James Ramsey Ullman - a Himalája Fia

7/23/2019 James Ramsey Ullman - a Himalája Fia

http://slidepdf.com/reader/full/james-ramsey-ullman-a-himalaja-fia 1/234



A HIMALÁJA FIA

(Tenzing önéletrajza)

PAPÍRRA VETETTE

JAMES RAMSEY ULLMAN

SZLOVÁKIAI SZÉPIRODALMI KÖNYVKIADÓ

SLOVENSKÉ VYDAVATEL’STVO KRÁSNEJ LITERATÚRY

1963



„VILÁGJÁRÓK”

30

A MŰ EREDETI CÍME:MAN OF EVEREST

THE AUTOBIOGRAPHY OF TENZING

GEORG G. HANAP & CO LTDLONDON 1955

FORDÍTOTTA

SARKADI IMRE

A FORDÍTÁST BEFEJEZTE

TERÉNYI ISTVÁN



A csomolungmai gentleman

1953. május 29-én kora délelőtt két hegymászó, név szerint EdmundHillary és Tenzing Norgay1 tizenöt percig állt a Mount Everest csúcsán. Őkketten is azt tették, amit más hegymászók szoktak, amikor elérték céljukat:kezet ráztak egymással, fényképeztek, gyönyörködtek a kilátásban, aztán elin-dultak lefelé. De az a világ, ahová visszamentek, már megváltozott világ volt aszámukra – – f őleg Tenzing számára. Mert Tenzing egyszer ű emberként ka-

paszkodott fel a hegyre, de mire lejött, hő s lett belőle. És mint a történelembenannyian, ő is megkapta hősi tettének jutalmát – a vele járó kellemetlenségek-kel együtt.

Nyugati ember bajosan értheti meg, milyen pozíciót foglal el mostTenzing a keleti népek szemében. Talán még leginkább Charles Lindberghhasonlítható hozzá a mi fogalmaink szerint: csakhogy Lindbergh dicsőségetetőfokán sem volt akkora hódolat tárgya, mely már az imádattal határos.Tenzing viszont ma milliók számára isteni megnyilatkozás – Siva megtestesü-

lése vagy a Buddha reinkarnációja. Más milliók pedig, akik finnyásabbak an-nál, hogy embert és istenséget összegyúrjanak, rendkívül jelentős haladó sze-mélyiségnek tartják. Mind szimbolikus, mind betű szerinti értelemben véve azEveresten álló Tenzing az eget ostromló embert jelenti, az egyetlen alacsonysorból származó ázsiait, aki az egész világ szemében óriássá nőtt. Megint másázsiaiak nem csupán egy hegymászó hőstettét látják abban, amit véghezvitt,hanem ragyogó elő jelet a maguk és az egész világ jövendő je számára. Nevétmár most is dalok és történetek hirdetik szerte egész Keleten. S alakját kezdimár belepni a legenda, a mítosz hímes szövete.

Így áll előttünk Tenzing, a Hős, Tenzing, az eleven mítosz – az arc nél-küli szimbólum, amint magasba emeli csákányát és zászlóit a földkerekséglegmagasabb pontján. Ez az egyik alakja; talán ez a legmaradandóbb. De vanegy másik Tenzing is, a zajos dicsőség maszkja és a vastag bélésű hegymászóöltözék alatt – és róla lesz szó ebben a könyvben. „Még mindig ugyanaz a régiTenzing vagyok én” – mondja majd történetének végén. És igazat mond, és miörülünk, hogy így van. Mert „a régi Tenzing” minden mítosz és legenda nélkül

1 Tenzing többször is megváltoztatta nevének írásmódját, de kijelentette ne-kem, hogy a fenti forma most már végleges és hivatalos.



is sajátos, érdekes egyéniség.Az Everest társ-meghódítóját gyakran alacsony embernek írják le, pedig

ez nem igaz. Lehet, hogy az árboctermetű Hillary mellett alacsonynak tűnik,de valójában közepes termetű, arányos testalkatú, százhetven egynéhány cen-timéter magas férfi. Szellemi alkatában sincs semmiféle „kicsinység” – hiány-

zik belőle minden szűklátókör űség, zárkózottság, provincializmus, amelyet azember oly könnyen szokott társítani a paraszt vagy hegyilakó fogalmával. Sezt bizonyos fokig az egész serpa népr ől el lehet mondani. Jóllehet szegénysé-gükben igen egyszer ű emberek valamennyien, s a legtöbbjük írástudatlan(mert a serpa nyelvnek nincs írott formája), mégis a maguk specializált mun-kája és a külvilággal való hosszú érintkezés folytán bizonyos elitet alkotnak aHimalája hegyilakói között. És Tenzing ennek az elitnek is elitje. Vonásaifinomak, teste karcsú és arányos. Arcának kifejezése eleven, mozgékony, te-

kintete világos és tiszta, pillantása gyors. Nyelve, mosolya, észjárása is fürge.Bár a tea meg az ősi serpa csang a kedvenc itala, ő maga olyan, akár a gyön-gyöző pezsgő. Egész lényében van valami könnyedség és tiszta der ű. S meg-van benne az a szavakkal meg nem határozható esszencia, amit mi angolokquality-nek szoktunk nevezni.

Mostanig már sokat utazott. Megismerte a nagyvilág szokásait, és jónéhány nyelvet is elsajátított. Szereti a jó ételeket, a jó ruhát, a jó életet, a jótársaságot. Nagyon kíváncsi természetű, és mohón sóvárog új élményekre, újtapasztalatokra. De ha bizonyos szokásai szerzett jellegűek is, ösztönei nagyonis a sajátjai, s a leghalványabb nyomát sem lehet felfedezni benne annak atalmiságnak, amely a hirtelen sikereknek oly gyakori velejárója. A „régi” és az„új” Tenzinget egyaránt ízlés és méltóság, udvariasság és kedvesség jellemzi.

Nemcsak hegymászónak, hanem gentlemannek is született.Darjeelingi új otthonában pezseg az élet, mint egy kaptárban. A házat a

felesége kormányozza, Ang Lahmu, kerekded termetű, huncutul csillogó sze-mű asszony, aki úgy tud kacarászni, akár egy kislány. A kaptár többi lakója:két leánygyermek, két unokahúg, tekintélyes kollekció nővérekből, unokafivé-

rekből, sógorokból és a sógorok unokafivéreiből; mindehhez járul még a félig-meddig ismert látogatóknak (és ezek rokonainak) szép számú serege, akik ki-

bejárnak, jönnek-mennek, ahogyan épp a kedvük tartja. Az asztalokat meg afalakat ellepik az újságkivágások, albumok, fényképek és emléktárgyak. Azemeletr ől, ahol rendszerint az egyik láma-sógor gubbaszt a buddhista imaszo-

bában, lehallatszik a zsolozsmaszó meg a kis harang kongása. A földszinten pedig nincs az a napszak vagy óra, hogy ne hordanának körül teát. S minden-nek középpontjában ott található Tenzing maga – buzgólkodik, serénykedik,

szívélyeskedik, bár egy kicsit meg van zavarodva, ami nem is csoda, mertgyakran több nyelven kell beszélnie egyszerre. Sötét szeme ragyog. Fogai



er ősek és fehérek. Ezt nyilván jól tudja maga is, mert nagyon sokat mosolyog.Sokat, de azért nem mindig. Néha lehervad ajkáról a mosoly. Nagyon is

masszívan, nagyon is kíméletlenül nyomakodik be hozzá a külvilág; sokszortúlságosan nagy a tömeg, er ős a nyomás; a tisztelők, az irigyek, a zsákmányralesők hada olyannyira szorongatja, hogy már-már úgy tűnik: ház és házigazda

tüstént összeroskad a súlyuk alatt. Volt idő, mikor a könyörtelen sáskajárás olyméreteket öltött, hogy Tenzing nem bírta tovább: idegileg összeroppant, ésegy darabig komoly beteg volt. Azóta a nyomás némileg alábbhagyott, dealkalomadtán még mindig olyan er ős, hogy alig lehet elviselni. Ilyenkor azEverest hősében gyors és szerencsétlen változás megy végbe. Könnyed feszte-lensége görcsös feszültséggé merevedik. Ajkai egymáshoz préselődnek. Te-kintetében az űzött vad agyonhajszoltsága tükröződik. Vélnéd, hogy a követ-kező pillanatban sarkon fordul, rohanni kezd, s eltűnik valahol a legközelebbi

hegyoldalban, mint a titokzatos hegyi ősember. Nem csekély árat fizetett a hírnévért. Hogy saját szavait idézzük: úgyérzi magát, mint egy ritka vad az állatkertben, vagy egy megbénult hal az ak-váriumban. Az akvárium fényes, de rabságban tartja lakóját. A többiek, aserpa emberek tovább járják a hegyeket, de ő már nem tart velük többé. Most

jobb dolga van, mint nekik, de ugyanakkor rosszabbul is járt náluk, s a tömeg- ben, a lármában magányosnak érzi magát. Nemcsak a hírnévért kell fizetnie,hanem azért is, hogy olyan ember, amilyen. Kevesebb intelligenciával és ki-sebb érzékenységgel boldogabb lenne.

Tenzing – akárcsak népének legtöbb fia – nem végzett iskolákat. De avilágról és az emberekr ől szerzett ismeretei, észlelési képessége, gyors felfo-gása és biztos ítéletalkotása – mindez sok futószalagon gyártott diplomást

pirulásra késztetne. A politikához való viszonyában látszik ez meg leginkább,meg abban, hogy nem engedi magát különféle sötét politikai célok eszközévétenni; mert sok mindenre fel akarták őt használni, mióta leereszkedett az Eve-restr ől. Nem akar ő semmiféle különleges ügy vagy propaganda, semmifélefaji sovinizmus vagy hangoskodó nacionalizmus szócsöve lenni. Bármilyen

címkét próbált homlokára ragasztani a világ, ő szívében-agyában megmaradtannak, ami mindig is volt – embernek, egyszer űen csak embernek.

Az élet tele van véletlenségekkel. Sok a véletlen hős is – szürke átlag-emberek, akiket a körülmények szeszélyes összjátéka ragadott ki megszokottkörnyezetükből, s a világszínpad vakító reflektorfényébe kerültek. De a serpaTenzing Norgay nem az ilyenek közül való. Bárki, aki elolvassa a következő lapokat, meg fogja tudni: nem volt véletlen, hogy mindenki másnál inkábbéppen ő vitte végbe azt, ami világszerte ismertté tette a nevét. William Blake

írt réges-régen az erdő királyáról, a „ragyogva világító tigrisr ől”; de az a kép-zeletbeli király sem világított olyan fényesen, mint ahogyan ez a mai, húsból-



vérből való havasi tigris. Valami láng lobog Tenzingben, valami csodálatosaner ős és tiszta láng, melyet sem emberek, sem természet okozta viharok nemképesek kioltani. Álmokból és vágyakból, akaratból és küzdeni tudásból,

büszkeségből és szelídségből tevődött össze ez a láng; s végül, mikor mármegvolt a nagy tett, mikor már elérte a győzelmet, a szelídség kerekedett felül

minden többi tulajdonsága felett. Amit diadalának pillanatában érzett a szívé- ben, az a hála volt az Everest iránt. S most is csak azért fohászkodik, hogyélete mindvégig méltó legyen az Everesthez.

Ha az olvasóban a fentiek alapján az a benyomás támadna, hogy való-sággal belehabarodtam ebbe a Tenzing nevű emberbe, hát megmondom: igen,éppen ezt a benyomást akartam kelteni. Igaz, nekem már a priori gyengéim ahegyek meg a hegymászók; de azt hiszem, még enélkül is, még ha soha nem ishallottam volna az Everestr ől, felismerném Tenzingben az oly ritka és csodá-

latos tulajdonságokat. És ahogyan ő mondja történetének vége felé: bizonyoskomplikációk voltak e könyv születése körül. A földgömböt keresztül-kasulhálózó fonalaknak roppant labirintusát kellett felgombolyítani, mire az első ésa második rész könyvvé állt össze abban a kedves darjeelingi házban. De vég-re is elkészültünk vele. Itt az eredmény. És bármiképpen ítélnek majd kettőnkközös munkájáról, én mindenesetre máris elégedett vagyok; soha még munkanem töltött el oly mélységes kielégüléssel, mint ez. Nem számoltam, hány óráttöltöttünk együtt, de jó pár száz lehetett – először Indiában, majd a svájci Al-

pokban, ahol Tenzing 1954 nyarát töltötte. A nehezebb részeknél Tenzingodaadó barátja, segítő je és tolmácsa, Rabindranath Mitra volt a segítségünkre.De Tenzing jól beszél most már angolul, úgyhogy történetének nagy részétegyedül, tolmácsolás nélkül tudta elmondani. Története egyszer ű, hiszen ő maga is az. Nincsenek benne – legalábbis tudtommal nincsenek benne – freudikomplexumokat sejtető hangok. Egy dolog azonban bizonyos: Tenzing mindigazt mondja, amit valóban gondol és érez – akár embertársairól beszél, akár ahegyekr ől vagy istenr ől.

„Miért másznak hegyeket az emberek?” – hangzik a fogas kérdés már

szinte ősidők óta. Nyugaton nemzedékeken át vívódnak ezzel a kérdéssel.Tenzing esetében nincs szükség szavakra, hogy feleletet kapjunk, mert az ő egész élete a felelet.

Ennyi bevezetés elegendő egy kísértet, egy árny, egy szellem számára.Ideje, hogy testet öltsön, és mint hús-vér ember maga mondja el saját történe-tét. Egy hős története ez. Egy igazi hősé, akit nem a véletlen gyártott szeszé-lyes kedvében. De úgy gondolom, valami más, valami több is egyúttal. Egyolyan embertársunk története, akire valamennyien büszkék lehetünk.



IH O S S Z Ú Ú T V O L T

OKSZOR eszembe jut az a reggel, a Kilencedik Táborban. Ott töltöttükaz éjszakát, Hillary és én, kis sátrunkban, majdnem huszonnyolcezer lábmagasban. Ember még nem aludt ilyen magasságban. Hideg éjszaka

volt. Hillary csizmái megfagytak, s mi magunk is majdhogy meg nem fagy-tunk. De most a szürkületben, hogy kimászunk a sátorból, alig van szél. Az égtiszta és csendes. Jó ez.

Felnézünk. Hetek, hónapok óta egyebet se teszünk. Felnézünk. És ittvan – az Everest csúcsa. De a különbség az ám, hogy most ilyen közel van,

ennyire előttünk, alig több mint ezer lábbal feljebb. Ez már nem álom, nemvalami távoli égi álom, hanem valóságos mindennapi dolog, k őből és hóbólvaló valami, amit meg lehet mászni. Felkészülünk. Meg is másszuk.

Akkor lenézek. A világból minden egyéb alattunk van. Nyugatra a Nuptsze; délre a Lhotsze; északra a Makalu: ezek a hegyóriások s mögöttükszáz más, mind alattunk vannak. A hegyháton egyenesen lefelé, kétezer láb-nyira a Déli Nyereg, ahol legközelebbi barátaink várnak – Lowe és Gregoryurak meg a fiatal serpa, Ang Nyima, aki tegnap segített fel minket a Kilence-

dik Táborba. Ez alatt van a Lhotsze fehér fala, négyezer lábnyira s lábainknála nyugati völgy, ahol többi barátunk vár az előretolt támaszponton. A völgyalatt a jégfal, a jégfal alatt a Khumbu gleccser. Látom, hogy Hillary is nézi,mutatom neki. A gleccser alatt tizenhat ezer láb mélységben a szürkületbenépp hogy látható a Tyangbocse öreg kolostora.

Hillarynek talán mindez nem jelent sokat. Nyugati ember számára ezcsak furcsa messze-vidék, különös tartomány. De nekem ez a hazám.Tyangbocse mögött Szolo Khumbu völgyei és falvai vannak, s én ott szület-

tem, ott nőttem fel. Azokon a magas domboldalakon mászkáltam, mint fiú,legeltetve apám jakjait. Közel az otthonom. Szinte a kinyújtott kezemmelmegérinthetném. De amilyen közelinek látszik, olyan messze van. Jóval len-tebb, legalább tizenhat ezer lábbal. Ahogy most felszíjazzuk az oxigénpalac-kokat, visszagondolok arra a fiúra – közel s mégis távol van ő is –, aki hírétsem hallotta oxigénnek, de egyre csak ide a hegyekre bámult fel s álmodozott.

Aztán megfordultunk Hillaryvel, s elkezdtünk mászni.Sok mérföld és sok év vezetett idáig.

Boldog ember vagyok. Volt egy álmom, s az beteljesült, ami nem gyak-

S



ran történik meg az emberekkel. Megmászni az Everestet – amit a mi népünkCsomolungmának nevez –, ez volt, amire egész életemben vágytam. Hét ízbenis megpróbáltam; visszajöttem és újra próbáltam; nem gőgösen és er őszako-san, nem mint katona mentem az ellenségre, hanem szeretettel, ahogy a gyer-mek mászik fel az anyja ölébe. Most végül megadatott s köszönöm. Thudzsi

csej – ahogy ezt serpául mondjuk. „Hálás vagyok.” Ezért ajánlottam könyve-met Csomolungmának, mert nekem ezzel minden megadatott. Hát kinek más-nak is ajánlhattam volna?

Én sok mindent megkaptam az élettől. De sok minden van még a vilá-gon, amim nincs, s minél jobban ismerkedem a világgal, annál inkább érzemezt. Tanulatlan ember vagyok. Szívesen tanulnék s képezném magam, de ha azember negyvenéves, nehéz már ez. Késő. A két lányomnak már jobb lesz. Jóiskolába járnak, s jó nevelést kapnak a modern világra. Magamnak ezt mon-

dom: „Rendben van, nem tudhatsz mindent. De legalább a neved le tudodírni.” Gondolom, az Everest óta talán többször is leírtam a nevem, mint ahányszót a legtöbb ember egész élete során leír.

Különösnek tűnhet, de egy valami, a könyv, sokat jelent számomra.Mint fiú sohasem láttam egyet sem, kivéve talán, mint valami ritkaságot akolostorban; de mióta emberré lettem s expedíciókkal járok, hallottam róluk,és tanultam sokat. Sok olyan emberrel utaztam s másztam hegyet, akik köny-vet írtak. Elküldték nekem, s ha nem is tudom szóról szóra elolvasni, megér-tem, mit mondanak, és sokat jelentenek nekem. Nos, még többet jelent, hogysaját könyvem is van. Egy könyv, gondolom, arról szól, ami egy ember volt samit életében tett. Ez a könyv most enyém. Íme, a történetem. Íme, saját ma-gam.

Mielőtt elkezdeném, néhány dolgot meg kell magyarázni. A serpanyelvnek, ez az én anyanyelvem, nincs írása és ennélfogva feljegyzések sin-csenek. Eredeti hazánkban is a tibeti naptár szerint számítottuk az időt, s ép-

pen ezért fiatalkorom eseményei és dátumai meglehetősen bizonytalanok.Hegymászói pályámról nem tudtam naplót vezetni, s így ha egy-egy expedíci-

ónkról nem írtak könyvet, akkor nem tudom biztosan, hogy kell leírni azoknaka barátaimnak a nevét, akikkel akkor együtt voltunk. Sajnálom ezt, de remé-lem megbocsátják, ha netán hibáznék néha. Nekik s minden más hegymászótársnak köszönetemet és meleg üdvözletemet küldöm.

Még saját nevemmel is sokszor volt változás és zűrzavar. Mikor szület-tem, nem is Tenzingnek hívtak, hanem valami másnak, err ől majd késő bb

beszélek. Különböző időkben a nevemet nyugati nyelveken s-sel vagy z-velírták s néha a végén g nélkül. Második névül a Khumdzsung-ot kaptam (ott-

honom egyik falujáról, Khumdzsungról), de neveztek Bhotia-nak (ami tibetit jelent) és Norkay, Norkey, Norgya, Norgay neveken is (ez gazdagot vagy sze-



rencsést jelent; sokszor mosolyogtam rajta életemben). Számomra is elég zűr-zavaros ügy ez. De nem könnyű jól megjegyezni olyan dolgokat, amikneknincs írásos nyoma, s bajos dolog szavakat betűzni olyan nyelven, amelyikneknincsenek betűi.

Pillanatnyilag családom, avagy nemzetségem neve Ghang La, ami serpa

nyelven havas átjárót jelent. De népem rendszerint nem használ vezetéknevet,én is csak darjeelingi új otthonom elnevezésére használtam a magamét. Külön-féle lámák, fajtánk tanítói legutóbb azt mondták nekem, hogy nevem legjobbtolmácsolása Tenzing Norgay. Most már ezt a formát használom, s így is írom.Hivatalos használatra gyakran hozzáteszem a végén a Serpa szót is, hogymegkönnyítsem az azonosítást, meg azért is, hogy népemnek megbecsüléstszerezzek. De otthon és barátaim közt csak Tenzing vagyok. Remélem, ezmost már így is marad, és nem ébredek valamelyik reggelen arra, hogy azt

mondják, valaki más vagyok.Sok név – sok nyelv. Sajátja ez a világ eme részének, ahol élek, s köz-tudomású, hogy a közös nyelv megtalálása egyike India legnagyobb problé-máinak. Manapság az ember nehezen mehet át egyik kisebb kerületből a má-sikba anélkül, hogy ne találkozna különböző nyelvjárásokkal, és én olyan so-kat utaztam már, hogy bár tanulatlan vagyok, szinte nyelvész lettem. A serpa,az anyanyelvem a tibetiből származik, ezt beszéltem gyermekkoromtól kezd-ve, északi és déli nyelvjárását egyaránt. A nepáli a legközelebbi rokon, amitermészetes is, hiszen Szolo Khumbu Nepálban van, és Darjeeling (Dardzsi-ling), ami éveken keresztül otthonom volt, igen közel fekszik hozzá. Klasszi-kus hindi nyelven nem tudok, de eligazodom a hindusztániban, ami a hindi ésurdu nyelv keveréke, s nem sokban különbözik a nepálitól; és elsajátítottamelég sokat különféle idegen nyelvekből, úgymint a garhvali, pandzsábi,szikkimi, jalo (Nepál), pasztu (Afganisztán), csitrali (Északnyugati határvidék)nyelvekből és jó néhány szót Dél-India sokféle nyelvéből. Mindezeket csakakkor használom, ha úton vagyok. Otthon, a népem közt természetes beszé-dem, csak a serpa, s Darjeelingben, más okok miatt, legtöbbnyire nepáliul

beszélek. No és természetesen itt vannak a nyugati nyelvek. Éveken át brit expe-

díciókkal jártam a hegyeket, érintkeztem angolokkal Indiában, s íme, angoltudásom elég ahhoz, hogy elmondjam történetemet tolmács nélkül ebben akönyvben. Utaztam sokfelé más nemzetiségű és nyelvű emberekkel is, és nemmindig kellett némának lennem. Francia? „Ça va bien, mes braves!” Német?

– „Es geht gut.” Olasz? „Molto bene.” Még jó, hogy lengyel vagy japán ex- pedíciókkal sohasem voltam, mert bizony egy kicsit belehibbantam volna a

sokféle nyelvbe.Sokat utaztam. Mindig utazni, mozogni, menni, látni és tanulni – ez a



véremben volt. Kisfiú koromban egyszer Szolo Khumbuból elmentemKathmanduba, Nepál f ővárosába. Késő bb Darjeelingbe vándoroltam. ÉsDarjeelingből több mint húsz éven át jártam el expedíciókkal a Himalája vilá-gának minden sarkába. Sokszor Szikkimbe és vissza Nepálba, gyakranGarhvalba, Pandzsabba, Kasmírba; néha távolabb is, Afganisztán és Oroszor-

szág határáig, keresztül a tibeti hegyeken, el egészen Lhasszáig és távolabb.Az Everest megmászása óta sokkal távolabb is voltam. Úgyszólván egészIndiát láttam, a délit éppúgy, mint az északit. Jártam Angliában, kétszerSvájcban, s egy rövid látogatáson Rómában. Most, mikor történetemet elmon-dom, még nem láttam Európa többi részét, sem Amerikát, de remélem, meglá-tom rövidesen. Utazni, ismerkedni, tanulni – ez az élet. Széles ez a világ, snem láthatod az egészet, még innen, az Everest csúcsáról sem.

Említettem, hogy szerencsés ember vagyok. Különösen szerencsés va-

gyok betegségekkel és balesetekkel szemben, s ez az én népemnél sem magá-tól értetődő, mert sok serpa pusztult el a hegyek közt. Természetesen voltamnéha beteg, de sohasem veszélyesen. Soha nem zuhantam le hegymászás köz-

ben, s fagysérülésem sem volt soha. Akik izzadósak, azok könnyen kapnakfagyást, de én soha nem izzadok hegymászás közben, s mikor már pihenésreletelepedtünk, a táborban is mindig találok valami foglalatosságot, úgyhogymindig melegen tudom magam tartani. Ha az ember ül és nem csinál semmit,könnyen megfagy. Három alkalommal kerültem lavinába, de ezek nem voltakveszélyes esetek. Egyszer a hómezőn elvesztettem a védőszemüvegemet, s aszemem sokat szenvedett a szikrázó napsütéstől. Azóta mindig két pár sötétszemüveget hordok magammal. Egy más alkalommal eltörtem négy bordámatés kificamítottam a térdemet, de ez sí kiránduláson történt, nem igazi hegymá-szás közben. Az egyetlen igazi hegymászó-sérülésem akkor történt, mikoreltört az egyik ujjam, miközben elkaptam és tartani próbáltam egy lezuhanótársamat.

Gyakran er ősítgették, hogy nekem három tüdőm van, merthogy olyankevéssé zavarnak a nagy magasságok. Ezen aztán mosolygok „mindkét

számmal”. De úgy gondolom, mégiscsak van valami igazság abban, hogy én alegtöbb embernél sokkal jobban hozzáidomulok a nagy magasságokhoz; azért,mert én nemcsak hegyekben, hanem a hegyekért születtem. Ritmikusan má-szok, ez természetes mozgás a számomra. Kezeim még meleg idő ben is min-dig hidegek, s orvosok mondták, hogy szívműködésem egészen lassú. A ma-gasság az én hazám. Ide tartozom. Egy nemrégeni indiai utazáson nagy me-legben, sok ember közt súlyosabban megbetegedtem, mint valaha életemben ahegyek közt.

Igen, a hegyek jók hozzám. Köztük szerencsés vagyok. És szerencsésvoltam az emberekkel is, akikkel a hegyeket jártam, a társakkal, akikkel együtt



küzdöttünk, diadalmaskodtunk, netán kudarcot vallottunk, vagy sikerünk volt.Ilyenek voltak serpa cimboráim, büszke vagyok rá, hogy egytestvérek va-gyunk. Ilyenek voltak az indiaiak, nepáliak s Ázsia más tájairól való emberek.És ilyenek voltak a nyugatiak – angol, francia, svájci, német, osztrák, olasz,kanadai, amerikai, újzélandi hegymászók. És életem nagy része velük telt el,

találkoztunk, megismerkedtünk, s barátokká váltunk. Nem igaz, hogy csakazok lehetnek barátok, akik egyformák. Raymond Lambert, akivel 1952-benmajdnem megmásztam az Everestet, svájci és franciául beszél. Beszélgetnicsak néhány angol szóval és kézmozdulatokkal tudtunk, mégis olyan közel

jutottunk egymáshoz, mintha ugyanabból a faluból származtunk volna.Senki közülünk nem tökéletes. Nem vagyunk istenek, csak emberek, és

az expedíciókon bizony gyakran akadnak nehézségek. Az 1953-as angol ex- pedíción bizony voltak bizonyos zavarok, nem is akarom tagadni. De mivel az

expedíció olyan híres lett, egészen eltúlozták a dolgot. Kívülálló emberek sajá-tos okok miatt elferdítették a történteket. Itt, könyvemben nem fogok semtúlozni, sem ferdíteni, csak becsülettel elmondom a dolgokat, ahogy láttam,elmondom panasz és neheztelés nélkül. Az Everest nagyon is nagy ügy ehhez,az Everest megmászása nagyon is becses és magasztos dolog. Csak az igazatakarom mondani, s az igazság az, hogy a britek és az ázsiaiak közt felmerültnézeteltérések semmik voltak ahhoz a kötelékhez képest, amely összef űzött

bennünket. Ez a kötelék pedig a közös cél iránti közös szeretet és odaadásvolt. A világ összes hegymászóit összef űző kötelék, ami barátokká teszi őket.

Olyan nagy dolgot csinálnak a politikából, a nacionalizmusból. Nem ahegyek közt: ott az élet nagyon is valóságos, közel a halál ahhoz, hogy ilyes-mivel foglalkozzunk, az ember ott ember és ennyi az egész. De aztán kezdődik

– politika és még politika, vita és rossz érzés – és alighogy leértem az Everest-ről, körülöttem is elkezdődött. Életem első harmincnyolc évében senki semtör ődött vele, milyen nemzetiségű vagyok. Indiai, nepáli vagy akár tibeti – mitszámít az? Én serpa voltam, egyszer ű hegylakó, egy ember a hegyekből, anagy Himalája gyermeke. De most elkezdődött mindenféle huzavona. Nem

voltam többé ember, hanem dróton rángatott bábu. Nekem kellett volna első-nek elérni a csúcsot – egy yarddal, egy lábbal, egy hüvelykkel Hillary előtt.Egyeseknek indiai kellett, hogy legyek, másoknak nepáli. Az igazság nemszámít. Az Everest nem számított. Csak a politika számított. S én szégyenkez-tem.

A csúcs megmászásáról késő bb akarok beszélni. A nacionalizmusról ésa politikáról ismét csak annyit mondhatok, amit már mondtam.

Sok ember nepálinak tart, sok indiainak. Nepálban születtem, de most

Indiában élek feleségemmel, lányaimmal és anyámmal. Nekem indiai vagynepáli – mindegy. Én serpa vagyok és nepáli, de úgy gondolom, indiai is va-



gyok. Mindnyájan egyformák vagyunk, Hillary, jómagam, nepáliak, indiaiak –minden ember.

Hosszú út volt. Igen. Az Everest lábától a csúcsig. A Szolo-Khumbu-i jaklegelőtől Pandit Nehru házáig s a fogadásig a Buckingham-palotában. A

hegyi kulitól, a teherhordótól addig az emberig, aki két sor kitüntetést visel aruháján, aki repülőgépen utazik, és jövedelemadó gondjai vannak. Néha ke-mény és nehéz volt, mint minden út; de gyakrabban volt jó. Azért, mert magasút volt. Hegyi út.

Mindig, bárhová máshová is vezetett, végül csak visszakanyarodott ve-lem a hegyek közé. Mert hozzájuk tartozom. És ezt tudtam, ezt éreztem a vé-remben azon a kék májusi reggelen 1953-ban, mikor Hillaryvel másztunkfelfelé a világ tetejére. Hasonlóan a buddhisták lélekvándorlásához, az én éle-

tem is nagy körutat tett meg. Visszatértem megint az Everesthez – Csomo-lungmához –, ahonnan elindultam a jakcsorda mellől ide feltekintő fiú. álmai-val.

Csak most az álom valósággá vált.



I I

M A D Á R S E R Ö P Ü L H E T I Á T

URCSA dolog ez a serpa névvel. A világ csak hegyekkel és expedíci-ókkal kapcsolatban hallja, és sokan azt gondolják, hogy teherhordótvagy idegenvezetőt jelent ez a szó. De ez egyáltalán nem így van. A

serpa egy nép, egy törzs. Azok szerint, akik tanulmányozták, mintegy százez-ren élhetnek Kelet-Himalája magas felföldjein. Serpa keleti embert jelent. Deamit napjainkban múltunkról tudnak, mindössze annyi, hogy mongol szárma-zásúak vagyunk, és őseink sok idővel ezelőtt Tibetből vándoroltak el. A leg-több dologban sokkal inkább a tibetiekhez vagyunk hasonlók, mint a világ

bármely más népéhez. Nyelvünk hasonló (bár írásunk nincs), és hasonló aruházatunk, élelmünk és sok szokásunk is, különösen azoké, akik nemigenérintkeznek a külvilággal. Egyik legszorosabb kapcsolatunk a vallás, mert,akár a tibetiek, mi is buddhisták vagyunk. Bár már nincs serpa falu Tibetben,népünk közül sokan ragaszkodnak az Everest túloldalán levő nagy Rongbuk

kolostorhoz, és ma is sokan járnak oda és vissza a mi Tyangbocse kolosto-runkból.

Sok-sok évvel ezelőtt ezen az úton érkeztek délr ől dédapáink s teleped-tek le mostani hazánkban, Szolo Khumbuban, Északkelet-Nepálban. Mi rend-szerint Szolo Khumbut mondunk, mintha ez egy szó és egy hely lenne, de avalóságban az egyik körzet Szolo és a másik Khumbu. Az első valamivel dé-lebbre és alacsonyabban terül el, s itt a földművelés meg az életmód a nepáli-hoz hasonló. A másik igen magasan, bezárva a nagy hegyek közé, sokkal in-

kább Tibethez hasonlít. Én is és a legtöbb hegymászó serpa ebből az északitartományból, Khumbuból származunk.Szolo Khumbun keresztülfolyik a Dudh Koszi, ami azt jelenti, hogy

Tej-folyó, sok mellékágban ömlik lefelé az Everest körüli magas havasokból. – Ezeknek mély völgyein és szurdokjain vezet le az egyetlen út délre. Mégnapjainkban is ez az egyetlen járható út Nepálba. Végig meredek ösvényekenés a szorosokat átívelő függőhidakon vezet át. Télidő ben vagy a nagy nyárimonszun-esők alatt rettenetes nehéz út, sőt még a jó időszakban, ősszel és

tavasszal is majdnem két hétig tart az út oda vagy vissza Kathmanduba, Nepálfővárosába. Kathmandu maga is eléggé el van zárva a világtól, s képzelhetjük,

F



hogy Szolo Khumbu mennyire elmaradott és primitív.A legutóbbi néhány évben Nepál kezdett kinyílni a külvilág számára, s

nagy er őfeszítéseket tett, hogy modernizálódjon. Jelenleg csak két szélsőségesúton-módon lehet Indiából Kathmanduba jutni: az ember vagy gyalog megy,vagy repül. De már épül az út, átvágva az előhegyeket, amik eddig elzárták, s

a közeljövő ben autóval lehet majd közlekedni rajta. Tervek is vannak egynagy duzzasztógát építésére a Koszi folyó déli szakaszán, ami bár maga Indiá-

ban van, de sokat segít majd a nepáli földművelésnek. Mint a világ többi ré-sze, Nepál is kezd változni. De Szolo Khumbu ettől még messze van, s azthiszem, sok év eltelik még, mire az emberek gumiabroncsokon fognak ideutazni.

Szülőhazánk rideg és köves; idő járása zord; de mégis van földművelé-sünk és állattenyésztésünk. A búza nyolc-és tízezer lábnyi magasan megterem

(ez leginkább Szolóban), az árpa és a krumpli tizennégyezer láb magasságig.A krumpli a f őtáplálékunk, minden étkezésünk alapja, akárcsak a rizs az india-iaknak vagy a kínaiaknak. Sok föld közös művelésű, sok pedig egyéni gazda-ság. Sok családnak különböző területeken vannak birtokai, s különböző vidé-kek felé kelnek útra a magas felföldr ől vetésre vagy aratásra. A pásztor is so-kat vándorol, nyáját követve – birkából, kecskéből és jakból áll a nyáj. Legel-terjedtebb a jak. Ettől kapjuk a ruhához a gyapjút, a lábbelihez a bőrt, a f űtés-hez a trágyát, élelemnek tejet, vajat, sajtot. Néha meg is esszük – bár ezt nemkellett volna mondanom, mert a szigorúbb buddhisták felháborodnak majdezen. A serpáknak – mint minden magas-himalájai népnek – a jak a létalapja.Tőle az ember szinte mindent megkaphat, ami táplálja, és ami melegen tartja.

Szolo Khumbu elég élelmet termel, hogy nem kell sokat külföldr ől hoz-ni, de mégis itt megy át a kereskedelmi forgalom az erdős szorosokon délre ésa magas hegyi utakon északra. A legnagyobb út ezek közül a Nangpa La, ezátszeli a Himalája gerincét tizenkilencezer láb magasan, jó néhány mérföldreaz Everesttől nyugatra, s egyike a történelem legnevezetesebb kereskedelmiútjainak. Még napjainkban is, mint említettem, karavánok haladnak föl és le,

ahogy mindig tették. Tibetbe ruha, f űszer s apróbb kéziipari javak mennekIndiából és Nepálból, onnan pedig só és gyapjú érkezik, néha pedig jakokegész csordaszámra. Szolo Khumbu népe az átmenő kereskedőktől vásároljameg az apró szükségleteit. De készleteik és raktáraik a maguk számára nin-csenek.

Városok sincsenek Szolo Khumbuban, nagyváros meg éppenséggelnincs. Khumbuban a legnagyobb falu Namcse Bazar, ami most híres a leg-újabb Everest-expedíció miatt, s körül a völgyekben más falvak is vannak:

Khumdzsung, Pangbocse, Damdang, Sakszum, Simbung és Thamej. Házaisziklából épültek, rendszerint fazsindellyel a tetőkön, fából az ajtók és az ab-



lakkeretek, és természetesen nincs üveg az ablakokon. Többnyire emeletesek,az alsó rész az állatoknak és raktárnak, a felső, ahova belső lépcső vezet, acsalád számára, itt vannak a nappali és hálószobák, konyha és latrina. Mostígy van. És így volt mindig, gyermekkoromban is s akkor is, mikor még őse-ink voltak gyermekek.

Gyakran mondták, hogy én Thamej faluban születtem, de ez nem egé-szen igaz. Családom Thamejben élt, s én itt nőttem fel, de egy Tsza-csu nevű helyen születtem, a nagy Makalu hegy közelében, csak egynapi járásra azEveresttől. Tsza-csu, jelentése szerint Meleg Forrás, mondák és legendák bá-

jos helye, és anyám zarándoklatra idejött a Ghang La kolostorhoz – innen ereda mi családi vagy törzsi nevünk is. Közel ide nagy szikla áll, formája a nagyBuddha fejéhez hasonlít, s ebből, azt mondják víz fakad, ha kegyes személyérinti s imádkozik. De ha gonosz, istentelen személy teszi, a szikla csak kö-

zönséges k ő marad. A környéken különösen sok olyan növény van, aminekgyógyító hatalmat tulajdonítanak. S körös-körül számos tó. Legnagyobb közü-lük a Tszonya, neve szerint Halak Tava, s van egy másik kisebb, ez teaszínű.Azt beszélik, hogy ennek a partján Buddha sétált elmélkedéseiben elmélyedve.Mikor fel akart frissülni, megpihent, s ivott belőle, – és az ő kedvéért a tó vizecsakugyan teává lett.

Sok más történet van még Tsza-csu és Ghang La vidékér ől. Egy ezekközül, hogy az ősidőkben nagy csata volt itt, Gyalbo Vang és Gyalbo Khungserege közt.2 Az én őseim a hagyomány szerint a győztes Gyalbo Khung olda-lán harcoltak, s olyan vitézül szolgálták őt, hogy a király nekik adományoztaaz országnak ezt a darabját. Mivel a helyet Ghang Lának hívták, felvették eztsaját nevükül, s így történt, hogy ezt használják a leszármazottai azóta is.Akárhogy volt is, itt születtem; szüleim és a lámák is szerencsésnek tartottákezt a helyet. Szüleim szerint szent emberek azt mondták, hogy különlegesgondossággal tör ődjenek velem legalább három évig, mert ha akkor még élet-

ben maradok, akkor felnőve nagy ember lesz belőlem.Hogy mikor születtem, az nem olyan könnyű kérdés, mint az, hogy hol.

Szolo Khumbuban az időt a tibeti naptár szerint számítják, ebben az évekneknem számai, csak nevei vannak – mint ló-év, tigris-év, ökör-év, madár-év,kígyó-év. Összesen tizenkettő, mind állatról elnevezve, közülük hat férfi év éshat női év, s ha a ciklus véget ért, kezdődik megint elölr ől, Életem legnagyobbrészében nem tudtam a koromat, csak azt, hogy a joa (nyúl) évében születtem;de mikor jártas lettem a tibeti és a nyugati időszámításban is, vissza tudtamkövetkeztetni, s úgy találtam, hogy ennek az 1914-es évnek kellett lenni. Atizenkét éves ciklus szerint természetesen lehetne még 1902 vagy 1926 is. De

2 Gyalbo = király



remélem, nem vagyok olyan öreg, mint az első esetben, s félek, olyan fiatal se,mint a második esetben lennék. Harminckilenc tűnik a legvalószínű bb korom-nak, amikor megmásztam az Everestet. S biztos vagyok benne, hogy így isvan.

Az évszakot, hogy melyikben születtem, nem volt olyan nehéz kitalálni.

Meg lehetett határozni az idő járásból és a terményekből, s így május másodikfelében lehetett. Mindig úgy láttam, hogy jó jel ez, mert május vége egészéletemen át jelentőségteljes időnek bizonyult. Születésem ideje, hogy ezzelkezdjem. A nagy expedíciók ideje és a legjobb hegyi időszak. Május 28-ánvolt, amikor majdnem megmásztam az Everest csúcsot Lamberttel, és 29-én,egy évvel és egy nappal késő bb, elértem Hillaryvel. Mivel nekünk nincsenekigazi feljegyzéseink, hát a serpa embernek nincsen születésnapja se. De mintévfordulót, ezt a napot meg fogom ünnepelni életem hátralevő napjaiban.

Anyám neve Kinzom. Apám neve Ghang La Mingma volt. De, mintemlítettem, a gyermek rendszerint nem kapja meg a családi nevet. Szüleimnektizenhárom gyermekük volt – hét fiú és hat lány –, én voltam a tizenegyedik;de Szolo Khumbuban az élet kemény volt, a halál mindig közel, s mindannyi-unk közül csak én és három nővérem vagyunk még életben. Kettő közülükférjével és családjával most Darjeelingben él, a harmadik, a legfiatalabb, SzoloKhumbuban. Se apám, se anyám soha nem járt igazi külföldön. A leghosszabbútjuk Kathmanduba és a tibeti Rongbukba vezetett, ahol anyám bátyja valami-kor f őláma volt. Apám 1949-ben halt meg. De anyám, aki már nagyon öreg,1955-ig Thamejben élt, s én az 1952-es és 1953-as Everest-expedíciók idején

boldog voltam, hogy annyi év után ismét viszontláthatom. Nos, ismét kell mondanom valamit a nevemr ől. Mikor születtem, nem

voltam Tenzing. Szüleim a Namgyal Vangdi nevet adták nekem. De egy napátvittek a rongbuki nagy lámához, aki szent könyveit tanulmányozva aztmondta, hogy én egy nagyon gazdag ember újbóli megtestesülése vagyok; ezaz ember nemrégiben halt meg Szolo Khumbuban, s ezért a nevemet meg kellváltoztatni. A név, amit ajánlott: Tenzing Norgay – Norkay vagy Norkey,

ahogy ezt gyakran írták – és az ok az volt, hogy hasonlóan a tsza-csui lámá-hoz, nagy jövőt jósolt nekem. Norgay, mint már mondtam, hatalmasat, szeren-csést jelent. Tenzing pedig azt jelenti: „a vallás támasza”, s ez sok lámánakvolt már a neve s ennek a bizonyos lámának is. Akárhogy is, „Hatalmas-Szerencsés-Hitbuzgó” teljes és tökéletes névnek hangzott, amivel meg lehet azéletet járni. Szüleim így hát megcsinálták a névcserét, és reménykedtek a leg-

jobbakban.Késő bb, mikor kicsit idősebb lettem, elhatározták, hogy én is láma le-

szek. Elküldtek a kolostorba, fejemet leborotválták, és felöltöttem az újoncokcsuháját. De alig voltam ott egy ideig, az egyik láma (mert hát nem mind ok-



vetlenül szentek) megharagudott rám, s egy léccel verte kopasz fejemet, mireén hazaszöktem, s azt mondtam, nem megyek többé vissza. Szüleim mindignyájasak és szeretők voltak hozzám, nem kényszerítettek vissza, de máig setudom, mi történt volna, ha ezt teszik. Akkor talán ma láma lennék; nem tu-dom. Néha, ha elmesélem ezt a történetet, barátaim azt mondják: „így hát ez a

kupánvágás okozta, hogy bolondulsz a hegyekért.”Szolo Khumbuban mindössze néhány láma tud olvasni és írni – nem

serpául persze, mert ennek nincs írott nyelve, hanem a klasszikus tibeti nyel-ven, ami az északi buddhizmus nyelve. S mikor én elmenekültem a kolostor-

ból, elvesztettem egyetlen lehetőségemet az iskolázottságra. Napjainkban márvan egy kicsiny világi iskola Namcse Bazárban – nem sok ez az egy, de még-iscsak iskola –, de fiatal koromban egyáltalán nem volt, úgyhogy én játszottamvagy dolgoztam, mint a többi korombeli fiú. Természetesen sok minden tör-

tént ez idő ben, amit már elfelejtettem, de néhány dologra jól emlékszem. Azegyik egy körlovaglás egyik idősebb bátyám hátán, aki már rég meghalt. Amásik, az állatok télen, mikor leözönlöttek a házunk alsó épületébe: gőzölög-tek és bűzlöttek, ahogy beértek a hidegr ől. S még valami megmaradt az emlé-kezetemben: a család majdnem így tódult be a felső emeletre: összezsúfoltan,fér őhelye nem volt mindenkinek, zajjal, bűzzel, a f őzés füstjével, de boldoganés elégedetten, hiszen mi nem is tudtuk, hogy másfajta élet is lehetséges.

Sok serpa apa rideg és kemény volt a gyermekeihez. Az én apám nem. Nagyon szerettem, segítettem neki s ügyködtem minden dolgában, ha nemkérte is. S gyakran ültem volt kedvenc idősebb nővérem mellett, mikor a jako-kat fejte, hogy a friss, meleg tejből inni adjon.

Ez a nővérem, Lahmu Kipa, valóságos második anyám volt. Késő bbané la, apáca lett, a Tyangbocse kolostorban hét évig, s én, visszaemlékezve,milyen jó volt hozzám kicsi koromban, gyakran vittem neki külön élelmet. Akolostorban összetalálkozott egy szerzetessel, Nvang La lámával, s végülmindketten elhagyták a kolostort s összeházasodtak. A mi vallásunk nem tartja

becstelenségnek, ha egy szerzetes vagy apáca házasodik, csak nem maradhat-

nak meg a kolostorban; s azóta sógorom csak úgynevezett „családi láma” volt.Ő és Lahmu Kipa sok évig Szolo Khumbuban éltek. Késő bb, az 1953-as ex-

pedíció után visszajöttek velem Darjeelingbe, most is ott élnek gyermekeikkel.Fia, Gombu velem jött az Everestre abban az évben, és kétszer megmászta aDéli Nyerget; bár még csak húszéves, bizonnyal egyike a legjobb fiatal serpahegymászóknak.

De én olyan időkr ől beszélek egyelőre, amikor Gombu még meg semszületett, s én az Everestnek még a nevét sem hallottam. Mint gyermek sok-

szor láttam természetesen, az ég felé emelkedve északon, a közeli hegyekcsúcsa fölé terpeszkedve. De ekkor nem Everest volt. Csomolungma volt.



Csomolungma rendszerint ezt jelenti: „A világ isteni anyja”. Néha: „a szélisteni anyja”. De mikor Szolo Khumbuban gyermek voltam, egyiket sem je-lentette. Ekkor ezt jelentette: „a hegy, ami olyan magas, hogy egy madár semröpülheti át”. Ez az, amit minden serpa anya okvetlenül elmond a gyermeké-nek – az én anyám is elmondta nekem –, s ez az a név, ami legjobban illik az

én szeretett hegyemhez.Eleinte kicsinek láttam a világot, mint minden gyermek. Volt apám és

anyám, bátyáim, nővéreim, házunk, falunk, földek, pásztorok és jakok. Észak-ra voltak a nagy hegyek, keletre és nyugatra egyéb hegyek, délre a Dudh Ko-szi tűnt el az erdő be; és hogy ezek mögött mi lehet, arról nem tudtam. Ahogyidősebb lettem, természetesen hullottam itt-ott valami keveset a külvilágról.Az első Tibet volt és szent városa, Lhasza, amir ől szüleim is, a lámák is sok-szor beszéltek. Mint jó buddhistához illő, apám és anyám igen szerettek volna

elzarándokolni Lhaszába: de túl hosszú és igen drága utazás lett volna, nem ismentek el soha.Mint felnőtt ember meg tudtam állapítani, hogy sok tekintetben külön-

bözők a népemtől. S azt gondolom, hogy a különbség már gyermekkorombankezdődött. Emlékszem, igen félénk s többnyire magammal elfoglalt fiú vol-tam, s míg a többiek egymást kergették, sárral, k ővel játszadoztak, én egyedülszerettem maradni, távoli tájakról és nagy napokról álmodozva. Arról ábrán-doztam, hogy levelet írok Lhaszába, valami nevezetes embernek, aki aztáneljön értem. Vagy, hogy majd egy hadsereget vezetek ott. Néha megnevettet-tem az apámat, mikor lovat kértem tőle, hogy útra kelhessek. Mint gyermek,fiú vagy férfi, mindig utazni akartam, járni-kelni és látni, mindennek a végére

járni; s azt gondolom, ezek voltak a legf ő bb indítékai mindannak, ami velemaz életben történt.

Mikor Lhaszáról ábrándoztam, még nagyon fiatal voltam. Késő bb máshelyekr ől is hallottam, és gondolkoztam. Évek óta mentek serpák SzoloKhumbuból az erdőkön és hegyeken át Darjeelingbe teaültetvényekre, vagymint teherhordók, riksakulik dolgozni, s ha hazatértek, meséltek err ől. Ekkori-

ban néhány igen érdekes dolog történt. Egy dr. Kellas nevű angol, híres kutatóés hegymászó, Darjeelingben serpákat szerződtetett, hogy a hegyek közé men-

jen velük; kicsivel késő bb Bruce tábornok, az indiai hadseregből is bevontnéhányat az expedíciójába, és késő bb ez lett a darjeelingi serpák f őfoglalkozá-sa – teherhordóként és kisegítőként dolgozni a magas Himaláján. Bár én mégezt nemigen tudtam, ez idő ben szereztek a mi embereink megbecsülést ma-guknak, mint a legjobb hegyi vezetők, s ezt a büszke címet azóta is megőriz-tük.

1921-ben, 1922-ben és 1924-ben indult az első három nevezetesEverest-expedíció, sok serpa vett benne részt, Darjeelingből, Szolo



Khumbuból egyaránt. Ezek a Csi-lina-nga-ról szóló mindenféle történe-tekkel tértek vissza – ezt a nevet adtuk a messze vidékr ől való embe-reknek s azoknak, akik majdnem az égig másztak fel; legtöbbjük er ősnagy csizmákat s külön öltözéket hordóit, amilyet azelőtt sohasem lát-tunk. Ezek annyira elbűvöltek, hogy egy napon pénzt adtam azért, hogycsizmát hordhassak, de olyan nagyok és nehezek voltak nekem, hogyegyáltalán nem tudtam bennük járni. Everest, Everest – valamennyienaz Everestr ől beszéltek. Ez volt az első alkalom, hogy hallottam róla.Kérdeztem, mi az az Everest? – Ugyanaz, mint Csomolungma – vála-szolták –, csak mi a másik oldalán voltunk, Tibetben. És a Csi-lina-ngaszerint a világ legmagasabb hegye.

Az 1922-es expedícióban hét serpa pusztult el a lavinától, ami nagy bá-

natot és gyászt hozott népünkre. De 1924-ben többen mentek a hegyekre, mintvalaha. Ez volt az az év, amikor Mallory és Irvine hegymászók eltűntek közela tetőhöz, s mikor a Szolo-Khumbu-i serpák hazatértek, akkor hallottam tőlüka nevüket, amit sohse fogok elfelejteni. Huszonkilenc évvel késő bb, mikorHillaryvel megálltunk a csúcson, szétnéztünk, hátha volna valami jele annak,hogy haláluk előtt elértek idáig. De nem találtunk semmit.

Családomból senki sem vett részt ezeken a korai expedíciókon. Én min-dent megtettem volna, hogy mehessek, de túl fiatal voltam, Ekkor egy darabignem volt expedíció, s az élet úgy ment tovább Szolo Khumbuban, mint addig.Már elég er ős lettem, hogy apámmal és nagyobb testvéreimmel dolgozhassak,s valami munka mindig volt. Krumplit termeltünk, árpát is és egy kis campát,ami a tengeri egyik fajtája, gondoztuk a juhokat és a jakokat, tőlük kaptuk atejet, vajat meg a ruhához való gyapjút. Csupán sót és néha szárított húst kel-lett behozni Tibetből. Az állatok leölése nem szokás a nepáliaknál, akik f őkénthinduk, s a legtöbb buddhista is tartja ezt a tilalmat, úgyhogy mi nem vágtukle a saját jakjainkat. Amit gyakran megtettünk mégis, az volt, hogy vért eresz-tettünk a nyak-üteréből, anélkül hogy megöltük volna vele, aztán megalvasz-

tottuk a vért, s elkevertük más étellel, Úgy találtuk, hogy ez nagyon er ősít –akárcsak a vérátömlesztés, amit manapság is csinálnak beteg emberekkel akórházban. Emlékszem, hogy ezt leginkább ősszel tettük s nemcsak saját ér-dekünkben, mert az idő hidegebbre fordult, hanem a jakok érdekében is. Jólteleették magukat a nyáron, túl izgékonyak lettek, elkezdtek ugrálni s rohan-gálni, de a vérük megcsapolása után nyugodtan maradtak otthon.

Családom eleinte igen szegény volt. De azt mondják, szerencsegyereklettem, mert születésem után minden jobban ment. Születésem évében száz

fiatal jak is született, s késő bb előfordult, hogy időnként három-négyszáz ja-kunk is volt. Ahogy már mondtam, házunk kicsi és zsúfolt volt. Csak a leg-



egyszer ű bb ételeket ettük, de ezekből mindig sokat – nem emlékszem, hogyvalaha is éhes lettem volna –, s a jakok gyapjából-bőréből készült ruhák mele-gítettek az egész hosszú télen keresztül. Egyébként a jakot csak akkor nyúztukmeg, ha magától elpusztult. Kelet más, meleg éghajlat alatt élő népétől külön-

bözve, mi Szolo Khumbuban lábbelit hordtunk, legtöbbnyire nemez, vagy

bőrcsizmát, olyan fajtát, amilyet Tibetben is viselnek. Egész életemben nehe-zemre esett mezítláb járni. S bár a nepáliaknak meg az indiaiaknak ez könnyenmegy, nekem mindmáig olyan gyötrelem, mintha egy nyugati ember járnacipő nélkül göröngyös talajon.

Fiú koromban legjobban szerettem kimenni a jakokkal, s szabadon ésegyedül vándorolni végig a hegyvonulatokon. Télen az ember nem juthat na-gyon magasra, mert kemény hideg van és a hó is mély; de a többi évszakbanremek f ű nő – évekkel késő bb éppen ilyet láttam Svájcban –, amit aztán leka-

szálunk s télen feletetünk. Namcse Bazár tízezer láb magasan lehet, Thamejmintegy tizenkét ezren, de én a jakokat legeltetve fel-feljutottam még tizen-nyolcezer láb magasságra is. Ez az a magasság, ahol a f ű megnő még, közvet-len mellette már a gleccserek és a nagy hegyfalak vannak.

Ezekben a magasságokban van a jeti otthona. A jetir ől mi azt gondol- juk, hogy havasi majomember. Már akkor hallottam a jetir ől, amikor még csakcsöpp gyermek voltam, Szolo Khumbuban sok történet keringett róluk; s mie-lőtt születtem, apám eggyel szemtől szembe találkozott. Én magam egyet semláttam, és nem fordult elő harmincéves koromon túlig, hogy egynek is láttamvolna a nyomát. De mint fiú, fenn a gleccsereken és hegyvonulatokon néhavalami különös állathulladékra bukkantam, patkányok meg férgek maradvá-nyaival, és meg vagyok róla győződve, hogy ez csak a jeti ürüléke lehetett.

Kissé féltem a jetitől persze, de nem féltem annyira, mint amennyire kí-váncsi voltam rá. S ez volt az a korszak, úgy érzem, a nagy hallgatag hegyekközt, amelyik felemelt engem. A lámák sok történetet meséltek a havasok

borzalmairól – istenekr ől, ördögökr ől meg a jetinél is borzalmasabb szörnye-tegekr ől, akik őrzik a magas hegyeket, s elragadnak minden embert, akit erre

visz az útja. De én tudtam, hogy emberek – köztük az én népemből is – meg-másztak a magasságot, egész a Csomolungma másik oldaláig, és bár néhánymeghalt, a legtöbb visszatért. Én arra vágytam, hogy lássak valamit, hogyfelfedezzek valamit magamnak. Ez volt az álmom mindig, amilyen messzirecsak vissza tudok nyúlni az emlékeimbe. Körülöttem ott álltak a nagy hegyek

– Makalu, Lhotsze, Nuptsze, Ama Dablam, Gauriszankar, Cso Oju, és százmás. S mindezek fölött a Csomolungma-Everest. „Madár sem repülheti át” –így mondta a legenda. De mit meg nem tud egy ember tenni? Egy álmodozó

ember…A világ olyan nagy, Szolo Khumbu olyan kicsi. Ahogy nagyobbra nőt-



tem, tudtam már, hogy el kell hagynom. De mikor először elhagytam, nem ahegyekért történt, nem is Darjeelingért, hanem Kathmanduért, Nepál f őváros-áért. Csak tizenhárom éves voltam akkor, s nem mehettem nyíltan; így hátelszöktem, bár nagyon bántott a lelkiismeret. Lahmu Kipa nővérem mesélte,hogy szüleimnek mindig én voltam a kedvenc gyermeke. Én is nagyon szeret-

tem őket, s nem akartam bánatot okozni nekik. De az elvágyás er ős volt, na-gyon er ős. Kathmanduba a Makalun vezető kerülő úton mentem, előszöregyedül, majd néhány más utassal, akiktől enni kaptam az úton; s kevésseltartott tovább két hétnél, míg megérkeztem. Ez volt az első város, amit láttam,minden olyan különösnek és zavarosnak tűnt – különösen, mert én buddhistanépből való voltam, Kathmanduban pedig hinduk laknak. Nemsokára találtamegy buddhista kolostort, ahol vendégszeretők voltak az idegenhez, s itt álla-

podtam meg.

Két héten át keresztül-kasul jártam a várost, láttam a sokadalmat, a ba-zárokat, a nagy áruházakat, templomokat s csupa olyat, amit sohasem láttamezelőtt. A nepáliaknak parádés hadseregük van, f őként a híres gurkhákból áll,akik Közép- és Nyugat-Nepálból valók. Nagyon szerettem meneteléseiket

bámulni, a zenekarukat hallgatni. Izgatottan figyeltem az embereket is, akikhindu arcúak s nem mongolok, külsejüket, ruházatukat. Minden, amit tettek,annyira különbözött az eddig ismertektől. De kíváncsiságom mellett honvá-gyam is volt, s mikor összetalálkoztam más Szolo Khumbu-iakkal, akik haza-készültek, én is velük mentem. Ezúttal sokkal rövidebb utat választottunk,hasonló úton mentünk évekkel késő bb svájciakkal és angolokkal az Everestre.Amikor megérkeztem Thamejbe, ahonnan hat hét előtt mentem el, szüleimannyira örültek a viszontlátásnak, hogy szívükre szorítottak.

De aztán, mikor az ölelés véget ért, mégiscsak elvertek.Ezután öt évig otthon maradtam. Nem volt időközben Everest-expe-

díció, különben a kísértés, hogy elmenjek, túl nagy lett volna. De mégis tud-tam, hogy nem maradhatok örökre Szolo Khumbuban – hogy nem tudokföldművessé vagy pásztorrá lenni –, s 1932-ben, tizennyolc éves koromban

elmentem megint. Akkor nem Kathmanduba, hanem Darjeelingbe, s bár úgylátszott, hogy hátat fordítok Csomolungmának, éreztem, hogy igazából mégisfeléje megyek. Ez idő ben határozták el, hogy 1933-ban újabb expedíció indul,s én el voltam rá szánva, hogy vele megyek, ha egyáltalán lehetséges.

Ismét úgy távoztam, hogy nem is beszéltem a szüleimmel. S ez szomorúvolt, mert ők kedvesek voltak hozzám, és én is szerettem őket. Egyszer ű, jám-

bor emberek voltak, különösen anyám, aki egész életét úgy élte le, hogy sosemhordott jó ruhát, nem evett jó ételt, ehelyett inkább adott, valahányszor csak

tehette, a kolostorok lámáinak és apácáinak. Akkor is és örökké hű anya volt,nekem ama la. Tudom, hogy ájtatossága, hűsége, áldásai és imái sokat segítet-



tek abban, hogy vittem valamire.



I I I

E G Y Ú J V I L Á G

ÁROM életem volt. Az első a gyermeké Szolo Khumbuban. A másikhúsz évig tartott, ekkor voltam teherhordó, hegyi vezető, s többnyireDarjeelingben éltem. A harmadik azon a napon kezdődött, amikor

hazaértem az Everest csúcsról. Hogy ez hová vezet majd, nem tudom.1932 végén, tizennyolc éves koromban kezdődött a második életem.Tizenketten hagytuk el az otthont együtt – lányok, fiúk vegyesen –, s

egy hónapig tervezgettünk, titkos találkozókat tartottunk, élelmet és felszere-lést gyű jtögettünk. Mégis, mindössze egy pokrócot tudtam magamnak otthon-ról szerezni. Pénzem nem volt, de a többieknek sem. Valójában ez volt az okaannak, hogy közülünk sokan elmentek – pénzt keresni. És világot látni.

Társaim egyike, Dava Thondup, ki azóta már híres serpa, idősebb voltnálam, de még nem járt Darjeelingben. Mégis sokat tudott mindenr ől, beszéltaz új expedícióról, arról, hogy hamarosan indul az Everestre, – és hogy mimajd alkalmazást kapunk náluk. Annyira izgalomba hozott, hogy rohanni sze-rettem volna az egész úton. De hát Kelet-Nepál vad vidékein nemigen lehet

rohanni. Az ember mászik, fel s le, kerülve, kerülgetve meredek átjárókat,átvágva bozótos dzsungeleken, rohanó folyókon s olyan ösvényeken, amiketnem is igen lát. Az út legnagyobb részében összetartottunk, de mikor elértük

Nepál és India határát, akkorra már összevesztünk, s a többiek elmentek nél-külem, magukkal vive minden élelmet. Mégis szerencsés voltam. A közelivárosban – Szimanában – egy jótét lélekkel akadtam össze, Ringa Lámával, ső befogadott a házába. Ekkor még csak serpául tudtam, nepáli nyelven nem,de megint csak szerencsém volt: Ringa Láma tudott valamennyire serpául.

Családja megkedvelt, jók voltak hozzám, etettek, megajándékoztak egy újnepáli öltözettel; viszonzásul dolgoztam a ház körül, s a vadonból tüzelőfátszereztem nekik. De mégis árva voltam, magamban igen szomorú, távol azenyéimtől, s megesett, hogy a vadonban egyedül maradva leültem egy fa aláés sírtam. Máris megtanultam, hogy álom és valóság nem egészen ugyanaz akét dolog.

Mikor már egy ideig Szimanában voltam, mondtam Ringa Lámának,hogy mennyire vágyok Darjeelingbe jutni, s legnagyobb örömömre azt mond-

ta: „Rendben van, üzleti ügyben magam is odakészülök, s magammal viszlek.”Az utat autóval tettük meg, s én életemben először láttam ilyet. S mikor meg-

H



érkeztünk Darjeelingbe, ott volt még csak elmondhatatlanul sok, amit mégnem láttam! Nem volt olyan nagy, mint Kathmandu, de sokkal civilizáltabb,tele modern találmányokkal, üzemekkel, vasúttal. És itt sok csilina-nga volt –többnyire angol –, ekkor láttam először európait.

Eleinte nem Darjeelingben laktam, hanem egy közeli Alubari nevű fa-

luban, a neve olyasmit jelent, hogy a ,,krumpli hazája”. Ringa Láma vitt odaengem, és úgy intézte, hogy egy Puri nevű rokonánál lakhattam, akinek tizenöttehene volt. Az lett a dolgom, hogy ezekre vigyázzak, s általában mindeneslegyek a ház körül. Itt kezdtem el nepáliul tanulni, mert ez a nyelv nagyonhasználatos Darjeelingben, s tanultam a jalmot is, ami a vidék egy másiknyelvjárása. Legjobb tanítóm egy Manbahadur Tamang nevű ember volt, ve-lem dolgozott, együtt vágtunk füvet a teheneknek, s nagyon hálás voltam neki.öreg barátok vagyunk máig is Tamanggal, legutóbb a házamon k őművesként

dolgozott. Elbeszélgettünk azokról a régi időkr ől, emlékezvén erre meg arra;különösen az jut eszünkbe sokszor, hogy egyszer tilos területen gyű jtögettünktűzifát, amikor rajtunk ütött az erdőőr, fához kötözött s jól elvert bennünket.

Míg Purinál dolgoztam, néha Darjeelingbe küldtek, hogy eladjam a tejet. Ezek voltak a nagy napok, itt igen szerettem lenni. A város meredekdomboldalon épült, északra néz, s vagy ötven mérföldnyire, túl Szikkim mélyvölgyén már a Himalája keleti f ő láncolata kezdődik, Kangcsenjungával(Kangcsendzöngával) a középpontjában. Gyakran szoktam rá felnézni, ahogyhatalmasan és fehéren mered az ég felé, s jó érzést okozott ez a látvány, merttudtam, hogy ha ebben a különös új világban vagyok is, nem vagyok túl mesz-sze otthonomtól meg a hegyektől, amiket legjobban szeretek. De különben is:itt volt Darjeeling maga, s ez nagyszer ű hely egy vidéki fiatalember számára.A legnagyobb domb aljában volt a város régi negyede bazárokkal, templo-mokkal, nagy forgalmú, szűk utcákkal, ami némileg Kathmandura emlékezte-tett. De magasabban, a külföldi negyedben minden más volt és ismeretlen. Ittvoltak az angolok és a gazdag indiaiak házai; csillogó boltok, teaházak és mo-zik; a kormányzói palota, a maharadzsa palotája s egy hotel, akár egy valósá-

gos kastély. Azt hiszem, sokkal kevesebb figyelmet szenteltem a tejeskanná-imnak, mint ezeknek a csodáknak, amik körülvettek.

De valami még izgalmasabb dolog is készülő ben volt: az 1933-as Eve-rest-expedíció szervezése. Az év elején megérkeztek az angol hegymászók, saz expedíciós előkészületek miatt lassan az egész város izgalomba jött. HughRuttledge úr, az expedíció vezető je az ültetvényesek klubja verandáján ült, s adarjeelingi serpák legnagyobb része itt kereste fel, munkára ajánlkozva. Nos,mit tör ődtem én ezután a tejjel. Egy járt csak a fejemben: nekem is menni kell.

El kell, hogy vigyenek. Először féltem egyedül menni az ültetvényesek klub- jába, s így elmentem Dava Thondup barátomhoz, akit már elő jegyzésbe vet-



tek, s megkértem, hogy szóljon az érdekemben. De ő ezúttal nemet mondott,mert túl fiatalnak talált. „Felnőtt vagyok én, s olyan er ős, mint bárki” – mond-tam neki. De ő meg egy másik serpa csak megmaradtak véleményüknél:„Nem, túl fiatal vagy.” Semmit sem tettek értem, s életemben nem voltam mégennél dühösebb.

Ekkor megpróbáltam a dolgot magam, de minden rosszul ment. Mikorelőször jöttem Darjeelingbe, hosszú befont hajat hordtam, mint mindenkiSzolo Khumbuban, de az emberek kinevettek, s azt mondták lány vagyok,úgyhogy levágtam rövidre. A Ringa Lámától kapott nepáli öltözetet hordtam.Ez rendjén volt Darjeelingben, de rossz az expedíciónál, mert azt gondolták,hogy nepáli vagyok, ők pedig csak serpát kerestek; nekem pedig nem voltsemmi papírom vagy bizonyítványon előző expedícióktól, ami segített volna.Azt hiszem, minden fiatalemberrel így van, amikor először néz munka után.

Azt kérdik: „Csináltad ezt már ezelőtt is?” Az ember azt mondja: „Nem.” Erreők: „Mi csak gyakorlott embereket akarunk.” S akkor továbbmehetsz azontűnődve, hogy soha életedben nem fogsz munkát kapni, mert eddig nem dol-goztál.

Egyszóval nem vittek magukkal 1933-ban. Mikor az expedíció kivonultDarjeelingből, én ott álltam, s nagyon szerencsétlennek éreztem magam.

Néhány hónapon át őriztem még Puri teheneit, és árultam tejét. Vásárló-im egyike egy Ang nevű fiatal serpa nő volt, Darjeelingben született, és ittdolgozott mint ajah, szóval házi cseléd. Vele sosem beszéltem serpául, csaknepáliul, úgyhogy ő nem is tudta, hogy serpa vagyok; ha vásárolt, mindig vi-tatkozni szoktunk. „Ha tőled veszek, nekem külön mércével mérjél” – mondta.Azt feleltem neki, hogy nem tehetem. „Zsugori szűkmarkú” – nyelvelt. – „Te

pedig nehéz alkudozó vagy” – válaszoltam. Nem lenne valami érdekes törté-net, és már régen nem is emlékeznék rá, – de hát ez az Ang Lahmu most az énmásodik feleségem.

Mikor már jó egy éve voltam Darjeelingben, Szolo Khumbuból jövő emberektől hallottam, hogy szüleim azt hiszik, halott vagyok. Elhatároztam,

hogy haza kell mennem, látni őket; de Puri nem akarta, hogy elmenjek, aztmondta, hogy ha itt hagyom, hát a munkámra állítsak helyettest. Így bemen-tem a városba, az utcán találtam egy embert, s azzal tértem vissza. Aztángyorsan ott is hagytam, mielőtt Puri még valami ellenvetést tehetett volna.

Hogy hazaértem, meggyőződhettem, hogy az utasok igazat mondtak;szüleim a gyászszertartásokat is elvégezték értem, mintha meghaltam volna.Első látásomra sírni kezdtek, de aztán, hogy véget ért a sírás, igen boldogokvoltak, – s ezúttal elmaradt a verés. Távollétem alatt földrengés volt Szolo

Khumbuban; házunk egy része összeomlott, s az első időkben az újra felépíté-sénél segítettem. Aztán csináltam azt a munkát, amit addig, a terméssel meg a



jakokkal tör ődtem, s mikor a következő nyár elérkezett, a legelső alkalommalTibetbe mentem. Sót kellett beszerezni, mert az mindig hiányzik a mi vidé-künkön. Átmentem a nagy Namgpa Lan (tibeti nyelven La átjárót jelent), smegkerültem a Thingri Gangart, ez közel van Rongbukhoz, az Everest túlolda-lán. Útközben szerencsém volt látni a híres Rongbuk kolostort, ami sokkal

nagyobb, mint amaz Tyangbocséban, több mint ötszáz szerzetes és apáca lak- ja. Közel volt hozzá az a hely, ahol a brit Everest-expedíció a biztosító táborátfelépítette, de ebben az évben – 1934-ben – nem volt újabb próbálkozás. Más-különben az a só ugyancsak várhatott volna, míg megérkezik Szolo Khum-

buba!Miután néhány hónapot otthon töltöttem, apám megkért, hogy menjek

el ismét Tibetbe, ugyanazon okból. De most már biztosan tudtam, hogy sosemlennék boldog az itthoni életben, s hogy vissza kell térnem a másik világba.

