy kiabáló vágyakban, elfojtottságokban, álmokban, aggodalmakban stb. Feszegeti az altudat kapuját, amely azonban az általa kutatott irányban csak vak bejárat, mert nem vezet a lélek mélyére, csak

arra a körülhatárolt területre, amelyet e szaktudomány engedélyezett e fogalomnak: a pszichének, a könnyen elérhető testtől a

nehezen hozzáférhető léleksejtekig, amely szerinte a mechanikus lélekműködés okozója. - Vagyis, egy merész lépessel átlépte a láthatatlan anyagi régiók küszöbét, de miután itt is csak tapogatózva tud egy kevéssé előrehaladni, nem akar mélyebbre hatolni, egy nagyobb bizonytalanságnak nekimenni, ami az általa követett módszerrel nem is ajánlatos.

És így tovább… A szaktudósok a maguk ismeretei szerint igyekeznek egy-egy betegség okát megkeresni, illetve orvosolni. Szorgalmas, kitartó munkájuknak látszólag van is eredménye, hiszen nem egy betegséget sikerül meggyógyítaniuk, de ez nem jelenti azt, hogy az ismét ki nem újul, vagy más változatban meg nem jelenik, ha az embernek hajlama van rá.

Megtörténik, hogy a világ speciális orvos-kutatói kísérleteiket - egymást támogatva - olyannyira tökéletesítik, hogy felfedezik egy súlyos, főképpen felderítetten bacilusoktól, tehát fertőzéstől eredő betegség ellenszerét és máris felüti fejét egy másik kór, amely előtt megint tehetetlenül állnak, mert nem ismerik az eredetét és még kevésbé az ellenszerét. És ez mindaddig így lesz, amíg az emberiség meg nem találja azt a lelki higiéniát, amely egyedül alkalmas arra, hogy a betegségek kialakulását és terjedését megakadályozza.

Lelki higiénia„Ép testben ép lélek”...?

A modern terápia már erősen bevezette a higiéniát, mégpedig nemcsak a kórtermekbe, hanem általánosságban úgy, hogy a hatósági rendeleteken kívül is minden embernek kulturális kötelességévé tette annak betartását.

E higiénia fő szabálya, mondhatni egyetlen szabálya, amely a többit kiegészítésképpen magában hordja: a tisztaság. Lelki érvényben is ezt a szabályt kell a fő helyre tennünk és még fokozottabban az egyénre - magunkra - áthárítanunk; ami

alatt nem azt kell értenünk, hogy az emberekkel való érintkezésben legyünk óvatosak és hogy kötelezően tartsuk be a társadalmi vagy bármely más külső konvencionális (megszokott) és dogmatikus erkölcsi szabályokat, hanem azt, hogy a legbensőbb életünket vegyük szigorú felügyelet és ápolás alá.

Ehhez az elhatározáshoz azonban tudatosítanunk kell magunkban azt, hogy betegek vagyunk... És ebben a felismerésben ne altassuk magunkat még időleges testi egészségünk által sem, mert már magában véve az a körülmény is, hogy lelkünk testben él, amellett bizonyít, hogy beteg.

Ez a megismerés persze rácáfol e paradox közmondásra: „Ép testben ép lélek”. A testet úgy kell felfognunk, mintha az a léleknek, a szellemnek egy kelevénye volna. Márpedig a kelevény, még ha

jóindulatúnak látszik is, semmiképpen sem vall a szervezet egészségére, hanem annak valamely beteges elváltozására. Az emberi létforma is a deformált, elferdült lelket tünteti fel. Körülményeiből pedig azt a magyarázatot nyerhetjük, hogy az

emberiség itt egy közös kórtelepen tartózkodik. Mindegyik hozzá van kötve a maga betegágyához – a helyzetéhez. Mindegyik küszködik, jajgat, szenved. Az egyiknek a fájdalma nagyobb, a másiké elviselhetőbb, az egyik ébren fekszik a műtőn, a másik narkotizálva. Van, aki a műtőn innen még gondtalanul játszadozik; van, aki egy-egy operáció után járásgyakorlatokat végez.

A betegek betegségük faja, természete szerint barakkokba, táborokba, ketrecekbe és fülkékbe vannak felosztva és elhelyezve. Az egyik életkörülményeiben megkapja a kipárnázott fülkét… a javak-, sikerek adta puhaságot. A másik halalmi rögeszméjéhez teret kap. Van, aki ezt a rögeszmét annyira kiterjeszti, hogy embermilliók esnek áldozatául. A

többi betegek, szuggesztív hatásától vonzatva, vakon vele rohannak a veszedelembe, vagy őrjöngnek félelmükben, de csaknem valamennyien a hatalmasnak kijáró engedelmességgel behódolnak neki… és irigylik… mert nagyon erősnek, nagyon egészségesnek hiszik.

És az egész feloszlás e telepen a maga borzalmasságával és humorával - láthatatlan egymásra hatásával és érthetetlen összefüggésével - csak egy célt szolgál: a gyógyulást.

Hogy kinek a hibájából és milyen úton került a lélek ebbe az állapotba, erre a telepre, azt a lehetőség szerint részletezve megtalálhatjuk a „Veszteglés az Ismeretlenben” című könyvben, ezért nem tartjuk szükségesnek itt megismételni. Jelen munkában az olvasó ne keressen mást, mint azt a kórképsorozatot, amelyben feltétlenül megtalálhatja az ő állapotának ismertetését is - és ha e pontos diagnózis szerint kezelésbe veszi magát, elébe vághat az úgynevezett „Élet” biztos, de hosszadalmas eljárásának és a recidiválásoknak (visszaeséseknek). Rengeteg szenvedéstől kímélheti meg magát ezáltal, úgyszintén azokat is, akik kapcsolatok révén részt vesznek a sorsában és amellett, hogy tűrhető állapotot teremt magának a Földön lábadozása idejére is, mint gyógyult, hamarosan végképp elhagyhatja ezt a szomorú kórtelepet, amelynek nehéz, fojtó, kórházi levegőjében: a meg nem értésben fakóvá, színtelenné és erőtlenné vált a lelke.

Ez a kórképsorozat kimutatásában magában foglalja mindazokat a lélekben rejlő okokat, amelyekből a testi betegségek erednek, valamint azokat a szimptómákat is, amelyek lappangó kórokra engednek következtetni. Ahol ezek a szimptómák jelen vannak, ott csak idő kérdése, hogy a betegség is kiütközzék valamilyen változatában.

Ami a gyógykezelésüket illeti, annak egyik alapfeltétele az ismertetett okoknak, mint valóságoknak elfogadása, a másik alapfeltétele pedig annak a belátása, hogy a csupán tüneti kezelés nem célravezető, ha mégolyan ügyes orvossal végeztetjük is, ha mégolyan rafinált kuruzslással közelítjük is meg, mert a tünetek csak arra jók, hogy a nyomukban eljuthassunk a baj gyökeréig, hogy azután onnan akár operatív módon is - de mindenesetre teljesen átváltoztatott életmóddal - kipusztítsuk.

Ha azt mondjuk, hogy a test a lélek betegségének tünete, akkor voltaképpen azt az egész komplexumot neveztük meg vele, amelyből ez az állapot kialakult. (Lásd: „Veszteglés az Ismeretlenben”) Miután pedig ez a komplexum különböző lelki betegségek fázisaiból tevődött össze, az egyes fázisok más-más megnyilvánulásokban szoktak kifejeződni a testben.

Sőt, igen sok esetben a lelki közérzettől, vagyis a különböző lelki betegségek egymásra hatásától, illetve ellensúlyozásától függ valamely megnevezett kórképnek a fellépése, vagy elmaradása, esetleg individuális (egyedi, sajátságos) eltolódása.

Ezt azért kell megjegyeznünk, mert a megállapításainkat nem szabad merev szabályokhoz kötnünk, amit mindjárt meg is érthetünk az exteriőrről, a test külső, formai alakjáról adott elméleti ábrákból.

A test külső tormájaKövér és sovány ember

Például, a testi elhájasodás lelki oka az önteltség – ez a szabály.A hájas ember lelkében feltétlenül megtalálható a túltengő önbecslés, önelégültség, tehát hiúság. Hogy aztán ez helyzeti,

formai dolgokra irányul-e inkább, vagy viszonylagos lelki tulajdonságokra, az már egyre megy. Természetesen nem számíthatjuk bele ebbe a sorozatba azokat az eseteket, amelyek valamely kórnál alkalmazott vegyszerek

vagy mesterséges hizlalás következtében előfordulnak, sem azokat, melyek a test átépítése, hanyatlási processzusai alatt ilyen időleges változásokat produkálnak. És bár az így előidézett állapotnak a tartóssága és mérete már összefüggésben van a fenti szabállyal, mégis azokra az esetekre vonatkozik főképpen, amelyeknél az elhájasodási hajlam nyilvánvaló tény.

És most lássuk e szabály tágítható módosítását. Lehet valaki igen hiú, öntelt, de ezt a betegséget ellensúlyozza benne a türelmetlenség, amely az önelégültséggel járó

renyheséget távol tartja tőle, talán mert becsvágyát csak külső tevékenységgel elérhető eredménnyel elégítheti ki, talán mert valamire irányuló fanatizmusa állandó nyugtalanságban tartja. Szóval, amikor egy másik lelki betegség már a helyzet adta lehetőségnél fogva is egy nívóra kerül az önteltséggel, vagy azt túl is haladja, akkor az elhájasodás, mint a fent említett lelki betegség testi kísérője, elmarad. Vagyis, lehet valakiben önteltség, nagymérvű hiúság anélkül, hogy ez a külső formáján kiütköznék. Az ilyen embernél e lelki betegség más-más megnyilvánulásban is kifejeződhet, amint ezt a továbbiakból majd látni fogjuk.

Azt azonban mint tényt, mindenkeppen megjegyezhetjük, hogy az elhízott test, vagy az erre való hajlam, amelyet csak mesterséges gátlással lehet valamennyire szabályozni a léleknek hiúságban – önteltségben való megbetegedésre vall. Nevezethetjük ezt egy bizonyos értelemben lélekelhájasodásnak is – különösen, ha az egész testre kiterjedő a hízás, mert az egyes testrészekre koncentrált elhájasodásnak még más oka is lehet, amely mint komplikáció csatlakozott hozzá. Később majd erre is rátérünk. De mindenekelőtt már itt az első analizált kórképnél is meg kell jegyeznünk, hogy az orvosi tudomány által felhozott és kimutatott ok: belső szekréciós mirigyek renyhesége, elégtelen, hiányos választása, mértéktelen táplálkozás stb. - csak a testi állapotot fedi, de szintén csak tünet, mint maga az eredmény.

A tudomány álláspontja tehát - amelyet az esetek nagy részénél feltétlenül el kell fogadnunk a testi diagnózisra vonatkozólag - nem döntheti meg e diagnózis lelki eredetét.

Most nézzük meg a lenti példának ellenkező típusát: a sovány embert. Ennek a jelenségnek a lelki kórkepe a kapzsiság. Persze a soványság alatt nem a törékeny, finom, karcsú, de elasztikus alakot értjük, a betegségben leromlott testre sem gondolunk, sőt még a külső beavatkozással mesterségesen lefogyasztott, vagy tréninggel lehústalanított sovány ember sem a mi példánk ábrája, hanem a szikár, a szögletes, semmiféle hízási hajlamot fel nem tüntető, a csontokra szinte átlátszóan ráfeszülő bőrű (száraz) sovány ember.

Ez a típus magán viseli a kiéhezettség, a telhetetlenség a falánkság jellegét. Mintha egy örökké kielégíthetetlen sóvárgás hatása alatt állandóan sorvadna és e folyamat elől a mohóságba menekülne. És ez a tünet mindenben megnyilvánul nála. Bírvágya úgy a mértéktelen táplálkozásban, mint a lelkében felburjánzó minden lehetőségben, határtalan. Fanatikus. Nem ismeri a mérsékletet, következésképpen kíméletet sem ismer. Nem elfogult magával szemben, de mindenhez jogot formál éppen, mert hiányérzete van. Ebből is kitűnik, hogy állandóan elégedetlen, és mint ilyen bensőleg is határozott ellentéte az önelégült, a hájas embernek. Ez az ellentét természetesen a kedélyében is kifejeződik. Míg a hájas kényelmes, rest, ő nyugtalanul mozgékony; míg amaz közönyös, lomha, ő izgékony, sőt izgága.

Orvosi megállapítás szerint ez főképp annak tudható be, hogy a sovány ember idegzete nem részesül a szükséges fedezékben, melyet a hús és a zsír ad meg az idegpályáknak. A hálózat így minden vonalában sokkal lazább, és mint ilyen, sokkal szenzitívebb, mint amennyire ez a nyugalom, az egészség szempontjából kívánatos volna. Az egész állapotnak pedig - mármint a soványságnak - az oka a mirigyek fokozott tevékenységében és a savak mohóságra ingerelő összetételében keresendő – t.i. ennek következtében a szervezet nem tudja a táplálékot gazdaságosan kihasználni. És mivel ez szervi diszpozíció (hajlam), tehát reformálással sem lehet rajta változtatni.

Azt hiszem, ehhez nem kell külön hozzászólnunk, hogy megvilágítsuk, miszerint ez a diszpozíció (hajlam) a lélekben van és az ugyanilyen természetű lelki motívumokból ered. Valamint hogy azt sem kell itt külön hangsúlyoznunk, hogy ha ez az állapot nem fejeződik ki a testben a leírt ábra szerint, akkor ez éppen úgy más lelki betegségekkel komplikált esetekre vezethető vissza, mint ahogy azt az első ábránál leírtuk.

És ha már a testi terjedelem abnormitásával foglalkozunk, nem árt, ha egy más, gyakran előforduló megnyilvánulását, nevezetesen a rendellenes növési méreteit is megszemléljük, mégpedig nemcsak mint különálló betegségi tünetet, hanem úgy is, mint a jellemnek furcsa, a külsőben ellentmondó kiütközését.

Kis- és nagytermetű ember

Ha megfigyeljük a kistermetű embereket, (minél kisebb termetű, annál jellegzetesebben kifejezi azt, amit e típusról el akarunk mondani), meglepő akaraterőt fedezhetünk fel náluk. És az akaratuk nemcsak a hivatásukra irányul, hanem a családi és társadalmi vonatkozás minden terére, amelyben az érvényesülési lehetőségüket megtalálhatják. Nagyon agresszívek, túlfűtötten temperamentumosak, bizakodásban az önfejűségig szívósak, erőszakosak, úgynevezett akarnokok, akik aktivitásukkal szinte széjjelfeszítik testi méreteik kereteit. Nem tűrnek ellentmondást, kivéve, ha érdekeikért meg kell hunyászkodniuk. A gáncsot nem kerülik ki elnézéssel, hanem hirtelen kirobbanó, vagy jól előkészített retorzióval (megtorlással) viszonozzák - és olyannyira elbizakodottak képességeikre és vélt tekintélyükre, hogy e jelenséget a többi tünettel összevéve a túltengő én beteges megnyilvánulásának, vagyis „énségi kórságnak” nevezhetjük.

E kórság lelki alapjának fő vonása: a türelmetlenség.

Az abnormálisan magas termetű embereknél nem ötlik annyira szemünkbe jellemük megnyilvánulása, mintha egész érdeklődésünk térfogatát maga a nagy test foglalná le. De ha módunk van rá, hogy kissé megfigyeljük őket, csakhamar rá fogunk jönni arra, hogy tekintélyes megjelenésük dacára nagyon is rászorulnak a gyámolításra. Szeretik a hízelgést, becézést. Állandóan támasztékra van szükségük, ez magyarázza meg a befolyásolhatóságukat, a hiszékenységüket. Jellemükben sok a kamaszos vonás. Kedélyük kilengésre hajlamos. Könnyen jönnek indulatba és még könnyebben megindíthatók sírásra. Nem haragtartók, bár átmenet nélkül hirtelen kirobbanó haragra tudnak gerjedni. Ez főképpen a magas termetű nőknél gyakori eset, míg a férfiaknál ez a kedélyváltozás váratlanul gőgbe merevülve szokott megnyilvánulni.

Ennek a tünetcsoportnak lelki oka: az érzékenység. Ez utóbbi ábráknál szándékosan nem tértünk ki az esetleges tünetbeli eltolódásokra, mert a szabályra vonatkozólag csak azt

kell megjegyeznünk, hogy egy ilyen formai megnyilvánulásnál a megnevezett diszpozíció (hajlam) feltétlenül jelen van, de éppúgy előfordulhat a normális termetnél is, hiszen a deformált külső megjelenésénél sokkal súlyosabb kórok okozója is lehet, amint látni fogjuk.

HARMADIK FEJEZET

A KÖVETKEZMÉNYEK TÖRVÉNYE

Meg mielőtt behatóan foglalkozni kezdenénk a tulajdonképpeni testi betegségek lelki okaival, szükséges, hogy egyet-mást megtudjunk a „következmények törvényéről” (karma). Ha ezt a kérdést legalább valamennyire nem látjuk tisztán, akkor minduntalan megállíthatjuk magunkat az igazság felderítésében - legalábbis, amennyire ez viszonylagos testi állapotunkra vonatkozik - mindenféle kézenfekvő érvvel, mint: evolúció, biológia, szövettan és sejtelmélet, átöröklés, magunkkal hozott szervi baj… epidémia, klímával, balesettel, esetleg háborúval járó betegségi folyamat, külső körülmények… mostoha viszonyok stb.

Tudnunk kell azt, hogy nincs véletlen, mert az egész mindenséggel okozati összefüggésben állunk; ha tehát bármennyi kellemetlenség és fájdalom szakad is ránk egy ilyen földi életben, tudnunk kell, hogy ezek nem kívülről reánk támadó ellenségeink, hanem a belülről kiinduló akciók reakciói. Nem azt kell tehát firtatnunk, hogy miért mostoha a sorsunk, hogy miért szenvedünk „ártatlanul”, hogy kit vádoljunk érte, illetve kire hárítsuk át a felelősséget, hanem szóba kell állnunk a megpróbáltatásainkkal és azon kell igyekeznünk, hogy megértsük őket, - mert a körülményeink beszélnek hozzánk.

Semmiféle bántalom nem juthat el hozzánk, ha előzőleg magunk el nem indítottuk. Ha küzdelmeink vannak, tudnunk kell, hogy a körülményeinket - tehát azokat is, amelyekbe beleszülettünk - magunk teremtettük meg magunknak. És ha szorítanak bennünket, úgy hogy más nem segíthet rajtunk, legalábbis úgy nem, hogy átvegye szenvedéseink gyötrelmét, mint például a testi betegségnél és annak kezelésénél, haláltusánál, éles, személyiségünkbe vágó sérelemnél, lélekmardosó, fájdalmas veszteségnél, - akkor tudnunk kell, hogy ferde felfogásunk, hibás életmódunk következményeivel vagyunk körülvéve.

És éppen ezek, a szorító körülményekben jelentkező, vádoló következmények kényszerítenek bennünket a munkára, arra, hogy legbensőbb énünket kiszabadítsuk az önalkotta kelepcéből. De ezt nem érhetjük el sem a test reformálásával, ha mégolyan szakavatott biológiai ismeretek alapján foglalkozunk is vele – ha a leggondosabb testnevelést alkalmazzuk is, és nem érhetjük el a természet és a társadalom megreformálásával sem, mert ha az életstandardunk a legnagyobb mértékben rendezve volna is, ez a körülmény még nem mentesítene bennünket a szenvedéstől, bánattól, betegségtől és haláltól. Vagyis az összes riasztó veszedelmek éppen úgy körülvennének bennünket akkor is, éppen úgy belefenyegetőznének boldogságkilátásainkba, elűzve pillanatnyi reménység-szülte örömeinket, mert - nincs más utunk a menekülésre, mint a lelkünk. Tehát ezt az utat kell járhatóvá tennünk. A lelkünket kell megreformálnunk, olyan gyökeres átrendezést kell benne véghezvinnünk, hogy úgyszólván mindannak az ellenkezőjét kell gondolnunk, szeretnünk és cselekednünk, mint amit a külső élet a konvenció (bevett szokások) és a félreismert boldogság érdekében általában gondolnak, szeretnek és cselekednek az emberek.

Más szóval: benső-önmagunkhoz, igazi énünkhöz csak személyiségünkön keresztül visz az út, - tehát mindenekelőtt tudnunk kell a kettőt megkülönböztetni és széjjelválasztani, amint azt már az első fejezetben is megemlítettük.

Ha személyiségünk a hozzá való ragasztásunk következtében egy szilárd fal, akkor bizony csak igen nehéz küzdelemmel és akkor is csak elméleti megismeréssel fogjuk tudni megközelíteni.

De tegyük félre a nagyképűsködést, akár földhözragadt, szürke emberek vagyunk, akár nagytekintélyű tudósok és az ügy nagyságához mért alázatossággal lássuk be, vagy legalábbis tételezzük fel azt, hogy az ember visszás élete, hézagos, lapos, egyoldalú öntudata nem tükrözheti vissza az élet komoly valóságát, amely a belőlünk folyó okozati összefüggés láncolatát tekintve olyan tökéletlen képet mutat, hogy íme lám, sokra tartott kritikai elménkkel felül tudjuk bírálni és e bírálatunk szerint rossznak, céltalannak, vaknak tartjuk, esetleges „feltételezett” okozójával egyetemben.

Csak képzeljük el e ferde következtetést végső formájában: ha az ember öntudatánál, logikus értelménél mélyen alantabb állónak tartja az „Okozót”, vagy amint a legszélsőségesebb antivitalisták nevezik, az ős-szubsztanciát, amelyből minden élet fakad, - akkor leginkább egy vámpírhoz volna hasonlítható, amely a mindenséget csak azért tartja fenn, hogy belőle táplálkozzék...

Kell, hogy kételyeinket, bontakozó kritikai készségünket legalábbis annyi rosszhiszeműséggel önmagunk felé fordítsuk, mert akkor átlátszóvá válik személyiségünk, és ha ezt elértük, mint egy szellemi röntgenbesugárzás hatása alatt, észrevehetjük az összes defektusokat (fogyatékosságokat), amelyek mind a személyiségben rejlenek, és nem férhetnek hozzá a lényeghez, a való élethez.

E fejezet elején utaltunk arra, hogy a következmények törvényével kell előbb valamennyire tisztába jönnünk, hogy megérthessük és elfogadjuk az itt lefektetett ismertetést, amelynek, segítségével átvilágítjuk ál-énünket, személyiségünket és miután ennek gyökere a lelkünkben van, könnyebben hozzáférhetünk így, hogy megszabaduljunk tőle és vele minden szenvedésünktől.

Azonban ezzel nem azt céloztuk, hogy ebben a munkában terjedelmesen kitérünk a következmények törvényére, a karmára, mert ez az ismertetés egy más komplexumra, az újraszületésre (reinkarnáció) tartozik. Itt csupán arra kívánunk utalni, hogy minden csak következmény, amely lehet, hogy jelen életünkből folyik, de lehet, hogy előbbi életekből kifolyólag itt ér utol bennünket. Ha tehát megnevezünk egy testi betegséget és annak okát, ne dobjuk el magunktól a gyógyulás lehetőségét hiúságból, mert nem valljuk be e hibát magunkénak. Ez a hiba feltétlenül benne van a lelkünkben, ha érezhetően csak a hajlamát találjuk is

meg magunkban és tudnunk kell, hogy ha nem követtünk el ezen életünkben drasztikus vétséget, minden kis cselekedetünk, egész életbeállításunk és felfogásunk át- és át van szőve e hibával úgy, hogy csak megismerés által válik láthatóvá.

Tehát tegyünk félre minden álszemérmet, nézzünk szembe bátran az igazsággal és ne fakadjunk ki elkeseredve ezen ismertetés ellen azzal a titkos, csak magunknak bevallott megokolással, hogy: egy-egy betegségünkkel íme pellengérre van állítva - a nyilvánosság, a világ, a mi kis baráti- és családi körünk előtt - a jellemünk.

Ha valaki ezért megítél bennünket, csak azt teszi, ami tulajdon betegségének, lelkiállapotának hajlamából folyik. Mindjárt nem lesz nehéz e megbélyegzés elviselése, ha tudjuk, hogy az ítélkező is éppen olyan beteg, amit látszólag viruló egészsége mellett sem tagadhat le – azon puszta oknál fogva, hogy testben él.

NEGYEDIK FEJEZET

SZERVI BAJOK - AZ AGY

Azon érvek tömegében, amellyel a gyakorlati orvostudomány körül szokta támasztani materializmusát, bástyákként szerepelnek a szervi betegségek.

Az ember nem más, mint egy rafinált szerkezetű gépezet, amelyben minden hajszálrugó a legpontosabban a helyén van, - mondják az orvosok, - és bár a legmodernebbek úgy vélik, hogy a mechanizmusát helyenként tökéletesebbé kellene tenni, abban valamennyien egyetértenek, hogy a legcsodálatosabb vegyműhellyel állnak szemben.

Gépezet? Vegyműhely?... Hiszen ez még csak keret, és ha nem kutatjuk is e keret keletkezését, vagy ha egyszerűen elfogadjuk a biológiai fejtegetések

következtetések szerint és nem keressük benne vagy kívüle a szándékosságot, amely minden hajszálrugót pontosan a helyére tett, amely a műhelyt ilyen csodálatosan felszerelte, - ha éppen csak a tudni vágyó gyermekek legyőzhetetlen érdeklődésével megkérdezzük tőlük (akik állandó munkaközi összeköttetésben állnak e szerkezettel), hogy mi hát a működésének titka?... ki kezeli a gépezetet?... ki irányítja a vegyi műveleteket?... egyáltalán ki az, akinek e keret lakóhelyéül szolgál?... - jóakaratú kitéréssel válaszolják: „A mindenütt jelenlevő élet!”

A mindenütt jelenlevő élet? …De mi szüksége van hát külön centrumokra?... Miért épít magának külön lakóhelyeket?... …És ha már ezt valamilyen érthetetlen okból kifolyólag megteszi is, - miért nem ölel fel céljához a közös szubsztanciából

annyit, hogy e lakóhelyet olyan tökéletessé tegye, hogy ne szenvedjen benne, hogy ne omoljon össze?... …Vagy ha már a szeszélyes változatosságban leli kedvét, miért nem költözik ki belőle úgy, hogy ne okozzon magának

megrázkódtatást?... …Miért van e centrumban annyira izolálva, hogy nem érzi meg az egyetemes élet kollektív szabadságát, vagy - mondjuk -

szenvtelenségét (közönyösségét, érzéketlenségét) és miért nem jajdul fel az egyetemes élet e centrum kínjainál?... Nem lehetséges-e, hogy a test az egyéni lélek birodalma?... Működésének területe, fejlődésének fokozat szerinti maga alkotta

kerete? – kérdezzük.„Ugyan! Ilyesmiről szó sem lehet” – legyintenek az orvosok türelmetlenül. „Az egyéni lélek hipotézise hiszékeny gyermekeknek

való mese; mi legalább a bonckés alatt sohasem találkoztunk vele. És ha már léleknek nevezik az általános közérzet, akkor sokkal valószínűbb, hogy a test organikus összműködése hozza létre a testet, mint megfordítva, hogy a lélek hozza létre a testet, - amit az is bizonyít, hogy ha valamely fontos szerv megsérül, azonnal megbénul a test, vagy egészen megszűnik benne az életműködés. – Pl. vegyük az agyvelőt; tekintsük meg méreteit, kereteit, tekervényeinek kiképzését és összetételét stb.”...

Aki végig akarja hallgatni okfejtésüket, az vegye elő az orvosi szakkönyvek erre vonatkozó passzusait és foglalkozzék vele mint olyannal, amely valóban felöleli az emberi szervezet ábráját kívül-belül, valamennyi szükséges, célszerű funkciójának kimutatásával együtt, valamint a különböző eltolódások következményeit is. De ezzel még nem kap választ a fenti kérdésekre sem, hát még azokra, amelyek arra vonatkoznak, hogy miért került ő, mint ember e körülmények és feltételek közé, és hogyan jutott el idáig, hogy e visszásságot már fel is tudja ismerni.

De ezeknek a kérdéseknek a tisztázása nem is tartozik az orvosokra. Az ő feladatuk tulajdonképpen a tüneti kezelésben merül ki, már azon oknál fogva is, hogy az ember csak mint szenvedő alany kerül a kezeik közé. Nekik tehát kötelességük, hogy minden idejüket e kezeléshez szükséges tanulmányokra fordítsák, hogy enyhíteni tudják a szenvedéseket.

Mi azonban, ha nem is közvetlenül, ezekre a kérdésekre is válaszolunk, amikor a testi betegségek lelki okaival foglalkozunk, ezért legokosabb, ha az okozati összefüggések szövet- és vegytani elméletét rábízzuk az orvosokra, és mi kizárólag a mélyebben - a lélekben rejlő okokat tanulmányozzuk.

Mindenekelőtt tekintsük meg ebből a szemszögből a „szervi betegségeket” és ne zavartassuk magunkat az „átöröklés” és ehhez hasonló elméletek által, hanem helyezkedjünk arra az álláspontra, hogy ember azért születik meg olyan családban, ahol valamilyen örökölhető betegség feltételei találhatók, mert a saját lelke is inficiált (fertőzött) és mint olyan, törvényszerűen ahhoz a kóros csoporthoz vonzódik, amelyhez hozzátartozik.

Látogassuk meg sorjában a beteg szerveket és maradjunk elfogulatlanok akkor is, ha egy-egy kórképben megtaláljuk a magunk, vagy ismerősünk állapotának ecsetelését.

Első állomásunk:

Az agy

Azon betegségek, melyek az agyban előfordulhatnak, egy a központi forrása a lélekben, csakúgy mint ahogy ez a szerv is egy központból uralja a szervezetet. Minden hatás, amely az érzékek és idegek útján a szervezetbe jut, e centrumba fut be, ugyancsak

ide érkeznek be közvetve a különböző érzékekkel ki nem fejezhető, illetve fel nem fogható érzetek is. Az agy ezeket a hatásokat felszívja, összegyűjti és tudatosítva, értelmesítve elraktározza, vagy kinyilvánítja gondolatokban és cselekedetekben.

Így mondjuk: „tudatosítva”, „értelmesítve”, mert ezt a funkciót már nem az agy végzi el. Az agy a lélek szubsztanciájának éppen olyan keringési gócpontja, mint a szív a szervezet vérének. A vér tőle független szervi

lényeg. Az öntudat és a nyilvánvaló értelem is testi eszközétől függetlenül teljesen a tudatalatti működés eredménye. És most lássuk, hogyan függ össze a szerv megbetegedése e működéssel. Mint mondottuk, az agy betegségeinek egy a forrása, bár a nüánszbeli (csekély különbségbeli) eltolódásuk és

megnyilvánulásuk csaknem annyifelé, mint ahány ideggel rendelkezik a hatások felszívására és leadására. Ez a központi fő forrás: a gőg. Az agy betegségének lelki oka tehát a gőg.

A lelki betegségek három fő csoportja

A lelki betegségek testi megnyilvánulásait három csoportra lehet felosztani. Az egyik csoport az önzéshez, másik az érzékiséghez és a harmadik a gőghöz tartozik. Ezek a csoportok természetesen nincsenek annyira elhatárolva, hogy egymás között komplikációt ne okozhatnának. Amennyire valamely lelki betegség hat a gőgre és megfordítva, annyira összekombinálható a hatásuk mindenkor a szervezetben is és ezekből a kombinációkból szoktak kialakulni azok a speciális betegségek, amelyeknek okozati összefüggésük széjjelágazik, és éppen azért az orvosok által bevallottan fel nem ismerhetők, - vagy nagyon is felismerhetőnek tartják visszavezethető tüneteinél fogva és ezért tévútra kerülnek.

Mi megnevezzük azokat a betegségeket, amelyek határozottan beletartoznak egy-egy csoportba, a speciális betegségekre pedig csak részben és helyenként térünk ki, mert ezek a lelki diszpozícióból (hajlamból) e tanulmány segítségével már könnyen felismerhetők.

Így a gőg csoportjába tartoznak az agy betegségen kívül – persze komplikálva, a legtöbb esetben más lelki betegségekkel kapcsolatosan - az összes idegbajok és sok esetben a gerinc megbetegedése is.

A gőgöt az emberiség nem is tartja betegségnek, ellenkezőleg, jellembeli erénynek látja, sőt, bizonyos hivatásoknál egyenesen nélkülözhetetlennek képzeli. Azonban az embernek ez a felfogása csak addig tart, amíg a saját személyével szemben nem alkalmazzák. Attól kezdve lebírhatatlan ellenszenvet érez iránta, olyannyira, hogy már jó előre preparálja (előkészíti) jellemét a megalkuvásra, hogy hízelkedő meghunyászkodással járuljon a gőgös ember elé, mert így véli elháríthatni magáról a neki kellemetlen hatást, vagy éppen a rá nézve fájdalmas támadást.

Már pedig, ha a gőg erény volna, nem kellene ellene óvintézkedéseket alkalmazni, - legalábbis nem valószínű, hogy valaki óvintézkedéseket alkalmazna az önzetlenség, a megértés vagy bármely formában megnyilvánuló jósággal szemben, mert ennek csak a veszedelemmel szemben van jogosultsága.

Nos, a gőgös támadás elől menekülő ember már e puszta ténnyel, a védekezéssel is azt jelenti ki, hogy a gőg kellemetlen és veszedelmes - és ugyanakkor öntudatlanuk vallomást tesz arról is, hogy maga sem immúnis e veszedelemmel szemben, sőt, hogy nem is mentes tőle, hiszen éppen a gőgje az, ami benne sérelmet szenvedhet egy ilyen támadás alatt és ez ösztönzi a védekezésre is.

Ha már most csak ezt az egyszerű, nyilvánvaló, az emberek egymás közötti érintkezésében leggyakrabban előforduló példát vesszük alapul a gőg megbírálásához, máris megláthatjuk azt, hogy ami másokra nézve már puszta kiáramlásában is kellemetlen, rossz hatással van, az magunkra nézve, tekintve, hogy magunkban hordozzuk, még fokozottabban is csak kellemetlen és rossz lehet.

A gőg fagyos légkört teremt a lélekben, miáltal merevvé, termékenységre alkalmatlanná teszi. Azonban a fejlődés a hajlékonyságot követeli tőle, mert enélkül képtelen a haladás feltételeinek befogadására.

Mármost mi történik? – Könnyű kitalálni, hogy a fejlődés nem akadhat fenn az ilyen ellenszegülő, azaz gőgös lelken, hanem továbbhalad az útján és haladásában éppen úgy felszántja ezt a lelket is, mint az engedékenyt, csakhogy amíg emez megtermékenyül, amaz elzárkózik és megfagyasztani igyekszik az akarata ellen belehullatott magot... Nem érti meg, hogy ez az élet hívása és így állandóan kínlódik, mert a haladás a küzdelmek ekéjével újra meg újra felszántja, egyre mélyebb, szélesebb barázdákat vágva benne, hogy az elzárkózást lehetetlenné tegye.

Nos, nézzük meg, hogyan alakul ki ez a harc az emberi testben. A gőgös lélek úgyszólván állandóan lesben áll, hogy a külső hatásokat a maga benső követelményeihez alakítsa és már ebből kifolyólag is folytonos feszültségben tartja a szervezetet. Azonban a haladásra kényszerítő körülmények nem respektálják (tartják tiszteletben) az igyekezetét és ez a tény kihívja a lázadását.

Meg akar reformálni maga körül mindent és ezért a dolgokat felülbírálja, lebecsüli, de mindig csak abból a nézőpontból, hogy ő hogyan jönne ki előnyösebben, hogyan terjeszthetné ki jobban hatalmát, érvényesülési területét, vagyis, hogy ne neki kelljen alkalmazkodnia az élethez, a helyzet adta körülményekhez, hanem, hogy az életet tegye alkalmazkodóvá magával szemben.

E célból igénybe veszi az akaratot és az értelmet is. Mivel pedig minden valószínűség szerint nem tud disztingválni (megkülönböztetni), tehát észre sem veszi, hogy a gőg hatása alatt „akar”, hogy a gőg szemüvegén keresztül néz, ítél és ugyancsak ennek a hatása alatt alakul ki a világnézete is, a legbensőbb szükségleteitől kezdve az ismeretlen végokokig, melyek szerinte szintén csak körülhatároltak lehetnek, tekintve, hogy az értelmén túl nem tud feltételezni semmi ésszerűt, semmi öntudatosat.

A gőg természetesen nem terjeszkedik ki minden lélekben teljes skálájában, de ha mérsékeltebben jelenik is meg, mégis domináló szerepe van az emberi életben.