Így ahelyett, hogy elmentem volna, újra megszöktem ősszel, és Darjeelingbeindultam. Bár apám sosem került el ide, a következő néhány évben kétszerláttam őt, mikor maga kelt át Nangpa Lan, meglátogatni az 1935-ös és az1938-as Everest-expedíciókat. De anyámat nem láttam egészen addig, míg1952-ben az első svájci expedícióval nem mentem a déli oldalra.

Darjeelingbe érve nem mentem vissza Alubari faluba a tehenekhez mega krumplihoz, hanem magában a városban ütöttem tanyát. Két olyan kerületevolt, Toong Szoong Buszti és Bhutia Buszti (buszti falut jelent), ahol sokserpa lakott, s én Toong Szoong Busztiban állapodtam meg, ez lett az ottho-nom éveken át egészen máig. Jó szerencsémre Angtharkaj házában lettemlakó, aki már nevezetes hegyi vezető volt, s máig is az egyik legmegbecsül-tebb serpának számít. És nemsokára nem voltam többé az a magányos kívülál-ló, aki azelőtt. Közelünkben lakott régi barátom, Dava Thondup (ő is ismertveterán ma már) s a környéken sok olyan, aki már megalapozta hírét az Eve-resten vagy másutt.

1934 őszén sokat beszéltek arról a német expedícióról, amelyik a nyá-ron a Nanga Parbatra indult a távoli Kasmírba. S ez nem volt vidám beszéd,

mert ott borzalmas szerencsétlenség történt. Sok serpa ment az expedícióval –első ízben mentek el hazulról olyan messze –, s hat közülük életét vesztettenégy némettel együtt egy nagy viharban, magasan a hegyek közt. Ennekeredményeként Toong Szoong Buszti több házát érte szomorúság és gyász, deegyúttal valamiféle büszkeséget is éreztünk, hogy milyen nagy tetteket vég-hezvivő fiaink születnek. Különösen Dava Thondup és Ang Csering, akik azexpedícióval voltak s túlélték, meséltek nekem egyik barátjukról, Gyaliról. Avihar legkomiszabb szakaszában Gyali messze a csúcson volt az expedíció

vezető jével, Willy Merkllel. Ő maga talán le tudott volna jutni biztonságbanaz alacsonyabban fekvő táborba. De míg küszködve ereszkedtek lejjebb,



Merkl egyre gyöngébb és kimerültebb lett, míg végül már nem tudott tovább-menni; Gyali hogysem otthagyta volna, inkább mellette maradt, s vele együtthalt meg. Bár még ekkor én nem voltam hegyi vezető, ez a történet megtaní-tott rá, hogy büszke legyek serpa mivoltomra.

Az évnek ebben a szakaszában persze amúgy sem indult expedíció,

úgyhogy én vártam. Mint Szolo Khumbuban, Darjeelingben is újra földrengés pusztított, s így én munkásként alkalmazást kaphattam a Szent Pál-iskola ká- polnájának a felépítésénél. Ezért a munkáért naponta 12 annát fizettek. Bár ezigen kevésnek látszik, akkoriban aránylag nem is volt olyan rossz munkabér,és több mint amit a legtöbb serpa tudott a szezonban keresni. Mert egy marok-nyi kereskedőt és kalmárt kivéve, közülünk legtöbb, aki idejött, igen-igenszegény volt. Toong Szoong Busztiban bádog tetejű faviskókban éltünk, rend-szerint egész családok egy-egy szobácskában. Élelmünk rizs és krumpli volt.

Keresetünk, ha egyáltalán munkához jutottunk, nagyon kevés, szerencse, hogyaz igényeink is olyan kicsik voltak.1935 elején megházasodtam. Dava Phutit vettem feleségül, akinek neve

azt jelenti: „gyermekáldással boldog asszony”, s ez késő bb igaz is lett. Ő isSzolo Khumbuban született, s annak idején néha láttam is, bár nem ismertemközelebbr ől addig, amíg Darjeelingbe nem jöttünk mindketten. Találtunk egykis szobát magunknak Toong Szoong Busztiban, s nagyon boldogok voltunk.Hanem csak rövid ideig maradhattunk együtt, mert végre, annyi reménykedésés várakozás után megkezdődött a hegymászó életem.



I V

KÉTSZER NEKIVÁGOK AZ EVERESTNEK

ZT MONDJÁK, az embernek kis dolgokkal kell kezdeni s így jutni ela nagyokig, de az én esetemben nem így volt. Első expedícióm azeveresti lett 1935-ben. Ez volt az ötödik nagy angol vállalkozás.

Az első, 1921-ben nem tett kísérletet a megmászására, csak felderítéstvégzett, és leltek is egy utat Tibeten át, a hegy északi oldalán. A serpáknak,akik ismerték az utat Darjeelingtől Szolo Khumbuba, furcsának látszott, hogyilyen nagy kerülővel kell a Csomolungmára menni. De az ok az volt, hogy azangoloknak volt belépési engedélyük Tibetbe, míg Nepálba – egészen a leg-utóbbi évekig – nem mehettek nyugatiak.

Közel a Rongbuk kolostorhoz, az Everesttől egyenesen északra az1921-es kutatók több utat tettek a gleccserek közt és a magas átjárók felé, ku-tatva a tetőkre vezető út után; s végül is eldöntötték, hogy a legjobb lesz, ha akeleti Rongbuk-gleccser felé megyünk, innét egy meredek hó- és jégmezőn

haladunk tovább, majd átkelünk a hágón, huszonkétezer láb magasan, amitÉszaki Átjárónak neveztek el. A híres hegymászó, George Leigh-Mallory,néhány társával ezzel az átjáróval próbálkozott, s bár nem voltak hosszú útrafelszerelve, biztosra vették, hogy megtalálták a hegyre vezető legjobb utat.Késő bb más utakat is kerestek, és megmásztak a közeli Lho-Lat, ami az Eve-rest délnyugati oldalára néz, majdnem Szolo Khumbunál. De Mallory nemgondolta, hogy ez az oldal kecsegtet a legjobb hegymászó úttal; ezenkívül ez

Nepálban volt, ahova nekik nem volt belépési engedélyük. S így tizenhárom

év telt el, mielőtt bárki megpróbálkozott volna ezzel az iránnyal.1922-ben jött el az első igazi hegymászó expedíció, sok angol és serparésztvevővel. Tábort ütöttek a gleccseren, egy másikat az Északi Átjárónál, smég egyet a meredek tetőgerincen. Közülük a legkitartóbb hegymászók többmint huszonhétezer láb magasig jutottak el, ami már csak kétezer lábra van acsúcstól, és sokkal magasabban, mint ameddig ember valaha eljutott. De ké-ső bb nagy lavina támadt az Északi Átjáró alatti meredek lejtőn, egy egészóceánra való hó zúdult le az egymáshoz kötött málhahordókra. Hét serpa pusz-

tult el akkor. Ez volt a legsúlyosabb katasztrófa azóta is az Everesten.Még 1924-ben is útnak indult egy angolokból és serpákból álló expedí-

A



ció, ama nevezetes, amelyiken Mallory és Andrew Irvine eltűntek, mikoregyütt nekivágtak a csúcsnak. Ekkor két tábor volt az átjáró környékén, és amagasabban levőre, huszonhatezer-nyolcszáz lábnyira három serpa, LhakpaCsedi, Norbu Jisaj és Szemcsumbi szállították fel a felszerelést. Innen még,Mallory és Irvine eltűnése előtt, E. F. Norton ezredes és dr. T. H. Somervell

nagyszer ű próbálkozást hajtottak végre, s ez alkalommal Norton több minthuszonnyolcezer láb magasra ért fel. Ez is maradt a magassági világrekordmindaddig, amíg Raymond Lambert és én egy kicsivel magasabbra nem ér-tünk a hegy túlsó oldalán, 1952-ben, az első svájci expedíció idején.

Negyedik kísérlet nem volt az Everesten egészen 1933-ig, s ez az, ame-lyiken annyira szerettem volna részt venni – sikertelenül. Az eredmény ugyan-az volt, mint 1924-ben, de nem történt haláleset, és két hegymászó csoport –Wyn Harris és L. R. Wager együtt és Frank Smythe Eric Shiptonnal kicsit

alattuk maradva – körülbelül elérték azt a helyet, ameddig Norton jutott. Alegmagasabban levő tábort, a hatodik támaszpontot ezúttal is a serpák állítot-ták fel, s a csúcskülönítmény tagjai ezúttal Angtharkaj, Pazang, Rinzing, Ollo,Dava, Csering és Kipa voltak. „Tigrisek”, ahogy az angolok elnevezték őket.Ez a cím 1938-ig nem volt hivatalos, csak azóta ítélték meg a Tigris Érdem-rendet azoknak a vezetőknek, akik legmagasabbra jutottak. De már a húszasévekben s a harmincas évek elején használták anevet, s embereink büszkén viselték.

Ekkor következett 1935 és az én első sike-rem.

Az év elejétől kezdve már sokat beszéltekegy másik expedícióról; de az engedély megszer-zése, hogy újra Tibeten menjenek át, nehezen ha-ladt. Késő volt, mire Eric Shipton – ő volt a vezető

– megérkezett Darjeelingbe. Emiatt úgy határoz-tak, hogy ne legyen igazi csúcskísérlet, hanemcsak felderítés, mint 1921-ben. A monszun egész júniusban fúj délr ől –

mondották –, s biztosan épp akkor jön meg, mikor mi még mászunk, ez pedigszinte biztos halál a magas hegyeken a viharok és lavinák miatt. A felderítésazonban nem lesz kárba veszett idő, mert a következő évre esetleg jobb utatfognak találni, mint amit eddig mindig használtak az emberek az Északi Átjá-rón át.

Ahogy 1933-ban történt, ismét majdnem kimaradtam. Az expedíciószirdarja – vagyis a málhahordók felügyelő je – Karma Paul, egy darjeelingiüzletember volt, aki nem ismert engem; s én nem tudtam igazolni előző szol-

gálatokat. Shipton úr és W. J. Kydd, aki ekkor a Himalayan Club titkára volt,kikérdezték a serpákat, de csak olyanokat válogattak ki, akik már azelőtt is



másztak hegyet, vagy Karma Paul ajánlotta őket; s nekem nem volt szeren-csém. Késő bb közölték, hogy szükségük van még két emberre. Több minthúsz jelentkező akadt, és én is becsúsztam a sorba; új khaki öltözetet hordtam,rövidnadrággal, s reméltem, hogy külsőm hivatásosnak látszik majd ettől.Shipton és Kydd urak vizsgáztatták a jelentkezőket, egyiket a másik után, s

mikor az én csoportom következett, tőlem megint bizonyítványt kéltek. Ezkétségbe ejtett, megpróbáltam érvelni és magyarázni. De ez idő ben még csakhúszéves voltam, nem tudtam sem angolul, sem hindosztánul, s minden, amittehettem, egy kézmozdulat volt, hogy nincs. A két úr egymás közt beszéltvalamit, majd azt mondták, álljak ki a sorból; azt gondoltam, számomra ezzel

be is fejeződött. De mikor készültem elmenni, visszahívtak, és a két kiválasz-tott ember én lettem egy másik fiatal serpával, Ang Cseringgel, aki késő bb a

Nanga Parbaton elpusztult.3

Az idősebbek közül sokan bosszankodtak, mert engem újonc létemre bevettek. De én olyan boldog voltam, hogy azt sem bántam volna, ha el-vernek. A fizetség az expedíción napi tizenkét anna volt, ami a hóhatáron túlnapi egy rúpiára emelkedett; így, ha minden jól megy, annyi pénzt kereshetek,mint soha azelőtt. Ámbár nem a pénz volt nekem a fontos, hanem az, hogyvégül is hegyi ember lettem s megyek a Csomolungmára. 1953-ban, mikorLondonban találkoztam Eric Shiptonnal egy fogadáson, emlékeztettem rá,hogy ő volt az, aki tizennyolc évvel azelőtt az első alkalmat adta nekem.

Hasonlóan a korábbi expedíciókhoz, Darjeelingtől északra vonultunk,Szikkimen keresztül, – eleinte fel-le, fel-le, mély völgyeken keresztül, majdmagasan fenn a nagy hágókon Tibet felé. Légvonalban a távolság Darjeelingigcsak vagy száz mérföld, de mi majdnem háromszázat mentünk, nagy kanyaro-dással északnak, aztán megint nyugat felé. Hosszú túra volt ez a vad, termé-ketlen vidéken át, sok széllel és porral. Egyetlen előnye volt ennek a régiészaki útnak az, hogy a poggyászt öszvérrel szállíthattuk majdnem a hegyitáborig, míg az új utat Nepálon keresztül annyi folyó és függőhíd keresztezte,hogy minden emberháton ment odáig. Ezen az 1935-ös expedíción csak tizen-

két serpa, de sokkal több nem hegymászó málhahordó vett részt, f őként tibeti,az öszvéreket gondozták és segítettek a táborban való kirakodásnál.

A Tibeten keresztül vezető úton lassan haladtunk s több felderítést csi-náltunk. Mikor elértük Rongbukot, nem indultunk egyenest az Everestnek,hanem megmásztunk több kisebb csúcsot és átjárót körülötte. De nem talál-tunk jobb megközelítést, mint a régi Északi Átjáró útja, s végül továbbvonul-

3 Több más Ang Csering volt, egy közülük most nyerte el a Tigris Érdemren-

det. Valójában sok serpának van hasonló neve, s vigyáznom kell, hogy ebben akönyvben ne keverjem őket össze.



tunk a keleti Rongbuk-gleccserhez, ahol az előző csoportnak volt a lenti tábo-ra. Itt nem várt és örömmel fogadott látogatóm volt – apám. Hallva valamit azexpedícióról, keresztülvágott Szolo Khumbutól a Nangpa Lan, hogy engemlásson. Nem vett részt a hegymászásban, de a gleccsertáborban maradt egydarabig; ez idő ben történt a jetivel való második találkozása, amir ől majd ké-

ső bb beszélek.A harmadik tábor közelében, az Északi Átjáró alatt érdekes és szomorú

felfedezést tettünk. Egy évvel azelőtt az angol Maurice Wilson mindösszehárom tibetivel titokban elindult az Everestre, abban reménykedve, hogymegmássza egyedül; s nem tért vissza. Most megtaláltuk a testét. Egy ócska,szél szaggatta sátorban volt – mint egy csontváz, amin még van valami kiszá-radt, fagyott bőr, s furcsa összegörbült helyzetbe merevedve, mintha akkorhalt volna meg, mikor megpróbálta lehúzni a csizmáját. Valóban, az egyik

csizmája már lenn volt s a másiknak a f űző jét csontujjai közt tartotta. Úgygondolom, ő visszatért a sátrába az Északi Átjáró megmászásából, nem találtsenkit, aki gondoskodott volna róla, s így halt meg, a hidegtől vagy a kime-rültségtől. Eltemettük a moréna sziklái alá, a gleccser oldalában.

A három tibetit Darjeelingben szerződtette Wilson, s késő bb találkoz-tam is velük. Nevük Tevang Bhotia, Rinzing Bhotia és Csering Bhotia. Meg-kérdeztem tőlük, mi történt annak idején. Elmondták, hogy ők a szokásos ex-

pedíciós utat követték, de nagyon vigyázva az őrjáratokra s hivatalos emberek-re, mert Wilsonnak nem volt utazási engedélye Tibetbe. Elérve a Rongbuk-kolostort, itt töltöttek tizenöt napot, s akkor elindultak, hogy három tábortverjenek a Rongbuk és a keleti Rongbuk gleccsereknél. A harmadik táborból atibetieknek nem volt már kedvük továbbmenni, s elkezdtek vitatkozni. VégülWilson azt mondta: „Rendben van, fel fogok az Északi Átjáróhoz jutni egye-dül. Várjatok itt rám három napig.” S ezzel elment. A többiek kivárták a há-rom napot – így mondták el nekem –, aztán otthagyták; de, akárhogy is volt,nyilvánvalóan semmit sem tettek, hogy segítsenek rajta. Haragudtam és szé-gyenkeztem, mert Darjeelingbe visszatérve láttam, hogy nagy csomó pénzük

van, ami egészen biztos Wilsoné volt. Nekik vagy utána kellett volna menni,hogy megkeressék őt, vagy legalább tovább kellett volna várni rá, a visszatéré-séig.

Ez idő ben, 1935-ben voltam először a nagy hegyek közt, és ez igen iz-galmas volt nekem. Különösen azért, mert nem akármilyen hegyre indultunk,hanem magára az Everestre, a nagy Csomolungmára. Itt fenn voltunk a glecs-cseren, már magasabban, mint bármi élőlény, és egyenesen szemben velünk,egyenesen fölöttünk ez a k őből és jégből álló torony meredt az égre, még min-

dig több mint két, majdnem három mérföldnyi mászásra. Különös érzés volttudni, hogy régi otthonom csak néhány mérfölddel odább van; hogy ez ugyan-



az a hegy, amelyiknek az árnyékában felnőttem s legeltettem apám jakjait.Err ől az oldalról, s ez természetes, egészen másfajta. Ez nem az, amit én isme-rek, s nehéz elhinni, hogy mégis valóságosan ugyanaz. És mégis el kell hin-nem. Amellett, hogy mások is mondják, én is tudom, érzem a szívemben, hi-szen tudom, hogy csak a Csomolungma lehet olyan magas és nagy.

A munka kemény volt. Az alacsonyabb táborok között hatvan-kilencvenfontnyi terhet hordtunk a hátunkon, ezek fölött körülbelül ötvenöt fontot; és eznemcsak egyszer volt, ez volt mindig, fel és le, fel és le, hetekig és napokig,míg minden sátor és élelem, minden felszerelés fel volt hordva, ahova kellett.Én nem bántam, mert a többi serpához hasonlóan én is hozzászoktam nehézterhek cipeléséhez. És azt gondoltam: immár megvan az első esélyem álmaim

beteljesüléséhez.Mivel ez az első expedícióm volt, természetes, hogy sok minden újdon-

ság volt számomra. El voltunk látva különleges ruhával, csizmával és nap-szemüveggel. Szokatlan ételeket ettünk, bádogdobozból. Magasnyomású au-tokláv-kályhákat használtunk és hálózsákokat s mindenféle egyéb olyan fel-szerelést, amit akkor láttam először. S a napi hegymászás közben az volt a jó,hogy tanultam. Hó és gleccser önmagában nem újdonság egy Szolo Khumbu-

ban nevelkedett fiú számára, de most először, ismerkedtem meg a hegymászástechnikai dolgaival – a kötelet használni, csákánnyal nyomot vágni, felverni éslebontani a sátort, kiválasztani a nemcsak gyors, hanem biztonságos utat. Mintmálhahordó-inasnak, nem volt valami nagy felelősségem. De keményen dol-goztam, mindenre használható voltam, s úgy gondoltam, az urak kedvelnek. Amagasság nem zavart, bár azelőtt ilyen magasan sosem jártam, és én lettemegyike azoknak a serpáknak, akik a csomagokat felhordták az Északi Átjáró-hoz, több mint huszonkétezer láb magasságba.

Eddig ment el az expedíció. Mint felderítő csoportnak, nem volt semelég embere, sem felszerelése ahhoz, hogy továbbmenjen. És itt az Átjárónál,mielőtt visszafordultunk volna, állapítottam meg először, hogy én sokban kü-lönbözöm a többi serpától. Java részük boldog volt, hogy hazamegyünk. Úgy

tekintették ezt a munkát, mint bérmunkát, s nem kívántak tovább jutni, mintameddig jöttünk. De én nagyon csalódott voltam. Szerettem volna még maga-sabbra jutni a hegyen. Még ami eddig történt velem, az is kihatott egész hátra-levő életemre. Ha én az Everesten vagyok, nem tudok semmi másra gondolni.Csak egyet kívánok: egyre távolabb és tovább jutni. Álom, szükséglet, láz avéremben. De akkor persze semmit sem tehettem. Leereszkedtünk az Átjáró-tól, és röviddel azután elhagytuk a hegységet.

„Nem baj – szóltam magamhoz –, még csak huszonegy éves vagy.

Lesznek más expedíciók. És majd nemsokára igazi Tigris leszel…”Visszatérve Darjeelingbe, egy kis időt feleségemmel töltöttem, Dava



Phutival. Fiunk született, s Nima Dordzsé-nek neveztük el. Nagyon ügyesfiúcska volt, késő bb díjat nyert egy gyermekkiállításon, és életem egyik szo-morúsága, hogy meghalt 1939-ben, mikor még csak négyéves volt.

1935 őszén mentem a második expedíciómra, de ebben nagyon is ré-szem volt. Ez a huszonnégyezer láb magas Kabru-hegyre indult, ami Észak-

Szikkimben van, közel a Kangcsenjungához, és tiszta idő ben Darjeelingbőllátni lehet. A hegymászó Cooke úr volt, az indiai posta- és telefonkirendeltségmérnöke s vele egy német barátja; a többi serpa Ang Csering, Pazang Phutarés Pazang Kikuli voltak. Pazang Phutar ma is egyike legrégibb barátaimnak, smostanában segített nekem az új házam felépítésénél. Pazang Kikuli akkori-

ban már híresebb serpa volt, s négy évvel késő bb, mint hős halt meg egy ame-rikai expedíción.

Habár én voltam a legfiatalabb a Kabru-vállalkozásban, én vittem a leg-

nehezebb terhet: nyolcvan font rizst; de mégis én értem el elsőnek a táborbá-zist. Ez volt, ameddig elmentem összesen. Csak a bázisig tartott a szolgálatom,s ezután visszamentem Darjeelingbe. Cooke úr és társasága sikerrel járt, felju-tottak a Kabru csúcsára novemberben, de sajnos, egy serpa sem volt vele.

Télen át, mint a többi serpa, pihentem, és mindenféle munkát végeztemDarjeeling környékén. Ez alkalmat adott arra, hogy feleségemmel és kisfiam-mal legyek, szerettem őket, s boldog voltam velük. De fiatal voltam, nyugha-tatlan, és tudtam már az első tapasztalat után, hogy az igazi életem a hegyekközt lesz. 1936 kora tavaszán ismét elindultam, s abban az évben két expedí-cióban vettem részt.

Az első ismét az Everestre ment; és ekkor már nem volt semmi aggo-dalmam, hogy nem leszek benne, mert majdnem mindenkit, aki egy évvelezelőtt részt vett, meghívtak.

Eric Shipton ismét egyik tag volt, ahogy Frank Smythe is és sok máshírneves angol hegymászó, de a vezető ezúttal Hugh Ruttledge lett, akinekmár 1933-ban is volt megbízatása. Ruttledge úr túl öreg volt a magas hegymá-száshoz, de csodálatos, nemes, melegszívű ember, minden serpa örült, hogy

vele mehet. Ez hatalmas expedíció volt, több fehér úrral, mint valaha azelőtt ésteljes hatvan serpával, ötször annyival, mint 1935-ben. Együtt az összes nemhegymászó teherhordókkal, állatgondozókkal és rakodókkal úgy néztünk ki,mint egy háborúba induló hadsereg. Ezúttal nem Darjeelingből indultunk,hanem Kalimpong-ból, ez mintegy harminc mérföldnyire van a tibeti kereske-delmi úton, s minden felszerelésünket ezen szállítottuk gépesített kötélpályán.Innentől kezdve aztán az út az Everestre olyan volt, mint a megelőző. Olyannagy csoport voltunk, hogy két részben utaztunk, néhány napos különbséggel;

s ez jó ötletnek bizonyult, mert ha mind együtt vagyunk, minden napnak a feleavval telik el, hogy reggel elindítjuk a menetoszlopot, a másik fele meg azzal,



hogy éjszakára telepítjük. A menetelés alatt az expedíció orvosa mellé voltam beosztva, s tőle sokat tanultam a betegségekr ől, sérülésekr ől, elsősegélyr ől,aminek késő bbi éveimben nagy hasznát vettem.

Az angolok nagy reményeket f űztek ehhez az expedícióhoz. Nemcsak alegnagyobb volt az eddigiek közül, hanem a legjobban szervezett és felszerelt,

s mindenki bizton remélte, hogy elérjük az Everest csúcsát. De semmiben nemlett szerencsénk. Az idő elejétől végéig, míg a hegy körül voltunk, olyan rette-netes volt, mintha a monszun központjában lennénk. Megcsináltuk az első, amásodik, harmadik táborunkat a gleccsereken, állandó hóesés közepette, samikor hozzáfogtunk az Északi Átjáróhoz vezető meredek lejtő megmászásá-hoz, mellig ér ő hóförgetegben találtuk magunkat. Ez nemcsak kimerítő munkavolt, de nagyon veszélyes is, mert az új hó eltemetett sok mély gleccserszaka-dékot, amikbe mi pillanatonként belezuhanhattunk volna. S a legrosszabb

mindenek közt a lavinától való félelem volt. Mindig arra a szörnyű szerencsét-lenségre kellett gondolni, ami itt, ezen a helyen történt 1922-ben.Végül, néhány közülünk elérte az Átjárót, egyikük én voltam. De az

idő járás semmihez sem hasonlított, amit addig láttam. Félidőig havazott, deolyan sűrűn, hogy az ember nem láthatta a másikat néhány lábbal odébb, s amásik felében, mikor a hóesés elállt, a szél olyan vad er ővel fújt, hogy majd-nem lesodort bennünket a hegyr ől. Valóban szerencsések voltunk, hogy letudtunk csúszni, vissza a gleccserhez. Akkor lentebbi táborban vártunk a ked-vező bb időre, de ez csak nem jött. Havazott, szél fújt, ismét havazott. Néhányember, gondolom, megpróbált volna feljutni valahogyan, de Ruttledge aztmondta: ,,Nem, nem akarunk szerencsétlenséget vagy életvesztést. Az Everestitt lesz más évben is.” Így végül, sok keserves hét után, lejöttünk. És nem ju-tottunk feljebb, mint egy évvel elő bb a felderítő expedícióval.

Legalább a hegyen nem történt haláleset. De egy mégis volt a visszafeléúton, Gadong Paga környékén. Itt egy nagy és gyors folyót kötél szelt át (ezt

jelenti a paga), s az átkelés úgy történt, hogy minden embert bekötöttünk egykötélhálóba, akár egy poggyászdarabot, s akkor áthúztuk egy csigaszerkezet

segítségével. Valamennyien így jutottunk át, kivéve egy serpát, aki azt mond-ta: nem, neki nem szükséges a háló, át tud a kötélen maga is menni. Megpró-

bálta, s mikor fél útig jutott, elvesztette az egyensúlyát, s belezuhant a folyóba. Néhányan az urak közül, akik tudtak úszni, ledobálták a ruhájukat, utána ug-rottak, de a sodrás olyan er ős volt, hogy nem tudták elérni. Haját régi serpadivat szerint befonva hordta, és az utolsó, amit láttunk belőle, a hajfonata vé-gén hordott színes pántlikája volt, mely néhány száz yardnyira tőlünk sodró-dott lefelé a folyón.

Mikor visszatértünk Kalimpongba, mindenki csalódottnak érezte magátaz expedíció miatt, s én nagyon sajnáltam Ruttledge-t. Kitűnő ember és veze-



tő, de már előrehaladt korú, és ez lett az utolsó expedíciója az Everestre. Nemláttam őt viszont csak évek múlva Londonban, miután már mi megmásztuk ahegyet, s akkor ő megrázta a kezem s azt mondta: „Fiam, maga csodálatostettet vitt véghez. Én már öreg vagyok. Megpróbálkoztam az Everesttel, s nemsikerült, de nem számít, mert most magának sikerült. Ha visszatér Indiába,

adja át ölelésemet minden serpa fiamnak.”Igaza volt, hogy fiainak nevezett minket, mert apánk volt nekünk,

mindnyájunknak.



V

E G Y T I G R I S S Z Ü L E T É S E

Z 1936-OS Everest-expedíció után nem időztem sokáigDarjeelingben. Eric Shipton Garhvalba ment, a Közép-Himalájába,északra Delhitől, és magával vitt. Mint mikor elkerültem Szolo

Khumbuból, majdnem négy évvel korábban, sok „először” ideje volt ez szá-momra – először mentem le a síkságra, először utaztam vonaton, először lát-tam nagyvárost, mint Kalkutta és Delhi; először éreztem igazi hőséget.

Ranikhetben Shipton bemutatott Osmaston őrnagynak, az indiai földmé-rési hivatal egyik f őemberének. Ő munkára ment ki Nanda Devi nagy csúcsakörnyékére, s elintézte, hogy vele mehessek. Éveken keresztül, ezelőtt és ké-ső bb is, Osmaston őrnagy feltérképezte a Garhval-hegység csaknem mindenrészét, de ez volt az első alkalom, hogy én is vele tartottam.

Ebben az évben mászták meg a Nanda Devi csúcsát is. Ez a huszonöt-ezer-hatszázhatvan láb magasság ez idáig még a legmagasabb csúcs volt,

ameddig ember feljutott, s az is maradt egészen 1950-ig, amikor a franciamegmászta a nepáli Annapurnát. Ennek a neve „áldott istennőt” jelent, s ahinduk meg a buddhisták is szent hegynek tekintik. Ennek egyébként különle-ges érdekességű története van, mert egészen két évvel élő bbig nem volt ember,aki eljutott volna a hegy lábáig, s általános meggyőződés volt, hogy nem islehet. Ekkor, 1934-ben Shipton és barátja, H. W. Tilman, egy másik nagy an-gol hegymászó, megtalálta az utat. A Risi folyását követve szurdokokon, sza-kadékokon át végül kijutottak egy magas, rejtett medencéhez a csúcs lábánál,

amit szépsége miatt elneveztek Szentélynek. Nem volt elég emberük és felsze-relésük, hogy tovább menjenek, de egy évre ennyi is elég volt. 1936-ban az-tán, amikor Shipton ismét az Everestre ment, Tilman kivonult egy teljes expe-dícióval, hogy megpróbálja a csúcs megmászását.

Nos, amint Osmaston őrnagy és csoportunk haladt a hegy felé, találkoz-tunk velük, ahogy éppen jöttek le; elmondták, hogy sikerrel jártak. Tilman és

N. E. Odell (aki 1924-ben volt az Everesten, és huszonhétezer lábig jutottegészen egyedül, Mallory és Irvine után kutatva) megmásztak együtt a csú-

csot. A fiatal amerikai dr. Charles Houston is majdnem elérte a tetőt, de beteglett a legmagasabb táborban valami ételtől, s lejött. Ez idő ben szerencsére már

A



rendbejött, s mindnyájan nagyon boldogok voltak, hogy fényes sikerrel térhet-nek haza.

Nem sokkal ezután én lettem beteg, s ez volt a legrosszabb betegség,amit valaha a hegyek közt kaptam. Talán a darjeelingi forró síkságon megtetttúra okozta, talán az, hogy állandóan zuhogott az eső, vagy talán az, hogy még

mindig kimerült voltam az Everest-túrától. Elég az hozzá, nagyon gyengelettem. Hőmérsékletem felszökött, úgyhogy néha Osmaston őrnagy és a többi-ek a hátukon vittek. Soha senki kedvesebb nem volt hozzám, mint Osmastonőrnagy, s megígértem magamban, hogy egy napon majd megszolgálom a jó-ságát. Azt mondták, epegyulladásos lázam van, s néhány odavalósi ember azttanácsolta, hogy egyek egy különleges fajta mohát, ami itt nő a sziklákon.Megpróbáltam. Némi mohát kif őztem forró vízben, megittam, s aztán annyithánytam, mintha az egész bensőm ki akarna jönni. De a láz elmúlt. Gyenge

lettem utána, de meggyógyultam, s tudtam járni.Mint a többiek előttünk, mi is Nanda Devinek mentünk, át a Risi nagyfolyóvölgyén, amit Risi Gangának hívnak, s táborunkat a Szentélyben ütöttükfel. Említettem már, hegy ez gyönyör ű hely, vadvirágos mező, amit körös-körül a nagy fehér hegyek kereteznek. Itt nem túráztunk – csak felmértünk éstérképeztünk –, s Osmaston őrnagyék ezt csinálták a következő néhány hétenát. Én magam még nem voltam elég er ős, hogy ezt csináljam, s legtöbbnyire atáborban maradtam, de legalább jobban lettem. A közeli mezőn volt eltemetveegy serpa, aki a Tilman-expedícióban lett beteg s halt meg, s arra gondoltam,akárhogy is történt, én mégis szerencsésebb voltam.

Végül elhagytuk a hegyet, visszatértünk Ranikhetbe, s innen én egyedülmentem haza Darjeelingbe. Ekkorra teljesen egészséges lettem, de nem voltínyemre, hogy olyan kevés hasznomat látták. Majd egyszer, gondoltam, visz-szamegyek Nanda Devibe, jobban csinálni. S ezt is tettem.

Ha a serpa nincs expedíción, időközben is tud néhány rúpiát keresni, haturistákat kalauzol Darjeeling érdekesebb vidékein. Gyakran tettem ezt a kö-

vetkező őszön és télen át. A túrák néha csak a Tigris-völgyig vezettek, a városközelében, ahonnan napkeltekor gyakran lehet látni az Everest csúcsát, százmérföldnyire, túl a nepáli hegyeken. Néha messzebb mentünk – a vasút men-tén északra Szandakphuig és Phalutig, ahonnan jó napokon sokkal többet lehetaz Everestr ől látni. Megnyugtató volt számomra egy-egy ilyen út. Jólesett az atudat, hogy itt van a közelben, hogy rám vár. De mégiscsak nyugtalanított az,hogy csak nézem, de nem megyek oda. Ebben és a következő évben nem voltexpedíció, s újabb alkalomra egészen 1938-ig kellett várni.

De addig is, 1937-ben, újra Garhvalba mentem. Ezúttal J. T. M. Gibsonés J. A. K. Martyn urakkal túráztunk (két tanító a Dehra-Dun-i iskolából, ame-



lyik a legjobb angol fiúiskolaként ismert egész Indiában). Kis expedíció volt,mert csak a két úr, én és egy másik serpa, név szerint Rinzing, meg tízgarhvali málhahordó indultunk neki. A Bandar Puncs hegyet próbáltuk meg-mászni (a név „majomfarkat” jelent), s a három túra közül, amit Gibsonnalcsináltam, ez volt az első. A hegy húszezer-hétszázhúsz láb magas, ami az

Everesthez vagy akár a Nanda Devihez képest csekélység. De eddig még senkisem próbálta, s nem volt könnyű feladat; az első kísérletnél el is akadtunk, amély hó miatt, mindössze tizenhétezer láb magasan.

Nem er őszakoltuk a továbbmenetelt, hanem felderítésekkel töltöttünktöbb hetet, és sok kalandunk akadt közben. Egy napon, amikor egy nagy fo-lyónál táboroztunk, két csoportra oszolva elindultunk felderítésre: Gibson ésRinzing a folyó egyik oldalán, dr. Martyn és én a másikon. Megállapodtunk,hogy estig okvetlen újra találkozunk. De nagy köd szakadt ránk, s késő bb

esett, úgyhogy egymást sem találtuk meg, a tábort sem. Martynnak és nekemsem sátrunk nem volt, sem felszerelésünk s élelmünk is nagyon kevés. Téve-lyegve jártunk összevissza, de a ködben azt sem láttuk, merre járunk, s olyaner ővel zuhogott az eső, hogy saját hangunkat sem hallottuk. Találtunk egy

barlangot, s itt töltöttünk két napot. Akkor végre kitisztult az idő, s sikerültmegtalálnunk a táborba visszavezető utat.

Késő bb nagy túrát csináltunk egy Tibet szélén fekvő faluhoz. Visszafelé jövet leereszkedtünk a magas felföldr ől, s egy mély dzsungelbe jutva eltéved-tünk. Késő bb az élelmünk is elfogyott, de tudtunk annyi bogyót szedni, hogynem haltunk éhen. De azért nagyon éhesek voltunk. Egy idő múlva találkoz-tunk néhány emberrel egy közeli faluból, akik éppen letelepedtek, hogy elkölt-sék elemózsiájukat. Láttuk, hogy bővében vannak az ennivalónak, s vásárolniakartunk tőlük, de nagyon barátságtalanok voltak, s nem akartak adni. Akkornekem hirtelen jó ötletem támadt. Tudtam, hogy ha idegen nyúl az ételükhöz,az tisztátalanná válik a számukra. Mondtam Gibson úrnak, mutasson rá azennivalójukra, fogja is meg, s kérdezze: „Mi ez? Hát ez?” Úgy is tett, s lettnagy izgatottság. De csak megfogott mindent nagyon gyorsan, mielőtt a falu-

siak megállíthatták volna, s beszélt: „Mi ez? – Ez mi? Hát ez mi? És ez mi?”Az emberek nem nyúltak többé az ételhez, otthagyták nekünk. Az urak fizetniakartak érte, felajánlottak húsz rúpiát; de ők nem akarták elfogadni, tovasiet-tek, fenyegetődzve, hogy panaszt tesznek a falujuk törzsf ő jénél. De nem tör-tént semmi, mert továbbmentünk, úgyhogy, el tudtuk kerülni ezt a falut. Sezúttal kellemesen jóllakottan.

Az egész túrán mindig nehézségek voltak az ennivaló körül. Egyszerhárom hétig mentünk, anélkül hogy friss élelemhez jutottunk volna, végül

aztán valami faluban vásároltunk egy kecskét, s levágtuk. Olyan éhesek vol-tunk, hogy felfaltuk az egészet, s reggelre mindenki beteg lett. Olyan rosszul



voltunk, hogy három napig időztünk a faluban, s ha már itt maradtunk, vettünknémi arakot, ami er ős rizspálinka-féle. Talán ez, s nem a doktor orvosságahozott rendbe, de úgy látszik, a kúra használt.

Mindez azután történt, hogy a Bandar Punccsal próbálkoztunk. Útköz- ben eljutottunk Gangotriba és Gomukhibe, e híres zarándokhelyre, majd a

Badrinath és Kamet nagy hegyeihez közeledtünk, s átkeltünk a Birnie-hágón.Ez tizennyolcezer láb magas, valamivel magasabb, mint ameddig a BandarPuncson eljutottunk, s nevét E. Birnie angol kapitánytól kapta, aki 1932-benelőször mászta meg a Kametet. Ő délr ől északra haladt, úgyhogy mi voltunkaz elsők, akik másik irányból keltünk át rajta. Ez idő tájt igen kevés helybeliteherhordónk volt, s majdnem mindent magunknak kellett cipelni – ami olyannehézzé tette ezt az utat, mintha valami nagy hegyet kellett volna megmászni.

Így két túrán voltam két évben Garhvalban, s mindegyik nagyon érde-

kes volt. De mégsem hasonlítható az Everesthez. S én csak az Everestre gon-doltam. Türelmetlenül mentem vissza Darjeelingbe, s mikor 1938-ban újabbexpedíció szerveződött, természetes, hogy csatlakoztam hozzá. Ez volt a hete-dik expedíció a Hegyre, s énnekem a harmadik.

Ezúttal Tilman lett a vezető, s ez az expedíció jóval kisebb volt, mint az1936-os. Tilman mellett részt vett Eric Shipton és Frank Smythe, akikkel ré-gebben már másztam együtt; N. E. Odell, akivel egy évvel elő bb Nanda Deviközelében találkoztam; rajtuk kívül Péter Lloyd és Olivér kapitány, nekik ezvolt az első útjuk. Tilman nagyszer ű, nyugodt ember volt, a serpák mind sze-rették. Bozontos szemöldöke és sűrű szempillái miatt Balu (medve) néven

becéztük. Ő úgy szervezte meg a menetet, hogy a magashegymászó serpáknem vittek nehéz poggyászokat, egészen addig, míg a hegyre nem értünk,ahonnan a síkföldi teherhordók már visszafordultak. És ő kezdeményezte hi-vatalosan a Tigris-rendet és a Tigris-érmet, ami ma is intézményes része aHimalája-expedícióknak.

Az út az Everestig olyan volt, mint elő bb, s kora áprilisban már aRongbuk-kolostor mögötti táborbázisunkon voltunk. Itt találkoztam még egy-

szer apámmal, mert megint hallott az expedícióról, s keresztüljött Nangpa Lan,hogy meglátogasson. Ez volt az utolsó alkalom, hogy láttuk egymást, mert1949-ben meghalt Szolo Khumbuban, mielőtt még hazalátogathattam volna.Mindig jó apa volt, áldom az emlékezetét.

A gleccsertől nem mentünk egyenesen az Északi Átjáróhoz, hanem mint1935-ben, körülnéztünk, hátha találunk valami más, jobb utat. Tilmannal éskét másik serpával (Ang Csering és Dzsingmaj) feljutottunk a Lhoi La-i magasútig, közel ahhoz, ahol Mallory ment; ez volt egyik legnagyobb élményem,

mert most végre az Everest egyik oldaláról átláthattam a másikra – egyenest ledélnyugati irányba, majdnem régi otthonomig, Thamejig. Messze lenn jakokat



láttam a lejtőn, közel a Khumbu-gleccserhez, egy embert is velük, kíváncsivoltam, vajon ki lehet az. Tilman reménykedett, hogy el tudunk jutni ez útonegyenesen át a másik oldalra s onnan körülnézni, de láttuk, hogy a távoli lejtő csupa jég és roppant meredek. Talán lejuthatunk rajta, de majdnem biztos,hogy vissza, felfelé nem. Ekkor a Lho Lan voltunk, nagy felhő ben és ködben,

s nem tudtuk tisztán látni a Khumbut környező nagy hómedencét, aminekMallory adta a Western Cwm nevet.4 így aztán nem tudtuk megmondani, hogyerre lehet-e mászni, s nem is álmodhattam még persze, hogy tizenöt évvelkéső bb ez az út vezet majd fel a tetőre.

Miután visszatértünk táborbázisunkra, elindultunk fel az Északi Átjáró-hoz. Ezúttal két irányból közelítettük meg – a régi úton a keleti Rongbuk-gleccser felől és az új úton a Rongbuk-gleccser felől. De úgy találtuk, hogy azúj út nagyon meredek és sokkal kevésbé biztonságos, mint a régi, pedig az is

elég veszélyes volt. A hó és jéglejtők az Átjáró alatt, mint már mondtam, ál-landó lavinaveszéllyel fenyegettek, s én ekkor kerültem bele először. Mikor eztörtént, hatan két kötélen másztunk – Olivér kapitány, én és a serpa Vangdi

Norbu az egyik kötélen, Tilman két serpával a másikon. A hó laza volt és na-gyon mély, övig ér ő, lassan és nehézkesen jutottunk csak előre, amikor hirte-len körös-körül durrogás hangzott, s a hó megindult velünk. A következő pil-lanatban mindnyájan csúszni kezdtünk vele lefelé. Leestem a lábamról s gö-rögtem. Fejem hó alá került, minden elsötétült körülöttem. Természetesenmindjárt eszembe jutott, mi történt itt 1922-ben, azt hittem, most megintugyanaz lesz. Ez a vég. De egyidejűen már er őlködtem, vállam fölött hátra-csapva a jégcsákányommal, megpróbáltam megvetni a lábam s kiásni magam.És szerencsére a lavina-megállt, s én nem voltam nagyon mélyen. Csákányomnémi szilárd havat talált, megtartott, s ez lehetővé tette, hogy kiszabadítsammagam. Körülnéztem a vakító fényben, s egészen eleven voltam.

Mindnyájunknak szerencséje volt. A hó csúszása megállt, s egyikünksem került nagyon mélyre. De alig tíz lábnyira alattunk egy nagy szakadékvolt, és ha abba belezuhanunk, onnan bizony nem tudtunk volna kijönni. Ezút-

tal egyetlen veszteségünk az volt, hogy Olivér kapitány elvesztette a gyapjú-kucsmáját.

Megcsináltuk a negyedik tábort az Északi Átjárón: akkor már harmad-szor jártam ott. De most végre még magasabbra jutottam. A fels ő hegyen kétcsapatra oszlottunk, s én voltam az elsők közt, akik Smythe és Shipton urakkalelőrementek, s velünk jött ,még hat serpa: Rinzing, Lobszan, Vangdi Norbu,Lakpa Tenzing, Da Csering és Ollo Bothia. Követve az északkeleti irányt, amia korábbi expedíciók útvonala volt, felhordtuk a poggyászokat, és ötödik tá-

4 „Nyugati Völgyteknő”. − Cwm (ejtsd: kum) walesi szó.



bort csináltunk huszonötezer-nyolcszáz láb magasan. Bár ez volt akkor a leg-magasabb, ahol valaha voltam, a magasság nem zavart. De az idő nem volt jó,s a hó olyan vastagon lepte be a sziklákat, hogy nekünk valósággal ásni kellettaz utat. Már az urak is nagyon csóválták a fejüket, s azt mondták, hogy kevésesélyünk van a csúcs elérésére.

Az ötödik táborban vártunk, készenlétben, hogy továbbmenjünk, s meg-csináljuk az esedékes hatodik tábort, ami a legmagasabban lett volna. De kétserpa mögöttünk, akiknek sátrakat és tüzelőt kellett volna felszállítaniuk azÁtjárótól, nem érkezett meg az ötödik táborhoz, s ez megzavarta terveinket,mert a várt holmik nélkül nem indulhattunk. Vitatkoztunk, hogy mit is te-gyünk. A többi serpa azt mondta: ha leküldik őket, akkor lenn is akarnak ma-radni. De én kijelentettem, hogy lemegyek a holmikért, s visszajövök velük.Így elindultam egyedül. Feleúton megtaláltam a sátrakat és a tüzelőt, ahol a

két serpa hagyta, a kanyarodó előtt, a hátamra kötöztem s megindultam vissza.S ekkor kerültem a legközelebb a lezuhanáshoz, amióta csak a hegyeket já-rom. Akkoriban még nem viseltünk acél bakancshorgokat, amiket az összefa-gyott hó és jég miatt újabban minden expedícióban használnak. Hirtelen meg-csúsztam. Rossz csúszás volt, veszélyes helyen, s éppen csak hogy meg tud-tam magam állítani és tartani a csákány segítségével. Ha nem sikerül, lezuhan-tam volna, az úton végig, egészen a Rongbuk-gleccserig, mely több mint egymérföldnyire volt alattam. Szerencsére minden rendbejött. Továbbmentem,elértem az ötödik tábort még éppen a besötétedés előtt. Smythe és Shiptongratuláltak. Késő bb, mikor befejeztük az expedíciót, húsz rúpia külön jutalmatkaptam.

Következő nap feljebb másztunk, s megcsináltuk a hatodik tábort. Ezhuszonhétezer-kétszáz láb magasan volt, ez volt a legmagasabb, ameddig ju-tottam, magasabbra csak a svájcival az Everest túloldalán, 1952-ben. Smytheés Shipton itt maradt, de a serpák, köztük én is, még délután lementünk, visszaaz ötödik táborba. Itt találtuk a másik csoportot, Tilmant, Lloydot és serpáikat,akik folytatták az utat a hatodik felé, ekkor mi lementünk az Átjáróhoz. Itt

vártunk. De nem vártunk soká, mert nemsokára a többiek is lejöttek. A legfel-ső táborból az urak mindkét csapata megpróbálkozott a csúccsal, de ahogytartottak is tőle, nem volt semmi esélyük az elérésére. Nem volt nagyon hideg,sem nagy szél; de a hó mindenütt vastagon felhalmozódott, ahol 1924-ben és1933-ban csupasz sziklatömbök voltak. Ez nem lett volna baj, ha a hó kemény,De puha volt és laza. Minden lépésnél majdnem hónaljig merültek benne, sidőközben egyre több hó esett. A monszun korábban érkezett meg, és ezzelvége is lett a tetőre jutás reményének.

Érdekessége volt ennek az expedíciónak, hogy ekkor láttam előszöroxigén-palackot. Tilman nem szerette az oxigént – s úgy gondolta, az Everes-



tet meg kell s meg is lehet enélkül is mászni –, s késő bb a többiek sem hasz-nálták. De Lloyd egész idő alatt tartott egyet az Északi Átjárónál, s több kísér-letet tett vele. „Miféle elképesztő dolog ez?” – csodálkoztam, amikor előszörmegláttam; a többi serpa is csak nevette, s elnevezték angol levegőnek. Nagyés nehéz szerkezet volt, egyáltalán nem hasonló ahhoz, amit évek múlva hasz-

náltunk az Everesten, és egyáltalában sokkal terhesebbnek látszott, mint hasz-nosnak. A nagy tartályok egyikét késő bb a Rongbuk kolostorban egészen más-ra használták. Mikor 1947-ben visszajöttem ide, ez a tartály az udvar közepénfüggött kötélen, s minden este megütötték, mint egy gongot, ha elérkezett azideje, hogy a barátok és apácák visszavonuljanak celláikba.

Mivel az idő olyan rossz volt, most már valóban végérvényesen vissza-indultunk. De ez éppen nem volt könnyű. A hóesés tartott, s mi újra lavinátólféltünk. Még egy váratlan és szokatlan szerencsétlenség is történt. Egy reggel,

a negyedik táborban éppen teát hordtam körül a sátrakba az uraknak s aserpáknak, mikor az egyik serpát, Pazang Bhotiát eszméletlenül leltem. Meg- próbáltam felrázni, de sikertelenül; részben megbénultnak látszott. EricShipton megvizsgálta Pazangot, de semmit sem tudott tenni. Tilman éppen azegyik felső bb táborban volt ekkor, s mikor késő bb lejött, levitette Pazangot agleccserig, ami nagyon nehéz feladat volt a mély hóban és jégen. Sohasemderült ki, vajon miféle baja esett Pazangnak, de részben béna maradt az expe-díció után is. Ez volt az egyetlen szerencsétlenségünk – és a másik, hogy nemértük el a tetőt.

Mint mondtam, bár az elnevezés használatos volt már régebben is,Tilman vezette be hivatalosan a Tigris címet, a legmagasabbra mászóserpáknak. S ez volt az az expedíció, amelyen a cím használata kezdődött.Közülünk mindenki, aki elérte a hatodik tábort, késő bb megkapta a Tigris-érdemrendet, sorrendben bejegyezve a rekordnyilvántartó könyvünkbe; ésazóta a Himalayan Club – ez Indiában a hegymászók legfontosabb szervezete

– odaítéli ezt minden serpának, aki ehhez hasonló hőstettet visz végbe másexpedíciókon. Természetes, hogy nagyon büszke és boldog voltam, amiért a

legelső Tigrisek közt vagyok, s hazafelé Darjeelingbe azt gondoltam, hogy jólvan ez, az idén is magasabbra jutottunk; majd jövőre, 1939-ben vagy 1940-

ben, megjárjuk az egész utat.De ekkor nem tudtam, hogy mi van a külvilágban, vagy mi történik

majd hamarosan. Tizennégy hosszú év telt el, mielőtt újra alkalmam lett volnaa Csomolungmára indulni.



VI

HÁBORÚS ÉVEK

GY KÉPZELEM, hogy egy serpa hegyi ember élete némileg a tengeré-széhez hasonlít. Ha dolgai jól mennek, akkor többnyire távol van ottho-nától, s nem látja gyakran a családját. Talán egy kicsivel jobb, gondo-

lom, a serpa asszonynak, ő legalább tudja, merre jár a férje, így nincs oka fél-tékenységre.

1938 végén Garhvalba mentem. Ismét Osmaston őrnaggyal indultunk eltérképezésre. Ekkor Almora vidékére látogattunk el, ahol Észak-India érintke-zik Tibettel és Nyugat-Nepállal. Nagyon vad tartomány, igen ritkán látogat idekülföldi. Néha Tibet határán túl megláttuk a Kailasz-hegyet. EZ csak mintegyhuszonkétezer láb magas, mégis a legtiszteletreméltóbb csúcs a Himaláján a

buddhisták és hinduk szemében. Közelében vannak a nagy Maszarovar-tavak,ezek is szentek, s egy híres kolostor; ide a történelem folyamán mindig jöttekÁzsia legtávolabbi részéből is zarándokok. Szerettem volna egyszer én is el-

menni oda. De Almora volt a hozzá legközelebb eső hely, ahová eljutottam.Osmaston őrnagy jó hegymászó volt, de nem ment a csúcsokra – csak

megmérte őket s feljegyezte a térképre, így ezen az úton, akár az elsőn, nem-igen fogtunk nagyobb vállalkozásba. Igen szorgalmasak voltunk, s a Földmé-rési Hivatal tizennégy munkatársával együtt meg még több teherhordóval kéthónapnál is tovább időztünk a hegyek között.

Akkor visszatértem Darjeelingbe, s Dava Phutival itt töltöttem a telet.Az év legjelentősebb eseménye az volt, hogy megszületett a második gyerme-

künk, egy kislány, Pem Pemnek neveztük. Fiam, Nima Dordzse, már elmúlthároméves, s mint már mondtam, nagyon életrevaló. Néha, ha magam előttláttam, ezt mondtam magamnak: „Ha már te öreg leszel a hegymászáshoz, ő kezdi majd el, s átveszi a helyedet. S legkülönb lesz az összes Tigrisek közt.”

Nos, 1939-et írtunk, s a tavaszon, mint minden tavasszal újabb expedí-cióra mentem. Egy kanadai hölgy, Beryl Smeeton asszony jött Darjeelingbeserpákat szerződtetni a Himalayan Club révén; de nem valami közeli hegyrekívánt velük menni, hanem a Tirics Mir nagy csúcsára, messze, India másik

végében. Valójában ez a hegy nem is a Himaláján van, hanem túl az Indusfolyón, a Hindukus-lánchegységben, Afganisztán határán, s ez idő ben olyan

Ú



távolinak tűnt nekem, mint Európa vagy Amerika. Akárhogy is lesz, néhányserpával együtt eldöntöttük, hogy megyünk. Ha nem így döntök, ha késő bbhatározok, életem egész másként alakul a következő hat évben.

Először a messze Lahorébe mentünk, a Pandzsábba, ahol találkoztunkSmeeton asszony férjével, Smeeton kapitánnyal s egy barátjukkal, Ogil őr-

naggyal.5 Aztán majdnem ugyanennyi távolságra utaztunk, míg elértük Indialegészaknyugatibb tartományát, Csitralt (ma Pakisztánban van). Csitral város-ában megtettük utolsó előkészületünket, s elindultunk a Tirics Mir, e nagy ésszép huszonötezer-kétszázhatvan láb magas hegy felé. Expedíciónk nagyonkicsi volt, nem volt elég emberünk, sem felszerelésünk, s a szél és hideg miattmajd megfagytunk. Eljutottunk huszonháromezer láb magasig, mielőtt vissza-fordultunk volna. Smeeton asszony pedig egész úton velünk jött, ami csodála-tos teljesítmény egy hölgytől. Tirics Mir csupa hó és jég, de nem nagyon szik-

lás, s emiatt nem nehéz túra. Megfelelő bb felszereléssel el tudtuk volna érni atetejét. De mi kedvtelésből másztuk a hegyet s nem valami különleges célelérése miatt, úgyhogy senkit nem ért csalódás. Érdeklődéssel hallottam, hogyegy norvég expedíció mászta meg először 1950-ben.

A Tirics Miren én voltam a felügyelő je a serpáknak és a helyi kuliknakegyaránt. Ez nagy felelősséggel járt ugyan, de mégsem volt hivatalos megbí-zatás. Csak 1947-ben lettem elismert szirdar, az expedíció málhahordóinakhivatalosan is f őnöke.

Ez a túra júniusra és július elejére esett, s mikor befejeztük, a többiserpa hazament Darjeelingbe. De én Csitralban maradtam. A Tirics Mir-i útonmegismerkedtem White őrnaggyal, ő, igen sokat segített a Smeeton-expedíciómegszervezésében, s hozzám mindig igen kedves és barátságos volt. Skót voltés tiszt a híres csitrali regimentben, az indiai hadsereg híres egységében – sengem rábeszélt, hogy maradjak, és dolgozzam neki. Így tettem. Először azthittem, csak rövid ideig tart, s hamarosan hazakerülök feleségemhez meg acsaládomhoz. De aztán annyira megszerettem a munkát, hogy a hónapokgyorsan teltek, s lassan majdnem itt volt az év vége.

Ekkor néhány igen rossz hírt kaptam Darjeelingből. Kisfiam, NimaDordzse vérhast kapott fertőzött ivóvíztől. Belehalt – mindössze négy évet élt.

– „Haza kell mennem” – mondtam White őrnagynak, s így is tettem 1940 leg-elején. Nima Dordzse elment, de a család nem lett kisebb; újabb gyermek szü-letett – második lányunk –, és ő is a Nima nevet kapta. Csak rövid ideig ma-radtam Darjeelingben. Nagyon jól éreztem magam Csitralban, s amellett Eu-rópában már háború volt, biztosra vehette az ember, hogy hosszú ideig nem

5 Ez az a név, amit alighanem rosszul betűzök, igazán sajnálom.



lesz nagy expedíció. Így feleségemmel és két kislányommal visszamentünkCsitralba, s öt év múlt el, mire ismét megláttam Darjeelinget.

White őrnagy kedvesen fogadott. Néhány hónapig, mint küldönc ésszolga dolgoztam mellette, s akkor javaslatára állást vállaltam a tiszti étkezdé-

ben. Itt alkalmam nyílt sok mindent megtanulni a nyugati népekr ől, életmód-

jukról, étkezésükr ől, s ha mondhatok ilyet magamról, első osztályú szakácslettem. Késő bb én lettem az étkezde f őembere, felelős vezető je. S azóta issokszor jutott eszembe, hogyha az embernek semmi lehetősége nincs arra,hogy hegyi túrákat vezessen, hát még mindig dolgozhat egy hotelben.

Nem állomásoztunk mindig ugyanott. Az ezred ide vagy oda vonult,végig az északnyugati tartományban, s én velük. White őrnagy úgy bánt ve-lem, mint a fiával, jó ruhákat kaptam tőle és sok ajándékot, s ami a legtöbbet

jelentett, magával vitt magántúrákra, mikor mindketten ki tudtunk szabadulni

a munkánkból. Igazi hegymászást nem csináltunk, de a tél folyamán elmen-tünk Kasmírba, s ott megtanultam sízni. A sízésnek annyira örültem, mintsemmi másnak, amit eddig tettem, s White őrnagy sokszor mondta, hogy egy-szer majd még nagy hasznát veszem hegymászásaim alkalmával. Egyszerrosszul estem, akkor eltörtem néhány bordámat és kificamítottam a térdem, deez nem torpantott meg, s újra elindultam, valahányszor csak tehettem. A he-gyeken való sízés nem hasonlít a hegymászáshoz. Ezek egyébiránt nem isigazi hegyek voltak – többnyire csak dombok. De én soha életemben ilyengyorsan nem haladtam – még a vonaton sem –, s ez tetszett benne a legjobban.A hegymászás lassú, a sízés milyen gyors!

Más serpa nem volt Csitralban. Ezekben az években, míg itt voltunk,sem én, sem családom nem látott más ser-pát, nepálit se. Néha persze magá-nyosnak éreztem magam, de ebben sok jó is volt, mert megtanított sok min-denre. Találkoztam angollal és indiaival, törökkel és afgánnal, hinduval ésmohamedánnal, kereszténnyel és zsidóval. Megtanultam hindosztáni, csitraliés pasztu nyelven, s tökéletesedtem angolban, amit már eddig is tudtam egykicsit. Megszoktam az emberekkel való érintkezést és a legkülönfélébb prob-

lémákkal ismerkedtem meg. S ahogy az idő telt, már nem gondoltam olyangyakran Darjeelingre. A Csomolungmára sem gondoltam olyan gyakran, hi-szen nagyon-nagyon messze volt. Egy nap White őrnagy felolvasott egy ne-kem szóló levelet, amiben hivatalosan értesítettek, hogy megkaptam a Tigris-rangot az Everesten 1938-ban végzett teljesítményemért. de az érmet csak1945-ben kaptam meg, amikor hazatértem.

Időközben tovább folyt a háború, méghozzá egyre nagyobb er ővel. Voltidő, mikor azt hittem, hogy csak egy ország van, ahol csilina-ngák élnek, s ez

Anglia, de már tudtam, hogy nagyon sok van, Európában és szerte a világon.Hallottam róluk a rádióban, csodálkoztam és reméltem, hogy majd egyszer



elmehetek azokba is. Néha, mikor új híreket hallottam a háborúról, azt gondol-tam, az lenne a legjobb, ha beállnék a hadseregbe. De aztán gondoltam, márúgyis a hadseregnek dolgozom, s ha én tényleges vagyok benne, valószínűlegakkor is ugyanazt a munkát végzem, csak kevesebb fizetésért és nagyobb fe-gyelemben. A háború mellett ez idő ben sokat kezdtek beszélni arról a küzde-

lemr ől, ami India és az új ország, Pakisztán függetlenségéért folyik. Csitralkéső bb Pakisztán része lett, s f őként mohamedán volt, de mert én nem voltamhindu, nekem nem lehettek kellemetlen tapasztalataim. Keveset tudtam a poli-tikáról és efféle dolgokról ez idő ben, minden, amit kívántam, az volt, hogyélhessem a magam életét békességben, s képességeim szerint legjobban dol-gozzam.

Ez nem volt nehéz. De szerettem volna jelentősebb ember lenni, s tennivalamit, olyasmit, mint például az Everest megmászása.

Késő bb jöttem rá, hogy Csitralban könnyedén kereshettem volna sok pénzt. Az országnak ebben a részében sok értékes k ő volt; mindig lehetett ilyetlátni.,Csak hát én nem tudtam, hogy értékesek, és nem szereztem a helyi la-kosságtól, pedig ők gyakran cseréltek ilyet egy-két zsák teáért vagy némi éle-lemért. Mikor visszatértem Darjeelingbe, néhányat hoztam magammal, s bizo-nyos kereskedők nagyon izgatottak lettek tőlük, azt mondták, sokat érnek.

Néhány barátom sürgetett, hogy menjek vissza Csitralba, hozzam el az egészkészletet; eladhatom, gazdag ember leszek. De nem mentem. Bizonyára nem a

pénzszerzés ellen volt kifogásom, de úgy éreztem, hogy semmiképp sem válna belőlem jó kereskedő.

White Őrnagy mellett más jó barátot is szereztem Csitralban. Dr. N. D.Jacob volt, polgári sebész, a kerület nem katonai orvosi szervezetének a veze-tő je. Igen tevékeny és fontos ember volt, de az indiai angoloknál gyakori me-revség nélkül; hozzám és családomhoz mindig kedves és segítőkész, úgy bántvelünk, mintha maharadzsa vagy vezér őrnagy lennék. Egyik legnagyobb örö-möm volt, mikor 1953-ban, londoni utazásom alkalmával, annyi év után isméttalálkoztam vele. S mélyen megindított, mikor megtudtam, hogy ötszáz mér-

földet utazott csak azért, hogy viszontláthasson.De szomorú emlékeim is vannak dr. Jacobbal kapcsolatban. Csitralban

feleségem, Dava Phuti igen sokat betegeskedett. Úgy látszik, a klíma nem tettneki jót, és bár Jacob doktor mindent megtett, amit tudott, ő egyre gyengébblett, és 1944-ben meghalt. Nagy csapás volt ez, s természetesen nemcsak szá-momra, hiszen lányaim, Pem Pem és Nima még csak öt-, illetve négyévesekvoltak. Anyjuk elvesztésével nem volt, aki velük tör ődjön, és én annyira két-ségbeestem, hogy azt sem tudtam, mihez fogjak. Egy idő múlva felfogadtam

egy dadát, hogy gondjukat viselje, de így sem ment jól a dolog. Úgyhogy 1945elején elhatároztam, haza kell mennünk Darjeelingbe.



Az évek folyamán megtakarítottam mintegy ezerötszáz rúpiát, a dolog-nak ez a része rendben is lett volna. De a háború még tartott, és a költözködésnagyon nehéznek ígérkezett. Először is egy lovat béreltem, a hátára kétoldaltfelszíjaztam egy-egy zsákot, s ezekbe egyenként beültettem a két kislányomat,aztán elindultam a lóval a hegyi úton át Csitralból Dir városig. Dirben már

volt vasút; de akkora tömeg várt rá, hogy napokig nem tudtam feljutni egyrese. Kétségbeesett voltam a kislányok miatt, nem tudtam, mitévő legyek. Végülragyogó ötletem támadt. White őrnagytól még Csitralban kaptam egy régiegyenruhát, ennek a vállán tiszti csillagok voltak, s mikor felvettem, úgy mu-tattam benne, mint egy igazi tényleges katona. Visszamentem az állomásra,megvártam egy katonai szerelvényt, és felsétáltam egyenesen egy első osztá-lyú szakaszba. Senki sem tiltakozott, s hamarosan elindultunk. Két kislá-nyommal együtt végigutaztam majdnem egész Indián, anélkül hogy az út egy

fillérembe is került volna.Sziliguriban, Darjeelinghez közel levettem az egyenruhát; már olyanemberek közt jártunk, akik ismerhettek, s nem akartam, hogy letartóztassanakebben a törvénytelen maskarámban. Az út hátralevő részét autóbuszon tettükmeg, s hat év után végre ismét itthon voltam. Régi barátaim előtt majdnemidegennek tűntem. Megbámulták furcsa ruházatomat, és nevettek a beszédmó-domon. S egy darabig „Pathan”-nak neveztek, ami az Északnyugat-Indiából ésAfganisztánból való emberek elnevezése.

Bár Csitralban jól éreztem magam, mégis boldog voltam, hogy ismét azén fajtám közt lehetek. De itt voltak a kislányaim, itt volt a róluk való gondos-kodás feladata, ami egy egyedülálló ember számára nagyon nehéz. Barátaimmondták is: „Vegyél egy jó asszonyt feleségül, aki majd tör ődik velük.” – Sazt feleltem: „Igen, ez jó gondolat. De ki legyen az?” – Még egyszer szeren-csés voltam. Nemsokára ismét találkoztam Ang Lahmuval, azzal a fiatal asz-szonnyal, aki valamikor tejet szokott vásárolni tőlem, és mindig alkudozott. Ésmost kiderült, hogy ő Dava Phuti unokatestvére, összeházasodtunk; ő lett újanyja gyermekeimnek, és az elkövetkezendő években mindig bőséges okom

volt, hogy ezért hálás legyek neki.



V I I

A H E G Y E K M É G M I N D I G O T T V A N N A K

ÉT HÉTTEL késő bb, hogy feleségül vettem Ang Lahmut, elindultama következő túrámra. Gondolom, hogy ez nem nagyon tetszett neki, dehát ez a serpa asszonyok sorsa.

Az első túra nem volt nagy. Nem is igazi hegymászás. Ez idő tájt, merta háború még tartott, sok amerikai volt Indiában, s gyakran jöttek Darjeelingbeszabadságra. Egy közülük, H. Taylor ezredes Tibetbe való beutazási engedély-lyel érkezett, s felfogadott engem, hogy segítsek a felszerelésnél, aztán menjekvele. Vettünk két lovat magunknak, néhány öszvért a poggyászoknak, s ígyutaztunk át a Szikkim völgyén, majd átvágtunk a magas, szeles hágókon. Nemmentünk messzire, csak Gyancséig, ez a tibeti határhoz legközelebb eső vá-rosok egyike, – de ekkor voltam először Tibetben más helyen is, mint Rong-

buknál vagy az Everesten, s így ez nekem is éppen olyan érdekes újdonságvolt, mint Taylor ezredesnek. Nagyon barátságos volt egyébként, s sokat mon-

dogatta, hogy menjek Amerikába; ha megyek, ő majd megtanít dzsipet vezet-ni. A dzsip azóta is szerepel ábrándjaim közt. Ha elég pénzt tudok megtakarí-tani, veszek egyet, s milyen nagyszer ű utazásokat teszek akkor majd vele aDarjeeling körüli meredek utakon.

Taylor ezredes nemcsak barátságos, hanem nagylelk ű is volt. Késő bb, aháború befejezése után, mielőtt hazatért volna, kétszáz rúpiát küldött ajándék-

ba nekem. De máig is adósom azokkal az autóvezetői leckékkel, s talán, haelmegyek Amerikába, még megtalálom őt.

Ez az út csak két hónapig tartott. Taylor ezredeshez hasonlóan a többiamerikai, akivel dolgom volt, jobban szeretett lovagolni, mint gyalog menni,és most, hogy már volt valami tapasztalatom a lovak körül, új módját gondol-tam ki a megélhetésnek. Darjeelingbe visszatérve a csitrali megtakarított pén-zemből két lovat vásároltam, és ezeket bérbe adtam. S ettől kezdve egy dara-

big jól ment a dolgom. Míg a többi serpa keményen dolgozott, csomagot hor-dott, a dombokon járt fel-alá egész nap, én délig bérbe adtam a lovaimat, sakkor az egész hátralevő napra hazamehettem.

Valójában nem tettem ezt túlságosan gyakran, mert jobban szeretek mo-zogni, dolgozni, mint tétlenül üldögélni. S ráadásul látogatókat vezettem a

K



kilátás megtekintésére, ahogy a háború alatt tettem. Egy nap – emlékszem –hét amerikai hölgyet vezettem fel a Tigris-dombra megnézni napfelkeltekor aMount Everestet. Voltak ott más turisták is, s a vezetőik olyasmit csináltak,amit szégyellek elmondani, s gyakran tették – embereiknek más hegyeketmutattak. A Tigris-dombról az Everestből nem látszik valami sok. Messze van

az innét, s közbeesik a Lhotsze és a Makalu, úgyhogy ez a kettő jobban lát-szik, különösen a Makalu. Emiatt a turisták gyakran gondolták a Makalut Eve-restnek, s a vezetők közül sokan meger ősítették: „Igen, az az Everest”, – mertnem tör ődtek vele, s lusták voltak a magyarázkodáshoz. De én ilyet sosemtettem. Megmutattam a hölgyeknek, hogy melyik az Everest, és miért látszik alegkisebbnek. Annyira tetszett nekik a becsületességem, hogy késő bb lovat is

béreltek tőlem, és barátaikat is hozzám küldték.Darjeelingben az a legjobb, hogy annyi ember jön ide mindig mindenfe-

lől. Egy reggel a város f őútvonalán sétáltam, s egyszerre csak Smeeton asz-szony toppant elém, akit a Tirics Mir megmászása óta nem láttam. Egy úr voltvele, nekem idegennek tűnt, s vártam, hogy bemutasson neki; de mikor meg-szólalt, a legnagyobb zavarral jöttem rá, hogy a férje. Késő bb elmondta, hogya háborúban megsebesült az orrán, s ez tette az arcát felismerhetetlenné. Deabban nem változtak sem ő, sem a felesége, hogy barátságosak és kedvesekvoltak. Meghívtak, menjek velük egy hétre Kalimpongba, s egyáltalában, re-mek találkozás volt.

Mint elő bb, kirándulókat vezettem rövid túrákra, közeli helyekre, mintPhalut, Tonglu, Szandakphu. Egyszer egy angol párt elvittem a Tigris-dombra,s ők még többet akartak látni, úgyhogy lovakat béreltek, s kimentünk Tonglufelé. Az úrra nem nagyon emlékszem, de a hölgy nagyon bájos volt, különösenrózsás arcszínét és csodás fehér fogait bámultam meg. Az első nap végén egydak-bungalónál6 állapodtunk meg, itt töltöttük az éjszakát, s reggel, mint ren-desen, mosdóvizet és teát vittem be nekik. Ahogy megjelentem, a hölgy felültaz ágyban, s azt kellett gondolnom, atyaisten, rossz helyen járok! – mert nemvolt ifjú, nem volt bájos, hanem egy fogatlan, sárga bőrű öreg hölgy. Letettem

a fazekat meg a kannát, s éppen ki akartam iszkolni, amikor megpillantottammellette néhány tégely kenőcsöt meg púdert s egy pohár vízbe téve egy tün-döklő fehér fogsort; jó, jó, ámbár… – gondoltam … De igyekeztem elmene-külni. Mikor kicsivel késő bb elő jött, már éppen olyan bájos és fiatal volt, mintelőző nap.

Végre, 1946 tavaszán annyi év után elindult az első igazi expedíció. Is-mét a garhvali Bandar Puncsra, a „majomfarokra”, s ismét két régi barátom-mal, Gibson és Martyn urakkal, a Dehra Dun-i iskolából. Mikor megkaptam

6 Államköltségen épült és fenntartott pihenőhely átutazók számára.



az üzenetüket, hogy velük tartok-e, olyan izgatott lettem, mintha nem felnőtt,hanem kisfiú lennék. Visszatérsz a hegyek közé! – Ez volt minden, amiregondolni tudtam, s úgy ért a gondolat, mint egy nagy belső megrendülés. –Visszatérhetsz a hegyek közé, ahova tartozol!

Siettem Garhvalba, megtaláltam őket, s elindultunk.

Ebben a vállalkozásban még R. L. Holdsworth úr is részt vett, aki szin-tén abban az iskolában tanít, és már az 1932-es Kamet-expedíción is ott volt;Munro őrnagy a királyi tüzérségtől; N. D. Jayal hadnagy az indiai hadsereg-

ből, kikkel késő bb közeli ismeretségbe kerültem. Elsőre a Bandar Punccsalmegint nem volt szerencsénk. Az idő rossz volt, mély hóval. De eljutottunktizennyolcezer lábig, ami ezerrel magasabb, mint 1937-ben, s nagyszer ű érzésvolt megint olyan vidéken járni, ahol a legjobban érzem magam.

– Majd még visszatérünk hozzá. Egy napon megfogjuk ezt a majmot a

farkánál – jelentette ki ünnepélyesen Gibson, mikor istenhozzádot mondtunk ahegynek. – Csak többé nem majomfarkának hívják már ezentúl - tettem én hozzá

nevetve. – Mától kezdve a Dum-iskola Hegye lesz.

Különös ez, ezzel a Kangcsenjungával. Itt van ez a harmadik legmaga-sabb hegye a világnak, olyan közel mered az égnek Darjeeling mellett, s féléletem ennek a látványával töltöttem el. De sohasem voltam rajta. Sokszormentem az Everestre, Garhvalba, még távolabbi hegyekre, Kasmírba,Csitralba, de Kangcsenjungára soha. Nemzedékünk egyetlen serpája sem jártameg a Kangcsenjungát.

Éveken át sokan kísérleteztek. 1905-ben egy kis svájci csoport próbáltamegkeresni a felvezető utat, de odavesztek mind. 1929-ben egy Farmer nevű fiatal amerikai próbálta egyedül megmászni, akár Wilson az Everestet, s ő iselpusztult. Ez évben és a következő kettő ben három nagy expedíció, két németés egy svájci próbálkozott, néhány angollal és osztrákkal. Ezek a vegyes vál-lalkozások, 1930-ban, kísérletüket a nepáli oldalról kezdték, de alig indultak

neki a megmászásnak, mikor – valószínű, hogy így lehetett – a legnagyobblavinába kerültek, amit ember valaha látott. Úgy látszik, majdnem az egészhegy oldalnyi hó rájuk zúdult; s bár csak egy vesztette életét – egy serpa –, alavina olyan könnyen elpusztíthatta volna mindnyájukat, hogy úgy határoztak,inkább más heggyel kísérleteznek. Az 1929-es és 31-es két német vállalkozása másik oldalról, Szikkimen át indult, s eljutottak a Zemu gleccserig. Hetekenés hónapokon át próbáltak utat vágni a hegy jéggerince felé, amit ÉszakkeletiSarkantyú néven ismerünk, s végül, a második évben elérték a nyúlvány tete-

jét, több mint huszonhatezer lábnyira, de a tetőre vezető utat nem találták meg.Eme 31-es próbálkozásnál zuhant le egy német turista és a serpa Cseden több



ezer láb magasból.Azóta senki sem kísérelte meg a Kangcsenjunga csúcsát elérni. Ennek

főleg az az oka, hogy bár közel van Darjeelinghez és könnyű odáig menni, eza síksághoz és az Indiai-óceánhoz legközelebb eső hegy, s emiatt az idő járásateljesen kiszámíthatatlan. A nyári monszun itt a legkomiszabb és itt tart legto-

vább, olyan sűrű felhőzettel, hogy az ember gyakran Darjeelingből, a hegyvégéből sem látja a csúcsot. Más évszakban meg a meleg levegő feláramlik,ott találkozik a hó hidegével, s gyakori vihart és lavinát hoz magával. Sokkisebb hegy van a Kangcsenjunga körül – a Kabru, Dzsannu, Szimvu, Dzson-szong, Kang, Koktang, Pandim – s ezek legtöbbjét már megjárta expedíció,legtöbbnyire sikeresen. De mert ezek valamivel alacsonyabbak, a feljutás nemegészen olyan nehéz. Nos, nehéz vagy nem nehéz, én nem hiszem, hogy ahegymászók örökre meg akarnak torpanni a világ harmadik legmagasabb csú-

csa előtt. Az utóbbi években mindenféle felderítő vállalkozások kutattak egyúj és jobb út után, s nem leszek meglepve, ha nemsokára itt lesz egy másiknagy expedíció.

Magamról már mondtam, hogy sosem voltam ott. De a közelében ter-mészetesen sokszor jártam. Először 1935-ben, mikor a kabrui támaszponthozsegítettem hurcolkodni. S aztán most, 1946-ban, miután hazajöttemGarhvalból. Rövid néhány hónap alatt kétszer is visszamentem.

Első túránkat Reeddel, az indiai hadsereg őrnagyával tettük meg. Nemszándékoztuk megmászni a hegyet, csak a nagy gleccsereket kikutatni, aZemut, a Jalungot, feljutni a nepáli hágókig és a zemui szakadékokig. Kétexpedíció járt itt az előző évben – ez is mutatja, miféle veszélyes játék ez –, smindegyiken pusztult el ember. Gondoltuk, hogy talán majd nyomukra bukka-nunk. Az egyiket Langton Smith kapitány vezette, aki három serpával elindultmegmászni a Sugar Loaf (Cukorsüveg) nevű hegyet, de hóviharba kerültek, snem látták őket többé. A másik csoportból az eltűnt ember az indiai K. C.Roy, a bengáli lámpagyár ügyvezető igazgatója volt. Elindulásunk előttDarjeelingben találkoztunk a feleségével, egy amerikai hölggyel. Megkért,

hogy kutassunk férje után, s hozzuk el a maradványait.Szemünket hát nyitva tartottuk, s egy idő múlva megtaláltuk Smith ka-

pitány egyik serpájának a tetemét. Egy nagy szikla mellett feküdt, a Zöld Tónevű hely közelében, mellette tűz maradványai, alatta egy szétrepedt f őző-fazék. Nem messze a sziklák közt több csomag fényképezőfilmet leltünk,amik bizonyára a Smithéi voltak, de neki meg a másik serpának semmi nyo-mát nem találtuk. Ebben a körzetben sok tó van, és azt gondolom, ők bizonyá-ra megpróbáltak átmenni az egyiken, amikor az csak félig fagyott be, már hó

borította – s jég alá kerültek. Késő bb, mikor visszafelé mentünk a gleccserhez,ráakadtunk Roy úr testére, a másik expedícióból, s ez is közel volt a Zöld Tó-



hoz. Közülünk néhányan megpróbálták elhamvasztani, de nem nagy sikerrel, smaradványait eltemettük. De előzőleg, emlékezve Roy asszony kérésére, meg-szenesedett csontjának kis darabkáját és a karóráját magunkhoz vettük, s eze-ket visszavittük Darjeelingbe.

Ez a túra nem az eltűnt ember felkutatására szerveződött elsősorban. Ezt

csak útközben tettük. De alighogy hazaértem, már keresett J. W. Thornleykapitány, a hetedik indiai lövészezredből, aki külön nyomozásra indult Smithkapitány maradványai után; s így megint csak visszavezetett az utam aZemuhoz. Hat serpa jött velünk, s mikor elértük a gleccsert, több csoportraoszolva kutattunk napokig. De semmit se találtunk. Vagy legalábbis, Smithneksemmi nyomát.

De megtaláltuk a jeti nyomát.

Most elmondom, amit a jetir ől, a havasi majomemberr ől tudok. Ezsemmivel sem több, mint amit a legtöbb ember tud, aki hosszú ideig élt a Hi-maláján, sőt talán még kevesebb. A Zemu-gleccsernél, 1946-ban láttam elő-ször a jeti nyomát; s ezenkívül csak 1952-ben a svájcival, közel az Everestlábához. Mint említettem, Szolo Khumbu-i gyermekkoromban gyakran láttamállati ürüléket a gleccsereken meg a magas hegyoldalakon, s biztos voltam

benne, hogy ez csak a jetitől származhat. S természetesen sok történetet hallot-tam róla, apámtól és másoktól.

Elmondom, mit mesélt az apám.Először a Barun-gleccsernél találkozott ezzel a csodálatos teremtmény-

nyel, közel a Makalu-hegyhez s Tsza-csuhoz, ahol születtem. Hirtelen tűnt fels olyan közelr ől, hogy – így mondta – egészen tisztán láthatta. Olyan volt,mint egy nagy majom, azzal a különbséggel, hogy szemei mélyen besüllyed-tek, s a feje hegyes volt. Színe szürkés, s az a legérdekesebb, hogy a szőre kétirányban nőtt – a felső testén felfelé, az alsó testén pedig lefelé. Négy láb ma-gas lehetett. Nőstény volt, hosszú lecsüngő emlőit – mert két lábon szaladt –kezeivel tartotta fel. Apám persze nagyon megrémült. De a jeti is. Hogy mesz-

szebbre jutott, megfordult, és mászni kezdett egy meredek hegyoldalon, ma-gas, éles füttyöt hallatva, majd kisvártatva eltűnt. Apám sokáig aggódott mégezután, mi történik majd vele, mert nagyon sokan mondták, hogy ha egy em-

ber jetivel találkozik, az hamarosan meghal. Nos, ő szerencsés volt, nem haltmeg. De nekem azt mondta, hogy utána még majdnem egy évig beteg volt.

Másik alkalommal is látta a jetit. 1935-ben történt, miután átkelt a Nangpa Lan Rongbuk felé, hogy meglátogasson, mikor az első Everest-expedíciómmal voltam. Egy éjszakát az első táborhelyünkön töltött egyedül a

gleccseren, amikor a mieink vagy a támaszpontnál voltak lenn, vagy a másiktábornál fenn, s ekkor reggel, mikor éppen világosodni kezdett, füttyöt hallott



a sátron kívülr ől. Széthúzta a sátorfüggönyt, kinézett, s ott látta ezt a teremt-ményt, kicsivel lentebb haladt el a gleccseren délr ől északra. Apám perszemegint megrémült. Nem akarta, hogy a jeti meglássa, de a sátorba se kívántelbújni, félt, hogy az esetleg közelebb merészkedik, vagy éppenséggel bejön.Így ottmaradt állva, míg az el nem tűnt lefelé a gleccseren, s akkor, amilyen

gyorsan csak tudott, feljött a második táborba, ahol ez idő ben én is voltam.Mikor megérkezett, megölelt s azt mondta: „Egész úton idáig a fiamat akartamlátni. S egy jetit láttam.” – De ezúttal nem látta olyan közelr ől, s nem is lett

beteg tőle.Az egész Himaláján s a hegyi népek közt sok történet kering a jetir ől.

Nehéz eldönteni, hogy melyik igaz, s melyik a képzelet és babona terméke.Szolo Khumbuban járja egy történet, hogy évekkel ezelőtt sok jeti érkezett éslakott közel a Targna falu körül. A serpák építették a maguk házait és művel-

ték a földjüket, de éjszaka, vagy mikor az emberek távol voltak, a jetik el ő jöt-tek, és nagy rombolást csináltak, úgyhogy az építést és a vetést egészen elölr őlkellett kezdeni. S az volt a különös, hogy a jetik nemcsak romboltak. Miután

befejezték a rombolást, megpróbálták újra felépíteni a házakat s újra ültetni anövényeket a maguk módján. De természetesen nem tudták jól csinálni, s afalusiak kétségbe voltak esve. Mivel sosem találkoztak ezekkel a teremtmé-nyekkel, ha elmentek lesni őket, elhatározták, hogy ravaszságot alkalmaznak.Egy nap kimentek arra a helyre, ahol tudták, hogy a jetik gyülekeznek (mertsok trágya volt körös-körül), s otthagytak néhány kupa csangot (ez er ős serpasör) meg néhány kukriszt, vagyis görbe nepáli kést. Mikor jött az éjszaka,ahogy remélték, a jetik megtalálták a csangot, s megitták. S mikor lerészeged-tek, felkapták a késeket s verekedni kezdtek. Reggelre, a történet szerint,majdnem mindegyikük holtan hevert, és Targna népe ismét békességgel járha-tott a dolga után.

A serpák között az a hiedelem járja, hogy kétfajta jeti van – a metrej, ezemberevő, és a csutrej, ez csak állatot eszik. De kettő jük közül feltételezhető-en a csutrej a nagyobb. Nagyjából a barnamedvéhez hasonlít, azzal a különb-

séggel – s minden jeti ilyen –, hogy mint mondják, a lábai hátrafelé mutatnak. Néhány nyugati és tudományos ember azt gondolja, hogy a jeti, egyszer űenegy medvefajta. A híres tudós, Julián Huxley, mikor Darjeelingbe jött, s itttalálkoztam vele, ugyanezen a véleményen volt. De vannak mások, akik in-kább nagy majomnak hiszik, olyannak, amilyennek apám leírta.

Csak néhány ember mondhatja el, hogy látta a jetit. A bennszülött hegy-lakók nem nagyon akarják látni, mert mindenütt az a hit, hogy aki meglátja,lezuhan. Részemr ől, ahogyan már mondtam, sosem láttam – se részegen, se

józanon, ide vagy oda sétálva. Nem vagyok babonás. Nem hiszek semmi ter-mészetfelettiben, s nem hiszem a bolondos történeteket sem, amiket hallottam.



De nem gondolom, hogy apám hazug lett volna, s a történeteit csak kitalálta. S biztos, hogy a nyomát láttam a Zemu-gleccsernél is 1946-ban és legutóbb azEveresten 1952-ben, s ez nem vallott emberi teremtményre. Bár ezt nem tu-dom bizonyítani, meggyőződésem, hogy néhány ilyen lény létezik. Hitemszerint állat, nem ember; leginkább éjszaka mozog, a magas hegyek legelőinek

növényeivel vagy kisebb állataival él; valószínűleg egy általunk ma még nemismert majomfajta.

1954-ben egy angol–indiai expedíció indult az Everest világába, f őlegabból a célból, hogy a jetit felkutassa. Szerettem volna velük menni, de nemlehetett. Sok más csapathoz hasonlóan ők is találtak lábnyomot és egyéb jelet

– de jetit nem –, s ez bár csalódás volt, talán nem is volt baj. Annyi helyre eltudunk már jutni, olyan sokat megtenni, mindenfélét feltalálni. Azt hiszem,rendben van az, ha van néhány dolog, amir ől egyelőre nem tudunk.7

7 1955-ben egy Szolo Khumbu-i túrán elég szerencsés voltam, hogy ráakadtamkét jeti koponyára, de ezt majd máskor mondom el.



V I I I

KUDARCOK ÉS SIKEREK

ÖZVETLEN a háború utáni évek nehezek voltak Darjeelingben. Nagyexpedíció egyáltalán nem indult és kisebb fajta is csak ritkán. És Indiafüggetlenségének közeledtével minden bizonytalan és zűrzavaros lett.

Az amerikai katonai és igazgatási személyek mind elmentek, s helyükbe nem jöttek turisták; hamarosan sok angol követte őket. A teaültetvények egy részemegszűnt. Munka kevés volt, nőtt a munkanélküliség és a szegénység.

Ennek betetőzéseként családunkban személyes gondok is akadtak,anyósom beteg lett, két évig az ágyat nyomta, s mert férje közben meghalt,ránk maradt a vele való tör ődés gondja. Én sokáig egyáltalán nem tudtammunkát találni, Csitralban megtakarított pénzem elfogyott, s az egész családotfeleségem, Ang Lahmu tartotta el. Egy idő ben, mint dajka vagy szolgáló dol-gozott különböző családoknál; késő bb pedig a Smith testvérek asszisztenselett; ez egy amerikai fogorvosi cég, sok éve működik már Darjeelingben. Az-

óta is sokszor mondtam már a feleségemnek, hogy sosem fogom elfelejteni,amit mindnyájunkért tett azokban a nehéz, komisz években.

Említettem már, hogy Ang Lahmu Darjeelingben született. Egyszermég, mint gyermeket elvitték egy rövid látogatásra Szolo Khumbuba, de olyanfiatal volt, hogy egyáltalán nem emlékezett erre, s kevés fogalma lehetett szü-lőföldünk primitív életér ől. A legtöbb serpához hasonlóan ő is nagyon szegénycsaládból származott. Nyolcéves kora óta már keményen dolgozott, csomagothordott a városban, s késő bb szolgáló lett egy gazdag családnál, akkor is, mi-

kor először találkoztunk, s ő vitatkozott a tej áráról. 1938-ban élete nagy al-kalma kínálkozott. Egy angol család, Wallace-ék, akiknél ekkor dolgozott,hazatértek Angliába, és magukkal vitték őt, mint dajkát két gyermekük gondo-zására. Néhány hónapig Londonban élt, egy Hyde Parkhoz közeli szállóban, smegismerte a nyugati világ életét. Az utazás nem tett neki jót, különösen, mertazelőtt sosem ült még hajón, s a tengeri út nagy részét betegen töltötte, sőtamikor már Londonban voltak, ismét beteg lett, úgyhogy kórházba kellettvinni. Mire kikerült a kórházból, Wallace asszony már ismét elutazott Angliá-

ból, így szolgálat nélkül maradva s elhagyatva megtette a hosszú visszautatIndiába egyedül. Ez az utazás arra az időre esett, mikor már nagyon feszült lett

K



Anglia és Németország közt a helyzet, a háború kitörése előtt, senki sem tudta,hogy mi lesz. Mikor 1953-ban ismét Angliába mentünk együtt, Ang Lahmuelmesélte: amire a legélénkebben emlékszik előző látogatásából, az az, hogy agázálarc használatát akkor tanulta meg, amikor betegen feküdt a kórházban.

Ang Lahmu nem az az asszony, aki magáról sokat beszél. S éppen ezért

a legtöbb ember nem tudta, hogy már 1953 előtt is járt Angliában. Nem tud-ták, hogy jól ért angolul. És az emberek, akiknél alkalmazásban volt, nemigentudták az igazi nevét sem, emiatt mindig Nimának hívták Ang Lahmu vagyTenzing asszony helyett. Csak legutóbb is, az Everest megmászásakor is mu-latságos dolog esett vele, mert olyan keveset beszélt magáról. Mialatt én azangol expedícióval jártam, ő dajkaként dolgozott egy angol tiszt feleségénél adarjeelingi „New Elgin” szállóban. Akkortájt az újságokban gyakran megje-lent a fényképem, s ő látni akarta, mert kíváncsi volt a történetekre; de mert

nem tudott olvasni, másokat kért meg, hogy olvassák fel neki a rólam szólócikkeket. Egy nap a hotel egyik angol hölgyvendégét kérte meg erre. A hölgykíváncsi lett, s megkérdezte, miért érdekli ez annyira: „Ismered ezt aTenzinget, Nima? Talán a barátod?” – De a feleségem éppen úgy, mint más-kor, csak azt felelte: „Ó, ő is egy Toong Szoong Buszti-i serpa s én is odavaló-si vagyok.” – Ekkor mindössze ez történt. De néhány hónappal késő bb, azEverest meghódítása után Ang Lahmut és engem meghívtak egy kalkuttaifogadásra, s a vendégek közt volt ez a hölgy is. Kivált a sorból, hogy találkoz-zék velünk, de ahogy közelebb ért, láttam, hogy engem szinte észre sem vesz,csak a mellettem álló Ang Lahmut nézi. Hirtelen megállt, s úgy bámult ránk,mintha ájulás környékezné. Csak ennyit tudott mondani: „Jóságos istenem,hiszen ez Nima!”

Hát így teltek az éveink. Mulatságos dolgok és komisz dolgok váltottákegymást – a mi életünkben nem kevésbé, mint a hegyeken. Boldog ember az,akinek olyan felesége van, aki sorsában osztozik és segít neki, mint az én AngLahmum.

De ekkor egy ideig, a háború után nemigen látszott javulni a helyze-tünk, inkább csak romlott. Feleségem tartott el bennünket, nekem pedig egy-szer itt, másszor ott akadt munkám, ez is mindig sivár, alantas munka, közben

pedig semmi. A völgyek fölé tornyosuló magas, fehér, gyönyör űségesKangcsenjungát is hirtelen meggyűlöltem néha, mert úgy látszott, hogy csúfo-lódik velem. Mi történt velem – vagy a világgal –, hogy többé nem mehetek ahegyek közé, mikor szeretem őket s erre születtem?

Nem mentem többé a Tigris-dombra. Turisták nem voltak, s magam

minek menjek. Ha már itt van az Everest, legyen inkább a látóhatáromon túl.Látni sem kívántam, gondolni sem akartam rá … Mégis rá gondoltam mindig.



Ekkor, 1947 tavaszán képtelen dolog történt. Azzal kezdődött, hogyDarjeelingbe jött Earl Denman úr.

Denman úr Kanadában született, Angliában nevelkedett, s akkoriban azegyik afrikai angol gyarmaton élt. Sokát utazott és túrázott vad vidékeken,szemmel láthatóan az az ember, aki tud vigyázni magára. De mindaz, amit

eddig tett vagy tehetett volna késő bb, keveset jelentett neki, mert volt egynagy terve, s ez lett élete álma. Meg akarta mászni az Everestet – megmászniegyedül!… No, az „egyedül” talán nem egészen helyes kifejezés … Rendesexpedíció nélkül akart feljutni. Vagy legalábbis expedíciója nem volt. De va-laki kellett, hogy vele menjen – s ez lett az ok, amiért találkoztunk. Egy naponKarma Paul, az öreg szirdar, meglátott s megszólított:

– Itt egy úr, most jött a városba, s olyan ötlete van, ami igen érdekelnetéged.

– Hegymászás? – kérdeztem. – Az a javából.S kis idővel késő bb egy másik serpával, Ang Davával együtt Karma

Paul kicsi irodájában találtam magamat, szemtől szembe Denman úrral.Mindjárt, kezdettől fogva semmi eddig tapasztalt dologhoz nem hason-

lított ez az ügy. Denman egyedül volt. Nagyon kevés pénzzel és szegényesfelszereléssel rendelkezett, s még Tibetbe sem volt beutazási engedélye. Deolyan elszánt volt, amilyet emberben még nem láttam, s nagy meggyőződésselés komolysággal beszélt. Rendíthetetlenül ragaszkodott hozzá, hogy én men-

jek vele. Mert Tigris vagyok; mert felértem huszonhétezer lábra az Everesten;mert beszélek tibeti nyelven s valamennyire angolul; mert úgy ajánlottak neki,mint minden serpa közül a legkülönbet. Ez mind nagyon hízelgett nekem, demégis bolond egy terv volt az egész, s Ang Dava meg én azt mondtuk, hogygondolkoznunk kell még rajta.

Hogy mit kellett ezen gondolkozni, nem tudom, hiszen az egészneksemmi értelme nem volt. Először is, valószínűleg nem juthatunk be Tibetbe.Másodszor, ha meg is tesszük, valószínűleg letartóztatnak, s akkor mi, a veze-

tői ugyanúgy, mint Denman, komoly bajba kerülünk. Harmadszor, e pillanatban nem tudtam elhinni, hogyha meg is közelítjük a hegyet, egy ekkora kiscsoport, mint a mienk, meg is mászhatja. Negyedszer, a kísérlet igen veszélyeslesz. Ötödször, Denmannek nincs annyi pénze, hogy jól megfizessen bennün-ket, sem garancia-összeget nem tud letenni a családunk számára, ha valamitörténne velünk. És így tovább és így tovább … Minden épeszű ember nemetmondott volna. De én nem tudtam nemet mondani. Szívem mélyén éreztem,hogy mennem kell, mert az Everest vonzása nagyobb, mint bármi más a föl-

dön. Ang Dava és én néhány percnyi beszélgetés után döntöttünk. – „Rendbenvan – mondtam Denmannek –, megpróbáljuk.



Mint kiderült, Denmannek nemcsak Tibetbe való beutazási engedélyenem volt, hanem alá is írt egy okmányt, amiben megígérte, hogy nem közele-dik a határaihoz. Így a titoktartás lett a legfontosabb. Ezért nem együtt hagy-tuk el Darjeelinget, hanem egy előre meghatározott ponton találkoztunk avároson kívül, s onnan indultunk el a túrára. A szokásos expedíciós útvonalon

haladtunk, Szikkimen keresztül. De mindössze ebben hasonlítottunk valamiexpedícióhoz; mert más utazásokon máskor minden gondosan elő volt készít-ve s megszervezve, most pedig csak egyszer űen éltünk egyik napról a másikra,reméltük a legjobbakat, és sosem tudtuk, mit hoz a következő nap. Néha egye-dül utaztunk, néha kisebb karavánokkal együtt, melyektől néha málhásállato-kat tudtunk bérelni. A szik-kimi völgyek és erdők lassan elmaradtak mögöt-tünk, és elértük a himalájai magas szorosokat, amelyek Tibet határát jelzik.

Itt azt ajánlottam Denmannek, hogy a szokásos expedíciós és kereske-

delmi utaktól eltér ően haladjunk, mert ezeket biztosan ellenőrzik; és egy ke-vésbé használatos úton sikerült is átjutnunk a határon. Ekkor nyugatnak for-dultunk Rongbuk irányában át a nagy platókon. A dolgok természetesen rosz-szul mentek. Majdnem mindennap történt valami baj. Ritkán volt elég enniva-lónk. Egyszer, ahogy haladtunk a csomagokkal, jakok rohantak le a dombol-dalról, s majdnem legázoltak bennünket málhástul. Máskor, amitől legjobbanféltünk, őrjárat csípett el bennünket, s megparancsolta, hogy tüstént forduljunkvissza. Megígértük, hogy visszafordulunk, majd nagy kitér ővel folytatni tud-tuk az utunkat. Ettől kezdve kerültünk minden várost és falut, s végre elértük aRongbuk-kolostort, ahol kérdezősködés és gyanakvás nélkül fogadtak ben-nünket.

És végre, egyenesen előttünk állt az Everest – óriási fehérségében, hó-takaróval borítva, éppen ahogy emlékeztem rá kilenc év távolából. Régi izga-tottságom visszatért, er ősebben, mint valaha. Itt vagyok hát ismét, ahol mindiglenni akartam. De a józan eszem nem hagyott el, s a felettünk tornyosuló hegylábánál még inkább tudatában voltam vállalkozásunk reménytelenségének,mint valaha. Nem felejtettem el Maurice Wilson megrendítő halálát 1934-ben,

s magamban arra gondoltam: senki sem fogja megfagyott holttestünket meg-lelni egy sátor alatt.

Mégiscsak mentünk tovább: fel a gleccserhez, elhaladtunk a régi alsóbbtáborhelyek mellett, s az Északi Átjáró alatti hegyfalak lába felé vettük azirányt. Mivel csak hárman voltunk, nagyon kimerültünk. A szél és a hideg

borzalmassá vált. Úgy tűnt, komiszabb, mint bármikor azelőtt, míg végül rá- jöttem, hogy szenvedéseinket ezúttal inkább a felszerelés hiányossága okozza. Nem volt szélálló ruhánk. Élelmiszerkészletünk kevés volt, s már majdnem

kifogytunk a legfontosabb cikkből: a teából. Két sátrunk annyi védelmet nyúj-tott csak, mint egy ív papír, és hamarosan Denman is, aki eleinte egyedül fog-



lalta el az egyiket, odaköltözött Ang Davához meg hozzám, hogy itt legalábbhármónk teste némi meleget tudjon teremteni.

De legalább gyorsan haladtunk. Egy nagy expedíción napok telnek el azegyik tábor felverésétől a másikig, s addig, míg minden szükségeset felhorda-nak a váltásig. De mindennap új tábort vertünk, egyszerre felhordva mindent,

és nemsokára a hó meredély lábához értünk az Átjáró mögött. Én tudtam,hogy az útnak itt vége. Denman rosszabbul tűrte a hideget, mint Ang Davavagy én, és borzalmasan szenvedett. Egész éjszakákat nem aludt. Néha úgylátszott, már alig van jártányi ereje. Legmagasabb táborunkból, a negyedikből,még tettünk egy rövid kísérletet, hogy a meredek havon és jégen feljussunk azÁtjáróhoz, de a hideg csontjainkig hatolt, s a szél majdnem levert lábunkról.Kis idő múlva visszamentünk a sátrunkba, kimerülten és legyőzötten.

Denman is tudta, hogy le vagyunk győzve. Bátor ember volt – elszánt,

majdnem fanatikusan ragaszkodó kitűzött céljaihoz. De őrjöngő nem volt. Nem akarta megölni magát, mint Wilson, s beleegyezett a visszatérésbe. Hálásvoltam érte, mint kevésszer még életemben, mert Ang Dava és az én számom-ra szörnyűséges elhatározás lett volna, ha ragaszkodik a továbbmenéshez.

Visszatérésünk jóval gyorsabban zajlott le, mint felmenetelünk. Most,hogy meghátrált, Denman úgy látszik, csak egy gondolattal foglalkozott: el-hagyni az Everestet olyan gyorsan, ahogy csak lehet. Mintha meggyűlöltevolna, holott nemrégiben még szerette. A Rongbuk-kolostorig majdnem ver-senyt futottunk, s aztán is, át a tibeti vad, magas fennsíkon – szinte úgy, mint-ha a hegyek üldöző ellenségeink lennének. Ekkorra már még inkább szűkébenvoltunk az élelemnek. Ruhánk rongyokban lógott, és Denman csizmái olyanrossz állapotban voltak, hogy néhány nap elteltével már mezítláb ment. Detartottuk a tempót. Legalább őrjárattal nem akadtunk össze. Szinte észre semvettem, visszatértünk Tibetből Szikkimbe, s néhány nappal késő bb, áprilisvégére, megérkeztünk Darjeelingbe. Az egész túra – az Everestig, az Everestreés vissza – mindössze öt hétig tartott.

Ez aztán gyors volt. Furcsa és képtelen, az is biztos. A következő na-

pokban Denman már útban volt vissza Afrikába, és megint majdnem úgy lát-szott, hogy nem is jártam én az Everesten, csak álmodtam az egészet. Néhányhónap múlva azonban leveleket kezdtem kapni Denmantól, s ezekben azt írta,hogy a következő évben ismét visszatér; s 1948 tavaszán valóban újra ott voltDarjeelingben. Ezúttal jobb felszereléssel, mint előzőleg, de amit megint nemszerzett meg, az a tibeti beutazási engedély volt. Az elmúlt évben sokat be-széltek a mi illegális utunkról; engem bíráltak, hogy mint vezető részt vettem

benne, és tudtam, hogyha megpróbálunk visszatérni, abból komoly baj lesz.

Így nemet mondtam neki, mondván, hogy engedély nélkül én nem mehetekmegint. Mivel nem talált mást sem, akinek bizalma lett volna társulni hozzá,



felhagyott az egésszel, és visszament Afrikába, nekem ajándékozva a felszere-lését, amit nem tudott magával vinni. Azóta nem találkoztunk, de néha levele-zünk, és jó barátok maradtunk. Különc ember volt, de bátor – álmodozó ember

–, és sajnálom, amiért nem jutott közelebb célja megvalósításához. 1953-ban,amikor elértem az Everest csúcsát, azt a gyapjú balaklava sapkát hordtam,

amit tőle kaptam; így legalább valami, ami az övé volt, eljutott a célig.

De én most 1947-r ől beszélek. Említettem már, hogy mielőtt Denman jött, hónapokig nem volt semmi munkám. S íme, alig értünk haza Darjee-lingbe, hirtelen alkalom kínálkozott, úgyhogy mindjárt első otthoni napomonmunkába álltam.

Ezúttal igazi expedícióhoz kerültem. Nem az Everestre indult, az igaz,és nem is volt nagy, de jól ellátott és jól szervezett, úgyhogy csodálatos volt

azok után, amiket Denmannel tapasztaltam. A túra Garhvalból indult, de acsoport egyik tagja, a híres svájci turista, André Roch, átlátogatottDarjeelingbe serpákat fogadni. Jóformán még észbe sem kaptam, már alá isírtam a szerződést. Akkor Roch és néhány más serpa társaságában elmentünkGarhval egyik isten háta mögötti helyére, s ott találkoztunk az expedíció többitagjával. Ezek voltak: Alfred Sutter, vagyonos üzletember, kipróbált hegymá-szó és híres vadász; René Dittert, akivel én késő bb az Everestet másztam; An-nelies Lohner asszony, fiatal hegymászó-hölgy; Alex Graven, egyike a legjobbalpesi vezetőknek. Mindnyájan svájciak voltak, ez volt első találkozásom az-zal a néppel, amellyel késő bb olyan közeli meleg barátságba jutottam.

Nem azért indultunk, hogy megmásszunk valami egyedülálló nagy he-gyet, hanem inkább több másodrendűt – bár határozottan nem jelölték meg; aHimaláját kivéve bárhol lehetett. Az volt a fontos, hogy legalább húszezer lábmagasak legyenek, és még nem mászta meg őket senki. Legelőször egy nagyhavas csúcsra, a Kedernathra mentünk. Hosszú út után, keresztül a tarto-mányon, elértük a lábát, s megkezdtük a tábor felállítását. Egyre magasabbra

jutottunk, kutatva a felvezető legjobb út után, míg végül biztosak voltunk ben-

ne, hogy megtaláltuk, s biztos volt a próbálkozás, hogy feljutunk. De én nemkerültem bele a tetőre menő csoportba; azt a munkát kaptam, hogy személyessegítő je legyek Lohner asszonynak, aki bár hölgy létére kitűnő hegymászóvolt, nem vett részt a legfelső szakasz megmászásában. Úgyhogy én ott ma-radtam vele a legfelső táborban, és bár természetesen bosszankodtam a hátra-hagyásom miatt, de legalább az ő kedves társaságában maradtam. A csúcskí-sérlet reggelén búcsút intettünk a többieknek, és vártunk egész nap a visszaté-résükre.

Jó, hiszen visszatértek rendben – de nem egészen úgy, ahogy vártuk éselképzeltük. Ahogy megláttam őket lefelé jönni a havas lejtőn, már körülbelül



tudtam, hogy valami baj történt. Megérkezésük után beszámoltak a balesetr ől.Magasan fenn, már a csúcs közelében páronként összekötötték egymást, ésekkor felmászva egy meredek, keskeny hógerincre az egyik pár megcsúszott.Sutter úr és Vangdi Norbu, az expedíció f őserpája, mielőtt még meg tudtákvolna vetni a lábukat, lezuhantak a gerincr ől, esve, gurulva teljes ezer lábnyira

a lejtő aljáig. A többiek elborzadtak. Lenézve olyan nagy volt a távolság, hogynem tudták megmondani: élnek-e a lezuhantak, vagy meghaltak. És természe-tesen egyenesen nem tudtak lemenni értük, hanem leszálltak a gerincr ől, ésnagy kerülővel igyekeztek utánuk, ami azt jelentette, hogy több óra telt el, mígelérték őket. Meglepetésükre és megkönnyebbülésükre Sutter nem sérült megsúlyosan. Tény, hogy összetörve és horzsolódva bár, de tudott járni. DeVangdi Norbuval bonyolultabb volt az eset. Egyik combja eltört, a másik sú-lyosan megsérült Sutter acél mászó horgától zuhanásuk közben. Ez után az

óriási fel- és lemászás után, a többiek nagyon is kimerültek voltak ahhoz, hogya sebesültet lehozzák a táborba. A legtöbb, amit tehettek, az volt, hogy egyszükség-sátrat ütöttek fel, elhelyezték benne olyan kényelemben, ahogy csaktudták, és botladozva lejöttek.

Egészen beesteledett, mire megérkeztek. A sötétségben semmit sem te-hettünk. De a következő reggel, alig hajnalodott, már elindult a mentőcsapat.Természetesen én is velük. Éreztem, hogy leginkább az én kötelességem ez,mert a többiek fáradtak voltak az előző naptól, én pedig friss és pihent. Emel-lett Vangdi Norbu régi barátom és hegymászó társam volt, Tigris-fiú az 1938-as everesti túra óta. Gondoltam: akármibe kerül is, meg kell menteni és élvelevinni.

Szerencsére a jó idő tartott, és néhány óra múlva megleltük a sátrát – pi-ci barna foltot a távoli fehér hegyoldalon. Mikor kinyitottuk a függönyt, nemvoltam benne biztos, hogy mit találunk; azt bizonyára nem reméltük, amitláttunk. Vangdi Norbu teljesen rendben volt s eleven. De két sérült lába mel-lett még egy nagy véres seb is volt a nyakán. Késő bb elmondta, hogy történt.Előző nap, mikor a többiek otthagyták, teljesen kábult volt a zuhanástól, s nem

értette, mikor megmondták neki, hogy reggel visszajönnek érte. Az egyetlen,amit tudott, hogy egyedül maradt. Megfagy. Meghal. Fájdalmában és nyomo-rúságában elővette a kését, és elvágta a torkát. Két dolog mentette meg. Azegyik, hogy gyengeségében nem bírta végig elvágni. A másik, hogy amintvérezve feküdt, családjára gondolt, s ekkor úgy érezte, az ő kedvükért köteles-sége megpróbálni az életben maradást. Így az éjszaka hátralevő részét nyugod-tan, fekve töltötte. A vére megalvadt, nem folyt tovább. És a következő napra,

bár elgyöngült és igen szenvedett, de mégis élt.

Hátunkon és egy összetákolt hordágyon levittük a táborba, onnan foko-zatosan a lejjebb levő táborokon át le a hegyr ől. Helyi teherhordókkal elszál-



líttattuk Musszuriba, ez Garhval hegyi állomása, ahonnan a túrára indultunk.Az ottani kórházban sebei hamarosan begyógyultak, s haza tudott utazni. Desosem lett többé a régi. Mikor késő bb Darjeelingben találkoztunk, nyilvánva-lóan látszott rajta, hogy átélt szenvedései maradandó nyomot hagytak benne,nemcsak testében, hanem lelkében is. Vangdi, az öreg Tigris soha többé nem

mászott hegyet, s néhány évvel késő bb otthonában meg is halt.Ekkor még nem gondoltuk, hogy ilyen következményei lesznek a bal-

esetnek, de természetesen elszomorodtunk. De azzal neki semmit sem használ-tunk volna, ha lemondunk az expedícióról, így hát visszatértünk a hegyeink-hez. Említettem, hogy Vangdi volt valamennyi serpa f őembere, vagyisszirdarja; de most, hogy ő nem volt, másikra lett szükség, s engem szemeltekki. Az ilyesmi nagy megtiszteltetés. Szirdarnak lenni – ez minden serpa vágya,s fordulópont az életében. Nekem is nagyon tetszett és hízelgett, de szomorú is

voltam, amiért egy régi barátom szerencsétlensége révén értem el ezt a rangot.Ismét felmentünk a legfelső táborig. Ismét megpróbálkoztunk a tetővel.Ahogy rendszerint minden baleset után lenni szokott, a legtöbb serpa ideges-kedett ettől kezdve, s vonakodott magasabbra menni. De én nagyon akartammenni, hiszen nekem az első alkalom volt, s így a csúcsvállalkozás a négysvájci úrból – Roch, Dittert, Sutter, Graven – és belőlem állt. Elhagyva a leg-felső tábort, feljutottunk a hosszú hólejtőn a gerincre, ahol a szerencsétlenségtörtént, majd biztonságban felértünk egy lapos, fehér fennsíkra, s ez volt aKedernath csúcsa. Csak huszonkétezer láb magas – nem több, mint az ÉszakiÁtjáró az Everesten, ami annak a hegynek csak az egyik állomása. De mi még-is mindnyájan igen boldogok és büszkék voltunk a diadal miatt, számomra

pedig különösen nagy pillanat volt. Mert annak ellenére, hogy éveken át jár-tam hegyekben s magasabbra is elértem már, mint itt, most történt mégis elő-ször, hogy egy nagy hegynek a csúcsát rendben elértem. „Bevégzett küldetés”

– ahogy hallottam néha ezt a kifejezést. S hiába, ez nagyszer ű érzés.A Kedernath csak kezdete volt az expedíció túráinak. Innen a valamivel

magasabb szomszédjához, a Szatopanthoz vonultunk, és itt is sikerrel jártunk;

bár sajnos, be kell vallani, hogy én magam nem voltam a csúcson, hanemgyomorrontással betegeskedtem a felső táborban. Szatopanth-tól továbbmen-tünk a tibeti határ felé, ahol mindnyájan, beleértve Lohner asszonyt is, meg-másztunk egy alig alacsonyabb hegyet, a Balbalát. S végül felmentünk aKalindire, ami nemigen hasonlít a Himalája hegyeihez, hanem majdnem hónélküli sziklacsúcs, olyanfajta, amilyet késő bb Svájcban láttam. Négy szűzcsúcs – négy első csúcsmászás. Gondolom, ez olyan rekord, amivel nem sokmás expedíció büszkélkedhet.

Hegymászás közben természetesen sokat láttunk Észak-Garhval tájai- ból, köztük a szent városokat, Badrinath-ot és Gangotrit is és más kisebb he-



lyeket, ahol azelőtt még nem jártam. Amellett végig az egész túrán mindignagyon jól éltünk, mert Sutter úr kiváló vadász is volt, és úgyszólván sosemmaradtunk friss hús nélkül. Kellemes különbség volt ez a tavalyi garhvali tú-rámhoz képest, amikor a Dun-iskola expedícióival jártunk, utunk legnagyobbrészében üres gyomorral.

Valóban, Vangdi Norbu balesete után nem volt semmi bajunk egészenaz expedíció befejezéséig – de ez egészen másfajta baj lett. 1947 nyara volt azaz idő, mikor az angolok kivonultak az ország kormányzásából; Indiát és Pa-kisztánt szétszakították két különálló országgá, s mindenütt véres összetűzé-sekre került sor a hinduk meg a mohamedánok közt. Mikor kijöttünk a hegyekközül, s elértük Musszurit, a város katonai igazgatás alatt állt, csapatokkal tele,az üzletek és a bankok zárva, és éjszakára a- kijárási tilalom miatt senki semmehetett az utcára. A közlekedés is szünetelt, és egy ideig úgy látszott, hogy

mi soha nem jutunk tovább. Végül a helyi hatóságok a svájciaknak elintézték,hogy katonai autókon Delhibe mehessenek, de mi serpák – tízen összesen –még ott rostokoltunk újabb két hétig. Hasonlóan éreztem magam, mint mikor aháború alatt hazamentem Csitralból; csak most annyival rosszabbul, hogyhamarosan feléltük az expedíciós keresetünket, és nem volt semmi tartalé-kunk.

Igen, majdnem semmi. Tizenöt rúpiám volt mindössze, ezzel elmentema rendőrségre, s kérdezősködtem a parancsnok után. Persze azt mondták, hogynem mehetek be hozzá. Előszedtem a tizenöt rúpiámat, mire az egyik altisztúgy gondolta, hogy talán el tudja intézni. Mikor a parancsnok elé kerültem,először azt mondtam neki, hogy mi egy expedíció tagjai vagyunk, mire majd-nem börtönbe vetett, mert az hitte, valami politikára célzok. Mikor aztán ki-magyarázkodtam, lecsendesedett, és végezetül intézkedett, hogy egy teherautószállítson el bennünket Dehra Dunba. Itt még több bajunk volt. Nem politikai

baj, hanem monszun-baj. Az utat elmosta az eső, és mi ismét megfeneklet-tünk; de ez idő tájt már nem volt olyan rossz, mert Dehra Dunban volt a Dun-iskola, s régi barátomtól, Gibson úrtól segítséget kaptunk. Mikor az utak már

megtisztultak, továbbsegített minket, úgyhogy végül hazaértünk Darjeelingbe.De addig még más rendőrségekkel és vasúti hivatalnokokkal éppen elég kü-lönféle bajunk akadt. Azt hiszem, mindenkinek megvan a maga kedvenc em-

bertípusa, s a kedvenc ellentéte is – a rendőrök és vasutasok nekem mindig azellen-kedvenceim voltak.

Így fejeződött be az expedíciónk. Vangdi Norbu balesete rossz volt. Ahazautazás is rossz volt. De minden egyéb jól sikerült – a legjobban, ahogyegyáltalán hegyi túra sikerülhet –, nemcsak hegymászásunk sikere miatt, ha-

nem a gyönyör űségért is, amit okozott. Nagyon megszerettem a svájciakat.Bár éppen elég nyelvi nehézségünk volt, úgy éreztem, igazán közel kerültem



hozzájuk, s nem úgy gondolok rájuk, mint urakra és munkaadókra, hanemmint barátokra. S ez így volt azóta is.

A barátság mellett egy regény is kezdődött az expedíción, s ez hat évmúlva egy pillanatra zavarba hozott. Mikor 1953-ban megérkeztem Svájcba,az Everest megmászása után, régi barátaim a repülőtéren fogadtak meleg üd-

vözléssel: „Comment ça va? Wie geht’s?” - kérdeztem ragyogó német-franciaságommal. – »Hogy vannak, uraim, Roch – Dittert – Graven – Sutter,hogy van, Lohner asszony?” – S ekkor elhallgattam. Bele is vörösödtem talán.

– „Sutter asszonyt gondoltam” – mondtam. Mert ők időközben összeházasod-tak.



I X

A S Z E N T O R S Z Á G

Z 1948-AS ÉV egyikhez sem hasonlított, amit eddig megértem. Túranem volt. Ehelyett kilenc hónapig utaztam Tibetben – egész Lhaszáigés azon is túl. A nyugatiak tiltott földnek ismerik Tibetet, de a budd-

histáknak ez a szent földje, a zarándokok országa. Az Everesttel való küzde-lem mellett ez a látogatásom egész életem legnagyobb élménye maradt.

Hazatérve a svájciak Garhval-expedíciójáról, dolgaim nem mentek jobban, mint azelőtt. Minden jövedelmemet elköltöttem, mire visszatértemDarjeelingbe. Munka nemigen akadt. Nem indult több expedíció, és az ősz, atél közeledett. Ang Lahmu még dolgozott, mint dajka, de a kislányaim, PemPem és Nima nagyobbak lettek, több ennivalóra és ruhára lett szükségük, sebből úgyszólván sosem volt elegendő. – „Mit csinálunk most? – gondoltamkétségbeesve. – Megesszük a Tigris-érdemrendemet?” Időközben anyósom,aki két éve betegeskedett, egyre rosszabbul és rosszabbul lett, s végül meghalt

hetvenhat éves korában. Kevéssel halála előtt még felemelte a kezét az ágyról,megáldott, azt mondta, hogy én mindig jó voltam hozzá s az isten majd megju-talmaz ezért, jobbra fordulnak a dolgaink. S amit mondott, igaz lett. Kevéssela halála után kezdett ránk mosolyogni a szerencse, s ezután már annyira rosz-szul nem ment többé.

A következő év tavaszán hallottam, hogy érdekes ember érkezettDarjeelingbe – Giuseppe Tucci olasz professzor, a keleti művészet és irodalomneves tudósa, aki már hét ízben járt Tibetben. Most éppen egy másik útról

érkezett vissza, és Karma Paul szirdarral már megtették az előkészületeket,hogy segítőket és teherhordókat szerződtessenek. Siettem valami alkalmazástszerezni, de mire odamentem, a szükséges embereket már mind felfogadták, ésa szikkimi Gangtokba küldték. Nagyon letört ez a csalódás. De néhány nappalkéső bb szerencsés fordulatot vett az ügy. Tucci professzor üzenetet küldöttvissza, hogy elégedetlen az embereivel; hogy neki különös szüksége van olyannyelvtudóra, aki legalább egy kicsit tud tibeti, hindusztáni, nepáli és angolnyelven. Ezek történetesen éppen azok a nyelvek, melyeket a serpán kívül

legjobban tudok. Egy reggel Karma Paul behívott az irodájába, és a következő nap már úton voltam Gangtok felé.

A



Tucci professzor érdekes ember volt, valóban egyike a legfigyelemre-méltóbbaknak, akiket valaha ismertem. Nagyon komoly, s ami a munkájátilleti, nagyon, de nagyon odaadó. De ellentétben az általam ismert hegymá-szókkal, akik mind nyugodt emberek, ő szörnyen ingerlékeny, lobbanékonytermészetű: vagy úgy ment minden, ahogyan akarta, vagy nagy kifakadás kö-

vetkezett. Alighogy megérkeztem Gangtokba, már úgy találtam, hogy nem-csak ő volt elégedetlen a felfogadott serpákkal. Azok is féltek tőle, azt mond-ták, komisz zsarnok, és haza akartak menni. Mikor kikérdezett engem, a kér-dések valóságos pergőtüze alá vett különböző nyelveken – bang-bang-bang –,mint egy géppuska. Aztán hirtelen azt mondta: „Rendben van, szerződtetem.”A többi serpa azt gondolta, bolond vagyok, mert elvállalom a munkát, s egyideig én is azt gondoltam. De nemsokára megszerettem Tucci professzort,annyira, amennyire embert valaha tudtam.

Mikor az előkészületeket befejeztük, Gangtokból észak felé vettükutunkat. Három olasz asszisztens is jött velünk, egy másik serpa (mint sza-kács), és egy mongol láma, aki Darjeelingből Lhaszába igyekezett. A szoká-sosnál több helyi teherhordó indult el velünk, aztán pár nap múlva másokkal

pótoltuk őket. Több állatot használtunk, mint az expedíciók általában, aszikkimi hatóságoktól mintegy száz öszvért béreltünk a poggyászoknak s ma-gunknak lovakat. A csomagok, a szokásos élelmen és felszerelésen kívül,mindenféle dobozokból s ládákból álltak; ezekben szándékozott szállítaniTucci az összegyű jtött tárgyakat, a puskákat és azokat az iparcikkeket, melye-ket Tibetben ajándékként akart szétosztani. Kezdettől kezdve rám bíztákmindennek a felelősségét, „Én nem akarok vele tör ődni” – mondta Tucci. Ésmindjárt át is nyújtotta nekem a személyes poggyászának a kulcsait, meg egynagy köteg pénzt, hogy az úton a szükséges kiadásokra felhasználjam. Lehet,hogy rideg ember volt a munkát illetően, de nekem tetszett, és örültem a biza-lomnak, amit így kimutatott irántam.

Le és föl utakon átkeltünk a szikkimi hegylábakon. Egész úton lovagol-tam, és mivel nem voltam hozzászokva, a hátsó felem jobban megérezte ezt,

mint a lábam valaha a hegyi túrát. Egy-egy nap hosszú utat tettünk meg, más-kor rövidet. Az ember sosem tudhatta, hogy Tucci mikor akar indulni vagymegállni, vagy kitérni az útból egy-egy város vagy kolostor felé, ahol érdekesdolgokat vélt találni. Mint mondtam, nagy tudós volt, sokkal többet tudott azországról, mint a nép, amelyik benne élt. Sosem tudtam megállapítani, hánynyelven tud. Beszélgetés közben gyakran áttért hirtelen egyik nyelvr ől a má-sikra, s mondanivalóját esetleg egy harmadikon fejezte be. Csak két országnyelvét nem használtuk – az olaszt és serpát.

Sokat tanultam tőle, amit addig nem tudtam. Mintha utaznék és iskolába járnék egyszerre. Számomra a kolostor már nem egyszer űen k őből épült ház



volt néhány benne élő baráttal, hanem kéziratoknak és régi művészeti mun-káknak a helye. Amit láttunk, mindennek történelme és jelentése volt. Mikorfelértünk az; igazi hegyek közé, s bal kéz felől elhagytuk a Kangcsenjungát,még err ől a hegyr ől is sok új dolgot tanultam. Például a nevér ől, amit eddigmindig természetesnek vettem, mint akármi más közönséges dolgot. Nos, fel-

fedeztem, hogy ez négy tibeti szóból lett – kang jelentése hó; csen jelentésenagy; dzod jelentése raktár vagy kincs; és nga jelentése öt. Ha pontosan össze-rakjuk, akkor kijön belőle Kang-csen-dzog-nga, s ennek a jelentése: „A nagyhó, az öt kinccsel” (ami az ő öt különálló csúcsára utal). Ezek a „kincsek”különleges nevűek, s a hagyomány szerint: tsza (só), szer dhang ji (arany éstürkiz), dham-csoj dh, ang nor (szent könyvek és gazdagság), mtszon (fegyve-rek), és lo-thog dhang men (termés és orvosság). Azóta sem felejtettem el,hogy hegyeink nem egyszer űen jégből és hóból álló valamik, hanem történe-

lemmel és legendával vannak tele.A Kangcsenjungát elhagyva átvágtunk Tibet felé, átléptük a határt, s ittaz első városnál, Jatungnál némi kellemetlenségünk akadt. Tucci három olaszútitársának, úgy látszik, nem volt beutazási engedélye, s mert ők nem készül-tek fel ravaszkodásra és bújócskázásra, mint Earl Denman, visszamentek.Hozzánk többiekhez barátságosak voltak a tibetiek. Mint a szikkimiek, ők isadtak bérbe állatokat. És nemsokára indulhattunk. Tucci professzornak ittminden ismer ős volt, mert ezen az úton gyakran járt már azelőtt is. Jómagammár hatszor jártam Tibetben, de mindig csak az Everest és Rongbuk környé-kén, úgyhogy ettől a ponttól kezdve a további út teljesen új volt számomra. Aszívem gyorsabban vert. Olyan izgatott voltam, mint amikor a csomolungmaitámaszponthoz közeledtünk. Végre megyek Lhasza felé.

Om mane padme om … Om mane padme om

Angolok azt mondták nekem, hogy az Om mane padme om az ő fülük-nek valahogy így hangzik: „money-penny-hum.”8 Ez a buddhisták szent, misz-

tikus imaformulája.Szó szerinti jelentése: „az ékk ő a lótuszban van”, de sok titokzatos és

szimbolikus értelme is van, amit csak a legtudósabb lámák képesek megérteni.Akárhol, ahol buddhisták vannak, hallhatja ezt az ember, de különösen Tibet-

ben, a forgó imamalmok mellett, a lobogó imazászlók alatt:

Om mane padme om … Om mane padme om …

8 „Pénz − fillér − hümmögés.”



Tibet a szent ország és Lhasza a szentek szentje. Minden buddhista sze-retne egyszer életében eljönni ide, akár a keresztények Jeruzsálembe, vagy amohamedánok Mekkába. Szüleim mindig készültek, hogy eljönnek, de sosemtehették meg, s éreztem, hogy én most nemcsak magamért, hanem értük is

jöttem. Jöttem az egész családom nevében, mindenkiében, aki közel áll hoz-

zám. Jakvajat vettem, s mécsest gyújtottam a templomokban és kolostorokban – az ő nevükben. Pörgettem az imamalmot, s az ő pergamentekercsük volt benne. Gondoltam, talán halott anyósom áldásának köszönhetem, hogy ez azút megvalósulhatott -–- és ezért külön imát mondtam érte. A mi népünknél azmondják, hogy ha az ember nem látogatta meg Lhaszát, földi élete haszonta-lan. Most bensőmben sok életet éltem.

Vallásos ember vagyok. Hiszek istenben, Buddha útjában, s otthonmindig van imádkozó szobám vagy imádkozó-sarkom, ahogyan az a buddhis-

táknál szokásos. De nem vagyok vakbuzgó. A szertartásokban nem nagyonhiszek, a babonákban pedig egyáltalán nem. Életemben sokkal több hegyetmegjártam már, semhogy elhiggyem, hogy a hegyekben lakoznak a démonok.S a szellemektől sem igen félek; valóban, néhány évvel ezelőtt elindultamfelkutatni – persze hiába – egy sokat emlegetett nő szellemét, aki, úgy mond-ták, Toong Szoong Busztiban szokott kísérteni. És – ez nagyon fontos – túlsok máshitű embert ismertem meg ahhoz, hogy higgyem, miszerint a buddhis-ták egyedül a tökéletesek és amazok mind rosszak. Nem vagyok tanult ember

– sem láma, sem tudós, aki a vallás dolgairól vitatkozni tud. De érzem, hogy aföldön elég hely van minden hitnek és minden fajnak, minden nemzetnek. Azén istenemmel ugyanaz a helyzet, mint a nagy heggyel. A legfontosabb dolog,hogy eljussak hozzá, nem ellenségesen, hanem szeretettel.

Az igazi vallás egy valami. Külső formái és szertartásai sajnos, másokés mások; és a buddhizmusban – mint azt hiszem, minden egyházban – történ-nek olyanok, amik nem látszanak sokat használni az isten tiszteletének. Lámá-ink közül vannak igazán szent emberek. Néhányuk nagy tudós és misztikus.De vannak közülük mások, akiken csodálkozna az ember, ha egy falka jakot

tudnának pásztorolni, nemhogy emberi lelkeket. És az ember biztos lehet ben-ne, hogy csak azért lettek szerzetesek, mert így élnek legjobban, lehetőlegmunka nélkül.

A serpák közt szájról szájra jár egy történet; mindig is kedveltem, s úgygondolom, talán nem egészen alaptalan. Két lámáról szól, akik faluról falura

járva, egy helyütt elérkeztek egy házhoz, ahol az asszony kolbászt sütött. Egydarabig lestek, zsolozsmázva és forgatva az imamalmot; mikor az asszonyelfordult a tűzhelytől, s bement a szobába, egyikük előreugrott, s kikapta a

kolbászt a serpenyőből. Mielőtt még megehettek volna, az asszony visszatért,s a láma, akinél a kolbász volt, nem tehetett egyebet, hirtelen a csúcsos süvege



alá dugta. S készülődtek, hogy továbbálljanak. De az asszony, nem véve észrea kolbász eltűnését, kérte őket, hogy mondjanak érte egy imát. Erre megintzsolozsmázni kezdtek. Néhány percig minden rendben is ment, de ekkor azegyik láma észrevette, hogy a kolbász, ami madzagra volt kötve, kilóg a barát-

ja süvege alól. Figyelmeztetni akarta, anélkül hogy lelepleződnének, és egy

gyors változást csinált az imádságban, amit az asszony nem értett meg. „Ommane padme om – kántálta – a kolbász kilátszik. Om mane – a kolbász kilát-szik – padme om.” De a másik nem hallgatott rá, sőt hirtelen hangosabbankezdett kántálni, s ugyanakkor fel-alá ugrándozni furcsa görcsös mozdulatok-kal. Barátja kétségbeesése nőttön nőtt. „Om mane padme om – ismételte. – Akolbász! A kolbász!” De ekkor már a másik úgy ugrált, mintha száz ördög bújtvolna belé. – „Mit tör ődök én vele, ha az egész pecsenye látszik is! – ordítottahirtelen. – Égeti a fejemet!”

Én nem nagyon igyekszem hozzájárulni, hogy a lámák kolbászt dughas-sanak a süvegük alá. Rövid idővel aztán, hogy megmásztam az Everestet, fel-kértek arra, hogy adjak némi pénzt egy Darjeeling közelében levő bizonyoskolostornak, de végiggondolva a dolgot, másként határoztam. Igazabbnakérzem, ha turistaszálló vagy vendégház építésére adok, ennek minden szegényember hasznát veszi, aki ellátogat a városba – különb dolog ez, mint szerzete-seknek tenni alapítványt, akik ezt a saját céljaikra használják fel.

De mondtam s megint mondom, én vallásos vagyok. S szeretek arragondolni, hogy azért vagyok az, mert csak a hitem igazságával tör ődöm, nema külsőségekkel. Az Everest csúcsán meghajtottam a fejem, s istenre gondol-tam. S ezen a tibeti utazáson megint csak őrá; szüleimre és anyósom áldásáragondoltam, kinek a hite oly nagy volt; s tudtam, hogy ez az utazás nemcsakmagamért van, hanem értük is.

Om mane padme om … Om mane padme om …

Végigmentünk a mani falak mentén, mindig baloldalon. A csortensz

hosszú útján jártunk, ez őrzi a halottak lelkét. Lobogó imazászlók, forgó ima-malmok, elhagyott sziklán épült öreg kolostorok mellett mentünk végig a nagyfennsíkon.

Végül el is jutottam Lhaszába.

Az út Gangtokból jó húsz napig tartott. Ha mentünk, nagyon gyorsanmentünk – legalábbis a világ eme részén gyorsnak számított –, mert Tucci

professzor fáradhatatlan és türelmetlen volt. De gyakran megálltunk kolosto-

roknál, érdekes dolgokat keresve. Legjobban a régi könyvek, kéziratok ésművészi munkák után érdeklődött. De nem olyan volt, mint egy turista a bolt-



ban; rögtön tudta, mit akar és mit nem akar. A lámák többnyire meglepődtekazon, hogy többet tud a kincseikr ől, mint ők maguk. Sátrában éjszakákig fennvolt, tanulmányozva s jegyzeteket készítve ezekr ől. Nagyon haragudott, hailyenkor valaki zavarta. Egyszer-egyszer éjfélkor, vagy még késő bb hirtelenkiugrott a sátorból, s bejelentette: – „Minden rendben! Befejeztem! Most már

mehetünk.” – S akkor fel kellett kelni és indulni.Aztán beköszöntött a nagy nap. Egy reggel többé már nem a poros la-

pály volt előttünk, nem a jakok és a magányos kolostorok, hanem egy nagyváros, széles hegyalján a dombok közt. Utcák, terek, bazárok, templomok,nyüzsgő sokaság, állatok, s magasan fölötte, a város szélén a Potala, a nagy

palota, a Dalai Láma otthona. Megálltunk, bámultuk, én az imáimra gondol-tam vissza …

Aztán belovagoltunk Lhaszába.

Tucci professzort jól ismerték előző látogatásairól, így hát szívesen fo-gadtak bennünket. Egy tágas épületben helyezkedtünk el. Magas rangú hiva-talnokok és magánemberek fogadásokat adtak – egyik-másikhoz lóháton kel-lett menni a mezőkig, a városon túl, ez olyan látvány volt, amilyet még sosemláttam. Az emberek először nem tudták megállapítani, mi vagyok én. Arcomhasonlított a tibetiékéhez, de ruháim és szokásaim különböztek. Csodálkoztak,mikor észrevették, hogy tudok a nyelvükön beszélni. Mikor megtudták, hogyserpa vagyok, mindjárt kérdések özönét tették fel a hegyekr ől, a hegymászás-ról. Az egyik fogadáson magas rangú hivatalnokokkal beszélgetve megmutat-tam nekik a garhvali svájci expedíción készült fényképeket. Az Everest érde-kelte a legjobban őket. Más hegyr ől nemigen hallottak még, de mindegyikükismerte a Csomolungmát. – „Gondolja, hogy meg lehet mászni valaha is?” –kérdezték. Azt feleltem: ,,Semmi sem lehetetlen az embernek. Ha próbálja,lehet, hogy egy nap majd sikerül.” – Erre azt mondták: „De hát nem félnekmegmászni? Istenek és démonok hazája az.” – „A haláltól nem félek – felel-tem. – Ha az utcán sétálunk, éppen olyan könnyen érhet szerencsétlenség. Ígyaztán miért féljek a hegyektől?”

A legfontosabb esemény Lhaszában mégiscsak az volt, mikor találkoz-tunk a Dalai Lámával. Nem is egyszer, kétszer. Elmentünk a Potalába, keresz-tül számtalan szobán, hosszú folyosókon, s a magánlakásán fogadott minket;

bár csak tizenöt éves fiú volt, igen kellemesen és méltóságteljesen viselkedett.Szokás szerint az ember nem nézhet rá, csak lehajtott fejjel ülhet a helyén. Deegy olyan régi ismer ősnek, mint Tucci professzornak elő joga volt viszonozni atekintetét, sőt hosszan el is társalgott vele – s míg beszéltek, boldog voltamattól is, hogy a közelében állhatok figyelve és hallgatva. A fogadás végén

megáldott bennünket a Dalai Láma, s úgy hagytam el a Potalát, szüleimre megAng Lahmu anyjára gondolva, hogy a szívem csordultig tele volt.



Most, ha már szóba került a Dalai Láma, talán elmondok róla egyet, smást, amit – gondolom – kevés nyugati tud. A tibetiek nem mindig ezzel acímmel emlegetik egyházuk fejét, hanem ehelyett a Gyalva Rimpocse nevethasználják. Gyalva azt jelenti: „aki győz és uralkodik”; más szavakkal f őistenvagy Buddha. Rimpocse azt jelenti: „drága és szent”. Néha ezt az utóbbi nevet

más lámák is használják, a nagy rangúak, de a Gyalva név csak mindannyiukközül a legnagyobbnak van fenntartva – a megtestesült f őistennek. Egy külvi-lággal nem ismer ős tibeti nem is biztos, hogy tudja, mit jelent: Dalai Láma.Számára az ő vezető jének csak egy címe van, s ez Gyalva Rimpocse – a drágaés szent Buddha.

Tucci professzorral egy hónapot töltöttünk Lhaszában. Ekkor útra kel-tünk, és a következő hét hónapban egész Tibetet beutaztuk. Keresztül-kasulmászkáltunk mindenfelé, s több várost, kolostort, zarándokhelyet látogattunk

meg, mint amennyir ől gondoltam volna, hogy egész Közép-Ázsiában van.Csodás út volt ez, annyi mindent láttam a buddhisták szent földjéből, s ami afő: volt valakim, aki minden látottat megmagyarázott nekem. Nem hiszem,hogy akár a legiskolázottabbak között is sok olyan ember akadna, aki egyhíres professzortól tanulhatott meg ennyi érdekes dolgot hónapokon keresztül.

Tuccit untatták és türelmetlenné tették a pénzügyi dolgok, és egyre in-kább énrám bízott mindent. Ha megtelepedett is valahol, gyakran küldött elegyedül egy-egy kolostorba, tibeti nyelvű levéllel, hogy mit kíván; és ha akeresett dolgok megvoltak, meg kellett alkudni rájuk és elszállítani neki. Emi-att a lámák kezdtek engem az ő nyeba lajuknak hívni, ami közvetítőt, ügynö-köt jelent – én pedig annyit tanultam, hogy meg tudtam volna írni egy útikala-uzt a tibeti kolostorokról. A mi sok dobozunk és ládánk fokozatosan megtelt a

professzor gyű jteményével. És az enyémmel is, szerényebb mennyiségben.Mert hát én mindig szerettem a ritka és érdekes dolgokat. Darjeelingi házamma is tele van emléktárgyakkal, maszkokkal és kardokkal, vállszalagokkal,sisakokkal, kürtökkel, imamalmokkal – amiket mind-mind err ől a túráról hoz-tam haza.

De a legnagyobb lelet csak utazásunk vége felé került elő. Ezen a nyol-cadik tibeti utazásán Tucci f őképpen egy szanszkrit nyelvű, fakéregre írt, kö-rülbelül kétezer éves híres vallásos kéziratot keresett. A tudósok biztosan hit-tek a létezésében, de senki sem tudta megtalálni. Tucci szerint eredetileg Tur-kesztánban írták, ahol a buddhizmus ekkor kezdett terjeszkedni, majd évekmúlva átvitték Tibetbe, egy Ghangar nevű öreg kolostorba. Így Ghangarbamentünk, s megkezdtük a kutatást. Nem volt könnyű dolog, mert a lámák nemtudtak róla, és ezer meg ezer régi tekercset és kéziratot kellett osztályozni és

figyelmesen végignézni. Napokig dolgoztunk por és pókháló közt, s már na-gyon kedvetlen lettem. Vagy nincs itt, döntöttem el, vagy ha itt van, sosem



fogjuk megtalálni. De Tucci nem az az ember, aki felad valamit, és folytattuka kutatást. Mikor munkájába mélyedt, nem tudott semmi másra gondolni, snagyon szórakozott volt. Egy reggel megfigyeltem, hogy fordítva vette fel azingét. – „Ez szerencsés jel – mondtam neki. – Talán ma végre megtaláljuk.”

– S így is lett. Úgy történt, hogy én voltam, aki ráakadt – egy poros, el-

rongyolódott, öreg holmira, majdnem eltemetve más kézirat halom alatt. DeTucci olyan sokszor leírta már nékem s olyan alaposan, hogy egyszeribentudtam, csak ez lehet, amit keresünk. Mikor odavittem neki, olyan izgatott lett,mintha aranyat vagy gyémántot talált volna.

Közben, mintegy mellékesen, találtam egyéb értékeket is magamnak; sez nem volt sem arany, sem kincs, sem különleges kézirat – hanem kutyák.Egész életemben mindig szerettem az állatokat, és itt, a lámák földjén találtamkét hosszú szőrű Lhasza-terriert, amik annyira megtetszettek, hogy magammal

akartam őket vinni. A lámák kedvesek és nagylelk űek voltak, nekem adtákőket ajándékba. Az egyiket Ghangarnak neveztem el, a kolostor után, a mási-kat Taszangnak, s magammal vittem őket haza Darjeelingbe. Taszangot ké-ső bb öreg barátomnak, Angtharkajnak ajándékoztam, de Ghangar máig isnálam él, s Ang Lahmunak segít rendben tartani a háztáját, összepárosítottukegy másik Lhasza-terrierrel, s otthonunk most tele van kölyökkutyával. De eznem elégíti ki Ghangart, mert nemigen tartózkodik otthon. Azt hiszem, hogy aToong Szoong Buszti-i korcsok fele az ő gyereke vagy unokája.