Mindenütt a központot tartja megszállva, hogy mindenben a maga uralmát hangsúlyozhassa ki. És ebből nem enged se a kultúra, se a vallás és még kevésbé a bensőséges érzés parancsára.

Például, hányszor hallhatunk ilyen megjegyzéseket: „Jó ember, csak nem szabad neki ellentmondani!”... - vagy: „Lám, ez a vallásos ember, aki olyan mélyen fejet hajt a templomban az Isten előtt, milyen rideg és tartózkodó tud lenni az emberekkel szemben!”

Az is gyakori eset, hogy a magas kultúrán nevelt ember, önmaga gőgös túlértékelésében, nem ismer el maga felett Istent és semmiféle értelmes akaratot, hanem egyedül önmagát tartja a természet misztériumában annak a világítótoronynak, amely öntudatos intelligenciájával fényt vet mindenre.

Ezt a körülírást azért tartottuk szükségesnek, hogy megértsük, miszerint a gőg beleveszi magát a lélek minden rezdülésébe és természetes folyamatként kifejeződik az ideghálózatban, amely, mint a külső és benső hatások átvételi és kiviteli eszköze, szintén kiterjeszkedik az egész szervezetre.

Mivel pedig a gőg az emberiségnek, mondhatni, általános lelki betegsége, - hiszen egyik fő oka annak, hogy a szellem testben él, - következésképpen, a belátásra jutottak kivételével, minden ember „ideges”.

ELMEBAJOK

Hatalmi tébolyÜldözési mánia

Vallási túlbuzgóságMegszálltság

Ez az ideges állapot, a csekélyebb bajoktól kezdve, felfokozódhat az agybetegségekig és kicsúcsosodik az elmebajban… Persze mindig aszerint, hogy a gőg milyen terjedelemben férkőzött be az emberi lélekbe és hogy milyen vétségekre adott okot.

Próbáljunk belenézni az agy betegségeibe, és ami a legfőbb idegcentrummal kapcsolatos: az elmebajok rejtelmeibe. „Minden inger ingerületet okoz. Ezen idegingerület lényegét nem ismerjük; de az bizonyos: az ingerület bennünk valami érzést

kelt” - mondja az orvostudomány. Mi tudjuk, hogy az inger a lélekből ered és minél infeiórisabb (alsóbb rendűbb) a diszpozíciója (hajlama), annál

kellemetlenebbül hat vissza, mégpedig éppen olyan körforgással, mint minden más életjelenség, amely a maga kiindulási pontja körül kering. A lélekből hat a testre, a testből a lélekre, és a fájdalmas tapasztalatok e malmában egyre jobban megőrlődik a diszpozíciója (hajlama), míg olyannyira átfinomul, hogy ingereiben csupa termékeny (konstruktív) hatást folyósít.

A gőg, a léleknek ez a destruktív (romboló, pusztító) indulata, végső kifejlődésének stádiumában kihívja az elmebajt. Az elmebaj tehát lelki diszpozíció (hajlam), és mint ilyen testi diszpozíció (hajlam) is. Vagyis, akár a hibás szervi építkezésben látjuk eredetét, akár vérbajban, sérülésben, szóval testi kondícióban vagy lelki fájdalomban, mindegy – mindenkor arra a diszpozícióra (hajlamra) vezethető vissza, amely végkifejlődésében az elmét s vele kapcsolatosan az agyat támadja meg.

Más diszpozíciónál (hajlamnál) ugyanis e fent nevezett kórokozók más-más betegségben vagy lelkiállapotban fognak megnyilvánulni.

Természetesen nem szabad elfelejtenünk, hogy a lelki diszpozíciónkat (hajlamunkat) magunkkal hoztuk és ez a jelen életünkben jobban kibontakozik, vagy már éppen leépítési folyamatában van.

A gőgös lélek magatartása nemcsak a formai érintkezésben merül ki, hanem elfajulva felborítja az összes emberbaráti, lelki-etikai, sőt igen sokszor a társadalmi szabályokat is.

De ha akciójával időlegesen mást támad is meg, valójában csak magának árt vele. Ha szerencsétlen diszpozíciójából (hajlamából) kifolyólag nem tudja családi fészkében, legbensőbb életében megteremteni vagy elősegíteni a harmóniát, amihez kölcsönös megértésre, engedékenységre, egymással szemben tanúsított kitartó gyöngédségre van szükség, ami mind nem természete a gőgnek, akkor ez a kellemetlen hatás közvetve másokat ér ugyan, de felfokozva visszahat reá a diszharmónia minden rossz következményével, mint szomorúság, elégedetlenség, indulatosság és ezek gyűjtőmedencéje: az idegesség…

Persze, ez a példa még csak a személyi vétséget tünteti fel, mert a család szenvedése és állapota végeredményben szintén személyi kérdés. És ebben a szűk malomban a reakció is gyorsabb és közvetlenül követi az akciót, - de amikor, mondjuk, az államférfi felhasználja a nép önzését, kapzsiságát ahhoz, hogy a maga hatalmát kiépítse, és ezért háborút indít… ez esetben gőgös lelke elköveti mindazokat a vétségeket, amelyeket a lelki etika, a fejlődés szempontjából nem volna szabad elkövetnie még akkor sem, ha a bekötött szemű társadalmi igazságszolgáltatás az irányítóját, a félrevezetett nép pedig bálványát tisztelné is benne.

A tömeggyilkolás, rablás és orgazdaság a testi betegségek terjesztése és lelki fájdalmak előidézése, mind-mind ott szerepelnek ennek az embernek a számláján, és ha hatalmi őrületének a kitombolását semmi sem zavarja is meg, sőt, határozottan úgy néz ki benne és körülötte minden, mintha legyőzött áldozatainak erőit is felszívta volna a maga számára, - ez mind csak időleges, mert az ellopott helyzeti energiák előbb-utóbb ellene fordulnak és összemorzsolják.

A végsőkig feszített gőg szétrombolja a kereteket, a magával ragadott értelem kisiklik, bizonytalanná válik és nem képes többé felügyeletet gyakorolni vagy kezelni megnyilvánulási eszközét, az agyszerkezetet; az akarat is zsákutcába kerül, vagy felügyelet nélkül kóborol és megkezdődik a benső diszharmónia előbb a szervezetben, majd a sorozatos gyógyító lelki szenvedésekben.

Az elmebajok legnagyobb része rögeszmékben nyilvánul meg, hiszen a hipochondria, a kóros lehangoltság és felmagasztaltság, sőt a kedélyhangulat kóros változása is rögeszmével kapcsolatos. És bár a rögeszme változataiban egyénenként más-más, az általános tünetekben mégis csoportokra oszlik.

Így van csoport, amely hatalmi tébolyban szenved, a másiknak üldözési mániája van, a harmadiknak háborodottsága vallási túlbuzgóságban vagy felmagasztaltságban nyilvánul meg. Mások mély szomorúságban, vagy teljes apátiában (közömbösségben) élnek aszerint, hogy valamely szörnyű tragédia elkövetőinek vagy áldozatainak tartják magukat és így tovább, - mely törzstünetekhez természetesen más-más variációk is csatlakoznak. De bármilyen komplexumban találjuk is meg ezeket egy-egy betegnél, mindig az az érzésünk hogy egy fék- és irányító nélküli eleven gépezettel állunk szemben. Sőt, némely esetben azt kell hinnünk, hogy a gazdátlan gépezetet időközönként más-más személy kisajátítja magának. Erre nemcsak a különböző képzetek engednek következtetni, hanem az egyes karakterek megnyilvánulása is, ami leginkább akkor tűnik ki, amikor észrevesszük, hogy a beteg lelkében valóságos birkózás folyik a helyért a szervezetben, és ha az egyiknek sikerült legyőznie a másikat, ezt a szerepléséről mindjárt felismerhetjük.

Honnan származnak a rögeszmék és kényszerképzetek?

Ha ezeket a tüneteket szemléljük, de nem úgy, mint a mechanikus, a természet és közvetve a szervezet-csinálta lélek analizálói, hanem mint az eleven-lélek ismerői, - akkor mindenekelőtt a következőket állapíthatjuk meg:

Minden képzet valamely valóságnak hűséges vagy torzított mása. A „semmiből” nem lehet meríteni, mert a „semmi” nem létezik a mindenségben. Ha tehát gondolatainkkal vagy érzéseinkkel megérintünk valamit, ez azt jelenti, hogy az a valami van… Hogy hol? – az nem számít, mert az idő és tér bennünk van, és ha a testi szerveinkkel és érzékeinkkel nem tudjuk annyira körülhatárolni, hogy szét ne folyjék, - bizony nagy iramban, gondolatrohanásban átpereg az agyvelőn, átgázolva az agykéregbe rögzített emlékképeken, tehát a jelen életen is, amely szintén csak emlékkomplexum az időszámításban és feltartóztathatatlanul fut a jövőbe vagy visszalapoz a múltba.

Ha tehát a képzet valóság, akkor a rögeszmének szálai valamely létező valósággal kapcsolódnak. Persze ezekről a kapcsolatokról a környezet rendesen sem tud; nem vesz részt a beteg intenzív átéléseiben és így természetesen

nem is tudhat magának egységes képet alkotni a képzeteiről, tekintve, hogy azon az agyszerkezeten át nyilvánítja ki azokat, amelyben a jelen élet emlékképei vannak bevésődve. Ezek az emlékképek összekeveredve múlttal (előbbi élet) és jövővel (karma) valamint a jelen életbeli szükségletek idegingerületeivel, együttéve adják ki azt a lelki zavart, amelyet elmebajnak nevezzük…

A minden oldalról érkező hatások, ingerek persze egyre több defektust (fogyatékosságot, sérülést) okoznak az idegzetben és az agyban, amíg végleg összerombolják a szervezetet.

A téboly kezdete és fejlődési vonalaA lélek krízise

Nézzünk meg közelebbről egy ilyen rögeszmét: ez a beteg az orvosi diagnózis szerint „hatalmi tébolyban” szenved. Azt képzeli magáról, hogy egy ország uralkodója. Láthatólag nagyon el van foglalva az uralkodással, mégpedig nem olyan körülmények között, ahogy a király szokott foglalkozni országa ügyeivel, hanem mint annak valamely tejhatalmú megbízottja.

Diplomáciai tárgyalásokat folytat, ravasz terveket eszel ki, hadat üzen, sokszor éles vitát folytat az ellenséggel stb. Ennek a rögeszmének az eredete visszanyúlik a múltba (egy előbbi életbe), amikor a beteg aktív tagja volt egy kormánynak.

Hatalmi tébolya akkor még abban a stádiumban volt, amikor az orvostudomány nem tudja felfedezni a kórtünetcsoportot, mert az elmeműködés egységesnek látszik...

Ebben az állapotban ugyanis a gőg által irányított értelem még elég élesen tudja féken tartani a logikát és így az ugyancsak a gőg által feszített akaratot a nyilvánvaló érdekek vonalán tudja a helyzet adta lehetőségek kihasználásara befolyásolni... A teljhatalmú kormányférfi tehát hódító politikával akarja országát naggyá tenni, hogy benne a maga pozícióját is megnövelje. Ha lehet a „trónra” kerüljön (jelen állapotának fixpontja) vagy amennyiben ennek törvényes akadálya fennállna – túlnőjön hírnevével és hatalmával a trónon.

Háborút indít… Intézkedései nyomán pusztulás jár. Hull a vér és könny, özvegyek és árvák szaporodnak. A nyugalom, a rend felborul és a nélkülözésben, kínzó testi és lelki gyötrelmekben kialakul egy láthatatlan, de félelmetes erő… mely a szenvedők sikolyaiból és átkaiból kapja életét…

Ez az erő nem törődik azzal, hogy a hódító győzött-e vagy vesztett, hanem körülkeríti őt feltartóztathatatlanul, mint aki felé irányul és nem menti meg tőle az ünneplés, a glória, a nimbusz sem.

Ennek az erőnek a hatása alatt kisiklik az értelem, a fék kiesik a kezéből és az akarat magára maradva szabadon garázdálkodik.

Az igazság törvényt ül, mégpedig anélkül, hogy ítéletéhez valami más is hozzájárult volna, mint amit a lélek saját cselekedetivel provokált, illetve felépített.

Van rá eset, hogy az igazságszolgáltatás még ugyanabban az életben éri utol, legalábbis annyira, hogy vizsgálati fogságba kerül. (Ez alatt testi-, lelki- vagy helyzeti állapotát értjük.) De valószínűbb, hogy egy következő életben éri utol a reakció, hogy azután végigkísérje a felidézett erők nagyságához képest - sok életen át.

A reakció első állomása ebben az esetben: az elmebaj. Az előbbi életben már meglevő lelki elfajulás testi megnyilvánulása. A túlfeszített értelem hibás vágányon kapkodva igyekszik összeszedni szétguruló emlékeit és ezenközben a vágyait, meg az

aggodalmait összetéveszti a tapasztalataival… Így a legfelsőbb uralkodásra törő vágya ebben a visszás helyzetben már a beteljesülés átélését nyújtja neki, annál is inkább,

mert a tudatalatti szellemi élete nagyon mozgalmas, népes. Az előbbi életéből való barátai, érdek- és cinkostársai, úgyszintén ellenségei, állandóan körülveszik. Ezekkel tárgyal, hadakozik. Máskor merénylettől tart és nagy óvintézkedéseket tesz, hogy életét biztosítsa. (Ez az átköltözésének, előbbi életbeli elhalálozásának halványan feltüremlő átérzése.) Zárkózik, senkiben sem bízik, még kipróbált testőreiben sem, akikben váratlanul vádoló áldozataira ismer. Nem mer ételhez nyúlni, mert hátha megmérgezték. A legközelebbi hozzátartozójában kémet lát, talán mert szintén az előbb, életéből való ellenségét, irigyét vagy áldozatát fedezi fel benne és így tovább.

Az elmebaj e tünetei mind visszavezethetők előbbi életek történéseire, valamint a jövőben elkövetkező eseményekre… Minden hallucináció, minden úgynevezett kényszerképzet – valóság. Ebbe beleértendő az énhasadás (szomnambulizmus) is.

De ezekhez a jelenségekhez a legtöbb esetben hozzácsatlakozik még a „megszálltság” is, - ami azt jelenti, hogy a szabadon garázdálkodó akarat utat enged az ellenségnek, amely elfoglalja a szervezetet, hogy kínozza, megbosszulja, vagy hogy saját

vágyainak kielégítésére felhasználja. (Kórosan felfokozott érzékiség, nemi kicsapongás, esetleg gyilkosságra, vagy gyújtogatásra való bujtogatás stb.)

A megszálltság tömeges is lehet. Ilyenkor a beteg szervezete hasonlatos az elhagyatott erdei lakhoz, amelyben rablóhadak ütöttek tanyát. Persze a megszállás csak azok által történhet meg, akik ellen az előbbi életében vétett, mert a vétség a hozzá vezető út. A tömegmegszállás okozza a tünetekben a többféle karakter-megnyilvánulást ugyanegy betegben.

Hogy azután a testi diagnózis szerint az idegeknek vagy a vérnek mely defektusa (fogyatékossága) dobja oda az agyat martalékául a bitorlóknak, az a végkifejlődésre nézve egyre megy. Hogy a kicsapongó nemi élet, vérbaj, alkoholizmus vagy más váltja-e ki a megbetegedést, az mindegy; a tényre csak az tartozik, hogy a „gőg” végső kifejlődésében az agy- és elmebajban csúcsosodik ki.

Ez a jelenség a betegség testben jelentkező heveny (akut) állapota; de a reakciók sorozatának ez csak első állomása. A következő életekben a nagy megrázkódtatás után visszatér a rendes medrébe és a lélek az új körülményekben iparkodik

törekvéseinek teret biztosítani. Ha a fent vázolt rögeszmében kísérjük tovább a lelket egy-egy új reinkarnációjában, akkor feltehető, hogy az a következő

életében szorítottabb körülmények közé kerül, alantas ösztöneinél fogva valószínűleg a csavargók, mindenre elszánt bűnözők között fogjuk megtalálni… A gyilkosság, a rablás annak, aki háborúk vezetésében százezrek, milliók jólétét és életét pusztította el – kedvére való dolog.

Indulataiból, vágyaiból és elégedetlenségéből kifolyólag még kísérletet sem tesz arra nézve, hogy elkerülje. Tehát gyilkol, hogy rabolhasson, - rabol, hogy túlfűtött vágyainak eleget tehessen... és jól érzi magát ebben az aktivitásban, hiszen vér és könny nem ismeretlen légkör neki; újdonságot csak a tettenérés és a felelősségre vonás hoz számára, mint amilyenekkel karrierje ívelése alatt egyetlen életben sem találkozott.

A lelki betegségnek ez a másodlagos állapota. A kiállott büntetések után átcsap a bosszúba. A bosszúra diszponált (hajlamos) lélek később valamely családi-, társadalmi-, osztály, vagy nemzetségi érdekkörbe kerül, beleveszi magát a revánseszmébe, ott bujtogat, izgat, vagy csőcselékkel együtt cselekszik… Majd itt is kimerül, vagy hurokra kerül és akkor a büntetésektől való rettegés dúlja fel a lelkét.

De ez még csak óvatosságra inti és nem belátásra. A belátást a lelkifurdalás hozza el, mikor valamelyik áldozatának egy sikolya vagy könnye, a maga álélt rettegéseinek egy résén át, belelopja magát a szívébe és itt életet kezd.

Ez a lélek krízise, amely után a javulás, bár még sok életen és sok szenvedésen át, de állandóan folyamatban van. Ezekből a szenvedésekből, mint gyógyító folyamatból lát, illetve érez meg részleteket a búskomorságban, önvádban, vagy a jóvátételt kereső vallási felbuzdulásban (háborodottságban) szenvedő elmebeteg.

Kórtünet-e a zsenialitás?Atavizmus

(a biológiában az ősökre való visszaütést jelent)Intuíciósorvadás

De nem szükséges az elme-, illetve agybaj különböző megnyilatkozását kimerítő ábrákkal illusztrálni és azért csak futólag térünk ki az elmegyógyászok e csalhatatlannak tartott kedvenc kórokozójára: a zsenialitásra, – amely szerintük még az egyébként ép, egészséges embernél is olyan veszedelmes tünet, hogy okvetlenül szükségesnek tartják a kóroktani adatokra vonatkozólag azt a fontos kérdést minden betegnél feltenni, hogy: volt-e a családjában zseniális egyén…?

Tény, hogy a zseniális emberek között - tekintve, hogy számuk nem nagy - aránylag elég gyakran fordulnak elő elmebetegek, vagy legalábbis olyanok, akiket nem tartanak épeszűeknek.

A kérdés itt csupán az, hogy az ép, azaz „rendes” értelmet mihez viszonyítjuk?... Mert ha a kicsinyes, anyagelvű, önző, konvenciókon (szokásokon) nevelkedett, kötött, szűkelméjű emberekhez viszonyítjuk a nagy gondolkodót, a szabadon szárnyaló elmét, akkor természetesen „rendellenesnek” kell azt tartanunk, sőt, zavarosnak, hiszen eszméivel talán zavarba hozza a világot, amely nem szereti magát zavarba hozatni és ezért meggyőződéssel kimondja, hogy ami zavart okozó, az zavaros.

Szerintük rend csak egyféle lehet: amit a világ lerakott. Aki e fundamentumot meg akarja bolygatni, az veszedelmes egyén, felforgató, - vagy ha hangja nem a forradalmáré, ha frappáns és talán kívánatosnak is látszik, ha meglepő, - szóval, ha „zseniális”, akár a művészet, akár a tudomány, vagy éppen kifejezetten a lélekkultusz terén, akkor megállapításaik szerint tudnivaló, hogy egy „rendellenes”, tehát beteg elmével állunk szemben. Ezért is találják a legtöbb nagy gondolkodót, vagyis úgyszólván mindazokat, akik nagy eszméket, újításokat hoznak: bolondoknak.

De ha ezt az általános felfogást leszűkítjük és tárgyilagosan csak arra az arányszámra utalunk, amelyben az agybetegség effektíve kimutatható a zseniális embereknél, akkor a kóradatokat röviden a következőképpen ismertethetjük:

Miután a zseniális ember nem feszítheti túl az értelmét, - tekintve, hogy ez a korlátlan lehetőségek világával van kontaktusban – tehát megerőltetése nem eredhet mástól, mint attól a befolyástól, amely megakadályozza a szabadságában, függetlenségében. Ez a befolyás a gőgtől ered, amely a zsenialitás szárnyait leköti és a személyiség koloncával megterheli.

A zseniális embernek nem szabad magára gondolnia és eszméit a kivitelben, a siker vagy kudarc szempontjából, megalkuvásnak kitennie. Miután azonban a gőgje ezt a szempontot helyezi az előtérbe, a szárnyak beleakadnak ebbe a falba. Azonban a diszpozíciója (hajlama) az, hogy adjon, alkosson... tehát addig vergődik a zátonyon: a gőgön, amíg a szárnyai, lelki impulzusai és ezekkel együtt a testi eszközei: az idegközpontjai alaposan megsérülnek és a tudós - beteg lesz.

Ha pedig úgynevezett „lánglelkű művészről” van szó, akkor a gőg hatása intuíciósorvadást okoz a lélekben. Miután pedig az intuíció (érzés, sejtés) az, amely az alkotás lángját táplálja és ezt a gőg terméketlen hidegsége nem pótolhatja, ennélfogva a láng is kihűl és a művész lelkében ugyanaz a folyamat áll be, mint az olyan testi szervezetben, amelyben a fehérvérsejtek egyre nagyobb mértékben elszaporodnak és fokozatosan csökkentik az életerőt.

Hogy a zseniális „gőgös” ember a jelen élete alkotólázában éri-e utol a testi betegség, vagy csak egy következőben, az az egyéni fejlődésével járó szükségletek szerint rendeződik el. De ha látunk elmebeteget, aki nagyszabású eszmékről fantáziál, ihlettel birkózik stb., tudhatjuk, hogy körülbelül ilyen variációkon siklott ki az elméje, és ha figyelemmel kísérjük a képzeteit,

illetve lelki átéléseinek megnyilatkozásait, akkor igen sokat tudhatunk meg a múltjáról. Hogy pedig a családi vonatkozást is tisztázzuk valamiképpen (átöröklés, a zseniális egyén hatása az utódokra), az - eltekintve a már említett szabálytól, mely szerint a lélek a magáéhoz hasonló diszpozíciójú (hajlamú) lelkek között születik meg - sok esetben még arra is visszavezethető, hogy az illető ugyanabba a családba születik le újból, vagyis a családnak egyik zseniális, vagy valamely átörökölhető betegségben szenvedő őse ugyanaz az ember, aki ma terhelten, betegen talán átkozza azt a vonatkozást, amely őt egy ilyen veszedelmes rokonsággal összeköti.

Az elmebajon kívül is minden olyan betegségnek, amely az agyat támadja meg, vagy kedvezőtlenül hat rá, mint, úgynevezett nehézfejűség, memóriagyöngeség, hibás vagy kihagyó emlékezés, gondolatdadogás, gyakori ideges fejfájás és a többi – lelki oka: a gőg.

Az ugyancsak hozzátartozó idegbetegségekkel, az egymásra hatás okából más helyen kívánunk foglalkozni. És most térjünk át a következő állomásra.

ÖTÖDIK FEJEZET

SZERVI BAJOK - A SZÍV

Ez a fontos, nemes szerv, az ember életének úgy testi, mint lelki értelemben véve: jelzőállomása. Testi értelemben véve nevezhetjük óraműnek, lelki értelemben pedig annak a szeizmográfnak kell tekintenünk, amely a

legparányibb hatásra is reagál. Ha mint óraművel foglalkozunk vele, azt látjuk, hogy ha rajta kívül álló dolog meg nem akadályozza benne, akkor pontosan

végzi kötelességét, nem befolyásolja az időt, amelynek szolgálatába állíttatott, hanem tárgyilagossággal szűri, mérlegeli és megvesztegethetetlen következetessel lépked előre minden dobbanásával figyelmeztetve az embert a múlandóságra és a haladásra.

Mennyi öröm és fájdalom, remény és csalódás pereg le egy emberi sorsban, amíg ez az óra elkészül egy-egy ilyen körforgással az élet számlapján... a bölcsőtől a koporsóig... Szinte azt érezzük, ha erre gondolunk, hogy szívünk minden dobbanása visszhangja az idő súlyos lépteinek, amint ütemszerűen a vérünkben gázol...

Ha pedig mint szeizmográffal foglalkozunk a szívvel, akkor azt tapasztalhatjuk, hogy ez a szerszám önműködően lejegyzi a lélekben végbemenő rezgéseket, még pedig úgy az indulatok és szenvedélyek elektromos elemeiből eredőket, mint a finomabb éterikus érzések síkjáról érkezőket, - minélfogva a lelkiismeret székhelyének lehet mondani.

Az orvostan szerint minden érzet és érzés az agyban fejeződik ki és a legfőbb központ közli impulzusait a cselekvő idegekkel. Ha tehát valamely érzés hatása alatt a szív hevesebben, vagy lassabban dobog, összeszorul, ez nem azért van, mert az érzés benne támad és él, mintha az érzések birodalma volna. Ez naiv emberi elképzelés, - mondják - vagy a legjobb esetben is szabad költői frázis. Hiszen maga az érzés sem más, mint az idegek és idegnedvek reagálása bizonyos ingerekre, melyek közvetve befolyásolják a vérkeringést, illetve a szívet.

Mi azonban már tudjuk, hogy az orvostudomány bevallottan nem ismeri az ingerek lényegét és eredetét, tehát azt sem tudhatja, hogy a gondolatok (agyképzetek és érzetek) - leszámítva azokat, amelyek az empirikus (tapasztalati) jelenségekből alakulnak ki, - egy ismeretlen érzésvilágból, névtelenül érkeznek az asszociáló agyba. Ennek az ismeretlen érzésvilágnak egyik osztályát: az intuíciót (érzést, sejtést), ma már a haladó tudomány is elismerte, mint olyant, amellyel a tapasztalaton kívül is számolni kell.

Az ember tehát igen gyakran hatása alatt van egy érzésnek, amely csak később jut el az agyba. Vagyis, a jelzőállomás, a szív, sokkal hamarább tudomásul veszi a lélekben végbemenő emóciót (érzelmet), mint az agy, amely minden kedély megnyilatkozásnak kritikai körültekintéssel a tapasztalatokban keres magyarázatot. Ez persze nem mindig sikerül neki, noha elég felületesen bírálja meg azokat a dolgokat, melyek a logikával - persze mindig a tőle telhető logikával - el nem érhetők.

Például, egyáltalán nem tudja megmagyarázni az előérzetet, amely sokszor súlyos szomorúsággal, vagy érthetetlen nyugtalansággal, névtelen várakozással tölti el az embert ezért a bekövetkező esemény szinte lenyűgözően hat reá.

Ugyanez áll az álmok egy részére is, melyeket valóságként átélünk olyan szituációkban, amelyeket sohasem tapasztalhattunk ébrenlétünk alatt és olyan dimenziók között, amelyekben az agyfunkció csak, mint a végtelen térben szállongó pehely jöhet számításba.

Ha pedig a szív az, amely elsőnek fogja fel a lélekből eredő hatásokat, hogy az érzékek kötöttségei között működő feltudattal közölje, akkor feltétlenül meg kell látnunk benne annak az ismeretlen világnak a képviselőjét, mely összekötő szervként funkcionál a látható és láthatatlan, a feltudat és altudat között.

Kényes pozíció, mert amint az előbbi ismertetésekből tudjuk, e két régió között tanyázik a jellem, amely kettőságazatú vénájával szintén belekapcsolódik a szívbe, hogy a vágyaknak és szenvedélyeknek közvetlen utat biztosítson.

A szívbetegségek általános oka

Maradjunk meg az előbbi megjegyzésünknél, amely szerint a szív a lelkiismeret székhelye, mert mint ilyen, felszívja a lélek intencióit (szándékait, törekvéseit), azokat, amelyek a legbensőbb szubsztancia, az isteni-én irányítóelvéből erednek és azokat is, amelyek az ál-én, a jellem salakos vágyaiból érkeznek.

A salak azonban előbb-utóbb megviseli ezt a finom, érzékeny közeget, már lelki értelemben véve is. A benső intenciók (szándékok, törekvések) átszűrése egyre nehezebbé válik és ez a nehézség kifejeződik a testi szervben is.

A szív betegsége mindig a lelki salak felhalmozódására enged következtetni.Az isteni-én ugyanis a kollektivitásban gyökerezik, minélfogva intencióiban (szándékaiban, törekvéseiben) önzetlenséget,

megértést, általános, mindenkinek kijáró részvétet, szóval szeretetet, illetve annak feltételét sugározza a lélek haladásához a fejlődésben.

Az ál-én viszont az önzésből indul ki és így minden megnyilvánulásában részrehajló. A részrehajlás pedig minden igyekezetével arra törekszik, hogy elzárja a feltudatba vezető szelepet a tiszta intuíciók (érzések, sejtések) elől, minek következtében az értelem, elhatározás és cselekvés vérszegény és erőtlen marad. Ez az erőtlenség, mint diszpozíció (hajlam) hozza létre a hibás szerkezetét e szervnek, már a szervezet felépítésénél is, amely azonban sok esetben csak az élet folyamán alakul ki azokban a betegségekben, amelyek a szívet megtámadják. Ezek a betegségek bármilyen alakban lépnek is fel, végkövetkeztetésben egy lelki okra vezethetők vissza, - ez az ok az önzés.

A szívbetegségeknek orvosi megállapítás szerint elég nagy skálájuk van, és ha ezek lelki okait meg akarjuk nevezni, akkor is nagy skálát kell ismertetnünk, mégpedig különböző modulációkban, aszerint, hogy a komplikációkban milyen tünetet vesz fel az önzés.

Ne feledjük el, hogy az önzés megakadályozza az isteni-énből fakadó intenciók (szándékok, törekvések) átszűrődését, ez a körülmény hat kártékonyan a szívre, de ugyanígy az egész szervezetre is; mint ahogy a beteg, a gyenge, vagy csak megbízhatatlan szív is (ideges szívdobogások, szívszorulás) károsan befolyásolja a szervezetet, de még a kedélyt is. Ezt azért tartjuk szükségesnek megemlíteni, mert egy egész sorozat betegséget fogunk megnevezni, amelynek az önzés az alapja, anélkül, hogy a szívbaj kimutatható volna. Ilyenkor a variánsok vannak jobban kihangsúlyozva, mint: kapzsiság- fösvénység, irigység, érzékiség, anyagiasság stb.

Fentebb említettük, hogy a testi betegségek lelki okait három csoportra osztjuk. Az egyik csoport az önzésre, másik az érzékiségre és a harmadik a gőgre vonatkozik. Azonban csak ezen az aktuális helyen említjük meg, hogy az összes betegségek tulajdonképpen egy törzsokra: az önzésre vezethetők vissza.

Az önzés ugyanis az ál-én fészke, nevelője, fenntartója, - sőt, jellembeli összkombinációjában - az ál-én maga. Mivel pedig a különböző torztulajdonság az ál-én vívmánya, tehát minden hozzátartozik még akkor is, ha erőben elfajzik tőle.

A legbensőbb énnek három isteni tulajdonsága van: az akarat, az értelem és a szeretet. Ez utóbbi azonban csak feltételeiben van meg, mert kitermelése a lélek egyéni feladata. (Lásd: „Veszteglés az Ismeretlenben”. Ebben megtaláljuk az egész komplexumot, amelyből az önzés is kialakult.) Ez a tulajdonság az ember-szellemnél csírájában már megvan, növekvése ezen a ponton a küzdelmes igyekvéstől, - ennek híján a keserves megpróbáltatások útján szerzett tapasztalatoktól – függ.

Ez a fejlődés törvénye: a sziklából is kisarjadzik a növény. Azonban, ha az ember lelkét, a szeretet híján, puszta területnek kell is tartanunk, az Istenből áradó szeretet állandóan

rásugározza erőit és életben tartja azt; mint ahogy a Nap is rásüt a bevetetlen mezőre és kikelti belőle mindazokat a magvakat, amelyeket a szél a szárnyán idehordozott, vagy ki tudja, honnan került hozzá - de méhében elrejtve tartott.

Miután pedig az igyekvés nélküli haladás igen lassú, szinte láthatatlan, - az önzés kisajátította a puszta területet, a szeretet még terméketlen birodalmát, hogy rajta érdekhálózatát felépítse.

Ez nem volt nehéz, mert a szellem, a magával hozott kettősség törvényénél fogva (dualizmus a legfelsőbb fokon: abszolút és relatív - Isten és szellem) (Lásd „Veszteglés az Ismeretlenben”.) társra szorul és e társat, mint egy benső mankót, jobb híján megtalálja az ál-énben.

Hogy ez a társ rossz házasfélnek bizonyul, és folytonos vitatkozást kelt, diszharmóniát szül a lélekben, azt már csak a megismerés hozza a tudatba, - addig minden úgy történik, mintha az ál-én volna az egyeduralkodó a lélekben.

Minden uralom helyzeti hatalommal jár, a hatalomnak pedig behódol minden, ami létérdekét keresi. Így hódolt be az önzésnek a lélek két megalkuvó tulajdonsága: az értelem és az akarat is. Ez a két tulajdonság a deformált

lélekben továbbra is vezető szerepet visz, de hatáskörüket az önzés szempontjából az értelemnél a gőg, az akaratnál az érzékiség jelöli ki.

Ebből az ismertetésből látnivaló, hogy az összes betegségek az önzésre, a lélek e bitorlójára vezethetők vissza, de az egyes szervekben mégis a vétség természete szerint alakulnak ki. Így pl. a szívbaj csak az önző cselekvések kicsúcsosodásánál jelentkezik, mint a megidézett végzet kísérteties megjelenése... éppen úgy, mint a végsőkig fokozott gőg esetében a fellépő elmebaj.

Persze itt is megemlítjük, hogy a fent nevezett cselekvés nem mindenkor a jelen életben megy végbe, - hiszen ezt bizonyítja a születéssel magával hozott szervi szívbaj, vagy a gyermekkorban és koraifjúságban szerzett szívbetegség is, - azonban, ahol bármilyen változatban jelen van, ott a jellegzetes variációkon kívül a túltengő önzés is jelen van.

Ha pedig ezt a jelenséget testi betegség nem kíséri, bár az önzés és érdektársai nyilvánvaló tulajdonságai valamely embernek, akkor a kór lappangó állapotában van, még nem ütközött ki a szervezetben, vagy előbbi életek megpróbáltatásai után szünetet élvez, amelyet megismeréssel hasznosan kiaknázhat lelki egészségének megalapozására.

HATODIK FEJEZET

SZERVI BAJOK - A GYOMOR

A szervi bajok lelki okainak ismertetésénél nem tartjuk magunkat az orvosok által leszögezett sémákhoz. Ugyanis, nem azokkal a szervekkel foglalkozunk sorrend szerint, amelyeknek eltolódása, hibás felépítése már apriori (eleve) betegségre predesztinálja (határozza) a szervezetet, mert technikailag zavaros működésre kényszeríti, hanem mindenekelőtt rámutatunk a lelki betegségek három fő forrására és azok testi fészkeire.

Már beszéltünk az agy betegségeiről, melyeknek lelki oka: a gőg - a szív betegségeiről, melyeknek lelki oka: az önzés, - és most beszélni fogunk gyomor betegségeiről, melyeknek lelki oka: az érzékiség.

Az érzékiséget, mint betegséget, az analizálásnál két részre kell felosztanunk. Az egyik a nemiségre (szexualitás) tartozik, ez a speciális rész, a másik az általános anyagelvűség, amely tulajdonképpen a speciálist is magában foglalja.

Az érzékiségnél két serkentőerőt tudunk megkülönböztetni. Az egyik a létfenntartás, - a másik a fajfenntartás. Mind a kettőt megtaláljuk az állatoknál is, mert egy a forrásuk: az akarat.

(Életakarat, teremtőkészség) (A természetben mindenütt; - de e munkában nem terjeszkedünk ki jobban a jelenségek világára. Bővebben lásd: „Veszteglés az Ismeretlenben”.)

Miután az akarat így nyilvánvalóan az élet hordozója és kiépítője, - kétségtelenül érdemes egy kis figyelmet szentelnünk arra, hogy megismerkedjünk a természetével.

Már magában véve az a körülmény, hogy az akaratot megfigyelhetjük, azt bizonyítja, hogy vannak magasabb rendű egyéni tulajdonságaink, melyeknek segítségével szemlélhetjük azt a szubsztanciát, amelyből a tudatunkban élő mindenség ered. Ha pedig e szemlélet alatt azon kapjuk rajta magunkat, hogy felülbíráljuk e szubsztanciát, ez azt jelenti, hogy értelmünkkel föléje kerekedtünk és ez megint azt bizonyítja, hogy egy egyéni tulajdonságunkban ennél differenciáltabb értéket bírunk.

Most már csak azt kell kipróbálnunk, hogy mennyire befolyásolhatjuk az egyéni tulajdonságunkkal az egyetemes állagot: - ez volna ugyanis az öntudat szerepe... Mi célja volna máskülönben, hiszen a lét és a faj fenntartásához - amint tapasztalhatjuk - az ösztön is teljesen elegendő, sőt, zavartalanabb és határozottan nyugalmasabb.

Az állati élet mentes a felelősségtől, konvencióktól (szokásoktól, szabályoktól) és az összes gyötrő problémáktól, amelyekkel az öntudatos élet jár.

Az ösztön nem bírál, hanem cselekszik. Az öntudat bírál és kevés kivétellel, illetve rosszul kihasznált kivétellel, ugyanúgy ösztönösen cselekszik.

De az öntudatot nem lehet atavisztikus (elavult, ósdi) kötöttségekbe beletemetni, legalábbis büntetlenül nem, mert súlyosan megbosszulja magát az emberi szenvedésekben. - Ezért is állandó kísérője a szenvedés az öntudatnak.

Tipikusan földi paradox jelenség ez: ahol a fény, ott az árnyék. Mintha a fény minden földi dolgok lelkét tüntetné fel az árnyban...

Az öntudat szenvedőleges hanyagsággal alárendeli magát a vak akaratnak, ahelyett, hogy uralná és irányításával feltisztítaná. A nagy gondolkodók, amikor fellázadnak az élet ellen, már voltaképpen a helyes úton vannak, mert perbe szállnak az akarattal.

Csak éppen a megismerésük nem helyes és nem teljes, mert a műszerük: a gőg, nem felel meg a célnak. „A világ akarat és képzet (elképzelés) - mondja az egyik, és ezzel az axiómával voltaképpen megközelítette a valóságot. Sőt,

ezen a ponton maradva a feltételezett végső kimenetel is helyénvaló, illetve megegyezik e fajdegeneráció-elmélettel: „Akarni annyi, mint valaminek híján lenni, vagyis szenvedni. Mivel pedig az ember mivolta a vak akarat, tehát szüntelenül

szenved. A fejlődés elviszi az embert oda, hogy belátja mindennek a hiábavalóságát, mire az akarat megszűnik abban az irányban haladni, más irányt vesz, tehát megsemmisül!”

Ez a fejtegetés így egészen helyes, - azonban nem maradéktalan, mert nyilvánvalóan céltalan és ezért még az emberi, szűk látókör szempontjából sem lehet végkövetkeztetésnek elfogadni.

Egy nagy gondolkodónak ugyanis félre kellene tennie azt a gőgös elképzelését, hogy az emberi értelmen kívül nincsen semmi tudatos, hiszen ha az élet nem volna más, mint vak szubsztancia, következésképpen nem szülhetne gondolkodó szubsztanciát. Hogyan kerülhetnénk tehát abba a helyzetbe, hogy észlelni tudjuk valaminek az előnyét vagy hátrányát?... Hogyan juthatnánk hát abba a helyzetbe, hogy „belássuk mindennek a hiábavalóságát, mire akaratunk megszűnik abba az irányba haladni és más irányt vesz”?

A kötöttségnélküli megismerés széles horizontjában másképpen látjuk a dolgokat. Itt már élesen meg tudjuk különböztetni az értelmet az akarattól és e felismerés hatása alatt semmi sem tarthat vissza bennünket attól, hogy értelmünket kiegészítsük az intuícióval - a lélek feltörő érzéseivel.

Az így plasztikussá (alakíthatóvá) vált öntudatunkkal azután új irányt adhatunk az akaratunknak. Vagyis ha beláttuk mindennek (földi dolgoknak, hívságoknak) a hiábavalóságát, ezzel már megszüntettük az akarat uralmát,

vak tobzódását és öntudatunkkal magunkkal visszük egy magasabb síkra. Mert a világ úgy, ahogy van, csakugyan a mi akaratunk és képzetünk, de nemcsak azért, mert a tudatunkból folyik és kilépve e

létformából már nincs többé dolgunk vele és számunkra nem létezik többé, hanem azért is, mert saját anyagelvű érzéki vágyaink testet öltése.

Az akaratunkban teremtőkészség van, de ha e készséget megnyilvánulási ösztöneiben magára hagyjuk és nem irányítjuk az öntudatunkkal, akkor az csupa olyat fog nemzeni, ami szenvedést okoz nekünk, mert terhel bennünket és amitől éppen azért menekülni szeretnénk.

E célból mindig újabb és újabb vágyakban keressük a kivezető utat, - de ezek is, mivel az érzéki világ kiépítését szolgálják, toldozzák-foldozzák hiányérzetünket anélkül, hogy ezen az úton valaha is megállapodhatnánk.

Hogy ez mennyire így van, csak akkor érezzük meg, amikor megismerésünkben felküzdjük magunkat arra a csúcsra, amelyről megláthatjuk a hiábavalóságok e világát. Megdöbbentő realitásban látjuk innen az ember helyzetét vágyainak polipkarjai, igényeinek piócái között, és ha szemléljük azokat az erőlködéseket, amelyekkel létét élvezetesebbé kívánja tenni, az öntudatlan beteg gyermekre kell gondolnunk, akinek tetszetős játékszerekre van szüksége ahhoz, hogy figyelmét a fájdalmairól elterelje.

Amíg e belátásunkat ki nem építjük annyira, hogy az szilárd valósággá váljék bennünk, addig nem is rombolhatjuk le a magunk számára a jelenségek e borzalmas világát, mert mint egyedüli biztonságunkban, otthonosan csak ebbe kapaszkodunk bele, sőt továbbépítjük, mert minden újabb vágyunkkal - legyen az egyszerű vagy merész, de anyagelvű - újabb fundamentumot rakunk le magunknak a szenvedések e birodalmában.

Hogy az érzékiséggel kapcsolatos fejtegetéseket megértsük, szükséges, hogy az akaratról elmondottakat összefoglalva megjegyezzük.

Az akaratban nyilvánul meg az életünk, ennélfogva elpusztíthatatlan, mint maga az élet. Az akaratban rejlik a teremtőkészségünk, ezért épít szüntelenül, tehát akkor is, ha magára marad.

Ha ezt tudjuk, tisztán látjuk azt is, hogy az érzékelhető világokat ugyanaz a vad fluidum uralja, mint amelyből felépültek - a süllyedt szellemek akarata ez.

És hol marad ez esetben a legfelsőbb akarat?... az Isten?... ha van ilyen...? - kérdezhetjük. Nos, a Legfelsőbb Akarat - eltekintve a mindenségre gyakorolt hatásától, amellyel még ezt a káoszt is csodás rendszerbe

foglalja - képviselteti magát az emberi értelemben és intuícióban (érzéseiben, sejtéseiben), és az ezek által szerzett tapasztalatokkal aknázza alá azokat a világokat, amelyek az érzékiség pillérein épültek.

Minden értelmi és érzelmi fellázadás e világrend ellen nem más, mint tapasztalataink aknáinak felrobbanása – azaz: perbeszállás a saját akaratunkkal.

És ez az állandó, véres küzdelem, a sorozatos harc saját magunk kreálta ellenségeinkkel: a külső körülményekkel, lassanként felrázzák, tevékenyvégre pezsdítik az öntudatunkat. (Plasztikus mivoltában kell értenünk: értelem és érzelem, előbbi a tapasztalatokon, utóbbi az intuíciókon alapszik.) Az éber öntudat áthatja a vak akaratot, amely mint olyan, megszűnik, és feltámad mint értelmes, értelemtől áthatott akarat.

Az akarat természete a tevékenység. Ez a tevékenység még nyers állapotában is elképzelhetetlen nagy erő. Ezt az erőt csak az öntudat tisztíthatja fel, és e tisztítófolyamatban mégsem vész el egyetlen atomnyi sem, ellenkezőleg, ha az indulatokban lekötött része feloldódik, hihetetlenül megnövekszik.

Ez a végkonklúzió szolgáljon támasztékául az embernek abban a küzdelemben, amelyet saját vak akarata - érzékisége - ellen kell lefolytatnia.

Semmit sem veszíthet el ebben a küzdelemben, még ha tengernyi igényéről kell is lemondania, ellenben a nyeresége úgy viszonylik minden emberileg elérhető földi dologhoz, mint a sziklában lekötött élet a lángészben megnyilvánuló élethez.

De minek az önkéntes küzdelem, - mondhatják az emberek - ha a fejlődés útja a tapasztalatokon vezet a célhoz? Nos, ha ezt az utat józan belátással, felvilágosodott tevékenységgel nem lehetne megrövidíteni, akkor csakugyan nem volna

célja egy ilyen figyelmeztető munkának; miután azonban az öntudatunktól függ a haladásunk, fontos, hogy mindent megragadjunk, ami ennek felnevelését szolgálja. Az önkéntes küzdelemről (önmunkálkodásról) tehát nem szabad lemondanunk, mert ez az egyetlen eszközünk, amellyel rácáfolhatunk a determinizmusra (eleve elrendeltségre).

A diszpozíció (hajlam) és a determináció (eleve elerendeltség)

A deterministák ugyanis fatalistát nevelnek az emberből, mikor nem adnak neki többet a tüneti megállapításnál. „Minek a küzdelem - mondhatja - ha úgyis minden eleve elrendeltetett, hiszen mindaz, ami velem történhet, ami a sorsomat

kialakítja, a szükségszerűségek láncolata. Minden a körülmények kényszerítő hatása alatt történik. De, hogy bizonyos helyzetben mit fogok határozni és cselekedni, és hogy miként fogom azt felfogni, az a diszpozíciómtól (hajlamomtól) függ. A sorsom tehát a diszpozícióm (hajlamom) által van körülhatárolva…!”

Ez tüneteiben csakugyan így van; a szükségképpenit magunk alkottuk meg, a külső kényszerítő körülményeket magunk építettük meg... De a benső indításainkat is magunk tápláljuk, a diszpozíciónkat (hajlamunkat) magunk neveljük és a belőle folyó körülmények csakugyan körülhatárolnak bennünket, - azonban ez csak addig tarthat, amíg a vak akarat uralja életünket. Mi csupán a saját akaratunkba vagyunk bezárva és ennek a zárkának a kulcsa a megismeréstől átfűtött öntudatunk!

A determináció (eleve elrendeltség) és vele együtt a kauzalitás (okszerűség) csak addig érvényes reánk nézve, amíg az öntudat magához nem ragadja az uralmat, hogy akaratunknak új irányt adva megszüntesse azokat a motivációkat, amelyek eddig dominálták az életünket.

Mindez hatalmunkban áll, ha kellőképpen felkészítjük magunkat reá. Amint mondottuk, addig nem rombolhatjuk le a magunk számára az érzéki világot, amíg fel nem építettük az újat: a belátásunkat.

Ha nem látjuk meg ennek a világnak a hiábavalóságait és veszedelmeit, akkor természetesen nem is fogunk védekezni ellene. De hogy valóban milyen álláspontot foglalunk el az érzéki világgal szemben, azt megtudhatjuk a cselekedeteinkből, gondolatainkból és vágyainkból.

Hogy mennyire vagyunk anyagelvűek, azt megtudhatjuk abból, hogy mit akarunk itt, ebben az életben elérni. Az ál-énnek legaktívabb munkása az érzékiség: de élettartama, léte is tőle függ. Figyeljük meg, hogyan működik bennünk. Mint ahogy a gyomor működésére rá van építve a szervezet életlehetősége, azonképpen van az ál-én életlehetősége is az

érzékiségre ráépítve. A gyomor táplálja a vért, a sejteket, a szervezet fontos műszereit, az értelem, érzelem és az összes érzékek megnyilvánulási

eszközeit. Az érzékiség (mindig beleértendő az általános anyagiasság) is táplálja az ál-ént, annak minden szervi összetételében. Mindamellett a gyomor is csak eszköz, eszköze az érzékiségnek; mint ahogy az érzékiség is csak eszköz az ál-ennek, illetve az

önzésnek. A gyomor azonban, mint eszköz, nem szolgáltatja (nem szerzi be) a testnek a táplálékot, csak feldolgozza azt, ami a

hatáskörébe került és széjjelosztja a kiválasztó szerveknek. Erre a célra ugyanis egy frappánsan megszervezett szolga szövetség áll rendelkezésére. Magáról a táplálékról az érzékiség gondoskodik, kezdve az igénylésen egészen a verejtékes munkával való megszerzéséig.

Az érzékiség azonban nemcsak ennek a gépezetnek (szervezetnek) a működéséről és táplálásáról gondoskodik, hanem az ál-énnek (jellem, személyiség, láthatatlan anyagi régiók) minden követelésének betöltéséről is.

A gyomornak mindehhez voltaképpen semmi köze sincs, reá, mint a test egy közegére, csak a gépies munka tartozik, mégis átveszi a hatásokat az érzékiségtől, - nemcsak azokat, amelyek közvetlenül a táplálékkal kapcsolatosak, hanem azokat is, amelyek lelki természetüknél fogva semmiféle vonatkozásban nincsenek vele.

Ezek közül néhány közismert. Így köztudomású, hogy egy lelki depresszió, valamely nagyobb izgalom bénítóan hat a gyomorra, egy időre képtelenné válik a táplálék befogadására (étvágytalanság) vagy megemésztésére. Súlyosabb esetekben görcsös összeszorulást, émelygést, hányást, vagy olyan remegést okoz a gyomorban, mintha annak külön élete volna és riadt gyermek módjára félne.

Ezek a tünetek felfokozódhatnak a krónikus gyomoridegességig. (Lásd: Idegbajok.)A hatásoknak ez a reakciója természetes és kölcsönös folyamat. Tudjuk, hogy a legparányibb ideg fájdalma kihatással van a

közérzetre, viszont a közérzet legparányibb zavara kihatással van a testre, mert a lényegük azonos: szellemi... Azonban a reakciókról következtethetünk az akciókra. Egy ilyen fontos szervnek a reakciói, beteges zavarai, mint a gyomornak, amelynek működésében koncentrálódik a szervezet

létlehetősége, csak egy koncentrált akcióra vezethetők vissza és ebben a koncentrációban kell keresnünk az ál-énnek minden érdekét is, amelyet a létfenntartásához fűz.

A gyomorbetegségek mögött tehát mindig az érzékiséget találhatjuk, mint lelki okot éspedig általános anyagelvűségre következtethetünk akkor, ha a betegség közvetlenül vagyis centrálisan ezt a szervet támadja meg (persze, hogy az érzékiség, illetve anyagelvűség milyen arányú, azt mindig a támadás természete és mérete tünteti fel)... míg, ha a betegség nem közvetlenül a gyomorra koncentrálódik, hanem valamely vele kapcsolatos szervre, akkor ez azt jelenti, hogy bár a betegség lelki oka ez esetben is az érzékiségből indul ki, mégis az ál-énnek valamely erőteljesebben kifejlett tulajdonságában nyilvánul meg a lélekben.

Ezekre a betegségekre, tekintve, hogy a gyomorbajokkal egy komplexumot képeznek, sorozatosan fogunk rátérni, - de mindenekelőtt a speciális gyomorbetegségekkel kell foglalkoznunk.

Természetesen csak egynéhányat fogunk megemlíteni, mert nem tartjuk szükségesnek a szervezetben kimutatható betegségek valamennyi fázisára kiterjeszkedni és inkább csak az egyes állomásokon fellépő zavarok okára mutatunk rá.

A gyomor, mint a szervezet motora, az anyagmögötti régiókban kapcsolókkal van felszerelve. (Mértékletesség, józanság, szerénység.) Ezek a kapcsolók lehetővé teszik a működés szabályozásit.

Ha a működés rendellenes, biztos, hogy a szabályozás körül történik valami hiba. Az operatőr ugyanis, melyre a kapcsolótábla rá van bízva, itt is az értelem, - de ha emez valamilyen téren le van kötve és nem áll hivatása magaslatán, azaz nem tartja fenn józan mérséklettel a lélek egyensúlyát, akkor az ál-én dilettáns (hozzá nem értő) közegei szabályozzák a működést és ennek következtében beáll az a visszás ellentmondás, mely minden tökéletlen munka kísérője.

Ugyanis az ál-én érdekében történik a cselekvés – és az eredmény mégis az ő érdeke ellen alakul ki. Például, ha a türelmetlenség végzi a szolgálatot, akkor a gyomorban beáll a savtúltengés. Ennek egyik tünete a gyomorégés. Ez a jelenség a lelkiekben haladottabbaknál lehet a reakcióknak egy lefokozott állapota, de az aktív anyagelvűeknél ez a baj

egy veszedelemnek kezdőstádiuma. A gyomorégés provokáló természetű és nyugtalanító, mint a türelmetlenség. Az ember kénytelen az elharapózó lángoknak

gátat vetni; de ha a gyomorégés állandó jellegű - és csak ilyen esetre vonatkozik a megállapításunk - akkor minden kísérlet hiábavaló. A savak közömbösítése időleges hatású és huzamosabb használatnál más kellemetlenséget is előidéz. A diétának is csak egy időre van hatása és alighogy az ember visszatér a szokott étrendjéhez, még ha a fűszert és az alkoholt elhagyja is belőle, - újra csak beáll a savtúltengés.

Ha azonban lelki életében gyökeres változás következik be, ha felfogása konszolidálódik (megerősödik, megszilárdul) és nem űzi többé vágyai boldogság- és boldogulás-elképzeléseinek fantomjait, szóval, ha a lelkében megszületik a nyugalom és a rend, akkor a fent említett tünet automatice kimarad.

Persze, a türelmetlenség nemcsak ilyen, aránylag enyhe tünetben ütközik ki, bár ebben a változatában is kifejlődhet rosszindulatú gyomorfekéllyé, a vele kapcsolatos komplikációkkal együtt, mint gyomorvérzés, átfúródás stb., mert ezeknek a betegségeknek is a kombinált türelmetlenség az okozója.

Miután azonban a türelmetlenség fürgeségénél, rapid (gyors) terjeszkedési képességénél fogva minden indulatba beletolakodik, minden eszmében helyet talál, - így a vallási-, faji-, nemzeti eszmékben is - ennélfogva megtalálhatjuk minden testi betegség kórokozói között is. Pl. az idegbajoknak állandó kísérője szokott lenni, ezért is játszik nagy szerepet az anyagcserebajoknál, bárha nem közvetlen és nem egyedüli okozója e betegségeknek.

A türelmetlenség a vak akarat előfutára, és mint ilyen magával ragadja az érzéki-én egész érdekszféráját, sőt a sokra hivatott értelmet is... Hogy ez az utóbbi tény milyen katasztrofális következményekkel jár, azt nemcsak a szemünk elé táruló gazdasági és politikai harcokban láthatjuk meg, hanem a rosszul felfogott élet minden bázisán, így az egyén legbensőbb életében is.

Pesszimizmus Öngyilkosság

Még két nagyon súlyos kórt kell megneveznünk, melyeknek közvetve a türelmetlenség az okozója. Az egyik színtelenné, bágyadttá, terméketlenné teszi az életet, - ez a mogorva pesszimizmus. A másikban kisiklik, vagy zsákutcába kerül az élet - ez a meggondolatlan öngyilkosság.

Persze, nem nevezhetjük pesszimistának azt az embert, aki meglátta a földi dolgok hiábavalóságát és minden lehetőségével, produktív életével azon igyekszik, hogy fölébe kerüljön ezeknek, ... aki, ha meglátja is minden jelenségben a szenvedések rémét, nem lázad fel ellene, hanem megbecsüli, mint azt a biztos kezű tanítót, aki a való életre neveli az embert.

Az ilyenfajta életfelfogás nem nevezhető pesszimisztikusnak, - ellenkezőleg, az ilyen felfogású ember optimista, sőt a legmagasabb fokú optimista, mert a világnézete derűs, transzcendentális.

Az optimista lelke állandóan tele van világossággal, amely a dolgokat való állapotában tünteti fel és nem kell ködös árnyakkal birkóznia. Az optimista lelkében már sok türelem is van, és ezért nem esik kétségbe az élet felett, ha megannyi csalódás éri is benne – és, ha minden elveszett is, amihez ragaszkodott, tovább biztatja magát, és miközben megvigasztalódva lebecsüli a veszteségeit, érdeklődésének új bázist keres a lelkiekben és boldogan néz vissza törött játékszereire, amikor megérti, hogy felserdült, hogy az öntudata valóban felébredt...

A pesszimista ezzel szemben dacosan elzárkózik az élet elől. Egy ideig, amíg sértett önérzetének sebei fájnak, még propagandát is csinál ellene, - persze mindig a maga hamis látószögéből kiindulva; később azonban megvetését az emberekre is kiterjesztve, beletemetkezik csalódásainak kriptájába.

És mi vezette el idáig? - A türelmetlenség, mely akaratának mohó kielégítését sürgette és végül is csődbe kergette. Az öngyilkosságnak is valamennyi ismert kórokozójában, mint: pillanatnyi elmezavar, szerelmi-, vagy más természetű lelki

bánat, nélkülözés, betegség, büntetéstől, szégyentől való félelem, vagy más aggodalom - megtalálhatjuk a maszkírozott türelmetlenséget, amely az érzéki-én számára elviselhetetlenné teszi az életet, noha az összes körülményeknek (megpróbáltatásoknak) lelki oka valamely más hibában, talán hiúságban, érzékenységben, gőgben, stb. keresendő.

Ezek a betegségek ugyan kissé eltérnek attól a területtől, amellyel éppen foglalkozunk, nevezetesen a gyomortól, bár amint feltüntettük, sok esetben kapcsolatosak vele, - de mindenképpen szükségesnek tartjuk itt felemlíteni, mint a türelmetlenségnek kihangsúlyozott következményeit. A türelmetlenség is anyagelvű megnyilatkozás, hiszen ezen a téren okoz nyugtalanságot - és

mint ilyen, többféle gyomorbetegségben is kifejeződik, tehát helyes, ha az ember már a kevésbé veszedelmes tüneteknél is megfogja.

Pl. hányszor találkozhatunk vele semmisnek látszó és belénk rögződött szokásokban, amelyek azonban visszásságuknál fogva éppen eléggé feltűnők. Figyeljük meg magunkat, hogy milyen verejtékes munkát fejtünk ki a mindennapi kenyerünkért, milyen kínos gondok között törekszünk arra, hogy a táplálékunk a szervezetünknek elegendő, minőségében kifogástalan, igényeinknek, ínyünknek megfelelő legyen - és ha mindezt elértük, türelmetlenségünkből kifolyólag kapkodva, gyorsan költjük el, ami a fáradtsággal előkészített, tehát jogosan elvárt élvezet szempontjából is visszás és még inkább az, az egészség szempontjából. Hány gyomorbajnak szinte már fel sem tűnő, csaknem állandó emésztési zavarnak szokott előidézője lenni ez a meggondolatlanság; mert hiszen a türelmetlenség az emésztés végső lebonyolítására is kiterjeszkedik és hanyagságával egyre több mérget halmoz fel a szervezetben.

Ezek a krónikus jelenségek. De okozhat túl forró, vagy túl hideg ételek és italok fogyasztásával végzetes, gyors, halálos kimenetelű betegségeket is, vagy kedvezőbb esetben, fájdalmas gyulladásokat.

Íme, a türelmetlenség apró, de nemegyszer végzetes csínytevései, melyet a falánkság és a mohóság társaságában a gyomron keresztül is véghezvisz és az ember szépen kiszolgáltatja magát ezeknek az atrocitásoknak. De miért?... Mert az értelmét is átengedi ennek a felelőtlen elemnek, amely elnyomja benne a kritikai készséget, amivel is vakká teszi - elvakulttá... és ha úgy az akarat, mint az értelem nélkülözi a világosságot, ha „vak vezet világtalant, akkor mind a ketten verembe esnek”.

A falánkság, az úgynevezett nagyétkűség is betegség, ami nagyfokú anyagiasságra vall, természetesen nemcsak az evésre kiterjedően.

Ugyancsak betegség az étvágytalanság is; itt nem arra az étvágytalanságra gondolunk, amely az emésztési zavar következtében áll be, hanem arra, amikor az ember anélkül, hogy ínyenc volna, válogatós. Ez sem ízlik, az sem ízlik neki, - mindig valami mást kívánna, mint ami éppen rendelkezésére áll és végeredményben is csak piszmogva, kedvetlenül lakik jól.

Ez a tünet érzékenységre vall, még pedig legtöbbnyire, valami, talán névtelen becsvággyal kapcsolatosan. Az illető valami mást vár az élettől, mint amit nyújt és ezért elégedetlen, szinte kijátszva érzi magát; vagy valami emésztő várakozás van benne.

Ha ez a tünet olyan embernél fordul elő, aki érdeklődési területét már a lelkiekre tette át - ami művészeknél gyakori jelenség, - akkor ez arra mutat, hogy az illető még el akar érni valamit az anyagi életben is, persze nem hétköznapit... nem közönségeset... de mindenesetre valami érzékileg is üdítőt.

A gyomortágulás is túltengő anyagiasságra vezethető vissza, még pedig tekintet nélkül arra, hogy a mértéktelen evés, vagy egy betegség következtében beállott nagyfokú lesoványodás idézte elő. Ez utóbbi eset azonban arra is rámutat, hogy a lélek már nehezen bírja az akarat iramát.

A gyomorelhájasodás általános érzékiségre vall, mégpedig annál nagyobb mértékben, minél kellemetlenebb és feltűnőbb. Az ilyen ember a legtöbb esetben iszákos, vagy legalábbis kedvelője az alkoholnak. Étkezésében ínyenc. A jellem terén kiütköző tulajdonsága a hiúság, míg a nemi élet terén különcködő hajlamú.

Általános érzékiségre vall még a gyomorrák is, mivel azonban ez a betegség más-más szervet is meg szokott támadni, ennélfogva sorozatos megvilágításban a következő fejezetben fogunk vele foglalkozni.

HETEDIK FEJEZET

A RÁKA rák keletkezésének valódi oka

Kik inklinálnak (hajlamosak, fogékonyak) a rákra?

Ez a rosszindulatú alattomos betegség igen nagy gondokat okoz az orvosoknak. Élettani intézetekben, magánlaboratóriumokban és külön e célra felállított úgynevezett „rákkutató-intézetekben” foglalkoznak e kór tanulmányozásával, hogy megtalálják keletkezésének és terjedésének okát, valamint a gyógymódját.

Mindezidáig azonban - legalábbis ami a lényeget illeti - nagyon kevés eredményt tudnak felmutatni. Keletkezésének ok-adatgyűjteménye nagyon szegényes és inkább azokra a tapasztalatokra vonatkozik, amelyek a betegséget

esetenként kiváltották, - ugyanezek a feltételek hatványozott mértékben előfordulhatnak másoknál, anélkül, hogy előidéznék a bajt. Nyilván, mert nem inklinálnak (hajlamosak, fogékonyak) rá - amint mondják, - a keletkezés okát tehát valahol másutt kell keresni.

Ugyanez az észrevétel áll a terjedésére vonatkozólag is. Nem mondható ragályosnak, nem mondható átörökölhetőnek, bár megállapítható, hogy helyenként egy-egy családban több esetben is előfordul. Ezek az úgynevezett „rákos családok”.

Azonban a betegség fellépése nem ragaszkodik az utódok követéséhez, előfordulhat testvérek között, anélkül, hogy szülőiknél, visszamenőleg néhány generációra, kikutatható lett volna efféle betegség, és előfordulhat egészen távoli rokonok között is, ami mind nem bizonyít az átöröklés mellett. Az összefüggés itt csupán abban keresendő, hogy az illetők inklinálnak (hajlamosak, fogékonyak) a betegségre... lelkileg inklinálnak (hajlamosak, fogékonyak) reá és ez a lelki rokonság a családi kapcsolatban, a szervi összetételben is kifejeződik.

A magas vérnyomás se átörökölhető betegség, mégis vannak családok, ahol ez több tagnál kimutatható. Ami pedig az orvosi tudomány eredményeit illeti, a gyógyítás terén a legmegbízhatóbb kezelési módot az operatív

beavatkozásban látják. A siker feltétele persze az, hogy az operáció kellő időben menjen végbe, de még ez esetben is fenyeget a kiújulás veszedelme (diszpozíció (hajlam)). Újabban kísérleteznek azzal is, hogy a szervezet gyulladáskészségét felfokozzák, hogy ezzel megelőzzék a rák kifejlődését, vagy, ha a betegség már kialakult, mesterséges gyulladást idéznek elő, hogy a ráksejteket kipusztítsák.

Ezen kívül van még egy nehezen hozzáférhető gyógymódjuk is: a rádium-besugárzás. Egészen kezdetleges állapotban még más besugárzás is gyógyíthat időlegesen.

Ez utóbbi eljárások azonban nem mondhatók általános gyógymódoknak, nemcsak azért, mert nehezen hozzáférhetők (rádium), hanem legfőképpen azért, mert a kezdeti stádiumot vajmi nehéz megállapítani. Hiszen még az operatív beavatkozás is azért érkezik olyan sok esetben elkésve, mert a beteg és igen gyakran az orvos is, csak nagyon előrehaladott állapotban veszi észre a tüneteket.

Amellett a kór egyre jobban terjed, a betegek száma ijesztő arányokat ölt és a tudomány nem tud szembekerülni az okozójával, hogy leszámoljon vele.

Az utóbbi időben azonban egyre gyakrabban felhangzik az a gyanú, hogy a rákbetegség a szervezet hibás táplálásától ered. Van, aki a túlságos húsfogyasztásban látja a hibát, van, aki a vitaminok elégtelenségében, és bár feltételezéseket a jelen formájukban szintén nem lehet még komolyan venni, mert éppen olyan labilisak, éppen úgy kisiklanak az általános tapasztalatai síkon, mint a fentiek, - az irányra nézve mégis azt lehet mondani, hogy ez a helyes.

A rák keletkezése csakugyan a gyomorral hozható összefüggésbe, persze csak fizikai részét illetőleg, amennyiben, mint a szervezet eszköze, befogadja azokat a kiegészítő kellékeket, amelyek az ugyancsak általa táplált vérbe jutva, ott kialakulva megteremtik azokat a feltételeket, amelyek e kór fellépését a testben lehetővé teszik.

Azonban ne a táplálékban keressük a hibát, még ha közvetve hozzájárul is a baj kialakulásához, - már a vér összetételét illetőleg, mert a feltételét a szervezetben mindig a vér adja meg - de ugyanaz a táplálék más emberben (még a legközelebbi vérrokonban is) semmiféle zavart sem okoz; ami szintén nyilvánvaló bizonyítéka annak, hogy s kialakulásban valami más faktor: a diszpozíció (hajlam) játssza a döntő szerepet.

Ezen a helyen megemlítjük azt is, hogy a táplálkozás megreformálása, amennyiben az az egyszerűségben, tisztaságban és mérsékletben nyilvánul meg, - helyes. Az egészségre nézve jó, tekintve, hogy lelki értelemben igénylefokozással, józan lemondással jár. Ha azonban a reformálásnál is azt tartjuk szem előtt, hogy az ínyünknek kedvezzünk, de még akkor is, ha gondoskodásunk fő pontját képezi a táplálkozásunk és hol megszorítjuk, hol összeválogatjuk, de állandóan fontoskodva rajta tartjuk a szemünket, ez lelki értelemben semmit sem von le az anyagiasságunkból.

A táplálkozásnak csakúgy, mint az egész földi életnek tengelye: a mértékletesség. Ez tartja fenn a lélek nehéz földi munkájában és közvetve a fizikumában az egyensúlyt. Ha e másodrangú faktorral, a táplálkozással túl nagy gondot csinálunk magunknak, már voltaképpen egyre megy, hogy mely szélsőséges dogmához ragaszkodunk, hogy falánkságra vagy piszmogásra ragadtatjuk-e magunkat – az egyensúly mindenképpen felbillen. Az étkezés sem más funkció, mint a levegőszívás, a tisztálkodás, az öltözködés és a mindennapi munka.

Persze ha az ínyünk a fűszeres ételeket, a csemegéket, szeszesitalokat kívánja, - ez már az egyszerűség és a tisztaság rovására megy. Ez az inger belülről jön, mint ahogy minden inger belülről jön, és miután ez okozza a kilengést, következésképpen a reformálásnak is belülről kell végbemennie és ebben nem a táplálkozás kapja a legfontosabb szerepet.

Ezzel a megállapítással pedig visszakerültünk fejtegetésünk kiindulópontjához: a rákbetegség keletkezéséhez. Vissza kell ugyanis térnünk azokra az ingerekre, amelyek e testi baj lelki okát képezik, és amelyek összevéve adják ki az

általános érzékiségnek azt az ábráját, amelyből kialakul. Ugyanis nem szabad elfelejtenünk, hogy a gyomor az érzékiség eszköze. Mint a vegyész, aki alkatrészeire, elemeire szedi széjjel kísérleti anyagát, azonképpen kell széjjelszednünk az érzékiséget is

hatóingereire, hogy kellőképpen analizálni tudjuk. A két fent említett serkentőerő: a létfenntartás és a fajfenntartás vonalán fogjuk megtalálni ezeket az ingereket. Így a

létfenntartás vonalán megtalálhatjuk a türelmetlenséget, az alattomosságot, amelynek viszont az irigység, a rosszindulat, bosszú, gyűlölet, a hazugság és a palástolt mohóság az alkatelemei. Mondanunk sem kell, hogy ez nem az igazi-én lényege, hanem az ál-én létfenntartási ösztöne.

A fajfenntartás vonalán pedig, amely az igazi-én intenciói (szándékai, törekvései) szerint a szellemi fejlődésre, a szeretet megteremtésére vonatkozik, - az érzéki-én igényeiből kifolyólag megtaláljuk a nemi érzékiséget, annak minden elfajulásaival és vadhajtásaival, a hiúsággal és érzékenységgel, melyek viszont magukkal hozzák az indulatosságnak és makacsságnak néhány változatát.

Ez volna az a komplexum, amely más-más színhatású keverékben adja ki az érzékiség ábráját. Ha tehát azt mondjuk, hogy valamely testi betegségnek lelki oka az általános érzékiség, akkor fel kell tételeznünk, hogy a fent

említett ingerekből alakul ki a beteg diszpozíciója (hajlama). Ha pedig ebben a komplexumban valamelyik inger erőteljesebben van képviselve, akkor ez a testben is kifejezésre jut. Ha

speciel a rákról van szó, akkor azt tapasztalhatjuk, hogy az, ez ingerek befolyása szerint, más-más ponton fog fellépni. Például, az ingerek összhatásában a gyomorban jelentkezik. Ha a mohóság a fő hatás, akkor a májban. Ha a szexuális érzékiség a domináló hatás, akkor a méh, mell, bőr és szájban lép fel. A bőrnél és szájnál a hiúságnak is

nagyobb szerepe van. Ha az érzékenység van túlsúlyban, akkor a bélben üti fel tanyáját a rák. Az érzékenység skálája azonban nem merül ki az

érzelgősségben és sértődési hajlamban, hanem kiterjeszkedik a kirobbanó indulatosságtól a kötött makacsságig. Ha pedig a légzőszervekben jelentkezik: orr, gége, tüdő, - akkor ez gyűlölködésre, rosszindulatra, irigységre szóval az

alattomosság több tulajdonságára vall. Rapid (gyors) terjeszkedő képessége, mellyel ráfonja magát a többi szervekre, abban leli magyarázatát, hogy összetételében éppen valamennyi indulatot magában foglal. Pl. a nemi érzékiség minden rákos betegségnél erősen képviselve van, és azt lehet mondani, az érzékenység még erősebben.

Itt megemlítjük azt is, hogy valamennyi daganat, gennyes kelés legfőképpen az érzékenységből ered, persze megfelelő kapcsolattal az érzékiséghez, - míg a polip leginkább az önzést és részvétlenséget tünteti fel.

NYOLCADIK FEJEZET

KIVÁLASZTÓ SZERVEK BETEGSÉGEI

A gyomorral kapcsolatos szervek megbetegedése is a fent említett és még néhány más variációban kiütköző ingerekre vezethető vissza.

A máj megbetegedésének lelki oka a mohóságon kívül visszavezethető még a fösvénységre, bizalmatlanságra, nyugtalanságra, aggodalmaskodásra, (gyanakvás), rosszhiszeműségre.