A lámák nem akartak pénzt elfogadni Tucci professzortól a szanszkritkéziratért. Véleményük az volt, hogy a tudás nem adható pénzért, hanem in-gyen kell belőle mindenkinek adni, aki kéri. Mindössze annyit kívántak,hogyha visszatér Olaszországba, csináltasson róla egy másolatot, és az eredetitküldje nekik vissza. Mikor elhagytuk őket, a professzor ragaszkodott hozzá,hogy fogadjanak el egy ötszáz rúpiás adományt a kolostor számára.

Ez idő ben már több hónapja voltunk Tibetben, s Tucci a ritka leletteler ős utazóládájában úgy érezte, hogy az utazás eredményes volt. Úgyhogyvégül délnek fordultunk, s átvágtunk a magas fennsíkon, hogy leszálljunk

Szikkim és India felé.Boldog vagyok, hogy megtehettem ezt az utazást. Ghangar kutyám ma-

radt meg emlékeztetőül. Otthonomban szép és különleges dolgaim is vannak.És sok emlékem – Lhasza, a nagy Potala; a Dalai Láma és az áldása; a szenté-lyek és templomok az elhagyott domboldalakon; a zarándoklat, melyet szeret-teimért hitem szent földjére tettem. Mikor az imazászlók csattognak, újra lá-tom őket, s újra hallani vélem az imamalmok mormolását.

Om mane padme om… Om, mane padme om…



X

HAZÁM ÉS NÉPEM

AZÁM, mondom. De mit értek azon, hogy „haza”? Időnként lelkemhona Tibet, de mint élő ember idegen vagyok ott. A hegyek – ottho-nom mindegyik, de senki sem építi oda a házát s nem viszi fel a csa-

ládját. Valamikor Szolo Khumbu volt a hazám, de ott ma már csak látogatóvagyok. Most Darjeeling a hazám. S népemből számtalan lelt itt új és hű ha-zát.

Persze, nem az egész népem. Sokan közülük újra visszamentek SzoloKhumbuba. Néhányan Rongbukban élnek, néhány Kalimpongban s néhányanszétszóródtak Nepál meg India vidékein. De Darjeeling a központja azoknak,akiket úgy nevezhetnénk: új serpák – mindazok, akik elhagyták a szülőföldet srégi életformájukat, akik a nagy expedíciókkal járnak, mindazok, akik már amodern világhoz tartoznak. Lhaszából, az Everestr ől, Garhvalból, Csitralból,Delhiből vagy Londonból – Darjeelingbe térek „haza”.

Mondtam már, hogy a Szolo Khumbuból való elvándorlás évekkel ez-előtt kezdődött. Eleinte mindenféle okból jöttek el emberek, és dolgozták, holezt, hol azt, ami éppen adódott. De vagy tizenöt év előtt néhány angol Himalá-

ja kutató, dr. Kellas és Bruce tábornok kezdett serpákat szerződtetni hegyiutakra, és szinte mindjárt kiderült, hogy erre a munkára ők a legalkalmasabbemberek. A húszas és harmincas évek nagy Everest-expedíciói idején a mieinkközül egyre több és több ember tette meg az utat Nepálból Indiába, és nem sokidő múltával a serpa vezetők éppen olyan nélkülözhetetlen részei lettek az

expedícióknak, mint a sátrak, kötelek, élelmiszerek vagy maguk a turisták.Persze közülünk sem volt erre mindenki alkalmas. De elég annyi s ez manap-ság is igaz, hogy az emberek szóhasználatában a serpa máig is hegyi idegen-vezetőt jelent.

Mi eredetileg a hegyekből jöttünk. Most visszajárunk a hegyek közé. Deez már más út, ahogyan most odajárunk, s az expedíciókon az életünk is egé-szen más, mint a régi. Szolo Khumbuban mindannyian vidékiek voltunk.Darjeelingben városiak lettünk, és közülünk kevésnek akad valami távolabbi

tennivalója, földműveléssel vagy állatokkal. Említettem a teaültetvényeket;időnként serpa férfiak és nők is elmennek oda dolgozni. Én magam is dolgoz-

H



tam egyszer néhány hónapig a háború előtt. De az er ős, egészséges férfiaklegtöbbnyire a fél évet expedíciókon töltik, az év másik felében pedig munká-sok, állathajcsárok vagy turistakalauzok. Az én életemben persze az Everestmegmászása óta sok minden gyökeresen megváltozott, s err ől késő bb beszélnifogok még. De éveken keresztül az én darjeelingi életem is ugyanolyan volt,

mint a többi serpáé, s ez az, amir ől ezúttal beszélek.Mi változás közepén élő nép vagyunk, s hogy a jövő mit hoz majd, azt

nehéz megmondani. De hiába hagytuk el olyan régen a szülőföldünket, azértmégis nagyon összetartunk, s nem sokszor történt még meg, hogy példáulkülföldivel házasodtunk össze. A legtöbb serpa otthona Toong SzoongBusztiban van a mély domboldalakon, a város külső negyedében, s a többiserpáé a közelben, Bhutia Busztiban, ahol még szikkimiek és tibetiek is élnek.Mi közös sorban élünk, s minden dolgunkat megosztjuk, még a házainkat is.

Ezek rendszerint hosszú faépületek, több szobával – egy vagy két szoba csalá-donként –, s egyik-másik dolog, mint a konyha vagy a latrina, közös használa-tú. Ebben az évben Toong Szoongig hosszabbították meg a villanyvezetéket,és néhány családnak villanyvilágítása van, egy vagy két lámpája. De a ké-nyelmi berendezéseink legtöbbje elég primitív.

A legtöbb néphez hasonlóan szegények vagyunk, és többnyire pénzszű-kében élünk. De egyszer ű nép vagyunk, nem szoktunk nagy fényűzéshez, ésígy ez nem is hiányzik annyira nekünk. Annak idején Szolo Khumbuban, amikevés pénzt használtunk, az nepáli volt, de Darjeelingben természetesen azindiai rúpia használatos, és ezt kapjuk fizetségül az expedíciókon is. Ez érté-kesebb, mint a nepáli rúpia, s ha van valami megtakarításunk, megpróbálunkaz otthon maradt rokonságnak valamennyit küldeni. De adósságunk gyakrab-

ban van, mint tartalékunk. Még az a szerencse, hogy úgy élünk, akár egy nagycsalád, mindig segíti egyik a másikat, pénzt kölcsönzünk kamat nélkül, s meg-

próbáljuk törleszteni, ha az expedíciók végeztével megkapjuk a fizetésünket.Az adósságba legmélyebben 1953-ban, közvetlen az Everest-expedíció előttsüllyedtem, mikor barátaimtól ezer rúpiát kölcsönöztem. És ha a dolgok más-

ként alakulnak – nem jön késő bb mindenféle jutalom –, évek telhettek volnael, mire vissza tudtam volna nekik fizetni.

Régi szokásaink közül egyik-másik teljesen eltűnt, mások pedig gyor-san változnak. Mi nem ragaszkodunk régi tradíciókhoz, mint az ősi kultúrájúnépek, könnyen átvesszük az új szokásokat és viselkedést. Bizonyos dolgok-

ban mégis követjük őseink szokását, s ezek közül az egyik a pénzzel való bá-nás, hogy tudniillik a fiatalabb fiú többet örököl, mint az idősebb (s ez ugyan-úgy vonatkozik a lányokra is). Így van a családi címmel, mint az én esetemben

is – és örököltem a Ghang La nevet. Az újszülött gyermek feltételezhetőenmegkapja nevét a harmadik napon, ez azonban megváltozhat késő bb – ismét a



magam esetét említem –, ha jó ok van a megváltoztatására.A külföldiek körében mindig zűrzavar volt a serpa nevek körül. Sokan

azt mondják, ez azért van, amiért olyan gyakran ismétlődőek. De én nem ér-zem ezt valami különösen meggyőzőnek, hiszen bizonyára nincs több azonosnév miköztünk, mint mondjuk Smith a briteknél vagy Szingh a szikheknél.

Inkább azt gondolom, hogy a nehézség más okból ered. Az egyik az, hogynekünk nincs vezetéknevünk, amit törvényszer űen használna a család mindentagja; a másik pedig, a serpa nyelvnek magának nincs írott formája, ezért kü-lönböző módon betűzik nevünket azok a népek, akik leírják. Amit az embernem tud, abban nem téved. Szolo Khumbuban a név hangzás volt, amit azember a hangjával jelzett, semmi több. De a modern világban a dolgok sokkal

bonyolultabbak, és néha az ember különböző neveket használ különböző okokból. Különös, hogy a darjeelingi banknál, ahol a folyószámlám van, ez

elég egyszer ű. Mikor egy csekket utalok át feleségemnek (ami elég gyakranmegtörténik), egyszer űen leteszem Ang Lahmu névre és aláírom: Tenzing. Deidegeneknek, akik találkoznak vele, az Ang Lahmu név nagyon bizalmasko-dásnak tűnik, és rendszerint Tenzing asszonynak hívják, ami a mi nyelvünkönlehetetlen volna. Lányaimmal, akik nyugati iskolába járnak, még bonyolultabba helyzet. Mikor beiratkoztak, a Pem Pem és Nima, ami csak serpa nevük,nem volt elegendő a feljegyzéshez; s így a második nevemet vették elő hasz-nálatra, ami a családban sosem volt szokás, s így ők most mint Norgay kisasz-szonyok ismeretesek.

Mint a legtöbb nyelvben, a serpában is jelentésük van a neveknek. Azenyém jelentése, mint már mondottam: gazdag, szerencsés, istenhivő. A leg-gyakoribb első név Ang, férfi és nő egyaránt használja; kedveset vagy szere-tettet jelent. Lahmu istennőt jelent – s ha az én nevemmel is nem lenne olyankönnyű tréfát csinálni, akkor erre már tettem volna néhány férji megjegyzést.A gyakrabban használt nevek közül a Phu (helyesebben Bhu) fiút, Nyima na-

pot, Norbu drágakövet, Namgyal győzőt jelent; és szokásos a hét napjaiból isneveket választani, mint például Dava (hétf ő), Paszang (péntek) és Pemba

(szombat). A családi vagy nemzetségnevek gyakran – mint az enyém is:Ghang La – helyekkel vagy családtörténeti eseményekkel kapcsolatosak, s alegismertebbek ezek: Murmi, Seraj, Rhukpa, Mendava és Thaktukpa. Azok-nak, akik azt kérdik, miért nem használják ezeket is általában, csak ennyitmondhatok: a serpa fülnek ez éppen olyan különösen hangzana, mint egy an-golnak az, ha valakit Piccadilly Vilmosnak vagy Trafalgar Jónásnak hívnának.

Azt hiszem, minden országban tréfálkoznak azon, hogy idegen nép fiaimennyire hasonlítanak egymáshoz. Expedíciókon nyugatiak sokszor mondták,

hogy ők nem tudják a serpákat megkülönböztetni, és mi is hasonló zavarokkalküzdöttünk, különösképpen, ha a nyugatiakat, mint ez szokásuk a hegyeken,



félig elrejtette a szakálluk. Nekünk, a legtöbb mongol néphez hasonlóan, na-gyon gyenge szakállunk van, s átlag csak havonta egyszer borotválkozunk, deha az ember nagyon iparkodik, akkor bajuszt tud növeszteni, mint én is, ahogynéhány éven keresztül bebizonyítottam. Otthon Szolo Khumbuban a legtöbbember, az asszonyokhoz hasonlóan befonva hordja a haját tibeti módra, és a

fülébe gyűrűket, ékszereket kapcsol. Majdnem mindenki, aki Darjeelingbe jött, már régen felhagyott ezzel a szokással. Nem sokkal aztán, hogy megér-keztem, lenyírattam a hajam, és azóta sem hordom hosszan; és fülbevalókatsem hordok azóta, hogy felnőttem, bár a fülcimpám ki van lyukasztva.

Fekete haj, sötét szem és enyhén sárgásbarna bőr jellemző je népünknek.Külsőnkön természetesen a mongol jelleg az uralkodó, de nem annyira elkülö-níthetően, mint például a kínaiaknál vagy éppen a tibetieknél, és orrunk vagyszemünk különféle formájú vagy nagyságú lehet. Termetünk alacsony, szerve-

zetünk szívós és kemény, bár gyakran nem annyira, mint hinni lehetne. Énmagam öt láb nyolc hüvelyk magas vagyok, legjobb kondícióban súlyom 11stone 6 font9 – ami azt jelenti, hogy valamivel magasabb és vékonyabb vagyokaz átlagnál.

Darjeelingben asszonyaink legtöbbje a hagyományos serpa ruhát viseli,ami elsősorban egy körültekert sötét színű köntös és gyapjúból szőtt kötényélénk színű vízszintes csíkokkal. A férfiak pedig már régen nyugati ruhákathordanak, különösen sportinget, térdnadrágot, szvettert és egyéb holmikat,amiket az expedíciókon szereznek. Ellentétben az indiaiakkal és nepáliakkal,majdnem mindig cipőt hordunk; ha szert tehetünk rá, nyugati szabásút, máskora tibeti nemezcsizmát. Hivatalos alkalmakkor, az Everest megmászása ótalegtöbbnyire az indiai ünnepi öltözetet hordom, feszes fehér nadrágot, térdigér ő fekete kabátot magas gallérral. Máskor majdnem teljesen angol vagy sváj-ci sportruhákat viselek, s eljutottam odáig, hogy most már majdnem jelmezbeöltözöttnek érzem magam, ha őseim hagyományos ruháját veszem fel.

Az ok, hogy mi serpák olyan sikeresek vagyunk a hegymászó expedíci-ókon, nemcsak az, hogy er ős a lábunk meg a hátunk, vagy hogy szeretjük a

hegyeket – hanem az étkezési rendünk is. Kelet legtöbb népe – hinduk, mo-hamedánok, ortodox buddhisták és majdnem minden kisebb törzs – szigorúvallási szabályokat követ táplálkozásában, márpedig a vadonban nagyon nehézezeket az előírásokat megtartani. De a serpa megeszik mindent – frisset, szára-zat vagy konzervet –, s megosztozik az urakkal az élelmen, nem téve szüksé-gessé, hogy különleges élelmiszerkészletét vigyenek magukkal. Otthon,Darjeelingben, ahogy régen Szolo Khumbuban is, f őtáplálékunk leginkább f őtt

9 1 láb = 30,48 cm, 1 hüvelyk =2,54 cm; 1 stone = 6,35 kg; 1 font = 45,36 dg.- Ford.



hús krumplival vagy f őzelékkel keverve. Mióta Indiába jöttünk, sok rizst isfogyasztunk, gyakran curry-mártással f űszerezve; nagyon kedveljük a hagyo-mányos serpa-fogást, az úgynevezett mo-mo-t, ez liszt- és húsgombócból állóleves, ami Tucci professzor szerint nagyon emlékeztet az olaszok raviolijára.

Fő italunk a tea, tea s mindig a tea – annyi csészével napjában, ameny-

nyihez csak hozzájutunk, akár az angolok. A régi időkben rendszerint tibetimódra ittuk a teát, jakvajjal keverve; de Darjeelingben nincsenek jakok, s mostmár nyugati módon szoktuk, cukorral és tejjel. Ha néha er ősebbet is akarunkinni, akkor csangot csinálunk, ez a mi serpa sörünk. Rendszerint házilag készí-tik, minden család magának f őzi, alapanyaga lehet rizs, árpa vagy hasonlógabonaféle, ízlés szerint, vagy hogy mit lehet kapni. Tény, hogy a jó csangcsak egyvalami nem lehet: gyenge. Nem a szokásos módon isszuk, mint atiszta folyadékot, pohárból vagy üvegből, hanem ha az erjedt massza kész,

nagy tálba borítjuk, forró, tiszta vizet öntünk rá, és akkor bambuszszalmaszá-lon keresztül leszívjuk róla a vizet – vagy hát, ami víz volt azelőtt. Általában atálunk nem egyszemélyes, hanem olyan nagy, hogy elég legyen italra minden

jelenlevőnek; s ha már a csang szintje nagyon megfogyatkozik, a házigazdafeltölti újabb forró vízzel – legalábbis amíg a vendégeket ott akarja marasztal-ni.

Mi társas emberek vagyunk. Szeretjük a beszélgetést, nevetést, énekléstés a csangunkat is, s rendszerint nem hagyjuk abba a töltögetést túl hamar,mert azt szeretjük, ha marad a vendég. Tény, hogy ha legalább három italcsangot vagy teát nem fogadnak el, ezt udvariatlanságnak tekintjük, és azilyesmi sérti az érzékenységünket. A hinduknál és a mohamedánoknál, akikegyáltalán nem isznak, a mi életmódunk nyilván nagyon szabadosnak és lazá-nak tűnik, de egészében elmondhatom, hogy nem iszunk sem többet, sem ke-vesebbet, mint más olyan nép, amelyiknek nincs tiltva. Én a magam részér őlszeretem a csangot, és mindenféle nyugati italokat is volt késő bb alkalmammegpróbálni. És cigarettázni is szeretek. De szerencsére abba tudom hagyni,anélkül hogy hiányozna, s mindig így is teszek az expedíciók előtt és alatt. És

nem dohányzom vagy iszom akkor sem, ha olyan emberek közt vagyok, akik-nek az ilyesmi sérti a vallásos meggyőződését.

Legtöbb serpa szeret utazni. Szívesen meglátogatjuk barátainkat, vagyvendégül látjuk őket, és bár természetünk inkább félénk, szívesen kötünk is-meretséget új és érdekes emberekkel. Egymás közt szerencsejátékot játszunk,kockával vagy kártyával. S azt hiszem, nagyon is szeretjük a tréfát.10 A moz-

10 Régi és kedvelt tréfa az expedíciókon követ tenni valakinek a csomagjába,

hogy nehezebb legyen. Az urak sosem tudták megérteni, mi ebben a szellemesség, sazt hiszem, én sem nagyon tudom.



galmasabb sportokat és játékokat nemigen játsszuk – részben talán azért, mertnemigen volt alkalmunk elsajátítani őket, de f őleg azért, mert a munkánkilyen, s ha annak utána vagyunk, ritkán nézünk újabb testgyakorlat után. Desok serpa rajong a lovakért és a lovaglásért, köztük én is, és ha netán túl nagymeger őltetésnek érzi az ember, hogy ő maga lépjen kengyelbe, még mindig ott

van a darjeelingi lóversenypálya, ott mindig köthet fogadásokat. Mostanábanvettem egy lovat, s ez most versenyez itt, de bevallom, nem én lovagolom.Barátaim azt mondják, a legjobb úton vagyok, hogy énbelőlem legyen a serpaAga Khán.

Tennivalóink egy részét megosztjuk asszonyainkkal, akiknek jobb ahelyzetük és nagyobb a szabadságuk, mint a legtöbb ázsiai asszonynak. Ott-hon – sokszor így találtam – ők a teljhatalmú urak, de nem okvetlenül a ház-tartás tölti ki az életüket; gyakran részt vesznek a férfiak élményeiben, s olyat

is dolgoznak, ami rendszerint kifejezetten férfimunka. Említettem, hogy AngLahmu fiatal lány korában csomagokat hordott Darjeeling utcáin, s sok asz-szony nemcsak ezt teszi, hanem mint hivatásos hordár dolgozik expedícióknál,s elmegy velük egészen a biztosító táborig. A legtöbb serpa nő kicsi, néhányközülük valósággal apróság. De erejük és kitartásuk majdnem a férfiakévalegyenlő, és el tudnak vinni nehéz csomagokat, saját testsúlyuknak kétharmadrészét.

A válás megengedett, és néha előfordul. Ez esetben a válást kívánó fél –akár a férfi, akár a nő az – bizonyos összeget tartozik fizetni a másiknak, settől kezdve szabadon élheti a saját életét. Tibetben, ahonnan az őseink jöttek,gyakorlatilag ma is van többnejűség és többférjűség. Az utóbbinak legtöbb-ször az a formája, hogy két vagy három testvérnek van ugyanaz a felesége,azzal a céllal, hogy vagyonuk egy családban maradjon. De a serpáknál ez márSzolo Khumbuban is ritkán fordult elő, Darjeelingben pedig egyáltalán nem.Azzal a szabadsággal és egyenlőséggel, ami nálunk a nemek között van, egyhitvestársat tarthat minden férfi vagy asszony.

Népünknél újabban a gyermekek sorsában történt nagy változás, mert

most végül már iskoláztathatjuk őket. A régi időkben egy fiatal serpa számáraa tanulás egyetlen útja az volt, hogy kolostorba vonult. Darjeelingben – érde-kes, de így van – a dolog még rosszabbul állt, mint Szolo Khumbuban, mertnekünk itt nem voltak kolostoraink s nagyon kevés a lámánk. Késő bb javult ahelyzet. A háború befejezése óta gyermekeink közül sokan nepáli iskolábamentek, ilyen Darjeelingben is akadt néhány, és 1951-ben egy kis serpa iskolais megnyílt. Mint könyvem elején már mondtam, hiányos neveltségem életemegyik nagy bánata, s így sokat jelent számomra, hogy a következő nemzedé-

künk már megszerezheti azt a tudást, amit én elmulasztottam. Két kislányom,Pem Pem és Nima néhány évig az egyik nepáli iskolába járt, de jelenleg már



megtehetem, hogy a katolikus Loreto Conventbe járjanak, ami Darjeelingbenévek óta az ír apácák igazgatása alatt működik. Ez nem jelenti azt, hogy őkmaguk katolikusok lesznek. De megtanulnak folyékonyan angolul, megismer-kednek különböző társadalmi állású emberekkel, és kitűnő oktatást kapnak amodern világról.

Gondolom, minden jóval együtt jár valami rossz is. Észrevettem, hogysok fiatal serpa úgyszólván semmit sem tud régi életmódunkról és szokásaink-ról. Alig beszélik a serpa nyelvet. S attól félek, hogy új ismereteik nagyobbrészét nem az iskolakönyvekből, hanem a filmekből szerzik.11 De talán ez atandíj, amit mindig meg kell fizetni, mikor egy nép felcseréli régi egyszer ű életét egy változatosabb másikra. S végül is még mindig jobb tanulni, nőni,akár hibákat is elkövetni, mint mindig megmaradni ugyanannak.

Az előző fejezetekben már beszéltem buddhista hitünkr ől. Velem együtt

az „új” serpák nagy része is vallásos, de nem ortodox, szívében él az istenszeretete, de minden szertartásosság és babona nélkül. Mióta itt Darjeelingbennincs saját kolostorunk, gyakorlatilag nem ez az igazi vallási központunk, deközülünk majdnem mindenkinek van otthonában egy félreeső sarok imádko-zásra, itt tartjuk a gyertyát, tömjént, imamalmot és Buddha-képet, hitünk leg-fő bb jelképeit. Szerencsésebb vagyok a legtöbbnél, mert egy egész elkülönítettszobám van jelenleg imádkozásra. Itt tartom Tibetből hozott értékes és szenttárgyaimat. Sógorom, Nvang La naponta órákat tölt itt gyertyát tartva, tömjéntégetve s az imamalmokat forgatva, imát mormolva valamennyiünkért. Kívül

pedig, a meredek domboldalon sok hosszú bambusz rudat állítottunk fel, sezeken imazászlókat lobogtat a szél, szemben a Kangcsenjunga messze hava-sával.

Ahogy a legtöbb népnél, nálunk is a f ő szertartások a születéssel, házas-sággal és a halállal függnek össze. Halottainkat elégetjük – kivéve a kisgyer-mekeket, mert őket eltemetjük. S ez a sorsuk azoknak is, akik a magas hegyekközt halnak meg az expedíciókon; ők is eltemettetnek, vagy ember keze, vagya természet által.

A legfontosabb eseményekre és mindenki használatára egy kicsi temp-lomunk van Toong Szoong Busztiban. Nincs benne más, mint egy nagy ima-malom, majdnem két ember magasságú, úgyhogy majdnem betölti az egyetlentermet. Kötél van rá kötve, hogy így forgathassuk, s ha forog, megkondít egygongot. Az ember gyakran hallja a templom felé járván, hogy születésre vagyhalottra kongat, vagy egyszer űen csak azért, mert benn valaki imádkozik. Ommane padme om, gondolja az ember. Om mane padme om… Mert tudjuk,

11 Én magam sosem tör ődtem a mozival. Az utóbbi néhány évben bizony csakegy filmet láttam, igaz hogy ez − Az Everest meghódítása volt.



hogy nemcsak az újszülöttért vagy halottért zeng, hanem mindnyájunkért, akikforgatjuk lassan az élet imamalmát.

Már mondtam, hogy én három életet éltem. A serpák népe is három éle-tet él, de más értelemben – vallásos életét, otthoni életét s a munkáját értve. A

múltban mindegyikünk földműves vagy pásztor volt, és Szolo Khumbu-ban alegtöbb serpa ma is az. Manapság néhányunk már kereskedő és üzletember, sa jövő ben, gondolom, bármik lehetünk majd, orvosok, ügyvédek, tanítók vagytudósok. De a munkánk miatt a világ mint hegyi vezetőket ismer, s azt hiszem,hogy legtöbbünk ez is fog maradni. Bizonyára, s én szívből ezt remélem; mertaz, amit a hegyektől kaptunk és az, amit visszaadtunk nekik, nagyon is értékesszámunkra, semhogy valaha is elveszítsük.

A serpa fiúcska felnéz, és hegyet lát. S mit lát, ha lenéz? A poggyászt.

Felveszi a csomagot, s indul a hegyre, vagy ha nem is egyenesen oda, hát leg-alábbis le meg fel. Ez az élete – csomagot hordani fel meg le. Neki ez nemfurcsa és nem kellemetlen, neki ez természetes dolog; s a csomag a hátán nemvalami gyötrelmes viselet, amivel küszködnék s átkozná azt, hanem szintetestvérévé vált. A java súlyt az a széles szíj tartja, amit mi nem a vállunkon,hanem a homlokunkon átvetve hordunk. Hosszú tapasztalat tanított meg rá,hogy a teherhordásnak ez a legkönnyebb módja. Így aztán az átlag serpa istöbb mint száz fontot tud szállítani rendes körülmények közt, s a hegyes vidékkapaszkodóin is hetven-nyolcvan fontot. Ilyen módon hordtam én is a csoma-got egész életemen át, a nagy megmászásig, mostanáig. De ekkor, mint szirdarmeg expedíciós tag, másért is feleltem, úgyhogy kevesebbet cipeltem; s azigazán nagy magasságban úgy találtam, jobb nyugati módon a vállon vinni acsomagot.

A legtöbb ember, úgy látszik, nem érti egészen, mit csinál a serpa azexpedíciókon. Szabad legyen először is megmagyaráznom, hogy nem egészenugyanazt, mint az Alpok turistavezetői, mert ezek olyan hegyeken vezetik azembereket, amiket ők már sokszor megjártak, de a Himaláján senki sem is-

merheti jól a hegyeket, merthogy ezeket még sosem mászták meg. Mi hát nemis igen próbálgatjuk tanítani az embereket a hegymászásra, s ha mégis, akkorsem az expedíciókon, hiszen a világ legkiválóbb szakértőivel szemben ezt megsem tehetnénk. Kezdetben, mint újoncok, alig voltunk többek, mint málhahor-dók – ezeket keleten hosszú éveken át kulinak hívták. Kuli – nemrégiben ezvolt az ázsiaiak neve. Szokásból vagy gyanútlanságból mi magunk is használ-tuk néha (de persze, sosem magunkra értve – mindig valaki másra), de mertannyira velejárója volt a kiszolgáltatott cselédállapotnak, mindig nagyon rossz

néven vettük, ha a nyugatiak használták. A serpáknál ez nem volt probléma,mert réges-régóta senkinek sem jutott eszébe, hogy evvel a névvel nevezzen



minket. – A helyi kulikat kifizettük – mondták gyakran –, de a serpák tovább-

jönnek. – Vagy: – A kulik visszamennek a biztosító táborból, a serpák pedig jönnek tovább felfelé …

Az évek folyamán megszereztük a megbecsülést – s büszkék is voltunk

rá.Mondanom sem kell, hogy nemcsak teherhordók vagyunk. Bár megbe-

csülésünk egyik oka, hogy nehezebbet is messzebbre és magasabbra tudunkvinni, mint a világ bármely más népe. Az egyszer ű népekkel ellentétben minem félünk a hegyektől, átvágunk a gleccsereken, jégtorlaszokon, hágókon,szakadékokon, hóviharon, lavinán, az emberi teljesítőképesség végső határáig.A serpák a húszadik század Himalája-történelmében majdnem minden nagyhegymászásnál eljutottak a legfelső bb táborig, és sok esetben a tetőre is fel-

mentünk. Nemcsak ezt tettük. Évek folyamán elsajátítottuk a hegykutatók mód-szereit és gyakorlatát, addig-addig, hogy most már segíthetünk mindenfélében,megtaláljuk az irányt, utat vágunk, kezeljük a kötelet, s kiválasztjuk a táborhe-lyet. Kötelességszer űen vigyázunk az urakra. Főzünk nekik, felszolgáljuknekik a teát, csomagjaiknak utánanézünk s annak is, hogy kényelmes-e a sát-ruk. S mindezt nem azért, mert így kell, hanem mert így szeretjük; nem szol-galelk űen, hanem mint jó barát. Mindig megjutalmaztak érte. Fizetésünk las-san-lassan növekedett, megbecsüléssel és udvariasan bántak velünk. A Tigris-rang megalapozta annak a tekintélyét, aki eljutott a magaslatokig, s közülünksokan kinevezett szirdarok vagy f őemberek lettünk, tekintélyesek és megbe-csültek, akárcsak a hadseregben egy tiszthelyettes. Mindez jólesik. Szeretjük,ha megbecsülik a munkánkat – ahogy mindenki szereti. De az igazi elismerésmeg az ok, amiért csináljuk – egyszer ű bb és mélyebb. Arról van szó, hogy azta munkát végezzük, amit magunk is akarunk, amire születtünk, és amit szere-tünk.

A Himalayan Club, mint már említettem, évek óta fontos szerepet tölt

be a serpák életében. Ez a klub f őleg angolokból áll, de vannak benne indiaiakis meg más nemzetiségűek, akik érdeklődnek a magas hegyek iránt. A klubmaga nem indít hegymászó expedíciókat, de sok megállapodást köt, és afféleklíring intézet majdnem valamennyi expedíció számára. Egyik titkára állandó-an Darjeelingben lakik, jól ismeri a serpákat, s ha valamely expedíció ír neki,hogy szüksége van a mi szolgálatainkra, akkor ő magához hív bennünket, éskiválogatja azokat, akik hajlandók elszegődni.12 Megállapítja a béreket, a

12 Persze, ha az expedíció tagjai személyesen ismernek bennünket, akkor rend-szerint maguk ejtik meg a válogatást. Néha magánügynök révén fogadnak fel serpákat,



munkafeltételeket, szükség esetén megszervezi az utazást, és általában mind-két fél számára ellátja az üzleti ügynök tevékenységét. Amikor én SzoloKhumbuból Darjeelingbe jöttem, és az első Everest-expedíciómra jelentkez-tem, Mr. Kydd volt a titkár. Késő bb sok évig Ludwig Kranek töltötte be ezt atisztet. Ő honosította meg azt a rendszert, hogy a serpák munkájáról nyilván-

tartást vezetnek. Legújabban Mrs. Jill Henderson, egy brit teaültetvényes fele-sége a Himalayan Club titkára; a háború utáni nagy expedíciók számára sokmegállapodást kötött már.

A klub és a titkárai jó munkát végeztek; de a serpák nem voltak meg-elégedve a pénzbeli dolgokkal, úgyhogy most saját külön szervezetünk van.Az első még az 1920-as években jött létre, Serpa Buddhista Szövetség volt aneve, és akkoriban f őleg vallási ügyekkel foglalkozott. A harmincas évekbenmeg a háború alatt keveset vagy éppen semmit sem végzett, de mostanában

újraéledt. A „Buddhista” szót elhagyták a nevéből, és most nem vallási dol-gokkal foglalkozik, hanem mindenféle gyakorlati kérdésekkel, amelyek a kö-zösségünket érintik. Különféle bizottságai vannak, ezek közül több a jólétiügyekkel tör ődik. Ha például egy családfenntartó betegsége két hétnél továbbtart, a szövetség bizonyos összeggel támogatja, amíg meg nem gyógyul. Ha

pedig haláleset adódik elő, húsz rúpiát utal ki a halottégetés költségeire. Nem-rég kezdte meg működését a munkaközvetítő iroda és a szakszervezet. Ezmegpróbál nagyobb béreket biztosítani a serpáknak, mint a Himalayan Clubáltal megállapított bértarifa, és nagyobb kártérítést igyekszik kiharcolni a meg-rokkantaknak, a sérülteknek, meg azoknak a családoknak, melyeknek valame-lyik tagja életét vesztette expedíció közben. Jelenleg nyolcvankét tagja van aszövetségnek, én vagyok az elnök, s remélem, sok mindent tehetünk a magunkés családjaink érdekében.

Mint minden embernek, nekünk is megvannak a gondjaink. El kell látnia családot, felnevelni a gyermekeket, visszafizetni az adósságokat, és azt ismeg kell próbálnunk, hogy valamit félretegyünk öreg napjainkra. De – mintmár mondottam – a mi munkánk többet jelent nekünk egyszer ű kenyérkereseti

lehetőségnél. Ezt talán felesleges is mondani. Elég rámutatni a teljesítmények-re; hiszen mindazt, amit a serpák a hegyekben véghezvittek, nem tették volnameg csupán bérért, fizetségért.

Visszagondolok az elmúlt évekre, a nagy expedíciókra. Embereink a ki-lencszázas évek elején fogtak hozzá a legtöbb nagy csúcs felderítéséhez. Ahúszas években több mint huszonhatezer láb magasságra vitték fel az Everest-re poggyászrakományaikat, vagyis kétezer lábbal magasabbra, mint bármikorazelőtt. A serpákat igazán nem azért fizették, hogy egészen a csúcsokra mász-

például Karma Paul közvetítésével.



szanak fel. Mégis, a harmincas években két ízben is előfordult, hogy az urak-kal együtt olyan magas csúcsokra kapaszkodtak fel, ahol még ember nem járt.Először Léva és Tszinabo (mind a ketten Tigrisek) mászták meg a Dzson-szong-csúcsot, másodszor a Kametre mászott fel ugyancsak Léva, aki fagyottlábakkal vitte végbe ezt a nagy tettet, és késő bb majdnem valamennyi lábujját

elvesztette. Azóta a serpák ott voltak minden expedíción, mely a nagy hegye-ket ostromolta – a K2-őt, a Kangcsenjungát, a Nanga Parbatot, a Nanda Devit,az Annapurnát és még sok mást –, s mindegyiken ők segítettek tábort ütni acsúcson. Pazang Dava Láma 1939-ben az amerikai Fritz Wiessnerrel a K2-őnhétszázötven lábnyira közelítette meg a világ második legmagasabb csúcsát;és tizenöt évvel késő bb, 1954-ben egy osztrák hegymászó csoporttal ugyan-csak ő érte el a Cso Ojut, a világ hetedik legnagyobb hegyormát. Az Everes-ten, 1953-ban tizenheten voltunk serpák, akik elértük a Déli Nyerget, majd-

nem huszonhatezer láb magasságban, és velem együtt hárman még följebb ismentünk.Most azokra a serpákra gondolok, akik kimentek a hegyek közé, és nem

tértek többé vissza. Mert bizony sokan odavesztek, többen, mint a többi nem-zetből való Himalája-mászók együttvéve. Az Everesten 1922-ben, heten pusz-tultak el; a Nanga Parbaton 1934-ben és 1937-ben összesen tizenöten; és atöbbi tucatnyi expedíción is életét vesztette egy, kettő vagy három – hóvihar-

ba, lavinába kerültek, vagy lezuhantak, megfagytak, vagy a kimerültség okoz-ta halálukat. Többnyire persze véletlen balesetek voltak. De az is előfordult,hogy bátorságból és önfeláldozásból haltak meg. Egyetlen serpa sem fogjasoha elfelejteni Gajlajt, aki Willy Merkllel volt együtt a Nanga Parbaton. Éssenki sem fogja elfelejteni Pazang Kikulit, aki a K2-n vesztette életét. Kikuliegyike volt a harmincas évek legnagyobb hegymászóinak, részt vett a legtöbbakkori jelentős expedícióban, és 1939-ben a K2-re induló amerikai expedíció

szirdar ja lett. Ez ugyanaz a kísérlet volt, amelyiken Wiessner és Pazang DavaLáma oly közel jártak a sikerhez; de késő bb, a leereszkedés közben mindenfé-le zavar támadt, és az egyik hegymászó, Dudley Wolfe, egyedül és betegen ott

maradt fenn a magasban, míg a többiek majdnem valamennyien az alsó tábor- ban voltak. Az urakat túlságosan elgyötörte a fáradtság ahhoz, hogy újra fel-menjenek. És az idő is rosszra fordult. De Kikuli egy másik serpával, Csering-gel elindult, és az alsó tábortól a hatos számú táborig, hétezer láb magasrakapaszkodott fel egyetlen nap alatt – alighanem ez volt a leghosszabb mászás,amit egyhuzamban valaha is megtettek. Aztán másnap Kikuli magához vette ahatos számú táborban levő két serpát, és felkapaszkodtak a hetes számú tábor-helyig, ahol megtalálták Wolfe-ot. Még élt, de túlságosan gyenge volt a le-

ereszkedéshez, s mivel nem volt elég fér őhely ahhoz, hogy mindnyájan otttöltsék az éjszakát, a serpák visszamentek a hatos számú táborba aludni. De



Kikuli másnap reggel kettővel közülük újra felment, mert eltökélte magában,hogy lehozzák Wolfe-ot – és senki sem látta őket többé. Vihar támadt. A ne-gyedik serpa nem tehetett egyebet, a hatos számú táborból valahogy levergő-dött az alsó táborig; a nagy Kikuli és társai pedig életüket áldozták azért, mertmeg akarták menteni egy másik ember életét. Ezekre gondolok, és büszke

vagyok, hogy serpának születtem. És bizonyosra veszem: aki tudja, mi min-dent tettünk, nem hiheti, hogy mi csak annak a pár rúpiának a kedvéért me-gyünk a hegyekbe.



XI

A S Z É L R Ó Z S A M I N D E N I R Á N Y Á B A N

URCSA dolog ez a levelekkel. Bár nem tudok írni és olvasni, az éveksorán annyi levelet kaptam és küldtem, hogy a számukat sem tudnámmegmondani. Írnak nekem Indiából meg Európából, hogy volna-e ked-

vem ehhez vagy ahhoz az expedícióhoz csatlakozni; aztán egy-egy expedícióután megírják a véleményüket, vagy elmondják legközelebbi terveiket, vagycsak éppen azért írnak, hogy kimutassák barátságukat. Én felolvastatom ma-gamnak a leveleket, aztán mindig válaszolok is rájuk; a választ lediktálomvalakinek, aki azt le tudja fordítani a levélíró nyelvére, vagy pedig – ha eznem lehetséges – az angol nyelvet használom, mert azt rendszerint le tudjákfordítani a címzett országában. Életem javarészében vajmi kevés közöm volt atollhoz vagy az írógéphez, mégis ezek révén kezdődött kalandjaim nagy része.

1948 telén Mr. Gibson – régi barátom, a duni iskola tanára, akivelegyütt jártunk a Bandar Puncson – közölte velem, hogy egy bizonyos munkára

engem ajánlott egy indiai hadsereg hadműveleti kutató osztályának. Nem sok-kal utóbb maga a hadsereg is értesített a dologról. Az eredmény az lett, hogyabban az évben egyszer és a következő ben is egyszer elutaztam Északkelet-Indiába, hogy mint szakember segítsek kiképezni a csapatokat a hegymászás-ra. Nemcsak magáról a hegymászásról volt szó, hanem arra is meg kellett taní-tani őket, hogyan kell tábort verni, szabadban f őzni, a felszerelést használni éskarbantartani, egyszóval mindarra, ami a vad tájakon való élethez szükséges.

Nagyon érdekesnek és kielégítőnek találtam ezt a munkát. Az első évben Kulu

tartományba szólt a kiküldetésem, a másodikban Kasmir, Gulmarg üdülőhelyvolt a támaszpont. Minthogy mindkét kiküldetésem télen volt, s magaslatividéken tartózkodtam, sokat sízhettem. Erre a sportra nem volt alkalmam aháború óta; akkor Csitralban űzhettem. Oktató munkámért elismer ő bizonyít-ványokat kaptam a hadseregtől. A sízést azonban saját szórakozásomra űztem,és minden tanúsítványom legfeljebb néhány Sitzmark volt a hóban – ahogy anémetek mondják.

1949 tavaszán szomorú dolog történt Darjeelingben. Frank Smythe,akivel az Everesten jártam, s talán a leghíresebb Himalája-mászónak számí-

F



tott, visszajött a városba, s nagyszer ű fogadtatásban volt része. Ez alkalommalnem volt valamely expedíciónak a tagja, hanem egyedül rándult ki hegyeketmeg hegyi virágokat fényképezni (nagy szakértő volt ebben), és én segítettemneki az előkészületekben.

De az emberek valahogy azt vették észre rajta, hogy nem ugyanaz, mint

régen. Megváltozott, más lett, de nemcsak a korral járó változás volt ez. Egynap meglátogatta műtermében a híres darjeelingi művészt, Mr. Saint, aki régi

barátja volt. Távozása előtt a művész – szokása szerint – megkérte, hogy írja be nevét a vendégkönyvébe. Smythe odalépett, de ahelyett, hogy mindjártodakanyarította volna az aláírását, egy ideig állt, csak állt, kezében a tollal, ésmereven nézett a könyv nyitott lapjára. Aztán kissé elmosolyodott, és aztmondta: „Különös. Egy percig nem tudtam visszaemlékezni a saját nevemre.”Majd a könyv fölé hajolva, lassan és körülményesen beleírta a nevét. Amikor

a dátumot akarta leírni, megint rájött a zavarodottság. Leírta: „Október”, utána pár pillanatig töprengett, akkor keresztülhúzta a szót. Megint gondolkodott,leírta: „december”, s úgy is hagyta… Pedig akkor május volt.

Egy-két nappal késő bb a Chowrastán sétáltam vele, s akkor magam ismegriadtam tőle. Nem is tudom már, mir ől beszélgettünk, elég az hozzá, hogyhirtelen megváltozott a hangja, és így szólt hozzám: „Tenzing, add ide a jég-csákányomat”. Azt hittem tréfál, s valami mókás megjegyzéssel válaszoltam.De ő csak tovább követelte a csákányát, mégpedig nagyon komolyan; azt hitte,fenn van valahol a hegyekben, s akkor láttam csak, hogy nagy a baj. Hamaro-san kórházba került, s amikor ott meglátogattam, nem ismert meg, hanem csakfeküdt az ágyban, mereven nézett, meg összevissza beszélt magas csúcsokról,kapaszkodásról. A doktorok azt mondták, hogy valamiféle ritka kórban szen-ved, ami megtámadta a gerincét meg az agyát, s hogy repülőgépen sürgősenvissza kell őt szállítani Angliába. De úgy látszik, ott sem tudtak segíteni rajta,mert nem sokkal rá meghalt. Ilyen szomorú és korai véget ért a világ egyiklegnagyszer ű bb hegymászója.

Amikor a háború meg az indiai politikai zavarok következményei egykicsit elcsitultak, újra megindultak az expedíciók. Most még több volt a vál-lalkozás, mint régebben. Smythe elhalálozása után hamarosan egy svájci cso-

port érkezett Darjeelingbe, egy másik régi barátom, René Dittert vezetésével.Egy alkalommal azt akarták felderíteni, hogyan lehetne Nepál felől megköze-líteni a Kangcsenjungát. Szerették volna, ha én is velük tartok, s nekem isnagy kedvem volt a dologhoz. De akkor már levélben elköteleztem magam,hogy H. W. Tilmannel megyek Nepálba. A svájciakért csak annyit tudtam

tenni, hogy serpákat szerződtettem a számukra, s jó szerencsét kívántam ne-kik.



Persze Tilman is régi barátom volt, s mi serpák valamennyien nagyonszerettük. Igen csodáltam őt az Everesten, 1938-ban, s örültem, hogy megintvele mehetek, bár mind a kettőnket elszomorított Smythe gyászos esete. Négymásik serpával Darjeelingből lementünk Kalkuttába, ahol találkoztunk vele éskét angol társával. Onnan aztán visszafelé indultunk, északnyugati irányban,

Nepál déli határa felé. Utazásunk mindegyik szakasza más volt, amellett ne-hézkesebb is, mint az előző. Indián keresztül vonaton utaztunk egészen Raxaulvárosig, amely a határon fekszik. Onnan teherautón folytattuk utunkat aTerainak nevezett, őserdővel borított hegynyúlványokon Bimpedi nepáli vá-rosig. Azon túl már nem volt sem vasút, sem út, úgyhogy ott már gyalog men-tünk az alacsony hegyormokon át a nepáli völgybe, miközben poggyászainklassan mozogtak előre a fejünk fölött kifeszített drótkötélpályán. Meglehető-sen izgatott voltam, mert bármily furcsán hangzik is: noha Darjeeling oly kö-

zel fekszik a határhoz, 1934 óta nem jártam Nepálban. Ez akkor volt, amikormásodszor szöktem el Szolo Khumbuból. Gondolom, az urak is izgatottaklehettek, mert olyan országba mentek, amely jóformán teljesen ismeretlen anyugatiak előtt.

A nemzeti hovatartozás kérdése néha nagyon bonyolult dolog lehet. Énmost indiai állampolgár vagyok, de nepáli is, részint születésemnél fogva,részint azért is, mert Nepál elismert annak. De kevés embernek jutna eszébe,hogy engem „nepálinak”, illetve „indiainak” nevezzen, mert hát más fajtábólszármazom és a vallásom is más. Szolo Khumbuban mi nagyon messze estünkaz ország többi részétől. Édeskeveset tör ődtünk mi azzal, hogy ott mi történik.Megvoltak a magunk szokásai, megvolt a magunk életmódja, s szinte semmitsem tudtunk arról a nemzetr ől, amelynek politikai értelemben egy részét alkot-tuk. Késő bbi életem során persze sok mindent tanultam, és most már ismeremazoknak a dolgoknak az okait, amelyeken azelőtt nem is gondolkodtam, ha-nem elfogadtam kész tények gyanánt. Például: Nepál f őleg azért maradt többmint egy évszázadig olyan elzárt ország, mert a befolyásos Rana-család voltott az úr. Magukhoz ragadták a hatalmat a királyoktól, majdnem minden az

övék volt az országban, s nem mertek idegen látogatókat vagy idegen befolyá-sokat beengedni, mert féltek minden változástól. De hát a huszadik századvilágában nem lehetett ezt a végtelenségig csinálni. A Rana-családra egyrenagyobb nyomás nehezedett az országon belül, de az indiai kormány részér őlis. S végül, a második világháború után nagyot fordultak a dolgok. A Rana-családot kitették a hatalomból; a király, aki modern gondolkodású, visszakaptauralkodói jogait, s azóta Nepál kezd megnyílni a külvilág előtt.

No de ott hagytam el, hogy Bimpeditől egyenetlen ösvényeken haladva

kapaszkodtunk fel a hegygerincekre, s aztán ott terült el alattunk a zöldellő nagy nepáli völgy, a közepén pedig Kathmandu városa. Aztán lementünk a



városba, s ott voltam végre megint – először azóta, hogy tizenhárom éves ko-romban elszöktem hazulról. Sok minden volt ott, ami akkor még nem létezett:új épületek, villanyvilágítás, telefondrótok, sőt még autókat is láttam (ezeket ateherhordók a hátukon cipelték be Indiából, a hágókon keresztül). De azért aváros nagyjából mégis olyan volt, amilyennek emlékezetemben megőriztem.

Az ódon, girbegurba sikátorok, a zsúfolt bazárok, a hindu meg a buddhistatemplomok, a csodálatos faragványok és szobrok; és a városon túl a világos-zöld rizsföldek meg a Himalája távoli, havas bércei. Mivel alig egy évvel ez-előtt jártam Lhaszában, érdekes volt összehasonlítani a két várost. Gondolom,egyformák voltak abban, hogy mindkét f ővárost vajmi kevéssé érintette anyugati civilizáció. De nagy különbségeket is találtam köztük. Mert Lhasza amaga fenséges magányosságában egészen egységes, mintha egyetlen darabbólvolna – egészen tibeti, egészen buddhista –, Kathmandu viszont nem ilyen,

hanem már évszázadok óta keveréke szinte mindannak, amit a Keleten találnilehet.Tucci professzorhoz hasonlóan Tilman sem akart hegyeket mászni ab-

ban az évben. Ő azonban nem régi kéziratokra meg műtárgyakra vadászott,hanem fel akarta deríteni a vidéket, és a vele jött két száhib közül mindegyiktudós volt. Titokban azt kívántam, bárcsak Szolo Khumbu meg az Everest felémennénk Kathmanduból, de hát nem arra mentünk. Éppen az ellenkező irány-

ban indultunk el, a Láng Dang Himalája nevezetű vidék felé, ahol még sosem jártam. Néhány napig megművelt területen haladtunk; mindenfelé nagy rizs-földeket meg teraszosan művelt hegyoldalakat láttunk. Falvakon mentünkkeresztül, régi várak meg pagodatornyok mellett haladtunk el; a nepáliak sze-rint ez a pagodák hazája, nem pedig Kína, ahogy a legtöbb ember gondolja.Majd vadabb tájakra értünk, és bár – mint mondottam – nem hegymászás volta célunk, jó sokat kellett kapaszkodnunk. Tőlünk északra emelkedtek Nepálnyugati-középső részének nagy csúcsai – az Annapurna, a Dhaulagiri, a Ma-naszlu és még száz meg száz más hegyorom. És ez volt az els ő és egyetlenalkalom, hogy láthattam őket.

Tilman a vidék földrajzi tulajdonságait vizsgálta, két barátja pedig a vi-rágokat meg a k őzeteket tanulmányozta. És az ő kutatómunkájuk kedvéérthárom teljes hónapig jártuk a vidéket – föl-le, előre-hátra, körbe-körbe. Néhaőserdők mélyébe hatoltunk, másszor magas hegyekre kapaszkodtunk fel, nagygleccsereken meg behavazott hágókon törve utat – s többnyire olyan helyekenküzdöttük magunkat előre, ahol még sohasem járt ember. Az egyik gleccserki-rándulás alatt történt, hogy hó vakságot kaptam. Ez volt az egyetlen ilyen esetaz életemben. Volt ugyan sötét szemüvegem, hiszen havas vidéken nélkülöz-

hetetlen, de valahogy elvesztettem, s egy napon, amikor egy nagy jégtáblamentén igyekeztünk előre, hirtelen szúró fájdalmat éreztem mindkét szemem-



ben. Mindenfélével próbálkoztam: masszírozással, borogatással, sőt még azt ismegkíséreltem, hogy csukott szemmel lépegessek – a többiek megtették értem,amit tehettek –, de hát mindez nem használt semmit. A fájdalom egyre szú-róbbá vált, végül szinte elviselhetetlen lett. Mintha valaki lándzsákat döfködnea szemembe, hosszú, vakító fényű lándzsákat, amik beléje fúródtak és gyötör-

ték és marcangolták, úgyhogy már-már azt hittem, mindkét szemem kifordulaz üregéből. És így ment ez mindaddig, amíg le nem kerültünk arról a jégme-zőről, sőt még azután is egy ideig. Szerencsére a hóvakság elmúlik, s nemmarad tartós hatása. Mindenesetre azóta nagyon elővigyázatos vagyok, s min-den expedícióra tartalék hószemüveget is viszek magammal.

Odalenn a dzsungelben is történt velünk egy és más. Többnyire az,hogy eltévedtünk – rendszerint csak egy kicsit, úgyhogy nem kellett aggód-nunk, de néha bizony nagy bajban voltunk, s már-már azt kérdeztem magam-

tól: kijutunk-e innen valaha? Emlékszem, egyszer Tilman, egy Dava Namgyanevű serpa meg én valahogy elszakadtunk a többiektől, és a nap jó részét azzaltöltöttük, hogy mindenfelé kerestük őket. Késő délutánra aztán úgy eltéved-tünk, mint még soha: nemcsak a társainkra nem akadtunk rá, hanem még falutvagy ösvényt sem láttunk sehol, s úgy látszott, élelem és fedél nélkül kell el-töltenünk egy éjszakát. Egyszer csak hangokat hallottunk, s abba az iránybatartva egy bennszülöttel találkoztunk, aki az ott élő limbus törzshöz tartozott.Dava Namgya meg én beszéltünk vele, s adtunk neki öt rúpiát, hogy vezessenel minket a falujába. Rá is állt a dologra, de ekkor ért utol bennünket Tilman, sodalépett hozzánk. Mint már említettem, Tilman expedíciókon sosem szokott

borotválkozni, s olyan szőrös-bozontos volt, hogy elneveztük őt Balunak, azazMedvének. Szemöldökei pedig oly vastagok, hogy amikor a hegyek közt ha-vazásba kerültünk, olyanok voltak, mint a hófödte tetőeresz vagy egy hegy-orom párkányzata. No persze, ott a dzsungelben nem volt hó, de anélkül iselég vadul festett hosszú sörényével és szakállával, meg az inge alól kilátszószőrös mellével. Mint oly sok ázsiai nép, a limbus törzs tagjai is majdnemteljesen sima arcúak és sima testűek. Az, akivel találkoztunk, minden bizony-

nyal sohasem látott még ilyen szőrös embert. Egyetlen pillantás elég volt ah-hoz, hogy halálra rémüljön. Hirtelen felordított, s mielőtt még szóhoz juthat-tunk volna, megugrott és eltűnt az öt rúpiával együtt – mi pedig ott maradtunk,s még reménytelenebb volt a helyzetünk, mint valaha.

Amikor besötétedett, leültünk egy fa alá, hogy ott töltsük az éjszakát. Nem messze tőlünk valami patak vagy folyó lehetett, mert hallottuk a csobo-gását, s egyszer arra akartam menni, hogy igyak belőle, de Tilman nem enged-te, mert attól félt, hogy vadállatok ivóhelye van ott. A nepáli erdőkben sok a

vadállat, tigrisek és medvék is akadnak bőven, és éjszaka a folyóparton majd-nem bizonyosan találkoznék velük az ember. Így hát ottmaradtam a fa alatt, s



amikor másnap reggel a folyóhoz mentünk, láttuk, hogy Tilmannek igaza volt:a parti iszapot teljesen feldagasztották a benne gázoló vadállatok lábai.

Végre sikerült megtalálnunk társainkat, és mentünk tovább, hol eltéved-ve, hol megint megtalálva útvonalunkat. A tropikus kúszónövények sűrű jébenkukri jainkkal vágtunk ösvényt, a jeges lejtőkön pedig csákányainkkal vájtunk

ki lépcsőfokokat. Tilman pedig egyre több új jelet rajzolt a térképeire, és acsomagjaink ugyancsak megnehezültek a k őzetminták súlyától. Néha betér-tünk egy-egy limbu faluba, s mihelyt a falubeliek megpillantották Tilmant,mindig nagy izgalom támadt köztük. Néha elfutottak, mint az az ember azerdő ben. Máskor viszont a kíváncsiságuk legyőzte félelmüket, s mutogatva,nevetve állták körül Tilmant. Ha valamelyik faluban élelmet vagy vizet akar-tunk szerezni, gyakran azt csináltuk, hogy mi serpák előre mentünk, s az urak

– f őképpen Tilman – mindaddig nem mutatkoztak, míg nyélbe nem ütöttük az

üzletet.De komoly zavarunk sosem volt a néppel. És szerencsére ragadozó vad-állatokkal sem találkoztunk. Egyedüli komoly ellenségeink a piócák voltak, s

Nyugat-Nepálban ezek a kis bestiák még elviselhetetlenebbek, mint másutt. Ameleg lapályokon mindenütt otthon vannak – a lábad alatt a sárban, melletted,ha leülsz a f ű be, s ott gubbasztanak fenn a leveleken, várva, hogy majd rád

pottyanjanak, amikor elmégy alattuk. A pióca harapása nem mérges, és nem isokoznak fájdalmat. De éppen azért, mert nem okoznak fájdalmat – sőt, egyál-talán meg sem érzi őket az ember –, szóval éppen ezért sohasem lehet tudni,hogy vannak-e rajtunk vagy sem. Csak amikor az ember megvizsgálja a testétés leveti a ruháit, akkor látja ám, hogy ott vannak a húsába ragadva, nagyok éscsúnyák, s kövérre duzzadtak a vérétől. Különösen a lábszáron meg a bokánszeretnek megtelepedni, s vérszívás előtt olyan aprók, hogy a gyapjúharisnyánmeg a cipő f űzőlyukán át tudnak bújni. Legjobban úgy lehet tőlük megszaba-dulni, hogy az ember bedörzsöli magát sóval, mert azt nem szeretik. Az is jó,ha a holmit petróleummal itatja át az ember, ámbár a petróleum szaga majd-nem olyan kellemetlen, mint a pióca. Ha egyszer ezek a férgek megkapasz-

kodtak a testen, olyan er ősen tartják magukat, hogy nem lehet csak úgy lepöc-kölni őket, hanem vagy le kell égetni tűzzel, vagy lekaparni a kukrival.

Szerencsére sok a kukri Nepálban, s mire kirándulásunknak végére ér-tünk, oly nagy gyakorlatom volt már a bőrkaparásban, hogy akár borbélynak iselmehettem volna. Sok mindent tanultam a dzsungeléletr ől és arról az ország-ról, ahol születtem … Tibet–Kulu–Kasmir–Nepál: így sorolgattam magamban,miközben hazafelé, Darjeeling felé utaztam. Valóban sokfelé jártam az elmúlthetekben, gondoltam magamban. Aztán azon kezdtem tűnődni, hogy legköze-

lebb hová-merre vezet majd a véletlen Garhvalba vezetett. Vissza a BandarPuncsra, a „Duni Iskola Hegyére”, régi barátommal, Mr. Gibsonnal.



Még a tél folyamán állapodtunk meg egymással levélben, s 1950 tava-szán újra ott jártam a már jól ismert útvonalon. Abban az évben még háromhegymászó jött velünk, mindhárman akkor kísérelték meg először a BandarPuncs meghódítását: Williams vezér őrnagy, az indiai hadsereg műszaki csapa-tainak parancsnoka; Roy Greenwood kiképző őrmester; és Gurdial Singh, egy

fiatal indiai tanító a duni iskolában. Amióta Mr. Gibson meg én 1946-bannekivágtunk a Bandar Puncsnak, több próbálkozás is volt, összesen hét, a mikét előző kísérletünket is beleértve; de senkinek sem sikerült feljutni a csúcsra.„Talán a mi évünk lesz ez” – mondta nekem Gibson mosolyogva. S én is épp-úgy reménykedtem, mint ő. Az Everest után ezt tartottam a legnagyszer ű bbhegynek, s úgy gondoltam, legf ő bb ideje már, hogy végre megráncigáljuk aMajom Farkát.

Legutóbbi két expedíciómon – Tibetben és Nepálban – nem másztam

amúgy igazában hegyet, s most boldog voltam, hogy újra azt a munkát végez-hetem, amit a legjobban szeretek. Fölfelé haladtunk a garhvali dombokon ésvölgyeken át, a vad folyók mentén és a magas hágókon keresztül, míg végül acsúcs lábához értünk, éppen arra a helyre, ahol már kétszer voltam – négyévvel és tizenhárom évvel azelőtt. Felütöttük az alsó tábort, majd a magasab-

bakat is, ugyanazt az útvonalat követve, mint 1946-ban. Csak hát – ahogyan azhavasokban már lenni szokott – azóta sok változás ment végbe a terepen, s azegyes számú meg a kettes számú tábor közötti hegyhát most sokkal nehezeb-

ben volt járható – keskenyebb lett, és sok kiugró párkányzat képződött rajta,úgyhogy nagyon óvatosnak kellett lenni mászás közben. Az idő járás azonbankedvező bb volt, mint előző próbálkozásaink idején. Minthogy pedig a Himalá-

ja-mászásban a legfontosabb a jó idő, jól haladtunk előre, és a harmadik szá-mú tábort körülbelül tizennyolcezer láb magasságban ütöttük fel, a csúcs köz-vetlen közelében.

Williams tábornok túl volt már az ötvenen, de remekül bírta, s minden baj nélkül feljutott a magas táborhelyre. Kellemes útitárs is volt, jólelk ű ésmegfontolt, s gyakran mondogatta, hogy vele nem sokat kell tör ődnöm:

– Vén fickó vagyok én már, Tenzing. Nem fontos, hogy én is felérjek acsúcsra. Maga csak a fiatalokkal tör ődjék inkább.

Azt reméltük, hogy a hármas számú táborból valamennyien együtt in-dulhatunk rohamra a csúcs ellen, de sajnos Gurdial Singben a hegyi betegség

jelei kezdtek mutatkozni. Okvetlenül le kellett mennie, és Mr. Gibson önzetle-nül vállalkozott rá, hogy lekíséri. Minthogy az idő járás kedvező volt, nemakartunk várni. Másnap reggel Greenwood őrmesterrel meg a serpa Kin CsokCseringgel nekivágtam a csúcsnak; Williams tábornok néhány serpával ott

maradt segítő csapatnak a hármas számú táborhelyen. Szerencse kísért ben-nünket. Az idő jó volt továbbra is, és a körülményekhez képest elég könnyen



haladtunk felfelé.Több órás mászás után egyszer csak fenn voltunk egy dudorszer űen ki-

emelkedő helyen. Megálltunk, és egymásra nevettünk, mert ennél magasabbhely már nem volt a hegyen. Ott álltunk a Bandar Puncs húszezer-hét-százhúsz láb magas csúcsán. Annyi év után végre megragadhattam a Majom

Farkát.A táborba visszatérve ott találtuk Mr. Gibsont, aki elmondta, hogy

Gurdial Singhet minden baj nélkül lekísérte az alsó táborhelyre. Azon az esténnagy ünnepséget rendeztünk, már amennyire ez apró sátrainkban lehetségesvolt. Gibson még meg akarta valósítani hosszú évek óta táplált reményét, smásnap Williams tábornokkal meg két serpával megkísérelték a csúcs megmá-szását. De az idő járás, mely napokig derült volt, most hirtelen rosszra fordult.Szél támadt, sűrű havazás indult meg, úgyhogy hamarosan vissza kellett for-

dulniuk. Másnap reggel megint szép volt az idő; de sajnos, akkorra már jófor-mán semmi élelmünk sem maradt, így hát valamennyiünknek le kellett men-nünk a hegyr ől. Szomorú csalódás volt ez Mr. Gibsonnak, hiszen oly régenvágyott már arra, hogy megmászhassa a csúcsot. De azért nem panaszkodott.Egy hegymászó társa bajba került; ő kötelességének tartotta, hogy segítsenrajta; s ezzel elszalasztottá a nagy alkalmat. De hát ilyen egy igazi hegymászó.Mr. Gibson igazi gentleman, s én büszke vagyok, hogy vele lehettem.

A Bandar Puncsról hazafelé menet olyan élményem volt, amelyet alighafogok elfelejteni. Egy nap megálltunk pihenni a Duti Tal nevű tónál. Fáradtvoltam, kifeküdtem a napra, s arcomat befedve a kalapommal, elbóbiskoltam.Egyszer csak – félálmomban – az a különös érzetem támadt, hogy a kalapomvalahogy nehezebb lett, jobban nyomja az arcomat, mint amikor elszunnyad-tam. Odanyúlok, hogy kitapogassam, mi lehet az oka. De nem a kalapot érin-tik az ujjaim, hanem valami hideg és síkos dolgot. Hát egy kígyó! Mialattaludtam, a kalapom köré tekeredett, s most ő is alszik, sütkérezve a napfény-

ben. Hű, nagyot kiáltok, és elhajítok kalapot-kígyót, amilyen messzire csak bírom. Erre a serpák is felriadtak, odaugrottak, s agyonverték a kígyót. A ve-

lünk levő garhvali teherhordók azonban a fejüket rázták, s kijelentették, hogya kígyót nem lett volna szabad megölni., Mert ha egy kígyó saját jószántábólközeledik valakihez, akkor szerencsét hoz neki. A garhvaliak valóban azt hi-szik, hogy ha valakinek kígyó mászik a fejére, az illetőből okvetlenül királylesz. Hát, lehet… De azért inkább vagyok közember, egyszer ű kalapszalaggal.



X I I

A M E Z T E L E N H E G Y

ESSZE nyugaton, több mint ezer mérföldre az Everesttől ésDarjeelingtől, emelkedik egy hegy, a veszély és a halál hegye.

Nanga Parbat a neve, és majdnem annyi emberéletet követelt máráldozatul, mint a többi nagy hegy együttvéve.

Ma már a Nanga Parbat is a megmászott hegyek számát szaporítja. Asok eredménytelen kísérlet után egy német–osztrák expedíció indult neki 1953

július elején éppen öt héttel az Everest megmászását követően, s az osztrákHermann Buhl egymaga hajtotta végre a vakmer ő tettet: a legfelső táborhely-ről felkapaszkodott a csúcsra. Én azonban 1950-ben jártam ott, s akkor mégnem volt meghódítva a hegy. Úgy tűnt akkor, hogy soha senki sem fogjamegmászni. Addig már hat expedíció próbálkozott vele, de hasztalan, sőt egy

borzalmas tragédia is történt.Az első kísérlet még 1895-ben volt, amikor a híres angol hegymászó, A.

F. Mummery szervezte meg első és egyetlen Himalája-expedícióját. Két angol barátjával, két gurkhával meg néhány környékbeli teherhordóval eljutott acsúcs lábához, s kezdte kutatni, hogyan-merre mehetne fel a tetejére. Eleinteminden jól ment, s körülbelül huszonkétezer láb magasságot értek el; de ké-ső bb Mummery meg a két gurkha elindult, hogy átkeljen egy behavazott ma-gas hegyszoroson, s egyikük sem tért vissza. Bár nem lehet biztosan tudni, devalószínű, hogy hógörgetegbe kerültek, s ott pusztultak. Harminchét évig nemvolt újabb expedíció; akkor, 1932-ben egy vegyes német– amerikai csoport

próbálkozott. Más oldalról vágtak neki a hegynek, mint annak idejénMummery, több mint huszonháromezer láb magasságig jutottak el, és kidol-gozták azt az útvonalat, amelyet azóta is használnak az expedíciók. Er ős viha-rok közepette, mély hóban tértek vissza, de legalább baleset nélkül lejutottak ahegyr ől.

1934-ben, majd 1937-ben német expedíciók próbálkoztak, s ekkor tör-téntek a legszörnyű bb katasztrófák a Himalája történetében. A katasztrófák aserpa népet is sújtották, mert embereink mindkét expedícióban részt vettek

(akkor jártak először a Nanga Parbaton), és közülük tizenöten odavesztek. Az1934-i tragédiát a vihar idézte elő. A nagy magasságban elöl kapaszkodó

M



hegymászók és teherhordók roppant erejű hóviharba kerültek, mely egy teljeshétig dühöngött. Néhányan valahogy lejjebb tudták küzdeni magukat, ahol

biztonságban lehettek, de soknak nem sikerült. Már említettem a serpa Gyalitvagy Gajlajt, aki valószínűleg megmenekülhetett volna, de ő ottmaradt, segyütt halt meg az expedíció vezető jével, Willy Mer kilel. Négy évvel késő bb

megtalálták a két holttestet, teljesen épek voltak, egymás mellett feküdtek a behavazott ormon. Minden jel arra vallott, hogy Gajlaj élt tovább, de nemakarta elhagyni f őnökét. Még három német és öt serpa vesztette életét, miköz-

ben a viharban lefelé igyekeztek. Egyiküknek, a serpa Pindzsu Norbunak aholttestét szintén megtalálták 1938-ban, fejjel lefelé lógott egy kötélen, mertéppen egy jégfalon próbált leereszkedni, amikor elérte a halál.

1937-ben még több volt az áldozat – hét német és kilenc serpa –, de ve-lük legalább gyorsan végzett a halál keze. Az expedíció a keleti hegyorom

alatt, egy behavazott mélyedésben ütötte fel négyes számú táborát; egy éjsza-ka, mikor mindannyian aludtak, roppant hó lavina gördült alá, és maga alátemette őket. Senki sem maradt életben. Nem volt semmi esélyük a küzdelem-re, de még moccanni sem bírtak; amikor késő nyáron a mentőexpedíció rájuktalált, a halottak mind a sátrakban feküdtek, mintha még békésen szendereg-nének. Két németen kívül minden áldozat tetemét megtalálták, s lent a völgy-

ben eltemették. Csak a serpa halottakat hagyták ott; a serpa Nurszang kérteígy, aki a mentőexpedíció szirdarja volt. Így hát a mi embereink most is ottfekszenek eltemetve a Nanga Parbat jeges lejtőin.13

A németek visszatértek a hegyhez 1938-ban (amikor az 1934-ben elpusztultak holttesteit megtalálták), majd 1939-ben is megkísérelték a csúcsmegmászását. De a két előző expedíció tragikus sorsa után nem akadt tapasz-talt serpa, aki vállalkozott volna az útra, márpedig a szállítás szakszer ű lebo-nyolítása nélkül reménytelen volt az ügy. De ha nem is jártak sikerrel, leg-alább nem esett semmi bajuk. A rákövetkező tíz évben sem történt ott szeren-csétlenség – mert nem volt expedíció sem.

De akkorra már huszonkilenc emberéletet rabolt el a Nanga Parbat. És

1950-ben követelte a harmincadikat és a harmincegyediket.

Jómagam addig még sosem jártam azon a hegyen. Kézenfekvő okokbólnem is nagyon kívánkoztam oda. Leginkább a véletlennek tudhatom be, hogymégis dolgom akadt vele. Akkoriban levelezésben álltam J. W. Thornley kapi-tánnyal, a Hetedik Gurkha Lövészezred tisztjével, akivel együtt tekintettük

13

Az 1937-i katasztrófát egyedül Dava Thondup, régi barátom élte túl. A sze-

rencsétlenség idején éppen az alsó táborhelyen tartózkodott.



meg a Zemu-gleccsert, 1946-ban, amikor a jeti nyomokat is láttuk. Thornleykapitány arról írt nekem, hogy a Himalája legmesszebb fekvő részeibe szeret-ne nagy expedíciót indítani. Végül meg is szervezte az előkészületeket. Úgytervezte, hogy két fiatal barátja is vele tart – W. H. Crace kapitány a Nyolca-dik Gurkha Ezredből és Richard Marsh, a bengáli műszaki alakulatok hadna-

gya –, s az expedíció több mint egy évig fog tartani, mert elmegyünk a Kara-korum hegységbe, Nyugat-Tibetbe és Orosz-Turkesztán határáig. Remek tervvolt, alkalmas arra, hogy felpezsdítse a magamfajta megrögzött vándor ereibena vért (Ang Lahmu véleményét nem kívánom itt ismertetni), így hát 1950 au-gusztusában, röviddel a Bandar Puncsról való visszatérésem után ismét elin-dultam. Én voltam a szirdar, rajtam kívül még három serpa jött velünk: AngTempa, Adzsiba és Phu Tharkaj.