Az epe megbetegedésének lelki oka a közönyösség, szenvtelenség (érzéketlenség) de amellett hirtelen kirobbanó indulatosságra való hajlam, továbbá elfojtottság és sok esetben ebből eredő ingerlékenység, kötöttség, de lehet, főképpen az elgennyesedések esetében, nagyfokú érzékenység is. Amint látjuk, az epe megbetegedése sok esetben egész más okokat tüntet fel lelki téren, annak dacára, hogy a szervezetben működése szorosan összefügg a májjal.

A vese megbetegedése visszavezethető a kapzsiságra, rosszindulatra, irigységre, ítélkezésre, bosszúra, hamisságra, továbbá kisebb-nagyobb mértékű alantas hajlamokra: mint mások megkárosítása önös célból, és élvezetekre, mint: italkedvelés, a nemi élet terén perverzitás.

A lép megbetegedése visszavezethető könnyelműségre anyagiakban - és még inkább lelki értékekben való tékozlásra, felületességre, a lelki invenciók (találékonyságok) hiányára.

A bél megbetegedésének lelki oka legnagyobbrészt az érzékenységben keresendő. Ha a diaréra (hasmenésre) való hajlammal állunk szemközt, akkor az érzelgősségben, ingerlékenységben, terjengősségben nyilvánul meg, - míg a bélrenyheség (székrekedés) visszavezethető makacsságra, különböző kötöttségekre, esetenként türelmetlenségre.

A vakbél megbetegedése kilengésre való hajlamra vall, persze gyulladás és gennyesedés esetén a megfelelő ingerekkel kapcsolatosan, mint a gennyesedésnél az érzékenység.

A bélcsavarodás határozott jele a nagyfokú anyagiságnak, mely mélypontját egy előbbi élet bűnös cselekedeteiben érte el. Krízist is jelent ez a léleknek, amennyiben a legtöbb esetben a fejlődés megindulása szokta követni.

A pántlika féreg, ha nem fokozódik fel a fenti állapotig, valamely domináló szenvedélyre vall, amelyben a lélek stagnál. A giliszta nagy mennyiségben élősdi igényekre, vágyakra, sok esetben kapzsiságra, telhetetlenségre vezethető vissza. A hájas has önzésre és hiúságra vall. Ezzel befejeztük a gyomor és a vele kapcsolatos szervek megbetegedésének felsorolását lelki szempontból, de ezzel korántsem

merítettük még ki az érzékiség okozta betegségek ismertetését, amint azt a továbbiakból látni fogjuk.

KILENCEDIK FEJEZET

FERTŐZŐ BETEGSÉGEK

A tüdő és a légzőszervek megbetegedése

A tüdő egyik fő fészke a fertőző betegségeknek, és mint ilyen, céltáblája a reakcióknak. Minden betegség, amely bacilusoktól ered, jelzi azokat az összefüggéseket, amelyekről a jelen életünkben legtöbbnyire

fogalmunk sincs, de sejtjük, hogy ilyen összefüggések vannak, ezért közvetlen tapasztalatainkon elindulva keressük és megtalálni véljük az ellenséges külső körülményekben: az átöröklésben, idegen helyről érkezett fertőzésben vagy meghűlés által e célra hajlamossá vált szervi állapotban.

E tapasztalatok persze – orvosilag is helybenhagyva – alátámasztják kedvenc érveinket, amelyekkel a felelősséget elhárítjuk magunkról, bar minden ilyen érvünkkel szembetaláljuk e felületesen kezelt, elhanyagolt döntő faktort: a lelki diszpozíciót (hajlamot).

Hogy valamely fertőző kórban megbetegszünk-e vagy sem, az - ismételjük - teljesen attól függ, hogy szervezetünk, illetve lelkünk hajlamos-e rá, vagy immúnis vele szemben. Dühöngő kolerajárvány közepette, betegek között élve is egészséges maradhat az ember, ha lelkileg nem inklinál (hajlamos, fogékony) e kórra. Mondanunk sem kell, hogy ezt a körülményt nem az dönti el, hogy a feltétlenül szükséges óvintézkedéseket betartotta, hiszen ugyanezt megteszi a másik is, sikertelenül.

Hány olyan ember van, aki anélkül, hogy maga megbetegednék, közvetítője a járvány terjedésének. Ezek az úgynevezett járványhordozók. Összefüggés dolga ez is, anélkül, hogy a felelősség áthárítható volna rájuk.

Minden inferioitás (alsóbb rendűség), az érzéki-énnek minden alantas megnyilvánulása a cselekedetekben, szennyes gondolatokban és érzésekben, a vak akaratnak beteges elváltozására vezet. Mivel pedig az akaratban megnyilvánul a teremtőkészség, ebből törvényszerűen az következik, hogy a dolgok is, amelyeket megteremtett saját akarattal bírnak. Vagyis az akarat nemcsak kívülről hat a dolgokra, - hanem a dolgokban magukban is.

Az alantas ösztönökben működő akarat mindenekelőtt megteremti vágyainak létfeltételét: a szükséges légkört. Ebben a légkörben azután, a cselekvésekben megtermékenyülve, kibocsátja magából azokat a sejteket, amelyek mint külön-külön életek, a bennük rejlő ösztönös akaratból kifolyólag most már önként gondoskodnak magukról: létformájuknak tartamát azonban mindig a lelki fejlődésnek egy-egy újabb lépése határozza meg.

Amíg az inferióris (alsóbb rendű, alárendelt) akaratnak egy-egy variációja fennáll - addig ezek a kis sejt-testecskék (bacilusok) is megmaradnak helyzeti mivoltukban, a biológia kimutatása szerint óriási mértékben szaporodva.

Téves tehát az a dogmatikus megállapítás, hogy az ember még egy kis féregnek, egy mikroszkopikus lénynek sem adhat életet... Tudatosan nem, - de törvényszerűségből, az ok és okozati összefüggés láncolatán át – igen!

Az Isten nem teremtett bacilusokat és semmiféle szenvedést előidéző állatot vagy jelenséget az életben. Mindez a szellem lefokozott erőinek, az akarat helytelen működésének eredménye. (Lásd: „Veszteglés az Ismeretlenben”.)

Ez nem azt jelenti, hogy a szellem életet teremthet, - ez nem áll halalmában, - de a magáéból adhat. Vagyis lekötött erőtöredékei anyagi formát ölthetnek. A mindenkori formát pedig akaratának indulataiba öltözködött rezgésszáma határozza meg, de minden változatában hozzátartozik Élet az életéből, tehát belőle táplálkozik.

Légköre az alantas gondolkozás; tápszere az általános érzékiségből folyó indulat és cselekvés; megölője, illetve leépítője pedig a szenvedés és a légkör megvonása, átváltoztatása - a feltisztult gondolatokban.

Ezért van nagy jelentősége a szenvedésnek. Olyan ez a szellemre nézve, mint az atombontás. Lekötött erőit a szenvedés felbontja, miáltal lendületesen megnövekedik a hatalma.

A látható életben minden e körül forog. Minden az anyagban lekötött szellemi erők felbontására irányul. Innen a sok visszásság a természetben. Egymás felfalása. Élet életre tör és ez a harc, amely állandóan dúl a dolgokban mindenütt, - a relatíve külsőkben (testen kívül, de a szellemmel kapcsolatban) és a szervezetekben belül, - kiváltja és lávaként elönti mindenütt a szenvedést, ezt a maró fluidumot, amely egyedüli aktív segítője a tespedő léleknek.

A szenvedés közelebb visz bennünket a legfelsőbb irányító elvhez, mert lelkünk ezáltal a gravitációra alkalmasabbá válik és ebben az állapotban már tudatosan is dolgozhatunk erőink felszabadításán.

Ha tehát bacilusok támadják meg szervezetünket, tudnunk kell, hogy közvetlen okozati összefüggésben állunk velük, mert életük lényege a saját erőnk, - helyzeti megjelenésük, létformájuk pedig a belőlünk kiáradó alantas indulatok testöltése.

Akciójuk természete: a lélek beoltása saját váladékával, mely eljárásnak anyagi változataival ma már a modern gyógyászat terén is gyakran találkozunk.

Ezen ismertetés birtokában, nemde, másképpen kell megítélnünk a fertőző betegségek eredetét, természetét és lefolyását, mintha csupán tüneti rémképeiket látjuk és ennélfogva jobban is védekezhetünk ellenük azáltal, hogy felismerve magunkban a diszpozíciót (hajlamot), tiszta gondolatokkal, érzésekkel és cselekvésekkel olyan légkört teremtünk lelkünkben, amelyben nem találhatják meg létfeltételüket. Mert erre is van módunk. Elővigyázat ez, lelki higiénia, mely közvetlen hatásában olyan, mint a himlőoltás. Összetételében is hasonlít szérumához, meg a vele való eljáráshoz is, amennyiben önként vállalt szenvedéssel elébe vágunk a veszedelmesebb támadásoknak.

Az önként vállalt szenvedések – mely alatt semmiképpen sem szabad aszkétizmust (önsanyargatás) értenünk – összetétele a mások betegségéből származó kivonat, mint: bosszú, rosszindulat, önzés, szóval mindaz amivel bennünket megkárosítottak, megbántottak és aminek retorzió (megtorlás) nélkül elébe mentünk, hogy lemondással, megértéssel felajánljuk bocsánatunkat és segítségünket.

A légzőszervi megbetegedéseknél pl. csaknem mindig a gyűlölködés, irigység játssza a főszerepet. Megértjük, ha azt tudjuk, hogy az emberi princípium létfeltétele a levegő. Ha valaki nem kap levegőt, megfullad. Nos, az

irigység, a gyűlölködés lelki értelemben mindig gyilkosságot jelent, amennyiben valakinek az életére, birtokára, jogára tör. A reakció tehát szintén hasonló természetű. Az életre tör, fojtogat, fullaszt, megnehezíti a levegőcserét és így tovább. - Ez vonatkozik az asztmára, krónikus hurutra is; ha azonban a tüdőben fertőző betegség lép fel, mint pl. a tuberkulózis, akkor a megnevezett tulajdonságok mellett - de lehet azok nélkül is - egy felfokozott anyagi harácsolás a betegség lelki oka, vagy egy igen élénk szexuális érzékiség.

Mind a két szenvedély a léleknek állandó lázas állapotára vall, (ez a tüdővész tünete is), mert a mámor keresése: láztünet. A harácsoló és erotikus ember állandóan mámoros, kivéve a rövid megszakításokat, melyek azonban rendszerint alkalmi

kielégülésekkel kapcsolatosak. (Hirtelen hősüllyedés szintén egyik tünete a tüdővésznek.) E szenvedélyeknek a birtokában nagy bűnsorozat (Bűn alatt az akarat helytelen építkezését értjük.) áll az ember mögött; mivel

pedig a bűn megszüli a maga élősdijeit (mikrobákat) a reakció a törvény körvonalán ezt a szervet támadja meg, amely minden lüktetésével (lélegzéssel) figyelmezteti az embert a rajta kívülállóra, amelyet, - ha ez esetben csak a levegőben képviselteti is magát - mégsem lehet behelyettesíteni az érzéki-énnek valamennyi eredményével sem.

A tüdőgyulladás lelki oka szintén a felsorolt motívumokból tevődött össze. De a diszpozíció (hajlam) a háttérben lappang, míg valami váratlan, végzetes támadással akuttá nem válik. A tüdőgyulladás tehát hirtelen kirobbanó szenvedélyekre vagy végzetes, indulatos cselekedetekre vall. Kissé változatos eltéréssel ugyanezt lehet megállapítani a szervezet más-más helyén fellépő súlyos természetű gyulladásoknál is.

EpidémiákÖngyilkossági járvány

A száguldó technika reakciói

Ha azonban az ilyen betegségek epidémiaszerűen (járványszerűen) lépnek fel, - mint az utóbbi évek gyilkos járványa, az úgynevezett náthaláz (spanyoljárvány), influenza, - akkor ennek oka a tömegkarmában keresendő. A fejlődés hullámvonala ugyanis időközönként fellendülést és mélypontot tüntet fel.

Ennek az a magyarázata, hogy a hasonló diszpozíciójú (hajlamú) szellemek egy-egy csoportja ölt testet. Így egy időszakban (hosszabb-rövidebb ideig) tombol az akció - az elszabadult szenvedélyek és indulatok építkezése - olyan zavartalanul, hogy az énség nyugtalanító tülekedése átszűrődik a konzervativizmusba, a jogok és felfogások szinte konok megrögzítésébe. Ez a felfogás dominál mindenben, amit e kor produkál.

Egy másik időszakban pedig bekövetkeznek a reakciók. Ilyenkor nagy szenvedések dúlnak mindenütt. Háborúk, elemi csapások ínség, járványok, mint a jelen, illetve közelmúlt korszakban is. Valamilyen formában és mértekben az egész emberiséget megérinti ez a szenvedés. Ezt nevezzük tömegkarmának.

Az utóbbi évek járványa, különösen a súlyosabb kimenetelű eseteknél, a tüdőt és a szívet támadta meg, ami azt jelenti, hogy a Földön élő szellemek túlnyomóan érzékiek és önzők. Ezt mutatják ki a testi betegségeken kívül a jelenkor más katasztrófái is.

De a múltbeli összefüggések állandóan összeütközéseket provokálnak és ez a körülmény egy harmadik állapotot is műsoron tart. Az úgynevezett átmeneti állapot ez a mélypontba, vagy a fellendülésbe. (Kétfelé értelmezésben kell vennünk; ugyanis az anyagi fellendülés szellemi mélypontot jelez, az anyagi mélypont pedig szellemi fellendülést.)

Ebben az állapotban nagy a zűrzavar. Minden kaotikus, amerre nézünk: gazdasági helyzet, ipar, politika, társadalmi felfogás, erkölcs, művészet, tudomány stb.

Már itt vannak az új aktívak előfutárjai, de még itt vannak a reakciókban szenvedők csoportjai is. Éles ellentétek, kialakulatlan helyzetek jellemzik ezt a találkozást.

Az előfutárok az anyagi fellendülésben, a siker és boldogulás műnapjaiban előretörnek. Minden figyelem feléjük és munkájuk felé irányul, míg az itt maradottak - emberi felfogás szerint elmaradottak - szenvedései fokozódnak és új variációkkal

kiegészülnek. Csalódás, lemaradottság, kifosztottság érzete az, amely az eddigi kínokhoz csatlakozik és miután ez anyagias nézőpontból nem is hathat másképp, ezek az emberek - érzékenységüktől, türelmetlenségüktől gyötörve - fölöslegeseknek érzik magukat a Földön. Ebből alakul ki az öngyilkossági járvány, az átmeneti időszaknak ez a tipikus tömegbetegsége, - vagy a világfájdalom, a felzúdulás, lázadás.

Az egészségesebb lélek azonban éppen ebben az időben vonja el tekintetét az anyagi szemlélettől és a lelkiek felé fordul. Az új aktívak a jelen korszakban, amikor az emberiség túlnyomó része a reakciók csapásai alatt szenved, a technika

vívmányaival törnek utat maguknak mindenütt és oly rapidan (gyorsan), mint az elemi csapás. Nem akarunk itt kiterjeszkedni a technika jó és rossz oldalaira, mert ez nem tartozik bele a jelen munka programjába, hiszen itt

különben se produkciókról van szó, hanem produkáló lelkekről, tehát csak azt a megjegyzést fűzzük hozzá, ennek az akciónak a reakciója is elérkezik mindenféle világjelenségben, - így testi betegségekben is – ugyanolyan rapid (gyors) lefolyással, olyan villámszerű lecsapódásokkal, mint amilyen e lendület természete.

Persze ennek a nagyrészt önzésen, harácsoláson és főképpen elégedetlenségen alapuló lendületnek is mutatkoznak már itt-ott a reakciói, szórványos és kialakulatlan jelei: betegségek terén a gyermekparalízisben, továbbá aránylag fiatal, 45-50 év körüli, túlnyomórészt férfiak hirtelen halálában, rövid nagy nyugtalanságban, álmatlanságban, kitörő betegségben, (idegességgel, azaz elégedetlenséggel kapcsolatosan), - gazdasági téren a munkanélküliségben, - társadalmi téren az elnéptelenedésben, - az erkölcs terén az anyatípus elsüllyedésében stb.

De mindezek csak kezdetleges dolgok, mint maga az akció, mely csak természeténél és nem méreteinél fogva domináló és persze éppen olyan kaotikus is a különböző hatások súlya alatt.

Van a légzőszerveknek egy úgynevezett mindennapos betegségi tünete: a közönséges nátha. Ennek lelki oka az érzékenység. De itt is meg kell különböztetnünk a krónikus náthát és a náthára való hajlamot a csak ritka időközben, előforduló meghűlési esetektől.

A krónikus náthában szenvedő embernél még fennállnak a légzőszervi bajok lelki tünetei, de a tevékenységben már nem fejt ki erőt. Nem meggyőződésből ugyan, mert a véleménye emberekről, dolgokról változatlan, - de éppen azért úgy érzi, hogy a gyűlölködés, irigység, rosszhiszeműség és ezekkel kapcsolatban az ellenszenv az ő személye felé irányul mások részéről.

Az aktív gyűlölködésnél nincs meg ez az érzés, részint, mert a tevékenység lefoglalja érdeklődését, másrészt pedig, mert nem törődik a másik érzéseivel; de a passzivitásban egyszerre csak megérzi az inferióris (alsóbb rendű) indulatok ízét a saját szájában. Mint ahogy a falánk ember sem veszi észre evés közben, hogy az étel ártalmas, nehéz és sok, - csak amikor az ínye már kielégült és a jóllakottság következtében passzív, de a gyomor nem tudván megemészteni a táplálékot, fáradtan, nehézkesen működik, akkor fogja megérezni szájában a keserű, savanyú ízt, melytől undorodik és rosszkedvében az ételt teszi felelőssé a neki okozott kellemetlenségért és nem a saját érzékiségét, amely által hozzájutott.

A passzív gyűlölködőt is kellemetlenül érintik lelki utóérzetei és ezért vádolva fordul mindenki és minden felé, aki és ami körülveszi. De ebben sem aktív kifelé, - inkább elzárkózik. Érzékenysége itt a makacsságban megkötődik.

Az az ember viszont, akinek erős hajlama van a náthára, amely tünet nála nagyon gyakran és hevesen szokott fellépni, szintén igen érzékeny, de a makacsságból kibontakozott, érzékenysége feloldódott és aktívabb lett. A gyűlölködésnek már nincs nála gyökere, de még mindig ítélkező és rosszhiszemű. Főleg a saját személyével kapcsolatosan érez rosszhiszeműséget, no meg érdemtelen ítélkezést mások részéről. (Saját érzéseinek kivetülése ez.) A világfájdalmat szívesen behelyettesíti személyekkel, akikkel nexusa (kapcsolata) van, akiktől vár, de szerinte nem kap kellő megbecsültetést. Ha ez az érzése nem irányulna személyek ellen, akkor egész világfájdalmát maga felé fordítja azzal, hogy ő csak terhére van mindenkinek, hogy az életével senkit sem tud kielégíteni stb.

A ritkább esetekben előforduló nátha nem feltételez külön lelki okot, bár a meghűlésre való hajlam mindig egy bizonyos befolyásolhatóságra vall. Ez azonban a helyes úton haladó szellemi szenzitíveknél is fennáll, akik hatásokra reagálnak. Persze, hogy azután a hatásokat miként dolgozzák fel - ez éppen fokozatuktól függ. De számolnunk kell az anyagi test természetével is. A hirtelen hő-, táplálék-, vagy munkaváltozások és beosztások mindenkor bizonyos hatással lesznek reá. Bár a hatások kialakulása és lefolyása már a diszpozíciók (hajlamok) szerint fejeződik ki.

Például, a torok és garat meghűlése, tekintve, hogy a hideg, nedves levegővel közvetlenül érintkezik, elég gyakori, - de ha a lélek mentes az e betegséggel járó lelki okoktól, akkor okos edzéssel ki lehet küszöbölni a gyakori meghűlést, amely különben sem okoz az ilyen szervezetben súlyosabb természetű bajt. Azonban, tekintve, hogy a torok és még inkább a mandulák a bacilusoknak is kedvenc telepe, - tulajdonképpen csapdája - ennélfogva a reakcióknak szintén egyik gócpontja.

Az utóbbi időkben az orvosok egyre gyakrabban eltávolítják ezt a csapdát, ami csak nagyon indokolt esetben volna helyes, mint ahogy egy műtét a szervezet bármely pontján is csak indokolt esetben szükséges. Maga az a körülmény, hogy valakinek gyakran van kellemetlensége manduláival (tüszős vagy gennyes mandulagyulladás), még nem megfelelő ok, mert ez a kellemetlenség a legtöbb esetben nagyobb kellemetlenséget akadályoz meg. A szervezet jobban tud védekezni, ha egy pontra van koncentrálva a támadás, mint ha figyelmeztetés nélkül bekeríti. A másodlagos felügyelet már nem olyan intenzív, mint az eredeti. (A szervezet a mandulák híján más felügyelőt szokott beállítani.)

Hogy a mandulák más kellemetlenséget is szoktak okozni, aminek az utóbbi években sok példáját látjuk, a vese-, szív-, vér- és ízületi bajokkal komplikálva, - ennek magyarázata a fentiekben felsorolt lelki okokban keresendő; de a reakció nem kerülhető ki a mandulák eltüntetésével, mert más oldalról vagy más formában fogja megtámadni a szervezetet.

Itt van például a súlyos fellépésű, legtöbb esetben vészes kimenetelű „szepszis” (vérmérgezés). Ennek a kórnak szervi oka az, hogy a genny beszűrődik a vérbe. Nos, ez bekövetkezhet bármely megostromolt, más kapun át is, egy fogkelés, tüdő-, mell-, vagy bármely más gennyes gyulladás és műtét következtében is, ha a lelki diszpozíció (hajlam) fennáll.

A halálos kimenetelű vérmérgezés gondozatlan, ápolatlan lélekre vall. A háttérben, talán a múltban (előbbi élet), lehetnek bűnös, aljas vétségek, melyek a jelenben érzéki szenvedélyben, palástolt rablásban, meg nem válogatott pénzszerzési hajlamban ütköznek ki és ez a szennyes ár – természetes folyamatként – beszivárog a testnedvekbe is.

Ha a mandulákat, szükséges operáció következtében eltávolították és a szervezetben viszonylagos nyugalom áll be, ez esetben a reakció időlegesen kimerült a műtétben, mint ahogy a hódító vagy revans politika is kimerül egy időre az ostromolt terület elpusztítása vagy birtokbavételekor.

A mandulák súlyosabb megbetegedéseinek lelki oka is hasonló a légzőszervi bajok megnevezett lelki okaihoz. Ha a betegség nem súlyos természetű, inkább kellemetlen és ismétlődő, akkor ezt a szervezet és a bacilusok közötti kisebb csatározásnak lehet minősíteni, mint ahogy ezt a határmenti, ellenséges nemzetek között is láthatjuk. Az akciók és reakciók apróbb leszámolásai vannak ilyenkor folyamatban.

Ezek a csatározási motívumok pedig a következőkből adódnak ki:Meggondolatlanság, mely sokszor hamarosan megbánt, könnyelmű cselekedetre ragadtatja az embert. Lehet ez mulasztás vagy

hanyagság is, de lehet megalkuvásból folyó hazugság is, - továbbá a könnyebb természetű, nem rosszindulatú ítélkezés, úgynevezett piszkálódás, csipkelődés és a más rovására történő szeretetlen tréfálkozás, - gennyesedéseknél (gyulladás, tályog) lehet főképpen érzékenyég.

E kór-adatsorozatnak végkonklúziója pedig az, hogy az ilyen embernél, még ha fejlődésében nagy igyekezetet, sőt haladást mutat is fel, - nem kielégítő a lelki ellenőrzés.

TIZEDIK FEJEZET

VÉR-, NEMI- ÉS BŐRRAJOK

Itt vagyunk már azon a területen, amely egészben véve a nemi érzékiség bázisának látszik, pedig elég tekintélyes szerep jut benne az önzésnek, szeretetlen, közönyös részvétlenségnek, elégedetlenségnek, alattomosságnak és hiúságnak is.

A nemek egymásra hatása, egymás közötti harca egyrészt a legbensőbb közösség megteremtését sürgeti, másrészt az alkalmazkodás szükségességét hangsúlyozza ki. (Alkalmazkodás, engedelmesség: lásd „Veszteglés az Ismeretlenben”.)

Amikor a káosz már megvan, - és hogy megvan, bizonyíja a földi élet a maga visszásságában, - akkor már csak alkalmazkodással lehet belőle kibontakozni. Minden ellenkezés - legyen az lázadásból, vagy egoisztikus menekülési akcióul folyó erőszak - csak pánikot teremt és a pánik mindig maga után vonja a sorozatos katasztrófákat.

A faji berendezés az „értelmes” embernél mindig áldozatot követel, áldozatot az ösztön rovására, hiszen ezáltal kerekedik felül a vak akaraton.

Az áldozatok a nőtől az érintetlenséget, vagy az anyaságot követelik, annak minden feltételével az odaadásban és lemondásban.

A férfi részéről megköveteli a társi hűséget, a legmesszebbmenő kitartással, hogy a szenvedélyekben lekötött a család, az új generáció lelki nevelésének javára feloldódjanak.

A társtalan férfinak nemi értelemben valóban társtalanul kellene maradnia és nem alkalmi élvezetek hajhászására berendezkednie. A gyermektelen családfőnek pedig azt az előnyét, hogy nem kell több családtagnak ellátásáról és neveléséről gondoskodnia, nem fösvény anyaghalmozásra, vagy önző célok és kényelmi szempontok elérésére kellene kihasználnia, hanem tevékenységét, képességeihez mérten, javarészt az emberiség szolgálatába kellene állítania.

Hogy ennek az erkölcsi törvénynek az emberiség gúnykacaj, pöffeszkedő, frivol semmibevevéssel ellenszegül, - ez okozza éppen a világban a legtöbb bajt, ez nyújtja el, ez variálja a szenvedéseket az egyénben éppen úgy, mint az emberiségben általában.

Már megemlítettük, hogy a „Legfelsőbb Akarat” - a mindenségre gyakorolt hatásával - csodás rendszerbe foglalja azt a káoszt, amely a vak akarat tobzódásából előállott.

Rendszer életbeléptetésére csak ott van szükség, ahol rendszertelenség uralkodik. Ez a rendszer az emberre nézve, mint erkölcs jelentkezik, amely vaskövetkezetességgel üldözőbe veszi a renitens (ellenszegülő, engedetlen) lelket anélkül, hogy lesújtana reá, anélkül, hogy törvényt ülne felette, pusztán csak azzal a körülménnyel, hogy van! És hogy van, azt a legtitkosabb gondolatában is tudomásul kell vennie, mert helyet foglal benne… Ha nem törődik vele, ha elhanyagolja, vagy éppen ellene cselekszik tudatosan, ez egy újabb rendszertelenségnek jele, amely ismét áldozatot követel a kibontakozáshoz - végeredményében: a boldogsághoz.

A kétféleség állandóan ott van a lélekben. Azt lehetne mondani, hogy feleselnek egymással, pedig csak az emberi akarat az, amely házsártosan szembeszáll egy fantommal, mintha vágyainak a megsemmisülését féltené tőle.

Mi ez a fantom? - Ez volna talán az erkölcs? Ó, nem! - mondja a lélek. - Az ember igen jól ismeri ezt a mondvacsinált faktort, a társadalom e finnyás szülöttét, mely

konvenciókon (szokásokon), dogmákon táplálkozik és mint ilyen, hizlalója a hatalmi érdekeknek... Nem! - Ez a fantom nem olyan félelmetes és egyáltalán nem konzekvens (következetes, állhatatos). Lehet vele alkudni, rá lehet szedni, sokkal felületesebb, semhogy mélyebb követelményei volnának.

A lélek mélyébe lopakodó, kísértetszerű fantom egészen más természetű. Nem lehet vele alkudni, nem lehet megvesztegetni, nem kér és nem akar semmit, csak állandóan szembehelyezkedik az emberrel. Kikerülhetetlenül ott van előtte, hol mint értékmérő, hol mint bíráló és sohasem unja meg ezt a hallgatag szerepet. Mintha az embert képviselné az emberben – következetességével, minden tudásával, szívós kitartásával… és emberfelettinek látszó követelményeivel.

Ez a titokzatos fantom: az erkölcs. Mi az erkölcs?A Legfelsőbb Irányító elv - az Isten hatása az emberi lélekben, amely hatás a káoszt rendszerbe foglalja.E rendszerhez kell alkalmazkodnia a léleknek, mert csak a rendszerből alakulhat ki a kibontakozás. Ha pedig a kibontakozás a

feltétele a való életnek, akkor ez a hatás, amely alkalmazkodásra kényszerít bennünket, a lélekre nézve ugyanaz a faktor, ami a levegő a szervezetre nézve.

A szenvedélyekkel, vágyakkal és igényekkel telehalmozott lélek kevés levegőhöz jut, és ezért kifárad, elsenyved, beteg lesz. A létérdeke tehát azt provokálja, hogy nagyobb teret biztosítson a levegőnek, az erkölcsnek. Hogy ezt elérje, alkalmazkodnia kell követelményéhez: ki kell rámolnia a lelkéből mindazt ami zsúfolttá teszi. Márpedig mind, vágya és szenvedélye igénnyel hozzákötött szükséglete, - nélkülözése tehát áldozatot jelent neki.

Nos, az ember csak sorozatos áldozatok árán juthat el önmagához. Ha nem hozzuk meg önként ezeket az áldozatokat, ha nem alkalmazkodunk tudatosan a törvényhez, az élet rendjéhez, akkor maga az élet mindenkori feltétele váltja ki bennünk és körülöttünk azokat a körülményeket, amelyek az alkalmazkodási kényszert előhívják.

Ilyen körülmények a betegségek is. A fertőzött lelkiállapot fertőzött vért termel a szervezetben. Az alantas cselekedetek salakot halmoznak fel a lélekben, a salak erjedése váladékot termel és ez a váladék már kihatással van a testnedvekre.

A vér alkata

A vér alkatában is megtaláljuk azt a szubsztanciát, amelyet a vég nélkül osztható anyag minden parányi részében megtalálhatunk.

Az atom körül számtalan mennyiségű elektront, az elektron körül ugyanannyi iont és így tovább, a még el nem nevezett anyag-, illetve erőrészecskék vég nélküli sorát találjuk. És mindegyikben, tehát a legelképzelhetetlenebb kicsi részben is megtaláljuk azt a kis világot, a mikrokozmoszt, amely a nagy világ, a makrokozmosz mintájára a maga naprendszere körül kering; míg maga a keringés, jelen szemlélőképességünk megállapítása szerint, egy térben, egy magnetikus térben történik. Vagyis, az anyag vagy erő formája valamihez - ami nyilván feltétele - alkalmazkodik.

És aszerint, hogy ez a szubsztancia milyen az összetételében, kapja meg az a parányi rész a maga értelmét és jelentőségét. Itt feltűnhet, hogy a szubsztanciáról, mint összetett valamiről beszélünk. Ezt a meghatározást azonban kénytelenek vagyunk

akceptálni (elfogadni), éppen az előbbi ismertetésből kifolyólag. Hiszen a dolgok parányi részeikben sem lehetnek mások, mint dominálóbb alakulatukban. A mikrokozmosz éppen úgy birtokában van létformájában a testnek, benne rejlő akaratában a jellemnek és levésében az életnek – mint fokozatához mérten az emberlény, amely szintén ilyen paránya a mindenségnek.

A vér alkata is ilyen megszámlálhatatlan részecskék összetétele, melyek mindegyike magánban foglalja akaratát, jellemét és az életet, amely körül kering, és amelyhez alkalmazkodni kényszerül.

Az élet maga nem alkalmazkodik, csak a jellem és annak megjelenési formája. Az erők hatása itt úgy alakul ki, hogy a dolgok az alkalmazkodás terén mindig kívülről (rajtuk kívül) kapják az irányítást, mégpedig két oldalról. Az élet részéről ez egy sürgetés (fejlődés), a jellem részéről pedig - amennyiben az élet feltételével nem azonos - ellenszegülés.

Ha az ellenkezés esete forog fenn, - ami az emberi életben kevés kivétellel csaknem mindenben fennáll, - akkor a külső dolgokban megnyilvánuló akarat helyettesíti a jellemet. A két ellenkező akarat egymásnak feszül. A külső körülmények birkózása ez a benső akarattal. Ugyanis a külső körülményeket is magunk teremtettük, - amint azt már említettük, - azokban tehát akkori (múltbeli) akaratunk van elhelyezkedve, amit ma akarunk (hiszen ez éppen a visszás a vak akarat építkezéseiben), ennélfogva, miután hozzánk tartozik, ellenünk szegül, vagyis, mai álláspontunkkal, mai kívánságainkkal szembehelyezkedik.

Visszatérve az áldozatokra, azok gyűjtőpontját két tételben foglalhatjuk össze; egyik a koncentráció, a másik az alázatosság. Ez a két tétel ugyanis feltétele az alkalmazkodásnak.

A koncentráció arra való, hogy kisiklás nélkül, - tehát esetleges szenvedélyeinken uralkodva, - tőlünk telhető nagyvonalúsággal haladjunk hivatásunk sínjein. Ez lehet életpálya, mely, ha a legkisebb jelentőségűnek látszanék is, fontos az egységre nézve... Lehet anyaság, szüzesség, családfenntartás, vagy bármilyen tanulságra és tanításra predesztinált elhivatottság.

Az alázatosság pedig arra való, hogy az adott körülményekben elégedetten, minden helyzetben megértően és otthonosan gyakoroljak magunkat a lemondásban és a másokért való odaadásban.

Ha a férfi pl. a társi hűségben koncentrálja magát, ezáltal uralkodik érzéki szenvedélyén és - egyben saját igénye; és vágyai rovására - a lemondásban is gyakorolja magát.

Az így felszabadult erőit, ha önzése át nem csábítja egy más területre, felhasználhatja képességeihez mérten a családja és a köz javára.

Nincs céltalan élet az általános fejlődés szempontjából, sőt, az egyéni élet szempontjából sem, ha önzetlen és odaadó. Csak a vágyaiban hajótörést szenvedett és a tobzódásában megcsömörlött ember előtt tűnhet fel az élet céltalannak. Rengeteg tennivaló akad egy ilyen rövid földi életben is, és ha az embernek nincs tehetsége a világboldogításra, - magában véve az a körülmény, hogy önmagát, a saját lelkét a fejlődés gazdagítására remekbe formálhatja, olyan cél, amelyért élni és dolgozni érdemes. Mert ez mindenkinek módjában áll, csak persze a mintázó- és csiszolószerszámok egyedül a másokért való önfeláldozásban és a megértésben lelhetők fel.

Ha az alkalmazkodási feltételeknek ellenszegülünk, fokozzuk a káoszt, amely viszont a rendszert találja magával szemközt. A nemi élet, a maga kényes és szigorú alkalmazkodási síkján, minden legkisebb kilengésnél is sebeket kap. Lássuk, mire szorít rá bennünket a rendszer ezekkel a sebekkel. Ha valaki nemi betegséget kap, mindenekelőtt a szenvedélyének következményével találkozik. Nem térhet ki előle és így egy

időre mindenesetre kénytelen uralkodni rajta és ebben a maga felett való uralkodásban koncentrálja magát. Kényszerítve van továbbá bizonyos mértékű lemondásra, vágyainak leépítésére Ha ez önként nem menne, az újabb kilengésre ráfelel a baj súlyosbodása, makacs elharapózása, a fájdalom, a gyógykezelés és a métellyel járó, felháborító és kellemetlen következmény, - ami mind eltompítja a kedvét, a kísérletezési törekvést. Vagyis, a külső körülmények most már erélyesen közbeszólnak és engedelmességre, alázatosságra intik.

Mi az oka annak, hogy a nemi betegségek legnagyobb része fertőző? Az az oka, hogy maga az érzékiség általános lelki betegsége az emberiségnek; s hogy az, megtudhatjuk abból is, hogy elég

rágondolnunk, a nemi életről beszelnünk, még ha megrovólag is - és már egy feltüremlő izgalom árad szét a szervezetünkben és megszállva idegzetünket lobogásba hozza vérünket.

Persze ezt az izgalmat a legtöbbször igyekszünk legyűrni, vagy legalábbis elpalástolni, - de, hogy megvan, tagadhatatlan és ez bizonyítja, hogy minden emberi lélek diszponált (hajlamos) az érzékiségre, illetve a belőle fakadó betegségekre.

A nemi betegségek testi kapcsolatban mindig a vér megbetegedéséből erednek. A vér az a fluidum, amely áthatja és összetartja a szervezetet. A vér a maga összetételében adja meg a szövetek és nedvek minőségét. Ha a vér fajsúlya nem kielégítő, ezt a szervezet minden porcikája megérzi. Hogy egy seb könnyebben vagy nehezebben gyógyul, hogy egy kelés vagy daganat jó vagy rosszindulatú hogy egy infekcióra (fertőzésre) hogyan reagál a test, hogy valaki hevülékeny, vagy fázékony, kiütésekre,

ekcémákra, továbbá hűlésre, izzadásra és szédülésre hajlamos, - az szervezetileg mind a vérrel van összefüggésben. Azonban a vér a lélek, respektíve (illetve, vagyis) a jellem szervi jelensége, tehát mást - mint amit emez összetételében rendelkezésére bocsát - nem nyújthat.

Minden indulat képviselve van a vérben. A normális sejtösszetétel, az eltolódás és az élősdiek beférkőzésének lehetősége és aránya... mind a jellemtől függ. Ha ismerjük a vér természetét, megállapíthatjuk, hogy az valóságos rajzát adja a karakternek, csakúgy, mint az ábrázat a személynek.

Például, a magas vérnyomás általában ingerlékenységre vall. De ezen kívül jelezheti az erőszakosságot és a hatalmi vagy hatásköri igénylést is.

Az alacsony vérnyomás csökönyösségét, makacs; más esetben képmutatást tüntet fel. A vérszegénység érzékenységre, szentimentalizmusra, emésztő vágyakozásra, könnyen hevülő és gyorsan kialvó lelkesedésre,

rajongásra és a legtöbb esetben szeszélyességre vall. A szépért törekvő, egészségesebb léleknél azonban a vérszegénység lehet egy tünete a szellemiség túlsúlyra jutásának,

vagy a lélek hasznos küzdelmének a szenvedélyek ellen. A vérbőség viszont indulatosságra, szenvedélyességre, anyagiasságra vall, míg a sűrűvérűség ezek mellett még nagyfokú

nemi érzékiséget és veszedelmes, kirobbanásra való hajlamot is jelez. Igaz, hogy az ingerületek az idegek útján jutnak el a vérhez és így első fokon azokra lehetne ráfogni e tünetek előidézését, -

mivel azonban az idegnedvek minősége a vér összetételétől függ, nyugodtan elfogadhatjuk, hogy a vér a jellemmel közvetlen kapcsolatban van, illetve annak legegyenesebb leszármazottja.

Ha már most a nemi betegségekkel hozzuk összefüggésbe, kétségtelen, hogy a domináló szerep az erotikának jut. A nemi betegségnek mindenesetre az erotika, mint szenvedély a kiváltója.

A szenvedély nem fogad el rendszert, következésképpen nem tűri az alkalmazkodást. Márpedig az emberiség ez általános betegségéből, az érzékiségből csak egy út vezet a gyógyuláshoz: az alkalmazkodás, - amint azt már előbb vázoltuk.

Az alkalmazkodás mellőzése azt jelenti, hogy az embernek minden lépése tévelygés, hibás, végzetes, téves cselekvés amely földi életében már akkor is következményekkel jár, ha a nemi élettel semmiféle kapcsolata nincs, - tehát hozzájuthat a fertőzéshez, amint mondani szokták: „ártatlanul” is - már a zsenge gyermekkorban, vagy éppen átöröklés útján.

De kaphat a fertőzésen kívül is kellemetlen, fájdalmas, deprimáló (nyomasztó), rosszhatású és megszégyenítő betegségeket is, balesetekkel, sérvekkel, elferdülésekkel, kellemetlen váladékkal, undort keltő kigőzölgéssel, daganatokkal és fekélyékkel kapcsolatosan.

Ha a bőrben ütközik ki a betegség, akár fertőző, akár nem, akkor az érzékiség nagymennyiségű hiúsággal is komplikálódik. És persze, amilyen haszontalan dolog a feltűnési viszketegség, olyan bosszantó és kellemetlen a rohamokban jelentkező, hevesen égő, vagy viszkető bőrbaj; míg a kihólyagosodás és a makacs vagy éppen krónikus és visszatérő, meg-megújuló bőrbaj elferdülésre, perverzitásra és az ezekben való kötöttségekre vall.

Ha a nemi betegség, főleg vérbaj, a gerincet támadja meg, akkor az érzékiség, csakúgy mint az agy betegségeinél, a gőggel kapcsolatos. Ez az eset áll fenn akkor is, ha az ideghálózatot támadja meg, de ebben az esetben más variánsok is szerephez jutnak; így, lehet a bénulás eseteiben a közöny... vagyis másokkal szemben tanúsított részvétlenség, főleg a cselekvések elmulasztásában.

Ha a szívet támadja meg, akkor nagyfokú önzésről lehet szó. Ugyanilyen jelentőségű - bár ennél enyhébb - a szívelhájasodás is (t.i. az önzés szoros kapcsolata az érzékiséggel.)

Ha a gégében koncentrálódik a betegség, akkor a gyűlölködés, irigység, rosszakarat is domináló tulajdonsága a léleknek. A nőknél ezenkívül a méh- és petefészek-betegségek, valamint a nehéz, komplikált szülések is az érzékiséggel és az önzéssel

kapcsolatosak. (Ezeknek ismertetését, úgyszintén a nemi betegségek lelki tüneteit és gyógykezelését kiegészítve kifejtettük a „Veszteglés az Ismeretlenben” című munkában.)

Ha ez az általános lelki betegség nem ütközik ki testi betegségben, akkor ez aszerint, hogy milyen az illető igyekezete a fejlődés irányában: alkalmazkodásra, az egyensúly fenntartásának törekvésére vall, vagy ha ilyen törekvés nem áll fenn, akkor a következmények részint más körülményekben mutatkoznak egyelőre, vagy még éppen lappangó állapotban vannak.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

IDEGBAJOKAz ideghálózat a szellem rádióállomása

Semmi sem fejezi ki a szervezetben a szellem hatóerejét, megnyilatkozásának sokrétűségét, ötletességét és céltudatos precizitását, mint az a csodálatos szövődmény, amit ideghálózatnak neveznek.

A metafizikai kutatók sok esetben ennél a jelenségnél néznek fel megdöbbenve a természetkutatóra, aki minden szervi fejlődést a biológiával hoz összefüggésbe és ugyanakkor amikor hideg szemlélettel számításba veszi egy ilyen tüneménynek a minuciózus (aprólékos) pontosságát, teljesen figyelmen kívül tudja hagyni azt a bámulatos gondosságot, azt a - hogy úgy mondjuk - mindenre kiterjedő „szakismeretet”, amely ilyen frappánsan megszerkesztette… Megtekinti a kész épületet, végiganalizálja az anyagot, amiből felépült és azontúl minden figyelmét az építkezés egyes, egymásután következő fázisaira - a biológiai fejlődésre - fordítja, anélkül, hogy érdeklődésének súlypontját a tervre irányítaná, amelynek nyomán felépült - vagy éppen a tervezőre, hogy kikutassa, mi a célja vele.

Hát bizony a megismerő alany a testbe tokosított öntudatával a természettudós esetében is csak igen szűk keretekben mozog, különösen addig, amíg megismerési területét nem kívánja jobban kitágítani, mint amennyire 5 markos közege: a testi érzékszervei el tudnak jutni.

De lám, mire menne e közegekkel az ember, ha ez okos konstrukció: az ideghálózat útján nem jutna el az ingerületekhez? Uralmukkal hogyan tarthatnák megszállva gazdájukat e faktorok, melyek - mi tagadás - csak szolgái az idegzetnek?… De pöffeszkedésüknek magyarázata az a körülmény, hogy kikiáltói az öntudatnak...

Jellemző és mindenben kifejező tünete ez az érzéki életnek.

De jellemző az ideghálózat a szellem törekvésére is, akinek, hogy lefokozott régióiban megnyilatkozhassék, fondorlatosan szövevényes eszközökre van szüksége. Ami benne olyan egyszerű, mint a levegőnek egy rezdülése, - az emberi öntudatba azt csak ágyúsütögetéssel tudja áthozni.

Mennyi dolguk van az idegeknek a csupán durva hatásokra reagáló öntudattal, azaz feltudattal, amíg értelmi gyakorlataival eljut odáig, hogy társul beengedje magához az intuíciót (érzést, sejtést), a szenzitív idegek e speciális légkörét.

Az egész szervezetben az ideghálózat az, amely legközvetlenebb megnyilatkozási eszköze a szellemnek. Az idegsejtek, mind megannyi battériák (villamos telepek), felveszik a belőle folyó áramot, - lényegileg ismeretlen ingerületeket, - ahonnan huzalok vezetik tovább az agyba és onnan is tovább a cselekvő, mozgató, appercipiáló (felfogó) és minden más funkciót teljesítő idegekbe. (Persze a szívbe nem tudatosítva, de speciális feszültséggel sokszor jóval hamarább érkeznek el az ingerületek.)

A szellemnek rádióállomása az ideghálózat, amelyet a hadműveleti területen: a testben létesített, hogy általa kifejezésre juttassa intencióit (szándékait, törekvéseit). Mivel azonban e hadműveleti terület az érzéki-én birodalma, - amint ez mar hadviselő feleknél szokás - cenzúra alá veszi, vagy éppen meghamisítja a kapott impulzusokat.

Erre voltaképpen semmi oka sincs, mert amit annak neveznének, hogy t.i. az ideghálózat a tapasztalati világ kifejező eszköze, - téves felfogás és a helyzet nem-ismerésére vall: mert mindaz, ami a tapasztalati világban akár mint történés, akár mint szükségszerűség felmerül, szintén a szellem hatásköre és ugyancsak általa jut a feltudatba.

Azonban az érzéki-én, hamisított közvetítéseivel, megsérti az idegzónák semlegességét, amennyiben szenvedélyeivel és vágyaival erőszakosan belekapcsolódik a hálózatba és ezzel megrongálja a készüléket, amely, mint az eolhárfa a legkisebb kilengésre is felsóhajt, hangot ad és éppen ezért a vihar erősen megviseli, összebogozza vagy széjjel is tépi.

Már pedig az érzéki-én minden akarása vihart támaszt körülötte és benne okozza az idegek betegségét.Például ha megfigyeljük a szellem zavartalan intencióit (szándékait, törekvéseit) és az érzéki-én intencióit (szándékait,

törekvéseit) az idegekben, akkor a következőképpen fogjuk észlelhetni a két különböző hatást.Természetesen csak a valamennyire átszellemiesült embert vehetjük demonstrációnk eszközéül. Mivel pedig feltételezzük,

hogy a jelen munka olvasója is ilyen fejlődési fokon áll, - hiszen máskülönben nem kötné le érdeklődését, - tehát legalkalmasabb, ha önmagát állítja be megfigyelési alanyul.

Nemde, tapasztalhatja, hogy amíg egy eszme hatása alatt áll, legyen az hit, megismerés, művészet, erkölcsi tenni vágyás vagy bármely más emberbaráti nemes célkitűzés, - addig a lelke fénytől, melegségtől, nyugalomtól áthatott, mintha egy láthatatlan fényforrásnak a fókusza volna, mely az összegyűjtött sugarakat széjjelhintve eltünteti maga körül a testet és ízelítőt ad a testnélküli élet állapotából.

Határozottan vannak ilyen pillanatai a léleknek és ez bizonyítja az idegek finom érzés-, intuíció (érzés, sejtés) felvevő képességét, – ha zavartalanul élhetnek hivatásuknak. De amint az érzéki-én észreveszi ezeket a derűs pillanatokat, amelyeket emberi nyelven: önfeledt pillanatoknak is szokás nevezni, máris erélyesen közbelép valami úgynevezett „reális” (de mindenesetre durva) akarásával és az eddig harmonika eszköz, az idegzet vad hullámzásokkal (légköri zavarokkal) kénytelen átszolgáltatni a szervezetnek a kapott utasítást, mégpedig az érintés hatásától és a kénytelen kivitel módjától erősen igénybe véve, majd megviselve.

Minél szenzibilisebb az ember, annál nagyobb szenvedést okoz az idegzetének az érzéki-én hatása. E hatások tompítására kétféle módot szokott igénybe venni. Vagy erélyes igyekezetet fejt ki a lelki fejlődés irányában, ami az

érzéki-én legyőzetését, azaz a gyógyulást eredményezi, vagy időleges narkózissal az ösztön tobzódásának engedi át magát, amellyel lassanként eltompítja az idegzetét.

Az ilyen, úgynevezett hajókötél idegek azután nemigen reagálnak benső sugallatokra, eszmék szépségére, érzésekre, részvétre, könyörületességre... mert hozzászoknak az indulatokhoz, amelyekből egyre többre van szükségük a hatás felkeltéséhez és továbbadásához.

Ezek az idegek csak drasztikus hatásokra reagálnak és ezekről a hatásokról az érzéki-én gondoskodik is minden téren. Megtalálhatjuk közöttük a morfinistákat, alkoholistákat, a kéjgyilkosokat, szadistákat, a gyermekmegrontókat és más

súlyosabb nemi elferdülésekben szenvedőket. Olyanok ezek a szerencsétlenek, mint a kártyás, aki vagyonát, egészségét, tekintélyét elpocsékolta már szenvedélyére, de az

tovább is zsarolja őt szomjúságával és ezért lop, sikkaszt, hogy kielégíthesse. Az ilyen idegzetű emberek voltaképpen petyhüdtek, és mint ilyenek, izgalmak nélkül, viszonylagos nyugalomban élhetnének,

ha nem ostorozná őket szenvedélyük. Így azonban kénytelenek menekülni előle, és hogy ezt elérhessék, azt hiszik, leghelyesebb, ha átengedik magukat neki, hogy felcsigázza őket, hogy azután az alkalmi kielégülés után idegzetük szinte kibírhatatlan utórezgéseket szenvedjen át.

Persze ez a szenvedély már magában véve is betegség, - testi értelemben véve is az, - de kombinálva még súlyosabb betegségeket hoz maga után a kiütköző reakciókban.

Ilyen a hisztéria, epilepszia, álomkór, mirigytúltengés és renyheség, a cukorbetegség, nagyfokú tériszony, stb. Megemlítettük, hogy az idegbetegség fő oka, éppen úgy, mint az agybetegségnek: a gőg. Csakhogy, mint ahogy az idegek a

szellem és respektíve (illetve, vagyis) az ál-én képviseletében az egész szervezetet behálózzák, azonképpen a lelki hatások is több oldalról, illetve több betegségi zónáról jutnak el hozzájuk.

És itt érdekesen meg lehet figyelni az érzéki-én visszás szerkezetét. A gőg ugyanis fagyos, merev indulat, míg az érzékiség minden téren erősen aktív, elasztikus. Célja érdekében bujkál, meglapul

vagy tombol, szóval állandóan dolgot ad az idegeknek. A merevség és tevékenység, mint a pozitív és negatív, így állandó összeütközésbe kerül.

Szenvedély és szenvtelenség (érzéketlenség) ugyanegy szférában, az önzésben, bizony furcsa dualizmus és szinte természetes, hogy előbb-utóbb fel kell morzsolódnia közöttük.

Ennek az örökös súrlódásnak a képét mutatja a beteg idegzet, individuális változatosságában. Mint ahogy a tengernek egy cseppje is magában hordja annak minden sajátosságát, úgy az egyszerű „idegesség” is, mint az

érzéki-énnek egy cseppje, magában hordja annak minden tulajdonságát. Megtalálhatjuk benne két fő motívumát: a gőgöt és szenvedélyt, de megtalálhatjuk benne a vágyak ranglétráján a türelmetlenséget, szeszélyességet, indulatosságot, érzékenységet,

hiúságot; és ha így együtt szemléljük ez egy törzsből származó, széthúzó társaságot, akkor megállapíthatjuk, hogy a hibák ebben az összetételben egy gyűjtőfogalom alatt nevezhetők meg, - ez a fogalom az elégedetlenség.

Az idegbetegségek lelki okát tehát - az egyes fázisokra külön súlyt nem fektetve - az elégedetlenségben határozhatjuk meg. A betegségek mérve, az elégedetlenség, illetve az ebből keletkező vétségek arányától függ. Mint ahogy az úgynevezett „hirtelenharagú” embernél az indulat a felfortyanástól - melyet megbánás vagy békülékenység

követ - felfokozódhat a hirtelen haragból elkövetett emberölésig, azonképpen az elégedetlenségnek is nagy végletekbe kiterjedő skálája van.

Ha valaki nem tölti be tökéletesen azt a pozíciót, ami rendelkezésére áll, ha zúgolódik ellene, vagy haszontalan erőlködéssel reparálja (kijavítja) - nem arról tesz-e tanúbizonyságot, hogy elégedetlen?...

És mi jár az elégedetlenséggel?...... Hajsza... Az ember mindent megpróbál - és bizony a legtöbb esetben mindent elkövet, hogy megváltoztassa, megjavítsa a helyzetét, és

hogy semmit el ne késsen, versenyt fut az idővel az idegek szétrongyolásáig. Persze az igényei is vele futnak, hogy minél nagyobb érdekgárdája legyen a hajszában, vagy - ha lehet - a harácsolásban.

Csak későn veszi észre, hogy erősen lemaradt a versenyben - mert az idő, mintha csak csúfolódni akart volna vele, útközben egyenként a múlt szemetesládájába dobálta értékeit: ifjúságát, rugalmasságát, szépséget, lelkesedését, stb.

Az ember voltaképpen soha sincsen megelégedve a helyzetével. Mindig mást akar, mást vár, sokszor valami meghatározhatatlan változást; a meglevőtől idegenkedik, viszont a másét kívánja vággyal, irigységgel, mintha jussa volna hozzá. Vagy ha nem a helyzetét irigyli, akkor valamely adottságát, amely neki nem áll rendelkezésére.

Mindez persze idő- és erőpocsékolás és csupa dőre törekvés, mert hiszen minden helyzet, amelyben az ember hatásköre ki van jelölve (természetesen saját építkezése és a Legfelsőbb Irányító elv hatása a rendszerben): - műhely és benne a körülmények, megpróbáltatások és készségek: a szerszámok.

Ezt a műhelyt mesterségesen felnagyítani, a szerszámokat felhalmozni, külsőségekkel felsallangozni - nem szükséges! Azt a kevés jót, - a tapasztalatokból folyó leszűrődöttséget, amelyet egy földi élet alatt okvetlenül el kell érnie az embernek -

csak szorgalmas munkával lehet kihozni. De ha idejét és szervi adottságát arra használja fel, hogy a kereteket tágítja, mi értelmét aratja életének?

De az ember nem akar gondolkozni… Ő ugyan azt mondja, hogy filozofálni nem akar, - mert mindent, ami van az anyagi érdekkörén, filozófiának nevez, - neki pedig csak „praktikus” dolgokon szabad a fejét törnie. „Másra nem ér rá… nem bírják az idegei...!”

Nyilvánvaló visszásság ez! A disztingválni (megkülönböztetni) tudás teljes hiánya; értéktelen, haszontalan dolgok kábulatból eredő felnagyítása,… hiszen az eldobott „impraktikus” (haszontalan) dolgok között mindössze a saját és féltett, becézett hozzátartozóinak élete van…!

De az ember nem szerezhet erről tudomást, mert „nem ér rá!” – „nem bírják az idegei!...” „Kinek van erre türelme kétségbeejtő, vagy tobzódó viszonyai között?...” – Íme, az emberi felfogás állandóan ismétlődő refrénje.

Nos igen, a türelmetlenség az, amely annyi embert hajszol a vég nélkülinek látszó, céltalan küzdelmekbe a földi élet körpályáján, - amely annyi embert odaállított már a szakadék szélére. És hányan rohantak bele ebbe a szakadékba öntudatlanul, vagy tudatosan, mert azt hitték, ezzel véget vethetnek a hajszának!...

Ha az ilyen elszántak, akik - amint gondolják – leszámoltak az élettel, valóban rászánnák magukat egy hasznos öngyilkosságra, de nem úgy, hogy a szervezet életfonalát vágják el, hanem azt, amely az érzéki-én életfonalát semmisíti meg; ha mondjuk, egy fő ütőerét: az elégedetlenséget metszenék ketté, hogy az érzéki-én elvérezzék rajta, - milyen megváltás volna ez számukra!

Hiába! Meg kell ölnünk magunkban a vágyak fülledtségében izzó anyagi életet, hogy megnyerjük a valódi, az örök életet. Persze ez a harakiri (öngyilkosság) csak azoknak ajánlatos akik - amint gondolják - nem bírják ki többé a földi életet. Ezeknek ugyanis rá kell jönniük arra, hogy csak úgy nem bírják, ahogy számukra rendelkezésre áll, - mert elégedetlenek. Az ésszerű megváltás természetesen a fokozatos kigyógyulás az anyagból, amelynek egyik leggyökeresebb módját nyújtja az elégedetlenség kiküszöbölése.

Benne ugyanis koncentráltan lehet védekezni a hibák ellen, mert magában foglalja valamennyit. Ha tehát bármely formában fellép, meg kell támadni, vagy, amint a helyzet adja, védekezni kell ellene.

Az általános idegesség tünetei

Az elégedetlenség támadása a szervezetben lehet általános jellegű, lehet helyzeti természetű és időközönként kirobbanó. Az általános jellege megnyilatkozik az általános idegességben. Az ilyen ember anélkül, hogy valamilyen kórban szenvedne,

mindig beteg, - amit kifejez a nyugtalansága, aggodalmaskodása, félelemérzete, ingadozása, bizalmatlansága, szeszélyessége és kételkedése. Az ilyen ember kötekedő, „mérges”, vádaskodó, érzékeny és érzelgős. Ezek az enyhébb esetek, amelyek felfokozódhatnak végzetes arányokig.

De az általános idegesség megnyilatkozhat az anyagcsere-hiányosságokban is, amelyek kóros elváltozásokat okozhatnak a szervezetben. Az „elégedetlenség” itt „elégtelenséget” tüntet fel. Ez az elégtelenség az, amellyel az orvosok még mindig igen kevés és csak időlegesen jelentkező sikerrel birkóznak.

Persze a kiválasztó mirigyekkel és szervekkel is kapcsolatos ez a baj, ezért kell a tünetei közé számítani a mirigybetegségeket és a cukorbajt is.

Ez az általános tünet - mármint a hiányos anyagcsere - általános anyagelvi elégedetlenségből ered; míg a rendellenes mirigyműködés eseteiben még külön valamely hiba túlsúlya is hozzájárul. A lélek helytelen salakkiválasztása és táplálékfelvétele hat a mirigyekre és kiválasztó szervekre is.

A cukorbetegségnél is ez a helyzet. Itt az elégedetlenség két szélsőséges elemének: a gőgnek és szenvedélynek - mely a mohóságban kulminál (tetőzik) - összeütközése okozza a zavart. Innen viszonya az aggyal, májjal, idegekkel és vérrel. Az

anyagcsere-hiányosság, ez a névtelen testi állapot megzavarja a közérzetet, hat a kedélyre, megbénítja az energiát, mintha felborítaná az idegek egyensúlyát, pedig az állapot maga onnan ered, hogy az idegeknek nincs meg az egyensúlya, csakúgy, mint a léleknek - az elégedetlenség hatása alatt. Mindez csak kivetülés.

Helyzeti természetű az elégedetlenség akkor, ha az idegbaj az agyban okoz kellemetlenséget. Ez esetben a gőg az ütközőpont - mégpedig erős vétségekkel kapcsolatosan, - amint azt már az elmebaj esetében kifejtettük. Ugyancsak idevonatkoznak a többi agybántalmak is, - amint azt már mondottuk.

Ha a vérbaj rohanja meg az idegzetet és így hat az agyra, akkor is a szenvedély és a gőg összeütközéséről van szó. Ha epilepsziában ütközik ki, - még ha vérbajjal kapcsolatos is, - szenvedélyre mutat, még pedig olyan természetű

szenvedélyre, amely a legnagyobb elfajulásokra vezet, vagy már fogva is tartja a benne szenvedő embert. Az epilepszia megszállásokkal is szokott komplikálódni, mint az elmebaj. Ez kirobbanó természetű elégedetlenségre mutat.

Ugyancsak ilyen természetű a hisztéria is. Szintén kirobbanó szenvedélyességre, szexuális érzékiségre vall. A kolerikus (epés) embernél is kirobbanó természetű az elégedetlenség, amely dühös rohamokban jelentkezik. Ez az állapot

olyan gyakori, hogy szinte nem is tartják betegségnek, pedig mondhatni, köz- és önveszélyes kór, amely könnyen végzetessé válhat. Fenyegető réme a szívnek, agynak, általános közérzetnek. Az ilyen emberben olyannyira dúl a gőgös, önző elégedetlenség, hogy a legcsekélyebb érintésre kirobban, - persze legtöbbnyire másra fogja állapotának okát. Majd ezzel, majd azzal nincsen megelégedve, mert nem történik kedve szerint és ennek olyan nagy fontosságot tulajdonít, hogy megtámadja érte embertársát. Ezt uralkodási rohamnak is lehetne nevezni, és hogy a roham maga beteges tünet, bizonyítja az a körülmény, hogy önmagán sem tud uralkodni. Ő a maga részéről egyszerűen úgy intézi el kitöréseinek jogvédelmét, hogy „nagyon ideges”, - más szóval – nagyon beteg.

A hipochondria az érzékenységből eredő elégedetlenségnek egy olyan állapotát tünteti fel, amelyben a lélek a túlságos én-kultusz következtében elvesztette tájékozóképességét. Attól félve, hogy elveszti magát, aggodalmas pillantása állandóan önmagára van függesztve. Végzetszerűséget lát mindenben, ami vele történik és a legkisebb szervi kellemetlenséget már súlyos, gonosz merényletnek tartja az egészsége ellen.

A hipochondriát, ezt a kellemetlen idegbajt, egyszerűen énségi-kórságnak is lehetne nevezni, ha nem rejlene mögötte sokkal komolyabb ok is. Ezt az okot már több joggal lehetne lelkiismereti betegségnek nevezni, amennyiben az ilyen betegnek a múltjában sok mulasztás van. E mulasztásokat a magasfeszültségű érzékenység névtelenül felszínre veti és ez, mint a reakciók előszele, nyugtalanítóan hat rá. Van rá eset, hogy a hipochondria átélt szenvedések utórezgése.

Ezek a szenvedések nem ritkán elmebajban, vagy kiállt büntetések rettegéseiben és kínjaiban csúcsosodik ki előbbi életekben. Ha ez az eset áll fenn, ez megállapítható abból, hogy a beteg reagál az önmunkálkodásra, illetve arra, hogy énségéből

kigyógyuljon, aminek legfőbb jele a megismerés keresése és elfogadása. Ha ez a tünet nem mutatható ki a betegnél, akkor az előbbivel, az előérzettel állunk szemben.

A pszichoanalitikusok pácienseinek legnagyobb része hipochonder. Ezeknek az orvosoknak bőséges tapasztalatuk lehet arról, hogy ez a betegség mennyire az énségben gyökerezik, és hogy milyen nagyarányú beteges érzékenységgel párosul.

Kezelésük fő célja az egocentrikus, beteges érzékenység kiküszöbölése. „Ne foglalkozzék annyit önmagával”, - tanácsolják a betegnek - „…próbálja magát lekötni valami szórakoztató foglalkozással. Utazzék el, szakadjon el egy időre a környezetétől, amely aggodalmaskodásával súlyosbítja a baját, stb.”

Van rá eset, hogy e tanácsok hatása alatt látszólagos gyógyulás áll be. Azért mondjuk, hogy látszólagos, mert a beteg abban a reményben, hogy orvosa vigyáz reá, hogy meg fogja menteni - időlegesen megnyugszik, én-kórsága pedig ezalatt kielégül abban, hogy valaki mindenre kiterjedően foglalkozik vele. Azonban, amint a beteg e koncentrációban kimerül, visszasüllyed előbbi állapotába

Igaz, hogy a pszichoanalitikusok lelki gyógymódja nem olyan természetű, hogy azzal valóban a beteg lélek mélyére lehetne eljutni...

A halálfélelemben, rémlátásban, nagyfokú tériszonyban szenvedők is ebbe a csoportba tartoznak, persze megfelelő kapcsolattal a már megemlített három, fő lelki bajhoz és azok testi tüneteihez.

Az ideges szívbajok eredete az önzésből kiinduló elégedetlenség, de rendszerint a hiúság, türelmetlenség, vagy kapzsiság által kiforszírozott lelki atrocitásokra vezethető vissza.

Az ideges gyomorbaj lelki eredete az érzékiséggel kapcsolatos elégedetlenség. Az anyagelvűség egy elharapózott tünete ez, amely a türelmetlenségben, sikerek vagy másfajta javak kivívásában és halmozásában fűti vágyait. A szervezet segélykiáltása ez voltaképpen, amely a motor hibás, téves használatára, vagy éppen veszedelmes átizzására, begyulladására figyelmeztet.

Ideges rángatózások: Sokszor láthatunk egészen fiatal embereket, remegő fejjel, remegő kézzel vagy lábbal. (Az aggkori elgyengülésben szenvedők ugyanis, valamint súlyos betegség következtében elerőtlenedett és nehéz testi munkát végző emberek nem tartoznak e csoportba.) Továbbá látunk olyanokat, akik látszólag minden ok nélkül meg-megrángatják nyakukat, vállukat, szájukat. Csaknem szünet nélkül rágják az ajkukat, ki-kiöltik nyelvüket, sebes szemhunyorgást végeznek, különböző grimaszokat, fintorokat csinálnak. Ezekhez a tünetekhez még az úgynevezett vitustánc (idegbetegség: a test különböző részein görcsös, csavaró jellegű rángások jelentkeznek) is hozzátartozik, főképpen, ha felnőttkorban jelentkezik.

Ezekben a betegekben valósággal nyüzsög az elégedetlenség. Az elosztása persze egyénenként különböző és így különböző a megnyilvánulása is. Alapmotivációja azonban mindig egyes esetben az alakoskodás. Az ilyen emberek mindig el akarják palástolni törekvésük irányát.

Gyors észjárásúak, de kifejezéseikben gátlásaik vannak. E gátakat sokszor tudatosan maguk állítják fel hazugságokkal és más természetű alakoskodással. Értelmüket csak a gyakorlati élettel, pályájukkal és mindenkori igényeikkel járó érdekükre terjesztik ki. Amellett mindig okosabbaknak, tehetségesebbeknek vagy ügyesebbeknek tartják magukat másoknál, ami fölényessé teszi őket és ezt a fölényt minden körülmények között igyekeznek fenntartani.

Vannak közöttük kapzsiak, akiknek idegrángatózása kifejezi azt az igyekezetet, amellyel el akarják palástolni prédaleső feszültségüket. Vannak közöttük ravaszok, akik mintha attól félnének, hogy valaki beleláthat a gondolataikba és ezt mindenféle grimasszal, fintorral igyekeznének megakadályozni.

Vannak fontoskodók, akik nagy jelentőseget tulajdonítanak kijelentéseiknek és ezt mindenféle szájrángatással, nyelvöltögetéssel, ajkukat nyalogatva, torokköszörüléssel, vagy hirtelen furcsa vállrángatással, nyaknyújtogatással készítik elő.

Hasonló palástolási ösztönt tüntet fel az olyan ember aki, főként, ha társaságban van, kezével állandóan dobol. Az a körülmény, hogy ezzel állandóan szórakoztatja magát, azt jelenti, hogy a lelke unalommal van elárasztva. Unja a társaságot, vagy csak a helyzetét benne, unja azt, amit csinál és gondolataival, vágyaival lehetőleg más területen tartózkodik. Azonban, hogy az unalom milyen arányú elégedetlenség és hogy mennyire nem kívánatos elem a lélekben, azt a „Veszteglésben” már kifejtettük.

Ehhez hasonló megnyilatkozású, de egészen más jelentőségű idegesség az, amikor az ember akár egyedül van akár társaságban, folyton ír valamit, mégpedig irón nélkül - az ujjával - és rendszerint ugyanazt a szöveget vagy betűt, legtöbbször a saját nevét. Ez türelmetlenségre vall, de egyben kötöttségre is. Az illető valamihez le van kötve. Ez a valami lehet a helyzete, lehet egy vágya, erős, egyirányú törekvése, persze egocentrikus irányban, főleg annál, aki a saját nevét írja. Szóval olyan érdeklődési bázishoz van lekötve, amelytől a gondolatai nem tudnak eltávozni, bár a türelmetlensége folyton hajszolja.

A kép hasonlít a börtönben ülő emberhez, akinek a szeme szüntelenül az ajtóra tér vissza, mint amivel kapcsolatosan várta a sorsának változását.

A hebegés lelki oka az indulatosság. Az indulatosság magasfeszültségű kirobbanó érzékenység. Mégpedig határozott jellegű, gőgös érzékenység, hiszen a parancsoló, megrovó, vagy méltatlankodó kitörésben az ember a saját nagyra taksált, tehát gőgös akaratának ad kifejezést.

Az ideges hebegés, az ilyen természetű kitöréseknek egyik következménye, és mint ilyen, tükör is, amely megállítja a tobzódó vagy toporzékoló embert, hogy alkalma legyen magát megfigyelni.

Az ideges hebegés nem azonos a gondolatdadogással, bár annak is a gőg az oka és nem azonos a selypítéssel, nyelvbotlással sem, amelynek a hiúság a lelki oka. A hebegő ugyanis, gondolatban és nyelvi készségben folyamatosan ki tudná magát fejezni, de az idegeiben gátlások akadályozzák benne.

Idegfájdalom, ha nem futólagos, hanem gyakran visszatérő, vagy huzamos ideig tartó - a gőgös érzékenységnek és a velejáró elégedetlenségnek egy olyan változatára vall, amelyben a könnyű megsértődés a fő szólam. Az ilyen ember nagyon hamar megbántódik, a bántódásra pedig rögtön felszisszen és duzzogva, makrancosan vagy dohogva elvonul. Szeret beszélni a sérelmeiről, panaszkodik és magában feltétlenül elvárja, hogy elégtételt szolgáltassak neki.

Amellett ő maga nem kíméletes, nem őszinte, nem ragaszkodó és nem kitartó sem hangoztatott elveiben, sem a barátságban. Legtöbbnyire szerepelni vágyó, ha van rá lehetősége, de mindenesetre hiú.

Az idegbénulás, amint már más helyen kijelentettük közönyre, részvétlenségre mutat. A közöny (gőgös szenvtelenség (érzéketlenség)) kerékkötője a haladásnak.

Tudjuk azt, ha valamilyen téren hiányzik az érdeklődésünk, ott csak nagyon keveset, vagy éppen semmit sem fognak tudni kifejteni. Nos, a közönyös lélek teljes érdeklődéshiányt tüntet fel, ami azt jelenti, hogy lelki téren semmit sem fejt ki és minden életfunkciója a lét és fajfenntartás ösztönében merül ki. Ez a közöny azután, miután rajta megtörik a legbensőbb énnek minden hasznos intenciója (szándékai, törekvései) - megbénítja a szerszámot is, az idegzetet.

Természetes folyamat ez, hiszen mindennap tapasztalhatjuk, ha pl. egy tagunkat huzamosabb ideig mozdulatlanul, egyhelyben tartjuk, akkor az a tag elzsibbad. Ha valamilyen okból kifolyólag huzamosabb ideig nem járunk, lábaink elernyednek, elgyengülnek, izmaink elveszítik rugalmasságukat.

Az idegek is, a lelki intenciók (szándékok, törekvések) közvetítéséből kikapcsolódva, mozdulatlanságukban elzsibbadnak, vértelenné válnak, majd elveszítik rugalmasságukat és elernyednek. Persze a közöny reakciója nemcsak idegbénulásban ütközik ki, hanem igen sok más betegségben is képviselve van. Így pl. bizonyos vérkeringési zavaroknál, vércsomósodásoknál, hűdéseknél és egy-két igensúlyos egzotikus betegségnél is megtalálhatjuk, de még gyakrabban lehet vele találkozni nagy lelki fájdalmak mögött.

Az ideges álmatlanság lelki okaként megtalálhatjuk az egocentrikus érdekbázist. Persze nem az átmeneti álmatlanságot értjük ezalatt, amely egy kimerüléstől, anyagcserezavartól, aggodalomtól, vagy valamely frissen kapott lelki bánattól ered, bár a fent nevezett okban, az ilyen átmeneti állapotnak a kórokozóját is fel lehet fedezni. Mégis inkább a krónikus álmatlanságra gondolunk, amit csak gyógyszerekkel lehet ellensúlyozni.

Az ilyen beteg idült elégedetlenségben szenved. Érdekbázisa erős sebeket kapott minden oldalról. Az első ütés talán a vagyoni, hivatásbeli vagy érzéki szerelem terén érte és utána jött a többi csalódás.