Marsh-sal Kalkuttában találkoztunk, s onnan vele együtt utaztunk ke-

resztül Indián. De mindjárt az elején nehézség bukkant fel, mert az a terület,ahová először akartunk menni, most már Pakisztánhoz tartozott, s így sok bajunk volt az útlevelekkel meg vízumokkal. Végre eljutottunk Ravalpindibe,az északnyugati tartományokba, s ott találkoztunk Thornley-vel meg Crace-szel, akik előreutaztak, hogy elrendezzenek mindent. Ravalpindiből Pesavarbamentünk, a Khajber (Khyber) hágó közelében, onnan pedig Gilgitbe repül-tünk, mert ott volt expedíciónk voltaképpeni „ugródeszkája”. Sokat utaztammár akkor, de repülőgépen akkor ültem először – a többi serpa szintén –, smondhatom, izgalmas élmény volt. Emlékszem, nagyon bosszantott bennün-ket, hogy hevederekkel oda voltunk rögzítve az ülésbe; mihelyt tehettük, kiol-dottuk a csatlószíjakat, s ide-oda mászkáltunk, meg kinéztünk az ablakokon.

De hát rövid repülőút volt az. Hamarosan megérkeztünk Gilgitbe. Ottkét csoportba váltunk szét, s gyalog folytattuk utunkat észak felé. Az első cso-

port tíz nappal elő bb indult el; ebben, voltam én is Marsh-sal meg húsz odava-lósi teherhordóval. Mivel az utóbbiakkal csitral nyelven meg tudtam magamértetni, ez a beosztás jónak bizonyult. Igaz, hogy csak ebben az egy tekintet-

ben, mert egyébként sok bajunk akadt. Legközelebbi célunk egy Simsal nevű

hely volt, az orosz–afganisztáni határ közelében, s egy régi karavánutat követ-tünk, amely nagyon zord vidéken vezetett keresztül. Még a tibeti fennsíkoknális sivárabb, vigasztalanabb volt a táj, sehol egy fa, sehol egy folyó, seholsemmi élet – csupa k ősivatag –, hát bizony nagyon lehangolt ez a látvány.Simsalig még baj nélkül eljutottunk, de ott Marsh meg én csúnya hasmenéstkaptunk, s ápolhattuk egymást. Amikor a legrosszabbon túlestünk, még hosszúnapokig csak úgy lézengtünk a gyöngeségtől.

De nemcsak testi nyavalyánkkal kellett kínlódnunk, Pár nappal Simsal

elhagyása után üzenetet kaptunk a pakisztáni hatóságoktól,- hogy forduljunkvissza, mert a határvidék-terület tilos számunkra. A Karakorum szintúgy. Mit



tehettünk, engedelmeskednünk kellett. Az expedíció tehát összeomlott, mégmielőtt igazában megkezdődhetett volna.

Nagyon bánkódtam, hogy nem mehetünk a Karakorum-hegységbe, mertott még nem jártam. A Karakorumhoz tartozik a világ második legmagasabbhegye, a Mount Godwin Austen (röviden K2) meg még vagy tucatnyi híres

csúcs. Igen vágyódtam oda, hogy legalább lássam ezeket, ha már nem is má-szunk fel rájuk (ahhoz nem voltunk elegen). De hát nem tehettünk egyebet,Marsh meg én visszamentünk Gilgitbe, s ott a három angol úr úgy határozott,hogy a Nanga Parbatra fogunk menni. A hegy Pakisztán és Kasmir határánemelkedik, s Pakisztán is, India is magának követelte akkor; ma sincs eldöntvea kérdés. Megmászásához legalkalmasabb az északi oldal, amelyik Pakisztán-

ban van. Mivel már amúgy is ott tartózkodtunk, nem volt semmi politikai aka-dálya annak, hogy a hegy tövéhez vonuljunk. Ami azonban a megmászását

illeti, az már más kérdés: magas csúcsok megmászásához mindig külön enge-dély szükséges. De hát mi nem is gondoltunk a mászásra, hiszen nem voltahhoz megfelelő felszerelésünk. Legalábbis én így gondoltam, amikor elindul-tunk Gilgitből.

Az urak megvitatták a történteket, meghányták-vetették a további teen-dőket, s valahogy egyre többször kezdtek beszélni arról – f őleg Thornley –,hogy meg kellene próbálni a hegy megmászását. Persze minden körülmény ezellen szólt – az engedély hiánya, csoportunk kis létszáma, a csúcs ijesztő tör-ténete; s mindennél rosszabb volt az a körülmény, hogy már novemberben

jártunk. Az urak fejébe azonban annyira befészkelte magát a gondolat, hogyazt ki nem lehetett hajtani többé. Akárhogy is, de meg akarták mászni a he-gyet.

– Kell, hogy legyen valamilyen lehetőség – mondogatta Thornley. –Mindenképpen elmegyünk oda, aztán majd meglátjuk.

Így hát arrafelé vettük utunkat. Elértük az úgynevezett Tündérmese-völgyet a hegy északi lábánál, ahonnan a német expedíciók indultak el, s végülott emelkedett előttünk a Nanga Parbat. A neve „meztelen hegyet” jelent, így

ismeri mindenki, bár szerintem nem illik rá ez a név, mert nem meztelen –nem kopár sziklatömeg, hanem ellenkezőleg, annyi hó és jég, párkány meggleccser borítja; hogy szinte lehetetlen megállapítani eredeti k őhegy-alakját.Inkább Óriás Hegynek kellene nevezni, mert még az én Everesthez szokottszemem is roppant nagyságúnak látta. Huszonhatezer-hatszázhatvan láb ma-gasságával csupán a kilencedik helyet foglalja el a világ legnagyobb csúcsai-nak sorában, de ha meggondoljuk, hogy oldala lenyúlik egészen az Indus fo-lyamig, amely mély lapályokon át hömpölyög, alighanem a világ legmagasabb

hegye (már tudniillik ha a tövétől a csúcsáig mérjük). Még a mi oldalunkról is,több mint tizenkétezer láb magasságban, olyan nagynak és félelmetesnek tűnt,



hogy hozzá foghatót még sosem láttam.Mindamellett nem a nagysága az, ami oly szörnyűvé teszi a Nanga

Parbatot, hanem áldozatainak hosszú sora. Alsó táborhelyünk közelében ma-gas k őoszlopot láttunk, abba vannak bevésve az 1934-ben és 1937-ben odave-szett németek meg serpák nevei. A csúcsra tekintve olyan érzés fogott el, hogy

nemcsak havat és jeget látok, hanem e derék és bátor embereknek a lelkei isott kóvályognak fölötte. Még a legderültebb napokon is, amikor ver őfény ra-gyogott és kéklett az ég, a magaslatokról mintha felhő úszott volna lefelé, shideg lehelete a csontjainkat is átjárta. Nem igazi felhő volt az, jobban mond-va nem olyan, amit testi szemmel lehet látni. De érezni mégis lehetett. A féle-lem felhő je volt az. A halál felhő je.

Késő november volt, nyakunkon a tél. Mindössze heten maradtunk, há-

rom angol és négy serpa, mert az odavalósi teherhordók már rég elhagytak bennünket. Tovább menni kész őrültség volt, tudtam én azt jól, de azért csakmentünk, mentünk, fel a hegy peremeire. Mivel oly kevesen voltunk, súlyosterhet kellett cipelnünk, nyolcvan-kilencven font jutott egy emberre. Az ango-lok annyi súlyt vittek, mint mi; serpa módra ők is homlokhevedert használtak.Egyikük sem rendelkezett nagy hegymászói tapasztalattal, de fiatalok voltak,er ősek és csodálatosan jó kedélyűek. Annyi balszerencse mellett nagy dologvolt ez. Hegymászó sportemberek és teherhordók közt nem ismert különbségetsenki. Valamennyien ugyanazt a munkát végeztük, megosztottuk a terheket, ésszükség esetén mindenki segített a másiknak. Nem úgy voltunk egymással,mint munkaadók és alkalmazottak, hanem mint testvérek.

A szahibok azonban még mindig nem mondták meg nyíltan, hogy acsúcs megmászását akarják megkísérelni. Tudományos munkát végeztek, fel-

jegyzéseket vezettek a hőmérsékletr ől, tanulmányozták a hó- és jégviszonyo-kat. De mindig egy kicsit feljebb akartak menni – mindig egy kicsit feljebb –,s végül, miután hosszú napokon át fáradságosan vergődtünk a mély hófúvás-okban, elég magasra jutottunk ahhoz, hogy felüssük első számú táborunkat.

Közben egyre hidegebb lett. Hóviharok tomboltak. Félelmetesen süvöltözött aszél. Gondoltam, ennél tovább már nem fognak merészkedni. De nem. Ha márott voltak, még feljebb kívánkoztak. Főleg Thornley, aki rettentően elszántember volt, s mintha a fáradalmaktól új er őre kapott volna. Ha visszatekintekegész hegyi életemre, azt kell mondanom, hogy ő volt a legremekebb hegymá-szó, akit valaha is láttam. Azt hiszem, megfelelő körülmények között biztosanelérte volna a Nanga Parbat vagy akár az Everest csúcsát.

De az akkori körülményeket még csak megközelítő pontossággal sem

lehetett „megfelelőnek” nevezni. Egy nagy hegy meghódításához több kell a puszta er őnél.



– Mehetünk tovább is – mondta Thornley, és Marsh meg Crace egyetér-tettek vele.

De nekünk, serpáknak nem volt ekkora bizalmunk a dologhoz. Engemmég rá lehetett volna beszélni a kísérletre – s egy ideig rá is álltam, mert olyanember vagyok, aki nem szeret félúton visszafordulni, meg aztán szirdar minő-

ségemben kötelességemnek éreztem, hogy a szahibokkal maradjak. De AngTempa, Adzsiba és Phu Tharkaj kereken kijelentették, hogy egy tapodtat semmennek tovább. Beszéltek a hidegr ől meg a viharokról, azokról az emberekr ől,akik elpusztultak a hegyen, a mi valószínű halálunkról, meg arról is, hogy milesz az asszonyokkal és gyermekekkel, ha mi nem térünk vissza.

– Jól van – mondtam nekik. – Ti hárman lementek, én maradok.De ez nem elégítette ki őket. Könyörögve kérleltek, még sírtak is. Ke-

mény dolog, rettenetes dolog az, ha az embernek ilyen elhatározást kell hoz-

nia, mert nemcsak a saját érzelmei számítanak, hanem a kötelességtudat isnagy súllyal esik latba. Szívem mélyén tudtam, hogy a serpáknak van igazuk,s végül is így szóltam az angolokhoz:

– Nem, én sem mehetek tovább. Tél van már. Nagyon is veszélyes.Ők azonban éppoly szilárdan eltökélték magukban, hogy tovább men-

nek, mint a többiek azt, hogy visszafordulnak, így hát az egyes számú táborhe-lyen különváltunk. A szahibok írást adtak nekünk; az állt benne, hogy ha bajérné őket, minket nem lehet okolni, meg hogy az általuk félretett pénzekbőlfizessék ki nekünk a teljes járandóságunkat. Mi pedig a magunk részér ől meg-ígértük, hogy két hétig várni fogjuk őket az alsó táborhelyen.

Lementünk. Vártunk. Hat nap után nagy örömmel vettük észre, hogyvalaki ereszkedik lefelé. De csak az egyikük volt – Marsh –, s azt mondta:olyan csúnya fagyási sebeket kapott a lábán, hogy képtelen volt tovább menni.Aztán megint csak vártunk. Egymást felváltva órákig dörzsölgettük Marshlábait, hogy helyreálljon a vérkeringése. Nap nap után lestük a fehér lejtőket,várva, hogy Thornley és Crace jelt adnak magukról. Néhányszor láttuk őkettávcsövünkön át – a német expedíciók vonalát követték, a nagy gleccseren és

havas lejtőkön igyekeztek a Nanga Parbat keleti orma felé. Tábort vertek,majd egy másikat is feljebb, körülbelül tizennyolcezer láb magasságban. Egyeste láttuk őket, amint felállították a sátrukat, és vacsorát f őztek. Aztán besöté-tedett, s nem láttunk semmit. Emlékszem, azon az éjszakán azt álmodtam,hogy Thornley és Crace új ruhába öltözve lépkednek felém, s körülöttük sokember mozog, de egyiknek sincsen arca. Mint már említettem, nem vagyokáltalában babonás, de az én népemnél az ilyen álom nagyon rosszat jelent – és,mellesleg szólván, a Nanga Parbaton nem kell babonásnak lenni ahhoz, hogy

az ember a lehető legrosszabbra legyen elkészülve. Az éjszaka hátralevő ré-szében nem tudtam aludni, csak forgolódtam és gyötr ődtem. Amikor reggel



kimentem, hogy távcsövön át felkémleljek, a sátor már nem állt ott.Persze lehetséges, hogy ők bontották le a sátrat. De aztán arra gondol-

tam: miért szedték volna fel a sátrat éjnek idején? Figyeltünk, és vártunk. Desátrat nem fedeztünk fel sehol. És őket sem láttuk. Egész nap kémleltük ahegyoldalt, de hasztalan, s estére bizonyosak voltunk abban, hogy valami baj

történt. Késő éjjelig tanácskoztunk. Tudtuk, nagyon is kétséges, hogy segíthe-tünk-e rajtuk, de semmi esetre sem akartunk tétlenül maradni. Végül Marshúgy döntött, hogy ő, Adzsiba meg én megpróbálunk feljutni a hegyre, AngTempa és Phu Tharkaj pedig várakozzanak az alsó táborhelyen. Az utóbbiak-kal ugyanúgy állapodtunk meg, mint előzőleg a szahibok velünk – ha két hé-ten belül nem térnénk vissza, akkor csomagoljanak össze, és menjenek haza.

Mihelyt megvirradt, elindultunk. Marsh még nagyon kínlódott fagyottlábaival. De nagyon derekasan viselkedett. Ragaszkodott hozzá, hogy ő is

velünk tartson, és ugyanannyi holmit cipeljen, mint mi ketten. Egész nap men-tünk, de nagyon keservesen, mert amióta lejöttünk a hegyr ől, rengeteg új hóesett. Korábbi nyomaink eltűntek, s mellig ér ő hó fuvallatban kellett utat törnimagunknak. A teher is súlyos volt; sokszor le kellett dobni, hogy a hóba ros-kadva pihenjünk egy keveset. Lehetetlen – gondoltam –, nem bírjuk tovább.És mégis bírtuk. Végül késő délután felvergődtünk arra a helyre, ahol a régiegyes számú táborhely volt, s ott vertük fel a sátrunkat.

Még sohasem próbáltam sátrat felállítani egy gleccseren télvíz idején, ésmegmondom őszintén, nem szeretném még egyszer megpróbálni. Bár aligvoltunk valamivel feljebb a Nangba Parbat lábánál, borzalmasan fáztunk. Sohamég hegyen nem éreztem ekkora hideget. Marsh késő bb elmondta, hogy ahőmérséklet negyven fokra süllyedt a nulla alá. A vásznak és kötelek vasdara-

bokhoz hasonlítottak, ujjatlan kesztyűink oly merevvé váltak, hogy alig bír-tunk dolgozni bennük; de le sem vethettük őket, mert akkor néhány másodpercalatt k ővé fagyott volna a kezünk. Nagy nehezen felállítottuk a sátrat, és be-másztunk. Előszedtem egy serpenyőt, és a gyorsf őzőn havat akartam olvaszta-ni teavíznek, de alig olvadt meg a hó, ismét jéggé állt össze, és szétrepesztette

a serpenyőt. Elővettem egy másik edényt, s a hólé állandó kavargatásával vég-re sikerült megf őzni a teát. Aztán ki-ki belebújt a hálózsákjába; majdnemegymáson feküdtünk, hogy minél kevesebb meleget veszítsünk. Alkonyatkorsüvöltő, tomboló szél kerekedett. Irgalmatlanul rázta-cibálta a sátrat, a nyílá-sokon betódult a hó. s ellepett bennünket. De a legrosszabb az volt, hogy alat-tunk morajlott és repedezett a gleccser. Télen a nagy jégtömegek még a szo-kottnál is tömörebbé fagynak; s miközben összehúzódnak, hirtelen nagy repe-dések keletkeznek a gleccser felszínén. Bármely pillanatban megrepedhetett a

sátrunk alatt is, akkor pedig végünk van.Szóval a saját helyzetünk sem volt rózsás. De ha arra gondoltunk, mit



kell elszenvednie Thornley-nek és Crace-nek odafönt… ha ugyan még életbenvannak … Marsh úgy feküdt a zsákjában, hogy karjait az arca fölött tartotta,fagyott lábait pedig felhúzta, így próbálva melegíteni őket. Egyszer nyugodthangon így szólt hozzám:

– Tudja-e, milyen nap van ma, Tenzing?

– Nem én. Milyen nap? – kérdeztem. – Karácsony – felelte Marsh.Reggelre még borzalmasabb lett a hideg. Órákig tartott, mire teát f őz-

tünk, kinyitottunk néhány konzervdobozt, s bef űztük a cipőinket. Leheletünkráfagyott a szánkra, állunkról és orrunkról jégcsapok csüngtek alá! Végre ki-kecmeregtünk a sátorból, és elindultunk. Följebb még mélyebbek voltak a hófuvallatok, mint lejjebb; nem is másztunk, mint inkább úsztunk közöttük. Ne-hezen tudtam elképzelni, hogy azok ketten miképpen vergődtek itt keresztül –

de aztán megállapítottam, hogy rengeteg tömegű új hó esett le azóta, hogy őkerre jártak. Egy teljes óráig tartó küszködés árán körülbelül százötven lábnyi-val kerültünk följebb. A következő órában még ennyit sem bírtunk megtenni.Marsh lábai borzalmas állapotban voltak, és bár ő nem akarta elismerni, lát-tam, hogy halálosan kimerült. Adzsiba és én szintén kezdtünk gyengülni, s aharmadik óra elteltével beláttuk, hogy hiába minden. Megálltunk. Felnéztünka Nanga Parbat fehér és jeges csúcsára. Egy pillanatra az a bolond ötletemtámadt, hogy kiáltozni kellene; de hát e hótömegek között ötven yardnyirasem hatolt volna el a hang – de különben sem volt er őm hozzá. Lassan meg-fordultunk, s elindultunk visszafelé.

Még aznap estére elértük az alsó táborhelyet. Ang Tempa és PhuTharkaj gondos kezelésbe vettek bennünket; miután ettem valamit és felmele-gedtem, ismét jól éreztem magam. Másnap hajnali négykor Ang Tempávalelhagytuk a tábort, hogy a hatóságokat értesítsük a történtekr ől. Még aznapéjjel – úgy éjféltájban – Gilgitben voltunk, mert a távolság nagy részét majd-nem futva tettük meg. A katonai parancsnokság előzékenyen felajánlotta, hogysegít az eltűntek felkutatásában, s egy hadnagy kilenc katonával hamarosan

útra kelt a hegyhez. Az út egy részét dzsipeken tették meg, hogy mielő bb oda-érjenek. De hát hiába fáradoztak. Rövid távollétünk alatt még több hó esett,úgyhogy ez alkalommal – noha sokan voltunk segíteni akarók – még az egyesszámú táborhelyig sem tudtunk eljutni. Pár nappal késő bb örökre búcsútmondtunk a Nanga Parbatnak, ott hagyva két barátunkat a jégsírban, ahol sze-rencsétlenül járt elődeik is fekszenek valahol.

Gilgitben egy katonai repülőgépet bocsátottak rendelkezésünkre, azonkörülrepültük a hegyet, valami végső jel után kémlelve. De nem láttunk sem-

mit. Általános vélemény szerint lavina temette el őket, mint 1937-ben a néme-teket, és ez kétségkívül lehetséges. Én azonban inkább úgy gondolom, hogy az



történt meg velük, amitől mi annyira féltünk azon a borzalmas karácsonyiéjszakán az egyes számú táborhelyen – a gleccser meghasadt a sátruk alatt, selnyelte őket.

Marsh lábai sohasem jöttek teljesen rendbe. Egy ideig alig bírt járni. Deazt hiszem, ez mind semmiség volt ahhoz képest, amit Marsh a szívében ér-

zett. Oly sokat várt az expedíciótól; olyan érdekes helyekre készültünk, olysok szép élményben lehetett volna részünk. De minden rosszul ment, semmisem sikerült, a végén két legjobb barátja is elpusztult. Szomorúan ültünk repü-lőgépbe Gilgitben, s a pandzsábi Amritszarban búcsút mondtunk egymásnak.

– Mihez fog most majd, Tenzing? – kérdezte tőlem. Megpróbáltam mo-solyogni – hogy felvidítsam őt egy kicsit –, s Ang Tempára néztem. AngTempa igen alacsony, de vastag termetű, furcsán imbolygó a járása, s az expe-díció vidám napjaiban gyakran évődtünk vele, hogy olyan, mint egy himalájai

medve. – Hát talán karikát f űzök Ang Tempa orrába – mondtam –, aztán pén-zért mutogatni fogom a bazárokban.

Marsh bágyadtan mosolygott. Szomorúan búcsúztunk egymástól.



XIII

A S Z E N T H E G Y

ZT TARTJA a serpa hiedelem, hogy az asszony életében a húszasévek vége felé, a férfi életében a harmincas évek vége felé következik

be a kritikus időszak – ebben az életkorban történnek velük a legjobbvagy a legrosszabb dolgok. Hát közben én is elértem azt a kort – harminchatéves voltam, amikor a Nanga Parbaton jártam –, és hát bizony a kezdet nem

bizonyult jónak. A Meztelen Hegyen emberéletek pusztultak el – ez volt azelső tragikus expedícióm –, s a következő évben még két gyászos végű expe-dícióban vettem részt. Három balszerencsés mászás egymás után – baljós elő-

jelnek tűnt, bár jómagam mind a háromszor ép bőrrel menekültem meg. Csak1952-ben történt, hogy életemben hirtelen nagy és szerencsés fordulat követ-kezett be. De ez késő bbi história.

Angoloktól hallottam ezt a kifejezést: „vagy nagy eszem-iszom vagykoplalás”, vagyis hogy „egyszer hopp, máskor kopp”. Így van ez a Himalája-

mászásban is. A háború alatt és azután éveken keresztül nagyon kevés expedí-ció volt, s nehezen lehetett munkához jutni. De 1952-től fogva minden évbentöbb is indult, s bármelyikhez szegődött el az ember, biztosra vehette, hogymég kedvező bb alkalmakat szalasztott el. 1950-ben, mialatt a Bandar Puncson

jártam, indult el a nagy francia expedíció az Annapurna megmászására. Perszesok serpa vett részt benne, régi barátom, Angtharkaj volt a szirdarjuk. Roppanter őfeszítésükbe került, hogy a szahibokat élve lehozzák a hegyr ől, és elbeszé-lésüket meghallgatva sajnáltam, amiért én kimaradtam a nagy kalandból. Még

ugyanabban az évben, miközben én úton voltam a Nanga Parbat felé, Tilmanés az amerikai dr. Charles Houston először vezettek egy kis csoportot az Eve-restre dél felől, Nepálon keresztül. Bár felszerelésük nem volt alkalmas arra,hogy ténylegesen megkíséreljék a felkapaszkodást, Szolo Khumbu vidékénáthaladva mentek egészen a hegy lábáig, s új gondolatokat vetettek fel arravonatkozólag, miként lehetne err ől az oldaláról megmászni. Nagyon szerettemvolna ott lenni velük.

1951-ben volt egy másik Himalája-expedíció is, ez alkalommal jól fel-

szerelt, nagy vállalkozás, melyet Eric Shipton vezetett. A csúcs megmászásáranekik sem volt nagy reményük, de úgy tervezték, hogy olyan magasra kapasz-

A



kodnak, amennyire csak lehet, s kidolgoznak egy jó déli útvonalat. Én annyi-szor voltam már az Everesten, s annyira a saját hegyemnek éreztem, hogynagyon bántott, amiért nem mehettem velük. De hát az ember nem lehet kéthelyen egyszerre, s a Himalayan Club közvetítésével már elszegődtem egyfrancia expedícióhoz. Ennek az expedíciónak a Nanda Devi volt a célja. A

Nanda Devin már jártam egyszer, még 1936-ban, de akkor nem másztam megvégig.

Megint én lettem a szirdar, és a kiválasztott serpákkal tavasszal Delhibeutaztam, mert ott kellett csatlakoznunk az expedícióhoz. Delhiből hamarosanelindultunk Garhval felé. Francia svájciakkal voltam már együtt 1947-ben, deigazi franciákkal most jártam először. Igen elszánt és lelkes embereknek talál-tam őket. Az Annapurna előző évi meghódítása nagy izgalmat keltett Francia-országban, minden francia hegymászó gondolatai a Himalája körül jártak, s ez

a csoport is azt remélte eleinte, hogy még nagyobb hegyet sikerül megmász-nia. De nem kaptak rá a hatóságoktól engedélyt, így aztán merész és eredetitervet gondoltak ki a Nanda Devi meghódítására. A f ő csúcsot, mint már emlí-tettem, Tilman és Odell megmásztak 1936-ban; 1939-ben pedig egy lengyelexpedíció feljutott annak valamivel alacsonyabb szomszédjára, amelynek Ke-leti Nanda Devi a neve. De mindkét csúcsot együtt még sohasem mászta megsenki, és a franciák éppen ezt akarták – de nemcsak úgy egyszer űen, hogyelőször felmásznak az egyikre, aztán lejönnek, s nekivágnak a másiknak.

Nem, hanem csúcsról csúcsra akartak menni a kettőt összekötő magas taréjon.Ilyesmi még sohasem fordult elő a Himalája-expedíciók történetében, s bizonyszerfelett nehéz és veszedelmes vállalkozásnak ígérkezett a két csúcs megmá-szása.

Tizennyolc tagja volt az expedíciónak – nyolc francia, legtöbbjük Lyonvárosából, Roger Duplat vezetésével; kilenc serpa, magamat is beleértve; és azindiai hadsereg képviseletében „Nandu” Jayal, akivel 1946-ban a BandarPuncsra másztam (most már kapitány volt). Természetesen megfelelő számúkörnyékbeli teherhordó is jött velünk; sajnos, a bérek miatt sok baj volt velük.

Folyton vitatkoztak, többen meg is szöktek. Mindazonáltal az expedíció útjanem szakadt meg, feljutottunk a Risi Ganga mély hegyszorosába, s végül ottvoltunk a virágszőnyegekkel fedett, csodálatosan szép „Szentélyben”, a NandaDevi lábánál.

Az Áldott Istennő. A Szent Hegy …Előző ott jártamkor nem az volt az expedíció célja, hogy megmássza a

csúcsot, s én gyönyörködve szemléltem szépségét. Most azonban más volt ahelyzet: azért jöttünk ide, hogy megmásszuk, méghozzá mind a két csúcsot.

Így aztán, bár most is nagyon szépnek láttam, ugyanakkor nagyon magasnakés félelmetesnek találtam. Kiváltképpen a hegynek az a része hatott rám le-



nyűgözően, amelyik mintegy kulcsául szolgált az egész mászásnak – a kétcsúcsot összekötő nagy hó- és jégtaréj; a franciák azon akartak végigmenni. A

Nanda Devi f ő csúcsa huszonötezer-hatszázhatvan láb, a keleti csúcs körülbe-lül huszonnégyezer-négyszáz láb magas, és a köztük húzódó fehér, csipkésfogazatú oromvonulat sehol sem ereszkedik huszonhárom ezer láb alá, amel-

lett több mint két mérföld a hossza! Hát bizony rettentő nagy fába vágtuk afejszénket, és nem állíthatom, hogy er ősen bizakodtam volna a sikerben.

A franciák azonban der űlátóak voltak, s vezető jük, az igen izgékony éstürelmetlen Duplat szinte azt gondolta, hogy az egészet pár nap alatt nyélbelehet ütni. Olyan gyorsan persze nem haladtunk, de az igaz, hogy szaporábbanment a munka, mint bármely korábbi expedíciónál, amelyben részt vettem.Minthogy az idő járás is kedvezett, hamarosan megvolt a tábor-lánc az alsótáborhely fölött. Ezeket a táborokat a f ő csúcs lejtőin állítottuk fel, mert elő-

ször a f ő csúcsra akartak feljutni, onnan a taréjon végigmenni az alacsonyabbik keleti csúcsra, s aztán annak az oldalán leereszkedni. Úgy tervezték, hogyaz utolsó kapaszkodási szakaszt és az átkelést csak ketten fogják megtenni –maga Duplat és egy fiatal társa, Gilbert Vignes. Mind a ketten jól értették adolgukat, f őleg Vignes, aki huszonegy éves fiatalember létére már több híresalpesi hegymászást hajtott végre. Ő volt a legjobb sziklamászó, akit valaha isismertem. A Nanda Devin azonban kevés a szikla. Sok a hó, és nagyok a tá-volságok. És nem bírtam szabadulni attól az érzéstől, hogy a tervük vakmer ő és meggondolatlan.

Az expedíció zöme a hármas számú táborhelyen tömörült. Duplat ésVignes néhány serpával még följebb kapaszkodtak, s körülbelül huszonhá-romezer-hatszáz láb magasságban felállították a négyes számú tábort. Aztán aser-pák leereszkedtek onnan, ők ketten pedig ott töltötték az éjszakát, s más-nap reggel – június 29-én – nekivágtak a csúcsnak. A szokásos felszerelésenkívül még egy könnyű sátrat és elég sok élelmet is vittek magukkal, mert úgyszámoltak, hogy a következő éjszakát ott kell tölteniük valahol a taréjon.

Közben mi megtettük az előkészületeket, hogy találkozzunk velük,

amikor majd leereszkedtek a Keleti Nanda Devin. Louis Dubost, az egyikhegymászó, dr. Payan, az expedíció orvosa és jómagam voltunk kijelölve errea feladatra. A csúcsmászási kísérlet előtt néhány nappal elváltunk a többiektől,átvágtunk a hegy lábánál, s a Keleti Nanda Devi túlsó nyúlványán felkapasz-kodtunk egy magas szorosba, melynek Longstaff Nyereg a neve. 14 Sátrat ver-tünk, s várakoztunk. Június 29-én reggel távcsővel látni lehetett két apró fol-tot, amint mozognak felfelé; pár mérföldnyire voltak a f ő csúcstól. Bár hava-

14 Dr. Thomas Longstaffról, a vidék egyik első angol kutatójáról nevezték el.



zott, jól láthattuk őket egészen addig, amíg a csúcs közelébe nem értek – akkoreltűntek. Aznapra nem vártuk vissza őket, mert úgy tervezték, hogy a taréjonéjszakáznak. De másnap reggel a nyeregtől felmásztunk a keleti csúcs felé,hogy találkozzunk velük, amikor lefelé jönnek. Elmúlt a reggel, a délelőtt –nem jöttek. Aztán elmúlt a délután is – nem jöttek. Távcsövön végigpásztáztuk

a fölöttünk emelkedő hegyszakaszt, de hasztalan. Kiáltoztunk, kurjongattunk,de nem jött válasz. Amikor besötétedett, vissza kellett térnünk a táborhelyre.

Az expedíció hátramaradt részével úgy beszéltük meg, hogy amennyi- ben Duplat és Vignes valamilyen oknál fogva kénytelenek volnának vissza-fordulni s ugyanazon az útvonalon lejönni, amelyiken elindultak, akkor ezt

jelzésekkel közlik velünk, s mi visszatérünk. De semmiféle jeladást nem lát-tunk azon a napon. És másnap sem. Akkor már tudtuk, hogy valami baj van.Dubost, dr. Payan meg én tanácskozni kezdtünk, mitévők legyünk. Tovább is

ott maradni a szorosnál és várni – nem, ez nem jó, mert a várakozás felőrölnéa nyugalmunkat, meg aztán nincs is értelme. Vagy le, vagy fel, de mennünkkell.

Dubost meg én mentünk fel.Dr. Payant, aki nem volt er ős hegymászó, hátrahagytuk a táborhelyen, s

nekivágtunk a Keleti Nanda Devi meredek lejtőinek. Elértük azt a helyet, aholmár egyszer voltunk, majd tovább mentünk, egyre feljebb és feljebb. Jó sokélelmet és felszerelést vittünk magunkkal, még egy sátrat is cipeltünk, merteltökéltük, hogy olyan messzire megyünk, amennyire csak lehet. Egész napkapaszkodtunk, aztán tábort ütöttünk. A második nap végén szintén, összesenhárom tábort állítottunk fel a nyereg fölött, másként nem juthattunk volnaelőre, oly borzalmasan nehéz volt a terep. Többnyire egy gerincen mozogtunk;ez szemközt van azzal, amelyen Duplat és Vignes akartak végighaladni. Minélfeljebb vergődtünk rajta, annál meredekebb és keskenyebb lett, s jég meg lazahó borította vastagon. Nem mi voltunk az elsők ezen az útvonalon. Tizenkétévvel azelőtt egy lengyel expedíció tagjai is erre kapaszkodtak felfelé. Többhelyen meg is találtuk köteleiket meg jégszegeiket; még mindig er ősen bele

voltak rögzítve a jégbe. De mi nem használhattuk ezeket a köteleket, mertnagyon is elnyűttek voltak már ahhoz, hogy biztonságot nyújthassanak. Amagunk útján kellett járnunk – nagy púpokon és toronyszer ű csúcsokon át;kétmérföldnyi mélységű szakadékok keskeny találkozási pontja mentén; smindenütt oly laza volt a jég meg a hó, hogy bármely pillanatban leszakadha-tott alattunk. Mostanában többször feltették nekem kérdést:

– Melyik volt a legnehezebb, a legveszedelmesebb hegymászása valam-ennyi közül?

Azt várták, hogy majd az Everestet fogom mondani. Pedig nem az Eve-rest volt az, hanem a Keleti Nanda Devi.



Dubost meg én akkor már tudtuk, hogy nem fogjuk megtalálni az elve-szetteket – élve legalábbis nem. De azért nem hagytuk abba. S bár a kaptatókrettentően meredekeknek bizonyultak, s szüntelen a lezuhanás veszélye fenye-getett, legalább az idő járás kedvezett nekünk. Július 6-án, pontosan egy héttelazután, hogy Duplat-t és Vignes-t utoljára láttuk, elhagytuk hármas számú

táborunkat, s megkíséreltük a csúcs megmászását. Tudtuk, hogy csak kísérlet-ről lehet szó, mert élelmünk már fogytán volt. A gerinc továbbra is olyan ma-radt, mint az előző szakaszokon, sőt még rosszabb, még meredekebb. Léptennyomon megcsúsztunk. Botladoztunk. Vergődtünk. Éles sziklahátakon lépdel-tünk, hol elveszítve, hol visszanyerve egyensúlyunkat. Még ma sem értem,hogyan tudtuk elkerülni a lezuhanást. Végre-valahára nemcsak magunk körül,hanem előttünk, a gerinc fölött is kéklő eget láttunk; s aztán nem volt többéhegygerinc előttünk. Elértük a csúcsot. Fenn voltunk a hegy tetején. Másodíz-

ben sikerült megmászni a Keleti Nanda Devit. Az Everest után ma is ez a leg-magasabb csúcs, amelynek egészen a tetejére feljutottam.Kemény küzdelemben kivívott, derekasan megérdemelt győzelem volt

ez. A der űs idő ben messze-messze el lehetett látni a nagy hegyek fölött a tibetifennsíkokig; életemben sok szép kilátást élveztem, de ez volt talán a leggyö-nyör ű bb. Meg kell azonban mondanom, hogy nem a győzelem vagy a kilátásszépsége volt az, ami leginkább foglalkoztatta elménket. Szemközt velünk, acsúcs másik oldalán ott kanyargott a két Nanda Devit összekötő taréjvonulat –egy keskeny, f űrészfogakhoz hasonló, csipkézett hó- és jégszalag, amely kéthosszú mérföldön át hol emelkedik, hol lejjebb ereszkedik, míg aztán végülfelfut a hegy f ő csúcsáig. Sokáig kémleltük látcsövön át. Megpróbáltuk felde-ríteni ennek a kétmérföldes oromvonulatnak minden lábnyi szakaszát. De nemláttunk mást, csak havat és jeget, a két oldal rettentő meredélyeit, meg azokontúl jobbra és balra a levegő kéklő óceánját. Hihetetlennek tűnt, hogy bárkiképes legyen megkapaszkodni ezen a taréjon akár néhány percig is, hát mégórák hosszat menni rajta!

Reménytelen dolog. Vissza kellett fordulni. A leereszkedés még veszé-

lyesebb volt, mint a feljövetel, mert még többet csúszkáltunk, így hát nagyonlassan haladtunk. Végre baj nélkül megérkeztünk a nyereghez, ahol dr. Payanvárt bennünket. Másnap aztán még lejjebb mentünk, és csatlakoztunk az alsótáborhelyen maradt expedíciós részleghez. Ők is akkor látták utoljára Duplat-tés Vignes-t, amikor azok a Nanda Devi f ő csúcsának közelében jártak. Decsak késő bb kezdtek aggódni, mint mi, mert azt gondolták, hogy Duplat ésVignes már bizonyára velünk vannak a hegy túlsó oldalán. De amikor mi kés-lekedtünk a visszajövéssel, ők is rosszat sejtettek. Er ősebb hegymászó társaik

megpróbálták a nyomokat követni, de nem jutottak messzire. És azóta csakvártak, vártak. Némi vigaszt jelentett, hogy Dubost meg én megmásztuk a



keleti csúcsot – így legalább nem fulladt teljes kudarcba az expedíció –, de hátez: semmiképpen sem enyhítette azt a szomorú tényt, hogy két társuk odave-szett.

Mi történt Duplat-val és Vignes-nyel? Csak sejteni, találgatni lehet, ép- pen úgy, ahogyan nem tudni pontosan, mi történt Thornley-val és Crace-szel a

Nanga Parbaton, meg általában mindazokkal, akik valamely hegyen tűntek elörökre. Szerintem elérték a Nanda Devi f ő csúcsát, mert amikor utoljára láttukőket, nem voltak messze tőle, s úgy látszott, nem ütköztek nagy nehézségekbe.Mihelyt azonban túljutottak a csúcson, és rátértek arra a két mérföld hosszútaréjra, tüstént megváltozott a helyzet; azt hiszem, megcsúsztak és lezuhantak

– alighanem a meredekebbik oldalon, le a mélyben húzódó gleccserre.Bárhogy történt, elpusztultak, odavesztek. Derék emberek voltak, kitű-

nő hegymászók. De ugyanazt a végzetes hibát követték el, mint Thomley és

Crace meg még annyi más előttük – túlságosan könnyűnek fogták fel egy nagyhegy megmászásának feladatát, s ezért az életükkel fizettek.

Két expedíció – négy halott. Úgy látszott, hogy a végzet beéri ennyivel.De nem, a balszerencse még nem múlt el. Ugyanabban az évben még egy ex-

pedíció indult el, és annak is volt halálos áldozata.Ősszel történt, a monszun-esőzések után, a Kangcsen-junga vidékén,

Darjeelingtől északra. Ez az expedíció is azok közé tartozott, amelyeknek nemvalamely nagy hegy megmászása, hanem inkább általános földrajzi felderítésvolt a célja. Igen kis létszám,ú volt. Csupán egy száhib vett benne részt –George Frey, a svájci kormány helyettes kereskedelmi megbízottja Indiában,Pakisztánban és Burmában. Én voltam a szirdar, s alig egynéhány serpa jöttvelünk. Frey kitűnő hegymászó volt, de nem f űtötte nagy becsvágy, s az em-

ber a legkevésbé sem gondolt arra, hogy egy ilyenfajta expedíción szerencsét-lenség is előfordulhat.

Minden a lehető legjobban kezdődött. Remek időnk volt. A magaslatividékre érve sok kirándulást tettünk a csúcsok körül és között, felderítettük a

nagy Jalung-gleccsert, s átkeltünk a Ratong-hasadékon, Nepál és Szikkimközött – az utóbbi nehéz munka volt, előttünk csak egyszer hajtották végre ezta vállalkozást. Cserkészésünk során eljutottunk azoknak a helyeknek a köze-lébe, ahol évekkel azelőtt egy svájci–serpa csoport meg a fiatal amerikai far-mer eltűnt; a Kangcsenjungára próbáltak felmenni. Kerestük a nyomaikat, denem találtunk semmit. Aztán megpróbálkoztunk több kisebb heggyel, még-hozzá igen eredményesen, mert nagy részüket megmásztuk egészen a csúcsig.Konzervdobozokba zárt cédulákon hátrahagytuk a nevünket, hátha majd egy

napon valaki megtalálja. Végül úgy határoztunk, hogy mielőtt elindulnánkhazafelé, még felkapaszkodunk a Kang-csúcsra, amely valamivel magasabb



volt az addig megmászottaknál.A Kang himalájai viszonylatban nem valami nagy, a maga tizenkilenc-

ezer láb magasságával szinte törpének tűnik a Kangcsenjunga mellett, önma-gában véve mégis tekintélyes, s mivel még nem mászta meg senki, éppenmegfelelő feladatnak látszott egy olyan kis expedíció számára, mint a miénk.

Így hát a hegy tövéhez vonultunk, megállapítottuk a követendő útvonalat, stábort vertünk. Idáig minden a legnagyobb rendben ment, és semmi okom nemvolt a nyugtalanságra. De azon az éjszakán rosszat álmodtam. Tudom, már

beszéltem az álmaimról, s talán némelyik olvasó türelmetlenül ráncolja majd ahomlokát, hogy megint az álmommal hozakodom elő. De az igazat kell mon-danom. Valóban rosszat álmodtam, s másnap szerencsétlen dolgok történtek –éppen úgy, mint egy évvel azelőtt a Nanga Parbaton. Ezúttal azonban nemismer ősökr ől álmodtam. Egy idegen asszonyt láttam, aki ennivalót osztogatott,

és én nagyon éhes voltam, de nekem nem adott semmit. Ennyi volt az egész. Aserpák azonban azt tartják, hogy az ilyen álom rosszat jelent, és hát én is nyug-talan lettem; amikor reggelre kelve elmondtam álmomat serpa társaimnak, őkis rossz elő jelként magyarázták. Frey azonban csak nevetett, néhány tréfásmegjegyzéssel ütötte el a dolgot, aztán kijelentette:

– Előre! Itt az ideje, hogy elinduljunk.Talán azt kellett volna mondanom, hogy nem megyek. De hát nehéz

ilyesmit mondani. A serpák többsége meglette, és visszamaradt, de én nem, svégül is hárman kezdtük meg a hegymászást – Frey, a serpa Ang Dava és én.Eleinte elég könnyen haladtunk, egy hosszú, havas lejtőn; a hóba jól bele tud-tunk taposni, úgyhogy szilárdan álltunk a lábunkon, s kötéllel sem kellett biz-tosítanunk egymást, mert a lejtő nem volt nagyon meredek. De aztán a lejtésszöge nagyobb lett, a hó pedig keményebb; megálltam s felszereltem az acél-hegyű mászóvasakat, hogy biztosabbak legyenek a lépéseim.

– Nem szereli fel a vasakat? – kiáltottam oda Frey-nek, aki elöl haladt. – Nem, nincs rájuk szükségem – felelte.Folytattuk a kapaszkodást. Megint csak felmerül előttem a kérdés: nem

kellett volna-e másképp cselekednem? Talán er ősködnöm kellett volna, hogymégiscsak szerelje fel a mászóvasakat. De hát Frey, mint már említettem, ki-tűnő hegymászó volt. Sok tapasztalatot szerzett az Alpokban, bizonyára sokkalnehezebb terepeken is járt már, mint ahol akkor voltunk, és úgy látszott, nin-csenek nehézségei. Elég könnyedén mentünk tovább – ő elöl, én másodiknak,Ang Dava meg mögöttem –, még mindig kötél nélkül, talán tizenöt láb távol-ságra egymástól. Körülnézve úgy becsültem, hogy mintegy tizenhétezer lábmagasságban vagyunk, s még kétezer lábnyira kell feljebb kapaszkodnunk,

akkor ott leszünk a Kang csúcsán.S Frey egyszer csak megcsúszott. Hogyan és miért, nem tudom. Az



egyik pillanatban még egyenletes, biztos mozdulatokkal kapaszkodott előttem,a másik pillanatban már zuhant lefelé. Egy pillanatra az az érzésem támadt,hogy egyenesen rám zuhan, és magával sodor engem is. Valójában kissé oldaltvolt tőlem, s amikor estében mellém került, lábammal megkapaszkodtam ésfelsőtestemmel előrelendültem, így próbáltam elkapni és visszatartani. De

hasztalan; túlságosan nagy volt ahhoz a súly és a lendület. Teste elütötte ki-nyújtott kezemet, hirtelen éles fájdalmat éreztem az egyik ujjamban, aztánFrey már elsuhant mellettem, el Ang Dava mellett, és csúszott lefelé a hegyol-dalon, végül rázuhant egy lapos helyre, mely mintegy ezer lábnyira terült elalattunk.

Én akkor láttam életemben először zuhanást. De mások, akik már átél-tek ilyet, elmondták, milyen ez – az ember pár pillanatra teljesen megdermed;moccani sem bír; nem érez, nem gondol semmit, csak az villan meg az agyá-

ban, hogy a következő pillanatban maga is lezuhan. És így volt ez AngDavával is, velem is. Egy ideig ott álltunk földbe gyökerezett lábakkal, k ővédermedve, mintha a hegy darabjai volnánk. A szerencsétlenség oly villám-gyorsan következett be, hogy szinte hihetetlennek tűnt. Az volt az érzésem,hogy ha felnézek, Frey még ott van, ahol az imént láttam. De nem volt ott.Parányi folt volt a mélyen alattunk csillogó fehérségen. Végre összeszedtemmagam, s leereszkedtem Ang Davához. Nagyon meg volt rendülve, s eleinteazt mondta, hogy képtelen lemenni oda. Kisvártatva azonban jobban éreztemagát, s akkor megkezdtük a leereszkedést. Nagyon lassan és óvatosan mo-zogtunk, mert tudtuk, hogy felzaklatott állapotunkban könnyen elveszíthetjükegyensúlyunkat. Félúton valami fekete tárgyat pillantottam meg a hóban, arramentem, s láttam, hogy Frey fényképezőgépe az. Aztán leereszkedtünk arra ahelyre, ahol ő maga feküdt. Halott volt persze; nincs az az ember, aki élvemaradna ekkora zuhanás után.

A hátunkon vittük le a hegyr ől. A táborhely közelébe érve az ott vára-kozó serpák elénk jöttek, és segítettek vinni a holttestet. Másnap eltemettük –nem magában a gleccserben, mert onnan a mozgó jégtömeg elsodorta volna,

hanem a mellette levő moréna sziklái alatt. Ismertető jel gyanánt k őrakásthordtunk össze a sír fölé. Aztán leverten, szomorú szívvel visszafordultunk, selindultunk Darjeeling felé. Csak hazafelé menet vettem észre, hogy amikormegpróbáltam elkapni Freyt, eltört az egyik ujjam. Ez volt az első eset, amikor

jelentéktelen zúzódásoknál és karcolásoknál nagyobb sérüléssel tértem haza.

Harmincas éveimnek immár a végét taposom – gondoltam –, benne va-gyok a „kritikus” korban. Igaz, eddig ép bőrrel úsztam meg minden bajt, de

egymás után három olyan expedícióban vettem részt, amely emberéleteketkövetelt áldozatul… Nanga Parbat, Nanda Devi, Kang …



– És most mi lesz? – tűnődtem magamban, s némi szorongás fogott el.Mert hát még két esztendő volt hátra, hogy a kritikus kor lezáruljon.



X I V

SVÁJCIAKKAL AZ EVERESTEN: TAVASZ

ANGA PARBAT, Nanda Devi, Kang, Kasmir, Garhval, Nepál, Ti- bet… Sokfelé jártam bizony. Sok hegyet megmásztam, sok nevezetes-séget láttam, sok tapasztalatot szereztem. Egy valami azonban még

hiányzott – a Csomolungma, a Nagy Egyetlen, öt éve volt annak, hogy utoljáraláttam, azon a furcsa, gyors kiránduláson, amelyre Denmant elkísértem; s ti-zennégy esztendővel azelőtt kúsztam fel magasra rajta, hogy elnyerjem a Tig-ris-jelvényt. Néha el-eltűnődtem, elkerülök-e még oda? Vagy talán az istenekvalamilyen okból örökre távol tartanak attól a hegytől, mely a szívemnek alegkedvesebb?

De az istenek kegyeseknek bizonyultak. Úgy akarták, hogy visszatérjeka Csomolungmához – újra meg újra visszatérjek hozzá. A ,,kritikus” életkorutolsó évei életem nagy esztendői lettek.

Egy új Everest volt az, amelyhez visszatértem. A háború utáni expedí-

ciók ugyanis már nem észak felől közelítették meg, hanem dél felől; márpedigha az ember másik oldalán mászik meg egy hegyet, az majdnem olyan, minthaegészen más hegyre kapaszkodna fel. De ha bizonyos tekintetben újnak istaláltam a Csomolungmát, más tekintetben régi volt – régibb, legalábbis szá-momra, mint az a csúcs, melyet négy ízben közelítettem meg Tibet ésRongbuk felől. Mert hát a déli útvonal Szolo Khumbun meg azon a tájon átvezetett az Everest felé, ahol gyermekéveimet töltöttem. S bár err ől az oldalrólmég sohasem próbáltam feljutni rá, emlékeimben és álmaimban mégis ez volt

a legismer ősebb. Elgondolkodtam, hogy tizennyolc hosszú év után ismét meg-látom anyámat. Mellette állok majd a Thamejen túl elterülő meredek hegyilegelőkön, s feltekintek „a hegyre, amely oly magas, hogy madár sem szállhatel fölötte”. Kettős értelemben véve is „hazamegyek”.

1950-ben – mint már említettem – H. W. Tilman és az amerikai dr.Charles Houston Kathmanduból elindulva Szolo Khumbun át közelítették megaz Everest déli lábát. A következő évben Eric Shipton nagy expedíciót vezetettarra, hogy felderítse, miképpen lehetne arról az oldalról megmászni a hegyet.

Egyik csoport sem jutott el nagyon magasra. Tilman és Houston felszerelésehiányos volt ahhoz, hogy akár egy részleges felmenetellel is megpróbálkozhat-



tak volna; Shiptont és társait pedig egy nagy jégrepedés állította meg azon agleccsermeredélyen, amelyik a Khumbu-gleccser felé kanyarodik alá. Az első csoport legalább annyit megállapított, hogy igaza volt Mallory-nak, aki évek-kel azelőtt a Lho La közeléből letekintve ezt az útvonalat a régi északi útnálsokkal nehezebbnek, sőt valószínűleg járhatatlannak ítélte.

Most – mármint 1952-ben – az útvonal kérdésén kívül még valami újdolog volt az Everesttel kapcsolatban. Addig, hogy úgy mondjam, „angolhegynek” számított. Mindössze két nem angol nemzetiségű nyugati jutott el aközvetlen közelébe: az amerikai dr. Houston és a dán Larsen, aki 1951-benKhumbutól Rongbukig félkörben megkerülte a csúcsot. De magára a hegyreangol emberen kívül senki sem lépett soha. Most azonban változás állott be,méghozzá nagy változás. Mert míg Tibet azelőtt csak angolok számára adott

beutazási engedélyt, most az új Nepál szívesen fogadta más országok hegymá-

szóit is. És köztük a svájciak voltak az elsők. Nagy nap volt számomra, amikor a hír eljutott Darjeelingbe. Közvetle-nül is kaptam levelet Svájcból, egy másik svájci levél pedig Mrs. Henderson-nak, a Himalayan Club titkárának szólt. Felkértek, hogy szegődjek el hozzájukszirdarnak. Ha elvállalom – gondoltam –, végre újból viszontlátom az Everes-tet, sőt olyan emberekkel mehetek, akikkel a legnagyobb öröm hegyet mászni.Az expedíció minden tagját persze nem ismertem. De a vezető jükkel, dr.Wyss-Dunant-nal néhány éve találkoztam Darjeelingben; René Dittert és And-ré Roch pedig régi barátaim voltak még 1947-ből, amikor Garhvalban jártamvelük. És hát biztosra vettem, hogy a többiek is épp olyanok, mint ők. Akarok-e menni? – kérdezték a levelek. Mintha csak azt kérdezték volna: akarok-eenni vagy lélegzeni. Néhány napon keresztül úgy viselkedtem odahaza, hogyAng Lahmu meg a lányaim alighanem azt gondolták: ördögök bújtak belém.

A Himalayan Club intézte a pénzügyi dolgokat, engem pedig azzal bíz-tak meg a svájciak, hogy válogassak ki tizenhárom serpát Darjeelingben;Szolo Khumbuban még további tíz embert fogadunk majd fel. Hamarosan aztkellett azonban tapasztalnom, hogy nem mindenki vágyódik annyira az Eve-

restre, mint én. Ennek egyik oka az volt, hogy előző évben a Shipton-expe-díción zavarok támadtak. Több nepáli teherhordó azt állította, hogy nem kaptameg a teljes bérét; kellemetlenségek adódtak egy elveszett vagy talán ellopottfényképezőgép miatt; és a végén nem osztogattak baksist.

– Lehet, hogy így volt – feleltem. – De mi köze mindennek a svájciak-hoz?

Mégis sokan megorroltak az ott történtek miatt, és látni sem akartáktöbbé a hegyet. Különben – mondták – az Everest oly nagy, oly veszedelmes;

a déli oldalról lehetetlen megmászni. Még Anghtarkaj, a híres Tigris sem akartmenni, pedig 1951-ben ő volt a szirdar. Húsz rúpiába fogadott velem, hogy a



svájciak sem tudnak átkelni a Khumbu-gleccser meredély nagy hasadékán,mint ahogyan Shiptonéknak sem sikerült.

Végül azért mégis össze tudtam szedni tizenhárom megfelelő embert, skora tavasszal – a hegymászó serpáknak ez az „expedíciós ideje” – elutaztunk,hogy Kathmanduban találkozzunk a svájciakkal. Az ismer ősökön kívül még

hat hegymászó és két tudós volt az expedícióban. Úgy láttam, hogy er őshegymászók és remek emberek valamennyien. Dittert és Roch, akikkel 1947-

ben voltam együtt, azóta más Himalája-expedíciókban is részt vettek, s ígytapasztalt veteránoknak számítottak. A többiek a legjobb francia– svájci alpi-nisták voltak Genf környékér ől. Talán Raymond Lambert volt köztük a leghí-resebb; vele csak most találkoztam először, de ő lett fenn a magasságokban alegjobb, legkedvesebb barátom.

– Nézzék csak, medvét is hoztam magammal – ezzel a tréfás megjegy-

zéssel mutatta be őt Dittert. És a nagy testű Lambert szélesen mosolyogvakezet rázott velünk, s mi attól a pillanattól fogva megszerettük. Mindjárt ész-revettem, hogy cipői furcsán rövidek, mintha orr-részüket levágták volna.Hamarosan megtudtam, miért. Sok évvel azelőtt nagy viharba került az Al-

pokban, súlyos fagyási sebeket szenvedett, s mindkét lábának ujjait elvesztet-te. Ez azonban nem akadályozta meg őt abban, hogy továbbra is az egyik leg-híresebb alpesi vezető maradjon. Sőt még abban sem, hogy az Everestnekmajdnem a legtetejére kapaszkodjon fel.

Kathmanduban sok dolgunk volt a Svájcból hozott élelmiszerek és fel-szerelési tárgyak tonnáival. Ezt a munkát a város melletti új repülőtéren vé-geztük. Mindent megfelelő rakománysúlyú bálákba csomagoltunk, és a cso-magokat szétosztottuk a nepáli teherhordók között, hogy vigyék azokat SzoloKhumbuba. Most is – mint rendszerint – viták kerekedtek a bérek miatt. De ezalkalommal nem voltak nagyobb bajok, amit – legalábbis részben – nekemlehetett köszönni. A szirdarok ugyanis gyakran sápot húznak az általuk felfo-gadott emberek béréből, én azonban erre nem voltam hajlandó. Elég az hozzá,hogy a kitűzött napon, március 29-én rendben el tudtunk indulni. Szirdari

munkámhoz tartozott, hogy eldöntsem: ki mit vigyen, s ebben azt a rendszertkövettem, amelyet sok évi tapasztalataim alapján a legjobbnak tartottam. Min-dennap azok a teherhordók vitték a napi élelmiszeradagokat meg a konyhafel-szerelést, akik legkorábban indultak el, úgyhogy este, a menetelés végén ha-marább készülhetett el a vacsora. A második csoport vitte a sátrakat meg azo-kat a személyi holmikat, amelyekre éjszakára volt szükség. Végül, az utolsó-nak induló csoport vitte a többi készletet meg azt a felszerelést, amelynekhasználatára csak a hegy elérése után került sor. Ha az utóbbi esetleg lemarad,

az nem nagy baj; de az nem jó, ha az egész társaság egyszerre érkezik meg atáborhelyre, és hosszú órákig kell várnia, míg ennivalóhoz meg fedélhez jut.



Kathmandutól Namcse Bazárig körülbelül száznyolcvan mérföld a tá-volság, s ezt tizenhat nap alatt tettük meg. Többnyire keleti irányban halad-tunk, csak az utolsó néhány napon kanyarodtunk északnak, mindig csak fel-le,fel-le; hol hegygerinceken keltünk át, hol mély völgyeket kereszteztünk, merthát Nepál nagy része ilyen. Az Everest felé vezető régi tibeti útvonalon málhás

állatokat lehet használni majdnem a hegy lábáig; itt azonban nem. Maga azútvonal még járható volna állatok számára – hiszen ez az egyik legf ő bb közle-kedési útvonal Nepál és Tibet között –, de minden völgy alján folyó folyik, snincs az a ló vagy öszvér, amelyik rálépne az imbolygó pallókra, mert csakilyen hidak vannak arrafelé. Ez a legf ő bb oka annak, hogy a nepáliak ősidők-től fogva mindig a saját hátukon cipelik a poggyászukat. És az utazóknakmind a mai napig szintén ugyanezt kell tenniük.

Fel-le, fel-le. Mindennap átkeltünk valami kisebb hegyláncon, s várt

már a következő hegylánc. De azért más is volt, nemcsak mászás meg cipelés.Útközben terveket kovácsoltunk az Everest megmászására, meg aztán köze-lebbr ől is megismerkedtünk egymással. Nemcsak én, de a többi serpa is na-gyon megkedvelte a svájciakat. Dittert, aki késő bb a hegység magasabb szaka-szain vette át a vezetést, vidám és eleven embernek bizonyult; ahol ő megje-lent, ott senki sem maradhatott rosszkedvű. Annyit ugrabugrált, hogy elnevez-tük Khisigpának, azaz Bolhának. ő viszont Lambert-t Medvének titulálta előt-tünk; ez rá is ragadt, éppen úgy, mint annak idején Tilmanra, s azontúl csakBalu száhib, vagyis Medve úr volt a neve. Semmilyen keleti nyelven nemtudott, angolul is csak néhány szót, úgyhogy mutogatással társalogtunk vele.De hamarosan egész jól megértettük egymást.

A táj kezdett megváltozni körülöttünk. Még mindig tartott a fel-le, fel-le, de többször mentünk felfelé, mint lefelé. Aztán végleg mögöttünk maradtaka rizsföldek, s erdőkön, árpa- és krumpliföldeken haladtunk keresztül. A la-kosság is más arrafelé; nem hindu vallásúak, hanem buddhisták, nem nepáliak,hanem mongolok. A tizedik napon észak felé kanyarodva serpa-földre léptünk

– először Szolo alacsonyabb vidékén mentünk át, majd felhatoltunk a vad

folyóhoz, s a Dudh Koszihoz, Khumbu és Namcse Bazár felé. Izgalmas napokvoltak ezek a számomra – hiszen nemcsak a Csomolungmához, közeledtem,hanem régi otthonomhoz is. Körülöttem minden, de minden régi emlékeketébresztett bennem, s nem tudtam, sírjak vagy kacagjak-e örömömben. Amikorvégre elértük Namcsét, nagy ünneplésben részesítettek bennünket, a szülőföld-től rég elszakadt serpákat, s bizony egy kis ideig nem sokat tör ődtünk az ex-

pedícióval. Jöttünk híre persze megelőzött bennünket, s úgy tűnt, mintha avilág valamennyi serpája összecsődült volna üdvözlésünkre. Még anyám is,

jóllehet már nagyon öreg volt, átgyalogolt Thamejből. – Ama La, itt vagyok hát végre – mondtam, és tizennyolc év után újra



megölelhettük egymást, és könnyeztünk egy kicsit.De hát több ok volt a nevetésre, mint a sírásra. Hiszen annyi minden

látni-, hallani- és mondanivaló volt mindkettőnk számára. Anyám karjábantartotta egyik kis unokáját. Vele jött a három nővérem, s körülöttük nyüzsög-tek sógorok, unokatestvérek, egyéb rokonok, akiket kisfiú korom óta nem

láttam, vagy éppenséggel nem is ismertem, mert még meg sem születtek, ami-kor én elhagytam szülőföldemet. Ajándékokat hoztak meg élelmet és csangot.Ugyanígy Khumbunak jóformán minden lakosa. Az ünneplésre nem is kellettürügyet keresni; szerencsés véletlen folytán a megérkezésünket követő napünnep volt: erre a napra esett a nepáli újév meg a nyugati szahibok húsvéthét-fő je. Így aztán mindnyájan együtt vigadoztunk, énekeltünk, táncoltunk, ésnyakaltuk a csangot. Késő bb alkalmam nyílt körülnézni Namcsében, s majd-nem minden úgy volt, mint régen. De azért némi változásokat is észleltem. A

legfontosabb talán az, hogy most már iskola is van Namcsében. Igaz, csakkicsi, egy tanítóval, akinek minden bizonnyal nehéz a dolga, mert a serpanyelvnek nincs írásos formája, és a tanítás nepáli nyelven folyik. Mindazonál-tal boldog voltam, hogy egyáltalán iskolát láthattam a faluban, s úgy gondo-lom, örvendetes jel ez népünk jövő je számára.

Csak egy nap jutott az ünneplésekre és látogatásokra, mert várt a mun-ka. A Kathmanduból velünk jött nepáli teherhordókat kifizettük és hazaküld-tük. Előzetes tervünk szerint a khumbui serpákból a tíz legjobbat magunkhozvettük – ezek majd velünk jönnek fel a magaslatokra –, míg a falu lakóinakmajdnem a fele arra vállalkozott, hogy a nagy csomagokat elszállítják egészenaz alsó táborhelyig. Nők is voltak köztük, így például a legfiatalabb nővérem,Szona Doma, meg az unokahúgom, Phu Lahmu, egyik elhunyt bátyám leánya.De a többi darjeelingi serpának is voltak a jelentkezők közt rokonai, úgyhogyafféle nagy családi társaság volt az, amelyik elindult a tyangbocsei kolostormeg a mögötte emelkedő hegyek felé.

Tyangbocsében a lámák nagy vendégszeretettel fogadtak bennünket.Hogy az európai szahibok mennyire élvezték ezt a vendégszeretetet, nem tu-

dom. A lámák ugyanis sóval és avas jakvajjal kevert teát szolgáltak fel nagymennyiségben – ez a szokás –, s ritka az az európai, aki sokat le tud belőlenyelni. Lambert volt a nap hőse; úgy látszik, „tibeti gyomorral” áldotta meg őta természet. Mialatt a többiek hörpölgettek, viszolyogtak, s igyekeztek leküz-deni undorukat, hogy meg ne sértsék a házigazdákat, addig ő jókedvűen vi-gyorogva nemcsak a maga adagjait itta meg, hanem a társaitól is átvette a csé-széket, és sorra felhajtotta tartalmukat. A nap folyamán mindenki várta, hogymajd belebetegszik, de kutya baja sem lett.

– Quell’ espèce d’homme! (Micsoda ember!) – mormogták a többiekcsodálkozva és hálásan.



A kolostornál már több mint tizenkétezer láb magasságban voltunk, decsak azon túl kezdődtek az igazi hegyek. Tilman és Houston, valamint az1951-es Shipton-expedíció útvonalát követve a Dudh Koszitól keleti iránybaneltértünk, felkapaszkodtunk a Tavecse és az Ama Dablam gyönyör ű csúcsaiközé ékelődött meredek völgyekbe, majd elértük a Khumbu-gleccser fokát,

mely a magas szorosoktól az Everest délkeleti nyúlványaihoz ereszkedik alá.Ezalatt magából az Everestből nem sokat láttunk, mert többnyire eltakarta déliés nyugati szomszédja, a Lhotsze meg a Nuptsze. Csak a csúcsa látszott, mintvalami sugárzóan fehér hófelhő a hidegen kéklő égen. A gleccser alsó részevolt az a legmagasabb pont, ameddig gyerekkoromban a jakokat felhajtottam.A hegy túlsó oldalán persze jóval magasabbra jutottam fel, de ezen a mostaniutunkon minden új volt előttem.

Valamelyik este nagy izgalom támadt a táborhelyen, mert a két svájci

tudós aznap felderítő úton járt, s visszatérve elmondták, hogy titokzatos láb-nyomokra bukkantak. Másnap néhányan elmentünk a jelzett helyre – a glecs-cser mentén mintegy tizenhatezer láb magasságban húzódó puha hó sávra –, ésvalóban, egy jeti nyomait találtuk. Ugyanolyan nyomokat fedeztem fel még1946-ban, a Zemu-gleccseren, a Kangcsenjunga közelében. Tisztán kivehető,határozott körvonalú nyomok voltak. Még a szahibok is, akik – mint mindennyugati – boldogtalanok voltak, ha valami olyasmit láttak, amit nem értettek,elismerték: ezek a nyomok semmiféle általuk ismert állat lábnyomaira nemhasonlítanak. A tudósok gondos méricskélés után megállapították, hogy hosz-szúságuk tizenegy és fél hüvelyk, szélességük négy és háromnegyed hüvelyk,egymástól való távolságuk pedig pontosan húsz hüvelyk. A nyomok csak egysort alkottak, és úgy tűnt, hogy nem kezdődnek sehol, nem vezetnek sehová. Atudósok tűvé tették a környéket, de sem jetit, sem több nyomot nem találtak.Szeretném, ha többet mondhatnék. Szeretném, ha többet tudnék. De nem tu-dok.

Április 22-én berendeztük alsó táborunkat a Khumbu-gleccseren, tizen-hatezer-ötszázhetven láb magasságban. Innen a namcsei serpák nagy része

visszafordult, de a svájciak körülbelül harmincat visszatartottak – a már emlí-tett tíz hegymászó serpán kívül –, hogy segítsék a tűzifát meg az élelmet el-szállítani a következő táborhelyig. Most már jóformán közvetlenül előttünk,északi irányban láthatóvá vált az a nagy hó- és jégfal, amelyben a gleccservégződik. A fal tetején van a Lho La-szoros, amely elválasztott minket Tibet-től; 1938-ban onnan néztem át a hegy innenső oldalára. De most nem a Lho Lavolt a célunk, hanem tőle jobbkézt, nyugatra tartottunk, ahol egy ledőlt nagy

jégtömeg – mint valami megfagyott vízesés – nyúlt le a gleccserig, az Everest

és a Nuptsze közti szűk folyosón keresztül. Ez volt az a hely, ahol Tilman megHouston csak néztek, és fejüket rázták; Shipton és emberei itt próbálkoztak és



vallottak kudarcot; és nekünk is itt kellett kísérletet tenni, ha el akartunk jutnia nyugati Cwm-re, onnan pedig a hegy magaslataira.

Elég változékony idő járást fogtunk ki a gleccseren. De azért, a rossz idő egyszer sem tartott sokáig, így hát tudtunk haladni. Az első számú tábort a

jégfal lábának közelében állítottuk fel, s a svájciak onnan jártak felfedező

utakra, hogy megállapítsák, merre lehetne átjutni a meredek jéghalmazon. Kétcsapatra váltak, az egyikben volt Dittert, Lambert, Aubert és dr. Chevalley, amásikban Roch, Flory, Asper és Hofstetter. A két csapat egymást felváltvavégezte a felderítés kemény munkáját, lépcsőfokokat vágva, köteleket kife-szítve. Dr. Wyss-Dunant, aki korosabb volt a többieknél, az alsó táborban megaz egyes számú táborhelyen maradva intézte a dolgokat, Dittert pedig átvette amagaslati csoport vezetését. Nekem mint szirdarnak arról kellett gondoskod-nom, hogy a serpák idejében felszállítsák a holmikat a felső bb táborhelyekre,

mihelyt a svájciak azokat kijelölték. Így azután szinte menetrendszer ű pontos-sággal jártunk ide-oda az alsó és felső táborhelyek közt.A jégfal sok nehézséget okozott. Mintha egy fehér dzsungelben kellene

utat találni. Amellett lépten-nyomon veszedelem fenyegetett, mert mindenütt jégtornyok voltak, amelyek bármely pillanatban ráomolhattak az emberre,meg mély, hó takarta hasadékok, amelyekbe bizony könnyen be lehetett zu-hanni. Azok a serpák, akik egy évvel ezelőtt Shiptonnal jártak erre, egyáltalánnem emlékeztek, merre mentek akkor; de talán nem is emlékezhettek, hiszen a

jégfal szüntelen változik. A szahibok hol itt, hol ott, hol amott próbálkoztak,de mindenütt megmászhatatlan jégfalakra és áthatolhatatlan szakadékokra

bukkantak. Visszafordultak, megint más irányban próbálkoztak, lépcsőketvágtak, köteleket feszítettek ki, mi serpák pedig követtük őket a terhekkel. A

jégfal közepe táján egy védett helyen vertük fel a kettes számú tábort. Feljebbaztán még keservesebben ment a dolog. De azért egyre magasabbra vereked-tük fel magunkat. Baleset nem történt. Végül már majdnem egy szintre kerül-tünk a nyugati Cwm-mel.

– Majdnem ott vagyunk már – mondogatták reménykedve a szahibok.

Lambert pedig, aki nemcsak külsejével emlékeztetett a medvére, hanemvagy tíz medve ereje feszült az izmaiban, gyakran megfordult, ránk nevetett,és felénk harsogta kedvenc szavajárását:

– Ça va bien! – (Jól megy a dolog!)Aztán, majdnem a tetőnél, megtaláltuk azt, amire számítottunk, és ami

sok aggodalmat okozott – ott tátongott az a nagy hasadék, amely. Shiptoncsoportját megállította. Ijesztő látvány volt – olyan széles, hogy ember át nemugorhatta, olyan mély, hogy a fenekét nem is lehetett látni és olyan hosszú,

hogy az Everest falaitól egészen a Nuptsze faláig húzódott. Mit csináljunk?Mit lehet csinálni? A svájciak ide-oda járkáltak a szakadék peremén. Lépésr ől



lépésre alaposan szemügyre vették. Órákig próbáltak olyan pontot találni, aholát lehetne jutni rajta, de hasztalan. Közben beesteledett, s vissza kellett térni akettes számú táborba. Másnap újra felmentek. Hosszas keresgélés után az azötletük támadt, hogy talán kötélen lógva át lehetne lendülni. Asper, az expedí-ció legfiatalabb tagja megpróbálta a dolgot. De nem sikerült. Át tudott ugyan

lendülni, de a túlsó oldal sima jegében nem bírt megkapaszkodni sem az ujjai-val, sem a csákányával, s minden kísérlet után nagyot nyekkenve az innenső falhoz vágódott.

Egy ideig még próbálkozott, aztán abbahagyta a reménytelen küzdel-met. De azért a svájciak tovább keresték az átjutási lehetőséget, mert ha ittmegrekednek, mint Shipton, akkor egyszeriben vége szakad minden remé-nyüknek és álmuknak. S végül meg is lelték a módját. A hasadék egyik szaka-szán hatvan lábnyi mélyen felfedeztek egy polcszer űen kiugró párkányt,

ahonnan egy ember átjuthat a túlsó falig, mely azon a ponton nem is t űnt túl-ságosan meredeknek, úgyhogy fel lehet rajta kapaszkodni. Ismét Asper voltaz, aki vállalkozott a kísérletre. Társai óvatosan leeresztették a kiugró pár-kányra, s ő simán át is jutott a túlsó oldalra, ahol aztán fel tudott kúszni a sza-kadék felső pereméig. Ilyen nagy magasságban annyira kimerítette ez a nehézmunka, hogy ledőlt a hóba, és hosszú percekig csak lihegett. De aztán rendbe-

jött, s ezzel minden „all right” lett. Most már megoldódott a fogas kérdés.Először biztosították az Asper és a többiek között feszülő kötelet, aztán mégtöbb kötelet dobtak át, s egész kötélhidat vertek. Így a lehetetlennek látszóátkelés végül is könnyű műveletté vált – emberek és málhák hamarosan odaátvoltak.

Nagy diadalérzet feszítette mellünket. Majdnem olyan boldogok vol-tunk, mintha már az Everest csúcsán álltunk volna. De nem csoda: messzebbre

jutottunk, mint előttünk bárki, s mi voltunk az elsők, akik a nyugati Cwm-rehatoltunk fel. „Hohó, Anghtarkaj barátom! – gondoltam. – Húsz rúpiával tar-tozol nekem. Megnyertem a fogadást!” De sajnálattal kell közölnöm, hogy a

pénzt mind a mai napig nem tudtam bevasalni rajta.

A szahibok tovább mentek, hogy kijelöljék a hármas számú táborhelyet,s a málhákat utánuk kellett küldeni, összesen harmadfél tonna terhet kellett azalsó táborhelyr ől a Cwm-ig felhordani. Egy-egy emberre negyvenöt font ju-tott, mert ekkora magasságban nagyobb terhet nem lehet biztonságosan vinni,összesen mintegy százhuszonötször kellett fordulni. Most már nem Dittert,hanem én voltam az, aki bolha módjára ugrándoztam: hol lent jártam, hol oda-fent, mert hát ügyelni kellett rá, hogy a málnák tervszer ű szállítása fennaka-dást ne szenvedjen. Szerencsére derekasan segítettek nekem az öregebb, ta-

pasztalt serpák – köztük Szarki, Adzsiba és régi barátom, Dava Thorndup –,de még a legfiatalabbak, a legjáratlanabbak is nagyon igyekeztek.



Hogy az olvasó némi fogalmat alkothasson az egész munka bonyolult-ságáról, idézek néhány sort Dittert utasításaiból:

„Május 1. Tizenkét serpa felmegy a II. táborhelyre. Közülük hatan otthálnak Ailával és Pazanggal, akik már fent vannak. Vagyis ma este nyolcserpa lesz a II-őn. A többi hat visszajön az I-re, ahol ma Szarkinak és Adzsi-

bának pihenőnapja van. Május 2. Hat serpa felmegy a II-re, Szarki és Adzsiba a II-őn csatlako-

zik a III-hoz induló első egységekhez. Május 3. Négy serpa felmegy a II-re. Tíz serpa a II-r ől felmegy a III-

ra.”És így tovább, nap mint nap.Akkor már csaknem húszezer láb magasságban jártunk, és a svájciak

némelyike kezdte megsínyleni a híg levegőt – f őleg Asper és Roch, akik na-

gyon kemény munkát végeztek a hasadékon való átkeléskor. Emlékszem, egyeste beszélgetve üldögéltek, s valaki azt mondta: nem kell aggódni, mindenkirosszul érzi magát ilyen magasságban, de aztán hozzászokik a szervezete; méga serpák is így vannak vele.

– Kivéve ezt az egyet – szólalt meg másvalaki, és rám mutatott. – Ó, persze! Hiszen neki három tüdeje van. – Minél magasabbra kapaszkodik, annál jobban érzi magát. Nevettek. Én is nevettem. Mert furcsa, de úgy van, hogy amit mondtak

– már legalábbis amit utoljára mondtak –, az igaz. Mindig is igaz volt, hogyminél magasabbra kapaszkodtam, annál jobban ment a mászás, annál jobbanéreztem, hogy lábam, tüdőm és szívem hűségesen szolgál. Hogy mi okozzaezt, nem tudom. De így van. Olyan biztos, mint ahogy a hegyek léteznek. És,gondolom, ez tette számomra lehetővé mindazt, amire képes voltam. Ez adottnekem nemcsak er őt, de akaratot is arra, hogy tovább menjek. Ez okozta, hogya magaslatokon nemcsak dolgoztam és küszködtem, hanem élvezetet és gyö-nyör űséget is találtam ott. S azon az estén is, amikor felnéztem a hideg, söté-tedő levegőégre, éreztem, hogy az er őnek, a melegségnek, a boldogságnak a

hulláma árad szerte bennem. Igen – gondoltam –, jól érzem magam. És jólmennek a dolgok… Lambert-re néztem, s mosolyogva mondtam:

– Ça va bien …Talán most az egyszer végre-valahára addig mehetünk, mígnem valóra

válik az álom.Ott jártunk, ahol sem ember, sem más élőlény nem volt még soha, leg-

feljebb egy-egy madár vetődött nagy ritkán arrafelé. Mély, behavazott völgy-katlan, négy és fél mérföld hosszú és két mérföld széles, balra az Everest,

jobbra a Nuptsze, előttünk a Lhotsze fehér falai. Amikor az ember valóbanközel van egy hegyhez, nem sokat lát belőle, s így voltunk most az Everesttel



is, mert a felső része beleveszett az égbe. De mi tudtuk, milyen úton kell feljutni oda, mert hát csak egyetlen út volt lehetséges – a völgykatlan hosszamentén a Lhotsze lábáig, aztán annak baloldalán a meredek havas lejtőkön felaz úgynevezett Déli Nyereghez, amely a két hegy csúcsait köti össze. Onnan

pedig … De erre már gondolni is alig mertünk. Az első és legfontosabb az volt

most, hogy feljussunk a nyeregbe.Három hétig éltünk és dolgoztunk a Nyugati Cwm-ben. A svájciak

azonban nem így emlegették. Jobb nevet találtak a számára – a Hallgatás Völ-gye. Persze nem volt mindig töretlen a csend, mert néha süvöltözött a szél,vagy nagy robaj támadt, amikor egy-egy hó lavina lezúdult a magasból. Detöbbnyire a behavazott táj néma csendje honolt mindenütt, s nem hallatszott

benne más, csak a saját hangunk, lélegzésünk, lábbelink csikorgása, a málha-szíjak nyikorgása. Négyes számú táborunkat – ez volt a kiindulási hely – a

völgykatlan közepe táján állítottuk fel, az ötös számút pedig a Lhotsze lábánakközelében. Pár naponként mindig vihar tört ki, s ezalatt sátrainkba szorultunk;többnyire azonban tervszer űen tudtunk mozogni, és ez igen fontos volt.Ugyanis a többi tavaszi Everest-expedícióhoz hasonlóan mi is versenyt futot-tunk a monszunnal, s nemcsak fent, de már újra lent kellett lennünk addigra,mire beáll az esőzés!

Az ötös számú tábor körülbelül huszonkétezer-hatszáz-negyven láb ma-gasságban volt, a Déli Nyereg még több mint háromezerrel feküdt magasab-

ban. A nyereghez a következő útvonalat választottuk: a völgykatlan tetejér őlegy jégbe vágódott mély folyosó mentén kanyargunk fölfelé, majd egy kiugrónagy sziklaalakulat mentén haladunk tovább, melyet a svájciak Éperon desGenevois-nak, vagyis Genfi Sarkantyúnak neveztek el. Mint előzőleg a jégfa-lon, itt is sok felderítésre, próbálkozásra, hosszú napokig tartó lépcsőzet-vágásokra meg kötélkifeszítésekre került sor. Ebből a szahibok és a serpákegyaránt kivették a részüket. Én f őleg Lambert-rel dogoztam akkor együtt.

Nem hivatalosan volt így elrendezve, hanem csak úgy magától adódott. Énnagyon örültem, hogy így alakult a dolog, mert nagyszer űen haladtunk, és er ős

pár voltunk együtt.Május utolsó hetének elejére már minden előkészületet megtettünk. A

nyereghez vezető útvonal felén készletraktárt létesítettünk; az expedíció néme-lyik tagja még magasabbra is elmerészkedett, majdnem a Genfi Sarkantyútetejéig; így hát készen álltunk arra, hogy megpróbáljunk feljutni egészen anyeregig. Az a válogatott csapat, amely az első kísérletet vállalta – hogy feljuta nyeregbe, s onnan esetleg a csúcs megmászását is megpróbálja – a követke-zőkből állott: Lambert, Aubert, Flory és én. A serpák közül Pazang Phutar,

Phu Tharke, Da Namgyal, Adzsiba, Mingma Dordzse és Ang Norbu jött ve-lünk. Nekem kétféle munkát kellett végeznem. Továbbra is a serpák szirdarja



maradtam, tehát gondoskodnom kellett arról, hogy a málhák idejében ott le-gyenek rendeltetési helyükön; másrészt viszont mászó csoporthoz is tartoztam,vagyis igazi tagja voltam az expedíciónak. Nagy megtiszteltetésnek tekintet-tem az utóbbit, s megfogadtam magamban, hogy méltó leszek rá.

Május 24-én indultunk el, de a rossz idő miatt vissza kellett fordulnunk.

Másnap újra elindultunk, s ezúttal – legalábbis eleinte – nem volt fennakadás.A már előzőleg kivájt fokokon lépkedtünk, terhünk nem volt nehéz, úgyhogyegy darabig elég szaporán haladtunk. Egyórai kapaszkodás után történt meg azelső baj: Adzsiba hirtelen lázrohamot kapott, s tüstént láttuk, hogy vissza kellmennie. Szerencsére még nem jártunk olyan messze, hogy ne tudott volnaegyedül visszatérni. Leereszkedett hát, mi pedig a terhét felosztottuk egymásközött, s mentünk tovább. Úgy délidő tájban elértük a félúton felállított kész-letraktárt, s ott még egy csomó mindenfélével terheltük meg magunkat: sát-

rakkal, élelemmel, tüzelővel, oxigénpalackokkal. Az oxigént azonban csakvittük, nem használtuk. Csak annyi volt velünk, hogy elég legyen a legfelső szakaszon, ahol már nem lehet nélkülözni.

Vagy négy óra hosszat mentünk megint – vagyis összesen nyolc órájavoltunk úton, mióta elhagytuk a völgykatlant. Mögöttünk a Nuptsze huszonöt-ezer-hatszáznyolcvan lábnyi csúcsa most már nem volt magasabban, mint mi;már jócskán fenn jártunk a Genfi Sarkantyú sziklái mentén; a nyereg már nemlátszott nagyon messzinek. De a nap lenyugodni készült, és rettentően hidegrevált a levegő. Valamicskét még tovább vergődtünk, de akkor Ang Norbu ésMingma Dordzse megálltak, ledobták málháikat, s kijelentették, hogy ők visz-szafordulnak, mert nagyon kimerültek, meg a fagyveszélytől is félnek. Vitat-kozni kezdtem velük, de a szahibok azt mondták:

– Nem, nem. Ők megtették, ami tőlük tellett. Hadd menjenek vissza.És igazuk is volt. Ha valaki megtette, ami erejéből tellett – és ha olyan

helyzetben van, mint mi akkor voltunk –, rá kell bízni, hogy cselekedjék saját belátása szerint. Máskülönben csak bajt okozunk neki, még a halálát is elő-idézhetjük. Így hát ők ketten lementek. Málnáikon megint csak mi többiek

osztozkodtunk. De már mi sem nagyon bírtuk er ővel; a holmik zömét otthagy-tuk, hogy majd késő bb visszük fel. Hirtelen valami elsuhant az arcom előtt.Aubert hálózsákja volt az, mely valahogy kiszabadult az újramálházás közben.Úgy repült a szélben, mint valami nagy, imbolyogva szálló madár, s beleve-szett a messzeségbe.

Megint mentünk egy órát. Aztán még egy órát. Akkor besötétedett, s mitudtuk, hogy aznap már nem érjük el a Déli Nyerget, bár nagyon közel voltunkhozzá. Megálltunk, valami teraszfélét ástunk a meredek hó-jég lejtő be, s azon

felállítottunk két sátrat. A három száhib bemászott az egyikbe; Pazang Phutar,Phu Tharke, Da Namgyal és én a másikba. Feltámadt a szél, és sokszor attól



féltünk, hogy elragad bennünket. De valahogy megkapaszkodtunk, s én többsikertelen kísérlet után forró levest készítettem. Aztán aludni próbáltunk, detúlságosan hideg volt. Az apró sátorban szinte egymásra feküdtünk, hogy megne fagyjunk. Azt hittük, sosem lesz vége annak az éjszakának. Végre megvir-radt, szép tiszta reggel lett. Felnéztünk, ott a nyereg egészen közel. Ma elérjük.

Csak négyen vágtunk neki – Lambert, Aubert, Flory és én. Phu Tharkeés Da Namgyal lementek az elhagyott holmikért, Pazang a táborhelyen vára-kozott rájuk. A három svájci meg én pedig csak másztunk, kapaszkodtunk, deezúttal nem túlságosan sokáig, s tíz óra tájban bekövetkezett a nagy pillanat. A

jég és a szikla vízszintes terepalakulatba ment át; elértük a Genfi Sarkantyútetejét, s végül ott volt előttünk a Déli Nyereg. Sőt nem csupán előttünk, ha-nem alattunk, mert a sarkantyú teteje körülbelül ötszáz lábbal magasabb aLhotsze-oldalon, úgyhogy most már lefelé kellett mennünk. A szahibok átvet-

ték a csomagjainkat, s folytatták az utat, én meg visszafordultam, hogy a má-sik három serpának segítsek a holmik felhozatalában. Gondoltam, félútonmajd találkozom velük, de bizony le kellett mennem egészen a táborig, PhuTharke és Da Namgyal megjöttek ugyan alulról a terhekkel, de nem indultakel feljebb, és Pazang Phutar, aki mindvégig a táborhelyen maradt, a sátrábanfeküdt nyögdécselve.

– Beteg vagyok – mondta nekem. – Beteg vagyok, és meg fogok halni. – Dehogyis vagy beteg – feleltem. – Csak kelj fel szépen, fogd az egyik

csomagot, és vidd fel a Déli Nyereghez.Azt mondta erre, hogy ő nem bírja. Én meg visszavágtam, hogy muszáj.

Vitatkoztunk, szidtam, mint a bokrot, aztán elkezdtem pofozni és rugdalni,hogy bebizonyítsam neki, mennyire nem haldoklik még. Kénytelen voltam ígycselekedni, mert azzal, hogy a többiek lementek, mer ő ben más lett a helyzet.Ha a málhák nem jutnak fel a nyeregig, a három száhib biztosan elpusztul. Ésha otthagyom Pazangot, ő is meghal – mégpedig igazán, nemcsak a képzeleté-

ben. Beteg volt, az igaz. Kimerült és nyomorúságos állapotban volt. De mégtudott mozogni. És mozognia kellett.

– Gyerünk, gyerünk! Rajta, Jockey! – nógattam. („Jockey”-nak becéz-tük, mert alacsony termetű lévén, a darjeelingi futtatásokon gyakran szokottversenylovakat lovagolni.)

Végre elértem, hogy felkelt és kibújt a sátorból. Felcsatoltuk málnáin-kat, és elindultunk. Másztunk, kapaszkodtunk, vergődtünk, de végül mind anégyen feljutottunk a sarkantyú tetejére, majd le a nyereghez. Phu Tharke megDa Namgyal addigra majdnem olyan állapotban voltak, mint Pazang; már csakarra futotta az erejükből, hogy felállítsák a sátrukat és bemásszanak. Szeren-

csére az én „harmadik tüdőm” még remekül működött. Mivel a táborhelyenmég sok élelem és felszerelési tárgy maradt, egyedül mentem le értük, s két-



szeri fordulással felhordtam mindent. Most már minden szükséges dologegyütt volt, s megkísérelhettük a csúcs megmászását.

Sok vad és elhagyatott helyen megfordultam már életemben, de az mindsemmiség a Déli Nyereghez képest. Mivel huszonötezer-nyolcszázötven lábmagasan fekszik az Everest és a Lhotsze f ő csúcsai között, még lágy hótakaró

sincs rajta; csupasz, fagyott szikla meg jég az egész, s a szél szünet nélkül bömbölve-süvítve nyargalászik rajta. Majdnem olyan magasan voltunk, mint alegmagasabb hegy, melyet valaha is megmásztak, de fölöttünk még mindig ottmeredezett az ég felé az Everest felső gerince, mintha külön hegy lenne. Úgytűnt, hogy legjobb lesz először egy hosszú havas lejtőn felkapaszkodni, onnanaztán magára a gerincre. De hogy ez miként fog sikerülni, az csak majd ahelyszínen derül ki. A legtetejét nem is lehetett látni, mert egy alig alacso-nyabb déli csúcs havas kúpja eltakarta.

Leszállt az éjszaka. Kísértetiesen bömbölt a szél. Lambert meg én közössátorban bújtunk össze, s egymást melengettük. Az előző éjszaka sokkal ko-miszabb volt, de azért elég szörnyű volt ez is. Reggel nyilvánvaló lett, hogy atöbbi három serpa végleg kidőlt. Jockey ismét a halált kezdte emlegetni, sezúttal valóban nagyon betegnek látszott; a többiek sem voltak sokkal jobban.A svájciak tisztában voltak azzal, hogy ha egyáltalán valami esélyt akarnakszerezni a csúcs eléréséhez, akkor még egy hetedik táborhelyet kell felállítani-uk fent a gerincen. Külön jutalmat ígértek Phu Tharkénak és Da Namgyalnak,ha felhordják oda a szükséges holmikat. De azok nem vállalkoztak. Nemcsaktestileg, de lelkileg is el voltak gyötörve, s mivel maguk nem akartak feljebbmenni, engem is kértek, hogy ne menjek. De én éppoly elszánt voltam, mintők, végül is az egyetlen lehetséges módon rendeztük el a dolgot. Talpra segí-tettük Jockeyt, szorosan hozzáer ősítettük egy kötélhez, Phu Tharke és Da

Namgyal közé, s ők hárman elindultak lefelé. A három száhib meg én hozzá-láttunk a további kapaszkodás előkészületeihez. Mivel négyen maradtunkmindössze, csak egy részét bírtuk felcipelni annak, ami a hetes számú tábor-

ban kellett, s bizony a kilátásaink sem sok jóval kecsegtettek. De hát nem se-

gíthettünk a bajon.Elindultunk – Aubert és Flory az egyik kötélen, Lambert és én a mási-

kon. Órákig másztunk, kapaszkodtunk: a nyeregtől a meredek havas lejtőn fela délkeleti gerinc lábáig, onnan fel magára a gerincre. Tiszta volt az idő, smaga a hegy védett most bennünket a nyugati széltől; mégis nagyon lassanhaladtunk, részint a nagy magasság miatt, részint azért, mert lépésr ől lépésreúgy kellett kitapogatnunk a biztonságos utat. Csak egy sátor volt velünk – énvittem –, meg egy napra elegendő élelem. Azonkívül mindenki vitt egy-egy

kis oxigéntartályt. Hegymászói praxisomban akkor használtam először ilyet.Sajnos, az oxigén nem sokat segített rajtunk, mert a készülék csak akkor mű-



ködött, amikor pihentünk vagy álltunk, márpedig nekünk mászás közben lettvolna rá leginkább szükségünk. De azért csak mentünk tovább. Elértük a hu-szonhétezer láb magasságot. Aztán még feljebb kapaszkodtunk. Megdöntöt-tem a saját rekordomat, gondoltam. Magasabban vagyunk, mint voltam 1938-

ban, a hegység túlsó oldalán, a hatos számú táborhelyen… De még mindig

majdnem kétezer lábnyi emelkedés volt hátra.Körülbelül huszonhétezer-ötszáz láb magasságban aztán megálltunk.

Olyan messzire mentünk azon a napon, amennyire csak er őnkből tellett. Mintmár mondottam, csak kevés holmit vittünk magunkkal. Gondolom, a szahibokcsak felderítésre szánták azt a napot; úgy tervezték, hogy lerakjuk a magunk-kal vitt sátrat meg élelmet, aztán majd felmegyünk oda megint, ha már lesznekteherhordóink. Az idő azonban majdnem tökéletesen kedvező volt. Sem Lam-

bert, sem én nem éreztük magunkat nagyon fáradtnak. Láttam egy keskeny,

majdnem vízszintes terepszakaszt, amely alkalmas helynek ígérkezett a sátorfelállítására. Arrafelé mutattam, s azt mondtam: – Száhib, ott kellene maradnunk éjszakára. Lambert rám mosolygott, és

fogadni mertem volna, hogy ő is ugyanazt gondolta. Amikor Aubert és Floryutolértek bennünket, mindhárman megbeszélték a dolgot. Úgy döntöttek, hogyAubert és Flory lemennek, Lambert meg én ott maradunk, s ha reggel is jólesz az idő, megkíséreljük a csúcs megmászását. Aubert és Flory lerakták amaguk csomagjait.

– Vigyázzatok magatokra – mondták, és könny csillogott a szemükben.Mind a ketten jó er ő ben voltak, akárcsak Lambert meg én. Úgy is adódhatottvolna, hogy ők maradnak fent helyettünk, s nekik is éppannyi esélyük lehetetta sikerre, mint nekünk. De csak egy sátor volt és nagyon kevés élelem, így hátmeghozták a lemondás áldozatát, zokszó nélkül, igazi hegymászókhoz illő módon.

Aztán lementek. Egyre távolodtak, apró foltoknak, majd pontoknak lát-szottak, végül teljesen eltűntek. Mi ketten pedig felállítottuk a sátrat, nagyokatlihegve az er őlködéstől. Mikor befejeztük a munkát, ismét jobban éreztük

magunkat, és az idő oly remek volt, hogy egy darabig kint üldögélhettünk agyengülő napfényben. Nem sokat tudtunk beszélgetni, hiszen nem értettükegymás nyelvét. De nem volt szükség sok szóra. Egyszer felfelé mutattam, sazt mondtam angolul:

– Holnap … ön és én.Lambert széles mosolygással így felelt:

– Ça va bien!Amikor kezdett sötétedni és hidegebb is lett, bemásztunk a sátorba.

Gyorsf őzőnk nem volt, de nem éreztünk nagy éhséget, s mindössze némi sajtotmajszoltunk, és havat ittunk rá, amit gyertyalángon olvasztottam fel. Háló-



zsákjaink sem voltak, s összebújva dörzsölgettük, ütögettük egymást, hogy avérkeringésünk el ne akadjon. Ez a módszer – gondolom – nekem hasznosabbvolt, mint Lambert-nek, mert én normális nagyságú vagyok, ő meg olyan ha-talmas termetű és tagbaszakadt ember, hogy testének csak egy-egy részét tud-tam egyszerre felmelegíteni. Mégsem saját magával, hanem velem tör ődött –

főleg arra vigyázott, hogy a lábaim meg ne fagyjanak. – Nekem mindegy – mondta. – Nekem nincsenek lábujjaim. De a saját-

jaira ügyeljen!Alvásról szó sem lehetett. De nem is akartunk aludni. Hálózsák védelme

nélkül elaludni, mozdulatlanul feküdni – biztos fagyhalál lett volna. Csak dör-zsölgettük és ütögettük, ütögettük és dörzsölgettük egymást, s közben lassan –ó, de milyen lassan – teltek az órák, egyik a másik után, míg végre-valaháragyenge szürke derengés hatolt be a sátorba. Mereven, dermedten kimásztunk,

és körülnéztünk; s amit láttunk, az nem volt jó, mert rosszabbra fordult az idő. Nem volt egészen rossz – nem támadt vihar –, de délen és nyugaton felhők borították az eget, és a szél éles jégszemcséket vágott az arcunkba. Pár percigtétováztunk, de ezúttal sem volt szükségünk szavakra. Lambert a hegygerincfelé bökött a hüvelykujjával, mire én mosolyogva bólintottam. Nagyon ismessze mentünk már ahhoz, hogy feladjuk a harcot. Meg kell próbálkozni.

Úgy tűnt, mintha hosszú órákba telt volna, mire meggémberedett ujja-inkkal fel tudtuk csatolni a mászóvasakat. Végre elindulhattunk. Fel, fel –nagyon lassan, majdnem kúszva – három lépés, megállás, két lépés, megállás,egy lépés, megállás. Három oxigéntartályunk volt, de mozgás közben mostsem vehettük semmi hasznukat, s egy idő múltán el is hajítottuk, hogy ne ter-heljenek bennünket. Körülbelül húsz yardonként váltogattuk egymást a veze-tésben, hogy megosszuk a nyomtaposás fáradságos munkáját, s mialatt egyi-künk elöl tapos, a másikunk kissé pihenjen és mélyeket lélegezzen. Egy óratelt el így. Aztán a második óra, a harmadik óra. Maga a kapaszkodás többnyi-re nem bizonyult túlságosan nehéznek, de nagyon óvatosan kellett mozog-nunk, mert a gerinc egyik oldalán nagy szakadék tátongott, másik oldalán hó

párkány nyúlt ki a végtelen légtér fölé. Helyenként meredekké vált a lejtő,úgyhogy lépcsőfokokat kellett vágnunk; ilyenkor Lambert nagyszer űen boldo-gult, mert ujjatlan, rövid talpával még a legparányibb helyen is meg tudottállni, mint a k őszáli kecske.

Újabb óra telt el. Egész napnak, sőt egész hétnek tűnt számunkra ez azóra. Az idő tovább romlott, többször ködhullámokba és szél sodorta repülő hófelhőkbe kerültünk. Még az én „harmadik tüdőm” is kezdte felmondani aszolgálatot, torkom kiszáradt, szomjúság gyötört. A mély hóban néha annyira

kimerültünk, hogy négykézláb kúsztunk előre, Lambert egyszer hátrafordult,és mondott valamit, de nem értettem. Valamivel késő bb ismét megszólalt; bár



sötét szemüvege és az arcára kent vastag szélvédő-krém miatt nem sokat lát-tam a vonásaiból, annyit megállapítottam, hogy szélesen mosolyog. Ezúttal jólmegértettem a szavait.

– Ça va bien! – ezt mondta. – Ça va bien! – feleltem.

Pedig nem volt igaz. Nem ment jól a dolog, s ezt mind a ketten tudtuk.De hát miköztünk már ilyen volt a viszony. Ha jól mentek a dolgok, akkor çava bien; ha nem mentek jól, akkor is ça va bien.

Sok minden jut az ember eszébe ilyenkor. Darjeelingre gondoltam, azotthonomra, Ang Lahmura, a kislányaimra. Meg Dittertre és az ő másodikhegymászó csapatára, mely ott jön valahol alattunk, s ha mi nem érünk fel atetőre, talán majd neki sikerül. Nem – gondoltam –, nekünk kell oda feljut-nunk, és fel is jutunk! De ha feljutunk, le tudunk-e jönni? Eszembe jutott Mal-

lory és Irvine. Mindketten ott tűntek el örökre a hegy túlsó oldalán, majdnemolyan magasságban, mint ahol most mi járunk… Aztán már nem gondoltamsemmire. Az agyam megbénult. Nem voltam más, csak egy gép, amely mozogés megáll, mozog és megáll, mozog és megáll.

Egyszer csak megálltunk, és nem mozogtunk tovább. Lambert mozdu-latlanul állt, testét meggörbítve a szélben és a hófúvásban, s tudtam, hogytöpreng valamin. Én is megpróbáltam gondolkodni, de ez még a lélegzésnél isnehezebben ment. Letekintettem. Mennyit tettünk meg? Hatszázötven lábnyitfüggőlegesen számítva, amint azt késő bb Larnbert kiszámította, öt óra kelletthozzá! Aztán felfelé tekintettem. Ott a déli csúcs, még körülbelül ötszáz láb-nyira felettünk. Nem a csúcs. Csak a déli csúcs. És azon túl…

Tovább mehettünk volna. Talán a csúcsig is eljutottunk volna. De le- jönni onnan… Nem, nem tudtunk volna lejönni. A továbbhaladás a biztoshalált jelentette …

És nem mentünk tovább. Megálltunk, s visszafordultunk …Körülbelül huszonnyolcezer-kétszázötven láb magasságot értünk el –

még soha senki nem közelítette meg az Everest csúcsát ennyire, és senki a

világon nem hágott még ilyen magasra. De ez még nem volt elég. Mindener őnket, minden idegszálunkat beleadtuk, de még ez sem volt elég. Szótlanulfordultunk vissza, és ugyancsak némán ereszkedtünk lefelé. Le a hosszú ge-rincen, a magaslati táborhely mellett, megint a gerinc mentén, végig a havaslejtőn. Lassan, lassan. Lefelé, lefelé, lefelé …

Ezzel be is fejeztük, mármint Lambert meg én. Másnap Aubert-rel ésFlory-val a nyeregtől leereszkedtünk a Nyugati Cwm-be. Most négy svájciból

és öt serpából álló második csoport indult el Dittert vezetésével, hogy szeren-csét próbáljon. Eleinte jobban haladtak, mint mi, mert a völgykatlanból egyet-



len nap alatt feljutottak a nyeregig. Ott azonban elpártolt tőlük a szerencse.Svájciakat és serpákat egyaránt elfogta a magasság-betegség. A szél is er ősö-dött, a hideg is. Három nap és éjszaka elteltével le kellett jönniük, a felső ge-rinc megmászását meg sem kísérelhették.

Hát igen, nagy er őfeszítés volt.

És én nagy barátot szereztem magamnak.



XV

S V Á J C I A K K A L A Z E V E R E S T E N : ŐS Z

E HISZEN ősz van már – mondta Ang Lahmu. – Az hát. – Még sohasem mentél el ilyenkor.

– Soha. – Hát akkor most minek mégy? – Mert újra meg kell próbálni – feleltem. – Mindent meg kell próbálni.Évek óta beszéltek arról, hogy ősszel kellene az Everestre menni. Mert

télen, ugye szó se lehet róla. Nyáron viszont viharok tombolnak, és monszun-esők zuhognak. De ősszel… Egyesek szerint az idő járás ott még a tavaszinál is

jobb lehet. Mondom, sokat beszéltek err ől a lehetőségr ől, de senki sem próbál-ta ki. 1952-ben aztán a svájciak nekivágtak. Nem várhattak tavaszig, mert anepáli kormány 1953-ra az Everestet odaígérte a briteknek. A svájciaknaktehát, ha még egy kísérletre akarták rászánni magukat, azt most – még 1952-

ben – kellett végrehajtaniuk, amikor csak nekik volt engedélyük az Everestmegmászására. Amikor visszatértek arról a tavaszi expedícióról, meghányták-vetették a dolgot, s végül úgy döntöttek, hogy ismét megpróbálkoznak …

De a tavaszi expedíció tagjai közül csak ketten tudtak visszatérni – dr.Gabriel Chevalley – ő lett most a vezető –, meg Raymond Lambert, akit hatökörrel sem lehetett volna visszatartani. Négy új tagja volt az expedíciónak:Arthur Spöhel, Gustave Gross, Ernest Reiss és Jean Busio. Velük jött még egyhegymászó-fotográfus is, Norman Dyhrenfurth, a híres svájci Himalája-kutató

fia, aki amerikai állampolgár volt. Engem felkértek, hogy ne csak mint aserpák szirdarja menjek velük, hanem mint az expedíció teljes jogú tagja is.Büszke voltam erre a megtiszteltetésre. Szokás szerint Darjeelingben válogat-tam össze a serpákat – közülük sokan megjárták a tavaszi expedíciót is –, ésszeptember elején már Kathmanduban voltunk.

Ezúttal az expedíció létszáma – mármint a svájciaké – valamivel kisebbvolt az előzőnél, viszont felszerelés tekintetében jobban állt. Tavasszal ugyan-is sok minden kevésnek bizonyult, s most a svájciak teljesen fel akartak ké-

szülni, annál is inkább, mert hidegebb időre is kellett számítani. Így aztánmajdnem négyszáz ember indult el az Everest felé – szahibok, serpák, nepáli

D



teherhordók. Egész hadsereg. Még sosem volt olyan expedícióval dolgom,amelyben ne adódott volna elő útközben valami zavar vagy kellemetlenség.Ezúttal Dyhrenfurth miatt támadt némi baj. Neki amerikai útlevele volt, s mégmindig Indiában rostokolt, mert a nepáli vízumot várta. A serpa Ang DavátKathmanduban hagytuk azzal az utasítással, hogy két hétig várjon rá, s ha

minden rendben van, jöjjenek utánunk.Szeptember közepe és vége azzal telt el, hogy végigvándoroltunk Nepál

hegyein és völgyein. A monszun későn jött meg abban az évben, így tovább istartott, s az idő járás többnyire borzalmas volt. Soha annyi esőt meg sarat nemláttam, mint akkor. Sokan megbetegedtek, köztük dr. Chevalley is. Mire SzoloKhumbuhoz közeledtünk, a dolgok igazán rosszul álltak. Mert most már na-gyobb magaslatokra kellett felmenni; nemcsak áztunk, hanem fáztunk is, mertkutya hideg lett; különösen a nepáli teherhordók szenvedtek sokat, mert nekik

nem volt expedíciós öltözékük. A tizennegyedik napon átkeltünk egy majd-nem tizenháromezer láb magasan fekvő hágón, a Samung-Namrepki-Lán,amelyet régente így hívtak: „az a hágó, ahol az ember kalapja az eget érinti”.Itt az idő éppen olyan pocsék volt, mint egy igazi hegyen, ha vihar tombol.Több nepáli összerogyott, ketten közülük késő bb meg is haltak – hát elég gyá-szos kezdet volt ez az expedíció számára.

Emiatt sok teherhordó faképnél hagyott bennünket. De mi serpa kisegí-tőket szereztünk Khumbuból. Mire a hónap végén elértük Namcse Bazárt, amonszun elmúlt, és az ég der űsen kéklett. Szülőföldünkön megint nagy volt azöröm, hogy rokonok és barátok viszontláthatták egymást. Meglátogattamanyámat és nővéreimet. Tánccal, lakomával és csanggal ünnepeltünk, aztán anepáliak helyébe serpákat szegődtettünk, és tovább mentünk a hegy felé. Azthiszem, még sohasem láttam az Everest csúcsát olyan tisztán, mint azokban anapokban. Fekete sziklatestér ől a szél majdnem teljesen lesöpörte a havat, éscsúcsnyúlványa úgy fehérlett az ég kék háttere előtt, mint valami sisaktoll.

Az alsó tábort ismét a Khumbu-gleccser elejéhez közei állítottuk fel, smegkezdtük a jégfalon való áthatolást. Nyár óta sokat változott a jégfal, úgy-

hogy új utat kellett keresnünk. De már volt tapasztalatunk, s így nem mentolyan nehezen a dolog, mint először. A hasadékokra is felkészültünk előre.

Namcse Bazárból gerendákat hoztunk magunkkal, melyeket aztán pallónakhasználtunk a jégben keletkezett nagy repedések fölött. Ami pedig azt a nagyhasadékot illeti, amellyel tavasszal annyi bajunk volt, most egy hosszú falétrán

játszi könnyedséggel átkeltünk rajta. A régi kötélhidat még ott találtuk, aholannak idején kifeszítettük, de a nyári havazások következtében több lábbalmélyebben volt most a szakadékban.

Időközben Dyhrenfurth és Ang Dava is csatlakozott hozzánk, úgyhogymost már teljes volt a létszám. De csak papíron, mert hol ez, hol az betegedett



meg. Az előző expedíción valahogy kevesebb volt a beteg. Egy ideig a serpaAng Norbu nagyon rosszul volt; valamiféle fertőzést kapott, s hatalmas daga-nat nőtt a nyakán. Dr. Chevalley tömködte beléje a penicillint, de ez úgy lát-szik nem sokat használt, s a doktor elhatározta, hogy meg fogja operálni.

Az egyes számú tábor étkező sátra kórházzá alakult át, s Reiss, Spöhel

meg én fogtuk le Ang Norbut, miközben a doktor belevágott a nyakába. Nemmondhatom, hogy nagyon élveztem a dolgot: szinte hihetetlen, mennyi vérmeg genny tud lenni egyetlen emberben. De hát az a f ő, hogy az operáció si-került, s Ang Norbu pár nap múlva egészen rendbejött.

A jégfalon át kijutottunk a Nyugati Cwm-be, a Hallgatás Völgyébe.Most azonban nem találtuk nagyon csendesnek, mert éjjel-nappal zúgott bennea szél. Néha mi magunk nem is voltunk benne a szélben, csak hallottuk, amintfölöttünk bömbölt a csúcsokon. De aztán lejött onnan a magasból. Úgy vágott-

marcangolt bennünket, mintha nem is mozgó levegő, hanem az istenektől sza- badjára engedett rettentő fenevad volna. Amíg el nem ült, sem járni, sem dol-gozni nem bírtunk, s még örültünk, hogy nem csap agyon bennünket. Persze,időközben egyre magasabbra hágtunk. Egyre jobban benne jártunk a késő őszben. Felszerelésünk kitűnő volt, különösen a lábbelik – majdnem térdigér ő, rénszarvasbőrből varrott csizmák – váltak be, úgyhogy senki sem szenve-dett fagyási sebeket. Mindazonáltal már kezdtünk töprengeni: ha már a völgy-katlanban ilyen er ős a szél és ekkora a hideg, vajon feljebb egyáltalán ki fog-

juk-e bírni?De azért október végén már az ötös számú táborhelyen voltunk, közel a

Lhotsze lábához, készen arra, hogy megkezdjük a Déli Nyereg ostromát. Nagyjából a tavasszal megtett útvonalat akartuk követni – a jéglejtőkön ésfolyosókon fel a Genfi Sarkantyúra –, és csapatokra oszolva hozzáfogtunk alépcsőfok-vágáshoz meg a kötél-kifeszítéshez. Alig láttunk azonban munká-hoz, amikor október 31-én baleset történt. Dr. Chevalley és Spöhel többserpával egy meredek lejtőn tartózkodtak, nem messze az ötös számú tábortól;négy csoportra oszlottak, mindegyikben három-három ember, kötéllel egy-

máshoz er ősítve. Hirtelen morajlás támadt. Felnéznek, hát egy levált jégtömeggördült lefelé, éppen feléjük. Nem volt nagy görgeteg, csak néhány darabbólállt, amelyek valamivel feljebb leszakadtak a lejtőről. Az ilyesmi rendszerintnem jelent komoly veszedelmet. A tizenkét ember közül tizenegynek nem isesett semmi baja. Lehasaltak a lejtőre, fejüket jól a válluk közé húzták, úgy-hogy legfeljebb pár jégdarab bukfencezett végig rajtuk. A serpa MingmaDordzse azonban, aki Adzsibával és Topgaj nevű fiatal unokaöcsémmel voltközös kötélen, valószínűleg rosszkor pillantott fel, mert a jéggörgeteg éppen

az arcának vágódott. A következő pillanatban ernyedten lógott a kötélen, úgy-hogy a másik kettőnek kellett őt tartania Halkan nyöszörgött, és arcát elöntötte



a vér.A meredek jéglejtőn lehetetlen volt gyorsan mozogni, és eltartott egy

ideig, mire a többi kötélen levők olyan helyzetbe manőverezték magukat,hogy segíthettek Mingma Dordzsén. Végül dr. Chevalley és Spöhel a ser-

páikkal lassan lefelé vitték őt az ötös számú tábor felé. És ekkor újabb baleset

történt. Ezúttal a negyedik kötélnél, ahol szintén három serpa volt: Aila, Norbu és Mingma Hrita. Egyikük – talán az előző baleset miatti izgatottságá- ban – elvétette a lépést, és megcsúszott. A következő pillanatban mind a hár-man egymás hegyén-hátán kalimpáltak lefelé a lejtőn, s körülbelül kétszázyardnyi zuhanás után elterültek egy vízszintes terepszakaszon.

Megint csak jó idő be tellett, mire segítséget kaphattak. Akik MingmaDordzsét vitték lassan lefelé, még nem értek el a táborig, azokat meg kellettvárni. Végre aztán mindenki ott volt a három szerencsétlenül járt serpánál. Dr.

Chevalley elsősegélyt nyújtott nekik, majd a négyes számú táborból felhozottfelfújható gumimatracokra fektették őket. Mingma Hritának az egyik kulcs-csontja tört el. Aila és Norbu csak zúzódásokat szenvedett, bár azok is elégcsúnyák voltak. Az expedíció aligha vehette már hasznukat, de remélni lehe-tett, hogy mind a hárman hamarosan meggyógyulnak. Mingma Dordzse azon-

ban menthetetlen volt, mert amint kiderült, nemcsak az arcát ütötte meg a zu-hanó jéggörgeteg. Egy hegyes szilánk befúródott a nyaka és a kulcscsontjaközött a tüdejébe. Dr. Chevalley mindent elkövetett, hogy megmentse, de hiá-

ba: Mingma Dordzse pár órával késő bb kiszenvedett.A társaság nagy részével együtt én a négyes számú táborhelyen voltam,

amikor ezek a balesetek történtek. Mihelyt értesültünk a szomorú újságról,azonnal felmentünk. Természetesen a serpák valamennyien fel voltak zaklat-va, de a svájciak talán még náluk is idegesebbek voltak, mert nagyon komo-lyan vették a teherhordóikkal szemben vállalt kötelességeiket, s mélységesfelelősségérzet töltötte el őket. Engem megkértek, hogy beszéljek az emberek-kel, s ha a többség nem akarna tovább menni, ők belenyugszanak. Mi serpákkéső éjszakáig vitattuk a helyzetet. Annyi bizonyos, hogy senki sem érezte

magát jókedvűnek. Akadtak, akik nagyon sötéten látták a jövőt. Végül azonban mégis valamennyien úgy döntöttek, hogy nem hagyják cserben aszahibokat. Hajlandók tovább menni, ameddig tudnak. Másnap aztán a háromsebesültet levitték az alsó táborba, Mingma Dordzsét pedig eltemettük a mo-rénában, a völgykatlan szélén, a négyes és az ötös számú táborhely között.Magas síremléket hordtunk össze kövekből, a sír lábánál pedig fakeresztethelyeztünk el, amelybe bevéstük a nevét és halálának idő pontját. Aztán vég-

búcsút vettünk barátunktól – ő volt az Everest első halottja 1934 óta, amikor

Maurice Wilson. a magányos hegymászó vesztette ott életét.Most először is új útvonalat kellett találnunk a Déli Nyereghez. Már ta-



vasszal is sok bajunk volt a Genfi Sarkantyú alatti folyosóba hulló jégtömegekmiatt. Most pedig halálos szerencsétlenség is történt. Nem szabad emberélete-ket kockára tenni, ha csak egy mód is van rá. Így aztán hosszú napokat, sőtheteket töltöttünk azzal, hogy másként közelítsük meg célunkat – most márnem egyenes irányban akartunk eljutni a völgykatlantól a nyeregig, hanem

jobb felé, a Lhotsze nagy havas lejtőin, ahol a lavinaveszély kisebbnek lát-szott. Az előző expedíción azt az egyet jól megtanultuk, hogy a Cwm-től anyeregig egyetlen nap alatt nem lehet felkapaszkodni. Még a régi útvonalonmaradva is új táborhelyet kellett volna közbeiktatni félúton; az új útvonal pe-dig jelentősen hosszabb volt, így hát elhatároztuk, hogy két tábort állítunk fel.Megint megkezdődött a nagyhegy-mászás kemény, fáradságos munkája – a

járható útvonal felderítése, lépcsőfokok vájása, kötelek kifeszítése és rögzíté-se, súlyos málhák felcipelése. A hegynek ezen a szakaszán összesen majdnem

kétezer-ötszáz lábnyi kötelet rögzítettünk, és a két kis tábor (a hatos és a hetes)lassan már kezdett alakot ölteni a felettünk fehérlő falakon.Mentünk, mentünk. Egyre magasabbra kapaszkodtunk. Lambert meg én

persze megint együtt voltunk, s többnyire elöl jártunk felderítésen. Mindketten jó kondícióban voltunk – „Ça va bien! Ça va bien!” – és sokszor vettükigénybe oxigéntartályainkat, mert ezek sokkal jobbak voltak, mint a tavasszalhasznált készülékek. De hát ekkora magasságban csak rövid ideig lehet dol-gozni, sőt egyáltalán tartózkodni. Meg aztán az a rettenetes, hideg, metsző szél! Most már napról napra fagyosabb lett az idő. Nem voltak sem felhők,sem hóviharok, mint a monszun beállta előtt. Az ég tiszta kékje valósággalszikrázott. De oly nagy volt a hideg, hogy még a legmelegebb ruházaton isáthatolt, s valósággal marta húsunkat-csontunkat. És ami a legrosszabb: az ősz

beálltával egyre rövidültek a nappalok. A nap már délután két óra előtt eltűnt a Nuptsze oromvonulata mögött, s attól fogva másnap reggelig egyetlen pilla-natra sem szabadultunk meg a hideg dermesztő leheletétől.

Fel-alá vándoroltunk, hol felmentünk, hol leereszkedtünk. Egy éjszaka anégyes számú táborhelyen, a völgykatlanban, iszonyú szélvihar támadt, és

Adzsiba meg én alig-alig bírtuk megakadályozni, hogy a sátrunkat el ne vigye.Egyszer csak gyenge kiáltozást hallunk; nagy nehezen kimásztunk, és látjukám, hogy a szomszéd sátor – Norman Dyhrenfurth sátra - teljesen összed őlt.Akkor éppen Dyhrenfurth volt beteglistán; torokgyulladást kapott, heves lázgyötörte, és a betegség annyira legyöngítette, hogy egyedül nem bírt kikecme-regni a fejére dőlt sátor ponyvái alól. Adzsibával nagy küszködések árán végülújra felállítottuk a sátrat, de mondhatom, nemegyszer forogtunk abban a ve-szélyben, hogy sátrastul együtt felkap és végigrepít a völgykatlanon a rettentő

erejű szélvihar.Akkoriban már majdnem mindenki megsínylette a rossz idő járást –



nemcsak testileg, de lelkileg is. A serpák egy része kelletlenül végezte a dol-gát, és nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy fedezéket keressen a szél ésa hideg ellen. Sokszor csak hosszú vitatkozások és mérgelődések árán sikerültrávennem őket arra, hogy elvégezzék a munkájukat. Néhányan megbeteged-tek, mások betegséget színleltek. A gleccseri alsó tábor olyan volt már, mint

valami kórház. Egyszer olyan kevesen maradtunk a Lhotszén, hogy egészen lekellett mennem az alsó táborba emberekért. Odalent sokat beszéltek egy jeti-ről, akit állítólag az egyik teherhordó látott pár nappal azelőtt, közel ahhoz ahelyhez, ahol a tavaszi expedíció idején azokat a bizonyos nyomokat felfedez-tük. Az illető szerint a jeti négy-öt láb magas, bozontos, barna szőrű lény, s akét hátsó lábán járt; koponyája hegyes, pofacsontjai szélesek; hatalmas állkap-csait fenyegetően szétnyitotta, egészen közelr ől rámeredt az emberre, minthameg akarná támadni. De nem támadott, hanem sziszegő hangot hallatva meg-

fordult és elcsörtetett. Többé nem látták. Magam is beszéltem ezzel az ember-rel, kikérdeztem, s nem találtam okát, hogy kételkedjem történetének igazá- ban. Amit elmondott, csak meger ősítette azt a véleményt, hogy a jeti valaminagy hegyi majom lehet.

De hát volt nekem éppen elég bajom, nemigen értem rá a jetik kérdésétfeszegetni.

– Gyerünk, gyerünk! Indulás! – nógattam az alsó táborban őgyelgő embereket. Végre sikerült összeszednem néhányat, s a jégfalon meg a völgykat-lanon át visszavezettem őket a Lhotsze lejtő jéhez, hogy folytassák a munkát.

Körülbelül egy hét alatt minden készen volt. Mármint a lépcsőfokokmeg a kötelek, a felső táborok és a felszerelés. De ha fel akartunk jutni a Déli

Nyeregig – és még magasabbra –, akkor sietnünk kellett, mert már novemberközepe is elmúlt, közeledett a tél. Az első kísérletre kijelölt csoport tíz ember-

ből állott. Lambert (ő volt a vezető), Reiss, én, továbbá a hét legjobb er ő benlevő serpa: Ang Tempa, Pemba Sundar, Ang Nyima, Ang Namgyal, Goundin,Pemba, Topgaj – ez összesen tíz. Legtöbbjük fiatal és tapasztalatlan volt, de

jobban bírták a szelet meg a hideget, mint sok tapasztalt öreg róka. És büszke

vagyok rá, hogy Topgaj, az én tizenhét éves unokaöcsém volt köztük a legfia-talabb.

A völgykatlanból felmásztunk a hatos számú táborig. Onnan a hetesig.S onnan november 19-én elindultunk a nyereg felé. A terep nem volt túlságo-san meredek, mert már magasan jártunk a Lhotszén; voltaképpen átlós irány-

ban kellett most már átvágni a Genfi Sarkantyú tetejéhez és a mögötte levő nyereghez. De csak lassan haladtunk, mert új nyomokat tapostunk, s a teher-hordóknak gyakran várakozniuk kellett, mialatt Lambert, Reiss meg én el őre

mentünk, hogy lépcsőfokokat vágjunk és köteleket feszítsünk ki. Reggel ki-lenc óra tájban indultunk el. Délután fél ötre elértük a sarkantyú tetejét, s nem



sokkal utána magát a nyerget is – abban az évben immár másodszor. Kezdettsötétedni, és a hideg meg a szél erejét le sem tudom írni szavakkal. Hosszúóráknak tűnt, mialatt tántorogva-er őlködve próbáltuk felállítani táborunkat atavaszi tábor még látható maradványai mellett; s amikor végre két sátor márállott, a hét serpa bemászott, s nem volt hajlandó elő bújni. Semmi értelme sem

lett volna, ha odaállok velük vitatkozni. Lambert-nek, Reissnek és nekem oxi-géntartályunk volt, de nekik nem. Nem csoda, hogy nem bírták tovább. Így hátmi hárman folytattuk a táborverést, s végül sikerült felállítanunk a három má-sik sátrat. Most aztán rajtunk volt a sor, hogy fedél alá bújjunk, s megpihen-

jünk. Majdnem minden élelmiszerünk k ővé fagyott, de sikerült némi csokolá-dét felmelegítenem, azt ettük. Aztán a Föld legmagasabb csúcsára is leszállt azéjszaka.

A völgykatlan fölötti táborhelyeken kettős falú sátrakat állítottunk min-

dig, vagyis egyik sátort befedtük egy másik sátorral. De itt fent még ez semsokat segített. A száraz, jeges szélben egymáshoz dörzsölődő sátorlapokbólelektromos szikrák ugráltak elő, betöltötték a parányi alvóhelyet, s ott pattog-tak a fejünk körül. Lambert apró hőmér ő je mindig harminc fokot mutatott.Lambert késő bbi becslése szerint a szél óránkénti sebessége hatvan mérföldkörül járt – nemcsak a széllökéseké, hanem állandóan. Ilyen körülményekközött még neki sem igen volt kedve a „Ça va bien”-ezésre. Végre megjött areggel, s bár a szél csak nem akart alábbhagyni, felkészültünk az indulásra.Mennünk kellett, különben megfagytunk volna. Reggelire kevés teát sikerültfőzni; ez volt minden. Azután elindultunk. A serpák lefelé kívánkoztak, nemfölfelé – ezt nem is lehetett rossznéven venni tőlük. Egyikük azonban –Goundin – valóban beteg volt. A többiek végül rászánták magukat, hogy to-vább jöjjenek. A Lhotszén levő két külön táborhelyet is beleszámítva, a nye-regtábor a nyolcas számot viselte. Innen a serpák hátukon vitték a felszerelésta kilences számú kis tábor felé, amelyet az oromvonulaton akartunk majd fel-állítani.

De oly nehezen cihelődtek fel a serpák, hogy már fél tizenkettőre járt az

idő, amikor végre elindulhattunk. Majdnem egy teljes órába telt, mire átkel-tünk a nyergen, és rátérhettünk arra a havas lejtőre, mely felvezetett a gerincre.Az egyik jégfalhoz lapítva egy sas maradványait fedeztük fel, s bár jómagunkigazán nem repültünk, nagyon vigyáznunk kellett, hogy oda ne lapítson a szél

bennünket is. Lambert, Reiss és én oxigént használtunk, s valamivel a többiekelőtt jártunk. Amikor hat hónappal azelőtt a Medvével erre jártunk, nem sok

bajunk volt ezzel a terepszakasszal, pedig akkor az oxigénkészülékek semműködtek jól. Most viszont jók voltak ugyan az oxigénkészülékek, de ez nem

sokat segített. Túlságosan er ős volt a szél. Túlságosan er ős volt a hideg.Ujjaink a három pár kesztyű alatt is érzéketlenné gémberedtek. Ajkunk,



majd orrunk, aztán az egész arcunk is kékülni kezdett. A mögöttünk botorkálóserpák jóformán semmit sem haladtak előre. Itt csak egyetlen értelmes – éslehetséges – dolgot lehetett csinálni: visszafordulni. Tisztában voltunk ezzel.De Lambert meg az én számomra borzalmas volt a visszavonulást elhatározni.Mert hát ez volt a második kísérletünk; életünk legnagyobb reménye, hogy

együtt megmászhatjuk az Everestet; s ha most visszafordulunk, ki tudja, lesz-emég valaha ilyen esélyünk? Ha egyedül rajtunk állna, megpróbálhatnánk atovábbjutást. Nem azt akarom mondani, hogy okvetlenül meg is próbáltukvolna, vagy hogy képesek lettünk volna rá. Csak azt, hogy megpróbálhattukvolna, mert nagyon er ősen dolgozott bennünk a vágy. De hát ott tántorogtakmögöttünk a serpák. Ott volt mellettünk Reiss, aki mérgesen rázta a fejét.Megálltunk, s percekig meg sem mozdultunk, csak görnyedten összehúztukmagunkat a vad szélben, mint az állatok. Ha nem lett volna oly nagy a hideg,

hogy a könnycsepp már a szemben megfagyott volna – gondolom, talán elsír-tam volna magam. Nem néztem Lambert-ra, s ő sem nézett rám. Némán meg-fordultunk, és elindultunk visszafelé.

Késő bb a svájciak azzal a kifejezéssel jellemezték a velünk történteket,hogy „kipurgálódtunk” a hegységből. S ha már egyszer „kipurgálódtunk” –vagyis visszafordultunk –, soha többé nem lesz reményünk arra, hogy újraodajuthassunk. Ugyanazon a ponton, ahol a küzdelmet feladtuk – mintegy ezerlábbal a nyereg fölött – ledobáltuk a magunkkal hozott felszerelés legnagyobbrészét. A nyereg-táborhelyen csak annyi időre álltunk meg, hogy felszedjükGoundint (aki k ővé fagyott volna, ha még tovább ott kell maradnia), s otthagytunk további háromszáz font súlyú felszerelést, amelyet oly nagy kínnalcipeltünk fel az előző napon. Most már csak egy volt a fontos, az, hogy kike-rüljünk ebből a pokolból, mely oly közel van az éghez. Versenyt futottunk ahideggel, a széllel – és a halállal.

Az éjszakát, teljesen kimerülten, a hetes számú táborban töltöttük, aholdr. Chevalley várt bennünket. Másnap lementünk az ötösbe, a völgykatlanba.Senki sem hozta szóba, hogy még egy kísérletet kellene tenni. Azt hiszem,

egyikünknek sem volt már annyi ereje, hogy akár tíz lábnyival följebb mász-szon. Csak egy gondolat foglalkoztatta elménket: lemenni, lemenni, túljutni ahidegből valahová, ahol lélegzeni, enni és aludni lehet, ahol az ember megme-lengetheti kezét, lábát, csontjait. Végigmentünk a völgykatlan mentén, le a

jégfalon, majd a gleccseren, amely a felső szakaszok gyötrelmes megmászásaóta szinte olyan laposnak tűnt, mint India síkságai. Csodálatos módon senkisem szenvedett komolyabb fagysérüléseket, és senki egyetlen láb- vagy kézuj-

ját sem vesztette el. Vagy talán nem is csoda volt ez, hanem inkább ruháza-

tunk és felszerelésünk kiváló minőségének köszönhettük. Tény az, hogy va-lamennyien épségben visszatértünk – a szegény Mingma Dordzsét kivéve.



Igaz, le voltunk győzve. De éltünk. Namcse Bazárban viszontláttam anyámat és nővéreimet. Miután

Mingma Dordzse halálának híre eljutott a faluba, egyik nővérem aggódni kez-dett értem, s gyermekeivel együtt felkapaszkodott az egyes számú táborig,vagyis egészen a jégfal lábáig. Egy kosarat cipelt magával; különféle dolgok

voltak benne, amikr ől úgy gondolta, hogy szükségem lehet rájuk. Én akkornem találkoztam vele, mert fenn jártam a magaslatokon. De most, hogy vi-szontláttam, hálás szívvel köszöntem meg a jóságát.

– Jövőre megint látlak majd benneteket – mondtam a családnak, s igye-keztem jókedvűnek, bizakodónak látszani. De hogy mit hoz a következő esz-tendő, arról persze fogalmam sem volt.

December elején már hazafelé tartottunk a nepáli hegyvidéken át. A téliviharok havába burkolózott Everest elmaradt mögöttünk.

– Fáj a szívem – írta naplójába dr. Chevalley, amikor a mi második ku-darcunkra gondolt. Mi magunk is ugyanezt éreztük. De – gondolom – szomo-rúságunkhoz némi nyugodt büszkeség is elegyedett, mert tudtuk, hogy abban ahelyzetben, olyan körülmények között senki, de senki nem bírt volna többettenni annál, amit mi tettünk. Mentünk, mentünk hazafelé. Szakadt az es ő, vi-gasztalanul és szüntelen. Ráadásul kimarjult a bokám, s az út hátralevő részétmankó gyanánt használt síbotokra támaszkodva sántikáltam végig. Ez volt azelső balesetem az Everest-expedíción.

Naphosszat áztunk, még a bőrünk is lucskos lett. A bokám sajgott, séreztem, hogy láz tüzel bennem. Az Everestr ől szőtt álmom lidércnyomássáváltozott.



X V I

M O S T T A L Á N S I K E R Ü L

ATHMANDUBAN úgy fogadtak bennünket, mintha teljes győze-lemmel tértünk volna vissza. Maga a király adta át nekem a NepálPratap Bardhak medáliát, ami nagy megtiszteltetés volt. De hát én

olyan beteg voltam már akkor, hogy alig tudtam, mi történik körülöttem. Ré-szint a malária miatt, mert magas lázam volt; de talán még inkább azért, mertkét nagy expedíció egy év alatt – ez túlságosan is meger őltette a szervezete-met. A svájciak, mint mindig, csodálatosan kedvesek és figyelmesek voltakhozzám. Kathmanduból repülőgépen az észak-indiai Patnába vittek, s ott tíznapot töltöttem betegen az amerikai katolikus misszió Szent Család Kórházá-

ban.A svájciak búcsút vettek tőlem, s hazautaztak Európába. A serpák vo-

natra ültek, s visszatértek Darjeelingbe. Egyedül maradtam a kórházban. Alázam néha olyan magasra szökött, hogy az Everesten képzeltem magam,

küszködve széllel és hideggel. A lázroham elmúltával pedig órák hosszatmozdulatlanul feküdtem az ágyban, s még ahhoz is gyönge voltam, hogy ki-nyissam a szemem vagy fölemeljem a kezem … Igen – gondoltam –, nagyonis sok volt ez nekem. Két expedíció. A szél meg a hideg. És f őleg két feladatotellátni egyszerre – szirdarnak is lenni, hegymászónak is lenni. Túlságosan sokvolt ez, munkában és felelősségben egyaránt… Csak feküdtem, feküdtem er-nyedten, s testemben-lelkemben nem éreztem mást, csak gyöngeséget. Aztánmegint visszatért a láz.

Amikor elhagytam a kórházat, tizenhat fonttal nyomtam kevesebbet,mint azelőtt. Odahaza, Darjeelingben a feleségem és a család meg volt döb- benve.

– Pihenned kell – mondta Ang Lahmu. – Ebben az évben pihenned kell,hogy visszanyerd az egészségedet.

Azt hiszem, csak bólintottam rá, mert még beszélni sem volt er őm.De most már 1953-at írtunk. A két svájci expedíció története csakhamar

bejárta a világot, s én sok országból kaptam leveleket; mindben arra kértek,

hogy a következő tavaszon vegyek részt ilyen meg olyan expedíciókban. Mégamikor a patnai kórházban feküdtem, oda is jött egy levél Charles Wylie őr-

K



nagytól; meghívott, menjek vissza az Everestre egy új brit expedícióval,amelynek ő lesz a szállítmányozó tisztje. Most meg, mikor már Darjeelingbenvoltam, Mrs. Henderson a Himalayan Club nevében nógatott, hogy fogadjamel a meghívást.

–- Oly sokszor volt már angolokkal – mondta nekem –, s ők annyira

szeretnék, ha velük menne.De Ang Lahmu ellenezte a dolgot, én meg annyira kimerült és gyenge

voltam, hogy nem tudtam gyorsan dönteni. Mrs. Henderson türelmes és meg-értő volt, s egy hétig tejet meg Ovaltine-t küldött nekem, hogy hamarább er őrekapjak.

Pihentem. És gondolkodtam. A svájciakra gondoltam, a két nagy er őfe-szítésre, meg hogy milyen büszke és boldog voltam, hogy velük lehettem. Asok csilina-nga közül a svájciakat szerettem legjobban. Ha valaha visszatérné-

nek Szolo Khumbuba, azt hiszem, az út mentén felsorakoznának a serpák, scsanggal teli kupákkal fogadnák őket. Szívem legf ő bb vágya teljesülne, havelük mehetnék vissza az Everestre – ha megint az égbe nyúló magaslatokrakapaszkodhatnék az én Lambert barátommal. S talán – ki tudja – el is érnénk acélunkat. Így ábrándoztam. De a svájciak nem jöttek vissza. 1952 az ő évükvolt, 1953 a briteké lesz. S ha az angoloknak sem sikerülne, a nepáli kormány1954-re a franciáknak ígérte meg az expedíció jogát. Így hát a svájciak mégabban az esetben is csak három év múlva próbálkozhatnak újra, ha addig senkisem éri el a csúcsot.

Amellett jó esély volt arra, hogy ezúttal valaki elérheti a csúcsot. Előző tavasszal Lambert meg én nagyon közel jutottunk hozzá. Jobb oxigénkészülé-kekkel vagy jobb idő esetén el is értük volna. A britek pedig most az elképzel-hető leger ősebb expedícióval jönnek. 1952-ben, mialatt mi az Everesten jár-tunk, néhányuk Shipton vezetésével – pár újzélandi hegymászó is volt köztük

– megmásztak az Everest közelében levő Cso Ojut, hogy gyakorlatot szerez-zenek és kipróbálják az új felszerelést. Az is bizonyos – gondoltam –, hogy asvájciak már felderítették a sikerrel kecsegtető útvonalat, s az angolok ennek

nagy hasznát fogják látni. S ami a legfontosabb: roppant er őfeszítéssel gyür-kőznek most majd neki, mert az Everestet az angolok mindig is a saját he-gyüknek tekintették, és most félnek, hogy mások halásszák el előlük a dicső-séget. Hiszen előttük ott jártak a svájciak, aztán majd a franciákra kerül sor,utánuk megint a svájciak következnek. 1952 késő őszén Tibetből a Nangpa Lahágón át utasok érkeztek Szolo Khumbuba, s azok mesélték, hogy az északioldalon, Rongbukból egy orosz expedíció indult el körülbelül akkor, amikormi a hegyen jártunk. Igen valószínűnek látszott, hogy az oroszok hamarosan

újabb kísérletet tesznek. Egy szó mint száz, egyre szorosabbá vált a kör a leg-magasabb hegy csúcsa körül, s majdnem biztosra lehetett venni, hogy ha az



angolok nem hódítják meg most, úgy elveszítik örökre.Hát én?Az új expedíció sok tagját nem ismertem. Eleinte Eric Shipton volt a

vezető je, késő bb John Hunt ezredes, aki sokat időzött Indiában, és sok hegyetmegmászott már; őt azonban nem ismertem személyesen. Az expedícióban a

legjobb angol hegymászók vesznek részt – mondták nekem –, meg két újzé-landi is jön velük (ezek új csilina-ngák lesznek a számomra!); egyikük, Ed-mund Hillary részt vett 1951-ben az Everest-felderítésen, és az 1952-es CsoOju-i expedíciónak is tagja volt. Eszembe jutott, hogy 1951-ben mennyi kel-lemetlenség volt a nepáli teherhordók baksisa és bére körül, s ezt meg is emlí-tettem Mrs. Hendersonnak.

– Ezért is nagyon fontos, hogy velük menjen – felelte Mrs. Henderson. – Senki sem tud úgy bánni az emberekkel, mint maga, s ha velük van, nem

lesz velük semmi baj. – Hát majd hamarosan választ adok – mondtam neki De még mindiggondolkoztam, menjek-e vagy sem Ebben az én történetemben eddig mindigőszinte voltam, s az leszek továbbra is. Ezért megmondom, hogy inkább asvájciakkal szerettem volna visszamenni az Everestre. Egyesek csűrés-csavarásával szemben azonban azt is kijelentem: ez nem jelentette azt, minthaén nem kedvelném az angolokat. Többet másztam együtt angolokkal, mintmásokkal, és jól éreztem magam velük. És akadtak köztük olyanok – mint

például Gibson, Osmaston őrnagy, White őrnagy, Tilman, Smythe, Marshhadnagy –, akiket legjobb barátaim közé soroltam. Mindazonáltal tény és való,hogy az angolok általában tartózkodóbbak és merevebbek, mint azoknak azországoknak a fiai, akiket ismertem; és kiváltképpen ilyenek a nem saját fajtá-

jukhoz tartozókkal szemben. Talán azért, mert oly hosszú ideig ők uralkodtaka Keleten, de meglehet, hogy már természetüknél fogva ilyenek. Mindenesetremi serpák ezt gyakran megfigyelhettük, különösen a legutóbbi évek során,amikor más nemzetiségű hegymászókat is megismertünk. A svájciak meg afranciák velük egyenlő bajtársuknak tekintettek engem; angoloknál az ilyesmi

egyszer űen elképzelhetetlen. Nem mondom, nyájasak ők is, derék emberek,méltányosak és igazságosak. De azért mindig van bizonyos határvonal köztükés a rajtuk kívülálló között, a száhib és az alkalmazott között. És az olyan ke-letieknek, amilyenek mi serpák is vagyunk, akik „határvonalak nélkül” szem-léljük a világot – érthetetlen dolog ez.

Igen, így van – gondoltam. De hát annyira fontos ez? Jól megvoltál azangolokkal azelőtt, jól megleszel ezután is. Meg aztán nem holmi fogadóes-télyre vagy teapartira mégy, hanem vissza az Everestre … Az Everest – a te

életed, a te álmod… A franciákra vagy a svájciakra akarsz várni? És mit fogszérezni akkor, ha az angolok másszák meg a csúcsot, s te nem vagy ott velük?



Számodra is csak egy a jelszó: vagy most, vagy soha. Ez az utolsó alkalom.Gondolkodtam, töprengtem. Egyszer így döntöttem, másszor úgy. Ides-

tova harminckilenc esztendős vagyok, gondoltam. Közeledem a „kritikusévek” végéhez. Meddig tudok még magas hegyeket mászni? Talán már mostis alkalmatlan vagyok, mert legyöngített a sok strapa, a betegség? Hányszor is

jártam már az Everesten? Hatszor, ha a Denmannel tett kirándulást is bele-számolom. Ez lenne a hetedik. A hetest szerencsés számnak tartják a serpák is,a csilina-ngák is. A kockajátékban a hetes nagyon jó szám. Ha heten fognakvalamilyen vállalkozásba, ez jó elő jel, és egy családban hét gyermek a legjobbszám. Anyámnak hét fia volt. És ez lenne az én hetedik kirándulásom az Eve-restre …

De az egészségi állapotom aggasztott. Már nem voltam beteg, de méggyöngének éreztem magam, a testsúlyomat sem nyertem vissza. Nem fog-e

teljesen tönkretenni egy újabb nagy expedíció – immáron a harmadik aligtöbb, mint egy év alatt? Az angolok szintén azt akarták, amit a svájciak, hogytudniillik szirdar is legyek meg hegymászó is. Márpedig a kettő túlságosan soknekem egyszerre. Hogy legyen, mint legyen hát? Annyira emésztett a töpren-gés, hogy alig bírtam aludni éjszaka. Éreztem, ha ez így megy tovább, belebe-tegszem. Így hát egy szép napon elhagytam Toong Szoong Busztit, felkeres-tem Mrs. Hendersont, s csak ennyit mondtam neki:

– Rendben van, megyek.Amit nem tudtam megmondani neki – és amit most sem igen tudok sza-

vakba önteni – az az volt, hogy megyek, mert mennem kell. No, jól van, Mrs. Hendersonnak megmondtam. De hátra volt még a fe-

leségem. – Nagyon gyönge vagy még – pörölt velem. – Megint megbetegszel ott,

vagy megcsúszol egy jégfalon, és nyakadat szeged. – Nem, majd vigyázok magamra – feleltem. – Máskor is vigyáztam,

most is vigyázni fogok. – Nagyon sok kockázatot vállalsz.

– Azért fizetnek, hogy másszak. Nem játék az. Azt kell tennem, amiértmegfizetnek.

– Vakmer ősködsz – mondta Ang Lahmu. – Nem tör ődsz sem velem,sem a gyerekekkel, meg azzal, hogy mi lesz velünk, ha te meghalsz.

– Már hogyne tör ődnék, asszony. De ez az én munkám. Ez az én életem. Nem tudod ezt megérteni? Te vezeted a háztartást, és én nem szólok bele. Ha pedig az Everestr ől van szó, senki sem szólhat bele az én dolgomba.