Van rá eset, hogy az önmagába vetett bizalma rendül meg, akár tehetségében, akár testi erejében, vagy az emberekre való hatásában; és van rá eset, hogy munkák és élvezetek halmozásában - a lélekre nézve meddő törekvésekben - kimerítette magát és most mint gőgjének, elégedetlenségének tehetetlen roncsa, nem tud mit kezdeni az életével.

Megrongált, beteg idegzettel bizony milyen életet is lehetne lefolytatni, hiszen még a legkívánatosabb lehetőségek között is csak gyötrelem lehet a lét az ilyen testben?!... De éppen ez a gyötrelem hívja fel az értelmet végzetes mulasztásainak pótlására, - arra, hogy az akarat céltalan építkezéseinek útját állja.

A kritikai készség feladata

Nehéz dolog az akaratnak útját állni, hiszen az embernek minden porcikája, a látható mindenség minden röge, hatalmának hirdetője, felvonul a meztelen értelem ellen, - mégis a kettőjük összeütközéséből csak az értelem kerülhet ki győztesen, lévén amannak felettes hatósága.

Az értelem barmikor függetlenítheti magát az érzéki-éntől, mert kritikai készségében olyan fegyvere van, amellyel megsemmisítheti annak hatalmát. Hiszen elég, ha észreveszi annak céltalan építkezését, hogy e puszta lebecsüléssel magával szemben megtörje tekintélyét és erejét.

Ha azután nem ékeli bele magát ebbe a felfogásba, úgy hogy passzív rezignációban tespedve, világfájdalomba döntse lelkét (az ál-ént) mint ahogy ezt sok filozófus is teszi, akkor a legyőzött akaratot szolgájává teheti addig is, míg az engedelmes társává szegődik a fejlődésben.

Persze ehhez az kell, hogy az értelem a gőgtől megtisztulva szabad utat nyisson magához az intuíciónak (érzésnek, sejtésnek), mert csak ez adhatja meg a kritikai készségnek a megalkuvás - tehát részrehajlás - nélküli állandó jellegét.

Állandóság, megalapozottság nélkül csak a viharban fel-fellobogó és újra kialvó láng a jóindulat, a felismert hit és önmunkálkodás.

Ebben az állapotban az értelem még nagyon sokszor kerül a vak akarat hatalmába és ennek a következménye az, hogy az építkezés továbbfolyik az érzéki világban.

Amíg az ember a megismerésében kész megalkudni egyéni érdekeiért, - addig maga a megismerés sem más, mint boltozat... amelybe előbb-utóbb bele fogja verni a fejét, értelmének földi székhelyét, ha még olyan magasra feszíti is gőgje.

A megalkuvó kritika is álorcás anyagelvűség, hiszen törekvési irányából fel lehet ismerni a földszagot, és mint ilyen, bizony nem sokban különbözik a kritikátlanságtól... Viszont kritika nélkül az értelem bárgyúbb az ösztönnél!

Az értelemnek fel kell készülnie a vak akarat elleni harcra és ezt a felkészültséget egyedül a kritikai készsége birtokában érheti el biztosan, hiszen tisztán kell látnia a dolgokat ahhoz, hogy megbírálhassa őket.

A kritikai készség megszerzésében pedig testi állapotában nagy segítségére lehet az idegzet, amely a lélek intencióit (szándékait, törekvéseit) közvetíti és ugyanakkor minden legkisebb hullámzásával figyelmezteti az embert a káros vágyakra és mindazokra az akarásokra, amelyek igazi életének kiépítését késleltetik.

TIZENKETTEDIK FEJEZET

AZ ÉRZÉKSZERVEK

Amikor a testi érzékszervekkel foglalkozunk, tulajdonképpen folytatjuk az idegekről szóló fejtegetésünket, hiszen ideggócok és vezetékek ezek is.

Az érzékközpontok arra valók, hogy általuk a testben lakó lélek tájékozódjék és kifejezhesse magát az anyagi világban. Amikor a szellemlény indulataiban lefokozódva, megsűrűsödve eljutott a testi állapotig, akkor már - sőt jóval előbb -

birtokában volt e központoknak, de akkori rendeltetésük, éppen ellenkezőleg, nem az volt, mint ma, hogy a szellemet tudatában és megnyilatkozásában megsegítsék, hanem hogy korlátozzák rá nézve a kívülről érkező hatásokat.

Ennek magyarázatára idézzük a következő sorokat a „Veszteglés az Ismeretlenben” című könyvből: „A szellemlény centrumokat, villámhárítókat állított fel lelki szervezetében az egyes hatások, törekvések felfogására, mert

mindaz, ami a tőle független életek akaratából feléje törekedett, és ami a saját benső szükségletének sürgetéséből mások felé irányult, állandó heves összeütközésekre vezetett. Az összeütközések pedig olyannyira kihatottak egész lelki szervezetére, hogy szükségesnek tartotta olyan óvintézkedések megteremtését, olyan szervek létesítését, amelyek lokalizálják a rezgéseket és onnan letompítva, mint a megszakított lendület hatása, leerőtlenítve kerüljenek a tudatba, illetőleg közérzetbe. Ezzel a mesterséges determinálással azonban fokozatosan letompította szellemi szenzitivitását, úgy, hogy egyre durvább hatásokra reagált.”

Persze ezek a kombinációk és komplexumok a láthatatlan szellemi régiókban alakultak ki, és mint ilyenek, előzetes tervezetét képezték a későbbi testi szervezetnek, illetve a benne való szerepüknek. Hiszen - amint mondottuk - minden látható valóság előbb a láthatatlan valóságban alakult ki, onnan vette eredetét.

Például, ha valakinek egy érzése vagy gondolata támad, akkor ez - aszerint, hogy őt mennyire érdekli - egyre jobban foglalkoztatja. Lefoglalja idegeinek nagy részét, esetleg nyugalmát és erejét is mindaddig, amíg kivitelre nem hozta, vagy kivihetetlensége miatt félredobva, el nem szakadt.

A gondolat vagy érzés lényege megelőzi formáját, ez viszont a cselekvést előzi meg. Ha olyan természetű, hogy összefügg a tapasztalati világgal, vagy anyagelvű törekvéseinkkel, akkor tudhatjuk, hogy a láthatatlan anyagi régióból és kiterjesztve az ál-énből érkezett; tehát szintén a testi érzékeken túl kell keresnünk eredetét. Viszont, ha nem ilyen természetű, ha nem anyagelvű, hanem valamiben ihletett gondolat, vagy érzés, amely minden emberbarátban, művészben, tudós kutatóban, világjavító tanítóban és minden lelki élet felé törekvő emberben gyakran felmerül, akkor ennek eredetét a láthatatlan szellemi régiókban kell keresnünk.

A gondolat és érzés tehát elindul valahonnan, míg rezgéseivel eléri az idegzetet, hogy további mechanikus kapcsolatokon keresztül testet öltsön ebben az anyagi világban – természetének megfelelő vázban.

Ennél a testöltésnél közreműködnek az érzékszervek. De, hogy e közreműködésük következtében hány megcsonkított és eltorzított gondolattest kerül a világba, azt külön magyarázat nélkül is tudjuk, ha azt látjuk, hogy a legszebb eszmék is át vannak fűtve az emberi alacsony akarások gőzétől, és hogy éppen úgy meghurcolják őket a sárban, mint a szenvedélyek prostituált kitöréseit.

Ebből arra következtethetünk, hogy ezek az asszisztensek, mármint az érzékszervek, a legbensőbb énnel szemben nem tartják be kötelességszerű semlegességüket, sőt az érzéki-énnel szemben sem teljességgel, mert bár funkcióikkal annak érdekeit szolgálják, de valójában föléje kerekedtek, hiszen az emberi létformában magukhoz ragadták a lélek szerepét, amelyet az aggyal csak egyenes kapcsolatuk révén osztanak meg.

„Amit a szemeimmel meg nem láthatok, a kezeimmel meg nem tapinthatok: az nincs!” - mondja az ember - és e szavaival, vagy helyesebben ez elképzelésével falat emel maga és finom rezgésekben megnyilvánuló szelleme közé.

Hogy ezt a falat ma már az anyagi világban a technika és a tudomány is erélyesen rombolja, azt tudjuk, - de az már éppen a fenti felfogásból kifolyólag nem köztudomású, hogy az a rengeteg szenvedés, amely mindig, de a fejlődés fokozódásával egyre súlyosabban korbácsolja végig az emberiséget, szintén arra való, hogy életet öntsön az elmeszesedett lelki érzékekbe, amelyeknek hivatása lerombolni e részrehajló faktorokat - úgy is, mint hamis tanúkat és úgy is, mint lélekimitátorokat.

De e faktorok között is különösen a látás és a tapintás az, amelyre az ember életét és annak minden kombinációját ráhelyezi. A szem az, amely az érzéki világban a kém szerepét tölti be. Ez a szerv végzi a külső szemléletet és ez szállítja a hatásokat, melyekből tápot kapnak a vágyak, az igények és a szenvedélyek.

Látás és tapintás

A tapintás eszközei, a kezek pedig végrehajtják mindazt, amire az anyagias indulatuk és szükségletek betöltéséhez ösztönzést kapnak az érzéki-éntől.

A szem az, amely megkívánja a felebarát feleségét, házát, tulajdonát… A kéz az, amely meglopja, megöli a felebarátot.„A szem a lélek tükre” - mondja a példaszó. Ha tehát a külső szemléletből részegen, a mámortól elhomályosodva érkezik haza,

- azt mutatja ez, hogy a lélek vágytól, irigységtől eltelt - tehát sötét.Ugyanígy a kéz is, ha a felebarát kizsákmányolásától fáradtan, a henye dologtalanságtól petyhüdten, vagy a fösvény

részvétlenségtől görcsös merevségben érkezik haza a külvilágból, - ez azt jelenti, hogy a lélek tele van szakadékokkal, járhatatlan utakkal, amelyeket nem derít fel sehol egy vészlámpa vagy egy híd: a könyörület, vagy a részvét.

Az Evangéliumban erre vonatkozólag a következőket találjuk: „Ha a te jobb szemed botránkoztat meg téged, vájd ki azt és vesd el, mert jobb neked félszemmel bemenned az üdvösségre,

mint két szemmel a gyehennára. Ha pedig a te jobb kezed botránkoztat meg téged, vágd le azt és vesd el, mert jobb neked félkézzel bemenned az üdvösségre, mint két kézzel a gyehennára!”

Mondanunk sem kell, hogy a Világtanító ezzel nem a testi szervekre gondolt, hanem az érzékelésnek e központjain keresztül utalt arra, hogy az ember ne bazírozza (alapozza) életét a külső szemléletre, hogy redukálja, amputálja vágyait, szenvedélyeit, erőszakosságát, - mert még mindig jobb, ha vakon, csonkán vagyis leküzdött indulatokkal, lemondással érkezik el az üdvösséghez (amely alatt a benső világosságot, a felszabadult lélek életét értette), mintha ép szemmel, ép kézzel a gyehennára kerül... vagyis, mintha gyönyört kergetve, érzéki örömökben kielégülve és epekedve, a keserves tapasztalatok, megrázó szenvedések hatása alatt ébredne öntudatra.

Semmi sem árulja el jobban az ember karakterét, mint e két érzékszerve, ezért is tartanak úgy össze; valóságos cinkos barátság van közöttük.

Azonban a látás jobban rászorul a tapintásra, nemcsak azért, mert amaz a kihívó és emez a végrehajtó, hanem azért is, mert ha a szemnek baja történik, ha megvakul, a tapintás az, amely valamennyire kisegíti és ugyancsak az, amely a szem tanúja szokott lenni, mert szükség esetén bizonyságot nyújt az embernek arról, hogy a meglátás valóban helyes-e vagy sem.

Mindez arra mutat, hogy a külső szemlélet mindig támogatásra szorul. Ha pedig a szemlélet lehetősége megszűnik, ha az ember megvakul, akkor a tapintás szervén kívül a felebaráti támogatásra is rászorul, vagyis kénytelen igénybe venni azok segítségét, akiket eddig kijátszott, megcsalt, akiket kicsúfolt, mert nem találta őket ízlésének megfelelőknek, vagy akiket aljas vágyakozással megkörnyékezett.

Az ember a külső szemlélet híján megtanul alkalmazkodni, figyelni… csendesen befelé figyelni… azaz látni, mert amíg az ember nem tud figyelni, nem lát.

Ugyancsak hasonló körülmények közé kerül az ember akkor, ha valamely szerencsétlenség következtében megbénulnak a kezei, vagy éppen elveszíti őket. A bajban erősen kiütközik a rokonság a két szerv között, mert a nyomorék kezű ember szintén gyámoltalan, sőt, még nagyobb kínokat áll ki így, mert a szemén keresztül megkapja az ingereket és a végrehajtó szerv hiánya tehetetlenné teszi, és emellett nincs meg az az előnye, hogy befelé elvonulhasson, elmenekülhessen, mert a külső szemlélet felfokozza mohóságát és a legcsekélyebb kielégüléséhez is igénybe kell vennie, tanúul kell hívnia felebarátját.

Ha tehát számításba vesszük azt, hogy a csonka kezek, a vak vagy beteg szemek mire tanítanak meg bennünket, rá fogunk jönni arra, hogy a léleknek miféle fogyatékosságait tüntetik fel.

A vakság befelé fordítja a szemet, a benső világosságot szítja fel, tehát jelenti, hogy a lélek ezt ez idő szerint nélkülözi. Az a körülmény pedig, hogy a vak ember mások támogatására szorul, arra vall, hogy szeretetlen, gőgös és meg kell szereznie az alázatosságot, a hálát, rokonérzést, embertársainak megbecsülését, a benső értékek felismerését.

Minden szembetegségnek, persze fellépése szerinti arányban - ez a lelki oka, de hozzá kell vennünk a szervezetben rejlő kórokozók lelki hatásait is. Így pl. ha vérbajtól, nemi betegségtől, idegbajtól, bőrbajtól, meghűlési hajlamtól ered a szembetegség, akkor a lelki zavar közvetve e lelki okok testi tüneteivel is kapcsolódik.

Ezenkívül pedig megemlítünk néhány olyan látási zavart, melyet tulajdonképpen nem neveznek betegségnek. Ezek egyike a nagymérvű rövidlátás. Nem kimerültségtől eredő rövidlátásról van itt szó, hanem a szervileg diszponált (hajlamos), születéssel magával hozott rövidlátásról, melynek lelki oka, relatíve a fentieket is beleértve, a kötöttség, a szűk körben való körülhatároltság, és az önismeret hiánya.

Ennek ellentéte a messzelátás. Természetesen itt is a születessél magával hozott és nem a korral járó szervi elváltozásokból folyó messzelátást értjük. Ezek az emberek legtöbbnyire fantaszták, nagyravágyók, könnyelműek, persze a kötelességteljesítés terén is.

A kancsal szem pedig bizonyos mérvű erkölcsi megbízhatatlanságra vall, vagy legalábbis ingadozó jellemre enged következtetni.

A nyomorék kezek ugyancsak mások támogatására szorítanak bennünket, szintén alázatosságra, mások megbecsülésére tanítanak, de ezenfelül az a körülmény, hogy még a legközvetlenebb szükségleteink, a legintimebb gerjedelmeinkben kivitelében is másokra van szükségünk, arra is mutat, hogy a lélek erőszakos, alattomos önző, gyűlölködő, rejtegető, zárkózó és ezeket a vészes tulajdonságokat, mind megannyi lelki szakadékokat, az alkalmazkodással, nyíltsággal, a bűnös gondolatoktól való megtisztulással lehet áthidalni. Más nem segít, mert csak ezek lehetnek a lélek támogatói, nélkülük tehetetlen, mint ahogy a kezek nélküli ember is tehetetlen, ha magára van hagyva: még a cinkosa: a szem sem jön segítségére, ellenkezőleg, cserbenhagyja, és részvét nélkül fokozza kínjait, szinte csúfolódik vele. Tehát nem viszonozza azt a szolgálatkészséget, amit a tapintás fejt ki a bajbajutott látásnál; és ez szintén jellemző tünete a külső szemléletnek, amely minden bajbajutott embert cserbenhagy, amikor a támogatására szorul.

Ha mármost elgondoljuk, hogy az e korban lejátszódó nagy világháború hány embert lett vakká, hány embert tett béna nyomorékká… könnyen meg fogjuk tudni érteni az összefüggést!

Ízlelés

A testi érzékszervek közül már beszéltünk a nyelv és orr betegségeiről. A nyelvről mondottuk, hogy amennyiben pl. a rákbetegség a szájban (ajk, nyelv) lép fel, akkor ennek a hiúság az oka. A

selypítés is a hiúsággal van összefüggésben. Az érzékiségnél azonban nemcsak a speciális, szexuális vonatkozásra gondoljunk, hanem érzéki örömökre egyáltalán. Tehát nem teoretikus (elméleti) anyagelvűségről van szó a nyelv megbetegedésénél, hanem a gyakorlati tevékenységről, az aktív - legtöbb esetben ínyenc - érzéki életberendezésről.

Tudjuk, hogy a nyelvünk közvetíti a gondolatainkat beszéd által. Tudjuk továbbá, hogy a nyelv ínyfelszereléseivel tudomásunkra adja a táplálék ízét és az emésztés első fázisában is szerepe van.

Ez a két funkciója volna, amelyet, mint a testnek egy szerve, az akarat, illetve az öntudat ösztönzésére le kell bonyolítania. A gondolatközvetítésre itt nem térünk ki, hiszen - amint megmondatott – „…a szív teljességéből szól a száj...”.Ha az ember önző, akkor érdekeiért a nyelv hazudni fog, hamisan tanúskodni, átkozódni, káromkodni... Ha gőgös, végzetes

kijelentéseket fog közvetíteni, vagy fagyosan hallgatni - amikor mások sorsa függ attól, hogy beszéljen… Ha érzéki, akkor a vágyak közvetítőjeként csábító ígéreteket, bujtogató titkokat, gyújtó frázisokat és trágárságokat fog közölni.

E szerepével azonban ezen a helyen nem foglalkozunk, itt csupán érzékszervi funkcióját akarjuk egy kissé megvilágítani - lelki szempontból.

Már mint a táplálék ízlelőjéről is azt kell tapasztalnunk, hogy részrehajló és inkább a falánkságot szolgálja, mint a szervezet érdekét. Igen sok esetben ugyanis éppen a legszükségesebb táplálék ízlelésénél közvetíti az elégedetlen, fanyar, émelyítő, tiltakozó érzéseket, viszont a szervezetre nézve káros hatású táplálékot: a fűszeres ételeket, speciális gourmand falatokat, csemegéket, nyalánkságokat, szeszesitalokat mohó megelégedéssel és a mérséklet mellőzésével továbbítja a gyomorba és e hamis közvetítéssel bizony nemegyszer súlyos emésztési zavarokat és az egész szervezetre kiterjedő más komplikációkat is elő szokott idézni.

Ez ingerületeknek az elindítója természetesen az érzéki-én, miután előbb a láthatatlan régiókban elvégezte szokott eltompító manőverét, - ami szintén nem más, mint a szervezetre gyakorolt befolyása. Itt is meghamisítja a közvetítést azzal, hogy a lélek szükséges táplálékát: a nemes érzékeket, emelkedettebb gondolatokat, helyes életfelfogást megvonja tőle a mindenkori egyéni érdek előretolásával, amelyet viszont szenvedélyes mohósággal igyekszik kielégíteni. Ezzel persze károsan befolyásolja a fejlődését, halmozza a küzdelmeit, - szóval lelki értelemben is szervi komplikációkat okoz. A komplikációk azután mindenféle testi betegségekben szoktak kiütközni, hiszen az emésztés is az egész szervezetre kiterjedő fontos funkció; de a nyelv megbetegedésénél kihangsúlyozottan még a szenvedély és érzéki falánkság jön számításba, mint amelyek az egyéni érdek előretolásában és kihasználásában számításba kerültek a lelki egészség rovására.

Szaglás

Az orr betegségeire vonatkozólag is kiterjeszkedtünk már más helyen. Mint a szaglás érzékszervével is csak lelki szempontból foglalkozunk.

Nincs olyan ember, akinek életében több-kevesebb esetben elő nem fordult volna, hogy bizonyos lelki jelenségekről tudomást szerezhetett, akar hírből, megbízható forrásból, olvasmányból, vagy tudomására jutott cselekedetekből. Nemcsak úgynevezett misztikumra gondolunk, hanem, ha a legkézenfekvőbb dolgot vesszük, mint amilyen pl. az is, hogy az egyik ember könyörületes, áldozatkész, derűs, a másik részvétlen, önző, komor, - olyan jelenség, amelyről okvetlenül tudomást kell szereznünk, mégpedig nemcsak úgy, ahogy elhaladunk a tájak alakulata, a virágok különfélesége mellett, amelyekre minden kétséget kizáróan több figyelmet szentelünk, azon egyszerű oknál fogva, hogy passzívan gyönyörködtetnek és nem hívják ki - önérdekünk ellenére - áldozatkészségünket, hanem úgy is, hogy elgondolkozunk a lélek differenciálódási lehetőségén, amely nem lehet csupán a természet szeszélyes szétadagolásának következménye.

A lélek és lélek közötti nívódifferencia is kiadja ugyan a hegyek és völgyek alakulatait, de az ember ezeket az alakulatokat sokkal kevesebb figyelemre méltatja és ez az oka annak, hogy sokkal kevesebb ismerete is van ezen a téren, mint a geológia és a természettudomány más területein.

Pedig, ha ezt a nívódifferenciát fel tudja ismerni, természetesen lelki kvalitását illetőleg és nem külsőséges megnyilvánulásaiban, - akkor ez azt jelenti, hogy tisztában van légkör fontosságával.

Mert a jólétben, kulturális műveltségben élő ember lelke lehet fertőzött, szennyel tele és a szegényes körülmények között élő, küszködő, kulturális értelemben véve műveletlen ember lelke lehet törekvésében tiszta, tehát aránylag egészséges.

Ha ezt az ember fel tudja ismerni másnál, és törekvéseiben az erkölcs irányában utánaigazodik és vonzódik életfelfogásához úgy, mint az üde levegőhöz, akkor tudhatja, hogy a lelki szimatja jó, szellemies nívójú, tehát nem alacsonyrendű, nem fúrja bele magát az anyagba, azt tartva jónak, élvezetnek, mint az állat, amely a szennyben, vérben szimatol, hogy alacsony ösztöneit kielégítse.

De a jó szimat nemcsak a nagyvonalú lelki életben érvényesül és nemcsak a mindennapos kisebb jócselekedetek észrevevésében és teljesítésében merül ki, hanem igen élénken működik akkor is, amikor az embernek benső megérzései vannak, ... valami fel-feltörő sejtelem az életmisztériumából, egy-egy konzekvencia (következmény, következtetés) a tapasztalatok termékeiből, melyek mint a virágok illata hatolnak fel hozzá...

Ha az ember nem vonja ki magát ebből a kertből, ha ápolja és gondozza ezeket a virágokat, akkor hasznossá teszi az életét.Például, hogy egyetlen konzekvenciát (következtetést) megnevezzünk, amelyet a lélek jó szimatja hoz felszínre az embernek a

földi élet megismeréséhez; ez a konzekvencia (következtetés): a természet demokratikus elve, amellyel rámutat a közös emberi sorsra azzal, hogy az utolsó koldus porontyot is ugyanúgy küldi a világra az anyaméhen át, mint a leggazdagabb uralkodót és ugyanúgy egyforma körülmények között szólítja vissza őket haláltusában és elporladásra ítélten a föld méhébe.

Ez a konzekvencia (következtetés) gondosan ápolva milyen nagy értéket jelentene az embernek, hiszen a földi életnek legnagyobb titkát oldja meg: Testvériség a közös sorsban!... Egyenlőség a teherviselésben!...

És az ember?...Bárha szívesen használja jelszónak e fogalmakat, valójában mégse csinál mást, minthogy létformájának szélső kereteit, amibe

földi élete bele van foglalva: a bölcsőt és a koporsót ápolja, faragja fontoskodva, nagy igyekezettel kiterjeszkedve arra, hogy

anyaga minél tetszetősebb, dúsabb, a másénál különb legyen: mert minden anyagéleti törekvése végkonklúzióban nem más. Így találta ezt jónak magára nézve, - és nem okulva rajta, így találja jónak gyermekeire nézve is, hiszen erre neveli őket, csak erre a közjátékra fektetve súlyt és nem arra, hogy: Lám, ahonnan jöttem, onnan nem hoztam magammal efféle bolondságokat!... Nem, ennél értékesebbet hoztam: az életet... A tapasztalatra éhes lelkemet... És ahová megyek, oda sem vihetek magammal semmit ezekből a haszontalanságokból, amelyekért annyit küzdöttem, szenvedtem... Egyedül csak azt vihetem el oda, amiért jöttem: a tapasztalataimat. Milyen sajnálatos körülmény az, hogy nem használtam fel jobban az időmet!...

A lelki szimat nagy segítségére van az embernek itt a Földön. Nincs az a pompás, gyönyörködtető virág (földi öröm), amelyen meg nem érezné az enyészet, a biztos elmúlás, a hervadás szagát, - és ez jó, mert távol tartja az embert önérdekétől, amely szintén rosszillatú és nem engedi át a gyűlölködésnek, ítélkezésnek, fojtó, miazmás légkörének.

Ebben a légkörben ugyanis eltompul a lélek szimatja, (ez a szimat-tompaság esetenként a testi szervben is kiütközik) sőt minél több salak halmozódik fel benne, annál kevésbé tud megfelelni közvetítő szerepének, mint az orr, amelyet a krónikus nátha, polip, vagy még súlyosabb komplikáció akadályoz abban, hogy mint a test egy pozícióját betöltő közege átszűrje, pormentesítse és közvetítse az illatot, a nélküle e tekintetben disztingválni (megkülönböztetni) nem tudó embernek.

Hallás

A testi érzékszervek közül utolsó helyen a hallással foglalkozunk. Hogy milyen fontos érzékszerve ez az embernek, azt tudjuk, hiszen ahhoz, hogy egymás gondolatait zavartalanul

kicserélhessük, fülre van szükségünk és ez nem lebecsülni való körülmény, tekintve, hogy mindenképpen egymásra vagyunk szorulva és emellett mégis nehezen vagyunk megközelíthetők egymás számára.

A süketség azonban még jobban kimélyíti a távolságot ember és ember között és a megértést, a gondolatkicserélést is megnehezíti.

E reakcióból következtethetünk az akcióra, amely szintén ilyen természetű: az eltávolodás a felebaráttól és a megértés megtagadása az emberen át az egész életre kiterjesztve.

A rosszfülű embernek nincs meg a lelki egyensúlya. Bármilyen pozíciót töltsön is be, bármilyen funkciót teljesítsen, bármilyen eredménnyel, az egyensúlytalan lélek mindig disszonanciát (egyenetlenséget, zavart) teremt az életében. Kételyekben, hivatása és felfogása közötti visszáságában, önmagával vagy az emberekkel való meghasonlásban, dinamikus indulatokban merül fel ez a disszonancia (egyenetlenség, zavar).

Ez a lelki egyensúlytalanság sok esetben alattomosan, tehát úgy, hogy a hallást talán meg sem támadja - felborítja a szervezet egyensúlyát is, kellemetlen idegbajokkal kapcsolatosan. Ilyen a tériszony, nagyfokú fejzúgás, szédülés és ami szintén elég gyakran elő szokott fordulni: a járás bizonytalansága, amely esetenként és leginkább érelmeszesedéssel párosulva felfokozódhat egy olyan kényes állapotig, hogy a beteg még a botra támaszkodva sem tehet egy lépést anélkül, hogy el ne dőljön és a karosszékből is kiesik, ha nem kötözik oda.

Mi más lehet az oka annak, hogy a test elveszti az egyensúlyát, mint a lélek egyensúlytalansága. És mi lehet az oka annak, hogy a lélek elveszti az egyensúlyát? - A meg nem értés.

A füllel, illetve hallószervvel kapcsolatos betegségek lelki oka tehát: a megértés hiánya. Ami a fizikai életre nézve a mérséklet, az a lelki életre nézve a megértés. Mindegyik a maga területén az élet, illetve az adott

létforma tengelyeként szerepel. Ha ez a tengely kimozdul a helyéből, akkor a lélek elveszíti a biztonságát, eltolódást szenved, ami akkor is kellemetlen és veszedelmes, ha a szervezetben nem ütközik ki. – Hiszen hányszor van az ember odakötözve súlyos körülményekhez, mint az imént említett beteg a karosszékéhez, anélkül hogy tudomása volna arról, hogy lelki labilitása szempontjából ez a tehetetlen megkötöttség az egyedüli menhely, amely megóvja a nagyobb kellemetlenségektől.

A törekvő lélek persze ebben a megkötöttségben még meg is gyógyulhat, visszakaphatja az egyensúlyát azáltal, hogy míg másokra rászorul, elsajátítja a megértést. És hány olyan ember van, aki nem tehet meg egy lépést anélkül, hogy el ne dőlne... valami kellemetlenségbe, bűnbe, szégyenbe, vagy ezeknek reakcióiba ne esne?...

És a süketség nem ütközik-e ki lelki szempontból nagyon kellemetlen formában az emberek között akkor, amikor egymást meg nem értve veszekednek, villonganak, nézeteltéréseikben egymást túlkiabálják, vagy meg sem hallgatják?

Például, a süketnémaság is az egymás megérteni nem akaró, handabandázó, anyagias, törtető, hamisan tanúskodó és ezekhez hasonló visszaélések következménye szokott lenni.

A fül betegségei mindenkor kellemetlenséget, nemegyszer veszedelmet jelentenek az agynak és az idegzetnek, - az értelem, a lelki intenciók (szándékok, törekvések) és ingerületek közvetítőeszközeinek - ami nyilvánvalóan rámutat arra, hogy a „hallás”, úgy is, mint fogalom és úgy is, mint szerv, szoros összekötetésben van a lélekkel és ez összeköttetést mint közvetlen vonal: a lelkiismeret tartja fenn.

„Akinek füle van a hallásra, értse meg!” Hányszor hangzott el a Világtanító ajkairól ez a figyelmeztető felszólítás. Aki nem érti meg a jóindulatú tanácsot, sem az élet oktatását, amely a lélek sürgető parancsára utal: „Ember ismerd meg

magad és szeresd felebarátodat minden körülmények között, tehát akkor is, ha ellenséged…! – annak nincs füle a hallásra. Aki nem hall… annak az élete tele van félreértésekkel, a megértésnek e negatívumával.A megértés azonban az a jótékony nemtő (őrangyal), amely kivezeti az embert a szenvedések e zónájáról, a Földről és amint a

szédítő körforgásban kézen fogja, hogy szerény félreállásra, csendes elvonulásra intse, - e gesztusával leleplezi magát… A megértés ugyanis nem más, mint az alázat, amely kénytelen inkognitóban járni a Földön, egyrészt, mert a gőg kitiltotta innen, másrészt, mert az egyéni érdekekért loholók, meg a hivatalos képmutatók nagyon lejáratták, és az emberek ezért, mint unszimpatikus fogalmat, a maguk részéről kidobták a koldusoknak, hogy használják fel az alamizsnaprovokálásoknál. Így az

alázatosság kénytelen volt elbújni, a szívek mélyére menekülni, hogy onnan, a lelkiismereten keresztül, suttogva leadja tanácsait az embernek és persze gondosan ügyelve arra, hogy el ne árulja kilétét.

Aki ezeket a tanácsokat nem fogadja el, az nem találja meg a labirintusból kivezető utat, - aki pedig túlkiabálja azokat akarásaival, önérdekű cselekedeteivel, az úgy jár, mint aki dobhártyáját detonációknak, káros irritációknak teszi ki, melyek felsértik és tönkreteszik.

Aki önzésből betömi fülét, hogy ne hallja meg a segélykiáltót, azt sorsa közelebb viszi ehhez a hanghoz, olyan közel, hogy a hallás elé torlaszolt gát hatása megsemmisül, mert a külső régiókból befelé kerül. A saját hangja ez már akkor, mely a saját szenvedésein át kiált segítségért. Ezt a hangot azután nem lehet meg nem hallania.

Így csiszolódik ki újra a lelki hallása, így találta meg újra az összeköttetést a lelkiismeretével és azon keresztül a megértéssel. Persze, a krónikus lelki süketségben szenvedőknél ez a folyamat meglehetősen hosszadalmas. A szervi süketség és a füllel

kapcsolatos bármely más megbetegedés ennek a folyamatnak csak egy-egy állomása, időleges kivetülése. Mert mit használ az embernek még testi életében is, ha a megértést elhanyagolja? Voltaképpen nem tud gátat emelni ellene,

csak éppen nem veszi észre addig, amíg nem tud disztingválni (megkülönböztetni). Bármilyen suttogó is ez a hang, mégis áthatol a külső és benső kaotikus zajon, névtelen nyugtalanságban és értelmi formát öltött mulasztásban. Az a hang, mely a lelkiismereten keresztül szűrődik be a lélekbe, előbb-utóbb elárasztja azt, mint a tenger vize, mely a legkisebb résen is beszivárog a hajóba.

Az isteni-én az, amely az alázatosságban, illetve megértésben képviseltetve magát azt a rést jelenti a testnek - ennek lomha hajónak, - amelyen keresztül lassanként elárasztja és elsüllyeszti azt.

Nem érezzük-e sokszor azt a csömört, amely minden dolgok haszontalanságát úgy mutatja be nekünk, mint a vízárral tovasodort és széjjelhullott tulajdonunkat, mely tegnap még biztonságunkat és örömünket adta meg?...

Amint egy ragaszkodást, egy álláspontot feladunk, azonnal megérezzük az ár sodrát, amely anyagi életünkből elvisz valamit, ami eddig kiegészítő részét képezte, és amely nem más hatás, mint isteni-énünk kisugárzása, a megértés beáramlása a lelkünkbe, mely előbb-utóbb minden területet betöltve elsüllyeszti az érzéki-én valamennyi kompozícióját.

De persze az áradás ideje sok konsternációval (megdöbbenéssel, ijedelemmel) jár, legalábbis addig, míg a célját meg nem látjuk.

TIZENHARMADIK FEJEZET

CSONTBETEGSÉGEK

A testi építmények fundamentuma, támasztéka, formai alakulata, összes szükségleteinek hálózata a csontrendszerre van felvázolva.

Nem szándékozunk e munkában embriológiai és anatómiai fejtegetésekre kiterjeszkedni, hiszen ezt megtalálhatjuk a megfelelő szakkönyvekben és valóban hasznosan tölti el idejét az, aki egy kis fáradságot szentel a tanulmányozásukra. Az ismeretszerzés ugyanis ezen a téren serkentőleg hathat önmunkálkodásunkra, - persze csak akkor, ha már van megismerésünk és bizonyos mennyiségű önismeretünk is.

Tapasztalati tény ugyanis, hogy az ismerethalmozás, ha megelőzi a megismerést, el szokta torlaszolni annak kiépülését. Az ismeretszerzés is egyik módja a keresésnek, de aki összes bizalmával erre az országútra tért, az eltávolította magától az intuíciókkal (érzésekkel, sejtésekkel) járó impressziókat (benyomásokat) és egyedül az érzékelhető valóságra irányítva figyelmét egyre beljebb hatol a megoldásokért, melynek az élet keletkezését és célját rejtik magukban.

Azonban ezeket a megoldásokat nem találhatja meg ezen az úton és ha kimerült az egzakt (egyértelmű, pontosan meghatározott) tudományok kutatásaiban, végül is a megismerés országútjára tér át - és bármely pólusról érkezik is el ide, ha a nihil (semmi, jelentéktelen) jéghegyeiről vagy más ködös, kopár sarkáról ez anyagi világnak, végkövetkeztetésként be kell látnia, hogy minden, tehát maga a természet is, mely eddigi elveinek támasztéka volt: transzcendens, mely léte, fennmaradása „természetfeletti” erőkön alapszik.

Persze, ha az idővel számolunk, - és ezzel számolnunk kell, valameddig a vérünkkel táplálkozik, - ezt a fárasztó kerülőutat feleslegesnek kell tartanunk, bár a tapasztalatszerzés szempontjából semmi sem felesleges.

Ez idő alatt ugyanis elmulasztjuk a saját lelkünket megismerni, a saját hibáinkat megkeresni és a saját felelősségünk tudatát megtalálni. Mivel pedig a megismerés folytonosan visszautal bennünket ezekre, mégpedig a saját tapasztalatainkon át, úgy járunk, mint az az ember, aki gyermekkorában elmulasztotta megtanulni az írás-olvasást és ezt, mint felnőtt ember, nagy elfoglaltsága, számtalan kellemetlenség és nehézség közepette kénytelen pótolni.

Míg ha a megismerés felé vesszük az utunkat, akkor annak rendje és módja szerint eljutunk az önmegismeréshez, melyet az önmunkálkodás (lelki életünk felfejlesztése) szokott követni.

Mégis, sok esetben azt kell tapasztalnunk, hogy egy tudományos hipotézis megzavarja megismerésünket és ez mindjárt kihatással van az önmunkálkodásra is, tekintve, hogy ezt a fárasztó műveletet csak meggyőződéssel lehet lefolytatni.

Ezért jó az ismeretszerzés, de már csak amikor bizonyos megismerésünk van, mert abban a tág horizontban, melyet a megismerés nyújt, az ismeretekben (tudományokban) is megtaláljuk mindenütt azt az elvet, amelyet kutatásunk alatt felfedeztünk.

Ezzel nem akarjuk azt mondani, hogy az ismeretszerzés céljából fárasztó kutatásokba bocsátkozzunk, hiszen a tudományos leletek ábráiban könnyen megtalálhatjuk azokat az anatómiai és természettudományi tételeket, amelyekkel hamarosan kiegészíthetjük ismereteinket a látható életről, hogy ezeken keresztül is mélyebb perspektívát (távlatot) kaphassunk a láthatatlanban.

Így, ha az ember anatómiai képletén át tudomást szerzünk a szervezet mechanikájának bámulatos célszerűségéről, csak annál nagyobb csodálattal és lelkesedéssel fogunk adózni a céltudatosságnak, amely a törvényszerűségek ismeretében és a legparányibb intézkedésekben is mindenütt megelőzi és felülmúlja legmerészebb elképzeléseinket.

Ha megnézzük a test oszlopcsarnokát: a csontvázat, - traverzeit (kereszttartóit), árkádjait (boltíveit), boltozatos kiképzését - lehetetlen meg nem látnunk mindenütt a lényeghez való alkalmazkodást.

A csontalkat beburkolja, védően körülöleli a kényesebb szerveket, mint az agyat, mellüreget, melyben a tüdő és a szív foglal helyet, támasztékot és keretet ad a fejnek és a többi szervnek és amellett, hogy mindenütt alkalmazkodik a mozgási lehetőséghez, a nehéz munkát, ami teherbírást igényel, maga végzi el a testben (hiszen az izmok kifejlesztése is a csontok teherbírásán múlik). Így lábak használata a járásnál, a kezek és karok használata a mindennapos munkánál és az állkapcsok a táplálkozásnál.

Nemde, lehetetlen elképzelnünk a testet csontváz nélkül, tehát nyugodtan állíthatjuk, hogy e létforma alapját képezi, hiszen minden szervi lehetőség rá van felépítve.

Mivel pedig azt látjuk, hogy a testben mindenütt, ahol jelen van, a törvényszerűségekhez és szükségszerűségekhez alkalmazkodik, - kiterjeszthetjük fejtegetésünket a láthatatlan régiókra is és azt mondhatjuk, hogy az emberi létforma az alkalmazkodásra van ráépítve.

Az alkalmazkodás azonban világtörvény, és mint ilyen, a szellemi szolidaritásnak is alapját képezi. Ha tehát az egyén a maga részéről megsérti ezt a törvényt, akkor a szolidaritás építkezésén ejt csorbát és ez természetesen azon a ponton fog kiütközni, amelyen a defektus (sérülés) megtörtént, - nevezetesen, a saját lelkén és kivetülve a saját testén, mint fogyatékosság: nyomorék láb, sántaság, súlyos gerincferdülés, mell- és vállcsont torzulás (púpos), idomtalan fej, idomtalan törzs, béna karok.

Itt nem számít az, hogy a testi fogyatékosság veleszületett állapot-e, vagy az élet folyamán baleset, fegyver, más úton szerzett körülmény (különféle csonttörés, kéz, láb, stb.)

Gyakori eset az is, hogy az ilyen törvényszegő embernek, - ha talán ő maga időlegesen kikerüli is az effajta reakciót, - a gyermeke, esetleg élettársa nyomorék.

Persze a nyomorék gyermekek a karma szerint más kapcsolatban is vannak vele, és semmiképpen sem szabad azt gondolnunk, hogy a szülők bűnének eredményeképpen kell szenvedniük. Az utódok is hasonló diszpozíciójú (hajlamú) lelkek, egymással szemben kiegyenlíteni valójuk van az alkalmazkodás, a szolidaritás terén és ezt kölcsönösen elérik a szülők részéről kapott gondozásban s áldozatokban és viszont, a nekik juttatott gyöngédségben és abban a fájdalomban, amelyben a megszomorodott szülőben kiérlelődik a megértés.

A nyomoréklábú ember megszegte felebarátjával szemben való kötelességét, mégpedig olyan módon, hogy ellene intrikált (áskálódott), önérdekből megcsalta, erőszakosságával megkárosította: ez lehet súlyosabb testi sértés, sőt gyilkosság is és mindenféle természetű mulasztás kenyéradójával, bizalmasával, élettársával és rászoruló alkalmazottjával szemben.

A púpos ember az elbizakodottság, a hiúság és gőg, no meg a szexuális érzékiség terén elkövetett erőszakos visszaéléseinek következményeit hordja magán. E visszaélések között lehetnek merényletek is, melyekkel embereket a halálba küldött.

A torzszülött is a fenti vétségek sorozatát tünteti fel, ugyanúgy az is, aki megrokkanásában feltűnő torz formát ölt, amilyen a mélyen meggörbült hát, a kiferdült nyak.

A gerinc megbetegedése a gőg és érzékiségből folyó visszaélések következménye. A reuma a makacsság folyománya, amellyel megrontotta a maga és mások életét. Ha eltorzítja a megtámadott testrészeket,

akkor ez a csökönyösségnek egy olyan változatára vall, amellyel gátat vet a fejlődésének és ezáltal mást is akadályoz, viszont a rotáció magával sodorja a csökönyösen kapaszkodót is és ennek a kiütközése a görcsös eltorzulás.

A csúz, (az ízületek és az izmok sajátságos megbetegedése) mint rokontünet, bizonyos mértékben szintén ilyen lelki okokra vezethető vissza, de ezenfelül nagyfokú jellemmegalkuvásra is vall az önérdek terén. A csúz legnagyobbrészt ízületi betegség. Az ízületek betegségeinek lelki oka is az erőszakban, alkalmazkodni nem akarásban található meg, és ha ez a körülmény nagyfokú önzésben vagy elégedetlenségben ütközik ki, akkor a betegség megtámadja a szívet, vagy az idegzetet.

A csonttuberkulózis szenvedélyre vagy erőszakos harácsolási hajlamra mutat. A csontszú nagyfokú, mindenre kiterjedő önzésre vall, míg a rossz fogak jelzik, hogy az ember valamely téren, leginkább az

érzékiség vagy érzékenység terén befolyásolható és egy-egy ilyen hatásnak akaratosan, önfejűen átengedi magát.Az isiász (lumbágó, derékfájás: rohamok alakjában fellépő heves fájdalom, amely a csípő idegei mentén jelentkezik. Általában

egy ideget nyomó porc okozza) és a hozzá hasonló betegségek, az idegbajok csoportjába tartoznak, és mint ilyenek, az elégedetlenségre vezethetők vissza.

Természetesen, ha a testi kiütközéseket súlyos alakulataikban, lelki vonatkozásban - már ami az elkövetett vétségeket illeti - nagyrészt a múltba kell is helyeznünk (hiszen a születéssel magával hozott bajok is benne foglaltatnak), mégis az ilyen beteg lelki diszpozíciója (hajlama) ma is az, ha a körülmények, a kor kultúrnívója stb. nem is adnak helyet a kibontakozásának.

A csontok betegségei mindenkor az alkalmazkodás hiányára, vagyis az erőszakra vezethetők vissza. A vétségek tehát a szolidaritás mezején elkövetett visszaélésekben keresendők… Igaz, hogy ezt minden vétségről ellehetne mondani, hiszen valamennyi a szolidaritást sért. Ugyanúgy azt is lehet mondani, hogy az alkalmazkodás sem más, mit megértés.

Ez végkövetkeztetésben csakugyan így is van, mert a fejlődés iránya, törekvése és törvénye csak egyetlen fogalomban tömöríthető össze, - ez a fogalom: a szeretet… És mindazt, ami e törvény ellen irányul, szintén egy fogalomba lehet tömöríteni, - ez a fogalom: a szeretetlenség. Mégis, e fogalmak kivitele árnyalataiban egyénileg változó; a tünetcsoportok egy lélekben a különböző diszpozíciókból (hajlamokból) alakulnak ki.

Így pl. ha egy léleknek a fő hibája a gőg, akkor minden cselekedetét, egész életfelfogását a fagyos merevség fogja dominálni. Ha az érzékiség a fő hibája, akkor a szenvedélyesség jellemzi és így tovább. Ha az erőszakosság a fő jellemvonása, akkor ez az egész életberendezkedésén, felfogásában, társadalmi szereplésén és minden akcióján ki fog ütközni.

Szóval, ha az erőszakos ember önző, másképp fogja keresni a kielégülést, mint mondjuk az érzékeny ember, vagyis erőszakot fog elkövetni, hogy elérje, amit akar. Ugyanígy az érzékiség és a gőg terén is. Az erőszak minden tartalmat átfog, beburkol, mint a csontalkat... és a jellemnek minden része éppen úgy rá van építve, mint a test a csontvázra.

Viszont a végrehajtást szintén éppen úgy magához ragadta, mint a lábak, kezek és állkapcsok a szervezetben. Ha egy lélek jelleme az erőszakon alapul, tudnivaló, hogy az a fejlődésben erősen visszamaradt, mint az angolkóros gyermek.

Haladása még teljesen ferde irányban történik. A vak akarat ösztönös tobzódása ez amint az öntudat elől menekül, hogy járomba ne foghassa.

Amikor tehát a csontbajok lelki okaiként nagyrészt ugyanolyan tüneteket jelölünk meg, mint más betegségeknél, hozzá kell adnunk, hogy ezeknek megszerzésében, illetve az indulatok kivitelében az erőszaknak jut a fontos szerep, amennyiben a cselekvések alapját képezi. E cselekvések végrehajtásában pedig, a hazugságtól kezdve, minden elérhető eszközt felhasznál.

Ha pedig ezek után azt gondoljuk, hogy a nagyszerű növésű, épkézláb ember fő jellemvonása nem lehet az erőszak, akkor tévedünk.

A következmények törvénye se nem felületes, se nem részrehajló és kivétel nélkül mindenkivel leszámol. Azonban az építkezésnek is megvannak a maga törvényei, a lendületnek is megvan az ívelése... Az eldobott kavics is előbb lefut a lejtőn, és csak azután érkezik el rá nézve más helyzet.

A következmények törvényét nem hajtja türelmetlenség, sem emberi rövidlátás és nem zavartatja magát azáltal, hogy mint a „sorsot” állandóan átkozzák, hanem amint itt van az ideje, hogy az akciók arculatját visszafordítsa elindítójuk felé - mint jellemük tükörmását - késlekedés nélkül éppen úgy szabad folyást enged a reakcióknak is... amelyekből szintén csak annyiképp pereghet le, amennyit a lélek a lendület hevében beléjük elhelyezett.

TIZENNEGYEDIK FEEJEZET

SPECIÁLIS BETEGSÉGEKHirtelenölő és egzotikus betegségek

A speciális betegségek között vannak olyanok, melyek csak bizonyos éghajlatban, valamely vidék fekvésében, mocsaras területeken, talajminőség és az ivóvíz hatása alatt alakulnak ki.

Ilyenek a lepra, elefántkór, álomkór, pestis, beriberi (a B1 vitamin hiánya következtében fellépő betegség ), a váltóláz (malária). Alkalmi betegségek: a gyakran fellépő tífusz, a himlő, a vízkór. A magas hegyek övezte völgyekben a golyva (pajzsmirigy-megnagyobbodás). Észak hideg vidékein: a skorbut, a vérzékenység. A reuma és a csúz is gyakori betegsége a hideg, nedves és ködös klímával bíró területeknek.

Ezek az ismertebb betegségek és ezeken kívül van még egy sereg kevésbé ismert. Miután nem véletlen az, hogy az ember hol tölti el földi életét, hová születik, mely vidéken tartózkodik hosszabb-rövidebb

ideig, - ennélfogva az sem véletlen és át nem hárítható a külső körülményekre, hogy valamely speciális, illetve egzotikus kórban megbetegszik, tehát nem jöhet számításba az sem, hogy az ilyen vidéken megtalálható feltételek közrejátszottak baja kialakulásában.

A délvidéken pl. az erősen érzéki lelkek tömegei öltenek testet. Ezek között vannak azok is, akik olyan súlyos fertőző betegségekben szenvednek, mint a lepra, amely még hozzá úgyszólván gyógyíthatatlan és olyan védekezést provokál, hogy a szó szoros értelmében kiközösítik ezeket a betegeket, mintha eleven állapotban már hulláknak tekintenék őket. Az ókorban még a sírok között, temetőkben, sírboltokban laktak ezek a szerencsétlenek, akiket az emberek száműztek oda, mint tisztátalanokat.

Ma sem sokkal kedvezőbb a helyzetük, hiszen a kiközösítettség és a reménytelenség éppen úgy körülveszi őket ma is, mint hajdan. Az a körülmény pedig, hogy számuk megfogyatkozott a múlthoz képest, rájuk - már mint az aktív betegekre - nézve, vajmi kevés vigasztalást jelenthet.

Ennek a betegségnek lelki oka az érzékiség, mint a fertőzés felvevője és vezetője, - az előidézője, illetve kiváltója pedig valami olyan cselekedet, amellyel az ember mások élete ellen tört és közismerten veszélyeztette mások biztonságát.

Pl. hallunk merénylőkről, bujtogatókról éppen úgy, mint elkövetőkről… (a merényletek oka lehet politikai, faji, osztály, sőt magánérdek akció is)… továbbá hallunk bestiális gyilkosokról, akik sorozatosan ölnek kéjvágyból…

...Ezek a förtelmes indulatok azután a karma törvényei szerint formát öltenek a bacilusok milliárdjaiban. Légkörük: a betegek lelke... táplálékuk: azok vére, teste.

A kiközösítés, amelyben ma részük van, a múltban vette kezdetét, az emberek rettegéséből s az áldozatok haláltusáiból kifolyólag, és ide is elkíséri őket. A reménytelenség pedig, mely a betegség valószínű gyógyíthatatlansága, az életről és annak örömeiről való kényszerű lemondásával jár - a részvétlen kegyellenséget tükrözi vissza, amellyel azok annakidején áldozataikkal elbántak.

A pestis gyorsabban ölő és még rapidabban (gyorsabban) terjedő súlyos fertőző betegség. Ennek is, mint minden ragályos kórnak, lelki oka az érzékiség, de ebben az esetben a legkevésbé szexuális természetű és inkább anyagelvű. Az ilyen lelkű emberek csoportosan szokták rávetni magukat egy-egy területre. Ez lehet egy ország hatalmi kisajátítása, egy nép kizsákmányolása, konjunkturális (gazdasági) kihasználása stb. Olyan úgynevezett: hiénák, rablóhadak ezek, melyek - mint a sáskák - letarolnak mindent ott, ahol megjelennek, akár kormányon ütik fel sátrukat, akár a szabad tenger kalózhajóin.

Érthető, hogy ezek a betegek a Földre úgy kerülnek le egy-egy újabb inkarnációjukban, hogy egyenesen azokra a vidékekre vannak beosztva, - mint a barakkokba, - amelyek lelki légkörüknek a legjobban megfelelnek.

Az a körülmény pedig, hogy e betegségeket más területekre is el lehet hurcolni, nem dönti meg a törvényszerűségnek e szabályát, hiszen a keletkezésük mégiscsak innen ered és csak azokat a lelkeket támadhatják meg, melyek e csoporthoz tartoznak, még ha más természetű akaratirányuk alkalmi helyzetváltoztatást (más országban való elhelyezkedést) hoz is étre, de a következmények törvénye itt is utoléri őket.

Van az egzotikus betegségek között egy nem gyakori, de annál borzalmasabb hatású kór: az elephantiasis (elefántkór). Ez a betegség csak olyan embereket látogat meg, akiknek a hiú nagyravágyás, az anyagi törtetés olyan túltengő arányokban él

a lelkükben, hogy képesek érte a legnagyobb gaztettekre is. (Ez utóbbi meghatározás főképpen azokra vonatkozik, akiket a kór súlyosan megtámad.) Eljárásaikat nem is tartják titokban, de értenek hozzá, hogy magukat csodáltassák, hogy a hatóságokat kijátsszák, vagy magukkal ragadják… és egészen kedvükre való, ha a világ kalandoroknak, veszedelmes rablóknak tartja őket. Amolyan kinövés az ilyen ember a világ erkölcsrendjének testén, egy veszedelmes kelés, amelyhez nem lehet hozzáérni anélkül, hogy a testen mérgező hatású sérelem ne essék, azaz hogy másokra nézve is katasztrófával ne járna.

Néhány ilyen ember a jelen korban is él és élt. Nevük nagyarányú atrocitásokkal, államfojtogató manőverekkel és nyílt rablásokkal vált ismeretessé. Az ilyen természetű lelkiállapot szokott azután a maga idejében ilyen és ehhez hasonló betegségekben kiütközni.

Nem egzotikus, de szinten speciális és erősen fertőző betegség a veszettség is.

Ennek a testi bajnak lelki oka, bizonyos nüánszbeli (csekély különbségbeli) eltéréssel ugyanaz, mint az elefántkór esetében. Az ilyen lélek ugyanis már nem annyira tetszelgő, hanem inkább a támadásig menő kapzsiságban nyilvánulnak meg az indulatai. Az ilyen embert még csak az állatias ösztönök irányítják és csak azok kielégítésére törekszik.

Az álomkór és a váltóláz is az érzékiségben fertőzött szenvedélyes lélek betegsége.Ugyanez az ok áll fenn a tífusznál is, - míg a himlő lehet a hiúság, vagy képmutatás következménye, amennyiben nyoma

marad az arcon és lehet az erőszak jele is, amely arra mutat, hogy a léleknek meg kell fékeznie magát, hogy haladni, illetve gyógyulni tudjon.

A golyva dekadens (visszaeső) lelkek betegsége. Azok az emberek, akik ilyen betegségben szenvednek, legtöbbnyire tömörülve helyezkednek el a Földön, egy-egy megfelelő vidéken. Ezek a stagnáló csoportokhoz tartoznak.

Természetesen nem minden stagnáló csoport viseli testén állapotának nyomát, mint ahogy ezek is átkerülnek majd más-más helyzetbe, ahol a lelkük nagyobb küzdelemnek van kitéve – ami szükséges az aktivitás felserkentésére.

Ázsiában nagy számban találhattuk meg őket, főleg Kínában és India egy részében. Továbbá Svájcban és más magas hegyek övezte vidéken.

Az aposztrofált (említett, célzott) csoportban az emberek a tespedésnek még abban az állapotában vannak, mikor a kötöttségeikbe: hiúság, önteltség és önzésbe vannak begubózva és a lelküknek ezért nincs meg a mozgási lehetősége a küzdelemhez.

A skorbut és a vérzékenység egy-egy súlyos változata az északi fekvésű, hideg vidékek betegségi tünete. Az itt tartózkodó lelkek a mérséklet híján, érzékiségükben (anyagiasságukban) erősen eltolódva, a szélsőségek

kellemetlenségei és veszedelmei között igyekeznek lelküket a rendes mederbe szorítani. Vannak azonban közöttük olyanok, akik gőgösen továbbfeszítik a vak akarat építkezési lehetőségeit, minek következtében egyensúlyuk végzetesen felbillen – mint a szervezet épsége, amikor hosszú ideig kénytelen nélkülözni a friss vegetációt, a napon érett gyümölcsöt stb.

A beriberi is ilyen szélsőséges lelki eltolódásokra vezethető vissza. A tetanusz (az izmok görcsös összehúzódásával járó, fertőzésből eredő súlyos betegség) egyik fajtája a vérmérgezésnek, tehát

szintén inferióris (alsóbbrendű) lelkiállapotokra enged következtetni, főleg ha - ami a legtöbb esetben előfordul - halálos kimenetelű. Ha azonban lokalizálódik egy helyen, úgy, hogy nem terjed el a szervezetben, még az esetben is, ha gyors orvosi beavatkozással sikerült elejét venni a végzetes kimenetelnek, - ez azt jelenti, hogy a lélek talán több erényénél vagy csak erős igyekezeténél fogva izmos, és mint ilyen, ellenállási képességgel bír, amit a szervezetnek egy ilyen veszedelmes állapotában is kifejezésre tud juttatni.

Ez minden mérgezésnél fennáll, tehát a gyógyszer-, hús-, hal-, gomba- vagy más ételmérgezésnél, továbbá a kígyó és az elfajult seb okozta mérgezéseknél, illetve szepszisnél (vérmérgezésnél) is.

A földméreg rombolása a szervezetben karakterénél fogva is rámutat az anyagiasságra, törtetésre, nagyfokú kapzsiságra, amivel természetesen a felebarát ellen elkövetett visszaélések egész sora jár.

Orbánc nemcsak mint rosszindulatú daganat jön számításba, hanem erős kapcsolatával a vérhez, egy uralkodó szenvedélyt mutat a szexuális területen, - de lehet domináló önzés is a fő motívum és egy erős törekvés arra, hogy megfelelő körzetben az előtérbe kerüljön.

A vízkór rendesen másodlagos baj, tehát csak valamely más betegséggel kapcsolatban lép fel. Lelki oka is mindig az elsődleges baj benső okozójára vezethető vissza.

Eredhet szívbajtól, vese-, máj- és idegbajoktól és a vérkeringés zavaraitól. Az aggkorral járó speciális betegség az érelmeszesedés. Ez a tünet az érzéki akarat építkezésének mindenben megnyilvánuló

törvényszerűsége az elmúlásban, hervadásban és a feloszlásban. A szellemi fejlődéssel járó revolúció (ugrásszerű fejlődés) ez az anyaggá sűrűsödött rétegekben, amelyekben lerakódik az

átszűrődött erők salakja. De ez az állapot a szellemre nézve új helyzetet is jelent, amennyiben a benne felszínre került vágytömeg kiéli magát a tapasztalatokban, amelyek viszont széttörik edényüket, a testet, amint kinőttek belőle, hogy szabadabb, illetve újabb mezőn (újabb testöltés) keressék meg a kibontakozás lehetőségét.

Ez azonban csak a természetes aggkornál jöhet így, minden más konzekvencia (következtetés) nélkül számításba, de ha az érelmeszesedés különösebb kellemetlenségeket okoz, vagy ha túl korán jelentkezik, akkor fellépése természete szerint az eddig ismertetett kórképek között fogjuk megtalálni a lelki okát.

A speciális betegségek közé sorolhatnánk azokat is, amelyeket hipnózissal, szuggesztióval lehet előidézni. Mivel azonban ezek - az erők ismeretének, hatásának és használatának a komplexumába tartoznak, ebben a munkában nem fejtegetjük. Azonban, ha megjegyeztük azt, amit eddig az akarat építési készségéről elmondottunk, akkor ennek a lehetősége külön magyarázat nélkül is tisztán áll ellőttünk.

A hipnózis és szuggesztió különben is mint gyógymód ismeretes a tudományban, viszont mi ebben a munkában inkább kórismereteket adunk. (A lelki betegségek gyógymódját már közöltük a „Veszteglés az Ismeretlenben” c. könyvben.)

Ebben a fejtegetésben csupán egy más oldalról is - a testi betegségek tünetcsoportján keresztül is - rá akartunk mutatni a lelki betegségekre és arra, hogy az emberek fognak hozzá lelkük kezeléséhez, ha meg akarnak gyógyulni, ha meg akarnak szabadulni nemcsak a testi betegségeiktől és azok lehetőségeitől, hanem minden szenvedéstől, amely a földi élettel vele jár.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

GYERMEKBETEGSÉGEKÖntudatlan lények szenvedéseMiért szenvednek az állatok?A szenvedés legfelsőbb foka

Lelki sejtmegújulás

Körforgás

A gyermekbetegségeknek a fejtegetése voltaképpen a következmények törvényére és az újraszületésre tartozó ismertetés, amellyel - amint mondottuk, - nem kívánunk ebben a munkában foglalkozni.

A reinkarnáció ismertetésével ugyanis rá kell mutatni a tudományos meghatározások gyökereire, a kauzalitás (okszerűség) és determináció (eleve elrendeltség) eredetére. Ez a komplexum pedig különállóan is olyan fontos és jelentőségének méreteiben olyannyira felülmúl mindent, hogy abban valamennyi más, bár vele kapcsolatos fejtegetés másodrangú szerepet kap, mint a rajzban az árnyalás, amelynek formai értelmét a fő vonalvezetés adja meg.

Ha bizonyos szempontból mégis meg akarjuk világítani ezt a területet már ebben a munkában is és ezért kitérünk a gyermekbetegségekre, felelőtlen, „ártatlan” lények szenvedéseire, lehetetlen szó nélkül elhaladnunk az állatok szenvedése mellett, hiszen azoknál is nagyon gyakran előfordul betegség és baleset és csaknem valamennyi ki van szolgáltatva az embernek, aki dolgoztatja, üldözi, pusztítja vagy táplálékául tenyészti őket.

Hogyan sorozhatjuk be ezt a jelenséget az ok és okozati törvény vonalába, ha a szenvedést a felelősséggel bíró ember bűneinek, illetve akaratának helytelen építkező folyó következményeinek kell tekintenünk?

Hogy ennek a ténynek a magyarázatával tisztába jöjjünk, helyes, ha átolvassuk a „Veszteglés”-nek erre vonatkozó fejtegetéseit; itt csak azt jegyezzük meg, hogy az emberi lélek ismertetésével még korántsem fejtettük ki a szellem életét... hogy egy lélekkel még távolról sem vagyunk készen azzal, hogy az emberi létformán keresztül foglalkozzunk vele, hiszen valahol léteznie kellett ennek az életelvnek akkor is, mikor az „ember” még nem jelent meg a Földön.

Nem elégedhetünk meg azzal a hipotézissel sem, hogy az evoluáló (alakuló, fejlődő) természet fejlesztette fel a jelen állapotig, mert ebben a teóriában nem tudjuk hová tenni az emberi öntudatot, kritikai készséget és logikus értelmet, annál is inkább, mert ezt a jelenséget sehol sem találjuk meg a természetben másutt, holott kétségtelen és tudományosan is megállapított tény, hogy a természet megelőzte az embert.

Ez nem lehetett másképpen, hiszen magában foglalja létformájának minden szükségletét. Ebből inkább arra kell következtetnünk, hogy egy ismeretlen öntudat, fokozatos előkészítéssel úgy rendezett el mindent, hogy abban az ember már megjelenésekor megtalálja mindazt a lehetőséget, amely e létformájának feltétlen szükségletét képezi.

Azonban maga az öntudat és az emberi értelem nem fejlődhetett ki a természetből, amely e kellékekkel nem rendelkezik...

Tehát „valahonnan” jött és a természeten kellett magát áttörnie, illetve átszűrnie. A szellem lefokozódására e mélypontig nem terjeszkedünk itt ki, csak a felfejlődésére vonatkozólag jegyezzük meg azt, hogy a

szellemnek (értsd a Föld szférájában lakó szellemlényeket) fel kell gombolyítania az egész természetet, látható és láthatatlan tartozékaival együtt, hogy megtalálja önmagát, egész hatalmát és - szegényes földi fogalmakkal ki nem fejezhető - képességeinek komplexumát.

Mert a természet sem más, mint ő maga. Bármilyen változatában kerül is össze vele, a saját anyagában, az állatokban, vegetációban, kémiai alkatokban és elemekben, csak a saját lekötött és felgombolyításra váró erőinek helyzeti képleteit tárják eléje.

A felgombolyítás pedig, tekintve, hogy a szellem vak akarata uralkodik a dolgokban, - a látható és láthatatlan ellenszegülések harcain, azaz a szenvedésen át történhet meg.

Minden dolog a Földön, tehát maga a természet is - szenvedésnek van alávetve. A szenvedés crescendóját (fokozódását) az állati létformában és legmagasabb fokát az öntudatos emberben, akinél a lelki fájdalmak, problémák és vágyak poklában kell a döntő elhatározásnak kiérlelődnie. A döntő elhatározásnak, melynek testöltése: a cselekvés, az önmunkálkodás, a pokol tornácainak leépítése, a bennük tobzódó vágyak és akarások átlényegiesülése, - az egész élet átszervezése egy magasabb létformára.

A diszharmónia, mely a földi életből kicsendül, a való élet szempontjából ugyanolyan jelentőséggel bír, mint amikor az emberi szervezetbe valami idegen tárgy, szálka, vagy szilánk kerül és az egész szervezet fellázad ellene, harcra kél, körülkeríti, hogy áldozatok és fájdalmak között kidobja magából.

Ilyen szálka, ilyen szenny az, ami az érzéki életberendezkedés által belekerült a szellem szervezetébe, amelyet most harccal, áldozattal, kínnal ki kell dobnia magából.

Ez a művelet folyik a mechanikus jelenségekben is. A természetben is állandó harc dúl és a harcban ugyanazt a körforgást végzi, mint az ösztönös és az öntudatos élet. Ugyanúgy pusztul és megújhodik, ugyanúgy űzi és üldözi magát évszakról évszakra és ugyanúgy hordja vészes sebeit a vadállatokban, férgekben és indulatait az elemekben és a benső tűzben.

Az ösztönös állati élet is a küzdelemben, harcban, fajfenntartásáért hozott áldozatokban egyre jobban átszűrődik, egyre alkalmasabbá válik az öntudatos élet kiegészítésre. Ugyanis az állati létforma is a süllyedt szellemi akarások, érzéki megnyilvánulások és indulatok testöltései. A körforgásban - állandó pusztulásban és megújhodásban - ezek az indulatok is egyre jobban feltisztulnak, az erők egyre jobban felszabadulnak és az öntudatos élethez közelednek, illetve a hatáskörébe kerülnek, hogy magasabb rendű célokra felhasználhassa.

Minden az öntudatra vár, minden az öntudatos élet szolgálatába rendeli magát, mert mindennek a megváltása, az általa lefolytatandó kiegyenlítéstől - felgombolyítástól - függ.

Az öntudatos élet szenvedése tehát már ennek a tudatosítását van hivatva felkelteni. A tudatos fejlődés menete az öntudatlan, gépies haladáshoz képest már olyan, mint a technikai korszak közlekedési lehetősége

az ókorihoz képest. Ugyanazokat az állomásokat futja be körforgásában, de megteheti az utat gőzmozdonyon, sőt repülőgépen is és nem ökrösszekéren.

Mint ahogy a szervezetben a sejtek időközönként megújulnak (ez is körforgáson alapszik), akképpen a lélekben (jellemben) és a szellemben is.

A szellemi sejtmegújulás mindig egy tapasztalati rétegen történik és minden tapasztalat az öntudat fejlődését segíti elő. Ha az öntudat kiszélesedett és megizmosodott, akkor önként véghezviheti azokat a processzusokat, amelyek a további fejlődését, illetve haladását előmozdítják és nincs többé szüksége arra, hogy lépéseit a szenvedés, a téves életből folyó szenvedés vigye előbbre.

A szellemi érettség az emberi életben bizonyos tapasztalati turnusok után érkezik el. Tehát megelőzi a szervezet felépülése, a tanulás, az életpálya, a hivatás megalapozása és kialakulása és a gyakorlati tevékenység leszűrődése. Csak akkor kezdődik el rá nézve a szemlélődés ideje, mert a saját tapasztalati síkjáról most már kibontakozva láthatja maga előtt az életet.

Ez a szemlélet tehát a megújult lelki sejtek rugalmasságával, friss vitalitásával az újabb tapasztalatok és konzekvenciák (következetések) alapját képezi.

Így rakódnak le egymás után a rétegek, és a jellem ezek hatása alatt egyre izmosodik, míg a való élet megismerésében formát ölt.

Amíg a megismerésünk hiányos, addig szellemileg éretlenek vagyunk. De kritériumát nem a teoretikus (elméleti) lélektan adja meg, hanem a gyakorlati tényállás. Minden attól függ, hogy lelkünk mennyire van áthatva az erkölcstől. Ha a folytonos differenciálódás fokozatain át a lélek eljut odáig, hogy az érzéki-én elveszíti rá nézve hatását, akkor az anyagi élet tisztátalansága, szennye nem ér fel többé hozzá.

A lelki sejtmegújulást tehát abból ítélheti meg az ember, hogy mennyiben változott meg életfelfogása a magasabb erkölcsöt illetőleg és hogy mennyire tudja újabb felfogását a konvenciók (bevett szokások) és igények rovására magára nézve keresztülvinni.

Persze, ennek a folyamatnak is vannak árnyalatai, melyek mindmegannyi tapasztalati rétegeződéseken épülnek fel.

Az öntudat fokozatos kiszélesedése

Az első fokozatnál, amikor az emberi öntudat sikerült áttöréssel felülkerekedik az anyagon, akkor még csak az elméleti megismerésnél tartunk.

Ez az állapot - azt lehet mondani - a legkellemesebb időszaka az emberi létformának. Olyan ez az élmény, mint mikor a vak látni kezd. A lélek, főként az első időkben, határozottan megérzi, hogy egy hosszú éjszaka után virradt rá a hajnal és nem tud betelni a néznivalóval.

Ez a lelkesedés időszaka, mint az emberi életben az ifjúság kora. Itt még minden örömet, élvezetet okoz és éppen azért a velejáró kötelességekre nem is gondol.

A legjobban úgy fejezhetjük ki ezt az állapotot, ha ábrának a zenekedvelőt állítjuk be, aki lelkesedéssel meghallgatja, megbírálja a zenét, és ha kitartóan foglalkozik vele, annyira ki tudja finomítani az ízlését, hogy a legprecízebb hozzáértésre tehet szert, - de önmaga nem tud játszani.

A második fokozat az, amikor ő maga is tanulni kezd. Nem kell külön ecsetelnünk azt az óriási különbséget, ami a zeneértő és az első zenegyakorlatait végző között van. Ez a legnehezebb időszak és egyben a legveszedelmesebb is. A zenetanuló elkedvetlenedik, abbahagyja meg újrakezdi és nagyon fárasztónak, unalmasnak találja a gyakorlatokat. Nehezére esik legyűrni a járatlanságát ugyanabban a zenében, amelyhez voltaképpen olyan jól ért - teoretice (elméletben).

A harmadik fokozatnál már elválik, hogy kiből lesz mester, hogy kiben van kitartás arra, hogy művész legyen, hogy kiben van tehetség arra, hogy e tudományban alkotó legyen, és hogy ki adja fel a küzdelmet egészen vagy csak részben, annyit vállalva belőle, amennyire szüksége van ahhoz, hogy e művészetből egy keveset elsajátítson, talán csak annyit, amennyi magának és társaságának egy kis szórakozást jelenthet...

A lelkesedés átváltása a gyakorlatra, a megismerés átlényegiesülése a tudásra, csak kitartó, türelmes munka eredménye lehet. Ez az időszak a leghosszabb terjedelmű és a társas elindulásban csaknem olyan változatosságot tüntet fel, ahány a résztvevő.

Elvétve akad közöttük egy alkotóművész, továbbá egy-egy egyéni színekkel dolgozó ügyes, tehetséges interpretáló (előadó) - de a legtöbb nem csinál magának élethivatást belőle és csak úgy mellékesen foglalkozik vele.

A negyedik fokozatnál tehát igen sok irányban elágaznak a lehetőségek, de bizonyos, hogy az, aki a technikai nehézségeken túljutott, már nem fog többé kezdő módjára próbálkozni, mert ezek a gyakorlatok többé nem képeznek rá nézve nehézséget és olyannyira nem kívánatosak neki többé, mint a felserdült embernek a gyermekjáték.

A lélek differenciálódása az erkölcs terén is ilyen gyakorlatokon keresztül jut el egy olyan állapotig, amikor a cselekvések már nem kerülnek többé küzdelmébe, amikor már nem kell többé birkóznia igényeivel, alantas akarásaival és társadalmi konvenciókkal (szokásokkal), és a szó szoros értelmében lehetetlenné válik rá nézve az erkölcstelenség elkövetése, nem bírván többé a kezdő nehézségkerülő megalkuvásaival és a kínos próbálkozások aggodalmaival.