– Őrült vagy. Elpusztulsz azon a hegyen.

– Rendben van, akkor elpusztulok – most már mérges lettem. – Ha mármeg kell halnom, inkább az Everesten haljak meg, mint a te kunyhódban!



Gondolom, minden házaspárral megesik, hogy férj és feleség így nyel-velnek egymással. Felmérgesedtünk, lecsillapodtunk, aztán újra kezdtük aveszekedést. Végül Ang Lahmu látta, hogy hajthatatlan vagyok, s így szólt:

– Jól van. Győztél.Ez hát rendben lett volna. De annál többet beszéltünk pénzr ől meg arról,

hogy lesz, mint lesz a családdal, ha esetleg mégsem térnék vissza. A régi bé-rekhez képest nekem már igazán szép fizetést kínáltak. Az alapfizetésem 300rúpia lesz havonta; a hegymászó serpáknak általában 100-tól 125-ig terjedt ahavi bérük. Ha pedig halálos baleset érne, családom 2000 rúpiát kap: kétszerannyit, mint amennyire a svájciak kötelezték magukat, és négyszer annyitannál, ami azelőtt volt szokásban. Igen ám, de időközben nagy változásokmentek végbe a világban, a megélhetés jóval drágább lett, úgyhogy még ez azösszeg sem nyújtott igazi biztonságot. Sokat beszéltem minderr ől

Rabindranath Mitrával, egy fiatal művelt bengálival. akinek nyomdája voltDarjeelingben, s aki két év óta nemcsak jó barátom, de tanácsadóm is volt. Ő aztán megnyugtatott: ha valami baj történne velem, neki lesz rá gondja, hogysegélyalapot hozzon össze családom támogatására.

Közben mindent elkövettem, hogy er őre kapjak, s megint a régi legyek.Azt tettem, amit nagy expedíciók előtt szoktam hosszú éveken át: korán kel-tem, kövekkel megrakott hátizsákot csatoltam a vállamra, aztán hosszú túráraindultam a város környéki hegyekbe. Nem dohányoztam, nem ittam szeszesitalt, és nem vettem részt vidám társas összejöveteleken, pedig az effélét min-dig kedveltem. És egész idő alatt gondolkodtam, tervezgettem, reményeketszövögettem – hogy is lesz majd ezen az én hetedik Everest-túrámon. „Itt azalkalom, ragadd meg – morfondíroztam. – Meg kell tenned, ha belepusztulszis …” Meg ilyeneket mondogattam magamnak: „Jó, jó, ez mind nagyon szép,de egymagad nem fogsz boldogulni. Kell még valaki, aki veled menjen. Egynagy hegyen az ember nem hagyja ott a társait, hogy egyedül kapaszkodjék fela csúcsra. De tegyük fel, hogy megteszi, és vissza is tud jönni – senki semhiszi el neki, hogy elérte a csúcsot… Ezúttal nem lesz ott Lambert. Ki lesz ott?

Valaki, akárki, s együtt fogunk felmenni a csúcsra. Fel fogunk jutni. Fel kell jutnunk. Ha belepusztulok is, de fenn akarok lenni…”

Mrs. Hendersonnal összeszedtük a húsz serpából álló csapatot, az ango-lok ugyanis ennyit kívántak. Er ős csapat volt, jórészt az Everest-expedíciókveteránjaiból állt, akik részt vettek a svájciak expedícióiban vagy az 1951-esfelderítésben. Testi-lelki jó barátom, Dava Thondup volt köztük a legidősebb.Már negyvenes éveinek vége felé járt, és egy-két pohár italnak sem volt azellensége, mégis még mindig a legkiválóbb hegymászók közé tartozott.15

15 Amikor Darjeelinget elhagytuk, betegsége miatt nem tarthatott velünk, de



A két legfiatalabb pedig rokonom volt – Topgaj, az unokaöcsém, akielőző évben megjárta a Déli Nyerget, és Gombu, Lahmu Kipa nővérem fia, akiszintén jó hegymászónak ígérkezett. Visszaemlékezve az 1951. évi zavarokrameg Mrs. Henderson szavaira, megmondtam az embereknek: nem akaroksemmiféle civakodást hallani pénzbeli dolgok miatt, és baksist se várjon senki;

ha valami panaszuk lenne, jöjjenek hozzám, s én majd minden tőlem telhetőtelkövetek az érdekükben. Így hát megint csak szirdar lettem, s nyakamba vet-tem ennek a hivatalnak gondjait. Nemsokára – gondoltam – még ezen kívülhegymászó is leszek, és a kettős munka alighanem ugyanúgy megvisel majd,mint a svájci expedíción. De hát nem volt más választásom. Különben is min-dent megtettem volna, csak hogy az Everestre mehessek – bármily munkátelvállaltam volna, a tányérmosogatástól a jeti-fogásig mindent az égvilágon.

Március 1-ére volt kitűzve a Darjeelingből való elindulás napja, s persze

minél jobban közeledett, annál lázasabban folyt a készülődés. Sok serpa ve-lünk jött Namcse Bazarig, sőt még az alsó táborhelyig is elkísértek bennünket.Mondják, hogy kivonulásunk után olyan volt Toong Szoong Buszti, akár egyelhagyott falu. Mivel előző évben a svájciak olyan közel jutottak az Everestcsúcsához, a szokottnál többet beszéltek az emberek a mi lehetőségeinkr ől, shát így nagy cécóval búcsúztattak bennünket. Amikor búcsúlátogatásokat tet-tem barátaimnál, vállamra kanyarították a ceremóniás nyaksálat, a khadát Mitra barátom (akit én Robi Babunak neveztem) egy indiai zászlócskát adottazzal, hogy vigyem magammal és .,tűzzem ki a kellő helyen”. Nima, a fiata-labbik kislányom egy piros-kék ceruzacsonkot ajándékozott nekem (az iskolá-

ban használta), és én megígértem neki, hogy ha isten is úgy akarja és minden jól megy, azt is „a kellő helyre” fogom tenni. Aztán ütött a búcsú órája. Na-gyon örültem, hogy a családomtól odahaza vettem búcsút, nem pedig nyilvá-nos helyen, mert ilyen alkalmakkor nem szeretem az érzelmi kitöréseket.

Ismét megtettük a már szinte megszokottá vált utat – először le a síksá-gokra, aztán vonaton nyugatra Raxau-lig, onnan fel Nepálba. Gondolom,ugyancsak tarka tömeg lehettünk, mert öltözékünk és felszerelésünk a sokféle

előző expedíciótól maradt ránk. Amikor Kathmanduba érkeztünk, a britekközül néhányan már ott voltak, mások meg velünk egy idő ben értek oda. Huntezredesen, Wylie őrnagyon és Hillaryn kívül, akiket már említettem, még he-ten voltak hegymászók: Tom Bourdillon, dr. Charles Evans, Alfred Gregory,George Lowe (aki Új-Zélandról jött, mint Hillary), Wilfrid Noyce, GeorgeBánd és Michael Westmacott. Az expedíció tagja volt még dr. Michael Wardorvos, Griffith Pugh tudós, aki különféle vizsgálatokat akart végezni rajtunk,és Tom Stobart, aki filmet szándékozott készíteni az expedícióról. Végül még

késő bb az alsó táborhelyen csatlakozott hozzánk.



James Morrist is meg kell említenem, a Times tudósítóját. A lap némi pénzt isfektetett az expedícióba; maga Morris akkor még nem érkezett meg.

A britek meleg szívélyességgel fogadtak bennünket, de sajnálatos mó-don majdnem mindjárt kellemetlenségek adódtak elő. És itt újfent ki kell je-lentenem, hogy – mint már mondottam – az ilyen zavarok elmondásában min-

dig csak a színtiszta igazságra törekszem, és semmiképpen sincs szándékom- ban a panasz vagy a vádaskodás. Egy serpa mondás szerint egy nagy házbanidőnként mindig akad valami nemszeretem dolog, s ez a nagy expedíciókra isáll – nem vettem részt még olyanban, ahol kezdettől fogva végig minden si-mán ment volna. Ez az 1953-as expedíció is csak abban különbözött a többi-től, hogy utána oly sokat írtak róla. Mindenféle emberek a maguk szándékaiszerint csűrték-csavarták a tényeket, és az általuk leírt események gyakraner ősen elütöttek a valóságtól. Hunt ezredes (jelenleg Sir John dandártábornok)

az expedícióról írt saját könyvében jóformán ki sem tér ezekre a különfélezavarokra. Talán igaza is van, mert az ő beszámolója hivatalos jelentés, mintangol írta angoloknak, s a mi bajaink bizonyára eltörpültek az Everest megmá-szásának nagy ügye mellett. De hát mindenkinek a maga szempontjából kellelmondania a saját történetét, mint ahogyan az életét is ki-ki a maga módjánéli le. És az én történetem nem „hivatalos”. Én nem angol vagyok, hanemserpa. Azt kell elmondanom, amit én láttam és tapasztaltam, nem pedig valakimás, máskülönben a könyvemnek nem lesz sem becsülete, sem értéke.

Elég az hozzá, az első kellemetlenség még aznap támadt, amikor meg-érkeztünk Kathmanduba. A serpák éjjeli szállása miatt tört ki a kalamajka. Aserpákat egy istállóból átalakított garázsban helyezték el, az angol követségterületén (az expedíció angol tagjai a követség épületében szálltak meg). Aserpáknak ez a szállás egyáltalán nem tetszett, f őleg a tisztálkodási lehetősé-gek meg az illemhelyek hiánya miatt. Nem állíthatom, hogy hibáztattam őketelégedetlenségükért, hiszen népünk már rég túlhaladta a ,,kuli” életszínvona-lat. Jelentettem panaszaikat az angoloknak, magam pedig szállodába akartammenni, hogy ezzel is kifejezést adjak tiltakozásomnak. De már nagyon későre

járt az idő, meg aztán nekem a zavar elsimítása, nem pedig fokozása volt acélom. Így szóltam a serpákhoz:

– Csak egy éjszakáról van szó. Bírjátok ki valahogy. Némi morgolódás után belenyugodtak. Lefeküdtek aludni, én is velük,

bár nekem külön szobát ajánlottak fel. Másnap reggel aztán a legtöbben úgymutatták ki nemtetszésüket, hogy a garázs előtti utat használták latrinának. Akövetség személyzete megdühödött, és kemény hangú prédikációt tartott ne-kik; de nem hiszem, hogy a serpák nagyon odafigyeltek volna.

Akkoriban szereztem első tapasztalatomat a sajtóval kapcsolatban. Mintmár említettem, az expedíció költségeinek egy részét a The Times fedezte, s



ennek fejében az expedíció angol tagjai megígérték, hogy más újságoknaknem adnak tájékoztatásokat. Csakhogy a garázs-eset híre hamarosan elterjedt,s mivel engem semmiféle sajtómegegyezés nem kötött, megkörnyékeztekmindenféle újságírók. Megmondtam nekik, hogy a történteknek nem kell kü-lönösebb jelentőséget tulajdonítani. De hát amit az ember mond, az egy dolog,

ami pedig aztán megjelenik az újságban – nem a The Timesra gondolok –, azegészen más dolog lehet. Sajnos, a nyilatkozataimat egyesek elferdítették,hogy további kellemetlenségeket idézzenek elő. A sajtó is olyan, akár egyhegy – magasra tudja emelni az embert, és le is tudja ejteni a mélybe. Ezt aleckét keserves tapasztalatok árán tanultam meg az Everest-expedíciók során.

No de pár órával késő bb mögöttünk maradt a sajtó is, a garázs is. Te-herautón kivittek bennünket a Kathmandutól néhány mérföldnyire keletre levő Bhadgaonba, ahol az expedíció felszerelését gyű jtötték egybe. Megkezdődött

a szokásos lázas munka: elosztottam a terheket a nepáli teherhordók százaiközött, és minden néven nevezendő intézkedést megtettem, ami egy nagy ka-raván mozgatásához szükséges. Mielőtt azonban még elindultunk volna, újabb

baj ütötte fel a fejét. Akkor derült ki ugyanis, hogy a serpáknak csak SzoloKhumbuban akarják kiosztani az expedíciós ruhákat és egyéni felszereléseket(a hálózsákok kivételével). Ez pedig a serpáknak éppoly kevéssé tetszett, minta garázs-szállás.

– Mire való ez? – méltatlankodtak. – Más expedíciókon mindjárt az ele- jén megkaptuk a holminkat, és most is úgy akarjuk.

Hunt ezredesnek azonban az volt a véleménye, hogy késő bb kell kiadnia ruhákat, mert akkor a hegyen még jó állapotban lesznek. Megint csak énkerültem két malomk ő közé, miközben békét próbáltam teremteni.

– Miért csináltok bolhából elefántot? – mondtam a serpáknak. – Hamost kapnátok meg minden holmit, magatoknak kellene cipelni az egész cók-mókot. Így meg minden szépen fel van osztva a nepáli teherhordók között.

Végre útnak indulhattunk. A nagy expedíciók szokását követve két csa- patban mentünk. A két csapat egynapi menetidő távolságra haladt egymástól;

az elsőnek én voltam a szállítási felelőse, a másodiknak Wylie őrnagy. Wylieőrnagy remek ember volt, folyékonyan beszélte a nepáli nyelvet, és nagyon jól

bánt a helybeli teherhordókkal. Mindamellett sokat kellett vesződnünk mind akettőnknek, mert hol ezért, hol azért, de folyton panaszkodtak vagy morgolód-tak az emberek. Egy ideig f őleg a koszt miatt zsörtölődtek. Az angolok több-nyire a magukkal hozott konzervekből fogyasztottak, a serpák számára pedigútközben vásároltak élelmiszert. A serpák pedig úgy vélekedtek, hogy ők isugyanazt ehetnék, mint a szahibok. Némely dologban úgy éreztem, hogy iga-

zuk van, másokban nem adtam nekik igazat, és ezt meg is mondtam. Legin-kább olyankor voltam mérges, amikor az emberek nem öntötték szavakba



panaszukat, hanem csak dünnyögtek, morogtak. Én olyan természetű vagyok,hogy kimondom, ami a szívemen fekszik, és szeretem, ha mások is így tesz-nek.

– Hagyjátok már abba a vénasszonyos sopánkodást! Ne bosszankodja-tok minden csekélységen! – mondogattam nekik. – Inkább igyekezzetek. Nem

akármilyen hegyet kell megmásznunk.Mentünk, mentünk, föl-le, föl-le – dombokon, hegyeken, völgyeken és

folyókon át. S rengeteg bosszúságom ellenére a hegyek most is hatottak rámvarázserejükkel, mert napról napra jobban éreztem magam. Egy ideig attólféltem, hogy mindez csalóka ábránd, hogy betegségem nagyon is legyengített,s nem bírom majd a hegymászást. De most már tudtam, hogy hál’ istennekteljesen rendbejöttem. S miközben az Everestre meg az előttünk álló nagynapokra gondoltam, társaim panaszkodása csak afféle tyúkkotkodácsolásnak

tetszett.Ami engem illet, személyileg egészen jól megvoltam a britekkel. Igaz,itt hiányzott az a közvetlen, feszélyezetlen baráti légkör, amelyet a svájciakközött élvezhettem. Nem laktam egyikükkel sem közös sátorban, mint annakidején Lambert-rel, és nemigen folyt közöttünk tréfálkozás. De Hunt ezredesderék ember volt és kitűnő expedíció-vezető; Hillary, akivel akkor már sokidőt töltöttem együtt, nyugodt és barátságos természet; a többiek szintén barát-ságosan viselkedtek.

– Ami igaz, az igaz – mondám a zúgolódó serpáknak. – Ok nem olya-nok, mint a svájciak. De hát miért kellene, hogy ugyanolyanok legyenek? Másnép, másfajta emberek. Gondoljatok többet a hegyre, kevesebbet apró-csepr ő

panaszaitokra – és majd meglátjátok, minden jól fog menni.Március 25-én érkeztünk meg Namcse Bazárba, ahol ismét nagy ünnep-

léssel, énekkel, tánccal és csanggal fogadtak bennünket. Anyám és családommegint átjöttek Thamejből, s mikor anyám Hunt ezredessel találkozott, megál-dotta őt és az expedíciót. De – mint Ang Lahmu odahaza Darjeelingben –anyám is azon aggódott, hogy nagyon is gyakran kockáztatom az életemet az

Everesten, s óvatosságra intett. – Ne félj, ama la – mondtam neki. – Ezúttal talán sikerül feljutni a

csúcsra, s akkor soha többé nem kell majd visszamenni oda.És teljes szívemből reméltem, hogy úgy is lesz.

Namcséből tovább mentünk a tyangbocsei kolostorig, ahol ideiglenes bázisunkat akartuk felállítani. Itt volt a legnagyobb és egyben legutolsó baj –megint csak a felszerelés meg a ruhák miatt. Az angolok most már kiosztottákugyan a ser pák között a holmikat, de kihirdették, hogy a legtöbbet nem tart-

hatják meg végleg, hanem csak a hegyen használhatják, és aztán majd visszakell adniuk. Erre aztán akkora vihar kerekedett, amilyet még nem láttam.



Minden előző expedíción – az addigi brit expedíciókat is beleértve – a kiosz-tott felszerelést ki-ki megtarthatta magának, s most a legtöbb serpa kijelentet-te: ha nem lesz ezúttal is így, egy tapodtat sem mennek tovább. Hunt ezredeskifejtette a saját álláspontját. ő – mondotta – jó gondolatnak tartja, ha az expe-díció elején csak ideiglenesen osztják ki a ruhákat meg a felszerelést, s majd

késő bb odaajándékozzák az embereknek, mintegy jól végzett munkájuk jutal-maképpen. A serpák azonban egyáltalán nem tartották jónak ezt a gondolatot,ők a ruházatot és a felszerelést fizetésük velejáró részének fogták fel, és nemvoltak hajlandók tovább menni, ha a holmikat nem tekinthetik saját tulajdo-nuknak.

Számomra ez volt a legkellemetlenebb időszak az egész expedíció fo-lyamán. Wylie őrnaggyal együtt, aki szintén elkövetett mindent a békességérdekében, úgy éreztem magam, mint vasdarab az üllő meg a kalapács között.

Mindegyik fél azt gondolta rólam, hogy a másik oldal érdekeit védem; aserpák meg egyenesen azt hitték, hogy az angolok busásan lepénzeltek engem,azért nem állok a serpák mellé. Sokszor már azon keseregtem, miért is nemvagyok egyszer űen csak olyan serpa, mint a többi; akkor nem kellene a vitat-kozások és civakodások középpontjában állnom. Egy alkalommal annyira úrrálett rajtam az indulat, hogy kifakadtam Wylie őrnagy előtt:

– Nézzen ide, én az én svájci felszerelésemet viselem, és ezt fogomhasználni ezentúl is. Az engem illető brit felszerelést pedig adják oda a többi-eknek, talán akkor lecsillapodnak.

De hát persze ilyesmivel nem lehetett megoldani a kérdést. A vitatkozástovább folyt mindaddig, míg valami közbülső megegyezésre nem jutottak,amit a serpák mind elfogadtak. Jobban mondva majdnem mind, mert ketten:Pazang Phutar (a ,,Zsoké”) és Ang Dava még ott Tyangbocséban faképnélhagyták az expedíciót, s hazamentek. Pazang, a segéd-szirdarom, ügyes, ér-telmes ember volt, s így némileg sajnáltam, hogy elment. Másrészt viszontnem bántam a dolgot, mert Pazang meglehetősen izgága természetű volt, min-dig csak szította a zúgolódásokat. Ang Dava meg az ő távozása után jóformán

azonnal megnyugodtak a kedélyek. De azért nem állítom, hogy óriási meg-könnyebbülést éreztem, mert mindig is utáltam a szűkkeblű zsörtölődéseket,amikor nagy vállalkozás állt előttünk. Ha valaki nagy hegyet akar megmászni,ne tör ődjön a vakondtúrásokkal. Nagy célhoz nagy szív kell.

Néztem, amint a Zsoké meg Ang Dava az ösvényen mentek lefelé Namcse irányában a hegyen túli világba. Aztán megfordultam, és a serpákatfigyeltem, akik most már nem ácsorogtak duzzogva, hanem derekasan nekilát-tak a munkának. Majd feljebb tekintettem – a hegyekre, gleccserekre és a mö-

göttük emelkedő nagy csúcsokra: az Ama Dablamra, a Tavecsére, a Nuptszéraés a Lhotszéra, melyek toronyként magaslottak előttünk; meg mögöttünk az



Everestre – a Csomolungmára –, mely fejét a végtelen ég kékjébe fúrta. Ésamint néztem, szemlélődtem, minden más olyan semmiségnek tűnt, s a zúgo-lódások, vitatkozások, zsörtölődések elenyésztek. Az égvilágon semmineknem volt jelentősége – csak az Everestnek. Nem számított semmi más, csak akihívás – és az álom.

– Ennél maradok! – kiáltottam el magam.Igen, gondoltam, ennél. Az Everestnél. Felmegyek rá. Fel én – most, a

hetedik próbálkozáson – egészen a tetejére. Most vagy soha…



X V I I

H E T E D S Z E R

ERPÁK dolgoznak. Serpák beszélgetnek. Részint anyanyelvükön, ré-szint nepáli nyelven, melybe itt-ott angol szavakat kevernek.

– Készen vagytok? Indulhatunk? – Ah csah. O. K. – De huzier – vigyázzatok. Bara szapur – hosszú út. Elindulunk. Fel a

gleccserre. A morénak mellett. – Még mindig ah csah? – Nem, már nem ah csah. Toi je – a fene vigye el! (Ilyenkor mindig

köpnek egy nagyot.) Nem jól fekszik a teher a hátamon. – Kai csai na. Nem baj. – Toi je! – (Egy köpés.) De bizony baj. Meg kell hogy álljak. Kucse kucse. Kérem. – Ap ke ukam. No jó, ahogy akarod. Várj, majd segítek neked … Most

már ah csah? – Igen, ah csah. Thudzsi csej. Köszönöm. – Hát akkor gyerünk. De huzier! Meredek jön! – Nagyon is meredek. Toi je! Aztán még több köpés. Még nehezebb mászás. Még több gleccser és

moréna – és végre-valahára a legközelebbi táborhely. – Sabas! Derekasan elvégeztük! – Ezért a napi teljesítményért megérdemelnénk egy kis külön baksist.

– Vagy legalább egy bögre csangot. – Az ám, egy kis áldomás nem is volna rossz dolog … Tasi delai!Egészségedre!

– Tasi delai neked is! Meg mindannyiunknak! – Serpasz zindábad! Éljenek a serpák!Tyangbocséből nem mentünk mindjárt az Everestre. Hunt ezredes úgy

látta jónak, hogy elő bb szokjuk meg a körülményeket és a felszerelést. Így háthárom csoportra oszlottunk, és külön-külön túrázgattunk a közeli hegyekben.

Az én csoportomban volt Hunt, Lowe, Gregory és öt serpa. A Nuptsze-gleccseren mintegy tizenhatezer láb magasságban tábort vertünk, s körülbelül

S



egy hétig onnan jártunk mindenfelé: másztunk, lépcsőfokokat vágtunk, kipró- báltuk az oxigénkészülékeket, s általában felkészültünk az előttünk álló igazimunkára. Aztán visszamentünk Tyangbocsébe, és a másik két csoporttalegyütt nekivágtunk a Khumbu-gleccsernek, hogy a nagy jégfal lábánál felüs-sük alsó táborunkat, ezúttal az igazit.

Pazang Phutar távozása óta sokkal jobb lett a viszony a szahibok és aserpák között, de azért akadt még panasz és vita. Példának okáért az élelmezésmiatt. Meg a teher miatt; a mászási gyakorlatokon az angolok fejenként hatvanfontban állapították meg a súlyt, de a serpák ezt túl soknak találták, s némihuzavona után sikerült elérnem, hogy ötven fontra szállították le. Aztán nekemis volt némi vitám, mert ragaszkodtam hozzá, hogy vigyünk magunkkal ge-rendákat, s azokkal hidaljuk át a jégfal hasadékait. A szahibok Angliából egyhosszú, könnyű, szétszedhető fémlétrát hoztak magukkal, s úgy vélekedtek,

hogy másra nem lesz szükség. De én elmagyaráztam nekik, hogy sok-sok ha-sadékkal meg repedéssel fogunk találkozni, s a fémlétra ide-odacipelésévelsok időt fecsérelünk el, ellenben a gerendákból állandóan használható útvona-lat tudunk építeni. A britek f ő ellenvetése az volt, hogy ez többletkiadást je-lent, mert a faanyag felhordására külön embereket kell felfogadni a helybeliserpák közül. Én azonban er ősen megkötöttem magam, s végül is beleegyez-tek a dologba, mert rájöttek, hogy mégis nekem van igazam.

Attól fogva aztán jóformán semmi súrlódás nem volt a szahibok meg aserpák között, s igazán jó viszony alakult ki. Igen nagy expedíció volt ez, smajdnem katonai módon vezették; embereink többsége bizonyára jobban sze-rette volna, ha a vezetők kissé lazábbra fogták volna a gyeplőt. De még a leg-

panaszkodóbbak is elismerték, hogy az expedíció vezetése nagyon jó kezek- ben van. Hunt – akit mi „ezredes szahib”-nak szólítottunk – néha hajlamosvolt arra, hogy katonai alakulat gyanánt kezeljen bennünket, de el kell ismerni:mindig igazságosan és megfontoltan viselkedett. Wylie őrnagy – mint mármondottam – kitűnő szállítási tiszt volt. És a többiek, ahogy egyre jobbanmegismertük őket, valamennyien derék, nyájas embereknek bizonyultak. Amit

az elő bbiek során a kisebb kellemetlenségekr ől elmondottam, azzal csak azvolt a szándékom, hogy az igazságnak megfelelően ismertessem azokat a dol-gokat, amikr ől annyit és olyan felelőtlenül beszéltek az emberek. S nem azértmondtam el mindezt, mintha hibáztatni akarnám azokat, akik a nagy kaland-

ban jó barátoknak és igazi bajtársaknak bizonyultak. Én voltam a legboldo-gabb, amikor végre magunk mögött hagytuk a bajokat, mert hiszen én, mintszirdar és hegymászó egy személyben, mindig két malomk ő között őrlődtem,ami éppenséggel nem kellemes helyzet.

Az alsó tábor nagyon forgalmas hely volt, mert minden poggyász odaérkezett meg, s kellő kiválogatás, csoportosítás után onnan mentek holmik,



sátrak följebb mindenfelé. Rengeteg ember nyüzsgött ott állandóan – nemcsakmi, akik a tulajdonképpeni expedícióhoz tartoztunk, hanem a helybeli serpaférfiak és asszonyok százai is ott foglalatoskodtak, úgyhogy időnként nem istáborhely volt már, hanem valóságos városka. A jégfalon majdnem azonnalmegindult a munka: Hillary vezetésével már dolgozott a felderítő, útkereső

csoport. Én azonban akkor még többnyire Wylie őrnaggyal együtt a felszerelé-si tárgyak óriás halmazával voltam elfoglalva, s az volt a legf ő bb gondom,hogy mindenki elvégezze a rábízott munkát. Egy expedíció sikere sokban függattól, hogy mindenkinek meglegyen a maga pontosan kijelölt munkaköre –egyesek a jégfalon készítenek utat, mások a poggyászokat szállítják, megintmások az oxigénnel, a rádióval, a fényképező masinával foglalatoskodnak,vagy az orvosi teendőket látják el. A doktorok ekkor már megkezdték különfé-le vizsgálataikat, és az egyik veterán serpáról, Gyalcenr ől megállapították,

hogy némi szívzöreje van, és nem engedték meg neki, hogy magasabbra mász-szon. A Zsokéval és Ang Davával együtt most már három emberrel lettünkkevesebben; viszont csatlakozott hozzánk Dava Thondup, meg a SzoloKhumbu-i serpák közül is felfogadtunk néhányat, összesen körülbelül negy-venre hágott azoknak a teherhordóknak a száma, akik az alsó tábornál maga-sabbra mennek, s úgy gondoltuk, hogy kétharmaduk még a nyugati völgykat-lanon túlra is velünk jön.

Hetenként egyszer hozták fel a postai küldeményeket, s én is kaptam le-veleket Ang Lahmutól és barátomtól, Mitrától. Nem nagy örömömre szolgál-tak, mert megtudtam belőlük, hogy a családom javára gyű jtendő pénzalapügyében összehívott gyűlés csak üres szócséplés volt, s Ang Lahmu nagyonaggódott a jövő miatt. Pénz, pénz, mindig csak a pénz – gondoltam keser űen.Még a legmagasabb hegy tetejére is követi az embert a pénzgond. De mit tehe-tek én most? Semmit. Legjobb, ha elhessegetem magamtól az egészet. Lehet,hogy önzőnek és ridegnek tűnik, amit most mondok, de így van, és én örülökneki: a hegyen én a célon kívül minden más gondolatot félre tudok tenni, snem gondolok a világra, a megélhetés nehézségeire, de még az otthonomra és

a családomra sem, csak az előttem álló feladatot látom. Ott az alsó táborban ésa következő napokban csak egyetlen dolog létezett a számomra. Az Everest.

Megmászni az Everestet – csak erre tudtam gondolni.Úgy vélem, nincs értelme, hogy most itt belemenjek a következő pár hét

eseményeinek részletes taglalásába. Hunt ezredes ezt már megtette kitűnő könyvében. A jégfalon találtunk egy járható útvonalat – persze nem ott, ahol akorábbi expedíciók alkalmával, mert a jég állandóan változik. Magas póznáratűzött zászlókkal jeleztük az utat. Lépcsőfokokat vágtunk, biztosító köteleket

feszítettünk ki, a hasadékokat áthidaltuk a fémlétrával meg a gerendákkal, és aserpák hosszú sora vitte fel a holmikat a jégfalra, a kettes számú táborhelyre



meg a hármas számúra, a völgykatlan lábához. Az idő járás olyan volt, minttavasz közepén általában lenni szokott – délelőtt tiszta és derült, délután felhősés havas. De igazán súlyos viharok nem voltak, és azt a rettentő szelet meghideget sem tapasztaltuk, amelytől oly sokat szenvedtünk az elmúlt ősszel. Azütemezési terv úgy volt megszerkesztve, hogy a legnehezebb munkát válto-

gatva végezték az egyes csoportok, és szabályos időközökben mindegyik csoport lejjebb ment a magasabb táborhelyekr ől – nemcsak az alsó táborba, ha-nem még lejjebb is, a gleccseren túlra, egy Lobudzse nevű helyre, ahol folyóis van, növényzet is van, s az emberek ott gyorsan er őre kaptak. Véleményemszerint az expedíció többek között azért is járt sikerrel, mert jutott idő ilyesmi-re is, míg a svájciak kénytelenek voltak mindig sietni.

Közben Hunt ezredes kidolgozta a hegy felső részének megmászási ter-vét, s egy nap lent az alsó táborban elmagyarázta, hogyan képzeli el a dolgot.

Nekem még az expedíció elindulása előtt megígérték, hogy én is megkísérel-hetem a csúcs megmászását, ha megfelelő er ő ben leszek. Nos, pár nappal az-előtt megvizsgáltak a doktorok, és megállapították, hogy mindenkinél jobbkondícióban vagyok. Így hát megvolt az esélyem, s teljesült, amit reméltem,amiért fohászkodtam. A két csúcskísérletre kiválasztott többi három hegymá-szó volt dr. Evans és Bourdillon (ők együtt mennek majd), és Hillary, aki azén társam lett. A két csoport együttműködési tervér ől majd késő bb szólok.Arra az esetre, ha egyik csoportnak sem sikerülne, egy harmadik szervezéséttervezték; ez azonban sok nehézséggel és átszervezéssel járt volna, s mindenkiremélte, hogy nem lesz rá szükség.

Én olyan boldog voltam, amilyen egy ember csak lehet, de amikor a ser- pákkal közölték a tervet, sokan közülük másként éreztek. Ők maguk nem kí-vántak felmászni a csúcsra, s nem értették, hogy én miért akarok.

– Megbolondultál, Au Tenzing – mondták nekem. (Au „bácsit” jelent,akkoriban már így tituláltak engem a serpák. Barátságot és tiszteletet fejez ki,

bár kissé öregnek érzem magam tőle.) – Megbolondultál, Au Tenzing. Elpusz-tulsz odafenn, és akkor hogy nézzünk mi Anie (néni) Ang Lahmu szemébe?

– Ugyan, ne sopánkodjatok már annyit, vénasszonyok módjára – felel-tem nekik. – Nem lesz semmi bajom, majd meglátjátok.

– Ha nem lesz semmi bajod, ha feljutsz a csúcsra és visszajössz onnan,akkor sem lesz jó. Elveszed tőlünk a kenyerünket.

– Mit beszéltek itt összevissza? – Az Everest megmászása után nem lesz több expedíció. És akkor ne-

künk sem lesz munkánk. – Ti bolondultatok meg, nem én – mondtam erre. – Ha megmásszuk az

Everestet, a Himalája egy csapásra híres lesz az egész világon. Még több ex- pedíció jön ide, és több munkátok lesz, mint valaha.



De aztán nem vesztegettem az időt vitatkozásokra.Most már mindig Hillaryvel voltam. Nem a legnehezebb munkákat kel-

lett végeznünk, mert nem akarták, hogy elcsigázzuk magunkat. Feladatunkcsupán az volt egyelőre, hogy a lehető legjobb kondíciót érjük el. Így hát mia-latt a többiek fent a Lhotszén végezték a dolgukat, mi az alsó tábor és a nyuga-

ti völgykatlan között jártunk fel-le; könnyű terheket hordoztunk, az oxigénké-szülék használatát gyakorolgattuk, meg a fiatalabb, gyakorlatlan serpáknaksegítettünk a jégfalon átvezető meredek útszakaszon. Bajosan tudnám meg-mondani, hányszor tettük meg az utat oda és vissza. Csak arra emlékszem,hogy egyszer egyetlen nap alatt felmentünk az alsó táborból a négyesig megvissza – erre a teljesítményre aligha lettünk volna képesek, ha nem vagyunk alegjobb er ő ben. Hillary remek mászónak bizonyult, f őleg havon és jégen, mertazt rengeteget gyakorolta Új-Zélandban, s megvolt hozzá az ereje és a szívós-

sága. Mint a tettek emberei általában – s mint kiváltképpen az angolok –, nem beszélt sokat, mindamellett vidám és kellemes partner volt. A serpák közöttnagy népszer űségnek örvendett, mert mindig megosztotta velük, amije volt.Gondolom, meglehetősen furcsa pár lehettünk mi ketten – Hillary hat láb éshárom hüvelyk magas, én meg hét hüvelykkel alacsonyabb vagyok nála. Demit sem tör ődtünk ezzel. A f ő dolog az volt, hogy az együttes mászások soránmegszoktuk egymást, s er ős, megbízható párt alkottunk.

Együttműködésünk példájaként elmondok egy esetet, mely akkor tör-tént, amikor még a jégfalon tartózkodtunk. Késő délután a kettes számú tábor-helyr ől igyekeztünk lefelé az egyes számú táborba. Kötéllel voltunk egymás-hoz f űzve, Hillary ment elöl, én mögötte. Éppen a magas jégtornyok közöttkanyarogtunk, amikor Hillary alatt beszakadt a hóréteg, s ő belezuhant egyhasadékba.

– Tenzing! Tenzing! – kiabálta.Szerencsére nem volt nagyon hosszú a kötél közöttünk, s én felkészül-

tem az ilyen balesetre. Csákányomat er ősen belevágtam a hóba, levetettemmagam a csákány mellé, s így megkapaszkodva sikerült megakadályoznom,

hogy Hillary tovább zuhanjon. Körülbelül tizenöt láb mélyen volt akkor. Az-tán lassú mozdulatokkal sikerült felhúznom. Mire kijutott a hasadékból, kesz-tyűim elszakadtak, de a kezeim épek maradtak, és néhány zúzódástól eltekint-ve Hillarynak sem történt semmi baja.

– Sabas, Tenzing! Derék dolog volt! – mondta hálásan.Mikor aztán leértünk a táborba, kijelentette a többieknek:

– Tenzing nélkül ma végem lett volna. Nem tagadom, jólesett az elismerése. De mindjárt meg kell mondanom

azt is, hogy nem cselekedtem semmi rendkívüli dolgot. Hegymászás közbengyakran fordulnak elő balesetek, s mindenkinek kötelessége, hogy bajba jutott



társán segítsen.A völgykatlanban felvertük hármas, négyes és ötös számú táborunkat,

közel azokhoz a helyekhez, ahol egy évvel azelőtt a svájciak táboroztak. Ak-kor ősszel, amikor sietve igyekeztünk lejutni a hegyr ől, sok élelmet és felsze-relést hagytak ott a négyes számú táborhelyen. Kicsit leástam a hóba, s mind-

ezt meg is találtam. Valóban nagy hasznát vettük a svájciak által otthagyottdolgoknak – az alsó táborhelyen talált tűzifától kezdve a csúcs közelében elő-került, csak félig elhasznált oxigén tartályokig. Eltekintve ezektől a felszerelé-si tárgyaktól, az én személyes felszerelésem is jórészt még a svájciaktól kapottholmikból állott. Mert igaz ugyan, hogy a brit felszerelés kitűnő volt, de énmár megszoktam a svájcit, s általában jobban is szerettem. Főleg a rénszarvas-

bőr-csizmákat, mert azok jó melegen tartották a lábamat, s vízhatlan vászonnalvoltak borítva, ami az angol csizmákról hiányzott. De nagyon megkedveltem a

svájci sátramat is, mely valósággal afféle mozgó otthonná vált számomra.Miközben Hillary és én a völgykatlanban meg a jégfalon gyakorlatoz-tunk, addig a többiek – szahibok és serpák – a Déli Nyereg felé dolgozták kiaz útvonalat. Ez nagyjából megegyezett azzal az útvonallal, amelyet előző ősszel, Mingma Dordzse halála után tettünk meg – először fel a Lhotszéra,onnan pedig át a Genfi Sarkantyú tetejére. Az angolok két táborhelyet létesí-tettek ezen az útszakaszon, éppen úgy, mint a svájciak. Mindez körülbelülhárom hetet vett igénybe, és persze minél magasabbra kapaszkodtak az előőrs-csoportok, annál lassabban tudtak haladni. A nagy magaslat már kezdte érez-tetni hatását, úgyhogy Michael Westmacott meg George Band kénytelenekvoltak lejönni és lent is maradni. Pedig remek hegymászó mind a kettő, sőt,technikai értelemben Westmacottot az expedíció legkiválóbb tagjának tartot-tam. Érdekes egyébiránt, hogy az angolok között ők ketten voltak a legfiata-labbak. Gyakran megfigyeltem, hogy a fiatal hegymászók életük első magasla-ti túráján – bármennyire er ősek is különben – rendszerint sokkal rosszabbulérzik magukat, mint az idősebbek, akik már többször jártak nagy magasságok-

ban.

Persze olyan ember még nem született, akinek ne lennének nehézségeiegy olyan csúcson, amilyen az Everest. Ott van például a kimerülés és a meg-fagyás veszedelme. Ott van az állandó légszomjúság. Ott a fejfájás, a torokfá-

jás, a hányinger, az étvágytalanság és az álmatlanság. A nagyobb magassá-gokban az angolok mind altatót szedtek, hogy egyáltalán tudjanak valamit

pihenni. Talán az én híres „harmadik tüdőmnek” köszönhetem, hogy én jobban éreztem magam a többieknél. No persze, én éppúgy nem bírtam hegynekfelfelé szaladni, akárcsak a többiek, de annyi bizonyos, hogy – amint azt már

tapasztaltam – minél magasabbra hágtam, annál jobban éreztem magam. Min-dig cselekedni, mindig csinálni valamit: ez a titka annak, hogy mindig mele-



gen tudtam tartani a testem, s így egészséges maradtam. Karbantartottam afelszerelést, rendet raktam a sátrakban, havat olvasztottam forró italokhoz; sha éppen semmi ilyesmire nem volt alkalom, akkor kezem-lábam jégfalhozvagy sziklához ütögettem. Mindegy, mit csinál az ember – csak az a f ő, hogyaktív maradjon, hogy a vére mozogjon, s ellenálljon a nagy magasságok elő-

idézte gyengeségnek. Gondolom, részben ezért sem fájt soha a fejem, és hány-inger sem kínzott soha. Altatószerre sem volt szükségem. Torokfájást néhaéreztem ugyan, de a meleg sós vízzel való öblögetés mindig segített. Nagymagaslatokon az embernek soha nincs étvágya – szinte er őszakkal tömi magá-

ba az ételt –, ellenben a száraz, híg levegő miatt gyakran rettentő szomjúsággyötri. Tapasztalatom szerint nagyon rossz ilyenkor havat nyelni vagy hideghólevet inni, mert attól még szárazabb lesz a torok, sőt még meg is fájdulhat.Sokkal jobb a tea, a kávé vagy a leves. És ezen az 1953. évi expedíción leg-

jobbnak bizonyult a porított citromlé, melyet cukorral ízesítve és meleg vízzelhígítva fogyasztottunk. A hegy felső szakaszain annyit ittunk belőle, hogyvállalkozásunkat tréfásan „limonádé-expedíciónak” kezdtem nevezni.

A Lhotszén tovább folyt a munka, és a Déli Nyereg felé vezető útszaka-szon elkészült a hatos és a hetes számú tábor. Időnként viharok törtek ki, solyankor minden munkát szüneteltetni kellett. Néha rosszul mentek a dolgok,és Hunt ezredes olyankor megmutatta, milyen folyékonyan tud káromkodnihindi nyelven. Többnyire azonban jól mentek- a dolgok, és május 20-án azelőőrs-csoport készen állt arra, hogy felhatoljon magára a nyeregre. Ez a cso-

port – Wilfrid Noyce és tizenhat serpa – már ott volt a hetes számú táborhe-lyen. De 21-én reggel, amikor a terv szerint meg kellett mászni az utolsó sza-kaszt a nyeregig, mi alulról csak két embert láttunk elindulni. Távcsövünkönláttuk, hogy az egyik maga Noyce, a másik a f őserpája, Annullu. Nem tudtukelképzelni, mi baj lehet a többiekkel, s nagyon nyugtalanok voltunk.

Band és Westmacott akkor már lent voltak. Wylie őrnagy néhányserpával a hatos számú táborban tartózkodott, készen arra, hogy felvigyék arakományokat a hetesbe. A négyes számú táborhelyen – a völgykatlanban levő

kiindulási bázison – heten voltunk: Hunt ezredes, dr. Evans, Bourdillon, Lo-we, Gregory, Hillary és én. Mi azonban a két csúcsmászó csapatot alkottuk akisegítő csoporttal, és Hunt nem akarta, hogy éppen a nagy er ő próba előttcsigázzuk el magunkat. De hát valakinek mégis fel kellett menni és megnézni,mi a baj. Végül is úgy döntöttünk, hogy mi ketten: Hillary meg én megyünkfel.

– Ha a serpák csináltak valami zavart – mondtam –, az én dolgom, hogyfelmenjek. Majd beszélek a fejükkel, és elindítom őket.

Mivel Hillary is szívesen vállalkozott az útra, hamarosan elindultunk.Ez volt az első eset, hogy mi ketten följebb mentünk a völgykatlannál, s bár ez



számunkra kemény többletmunkát jelentett, örültünk, hogy végre az igazihegyen lehetünk. Oxigénkészülékeinket használva jó tempóban haladtunk, éskéső délután elértük a hetes számú tábort, magasan a Lhotsze homlokzatán.

Ott találtuk Noyce-t és Annullut, akik közben már visszatértek a nyereg-ről. Ott volt Wylie őrnagy az embereivel a hatos számú táborból. És ott voltak

azok a serpák, akiknek Noyce-szal együtt kellett volna felmenniük a nyeregre,de nem mentek fel. Némelyiküknek feje fájt, másoknak a torkuk, és minden

bizonnyal valamennyien fáradtak voltak, de egyikük sem volt igazán beteg.Főleg a félelem tartotta vissza őket. Most, hogy Noyce és Annullu oly sikerrel

járta meg az utat, félelmük nagyrészt elpárolgott, s miután egy ideig velükvoltam – buzdítva, masszírozva, forró italokkal traktálva őket –, megígérték,miszerint másnap megpróbálkoznak ők is. Azon az éjszakán tizenkilencenzsúfolódtunk össze a hetes számú tábor néhány apró sátrában, s helyzetünket

aligha lehetett kényelmesnek nevezni. De az volt a f ő, hogy az emberek nemroppantak össze, s reggel valamennyien elindultunk. Igaz ugyan, hogy a tervszerint Hillary meg én nem mehettünk tovább a hetes számú tábornál, de hátha már odáig felkapaszkodtunk, be is akartuk végezni, amit elkezdtünk. Ígyaztán Noyce és Annullu útvonalán mi vezettük a csoportot a nyereg felé. Mégaznap vissza is tértünk a négyes számú táborba – a völgykatlanba –, vagyismajdnem ötezer lábnyit kapaszkodtunk felfelé, ugyanannyit ereszkedtünklefelé körülbelül harminc óra alatt.

Természetesen fáradtak voltunk, de nem halálosan kimerültek; némi pi-henés után teljesen rendbejöttünk S most készen álltunk az utolsó küzdelemre,hogy legyőzzük a csúcsot. A terv szerint Bourdillon és Evans mennek föl elő-ször a nyeregbe, Hunt ezredessel meg néhány serpával, mint kisegítő csapattal.Egy nappal késő bb pedig – miközben ők megkísérlik a csúcs megmászását –Hillary meg én megyünk fel a nyeregbe, Lowe, Gregory és egy másik serpacsoport segítségével; ha Bourdillon és Evans nem érték el addig a céljukat,akkor mi teszünk kísérletet. Azóta is sok a szóbeszéd meg a zavar abban atekintetben, hogy hát melyik is volt az „első” csoport és melyik a „második”.

Megpróbálom most olyan világosan elmagyarázni a dolgot, amilyen világosancsak tudom. Bourdillon és Evans nyilvánvalóan az elsők voltak, amennyibenaz időt nézzük. Ők majd a Déli Nyeregben levő nyolcas számú táborból indul-nak, és olyan magasra kapaszkodnak, amennyire csak bírnak – fel, végig, halehet. De hát a nyereg és a csúcs között körülbelül háromezer-háromszáz láb amagasság-különbözet; félúton nem várja őket semmiféle kisegítő tábor, s cso-dával határos hőstett volna, ha egy nap alatt feljutnának és visszajönnének.Képesek lesznek-e erre? Talán igen, talán nem: senki sem tudhatta előre. De

ezt a teljesítményt nem is várta tőlük senki. Hunt ezredes „felderítő roham-nak” nevezte kísérletüket, s azt mondta: nagyon meg lesz elégedve velük, ha



feljutnak a déli csúcsra, és onnan közelebbr ől szemügyre veszik az utolsó sza-kaszt.

Ha pedig ők nem tudnának tovább menni, akkor Hillaryn és rajtam asor. Számunkra azonban még egy táborhelyet állítanak fel – a kilences számút

– a csúcsgerincen, amilyen magasan csak lehetséges, s mi onnan indulunk

majd el, sokkal nagyobb előnnyel. Így, ha Bourdillon és Evans voltak az elsők bizonyos értelemben, más értelemben viszont mi voltunk az elsők – abban,amit vártak tőlünk. Ha kudarcot vallunk, a szükséges átszervezés után meglehetett volna ismételni a kísérletet; de a tervek olyanok voltak, hogy a mienk

jelentette a nagyobb er őfeszítést. Miután már véget ért az expedíció, bizonyosújságok olyasmiket írtak, hogy én el voltam keseredve, amiért a csúcs megmá-szásában nem az enyém lett az első esély. Ez azonban egyáltalán nem igaz. Azén esélyem éppen annyira volt „első”, mint bárki másé. Ha egyáltalán volt

valami különbség, akkor Hillarynek és nekem volt több esélyünk. A tervetminden tekintetben józannak és értelmesnek tartottam. Egy olyan hegyet, mintaz Everest, nem úgy mászik meg az ember, hogy saját feje szerint lohol előre,vagy hagy mindenáron verseng a bajtársaival. Lassan, gondosan, elővigyáza-tosan, önzetlen csapatmunkával lehet csak nagy hegyeket mászni. Nem taga-dom, hogy magam kívánkoztam a csúcsra, hiszen err ől ábrándoztam egészéletemben. De ha a sors választása másvalakire esett volna, férfiasan fogadtamvolna a csalódást, nem pedig úgy, mint valami bőgőmasina. Mert hát ilyen ahegyi ember.

Május 23-án a Bourdillon–Evans csoport elindult a katlanból. Hillary ésén 25-én követtük őket; Lowe, Gregory és a nyolc legjobb serpa volt velünk.A Lhotszén találkoztunk azokkal, akik lefelé menet felállították a Déli Nye-reg-tábort. Szerencsét kívántak nekünk. De senki sem tudta, egyáltalán lesz-ea csúcs megközelítésére némi esélyünk, mert másnap a többiek akartak kísér-letet tenni. A jégcsákányom nyelére négy zászlót csavartam. Kettőt – a britlobogót és az ENSZ lobogóját – az expedíció hozta magával. A Kathman-duban kapott nepáli lobogó volt a harmadik. A negyedik pedig az az indiai

lobogó volt, amelyet Robi Mitra adott nekem Darjeelingben. – Rendben van, hogy ezt is hozom? – kérdeztem pár nappal elő bb Hunt

ezredest. Ő meg így felelt: – Igen, nagyon jó ötlet.Hát ott voltam az én négy zászlómmal, de hogy hová-meddig fognak

azok eljutni, azt bizony senki sem tudta volna akkor megmondani. Bourdillonés Evans is vittek magukkal zászlókat, s ők most már magasan fölöttünk jár-tak.

Hillary és én többnyire oxigént használtunk, éppúgy, mint amikor elő-ször kapaszkodtunk fel a nyeregbe. Kétfajta készülék volt az expedíciónál – az



egyik az úgynevezett „zárt” típus, amelyből tiszta oxigént lehetett belélegzeni,a másik a „nyitott” típus, amelyben az oxigén a környező levegővel elegye-dett. Bourdillon és Evans a zárt típust használták, Hillary meg én a nyitottat(már kezdettől fogva). Igaz, tényleges használat közben ezzel a nyitott típusúkészülékkel nem olyan könnyű a lélegzés, de nem kelt olyan rossz hatást, ha

az ember kikapcsolja, és általában megbízhatóbbnak tűnik. Ezen a mászásközben használt készüléken kívül a magasabban fekvő táborhelyeken úgyne-vezett „éjjeli oxigént” is használtunk. A készülékeket bevittük magunkkal asátorba, lassúbb ütemű oxigénadagolásra állítottuk be, s éjszaka belélegeztük,valahányszor fuldoklási roham vett er őt rajtunk, vagy ha nem tudtunk aludni.

Ismét egy éjszakát töltöttünk el a hetes számú táborhelyen, ezúttalazonban nem kellett hering módjára összezsúfolódnunk, mert a többiek mostvagy fölöttünk, vagy alattunk tartózkodtak valahol. Reggel tiszta időre ébred-

tünk, és alighogy elindultunk, magasan fölöttünk és valamivel a déli csúcsalatt megpillantottunk két apró foltot – tudtuk, hogy Bourdillont és Evanstlátjuk. Aztán eltűntek a szemünk elől, mi pedig folytattuk a mászást – aLhotsze hólejtőin át, fel a Genfi Sarkantyú legmagasabb pontjáig, végül párszáz lábnyit lefelé a Déli Nyeregbe. A nyolcas számú táborban csak egy em-

bert találtunk, a serpa Ang Tenszinget, akit mi Balunak, azaz Medvének ne-veztünk.16 A Hunt ezredeshez beosztott két serpa egyike volt, de azon a regge-len nem jól érezte magát, s nem ment a többiekkel, akik még följebb kapasz-kodtak. Elmondta, már korán elindultak: Bourdillon és Evans együtt, hogyolyan messzire menjenek, amennyire csak tudnak; Hunt ezredes pedig a serpaDa Namgyallal fel akarta vinni a legmagasabb táborhelyre azokat a készlete-ket, amelyeket késő bb Hillary meg én esetleg majd felhasználhatunk. Azótanem látta őket, s még kevesebbet tudott róluk, mint mi, mert mi legalább lát-tuk a két apró foltot a déli csúcs közelében.

Nem kellett sokáig várakoznunk. A nyereg elérése után alig telt el némiidő, megpillantottuk Hunt ezredest meg Da Namgyalt lefelé ereszkedni a dél-keleti gerincr ől, és eléjük siettünk. Rettentően fáradtak voltak. Az ezredes

össze is esett pár percre: citromlevet itattam vele, és betámogattam az egyiksátorba. Amikor kissé kipihente magát, elmondta, hogy mintegy huszonhét-ezer-háromszázötven láb magasságba kapaszkodtak fel (vagyis kétszáz lábbalmagasabbra jutottak, mint ahol Lambert és én egy évvel ezelőtt táboroztunk).Remélte, hogy még magasabbra is hághat – ha lehet, eléri a huszonnyolcezerlábat –, de nem ment a dolog, ennél többre már nem futotta az erejükből. Így

16 Szép számmal voltak „medvék” az expedícióinkon – Lambert, Tilman, AngTempa, Ang Tenszing.



hát azon a helyen ledobálták a kilences számú tábor számára magukkal vittkészleteket, köztük azokat az oxigéntartályokat, melyeket fölfelé menet ma-guk is használtak. Lefelé aztán semmi oxigénjük nem volt, s ez is közrejátszottabban, hogy oly rossz állapotba kerültek. Mialatt ők ketten a sátraikban feküd-tek, hoztam nekik még több citromlevet, majd teát, s lassanként ismét er őre

kaptak. Az expedícióval kapcsolatos egyik legboldogabb emlékem az, amintHunt ezredes feltekintett rám a hálózsákjából, és ezt mormogta:

– Tenzing, ezt sohasem fogom elfelejteni.Aztán megint várakoztunk – Bourdillonra és Evansra –, s ez a várakozás

hosszú volt. Időm egy részét az ezredes és Da Namgyal ápolásával töltöttem, atöbbit azzal, hogy kint álltam, figyeltem a csúcsot, s találgattam, mi lehet.Egyszer, amikor éppen az ezredes sátrában tartózkodtam, Hunt megjegyezte:

– Milyen nagyszer ű volna, ha megcsinálnák a királynő koronázásának

tiszteletére.Én meg azt gondoltam: aha, talán ezért ment elsőnek a két angol, nem pedig Hillary meg én. De aztán mindjárt így szóltam magamhoz: „Nem, ezostoba gondolat. Nincsenek elsők, nincsenek másodikak, és Hunt most majd-nem az életét adta azért, hogy készleteket vigyen fel a számunkra – Hillarynekmeg nekem. Nincs első, nincs második, csak Everest van, és azt valakinekmeg kell mászni.”

Ezzel kimentem, s újra kémlelni kezdtem a csúcsot, várakozva és töp-rengve.

A nyereg hideg és szeles volt, mint mindig, táborunk pedig rettentőenelhagyatott hely a töredezett kövek és a jég között. Ugyanott állítottuk fel,ahol a svájciak tanyáztak egy évvel azelőtt, s körülöttünk sátorvázak, málha-darabok, oxigéntartályok hevertek, mint a kísértetek ott hagyott poggyászai.Táborunk négy sátorból állt – ebből három hálóhelyül szolgált –, és összesenmintegy hétszázötven font élelmet meg felszerelést szállítottak fel ide. Ez

persze leginkább a serpák munkája volt, és én büszke voltam rájuk, amikormost arra gondoltam, miként végezték el. Az expedíció befejeztéig közülük

tizenheten kapaszkodtak fel a nyeregbe – hatan nem is egyszer, hanem kétszer –, átlag harmincfontnyi terhet cipelve, méghozzá oxigén segítsége nélkül.„Hol lennénk nélkülük?” – kérdeztem magamban, s mindjárt feleltem is, mertkönnyű volt a felelet: „Odalent a hegy lábánál.” Most a legtöbben azok közül,akik feljöttek velünk, készültek a leereszkedésre: ők már elvégezték munkáju-kat, s a táborban amúgy sem volna elég fér őhely annyi ember számára. Érde-kes, hogy köztük volt az expedíció legöregebbje – Dava Thondup – és a kétlegfiatalabb közül az egyik – Topgaj, az unokaöcsém. A többiek: Annullu,

Ang Norbu, Da Tenszing (igen, több Tenszing is volt, de különbözőképpen betűzték a nevüket); velük volt Da Namgyal és Tenszing Balu, akik az első



csoporttal jöttek fel. – Isten veletek. Jó szerencsét… Husier! Legyetek óvatosak!… Ah csah

lesz. Oké lesz.Aztán elmentek. Rajtam kívül csak három serpa maradt a nyeregben –

Ang Nyima, Ang Tempa és Pemba, akiket külön abból a célból válogattak ki,

hogy Hillary-nek és nekem segítsenek feljutni a kilences számú táborhelyig.Vártunk – néztünk felfelé. Megint vártunk – néztünk felfelé. Végre-

valahára úgy jó délután két alakot láttunk lefelé ereszkedni a hólejtőkön, atábor felé. „Nem sikerült nekik” – gondoltam. Nagyon is korai az idő ahhoz,hogysem megjárhatták volna a csúcsot. Eléjük siettünk. Olyan kimerültekvoltak ők is, mint Hunt és Da Namgyal; alig bírtak beszélni és mozogni. El-mondták, hogy a csúcsot nem érték el. A déli csúcsig eljutottak, alig pár százlábnyival voltak alatta; ember még nem mászott ilyen magasra. De az volt a

határ számukra. Úgy voltak, mint Lambert meg én az előző évben: továbbmehettek volna, de minden bizonnyal nem tértek volna vissza élve. Jön azéjszaka. Jön a halál. És ők tudták ezt, és visszafordultak. Sátraikban megme-lengettük őket, és adtunk nekik citromlevet meg teát. Oly szomjasak voltak,hogy mindegyikük megivott vagy két quart 17 folyadékot. Egy ideig hagytuk

pihenni őket. De késő bb, amikor már némileg visszatért az erejük, kikérdez-tem őket mindenr ől: hogy volt, mint volt, mit csináltak, mit láttak, milyen azút, mire kell ügyelni.

– Tenzing, én biztos vagyok benne, hogy maga meg Hillary nyélbe ütika dolgot – mondta Evans. – De kemény dió lesz, és a magaslati tábortól szá-mítva még vagy öt óra kell majd hozzá. Nagyon veszélyes – igen meredek,csupa hópárkány –, rendkívül óvatosnak kell lenni. De ha jó az idő, sikerülnifog. Nem kell visszajönniük jövőre.

Evans is, Bourdillon is minden kérdésünkre készségesen válaszoltak. Elvoltak csigázva, belebetegedtek a roppant fáradalmakba, s természetesen ret-tentően fájt nekik, hogy nem ők mászták meg a csúcsot. De azért válaszoltak akérdéseinkre. Minden tőlük telhetőt megtettek, hogy tanácsaikkal segítsenek

bennünket. És én így gondolkodtam: „Igen, így van ez fent a hegyeken. Ígyteszi naggyá az embert a hegy. Mert hol lennénk Hillary meg én a többieknélkül? A mászók nélkül, akik utat tapostak, és a serpák nélkül, akik a málná-kat felhozták? Bourdillon és Evans, Hunt és Da Namgyal nélkül, akik előké-szítették a terepet? Lowe, Gregory, Ang Nyima, Ang Tempa és Pemba nél-kül?” Csak az ő együttes munkájuknak és önfeláldozásuknak volt köszönhető,hogy most megvolt az esélyünk – megpróbálhattuk a csúcs meghódítását.

Tízen voltunk, ott töltöttük az éjszakát a nyeregben, összezsúfolódva a

17 1 quart = 1,136 liter.



három hálósátorban. Úgy terveztük, hogy másnap kora reggel indulunk, de azéjszaka sötétjében a szél a szokottnál is er ősebben süvített, s hajnalban márúgy bömbölt, mintha ezer tigris ordítana egyszerre. Még gondolni sem lehetettarra, hogy nekivágjunk a csúcsnak. Nem volt mit tenni, mint várni és remélni,hogy majd csak lecsillapul az orkán. Szerencsénkre volt annyi élelmünk, hogy

legalább egy napot kihúzhattunk. Déltájban a szél alábbhagyott egy kicsit, s bár már késő volt, Bourdillon és Evans készültek a leereszkedésre. Hunt ezre-des eredetileg a nyeregben szándékozott maradni, hogy megvárja Hillary és azén próbálkozásomat. De Bourdillon oly rossz állapotban volt. hogy az ezredes

jobbnak látta, ha vele megy és segít neki. Ang Tempa, aki rosszul érezte ma-gát, szintén velük ment.

– Sok szerencsét. Vigyázzanak magukra – mondotta Evans, amikor el- búcsúzott tőlünk. – Gondoljon arra, hogy ha most megmássza a csúcsot, jövő-

re könnyű dolga lesz.Hatan maradtunk a nyolcas számú táborhelyen – Lowe, Gregory, Ang Nyima, Pemba, Hillary és jómagam. Mialatt lassan vánszorogtak az órák, asátrainkban feküdtünk, próbáltuk melegen tartani magunkat, és rengeteg teát,kávét, levest, citromlevet ittunk. Késő bb előszedtem némi lazacot, kétszersül-tet és gyümölcsöt. Bár egyikünk sem volt éhes, kényszerítettük magunkat,hogy együnk egy keveset. Közben állandóan figyeltem a sátorlapokat cibálószél hangjára. Amikor er ősödött, aggódtam, mikor alábbhagyott, mindjárt jobbkedvre derültem. Gyakran kimentem, megálltam a szélben és a hidegben, sfeltekintettem a csúcsra.

Aztán leszállt a második éjszaka, de az idő csak nem akart jobbra for-dulni. Szorosan egymás mellett feküdtünk hálózsákjainkban, magunkba lehel-tük az „éjszakai oxigént”, a szahibok pedig pilulákat szedtek, hogy aludnitudjanak. Feküdtem a sötétben, hallgattam a szelet, és ezt gondoltam: „El kell,hogy álljon a szél. El kell, hogy álljon, és mi holnap fölmehessünk. Hétszervoltam az Everesten. Szeretem az Everestet. De hétszer – az elég.

Most innen fel kell jutni a csúcsra. Ez alkalommal sikerülni fog. Most

vagy soha …”Eltelt egy óra, még egy óra. Lassan. Nagyon lassan. Szunyókáltam egy

kicsit, felébredtem, megint elbóbiskoltam. Félig ébren, félig álomban agyamgondolatai a sötétben kószáltak… „Hányan haltak meg az Everesten. Akár egycsatatéren. De egy napon valakinek győzni kell. És amikor majd győz …”

Tovább lebbentek gondolataim. Hirtelen eszembe jutott Tucci profesz-szor, aki egyszer azt mondta nekem, hogy majd bemutat Pandit Nehrunak. Hafeljutok a csúcsra, ez könnyen megvalósulhat. Aztán Szolo Khumbura gondol-

tam, régi otthonomra, apámra és anyámra. A hitükre gondoltam, az értemmondott imádságaikra, majd magam is imádkoztam, Istenhez – és az Everest-



hez. Ezután már nem gondoltam semmire, csak álmodtam. Legelőn hancúrozó jakokról meg egy nagy fehér lóról álmodtam. A serpák úgy hiszik, hogy álla-tokról álmodni jót jelent. És én állatokról álmodtam. Valahol a jakok és a lómögött egy másik álomkép ködlött fel. Egy nagy-nagy fehér álom az égen …



XVIII

A Z Á L O M V A L Ó R A V Á L I K …

ÁJUS huszonnyolcadika …Huszonnyolcadikán történt, hogy Lam- bert meg én megtettük utolsó er őfeszítésünket, oly messzire küzdvemagunkat magaslati táborunk fölött az oromzaton, amennyire csak

er őnkből tellett. Most egynapi mászásnyival alacsonyabban voltunk; egy nappal késő bb. Egy évvel késő bb.

Pirkadatkor még fújt a szél, de úgy nyolc óra tájt elcsendesedett. Egy-másra néztünk, és bólintottunk. Most megkíséreljük.

De az éjszaka folyamán kellemetlen dolog történt: Pemba megbetege-dett. Nyilvánvaló volt, hogy nem bír feljebb menni. Előző nap elvesztettükAng Tempát, akinek szintén fel kellett volna kapaszkodnia a kilences számútáborig, úgyhogy most egyedül Ang Nyima maradt meg az eredeti serpa hár-masból. Ez pedig annyit jelentett, hogy nekünk többieknek nagyobb terheketkell cipelnünk, vagyis lassabban és keservesebben haladhatunk csak előre; de

hát ezen nem lehetett segíteni. Valamivel kilenc óra előtt Lowe, Gregory ésAng Nyima elindultak, mindegyikük negyven fontnál nagyobb terhet cipelve;oxigénkészüléküket is használták. Egy órával késő bb Hillary és én következ-tünk, mindegyikünk ötven font teherrel megrakodva. Ebben az az elgondolásrejlett, hogy a segítő csoportunk elvégzi a lépcsővágás lassú, kemény munká-

ját, aztán majd mi könnyebben haladhatunk előre, anélkül hogy kifáradnánk… Vagy inkább azt kellene mondanom: anélkül, hogy nagyon er ő sen kifárad-nánk.

Átkeltünk a nyereg fagyott szikláin. Aztán rátértünk a mögöttük húzódó behavazott lejtőre, majd egy hosszú folyosó-félén a délkeleti orom felé kapaszkodtunk. Úgy volt, ahogyan elterveztük: a többiek által vágott lépcsőfok-ok megkönnyítették a dolgunkat, s mire ők úgy déltájban elértek a gerinc lá-

bához, mi is felzárkóztunk hozzájuk. Valamivel fölöttünk és kissé oldalt csupasz póznákat és ponyvafoszlányokat láttunk: ott volt valamikor a legmaga-sabb táborhelyünk – Lambert-nek meg nekem. Felrajzottak bennem az emlé-kek. Aztán lassan tovább mentünk, fel a gerincre. Jó meredek volt a gerinc, de

nem túlságosan keskeny, a fölfelé ívelő sziklás talajon jól meg tudtuk vetni alábunkat, csak a laza hótakaró igényelt nagy elővigyázatosságot. A régi svájci

M



sátor fölött mintegy százötven lábnyira eljutottunk arra a legmagasabb pontra,amelyet Hunt ezredes és Da Namgyal ért el két nappal elő bb. Ott a hóban várt

bennünket a sátor, az élelmiszer és az oxigénkészülékek, amelyeket a mi szá-munkra hagytak ott. Most már ezekkel a holmikkal is több lett a cipelnivalónk.Attól fogva körülbelül hatvan font súly jutott mindegyikünkre.

A gerincvonulat egyre meredekebbé vált, s most már csak nagyon las-san tudtunk haladni. Aztán magasabb lett a hótakaró, vastagon borította a szik-lákat, úgyhogy lépcsőket kellett vágni. Többnyire Lowe végezte ezt a munkát,

jégcsákányát lóbálva ő járt elöl, mi meg a nyomában. Délután két óra tájbanazonban nemcsak ő merült ki, hanem mi is (hiszen nagy terhet kellett cipel-nünk), és megegyeztünk abban, hogy sürgősen táborhelyet keresünk. Emlé-keztem egy helyre, melyet Lambert meg én egy évvel azelőtt megjegyeztünkmagunknak – el is határoztuk akkor, hogy az lesz a legmagasabb táborhe-

lyünk, ha ismét alkalmunk nyílik a csúcs megmászására –, de az még valaholfölöttünk rejtőzött, s az addig terjedő szakaszon sehol sem lehetett volna sátratverni. Így hát továbbmentünk – most én haladtam az élen – először még agerincen, majd attól balra, mély havon keresztül az általam keresett hely felé.

– Hé, merre vezet minket? – kérdezte Lowe is, Gregory is. – Lefelé kellmennünk.

– Már nem lehet messze – mondtam. – öt perc az egész.De csak másztunk, másztunk, s még mindig nem voltunk ott. Én meg

csak egyre mondogattam: – Csak öt perc… Még csak öt perc… – Jojó, de hányszor öt perc? – kérdezte dühösen Ang Nyima.Végre ott voltunk – egy aránylag sík helyen a hóban, a szélnek kitett ge-

rinctől kissé lejjebb, egy sziklaszirt oltalmában. Ledobáltuk a málhát. Lowe,Gregory és Ang Nyima gyors „isten áldjon – sok szerencsét” köszöntés utánelindultak lefelé, a nyereg irányában, s Hillary meg én magunkra maradtunk.Jó délutánba hajlott az idő, s mi körülbelül huszonhétezer-kilencszáz láb ma-gasságban voltunk. A Lhotsze csúcsa, a világ a negyedik legmagasabb hegy-

orma, melyre hosszú expedíciónk minden napján felnéztünk – most alattunkvolt. Odaát délkeleten a Makalu szintén alattunk volt. És alattunk volt minden,amit csak láttunk száz meg száz mérföldnyire, kivéve a Kangcsenjunga csú-csát, messze kelet felé, meg azt a fehér oromgerincet, amely felettünk kúszottaz ég felé.

Nekiláttunk, hogy felállítsuk a tábort – ekkora magasságban ember mégnem vert sátrat. Mire befejeztük a munkát, már majdnem besötétedett. Előszöra jeget csákányoztuk, hogy kissé simábbá és egyenletesebbé tegyük fekhe-

lyünket. Aztán a fagyott kötelekkel meg sátorlapokkal viaskodtunk, és az oxi-génhengereket is kötéllel próbáltuk a talajhoz rögzíteni. Minden művelet öt-



ször annyi idő be került itt, mint olyan helyen, ahol elegendő a levegő; végülazért nagy nehezen felállítottuk a sátrat, s amikor bemásztunk, elég tűrhetőenéreztük magunkat. Csak könnyű szél fújt, s a sátorban elég enyhe volt a levegő ahhoz, hogy lehúzzuk a kesztyűnket. Hillary szabályozta az oxigénkészülékekműködését, én ,ezalatt üzembe helyeztem a kis kályhánkat, s kávét f őztem

meg citromlevet melegítettem. Rettentő szomjúság gyötört bennünket, és úgynyakaltuk a folyadékokat, mint két teve. Késő bb levest, szardíniát, kétszersül-tet és konzervgyümölcsöt ettünk, de a gyümölcs olyan keményre fagyott, hogyelő bb a kályha fölött kellett olvasztgatni.