Ha pedig valaki élethivatásának tartja azt, hogy lelki életét kiépítve útmutatója legyen az emberiségnek, akkor ennek a törekvésnek élete minden megnyilvánulásában ki kell fejeződnie, de legfőképpen abban, hogy széjjelosztja közöttük lelki kincseit. Neki ugyanis nem lehet eladni valója, mert akkor azt kellene szállítania, amit az emberiség akar, amit szívesen megvesz. Ezzel pedig nem viszi őket előbbre. De tudnia kell, hogy olyasmit ad nekik, amit azok nem akarnak. Fel kell erre készülnie, mert ha ezt elmulasztja, akkor önkénytelenül is várja az elismerést - szíves vagy éppen mohó elfogadást - és elkedvetlenedik, ha ez elmarad... Pedig rá nem tartozik más, mint az adás, az útmutatás, a többi már a „törvény” dolga. A tiszta erkölcsre előbb-utóbb rezonálnia kell az emberek lelke mélyén rejtőzködő erkölcsnek és ez a hang elvégzi a többit.

A lelki sejtmegújulásoknak a tapasztalati rétegeződéseken át el kell jutniuk odáig, hogy az anyagi bázisra épült élet teljesen átszerveződjék a szellemi síkra.

Ezt a lendületet a körforgásban, a fejlődés minden fokozatában meg fogjuk találni életről életre. Ha az ember eljutott az érett korig, tapasztalatain át kitágul az értelme, de ugyanakkor teste hanyatlani kezd és ő halad a sír, - helyesebben - az ismeretlen lelki létforma felé (körforgás).

A gyermek visszaemlékezéseiMelyik gyermek betegeskedik sokat?

A lelki diszpozíció (hajlam) első kiütközései a gyermeken

És mint a vizsgára készülő, akinek az évi tananyagot, de különösen az utóbbi időszakbelit legalábbis futólag át kell ismételnie, hogy tisztában legyen vele, - azonképpen az ember is, ha egy újabb létformára érkezik el, hogy a tanulásban, tapasztalásban

továbbmenjen, azaz felkészüljön egy felsőbb osztályra előbb futólag keresztülmegy az előbbi élete tapasztalati anyagán, hogy kellőképpen felkészülhessen a vizsgára… az újabb életre.

Ez a futólagos áttekintés a gyermekkorban és az ifjúság első korszakában zajlik le. A lélek az új életbe azt a fokozatát hozza el, amelyet az előbbiben elért, azaz, amit akkori tapasztalataiból, átéléseiből leszűrt.

Ez a konzekvencia (következtetés) ugyanis a lélek kincse, amire nem cáfolhat rá az új élet tapasztalatlansága. Nemde, ha az ember egy megszokott, jól ismert helyről egy ismeretlen, idegen helyre kerül, ott eleinte járatlanságot fog tanúsítani, de a bizonytalanság elmúlik, amint az új helyzettel megismerkedik.

A lélek is, ha az új testöltésre a Földre kerül, járatlanságot fog elárulni. Meg kell ismerkednie mindazokkal a dolgokkal, amelyek az új helyzetben körülveszik. De az anyagban való járatlansága nem bizonyítja a lélek tapasztalatlanságát, hiszen óriási jellem-, értelem- és tehetségbeli differenciát konstatálhatunk (tapasztalhatunk) a hasonló korú gyermekek között. E differenciák feltüntetik a különböző fejlődési fokokat, amelyekkel ezek a lelkek az anyagi életbe érkeztek, új életük lefolytatására.

Azonban az elért lelki tapasztalatok eredményeit csak az újabb életben arathatja le az ember, hiszen mögöttük ott van még a diszpozíció (hajlam) is, amely mindig annyit veszít a durvaságából, amennyit a tapasztalatokból már elfogadott… ez pedig csak az újabb átélések alatt derül ki.

A gyermek magával hozza ugyan tapasztalatait, de ezek addig, míg a szervi eszközök kifejlődve rendelkezésére nem állnak, az újabb átélések hatása alatt átmenetileg elmerülnek, minek következtében a diszpozíció (hajlam) kerül a felszínre.

A gyermek tehát előbbi fokozatokat él át, amíg érett ifjúvá nem serdül és azontúl már a jelen, a korai gyermekévekben kezdődő átélései összekapcsolódnak előbbi tapasztalataival és ezek útján halad tovább az érett korig, egy réteg fogadott tapasztalat és újabb konzekvenciák (következtetések) birtokában. Ezért látunk néha nagy változásokat a jellemben a gyermek-, ifjú- és érett korban - de különösen a gyermek- és ifjúkorban - a régi tapasztalatok és új benyomások találkozásakor.

Van rá eset, hogy egy gyermek legelső éveiben szelídséget, nagy szívjóságot tanúsít és később, csak néhány év múlva is, pajkos, szenvedélyes és nagymértékben gyöngédtelen, önző lesz, - míg az ifjúkorban újra lehiggad, de a jelleme mégis más színt vesz fel. Nem találjuk meg benne a gyermekkor első stádiumának jóságát, szelídséget és nem találjuk meg benne többé a gyöngédtelen önzést a szenvedélyességét, féktelenséget sem.

Ennek oka abban rejlik, hogy az egészen fiatal gyermekben a lélek előbbi tapasztalata azt a fejlődési irányt mutatja, amelyet ebben az életében el kell érnie és ez még az újabb benyomásroham előtt kihangzik belőle. Később a diszpozíciója (hajlama) kerekedik felül a szenvedélyességben, amely valószínű szenvedéseken keresztül juttatta el tapasztalataihoz. Ezeknek a tapasztalatoknak a feltörése azután óvatossá, nemegyszer aggodalmaskodóvá teszi, mintha félne az élet terhétől... valójában attól, hogy nem tudja elérni kitűzött célját.

És hogy mennyire éri el a zsenge gyermekkorban feltüntetett jóság-, szelídségnívót - azt az érett kor életfelfogása dönti el. Persze csak a szenzitívebb lelkeknél lehet ezt a variációt így megfigyelni, - általában a diszpozíció (hajlam) kerül szóhoz előbb. A gyermekbetegségek is a diszpozíció (hajlam) szerint mutatják meg a fejlődő szervezetet, mégpedig aszerint, hogy az illető

lélek milyen stádiumban van. Ha az anyagi-, azaz érzéki élet leépítési folyamatában van, akkor a gyermek sokat betegeskedik, - jeléül annak, hogy a szenvedések turnusában van. Betegségei azonban nem súlyos természetűek.

Ha az érzéki-én teljes aktivitásában, még az anyagi élet építkezésében ível, akkor a gyermek nem beteges ugyan, de ritka időközökben egy-egy súlyosabb, többnyire fertőző betegség támadja meg.

Persze az árnyalatok itt is a diszpozíciók (hajlamok) szerint alakulnak ki. Ha már egy előbbi élet szenvedéseinek a tapasztalata benne rejlik a lélekben, akkor a diszpozíció (hajlam) nem ütközik ki hasonló tünetben, még az átmeneti-, serdülőkorban sem, de ha a diszpozíción (hajlamon) még nem nagyon nyomot a konzekvencia (következtetés), akkor az már a gyermekkorban is kiütközik, ha a reakció síkján van már.

AngolkórA gyermek átöröklött betegségei

A vízfejű és a torzszülött gyermek

Így pl. az angolkóros gyermek lelki diszpozíciója (hajlama) feltétlenül az alkalmazkodás hiányában és ennek következtében az erőszakosságban keresendő. (Csontbetegségeknél az alkalmazkodás hiánya mindig erőszakosságra vezethető vissza, míg más lelki hibáknál az alkalmazkodás hiánya, mint másodlagos hiba, másféle testi betegségekben is megnyilvánulhat.)

A tüdővészes szenvedélyességét, anyagias érzékiséget, a vérbajos szexuális érzékiséget és az áldozatkészség hiányát, míg a szívbajos az önzést tünteti fel.

A vízfejű és torzszülött gyermek lelki betegsége: a gőg és az erőszakosság. Az idegbaj, mint pl. a vitustánc, alakoskodásra vall, de nem olyan mértékben, mintha ugyanaz a betegség a felnőttkorban

jelentkezik. Így a felnőttkorban a járványos gyermekbetegségek is súlyosabb lelki okra, - legtöbbnyire a fejlődésben (szellemi fejlődésben) való visszamaradásra vezethetők vissza és ez a fejletlenség leginkább a hazudozási hajlamnak tulajdonítható.

Ha az anya az, aki saját gyermekétől kapta át a betegséget, akkor a fejlődését gátló ok az önfeláldozásban úgyszólván egyszerre elhárul az útjából. Ugyanez áll az önfeláldozó orvosra és ápolóra nézve is.

Ha bőrbaj támadja meg a gyermeket, nevezetesen gyakran visszatérő ekcéma, ez azt jelenti, hogy a lélek hiú; ha valahonnan hozzáérkező rüh, akkor érzéki. Ez a betegség könnyen ragad rá az emberre, ha olyanokkal érintkezik, akik ebben szenvednek, - éppen mert az érzékiség többé-kevésbé minden emberi lélek betegsége - de csak akkor súlyosabb a lélek állapota, ha ez a betegség makacsul befészkeli magát és elfajul. Az átmeneti, könnyen múló fellépése azt jelenti, hogy a lélek rugalmas és könnyű gyógyulásra diszponált (hajlamos).

Az ótvar a kettő kereszteződése, főképpen, ha súlyosabb komplikációkkal jár, míg ha nyomtalanul elmúlik, akkor érzékenységre vall.

A vakság gyermeknél ugyanolyan jelentőségű, mint a felnőttnél. Ugyanez áll a többi testi érzékszerv megbetegedésénél is. Ha azonban a gyermek hályogot kap a szemére, amely talán ki sem fejlődik egészen, vagy könnyen eltávolítható, akkor ez azt jelenti,

hogy a lélek nagy átváltozáson megy keresztül a jelenléte folyamán, hogy sötétség vagy homály uralkodott eddig benne és most a világosság felé halad.

Az epilepszia gyermeknél feltétlenül szellemi megszálltságra enged következtetni. A merevgörcs (frász) indulatosságra, makacsságra vagy valamilyen feltűnő kötöttségre vall. A gyermekparalízisről mar szóltunk más helyen. Agyvelőgyulladás a gyermekkorban is gőgös, szenvedélyes lélekre enged következtetni. A leggyakrabban előforduló, úgyszólván általános gyermekbetegségek, mint: szamárhurut, bélhurut, giliszta, bárányhimlő,

stb. lehetnek az előbbi fokozatok reminiszcenciái (visszaemlékezései), míg ugyanezek a betegségek a felnőttkorban feltüntetik, hogy a léleknek még vannak „gyermekbetegségei” azaz egészen fejletlen pontjai.

Annak a gyermeknek, aki a legtöbb járványos betegségből kiveszi a részét, lelke még nagyon érzéki. Mindamellett a lélek tulajdonképpeni állapotát jobban feltünteti a felnőtt, azaz érett ember betegsége, - kivéve a magával

hozott infekciókat (fertőzéseket) és szervi betegségeket. A gyermekbetegségeknél ugyanis nagy szerepet játszik a helytelen táplálás, ápolás, szoktatás, nevelés és ha karmatice

(karmikus) összefüggő körülmény ez is, - de miután nem mutatható ki, hogy a körülmények létrehozásában a saját öntudata is közreműködött, - nem tudhatjuk, hogy a lélek ezekből a diszpozíciókból (hajlamokból) mennyit épített le máris, ami majd csak a felelősségtudattal egyszerre feltörő előbbi tapasztalatok fellépése után fog kiderülni.

Ami a gyermekhalandóságot illeti, ezen a ponton már minden szál pontosan a következmények törvényével függ össze és így ebben a munkában nem térhetünk ki reá.

TIZENHATODIK FEJEZET

A TEST HALÁLOS BETEGSÉG...!

Ki kell gyógyulni a múló létformából, hogy megnyerjük az örök életet...

Az orvosok szerepe

Ha ezt a fejezetcímet elolvassuk, bármilyen felületesek vagyunk is, bármilyen könnyelműséggel bánunk is el az élet nagyjelentőségű dolgaival, ha diszpozíciónk (hajlamunk) bármilyen irányban terel is bennünket és ebből kifolyólag mindent cáfolunk, ami utunkat állja… ez a megállapítás, ez a végkövetkeztetés „a test halálos betegség”, mindnyájunk előtt világos, mint az igazság, megdönthetetlen, mint az igazság és egyértelmű, mint az igazság!

És mert ez az egyetlen pozitív igazság, amelyet a Földön véleményeltérés és félremagyarázás nélkül minden ember egyformán elfogadni kénytelen, ennélfogva a gondolatközösségnek ebben az igazságban kell kialakulnia, és így - bár paradoxonnak látszik ez is, mint minden valóság a Földön - kikerülhetetlenül el kell fogadnunk azt a tényt, hogy a halál forrásában találhatjuk meg az élet értelmét, illetve a földi élet célját: a megértést.

Mennyi bánat, mennyi szenvedés, az igényeknek és mindennemű földi eredményeknek milyen nagyarányú, kényszerű feladása, a lemondásnak milyen sokszólamú szimfóniája csendül bele ebbe a fogalomba: „halál…!”

Igen, ebben a fogalomban megértjük a nagy tanítók figyelmeztetéseit a hiábavalóságokra és az élet hasznos kiaknázására vonatkozólag.

Minél több a vágyunk és a történésünk eredménye, annál többről kell lemondanunk a búcsú e nagyjelentőségű pillanataiban - és minél áldozatkészebbek, önzetlenebbek vagyunk, annál könnyebb az átköltözésünk.

Mert a haláltusában nem a testi kínok jönnek számításba, hanem a lélek átélései: a félelem, a konzekvenciák (következtetések) hirtelen előretörései, a mulasztás érzete, a jóvátétel vágya... az az egész leszámolási processzus, amely ijesztő kolosszusként állítja elénk hamis értékmérőnket, amelynek egész hibás számításunkat köszönhetjük.

A halálba indulás pillanataiban érezzük meg, hogy másképpen kellett volna életünket lefolytatni ahhoz, hogy nyugodtan elválhassunk tőle - akármilyen is a meggyőződésünk a továbbiakat illetőleg.

Nincs az az ember, ha mégolyan hirtelen hal is meg, akinek ez a fájdalmas rezignáció (belenyugvás, beletörődés) végig ne szántana a lelkén, akár előre megérzésekben, akár a haldoklásban, amely sohasem annyira eszméletlen állapot, amilyennek látszik, mert a lélek e fontos átélése olyan megrázó, hogy magával ragadja a feltudatot, ha csak pillanatokra is, hogy anyagi élete körülményeit érzékelve részt vegyen benne.

Ez tehát az a forrás, amelyből minden embernek ki kellene merítenie a maga részére azt az elixírt, amely produktívvá, mindenkire nézve hasznossá, magara nézve tartalmassá tenné az életét. Ezzel a konzekvenciával (következtetéssel) kellene elindulnia a halál felé, de már az élet kezdetén, hogy ne kelljen aggodalmaskodva visszatekintenie az útjára.

Mi értelme van az elbizakodásnak, a hiú, könnyelmű életfelfogásnak, ha nem tudjuk kikerülni a halált, amely mindent számon kér tőlünk, és indiszkréten (tapintatlanul) leleplezi haszontalan törekvéseinket?

Az igazság előtt mindnyájan meztelenül állunk, és ha az alakoskodásunk hajótörést szenved vele szemben, ebből tanulságként azt kell levonnunk, hogy az emberekkel szemben is fel kell azt adnunk, mert az igazságnak éppen az a természete, hogy mindenkire nézve egy feltételt szab. Vele szemben nem léteznek kiváltságok, se elnyomatások, és ha az ember a földi életnek bármely pozíciójáról érkezik is el hozzá, kérlelhetetlenül és megmásíthatatlanul számon kéri tőle erkölcsi eredményeit, a megértés terén végzett teljesítményeit és mindaddig zárva tartja előtte a felszabadulás lehetőségét, amíg személyiségét lefaragva egyenlőségi érzetében eljut odáig, hogy az igazság követelményének nívóját eléri.

Valameddig testben élünk, tudhatjuk, hogy ezt a nívót még nem értük el. A halál az, amely ezt a szemünkbe mondja egy földi életünk folyamán többször is, amikor elszólítja mellőlünk azokat, akiket szeretünk, és végül közvetlenül akkor, amikor pályafutásunk végére érünk.

A halál az, amely mint az élet igazságának végrehajtója, mindaddig visszaűz bennünket erre a szomorú körpályára, míg magunkat különbnek tartjuk felebarátunknál, és amíg az ő rovására magunknak előnyöket biztosítunk.

A test ura a lélek. Hogy az igazság egzekválásától (behajtásától) megszabaduljunk, ki kell vetkőznünk a testből, erkölcstelen lelki életünk e bűnjeléből. A lélek az, amely felépíti a testet, miért volna hát lehetetlen, hogy ugyanazt a testet le is építse?... Az átépítést természetesen a szellem állapotára értsük, amelyből mindaddig kiújul a test, amíg süllyedt fokozatban él. A halál fogalmával és minden velejáró tortúrájával csak a testben találkozik össze, mert – amint mondottuk – a test a lélek halálos betegsége. Ez az igazság pedig minden emberre egyformán áll, tehát arra is, aki úgyszólván egész földi élete tartama alatt egészséges.

Az erős, ép testű ember éppen olyan bűnös, azaz annyira helytelen élet eredményét manifesztálja helyzetében, mint az, aki nagyon sokat szenved a különböző testi betegségektől. Sőt, a jövőt - a fejlődést illetőleg hátrányban van a beteggel szemben, elmaradottabb annál, mert a betegség, illetőleg testi szenvedés már egyik biztos jele a lélek gyógyulásának… Lehet, hogy a gyógyulási folyamat még kezdetleges és hosszadalmas, de kétséget kizáróan – megindult.

Hiszen ki más lehetne a lélek orvosa, mint saját maga? A testi betegségek pedig azt árulják el, hogy már hozzáfogott a kezeléshez. A feltudat előtt ez természetesen titok, - de a test felépítése is nem titok előtte?

A hit

Azonban, ha a lélek építette fel a testet, hogyan lehetséges az, hogy - mint aki annak minden molekuláját ismeri, sőt, az erők törvényeit is nagyrészt, hiszen csak azok igénybevételével tudja keresztülvinni akaratát - mégsem tudja kikerülni, sem kiküszöbölni a betegséget, amely olyan sok szenvedést okoz neki?...

Nos, erre már több ízben kitértünk és ezúttal sem adhatunk más magyarázatot, mint azt, hogy a test anyaga, a lélek összetételének lesűrűsödése és gyógyulása csak ennek az összetételnek az átváltozásától függ.

Ez esetben azonban két kérdés állna tisztázatlanul előttünk. Az egyik az, hogy e fenti törvény dacára mégis csak sok betegséget kigyógyítanak az orvosok; vegyszerekkel, eljárásokkal

tehát hogyan tudják befolyásolni a lélek összetételét úgy, hogy az tüneteiben mást mutat, vagy éppen megszűnik a szimptómákat szállítani?

A másik pedig az, hogy ha a test a lélek betegségére vall, milyen kapcsolat révén jutottak hozzá a világ nagy tanítói és mindazok, akik az igazság követelményei szerint élnek?

Ezekre a jogos kérdésekre szükséges néhány felvilágosító magyarázatot tudomásul vennünk.Az elvont erők legtipikusabb változata: a hit. A hittel, mint fogalommal nagyon sok visszaélés történik a Földön. Nagyon

sokan tagadják a létezését, még többen a létjogosultságát, anélkül, hogy csak valamennyire is ismernek a lényegét. Hatásának eredete éppolyan titokzatos, mint a léleknek bármely intenciója (szándéka, törekvése) az érzésekben, gondolatokban, sejtelmekben, sugallatokban és legfőképpen a lelkiismeret indításaiban...

A Földön élő emberek között csak igen kevesen vannak birtokában az igaz hitnek, - annak dacára, hogy nélküle elviselhetetlen, illetve lehetetlen volna itt az élet, ami azt jelenti, hogy nincs ember a Földön, akinek hite nem volna.

A legalacsonyabb fokú hit az egocentrikus vonatkozású. Ezt az elbizakodott embereknél fogjuk megtalálni, akik önerejükben bízva, hisznek tehetségükben, ügyességükben, vagy abban, hogy amit akarnak, az sikerülni fog nekik.

Ennél magasabb fokú, de az igazságtól még távolálló azon vallásos emberek hite, akik dogmákon tengődnek. Azért kell ezt a fokozatot magasabbnak tartanunk, mert az ilyen lelkekben már egy bizonyos helyzeti engedelmesség van jelen, ami nélkül az igaz hit el nem képzelhető. Persze ennek a csoportnak, óriási arányait tekintve, nagyon terjedelmes a skálája is, de csaknem valamennyi tagja, az anyagiélet-standardja nyugodalmas lehetőséget és az ugyancsak anyagi mennyország elképzelését fűzi bele a hitébe, azzal a reménnyel, hogy erényeiért bőséges jutalomban lesz része.

A legmagasabb hitfokozat az, amikor az ember már felismerte az erők törvényét, és célját e Földön a legtisztább erkölcsben, emberbaráti kötelességek teljesítésében látja és ezt bátran keresztülvinni igyekszik minden önző érdek megvetésével és azzal a meggyőződéssel, amelyet nem fűt semmiféle más várakozás, mint az, hogy a fejlődésben előrejusson.

A hit tehát állandóan csiszolódik és minél csiszoltabb, annál nagyobb értéket képvisel a lélekben, de minden formájában az a szerepe, hogy az időleges nehézségeken átsegítse az embert.

A pszichoanalitikusok feladataMegmenthető-e az ember élete?

Ha mármost a betegségekkel kapcsolatos szerepét vizsgáljuk, akkor azt látjuk, hogy ha a beteg hisz valamely orvosság gyógyhatásában, akkor az a legtöbb esetben használni fog neki, és ha bízik az orvosában, illetve, ha hiszi azt, hogy az orvosa meg fogja gyógyítani, akkor ez igen sok esetben meg is történik. Hogy mindig nem történik meg, ennek karmatikus oka van, de még ez esetben is nagy segítségére van a hite a betegség lefolyása alatt, mert megóvja a pesszimizmus káros befolyásától.

A hitnek a szervezetre gyakorolt hatását azonban nem lehet ezzel az egyszerű felismeréssel elintézni, mert jó, ha ismerjük ennek a hatásnak a törvényét is. Ugyanis, ha ennél a mindennapos jelenségnél tisztába jövünk vele, tudni fogjuk, hogy minden fokozatában is ez a természete.

A beteg ugyanis, valamely tőle független akaratnak - az orvosnak - engedelmeskedik, alárendeli magát intézkedéseinek, ami azt jelenti, hogy ebben az időben a lehetőség szerint megváltoztatja az életét. Diétikusan táplálkozik, kerüli az izgalmakat, mérsékeli a munkát, felfüggeszti a szórakozásait, súlyt helyez a higiéniára, amellett, ha baja komolyabb, aggodalmaiban még lelki áttekintésre is rákényszerül – mindez pedig jótékonyan befolyásolja lelki diszpozícióját (hajlamát).

Az orvos beavatkozásának a kedvező eredménye tehát arra magyarázható, hogy a beteg saját lelkierejével: az engedelmességgel, lemondással, szenvedélyeinek, akarásainak szüneteltetésével - megadta ennek a lehetőségét. Vagyis, a gyógyulás feltétele maga a betegség, mely a diszpozíciót (hajlamot) befolyásolja, összetételében időlegesen megváltoztatja, amely körülmény a testben is kivetíti tüneteit.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy az orvost kikerülhetjük, hiszen neki éppen az a szerepe, hogy a testi segélynyújtásokkal a lelket is támogassa, hitében megerősítse.

Az orvos hivatása egyike a legszebb feladatoknak a Földön. Az egész élete emberbaráti tevékenységre van beállítva. Ha ezt a feladatát félreérti és a maga egyéni érdekeinek szolgálatába állítja abban a tévhitben, hogy neki tudományából nívósan, jól kell megélnie, - akkor erre nézve következményeiben káros hatású ugyan, de nem von le abból a tevékenységből illetve annak értékéből, amit valóban rendelkezésére bocsátott az emberiségnek.

Az az ember, aki életét az emberiség szolgálatába állítja, feltétlenül eredményeket fog elérni ezen a téren. A gyógytudomány is, a koncentrált orvosi törekvések nyomán, egyre több eredményt ér el, de azt sohasem fogja elérhetni, hogy a betegségeket kiküszöbölje, sőt, még azt sem, hogy nagymértékben csökkentse. Ezt legfeljebb egy-egy betegségnél érheti el, melynek megtalálták ellenszerét, de ugyanakkor nem tudja megakadályozni, hogy egy másik betegség fel ne üsse a fejét.

Az orvos tüneti kezelésével, alkalmi segélynyújtásaival nagyon sokat használ az emberiségnek. Eltekintve attól, hogy beavatkozásával önkénytelenül is enyhíti a lelki bajok tüneteit – felbecsülhetetlenül sokat segít a testi szenvedés enyhítésével.

Általában az a hit van elterjedve, hogy a testi betegségek hatnak hátrányosan a lélekre. Indulatokat szít fel benne, idegessé, bosszússá, lázadozóvá, iriggyé stb. teszi egy-egy betegségi állapot. Ez azonban téves feltevés. Az indulatmentes lélekből nem lehet indulatokat kiváltani. A külső körülmények erre nem képesek, csak ha belülről rezonálnak reá az indulatok. Hiszen ha így volna, akkor többé-kevésbé minden beteg alantas ösztönöket árulna el a fájdalmak, vagyis az egészségi hiányérzetre, ezzel szemben vannak emberek, akik betegségük alatt megbocsátók, önzetlenek, hálásak, szelídek lesznek és határozott törekvést mutatnak fel a hit, a transzcendens világnézet irányában.

Ebbe a pszichikai metamorfózisba - amint mondottuk - gyakran belekapcsolódik az orvos is, ez a körülmény azonban úgy az ő, mint a beteg részéről egy-egy öntudatlan gesztus, - de az már öntudatos része az orvos feladatának, hogy a betegség által való rombolást a szervezetben átmenetileg elmulasztja, tőle telhetőleg rekonstruálja, esetleg feltartóztatja, de mást, mint ami módjában áll, nem adhat neki.

Avagy biztosíthatja-e az egészségét, miután egy betegségből kigyógyította és ezzel látszólag megmentette az életét? Meg tudja-e valóban menteni az életét?... Nem! - Egy véges határokra beosztott létformát nem áll módjában kinyújtani és a

betegségre diszponált (hajlamos) embert sem áll módjában úgy kigyógyítani, hogy az időközönként más-más változatban visszaesést ne mutatna.

Az orvos beállítottsága olyan, hogy ezekkel a hivatásán túlterjeszkedő dolgokkal nem feltétlenül szükséges foglalkoznia, mert minden erejét az aktuális szolgálatában koncentrálja, - de bizonyos, ha valamennyire tisztában volna ezekkel a kérdésekkel is, akkor sokkal nagyobb szolgálatokat tehetne az emberi léleknek is. Állandó jellegű szolgálatot, mert a szenvedő ember figyelmesebb, mint az erejében bizakodó; az ő előnye pedig az, hogy mindig a szenvedő emberrel találkozik össze.

A pszichoanalitikusnál másképpen áll a helyzet. Neki már kötelessége volna szélesebb körű megismeréssel felszerelve a betegeihez közeledni. Ami a többi orvosnál kívánatos, de még jórészt mellékes szempont, az őnála fő szempont kell, hogy legyen - mert az ő területe: a lélek és annak hatása a testre. Neki kötelessége volna a lelket kiragadni a materialista tudomány kezéből, hogy mindazt megtudja róla, amit a jelenségek világában nem találhat meg, - legalábbis addig nem, amíg, mint a beteg lélek kivetített szimptómáit, fel nem ismeri a testi állapotot.

Neki éppen úgy, mint a bölcsésznek, fel kellene szerelnie magát orvosi műszerekkel, azokkal a speciális mikroszkópokkal, melyek a szellemi élet fordított optikája szerint azt mutatják jónak, ami az emberi érdek és elképzelés szempontjából rossz… és azt mutatják rossznak, ami az emberi indulatok, „természetükből” folyó szenvedélyek szempontjából jó.

Ha kezelésük módszereit nem az anyagelvű kedélyi élet felfrissítésére fordítanák, akkor nem volna szükséges az emberi lelket erotikus zónákra felparcellázniuk, amivel csak azt érik el, hogy az embernek a kezébe „tudományos” bizonylatot adnak arról, hogy természettől fogva, tehát gyökeréig szexuális ösztönökkel felruházott lény - és mint ilyennek, minden visszafojtás kárára van…

E helyett rá kellene mutatni arra, hogy ez a tényállás csak az érzéki-én területén helytálló, de hogy e mögött ott van az igazi-énje, minden jóra ihletett, boldogságra predesztinált lelke, amely felszabadul, ha a torlasz, az érzékiség elkerül az útjából!

Milyen szép feladat idáig elkalauzolni az embert – és milyen kár, ha az orvos nem zárja ki hivatásából az egyéni érdeket, mely retteg a kudarctól és a kényelmetlenségtől, mellyel a megismerés jár - a kezdeti stádiumban.

Az első kérdésre ezek volnának a felvilágosító magyarázatok. A második kérdésre pedig, amely szerint: „Ha a test a lélek betegségére vall, milyen kapcsolat révén jutottak hozzá a világ

nagy tanítói és mindazok, akik az igazság követelményei szerint élnek?” - az a magyarázatunk, hogy a testet felöltheti az is, aki már kinőtt belőle, ha ezzel szolgálatot akar teljesíteni.

A magasabb fejlettségű szellem birtokában van erőinek és ezeket az erőket tudatosan beállíthatja egy cél érdekébe. De még ez esetben is szenvedést, betegséget jelent a test a léleknek, mégpedig ugyanolyan halálos betegséget, hiszen éppen úgy átéli a vele járó procedúrákat a felépítéstől az elmúlásig. De ez tudatosan időleges betegség. Inkább önmegterhelés, önként vállalt szenvedés, mint mikor az orvos beoltja magát egy szérummal, hogy magán kitapasztalja és megfigyelhesse valamely betegség lefolyását, azért hogy gyógyítani tudja másoknál.

Az emberiség példaképénél, az eszményi embernél, Krisztusnál is ez volt az eset, azzal a módosítással, hogy neki nem kellett a test ahhoz, hogy az emberi létforma érzeteit és betegségeit magán kipróbálja, azaz felújítsa tapasztalatait.

Mert a többi tanító mind sokszoros emberi létformán keresztül szerzett nagy tapasztalattal rendelkezett ugyan e téren, de az újabb missziókhoz ezeket ismételt átéléssel fel kellett frissíteniük.

Neki erre nem volt szüksége, dacára, hogy annak előtte sohasem élt emberi életet. De ismerte minden rezdülését, egész bonyolult helyzetét az emberek lelkének és ezért felöltötte a testet, hogy közvetlenül érintkezhessek velük, hogy nekik is érzékelhetően részt vegyen életükben, és hogy megmutassa nekik azt a színvonalat, melyet el kell érniük ahhoz, hogy kivetkőzzenek torz formájukból, betegségeikből és mindenféle - a földi élettel járó - szenvedésteljes képzeteikből.

Az összes tanítók közül - akik kétségtelenül magasztos munkát végeztek a Földön az erkölcsi eszme terjesztése körül - Ő volt az egyetlen, aki ezt egész tartalmában át is élte és ezért marad Ő mindvégig az emberiség példaképe: az Eszményi Ember, akihez a fejlődésben minden léleknek közelednie kell.

Az evangéliumban erre vonatkozólag ezt találjuk: „Ég és föld elmúlnak, de az én szavaimból egy ióta, egy betű el nem múlik addig, míg minden be nem teljesedik...!”Vagyis jöhetnek világválságok, kataklizmák, biztonságok megrendülése, az élet technikai és kulturális átszervezése... de

a lélek addig nem hagyhatja el a szenvedések viharos síkját - a Földet, - amíg az Általa bemutatott erkölcsi törvényt az utolsó iótáig magáévá nem teszi és át nem éli!

Ebből is láthatjuk, hogy az erkölcs, amely - amint mondottuk - nem más, mint a Legfelsőbb Irányítóelv rendszere, mindenkivel szemben egyforma követelményeket támaszt. Egyikünk sem vethet a másik szemére semmit, mert valameddig lenézzük egymást egy-egy bűnért, vagy annak látható szimptómájáért: a betegségért, no meg minden más helyzet adta körülményért, - addig még nagyon sok megtanulnivalónk van az élet e nagy tudományából.

Igyekezzünk ezt a tudományt magunkban egyre jobban felmagasítani. Ezen a téren legyünk nagyigényűek és e célból mérjük le tárgyilagosan a distanciát (távolságot), amely közöttünk és az ösztönös állat között van, hogy a fejlődés útjára határozott előnnyel induljunk.

A tanács nem lebecsülni való, ha megfigyeléseinket az állati erkölcsre irányítjuk és azt látjuk, hogy azok - néhány jelenséget leszámítva - féltő ragaszkodással gondoskodnak kicsinyeikről és ha kell, életük feláldozásával is megvédelmezik őket.

Vajon mennyivel magasabb az ember teljesítőkészsége az erkölcs terén e kétségtelenül megbecsülendő álláspontnál?...Az ember sem törekszik tulajdonképpen másra, minthogy magának és ivadékainak megszerezze a jólétet és biztonságot, - mint

az állat, - de éppen úgy, sőt, a kultúra rafinériáival még sokkal fokozatosabban, mondhatni - vészesebben marakodik érte. Önzése nem ismer határt, mert nem elégszik meg alkalmi eredményeivel, mint az állat, hanem az elért konc megtartásáért,

valamint az előregondoskodás (vagyongyűjtés) és előrejutásért (siker, pozíció) folytatott törtetéseiben minden embertársa veszedelemben forog tőle.

Nemde, az összehasonlítás nem olyan diffamáló (szégyenletes), ha ezt a letagadhatatlan tényt tekintetbe vesszük! Az elindulás pontját tehát legalább egy lépessel messzebbre kell kihelyeznünk… Ez a lépés: az igyekezet önmagunk, érzéki-

énünk leküzdésére.Egy helyen említettük, hogy a Gondviselés, az Isten – a saját értelmünkben és intuíciónkban (érzéseinkben, sejtéseinkben)

képviselteti magát és az ezek által szerzett tapasztalatainkkal aláaknázza érzéki akaratunk építkezéseit. Nos, a tapasztalataink öntudatunk felnevelését szolgálják, és tekintve, hogy értelmünkön és intuíciónkon (érzéseinken,

sejtéseinken) keresztül az Isten beszél hozzánk, nyilvánvaló, hogy minden felvilágosító, figyelmeztető munka is közvetve csak az Ő manifesztációja lehet az emberiséghez, amellyel sok álélt szenvedéseikben rejlő tapasztalataikon kívül egy-egy a Legfelsőbb Irányítóelv beavatkozásához méltó - csak az öntudatnak szóló eszközt bocsát a rendelkezésükre, amellyel véget vethetnek a további szenvedéseknek. (Ez a mű a szellemi mozgalomnak médium által közvetített újabb üzenete.)

Ha az igyekezet által megtörténik a kihívás - akkor az ál-én rögtön felveszi a harcot. Az olvasó megfigyelheti érdekakcióját akár az unalomban és restségben, amellyel ezt a harcot elkerüli, akár a tiltakozó

visszautasításban, amellyel ezt magára nézve szükségtelennek vagy túlzottnak látja, akár a fennhéjázó, gőgös lenézésben, amellyel az ilyen törekvést lebecsüli, akár az igényekhez való ösztönös ragaszkodásban, amellyel a helyes irányító nélküli akarat követeli létérdekét.

De ha így van, akkor ez a veszedelem képe, messze szenvedésekre előreveti árnyékát és csak annál kívánatosabb egy erőteljes akcióval elébe vágni az öntudat tespedésének!

Az öntudat az ítéletvégrehajtója az érzéki-énnek. Az öntudat alakította ki a személyiséget, tehát az ő kötelessége azt lerombolni! És ebben a kötelességében nem szabad magát hátráltatnia eddigi megismerésének határvonalai által, melyek a

megállásban dogmává merevülnek! Hiszen az ember a testi fejlődése folyamán sem áll meg az anyatejnél, mert szervezete egyre több és tartalmasabb táplálékot

követel... azonképpen a lélek is fejlődése folyamán egyre tartalmasabb táplálékot követel, hogy azután megizmosodva el tudja végezni azt a munkát; amely az emberiség szolgálatában rendelkezésére áll.