A sátor helyér ől sikerült eltávolítanunk a kiálló sziklarögöket meg jég-darabokat, de ezzel nem azt akarom mondani, hogy teljesen egyenletes is lett atalaj. A sátor pádimentumának egyik fele körülbelül egy lábbal magasabb volt,mint a másik fele. Hillary a magasabbik, én az alacsonyabbik részen terítettük

le hálózsákunkat. Amikor már bebújtunk a hálózsákjainkba, a sátor széléregördítettük magunkat, hogy testünk súlyával leszorítsuk és helyükön tartsuk a ponyvát. A szél általában elviselhető volt, de néha hatalmas széllökések zúdul-tak elő a semmiből, s olyankor majd elrepült a sátor. Feküdtünk a sötétben, ésmásnapi terveinkr ől beszélgettünk. Aztán belélegeztük az „éjjeli oxigént”, smegpróbáltunk aludni. Még pehelypaplanos hálózsákunkban is magunkontartottuk minden ruhánkat, nekem még a rénszarvasbőr csizmám is a lábamonvolt. A legtöbb hegymászó éjjelre le szokta vetni a lábbelijét, mert az hiszi,hogy így jobb lesz a vérkeringés a lábakban. Én azonban nagy magasságokban

jobban szeretem magamon tartani a cipőimet. Hillary viszont levetette az övé-it, és odaállította a hálózsákja mellé.

Múltak az órák. Szunyókáltam, felébredtem, megint elbóbiskoltam, újrafelriadtam. Valahányszor felserkentem, mindig élesen figyeltem, hallgatóz-tam. Éjfélre teljesen elült a szél. Isten jó hozzánk – gondoltam. A Csomo-lungma jó hozzánk. Egyetlen hang hallatszott csupán – a légzésünk nesze,amint oxigénünket szívogattuk.

Május huszonkilencedike … Május huszonkilencedike volt akkor is,amikor Lambert meg én kudarcot vallva leereszkedtünk a nyeregből a völgy-katlanba. Lefelé mentünk – lefelé – lefelé …

Hajnali fél négykor kezdtünk mozgolódni. Begyújtottam a f őzőkályhát,és hólevet forraltam limonádénak meg kávénak. Ettünk is valamit a tegnapimaradékból. Teljes szélcsend uralkodott. Amikor kicsit késő bb felhajtottuk asátorlebernyeget, láttuk, hogy minden tiszta és nyugodt a hajnali fényben.Hillarynek megmutattam messze odalent egy parányi pontot – az volt a

tyangbocsei kolostor, tizenhat ezer lábbal alattunk. – Apám és anyám istene – fohászkodtam magamban –, légy hozzám jó



most, ezen a napon.De ami először történt, az bizony rossz dolog volt. Hillary csizmái, mi-

velhogy egész éjjel kint álltak a hálózsákja mellett, megfagytak, s most olya-nok voltak, mint két fekete vasdarab. Egy teljes óra hosszat tartottuk őket akályha fölé, közben gyúrtuk, dagasztottuk, úgyhogy a végén a sátor megtelt a

megpörkölődött bőr szagával, mi pedig úgy lihegtünk, mintha már a csúcsonkapaszkodnánk javában fölfelé. Hillaryt nagyon felzaklatta a késlekedés, megaz is, hogy most mi lesz a lábával.

– Attól félek, úgy járok, mint Lambert – mondta. Végül, azért sikerültannyira megpuhítani a csizmákat, hogy fel tudta húzni őket. Aztán nekiláttunka készülődésnek. Ezen az utolsó mászási napon a legkülönfélébb származásúruhadarabokat viseltem. A csizmáim – mint már említettem – Svájcban ké-szültek; viharkabátomat és több más felszerelési holmimat Angliában gyártot-

ták. A harisnyáimat viszont Ang Lahmu kötötte. Szvetteremet Mrs. Hender-sontól, a Himalayan Club titkárától kaptam. Azt a régi gyapjúsapkámat visel-tem, amelyet még Earl Dennian hagyott rám. És – a legfontosabb – a pirosnyaksálam Raymond Lambert tulajdona volt valamikor. Az őszi expedícióvégén ajándékozta nekem, s mosolyogva mondta:

– Itt van, egyszer talán még hasznát veszi.És én azóta is pontosan tudtam, milyen hasznát fogom majd venni.Fél hétkor, amikor kimásztunk a sátorból, még mindig tiszta és csendes

volt az idő. Három pár kesztyűt húztunk – az egyik pár selyem volt, a másikgyapjú, a harmadik nem engedte át a szelet –, felcsatoltuk a lábvasakat, s há-tunkra vettük a negyven font súlyú oxigénkészülékeket – most már csak ennyilesz az egész cipelnivalónk az utolsó szakaszon. Jégcsákányom nyelére teker-ve ott volt a négy zászló. És a kabátom zsebében egy kék-piros ceruzadarablapult.

– Kész minden? – Ah csah. Kész.És elindultunk.Hillary csizmái még merevek voltak, s fázott a lába, úgyhogy megkért,

menjek én elöl. Így haladtunk egy darabig kötélen – a táborhelytől fel a délke-leti gerincig, majd a gerinc vonalát követve a déli csúcs felé. Néha ráakadtunkBourdillon és Evans lábnyomaira, s azokat fel is tudtuk használni. Többnyireazonban eltűntek a nyomok, elsöpörték őket a két nappal azelőtti szelek, úgy-hogy nekem kellett új nyomokat taposni vagy vágni. Egy idő után olyan helyreértünk, amelyet felismertem – Lambert meg én ott álltunk meg és fordultunkvissza. Megmutattam Hillarynek a helyet, s oxigén-maszkomon keresztülmegpróbáltam neki elmagyarázni, miért hívtam fel a figyelmét arra a pontra.

Miközben tovább mentünk, arra gondoltam, mennyire más volt az idő akkor, smilyen más most – akkor szél volt, hideg volt, most meg ragyog a nap –, meg



hogy milyen szerencsénk van, amiért egy ilyen ver őfényes napon került sor anagy er ő próbára. Minthogy Hillary lábai kezdtek átmelegedni, helyet cserél-tünk egymással a kötélen. Azontúl váltogattuk egymást, hol ő ment elöl, holén, hogy ily módon megosszuk a nyomtaposás és csákányozás nehéz munká-

ját. A déli csúcs közelébe érve rábukkantunk arra a két oxigénpalackra, melyet

Bourdillon és Evans hagyott ott a számunkra. Lekapartuk a jeget a mér őská-lákról, s örömmel láttuk, hogy a palackok még tele vannak. Ez ugyanis annyit

jelentett, hogy a palackokat lefelé menet – a nyereg felé – majd késő bb fel-használhatjuk, addig pedig nem kell annyira takarékoskodnunk a magunkkalhozott oxigénnel.

Ott hagytuk a két palackot, ahol voltak, és tovább kapaszkodtunk.Mindeddig a mászás – az idő járástól eltekintve – majdnem olyan volt, mintegy évvel azelőtt; végig a meredek, egyenetlen gerincen, balra sziklás szaka-

dék, jobbra hópárkányok, amelyek alatt szintén szakadék rejlett. De most,közvetlenül a déli csúcs alatt kiszélesedett a gerinc, s mi egy majdnem függő-leges fehér falon kapaszkodtunk fölfelé. Nagyon rossz volt, hogy a hó nem ültszilárdan rajta, hanem csak csúszott, csúszott lefelé – és vele együtt mi is –,úgyhogy már azt gondoltam: „Legközelebb meg sem állunk a hegy tövéig.”Számomra az egész mászásban ez volt a legrosszabb hely, mert hát nemcsakattól függött minden, amit az ember csinál, hanem attól is, amit a hó művel azember alatt – márpedig annak nem lehet parancsolni. Sok veszélyes helyen

jártam már, de ilyen nyaktör őn még soha. Ha rá gondolok, még most is égnekáll a hajam.

No de valahogy mégis felvergődtünk, és kilenc órakor a déli csúcsonálltunk. Ez volt a legmagasabb pont, ameddig Bourdillon és Evans eljutott. Tíz

percet pihentünk, s nézegettük, mi van még előttünk. Már nem sokat kelletttovább mennünk – körülbelül háromszáz lábnyi gerincdarabot –, de az keske-nyebb és meredekebb volt az alsóbb szakaszoknál, s bár leküzdése nem lát-szott lehetetlennek, korántsem ígérkezett könnyű feladatnak. Balkézt továbbrais a meredélyt láttuk, amely a nyolcezer lábbal mélyebben fekvő nyugati

völgykatlanig ereszkedik alá; ki tudtuk venni a négyes számú tábor apró pon-tocskáknak látszó sátrait. Jobb oldalon pedig tovább folytatódtak azok a kiállóhópárkányok, amelyek a Kancsung-gleccserig alázuhanó tízezer lábnyi szaka-dék pereme fölé nyúlnak. Láttuk, ha fel akarunk jutni a csúcsra, akkor a mere-dély és a jégpárkányok között kanyargó keskeny vonalon kell haladnunk –nem túlságosan balra tartva, de jobbra sem túlságosan, mert akkor végünk.

Egy dolgot mohón vártunk, s be is következett a déli csúcson. Mindket-tőnknek majdnem ugyanabban a percben fogyott ki az oxigén a magunkkal

hozott két-két palack egyikéből. Így hát az üres palackokat eldobhattuk, amiannyit jelentett, hogy negyven font helyett most már csak húszat kellett cipel-



nünk. A déli csúcsot elhagyva még egy kellemes újság várt bennünket: ott már jó szilárd volt a hó. Az előttünk álló szakasz megmászása szempontjából ezdöntő fontosságú lehetett.

– Minden rendben? – Ah csah. Rendben.

A déli csúcsról először lefelé kellett mennünk valamelyest. Aztánmegint fölfelé, fölfelé. Egész idő alatt attól féltünk, hogy megcsúszik alattunka hó, vagy túlságosan messzire tévedünk valamelyik kiugró hópárkányon, s azleszakad. Ezért egyszerre csak az egyikünk mozgott. Felváltva hol Hillary voltelöl, hol én; aki hátul maradt, az jégcsákánya köré csavarta a kötelet, s bevertea hóba a csákányt, mint valami horgonyt. Még mindig remek volt az idő. Neméreztük magunkat nagyon fáradtnak. Viszont lépten-nyomon légzési nehézsé-gekkel küszködtünk, s minduntalan meg kellett állnunk, hogy eltávolítsuk az

oxigénkészülék csöveiben képződött jeget. Ha már itt tartok, meg kell monda-nom: Hillary késő bb nem egészen fair módon járt el, amikor azt mesélte, hogynekem több bajom volt a lélegzéssel, mint neki, s hogy az ő segítsége nélkültalán meg is fulladtam volna. Véleményem szerint ugyanazokkal a nehézsé-gekkel küzdöttünk mindketten – szerencsére nem voltak leküzdhetetlenek –,és egyforma mértékben segítettünk egymáson.

Az ilyen megállások mindig csak rövid ideig tartottak, s mi csak men-tünk tovább, egyre magasabbra emelkedve a gerincvonalon, a párkányok mega meredély között. Végül ahhoz a helyhez értünk, amely a csúcs alatt a leg-utolsó nagy akadálynak ígérkezett. Ez egy sziklaszirt volt, mely mintegy ahegygerincből nőtt ki, és elzárta utunkat. Légi felvételekr ől ismertük már, megaztán Tyangbocséből is eleget látcsöveztük. Hogyan jussunk át rajta? Egyetlenmódot tartottunk lehetségesnek: azt, hogy végigmerészkedünk azon a mere-dek, keskeny térközön, amely a szirt egyik oldala és a mellette levő párkány

belső oldala között húzódik. Hillary – ő ment akkor elöl – lassan, óvatosanfelküzdötte magát, s feljutott egy teraszfélére. Kapaszkodás közben lábaitszükségképpen nekinyomta a párkánynak, és én alulról teljes er őmmel tartot-

tam a kötelet, mert nagy volt a veszély, hogy a jégpárkány beomlik. Szeren-csére ez nem következett be. Hillary épségben feljutott a szirt tetejére, aztán ő tartotta a kötelet, mialatt én felmásztam utána.

Itt most megint azt kell mondanom, hogy Hillary nem egészen pontosanmondta el a történteket Az Everest megmászása című könyvében. Először is, ő azt írta, hogy a szirtfal körülbelül negyven láb magas. Véleményem szerintalig magasabb tizenötnél. Hillary azt a látszatot igyekezett kelteni, hogy való-

jában csak ő mászott fel rá a maga erejéből, s engem úgy kellett felhúznia. Így

ír rólam: „Végül teljesen kimerülten összerogyott a tetőn, mint valami óriásihal, amelyet rettentő küzdelem után kirántottak a tengerből.” Azóta éppen



eleget hallottam err ől a hal-mesér ől, és meg kell mondanom, nem tetszik ne-kem. Mert hát az a teljes igazság, hogy senki sem húzott vagy ráncigált engemfel azon a keskeny meredélyen. Magam másztam meg, éppúgy, mint Hillary;és ha közben tartotta a kötelet, hát én is tartottam neki, mialatt ő mászott. Hamár err ől beszélek, egy dolgot nagyon világosan meg akarok mondani. Hillary

a barátom. Nagyszer ű hegymászó, remek ember, s én büszke vagyok rá, hogyvele kapaszkodtam fel az Everest csúcsára. De az az érzésem, hogy a mászásutolsó szakaszának leírása közben Hillary nem egészen fair hozzám. Valahogyaz derül ki a szavaiból, hogy amikor jól ment a dolog, akkor az az ő érdemevolt, ha meg rosszul ment valami, az az én hibámból adódott. Hát ez egysze-rűen nem igaz. Én sohasem állítottam, hogy egyedül is meg tudtam volnamászni az Everestet. S nem hinném, hogy Hillarynak volna joga azt állítani,hogy ő meg tudta volna tenni egyedül. Mindvégig – fel a csúcsra és onnan le –

egymást segítettük, s ennek így is kellett lennie. De egyikünk sem volt semvezető, sem vezetett. Partnerek voltunk.

A sziklaszirt tetején megpihentünk. Er ősen kifulladtunk mind a ketten,de némi lassú oxigén-belélegzés után ismét remekül éreztem magam. Felfelétekintettem; a csúcs most már nagyon közelinek látszott; a szívemben izgatott-ság és öröm dolgozott. Aztán mentünk tovább. Másztunk, kapaszkodtunk.Jobbra tovább folytatódtak a párkányok, balra meg a szakadékos meredélyásított, de a gerinc most már nem volt annyira meredek. Ott már csak külön-

böző magasságú havas púpok sorakoznak egymás után. De azért még féltünk a párkányoktól, ezért nem mindig a gerincvonalon haladtunk, hanem attól kissé balra, ahol hosszú hólejtő húzódott a szakadék fölött. Körülbelül száz lábbal acsúcs alatt értük el a legmagasabb csupasz sziklákat. A majdnem sík helyenkét sátor is elférne, s néha eltűnődöm: fognak-e emberek valaha is táborozniott, a Föld csúcsának közvetlen közelében? Felszedtem két kis követ, és azsebembe tettem, hogy levigyem az alsó világba.

Nemsokára a csupasz sziklák is alattunk maradtak. Ismét behavazott

púpok között járunk. Soruk jobb felé kanyarog, s valahányszor magunk mö-gött hagyunk egyet, azt kérdezem magamtól: „Vajon a legközelebbi már azutolsó lesz? Az utolsó, a legutolsó?”

Végül eljutunk egy helyre, ahol már elmaradoztak a púpok, s túl rajtukott kéklik a nagy nyílt égbolt, és barna síkságok látszanak. A hegy túlsó olda-láról nézünk le most Tibetre. Előttünk már csak egyetlenegy púp van – azutolsó. Nem orom, csak púp. Könnyű feljutni rá egy nem meredek hólejtőn,mely elég széles ahhoz, hogy két ember egymás mellett lépkedhessen rajta.

Körülbelül harminc láb után megállunk egy percre, s feltekintünk. Aztán to-vább …



Sokat gondolkoztam azon, hogy majd most hogyan is mondjam el, amikövetkezik – mármint azt, hogy Hillary meg én hogyan értük el az Everestcsúcsát. Késő bb, amikor lejöttünk a hegyr ől, sok volt az ostoba fecsegés akö-rül, hogy melyikünk ért fel elsőnek. Egyesek azt mondták, hogy én, másokmeg azt, hogy Hillary. Volt olyan is, aki azt mondta, hogy csak egyikünk érte

el a csúcsot. Olyan is akadt, aki azt állította, hogy egyikünk sem. Megint má-sok azt beszélték, hogy én húztam fel oda Hillaryt; ezekkel szemben néhányanazt hangoztatták, hogy Hillary húzott fel engem. Mindez badar beszéd. Hogyvéget vessünk a fecsegésnek, Kathmanduban Hillary meg én nyilatkozatotírtunk alá, melyben kijelentettük, hogy „a csúcsot csaknem egyszerre értükel”. Azt reméltük, hogy ezzel pontot teszünk az ügyre. De nem úgy történt.Egyesek tovább kérdezősködtek, mindenféle kérdéseket tettek fel, s különféletörténeteket agyaltak ki. Rámutattak a nyilatkozatunkban szereplő „csaknem”

szóra, és azt mondták: – Mit jelentsen ez?Igazi hegymászók nem kérdeznek ilyesmit, mert jól tudják, hogy az ef-

féle kérdésnek semmi értelme; hogy ha két embert ugyanaz a kötél f űzi egy-máshoz, akkor az a két ember együtt van. De mások ezt nem értették meg.Indiában és Nepálban – sajnálattal kell ezt mondanom – nagy nyomást gyako-roltak rám, hogy kijelentsem: én értem a csúcsra Hillary előtt. S most világ-szerte kérdezgetik tőlem:

– Ki volt az első? Ki volt az első? Megint csak azt kell mondanom: – Ostoba kérdés. A felelet nem jelent semmit.De annyiszor teszik fel ezt a kérdést, annyit beszélnek róla, annyi kétel-

kedés és félreértés adódott már belőle, hogy – hosszas töprengés után – úgyérzem, mégis válaszolni kell rá. Nem magam miatt teszem. Nem is Hillarymiatt. Hanem az Everest miatt – az Everest tekintélye miatt – és az utánunkkövetkező nemzedékek kedvéért.

– Ugyan – mondják majd erre –, valami titok lappang tán a dolog mö-gött? Valami, ami miatt szégyenkezni kell? Amit el kell hallgatni? Miért nem

lehet megtudni az igazságot?Jól van: hát most majd megtudják az igazságot. Az Everest nagyon

nagy, nagyon drága, és csak az igazság méltó hozzá.Valamivel a csúcs alatt Hillary és én megálltunk. Felnéztünk. Aztán to-

vább mentünk. A bennünket egymáshoz f űző kötél harminc láb hosszú volt, de jó részét laza karikákba tekerve a kezemben tartottam, úgyhogy kettőnk közöttcsak mintegy hat láb volt a távolság. Nem gondoltam én arra, hogy ki az „el-ső”, ki a „második”. Nem mondtam magamban: „Ott fönn az aranyalma. No-

sza, félrelököm Hillaryt, és odarohanok érte.” Lassan, de biztosan közeledtünka cél felé! Aztán megérkeztünk. Hillary lépett először a csúcsra. Én meg utána



léptem fel.Hát így volt. Ez a felelet a „nagy titokra”. És ha a sok szóbeszéd és vita

után a felelet nyugodtnak és egyszer űnek látszik, csak azt mondhatom, hogyilyennek kell lennie. Tudom, saját népem közül sokan csalódottnak érzik majdmagukat. Helytelenül óriási fontosságot tulajdonítottak annak a gondolatnak,

hogy okvetlenül én voltam az „első”. Ezek az emberek csodálatosan jók voltakhozzám, és én sokkal tartozom nekik. De még többel tartozom az Everestnek –és az igazságnak. Ha szégyenfoltot jelent a számomra, hogy egy lépésselHillary mögött haladtam, hát akkor ezzel a szégyenfolttal kell élnem tovább.De én nem hiszem, hogy ez szégyen. És azt sem hiszem, hogy szégyent hozokmagamra, amiért most elmondtam a színtiszta igazságot. Gyakran kérdezget-tem önmagamtól: „Mit fognak rólunk gondolni az eljövendő nemzedékek, hateljesítményünk egyes tényeit a titokzatosság fátylaiba engedjük burkolni?

Nem fognak-e szégyenkezni miattunk – az életre-halálra szövetkezett két társ,két barát miatt –, amiért valamit el akartunk hallgatni a világ előtt?” És vala-hányszor ezt kérdeztem magamtól, mindig ugyanazt a választ találtam meg alelkemben: „Csak az igazság méltó a jövőhöz. Csak az igazság méltó az Eve-resthez.”

Most megmondtam az igazságot. És készen állok, hogy az igazság általítéltessem meg.

Felmásztunk. Ott voltunk. Az álom beteljesedett…Legelső teendőnk az volt, amit a világ minden hegymászója szokott cse-

lekedni, amikor hegycsúcsra hág fel társával vagy társaival. Kezet ráztunkegymással. Ez azonban még nem volt elég, hiszen az Everest csúcsán álltunk.Karjaimat meglóbáltam a levegő ben, aztán átöleltem Hillaryt, s addig paskol-tuk egymás hátát örömünkben, míg – oxigén ide, oxigén oda – kifogyott alélegzetünk. Utána körülnéztünk. Délelőtt fél tizenkettőre járt az idő, sütött anap, s az eget még sohasem láttam oly gyönyör ű mélykéknek. Csupán gyengeszellő fújdogált Tibet felől, s nagyon kevéske finom hópihe szállingózott a

csúcsról. A hegy túlsó oldaláról lenézve megpillantottam korábbi expedícióim jól ismert pontjait – a rongbuki kolostort, Sekar Dzong városát, a Kharta-völgyet, a Rongbuk-gleccsert, a Keleti Rongbuk-gleccsert, az Északi Nyerget,azt a helyet az északkeleti gerinc közelében, ahol 1938-ban a hatos számútáborunk volt. Aztán megfordultam, s végigtekintettem azon a hosszú úton,amelyen most jöttünk – ott a déli csúcs, a hosszú gerinc, a Déli Nyereg, a nyu-gati völgykatlan, a jégfal, a Khumbu-gleccser; amott lent a tyangbocsei kolos-tor, s azon túl, még lejjebb szülőföldem völgyei és hegyei.

Azok mögött – és körülöttünk is minden oldalon – a nagy Himalája, vé-gighúzódva Tibeten és Nepálon keresztül. Innen er ősen lefelé kellett nézni,



hogy közelebbi csúcsait szemlélje az ember – az olyan óriásokat, mint aLhotsze, a Nuptsze, a Makalu. Messzebbre tekintve pedig a világ legnagyobblánchegységének egész íve – még a Kangcsenjunga is – csupa apró dudoroksorozatának tűnt az ég roppant boltozata alatt. Olyan látvány volt ez, amilyetmég sohasem láttam s nem is fogok látni soha többé – vad, csodálatos és bor-

zalmas. De azért nem éreztem borzalmat. Ahhoz nagyon is szeretem a hegye-ket. Ahhoz nagyon is szeretem az Everestet. Abban a nagy pillanatban, amely-re egész életemben epedve vártam, az én hegyem számomra nem volt holtszikla és jég, hanem meleg, barátságos és élő valami. Olyan volt, mint egykotlóstyúk, mely szárnyai alá gyű jti csibéit – a többi hegyeket. Olyan érzésemtámadt, hogy nekem is csak ki kell terjesztenem a szárnyaimat, s akkor megtudom oltalmazni mindazokat, akiket szeretek.

Elzártuk oxigén-készülékeinket. Még itt a világ tetején is el tudtunk

lenni nélkülük, ha nem er őltettük meg magunkat. Maszkjainkat megtisztogat-tuk a rajtuk képződött jégtől, s én egy darab cukorkát dugtam a számba. Aztánújra felcsatoltuk a maszkokat. Az oxigén-adagolót azonban csak akkor kap-csoltuk be amikor már készültünk elhagyni a csúcsot. Hillary elővette fényké-

pezőgépét, amelyet a ruhái alatt tartott, hogy megvédje a fagyástól, én pedigcsákányom nyelér ől letekertem a négy zászlót. Zsinegre voltak f űzve, melyet acsákány fokához er ősítettem. Magasra tartottam a csákányt, a zászlók lobog-tak, s Hillary megcsinálta a felvételt. Pontosabban szólva három képet készí-tett, s szerencse, hogy olyan nehéz körülmények között legalább az egyik jólsikerült. A zászlók sorrendje felülr ől lefelé ez volt: Egyesült Nemzetek Szö-vetsége, Nagy-Britannia, Nepál, India; s ugyanazok az emberek, akik minden-féle bajokat kevertek, ebben is politikai jelentőséget próbáltak felfedezni. Csakegyet mondhatok – az Everesten egyáltalán nem gondoltam politikára. Hagondoltam volna, alighanem az indiai vagy a nepáli zászlót teszem legfelülre,

bár önmagában véve ez is kínos probléma lett volna számomra. Mindenesetreörülök neki, hogy az ENSZ zászlója került legfelülre. Mert hát szeretek arragondolni, hogy a győzelmünket nemcsak magunknak – nemcsak a saját nem-

zetünknek – vívtuk ki, hanem mindenkinek, bárhol él is.Intettem Hillarynek, hogy most majd én készítek róla fényképfelvételt.

De ő fejét rázta; nem tudom miért, nem akarta, hogy lefényképezzem. Ehelyettmaga kezdte el fotografálni körös-körül a csúcs lejtőit, én meg azalatt egymásik teendőmet végeztem el. Zsebemből elővettem a cukorkás csomagot,meg azt a kis piros-kék ceruzavéget, amelyet Nima, a kislányom adott nekem.Gödröt kapartam a hóban, s beletettem ezeket. Amikor Hillary látta, mit csiná-lok, odaadott nekem egy fehér szemű fekete kis posztómacskát, amelyet

Hunttól kapott szerencsehozó talizmán gyanánt; ezt is odatettem a gödörbe.Könyvében Hillary úgy mondja, hogy Hunt egy feszületet adott neki, s azt



hagyta ott a csúcson; hát, ha így volt is, én nem láttam. Nekem csak a posztó-cicát adta oda. Ott feküdt a hóban a macska, a ceruza meg az édesség. „Oda-haza – gondoltam – édességeket kínálunk azoknak, akik közel állnak a szí-vünkhöz, akik kedvesek és drágák nekünk. Az Everest mindig kedves volt aszívemnek, s közel állt hozzám. Most meg a szó teljes értelmében is közel

van.” Miközben betakartam az ajándékokat, csendes imádságot mormoltam.És hálát mondtam. Hét ízben jöttem fel álmaim hegyére, s most, hetedszer,isten segedelmével valóra vált az álmom.

– Thudzsi csej, Csomolungma. Hálás vagyok neked …Már majdnem tizenöt percet időztünk a csúcson. Ideje volt, hogy vissza-

induljunk. Mivel a leereszkedés közben nem nélkülözhettem a jégcsákányo-mat, nem hagyhattam ott a zászlókkal. Így hát leoldottam róla a zászlókat tartózsinórt, s egyik végét beástam a hóba, amilyen mélyen csak tudtam. Pár nap-

pal késő bb indiai katonai repülőgépek körös-körül fényképezték a csúcsot, dea pilóták jelentették, hogy nem láttak semmilyen otthagyott tárgyat. Talánnagyon messzire voltak attól a ponttól. Vagy talán a szél elfújta onnan a zász-lókat. Nem tudom.

Mielőtt elindultunk lefelé, még egyszer körülnéztünk. Vajon Mallory ésIrvine elérték-e a csúcsot, s csak aztán érte őket utol a halál? Megtaláljuk-e anyomukat? Néztünk, fürkésztünk, de nem láttunk semmit. Nagyon sokat gon-doltam rájuk, s bizonyos vagyok benne, hogy Hillary is. Lelki szemeim előttelvonultak mind, akik előttünk jártak – szahibok és serpák, angolok és svájci-ak –, a nagyszer ű hegymászók, a bátrak, akik harminchárom évig álmodtakerr ől a hegyr ől, ostromolták, birokra keltek vele, és alulmaradtak a nagy küz-delemben; az ő er őfeszítéseik, tudásuk és tapasztalatuk tette lehetségessé a migyőzelmünket. És eszembe jutottak lent várakozó társaink is, akiknek segítsé-ge és önfeláldozása nélkül sohasem juthattunk volna fel ide, ahol ezen a naponálltunk. S érzéseimben mindenkinél közelebb állt hozzám Lambert. Olyannyi-ra, hogy szinte már testi közelségben éreztem alakját. Az volt az érzésem,hogy csak meg kell fordulnom, máris látom rám mosolygó nagy medvearcát, s

hallom, amint mondja: „Ça va bien, Tenzing! Ça va bien!” De hát legalább a piros sálja velem volt. Szorosabbra vontam a nyaka-

mon. „Ha majd otthon leszek – mondtam magamban –, majd elküldöm neki.”És el is küldtem.

Az Everest megmászása óta sok mindenfélét kérdeztek tőlem az embe-rek, s nem minden kérdés volt politikai. A keletiek között sok a vallásos em-

ber, soknak az elméjét foglalkoztatják a természetfölötti dolgok. – A mi Buddha urunk ott volt-e a csúcson?

– Látta-e Sivát, a mi urunkat és istenünket?Ilyeneket kérdeztek tőlem. Sokszor valósággal szorongattak, hogy je-



lentsem ki: látomásban vagy kinyilatkoztatásban volt odafönt részem. De ittismét csak a színtiszta igazságot mondhatom, még ha sokaknak csalódást oko-zok is vele. Az igazság az, hogy az Everest csúcsán semmi természetfelettitvagy emberfelettit nem tapasztaltam. Éreztem, hogy nagyon közel vagyok azistenséghez, s ez elég volt nekem. Szívem mélyéből mondtam neki hálát.

Amikor pedig megfordultunk, hogy elhagyjuk a csúcsot, akkor valami nagyonis valóságos és gyakorlati dolgot kértem tőle – azt, hogy ha már győzelemresegített bennünket, épségben juttasson is le a hegyr ől.

Kinyitottuk oxigénkészülékeinket, aztán elindultunk visszafelé. Perszeszerettünk volna nagyon hamar lejutni, de lassan és óvatosan mentünk, merttudtuk, hogy most fáradtabbak vagyunk, hogy mozdulataink bizonytalanab-

bak, márpedig a legtöbb hegyi szerencsétlenség éppen olyankor történik, ami-kor az emberek fáradtan és emiatt magukra nem vigyázva ereszkednek lefelé.

Lassan lépkedtünk a mély hóban, többnyire előző nyomainkat használtuk fel.Amikor elértünk a sziklaszirthez és a mellette húzódó keskeny réshez, elégkönnyen átjutottunk rajta. Aztán megint ott voltunk a gerincen, és egyóraicsúszkálás után elértük a déli csúcsot. Ezen a szakaszon Hillary ment elöl, énmeg mögötte haladtam, szorosra fogva a kötelet, ha valami veszély jelentke-zett. Mindketten fáradtak voltunk, de nem kimerültek. Leginkább a szomjúság

bántott; kulacsainkban ugyanis megfagyott a víz, havat pedig nem akartunknyelni, mert az még rosszabb lett volna a szánknak meg a torkunknak.

A déli csúcsnál megpihentünk egy kicsit. Aztán következett az alattahúzódó meredek hófal – veszélyes volt és ijesztő, most még inkább, mint fel-felé jövet. Előttem Hillary egyszerre igyekezett lefelé menni és visszatartanimagát, s térdeit annyira meghajlította, hogy ülepe gyakran érintette a havat.Fölötte voltam én, pillanatonként megragadva a kötelet, és megfeszítve egésztestemet, arra az esetre, ha Hillary megcsúszna – mert alatta nem volt más,csak a Kangcsung-gleccser, az is tízezer lábbal lejjebb. De végül valahogycsak lejutottunk a hófalon is. Most már a dolog legnehezén túl voltunk. Vala-mivel távolabb felszedtük azt a két oxigénpalackot, amelyet Bourdillon és

Evans hagyott hátra; az időzítés a legjobban volt kiszámítva, mert a mi oxi-génkészletünk már a végét járta. Két óra tájban elértük a legfelső sátrat, ottmegpihentünk, és én édesített citromlevet melegítettem a kályhán. Hosszú-hosszú órák óta ez volt az első italunk, valósággal újjászülettünk tőle.

Aztán a kilences számú táborhelyet elhagyva, tovább ereszkedtünk lefe-lé – a gerinc mentén, el a régi svájci sátor mellett, le a Déli Nyereghez vezető hólejtő nagy folyosóján. Itt már időnként használni tudtuk régi nyomainkat,más helyeken azonban eltörölte őket a szél, s olyan meredek volt a terep, hogy

hiába voltunk mászó-vasakkal felszerelve, új támaszokat kellett a jégbe vág-nunk, máskülönben lecsúsztunk volna. Itt helyet cseréltünk. Én mentem elöl a



kötélhez er ősítve, és csákányoztam-vágtam órák hosszat, de úgy éreztem,hogy már napok óta csinálom. No de végre megpillantottuk a nyergen állósátrakat meg a körülöttük mozgó kis pontokat . Aztán a sátrak is, a pontok ismegnövekedtek. Legvégül aztán kijutottunk a nyereg fölött közvetlenül elterü-lő könnyebb havas terepre, és a többiek élén elénk jött George Lowe. Megölelt

bennünket, forró kávét itatott velünk, aztán a többiek segítségével letámogatotta táborba.

Gregory aznap korábban ment le. De Noyce feljött a serpa PazangPhutarral,18 s most ők meg Lowe minden lehetőt elkövettek, hogy jól érezzükmagunkat. Aztán jött Noyce, és teát hozott. Nagy izgalmában alighanem fel-döntötte a f őzőt, mert a teába petróleum keveredett. De nem számított, egyál-talán nem számított most az a kis petróleum. „Megiszom én – gondoltam –,olyan finom, mint a legédesebb tej, mert szeretettel és kedvességgel van ve-

gyítve.” Persze a többiek elhalmoztak kérdésekkel. De akkor csak néhányravoltunk képesek válaszolni. Pihenésre volt szükségünk. Közben besötétedettés hideg lett. Bemásztunk a hálózsákjainkba – Hillary Lowe-val és Noyce-szalaludt egy sátorban, én meg Pazanggal. Csendesen feküdtem, belélegeztem az„éjszakai oxigénemet”, s megpróbáltam elaludni. Jól éreztem magam – ahcsah, O. K. –, de fáradt voltam. Alig-alig bírtam gondolni valamire

Az igazi boldogság – gondoltam – majd késő bb jön.

18 Ez egy másik Pazang Phutar – nem a „Zsoké”, aki Tyangbocsénál otthagytaaz expedíciót.



X I X

, ,T E N Z I N G Z I N D A B A D ! ”

GEN, megjött a boldogság. Késő bb más dolgok is. De először a boldog-ság. Másnap ismét remek volt az idő. Ragyogott a nap. Mi még perszefáradtak voltunk, és az oly nagy magasságban töltött három nap kissé le-

gyengített bennünket. De azért igen vidáman és békességes lélekkel tettükmeg a hosszú leereszkedést a Déli Nyeregből. A szahibok a nyolcas számútáborhelyen hagyták holmijuk javarészét, én azonban három vagy négy zsák-

ban magammal vittem a felszerelésemet meg a kulacsomat, sőt Lowe egyikfényképezőgépét is – kettő volt neki –, mert azt nagy izgalmában ott felejtette.Útközben találkoztunk barátainkkal, akik lejjebb vártak ránk. A hetes számútáborhelyen Wylie őrnagy és néhány serpa fogadott bennünket. A hatos számútábor alatt Tom Stobart jött elénk, hogy filmfelvételt készítsen rólunk. Az ötösszámú táborhelyen pedig még több serpát találtunk; köztük volt DavaThondup és fiatal unokaöcsém, Gombu. Minden egyes találkozás nagy hűhó-

val járt, az ötös számú tábor serpái pedig nemcsak teával kínáltak, hanem ah-hoz is ragaszkodtak, hogy az út hátralevő részén ők vigyék a poggyászomat.

Aztán elértük a négyes számú tábort, a kiinduló pontot, ahol találkoz-tunk az expedíció f ő részével. Amikor lefelé ereszkedtünk a völgykatlan hosz-szú hólejtő jén, elénk jöttek, és mi eleinte nem adtunk nekik semmiféle jelzéstarról, hogy sikerült a nagy vállalkozás. De amikor úgy ötven yardnyira lehet-tek tőlünk, Lowe nem bírta tovább titkolni a nagy újságot. Egyik kezével föl-felé bökött a levegő be, másik kezével meglóbálta a jégcsákányát a csúcs irá-

nyában – és attól a pillanattól fogva akkora lett az izgatottság, amekkorát mégsohasem látott a Himalája. Majdnem rohanva jöttek felénk, már amennyire avastag hóban meg a nehéz csizmákban rohanni lehetett. Hunt megölelteHillaryt, és megölelt engem. Én megöleltem Evanst. Mindenki megölelt min-denkit.

– Hát igaz? Hát valóban igaz? – hajtogatta folyton Hunt, és meg-megszorongatott túláradó örömében. A jelenet láttán senki sem gondolt volnaarra, hogy különbséget tegyen szahibok és serpák között. Valamennyien csak

hegymászók voltunk akkor, hegymászók, akik elértük célunkat.Ezután órákon át egyebet sem tettünk, mint ettünk, ittunk, pihentünk –

I



no meg persze meséltünk. Csodálatos este volt az, talán a legboldogabb egészéletemben. Pedig – noha én még nem tudtam – már akkor kezdtek történni

bizonyos dolgok, amelyek késő bb sok galibát és félreértést okoztak. Röviddelezelőtt az Indian Wireless News azt közölte egy hamis jelentés alapján, hogy

próbálkozásunk nem sikerült. Most az igazi tényállást egy futár elvitte Namcse

Bazarba, onnan pedig rádió útján továbbították Kathmanduba. Csakhogy rejt jelzett szövegben adták le a hírt, és egyedül csak a brit követnek, Mr.Summerhayesnek, aki továbbította Londonba, de több mint egy napig nemszólt róla senkinek. Gondolom, azt akarták, hogy először Erzsébet királynő tudja meg az újságot, és másnap aztán a koronázás ünnepélyességét akartákfokozni a jelentés nyilvánosságra hozatalával. Ez az. Időzítés jó volt az ango-loknak, mert emelte a koronázási ünnepség fényét. De sok keleti számára egy-általán nem volt jó, mert csak egy nappal késő bb tudták meg az újságot – ak-

kor is a világ másik feléből. Így járt maga Tribhuvana is, Nepál királya, pedigaz Everest az ő országában van.Mint mondottam, akkor én még minderr ől nem tudtam semmit. Egy

serpával magam is megüzenhettem volna a hírt Namcse Bazarba, és akkortalán másképpen üt ki a dolog. „De miért tenném?” – kérdeztem magamban.Én az angolok számára dolgozom. Ahogy mi serpák mondjuk, „az ő sójukateszem”. Ők vezetik az expedíciót; miért ne intézhetnék ezt is a maguk mód-

ján? Így hát nem küldtem üzenetet, és a serpáknak megmondtam: ne beszélje-nek a dologról mindaddig, míg hivatalosan közhírré nem teszik. Késő bb azt

pletykázták, hogy engem az angolok megvesztegettek, azért cselekedtem így.Sőt még azt is mondták: az angolok lepénzeltek, hogy kijelentsem, miszerintaz Everest meg van mászva, holott valójában nincs megmászva. Az első vádracsak azt mondhatom, hogy hazugság. A második pedig olyannyira nevetséges,hogy válaszra sem érdemes.

Amikor azt mondom, hogy nem küldtem üzenetet, arra gondolok: nemküldtem nyilvános üzenetet, olyat, amit tüstént közhírré szoktak tenni. Hosszúhetek és hónapok után most voltam először abban a lelkiállapotban, hogy má-

száson kívül egyébre is tudtam gondolni. Eszembe jutottak szeretteim, akikodahaza várnak, s azon az estén, a négyes számú táborban egyik barátom anevemben néhány sort írt Ang Lahmunak. Ez állt benne: „Ez a levélTenzingtől van. Egy szahibbal együtt május 29-én elértem az Everest csúcsát.Remélem, boldog vagy. Nem írhatok többet. Bocsáss meg.” És a levél aljárasaját kezűleg írtam oda a nevemet.

Csupán egy éjszakát töltöttem a négyes számú táborban. A fele ünnep-lés volt, a fele pihenés. Másnap reggel egyetlen gondolat uralkodott rajtam: le

a hegyr ől, minél hamarabb. Egyetlen nap alatt ereszkedtem le a völgykatlan- ból, és a jégfalon egészen az alsó táborig. Ang Csering meg Gombu, az uno-



kaöcsém volt velem. No, most már szabad vagyok – gondoltam egyre. Meg-szabadultam az Everesttől. Szerencsére még nem tudtam, mennyire tévedtem.Az alsó táborban is csak egyetlen éjszakát töltöttem, aztán szintén egy napalatt harmincöt mérföldet tettem meg le a gleccseren meg a völgyeken átThamejba, hogy meglátogassam az édesanyámat, Elmondtam neki, hogy sike-

rült, s ő boldogan hallgatta. Majd feltekintett rám, s így szólt: – Sokszor mondtam neked, hogy ne menj arra a hegyre. De most már

nem kell odamenned többé.Világéletében azt hitte, hogy az Everest csúcsán egy arany veréb meg

egy arany sörényű türkizoroszlán van; mikor err ől kérdezősködött, kénytelenvoltam csalódást okozni. De mikor azt kérdezte, láttam-e a csúcsról a Rong-

buk-kolostort, igennel válaszolhattam – és ez tetszett neki.Egyedül mentem Thamejbe. Két napot töltöttem ott anyámmal és fiata-

labbik nővéremmel, aki vele lakott. Gyermekkorom óta nem időztem ennyit aszülőfalumban. Mindenki eljött meglátogatni, folyt a csang, és elismerem,hogy „megszakítottam a tréninget”, ahogyan az angolok mondják. De aztáncsak eszembe jutott a kötelesség; összeszedtem vagy száz embert, hogy azexpedíció poggyászát segítsenek majd levinni Kathmanduba, és velük együttelindultam Tyangbocse felé. Elindulás előtt megkérdeztem anyámat, nem vol-na-e kedve velem jönni és Darjeelingben lakni, mire így felelt:

– Igen, szeretnék. De már nagyon öreg vagyok. Csak a terhetekre len-nék.

Megpróbáltam rábeszélni, de csak nem akart jönni. Így hát ismét isten-hozzádot mondtam az én ama lámnak. De Thamej és Tyangbocse között talál-koztam idősebbik nővéremmel, Lahmu Kipával, a férjével meg a két leányá-val, s mivel ők még fiatalabbak, elhatározták, hogy velem jönnek.

Tyangbocséba az expedíció részletekben szállingózott le a hegyr ől, snagy volt az izgalom, a zűrzavar. A legégető bb kérdések egyike az volt, ho-gyan szerezzünk elegendő számú teherhordót; mert hát a közelgő monszun-esőzések miatt csak kevés vállalkozó akadt. Egyébiránt az emberek az Everest

megmászásának nemcsak örültek, hanem panaszkodtak is miatta, mert féltek,hogy ezentúl nem lesznek expedíciók, és így ők sem jutnak munkához. A lá-mák pedig – ők sohasem lelkesedtek a hegy megmászásáért – attól tartottak,hogy a mi sikerünk miatt az istenek balszerencsét fognak zúdítani rájuk.Mindazonáltal egy idő múltán mégis sikerült valamiféle szervezettséget ösz-szekalapálnunk, s készen álltunk az indulásra. Hunt ezredes kijelentette, hogymajd ő vezeti a f ő csoportot, engem pedig magával visz Angliába. Ez a gondo-lat azelőtt egyszer sem jutott eszembe. Ha egyáltalán foglalkoztam valamit a

jövővel, hát legfeljebb csak arra gondoltam, hogy hazamegyek Darjeelingbe,kipihenem magam, és késő bb – ha lesz rá pénzem – építek egy kis új házat.



Nem is álmodtam, mi minden fog velem történni.De hamarosan tapasztalni kezdtem, hogy a dolgok egészen másként

alakulnak, mint azelőtt. Már Tyangbocséban távirat várt Sir Winston Chur-chilltől, s attól fogva az üzenetek valóságos özöne zúdult rám. Én is szerettemvolna üzenetet küldeni Ang Lahmunak, hogy a kislányaimmal együtt jöjjön

elém Kathmanduba. Szóltam Wylie őrnagynak, hogy tegye ezt lehetővé; énmegfizetem a külön futár költségét. Wylie őrnagy ezúttal is készséges és szí-ves volt: az üzenetet az expedíció költségén küldték el. És a következő napok-

ban, mialatt a hosszú utat jártuk Kathmandu felé, sokféle tekintetben mutattaki barátságát az őrnagy – ellátott hasznos tanácsokkal, segített a külföldiekkelvaló beszélgetéseknél, tolmácsolt s még titkárkodott is mellettem, mert renge-teg volt a postám.

– Most láthatja, milyen lesz ezentúl az élete – mondta. Pedig ez még

csak a kezdet volt, s nekem kemény leckéket kellett még megtanulnom.Föl-le, föl-le vezetett az utunk Nepál hegyein és völgyein át. És naprólnapra nagyobb lett a bámuló tömeg, napról napra nagyobb izgalommal fogad-tak bennünket. Körülbelül tíznapi menetelés után, amikor már csak ötven mér-földnyire voltunk Kathmandutól, üzenetet kaptam, hogy ott van már AngLahmu a kislányokkal – nagy örömhír volt ez számomra. De a legtöbb embernem azért jött ki elénk, hogy hírt hozzon, hanem azért, hogy híreket vigyenrólunk, s nemsokára egész sereg újságíró között gyalogoltam. Voltak köztüknepáliak, indiaiak, angolok, amerikaiak, s ezek a nevezetes hegymászás törté-netének elmondásán kívül még mindenféle nemzeti meg politikai kérdésekbenkívántak tőlem nyilatkozatot. Wylie őrnagy előre megjósolta ezt nekem, óva-tosságra intett, és én tőlem telhetően igyekeztem is megfogadni a tanácsát.

Nem volt könnyű dolog. Annyi újságíró állt körül, s valamennyien egy-szerre tettek fel különféle kérdéseket. Sokszor úgy éreztem, hogy nemcsakkérdeznek, hanem a válaszokat is a számba akarják rágni. Egy Huksze nevű helységben kiadós beszélgetést folytatott velem James Bürke a Life nevű fo-lyóirattól, amely a Timest ő l megvásárolta az expedíció történetének közlési

jogát Amerika részére. Nem messze onnan pedig a United Press Associationsmegbízottjával, John Hlavacekkel találkoztam, akivel késő bb egy cikksorozat-ra szerződést írtam alá. Az expedíció angol tagjainak nem volt joguk ilyesmi-re. Még elindulás előtt aláírtak egy nyilatkozatot, melynek értelmében mindencikk, történet, jelentés és fénykép az expedíció egészének tulajdona; az expe-díció pedig ezek kizárólagos közlését szerződésileg a Timesre ruházta. Velemazonban, noha részt vettem az expedícióban, nem íratták alá az említett nyilat-kozatot, úgyhogy én szabadon tárgyalhattam bárkivel. Amikor elértük

Kathmandut és késő bb Új-Delhit, némi vita támadt emiatt. A Times-nek jogavolt minden olyan jelentés közlésére, amelyet az expedíció tagjai küldtek va-



lahová, és Hunt ezredes megpróbált rávenni engem, hogy én is írjam alá azegyezményt. De én erre nem voltam hajlandó. Életemben először kerültemolyan helyzetbe, hogy tekintélyes summa pénzre volt kilátásom, és nem értet-tem, miért ne volna jogom kihasználni az alkalmat.

De hát ez csak kis kellemetlenség volt. A nagy egy Dhaulagat nevű

helységben kezdődött – valamivel Kathmandu előtt –, ahová nagy tömeg ne- páli sereglett ki elénk, s engem majdnem elsodortak az expedíciótól. Azótatöbbször kérdezték tőlem, melyik politikai párthoz tartoztak ezek az emberek.Igazán nem tudnám megmondani. De azt tudom, hogy er ősen nacionalistaérzelműek voltak, s egyáltalán nem az Everest vagy annak megmászása érde-kelte őket – hanem egyedül csak a politika. Azt akarták tőlem, hogy jelentsemki: nepáli vagyok, nem indiai. Meg hogy Hillary előtt értem fel a csúcsra.Megmondtam nekik, hogy nem érdekel az angolokkal való politikai vitatko-

zás. Kértem őket, hagyjanak békén. – Egészen mostanáig – mondtam nekik – a kutya sem tör ődött a nemzetihovatartozásommal. Most egyszerre miért tartják ezt olyan fontosnak? Indiai –nepáli. Mi a különbség?

Elismételtem nekik, amit a James Burke-nak adott interjúmban is el-mondottam:

– Egyformáknak kellene lennünk – Hillarynek, nekem, indiaiaknak, ne- páliaknak, mindenkinek.

De hát ők nem hagytak nekem békét. Majdnem megbolondítottak. Fele-leteket adtak a számba, és papírokat írattak velem alá, amiket nem tudtamelolvasni. A körülöttem gyűrűző tömeg pedig közben egyre nagyobb és na-gyobb lett. Elszakítottak a társaimtól, s ide-oda lökdöstek, taszigáltak, mintvalami játékszert. Mit akarnak ezek velem? – tűnődtem. Ha tudtam volna,hogy ez így lesz, fenn maradtam volna Szolo Khumbuban. Amikor június 20-án az utolsó hegynyúlványokon lefelé mentünk a nepáli völgybe, még mindigfolyt ez a taszigálás. Bonepánál, ahol az országút kezdődik, felültettek egydzsipre, és nepáli viseletbe kellett öltöznöm. Akkor már olyan kimerült és

zavarodott voltam, hogy engedtem, tegyenek velem, amit akarnak. Mindenvárosban és faluban, ahol keresztülhaladtunk, nagy ünnepléssel fogadtak.Zászlókat lengetve vett körül a tömeg, és harsogott a kiáltás:

– Tenzing Zindabad! Éljen Tenzing! Nem mondom, bizonyos értelemben csodálatos érzés volt, hogy ilyen

melegen üdvözölnek. De bevallom, szívesebben tértem volna vissza egyszer ű-en, nyugodtan, minden hűhó nélkül – úgy mint a többi expedícióból, amelybenrészt vettem.

Kathmandu előtt három mérfölddel várt rám a feleségem a lányokkal.Boldogan, a győzelemtől mámorosan öleltük meg egymást. Ang Lahmu egy



khadát, szentelt sálat akasztott a nyakamba. Pem Pem és Nyima virágfüzére-ket aggatott a vállaimra, és én mosolyogva közöltem Nimával, hogy a ceruzá-

ját arra a helyre tettem, ahová kérte. Késő bb megtudtam, hogy a legutóbbihetekben ők is éppen annyira meg voltak zavarodva, akárcsak jómagam. Elő-ször június 2-án reggel értesültek a nagy újságról. Esős, borús volt az idő az-

nap Darjeelingben. Néhány barátunktól tudták meg, akik a rádiót hallgatták.És attól a perctől fogva teljesen megváltozott az életük. Előkelő tisztviselők

jöttek látogatóba. Mindenféle üzeneteket kaptak, sok terv és ellenterv merültfel. Elmondták, hogy képmásomat mindenfelé látni lehet a városban. Mitra, a

barátom egy költővel dalt szereztetett a tiszteletemre, s azt nemsokára utca-szerte énekelték az emberek. Mindez csodálatos és izgalmas volt szeretteimszámára, de hát ők mindenekelőtt rólam akartak volna hallani. Az az üzene-tem, hogy jöjjenek elém Kathmanduba, sohasem érkezett meg hozzájuk. Ang

Lahmu magától is nagyon akart jönni – mármint elém, Kathmanduba –, defélt, hogy megharagszom, ha váratlanul elém toppan. – Miért nincs távirat a férjemtől? – kérdezte állandóan. – Tíz rúpiát

adok annak a fiúnak, aki elhozza nekem a távíróhivatalból.De az én táviratom csak nem érkezett meg (máig sem tudom, miért), és

a feleségem tizenegy napi várakozás után elhatározta, hogy lesz, ami lesz,elém jön. Nem volt sem pénze, sem megfelelő ruhája, de Mitra adott neki százrúpiát – a fényképeim eladásából szerezte –, és késő bb Mrs. Henderson, aHimalayan Club és más barátok segítségével még további négyszáz rúpiátszedett össze a költségek fedezésére. Ang Lahmu a kislányokkal elutazottDarjeelingből, és Patnán keresztül Kathmanduba repült, ahová négy nappalelő bb érkezett meg, mint én.

Velük jött Pazang Phutar (ez egy harmadik ilyen nevű), veterán hegy-mászó, aki jó barátunk is, rokonunk is, meg Lhakpa Csering, egy iskolázottserpa, aki a mi Serpa Szövetségünk nevében utazott elém.

Persze minderr ől vajmi keveset beszélhettünk azon a bolondítóan moz-galmas napon, amelyen végre magam is megérkeztem Kathmanduba. Alig pár

perc után elszakítottak a családomtól. Kiráncigáltak a dzsipből, és beültettekvalami nagy hintóba, melyet lovak húztak. Ott ültek az expedíció más tagjai is,akiket egy idő óta nem is láttam, és Huntot meg Hillaryt szintén beültették ahintóba. Így vonultunk be a városba, és a tömeg nagyobb volt, mint valaha.Rizst és színes rizsport szórtak ránk, meg pénzdarabokat hajigáltak felénk;csak úgy kopogott a sok pénzdarab a koponyámon, úgyhogy már sajogni kez-dett a fejem. De nem tehettem semmit, mert nem nézhettem minden iránybanegyszerre. A bevonulás alatt többnyire álltam a hintóban, mosolyogva, két

tenyeremet egymáshoz tapasztva, ujjaimat felfelé tartva -– ez az ősi hinduüdvözlés, a Namaszte.



Oly sok minden történt, hogy alig tudok most már visszaemlékezni, mivolt elő bb, mi volt késő bb. Úgy, ahogy voltunk, piszkos, régi expedíciós öltö-zékünkben, elvittek bennünket a palotába, ahol Tribhuvana király üdvözölt

bennünket. Az uralkodó az ország legmagasabb kitüntetését, a Nepál Tarát(Nepál Csillaga) adományozta nekem, Huntnak és Hillarynek pedig egy-egy

más érmet nyújtott át. Mint annyi más dolog, az is sok galibát meg félreértéstokozott, hogy ki milyen kitüntetést kapott. Körülbelül ugyanabban az idő ben,amikor én magasabb, Hunt és Hillary pedig alacsonyabb kitüntetést kaptunk,értesítés jött Londonból, hogy a királynő őket a lovagi rendbe emelte, nekem

pedig csak a György-érdemérmet adományozta. Ebből nagy hűhó támadt, aminemcsak sajnálatos volt, de ostoba is. Amióta India elnyerte függetlenségét,kormánya – éppen úgy, mint az Egyesült Államoké – nem engedi meg állam-

polgárainak, hogy idegen címeket és rangokat fogadjanak el. Engem is, orszá-

gomat is csak kínos helyzetbe hozott volna a királynő, ha ilyen kitüntetéstajánlott volna fel nekem. Az én számomra lényegtelen dolog volt az egész, kaicsai na – nem fontos, nem számít. Szárnyakat adhat-e nekem egy titulus?Miután megértettem az okokat, egyáltalán nem éreztem magam mellőzve vagymegsértve.

Politika, politika. Egyszerre csak mindenütt zavarogni kezdett a politi-ka. A nepáliak csodálatosak voltak hozzám. Olyan fogadtatásban részesítettek,hogy azt akkor sem tudnám elfelejteni, ha száz életem lenne. De abbeli igye-kezetükben, hogy nemzeti hőst csináljanak belőlem, túlságosan messzire men-tek: jóformán tudomást sem vettek az angolokról, ahelyett hogy megbecsültvendégek gyanánt bántak volna velük. És sokan ostobaságokat beszéltek, és

politikai okokból megpróbálták kiforgatni a tényeket. Mindenféle vad históri-ák keringtek: hogy én ráncigáltam fel Hillaryt az Everest csúcsára, hogyHillary egyáltalán ott sem volt, hogy lényegében én egyedül másztam meg azegész hegyet. És – sajnos – ott voltak az ostoba nyilatkozatok, amelyeket ottKathmandunál, az őrült tömeg közepette aláírattak velem, anélkül hogy tud-tam volna, mi áll bennük. Végül Hunt ezredes megsokallta a dolgot. Annyira

kijött a sodrából, hogy kijelentette: nemcsak hős nem vagyok, de technikailagmég nagyon jó hegymászó sem. Ezzel persze csak olajat öntött a tűzre.

Nepáli és indiai újságírók szüntelen a sarkamban voltak. Egyes szemé-lyek politikai okokból arra próbáltak rávenni, hogy az angolok ellen beszéljek.Mivel Hunt nyilatkozata miatt sértve éreztem magam, tettem is néhány kije-lentést, amit késő bb megbántam. Még szerencse, hogy szívünkben több volt a

jóakarat, mint a rosszindulat. Sem az angolok, sem én nem akartuk, hogy a minagy vállalkozásunk a hitványság pocsolyájába fulladjon. Ezért június 22-én

összejöttünk a nepáli miniszterelnök hivatalában, és közös nyilatkozatot készí-tettünk; azt reméltük, hogy ez majd véget vet minden torzsalkodásnak. Az



egyik példányt én írtam alá Hillary számára, a másikat Hillary írta alá az énszámomra. Ez az utóbbi, mely ma is megvan nekem, így hangzik:

„Május 29-én Tenzing Sherpa és én elhagytuk az Everesten levő felső táborunkat, hogy megkíséreljük a csúcs megmászását.

A déli csúcs felé menet hol az egyikünk, hol a másikunk haladt elöl.

Megmásztuk a déli csúcsot, és onnan a gerincvonulaton haladtunk to-vább. Majdnem együtt értük el a csúcsot.

A siker örömétől áthatva megöleltük egymást, azután én fényképfelvé-teleket készítettem Tenzingr ől, amint ő magasra tartotta Nagy-Britannia, Ne-

pál, az Egyesült Nemzetek és India zászlóját.(aláírás) E. P. Hillary.”

A nyilatkozatban minden megfelel a valóságnak. Semmi sem lehetneigazabb annál a megállapításnál, hogy majdnem együtt értük el a csúcsot. És

ebben is maradt a dolog egészen mostanig, amikor – az általam már elmondottokokból kifolyólag – szükségét éreztem annak, hogy a részleteket is elmond-

jam.A „ki érte el először a csúcsot” kérdésen kívül még az én nemzeti hova-

tartozásom körül is nagy vitatkozások folytak. – Mit számít az? – hajtogattam egyre. – Mi köze van a politikának meg

a nemzetiségnek a hegymászáshoz?De a vita csak nem akart elcsendesedni. Kénytelen voltam szóba hozni a

dolgot Koirala miniszterelnök úr előtt. Ezeket mondtam neki: – Én szeretem Nepált. Itt születtem, ez az én országom. De most már

hosszú idő óta Indiában élek. A gyermekeim ott nőttek fel, és nekem gondol-nom kell az iskoláztatásukra meg a megélhetésükre.

A miniszterelnök meg a többi miniszter nyájas és figyelmes volt hoz-zám. Nem próbáltak nógatni, kényszeríteni – mint egyesek tették –, hanemcsak annyit mondtak: ha Nepálban akarnék letelepedni, adnak nekem egy há-zat, meg még más jutalmakat és előnyöket is biztosítanak számomra; de bár-

hogy döntök is, sok szerencsét és boldogságot kívánnak. Még most is mélysé-ges hálával gondolok rájuk, amiért akkori nehéz helyzetemben oly segítő készséggel voltak irántam. Mint késő bb a sajtó képviselőinek mondottam:

– Nepál méhében születtem, és India ölén nőttem fel.Szeretem mind a kettőt. És úgy érzem, hogy mindkettőnek a fia vagyok.Körülbelül egy hétig maradtunk Kathmanduban. És minden nap új ese-

ményeket, új ünnepléseket – és új problémákat hozott. Mi serpák ezúttal nemegy garázsban aludtunk, hanem a nepáli kormány vendégházában. Ebben azegyben tehát nem volt semmi nehézség. Legfeljebb az, hogyan próbáljunkszabadulni a rengeteg embertől, akik valósággal elárasztottak bennünket.



Egyik este fogadás volt a brit követségen. Engem: is meghívtak, de én elhárí-tottam a meghívást; mivel ez is – sok más dologhoz hasonlóan – sok mende-mondára adott okot, elmondom most, mi késztetett erre. Egy évvel azelőtt,amikor a svájciakkal voltam Kathmanduban, kellemetlen tapasztalatot szerez-tem ott. Egy este nagy volt a felfordulás az expedíciós előkészületek miatt,

úgyhogy nem találtam szálláshelyet magamnak. Arra gondoltam, hogy mivelTilmannel 1949-ben már egyszer kaptunk szállást a brit követségen, most ismegpróbálom. Elmentem oda és kértem, adjanak szállást éjszakára. De rosszultettem. Proud ezredes, a követség első titkára elutasított. Ezzel nagyon meg-sértett engem.

S mivel Proud ezredes most is a követségen volt, nem óhajtottamigénybe venni a követség vendégszeretetét. Ez volt az egyedüli oka annak,amiért nem mentem el a fogadásra; de ezzel semmiképpen sem akartam meg-

bántani expedíciós bajtársaimat.Kathmanduból Tribhuvana király magánrepülőgépén Kalkuttába repül-tem. Csak én és a családom ültünk a gépben, no meg Lhakpa Csering, akimost a tanácsadó szerepét töltötte be mellettem. A többiek más utakon utaztakle Indiába. Kalkuttában a kormány vendégházában helyeztek el bennünket, smegint jöttek az izgalmak, a fogadások, a zindabadok. Látogatóink közt volt

jó barátom, Mitra, akit táviratilag hívtam oda Darjeelingből. Átadtam nekiRaymond Lambert piros sálját, és megkértem, küldje el Svájcba. Kalkuttaitartózkodásom idején elmondtam történetemet a United Pressnek, mert ezzelírtam most alá a szerződést. Néhány napig úgy látszott, hogy egyáltalán nemutazom Angliába, mert hát Ang Lahmu meg a gyerekek nélkül nem akartammenni, az expedíciónak viszont nem volt pénze valamennyiünk útiköltségére.Közben a Daily Express nagy körutazást ajánlott fel nekem azzal, hogy min-den költség fedezését vállalja. Némi gondolkodás után mégsem fogadtam el azajánlatot, mert attól féltem, politikai színezetet adnak majd a dolognak, ésnepáli tapasztalataim után a politika volt az, amitől végre szerettem volnamegszabadulni. Így hát Kalkuttából Új-Delhibe utaztam, ahol az expedíció

többi tagja várakozott, abban a reményben, hogy talán valahogy mégis sikerültnyélbe ütni a tervet.

Delhiben ugyanaz volt, mint Kathmanduban és Kalkuttában. Sőt mégnagyobb hűhót csaptak. A repülőtéren akkora tömeg gyűlt össze fogadásunkra,amilyet még életemben nem láttam. Onnan a nepáli követségre hajtottunk,ahol a szállásunk volt, és Pandit Nehru még aznap este fogadást adott a tiszte-letünkre. Nagy pillanat volt ez számomra – az a nagy pillanat, amelyr ől egy-szer régen Tucci professzor beszélt nekem Tibetben, és amelyre fenn az Eve-

resten, a legmagasabb táborhelyen gondoltam azon a bizonyos éjszakán, ami-kor a sátramban feküdtem. És minden úgy volt, ahogyan reméltem, ahogyan



megálmodtam.. A Panditzsi19 kezdettől fogva olyan volt hozzám, mintha azatyám lenne. Meleg volt és nyájas, és – oly sokaktól eltér ően – nem arra gon-dolt, milyen hasznot húzzon belőlem, hanem csak arra, hogyan legyen segítsé-gemre s hogyan tehetne boldoggá. A fogadást követő napon meghívott a hiva-talába, és nyomatékosan tanácsolta, hogy utazzam Londonba. Úgy vélte, már

nagyon is sok zavar és vita zajlik a csúcs megmászása körül; jobb az Everest politika nélkül; s remélhetőleg minden lehető meg fog történni annak érdeké- ben, hogy begyógyuljanak azok a sebek, melyeket az áldatlan viaskodás soránütöttek rajtam. Ezzel teljes szívvel-lélekkel egyetértettem. Aztán – hogy min-dent csodálatossá varázsoljon – kijelentette: majd elrendezi a dolgot úgy, hogya feleségemmel és a gyermekeimmel együtt mehessek Londonba.

De Panditzsi még ennyivel sem érte be. Késő bb magával vitt otthonába,s mivel nekem alig voltak ruháim, kinyitotta a ruhásszekrényeit, s egymás után

adogatott nekem belőlük mindenfélét. Adott kabátokat, nadrágokat, ingeket,mindent. Egyforma a termetünk, így a holmik pontosan rám illettek. Olyandolgokat is adott, amelyek valamikor az apjáé voltak, s emiatt nagy becsbentartotta őket. Ang Lahmunak finom pénztárcát és esőköpenyt ajándékozott;Londonban – mondotta mosolyogva – rengeteget esik az eső. Aztán még ne-kem is adott egy irattáskát, úgyhogy azt gondoltam magamban: „Nem vagyokén már afféle ágrólszakadt szegény serpa, hanem valami finom üzletembervagy diplomata.” Csak a fehér sapkáiból nem adott egyet sem, amilyeneket aKongresszus Párt tagjai viselnek. Ennek ugyanis politikai színezete lett volna.És ő teljesen egyetértett velem abban, hogy nekem a politikán kívül kell ma-radnom.

Mialatt Delhiben voltam, felmerült az útlevél kérdése. Mert hát bármilysokat utaztam is eddig, útlevelem még nem volt. Mint kiderült, nem is egy,hanem két útlevelet állítottak ki számomra – egy indiait meg egy nepálit –, ésnekem éppen így volt jó. Pár nappal késő bb repülőgépre ültünk, s elindultunk

Nyugat felé. Rajtunk kívül csak egy serpa jött velünk, Lhakpa Csering, akimég mindig a titkár és a tanácsadó szerepét töltötte be mellettem. A hegymá-

szásban részt vett serpák még Kalkuttába vagy Delhibe sem mentek el, hanemKathmanduból egyenesen hazatértek Darjeelingbe.

Az expedíció angol tagjai közül a legtöbben a mi gépünkön utaztak, svelünk volt Mrs. Hunt is – illetve most már Lady Hunt –, aki férje elé repült,mialatt mi még Nepálban voltunk. Egy B. O. A. C. gépen repültünk, s előszörKaracsiban szálltunk le; egy óra hosszat várakoztunk ott, s nagy tömeg jött kia repülőtérre, hogy lásson minket. Aztán tovább repültünk Bagdadba, Kairóba,

19 Az indiaiak szeretetük és tiszteletük jeléül gyakran így nevezik Nehrut.- J. R. U.



Rómába. Végre-valahára megláttam az Indián és Pakisztánon túl elterülő vilá-got, amelyr ől oly sokat ábrándoztam a múltban.

Rómában az indiai és a brit követek üdvözöltek bennünket. Valami bajvolt a motorral, ezért éjszakára is ott maradtunk. Amikor másnap reggel ismétfelszálltunk a gépre, Hunt ezredes felindultnak látszott, s hamarosan meg is

tudtam az okát. Az újságok éppen akkor közölték a United Pressnek adotttörténetem első részét, s ebben szó esett arról is, hogy az expedíció alatt bizo-nyos nézeteltérések támadtak az angolok és a serpák között. Miközben továbbrepültünk észak felé, Hunt átjött hozzám, s őszintén beszéltünk a történtekr ől.Én megmondtam neki, mennyire rosszul esett, amikor ő a sajtónak úgy nyilat-kozott, hogy nem vagyok gyakorlott hegymászó; ő viszont elmagyarázta, mi-lyen kérdésekkel került szembe. Wylie őrnagy már beszélt nekem ezekr ől azügyekr ől. Hangsúlyozta, hogy ezek miatt nem szabad semmiféle rosszindulat-

nak támadnia, ez igen fontos, és én igazat adtam neki. És most Hunt ezredes-nek a következőket mondtam. Igenis voltak bizonyos nézeteltérések az expe-díció alatt és utána is. Céltalan dolog volna ezt letagadni, és ami engem illet,én egyszer űen a magam néző pontjából mondtam el a históriát, olyan becsüle-tesen, ahogyan csak tudtam. De ez nem jelenti azt, hogy haragot táplálok,vagy hogy hasznot akartam volna húzni a nézeteltérésekből, mint ahogy poli-tikai okokból így is cselekedtek. Beszélgetésünk őszinte és barátságos volt, sgondolom, utána mind a ketten jobban éreztük magunkat.

Róma után Zürich volt a legközelebbi állomásunk. Bár csak kevesetidőztünk ott, nagyszer ű élményben volt részem, mert régi svájci barátaim kö-zül sokan kijöttek a repülőtérre, hogy találkozhassanak velem. Ami a f ő, ottvolt Lambert, nagy öleléssel és „Ça va bien”-nel fogadott, én meg elmondtamneki, hogy tettük meg Hillary-vel az utolsó szakaszt a csúcsig, s hogy amikormár ott álltam a csúcson, őrá gondoltam. Aztán Londonba repültünk. Leszálláselőtt Hunt ezredes megkérdezte tőlem: nincs-e kifogásom az ellen, hogy ő szálljon ki először a gépből, kezében egy jégcsákányra er ősített brit lobogóval.„All right” – mondtam én. Hát így is történt, és nemsokára ott álltunk a repü-

lőtér betoncsíkján, ismét egy nagy fogadás közepette.Londonban a családommal egy Indian Services Clubban laktunk, és az

indiai követ, B. G. Kher úr igazán csodálatos figyelmességgel gondoskodottrólunk. Megérkezésünk után az expedíció tagjai szétszóródtak egész Angliá-

ban, hogy hazalátogassanak, úgyhogy jóformán egyedül én maradtam a f ővá-rosban. De igazán nem volt időm unatkozni. Időim javarészét felfalta a soktalálkozás, bemutatás, kézfogás; közben újságíróknak nyilatkoztam, modelltültem festőknek, bejártam Londont, és elcipeltek mindenféle nyilvános he-

lyekre. Az angolok roppant kedvesek és figyelmesek voltak hozzám. Nohaidegen voltam számukra, egy távoli ország fia, minden tekintetben engem is



éppoly meleg szeretettel üdvözöltek, mint a saját hegymászóikat, önkéntelenülis összehasonlítottam ezt azzal a közönyös fogadtatással, amelyben a nepálitömegek részesítették a briteket. Oly sok helyen jártam, hogy bajosan tudnékmindenre visszaemlékezni. Beszéltem a rádióban. Megjelentem a televízióskészülék képernyő jén; ezelőtt még sohasem láttam televíziót. És az interjúk

csak nem akartak véget érni. Végül már oly sok interjút adtam, s már oly sok-szor kérdezték meg tőlem, hogyan éreztem magam az Everest tetején, hogykezdett már kóvályogni a fejem. Egyszer aztán így szóltam az újságírókhoz:

– Tudják mit, volna egy indítványom. Legközelebb önök másszák megaz Everestet, és hadd legyek én a riporter. Ha majd lejönnek a hegyr ől, majdezerszer meg kérdezem önöktől, hogyan érezték magukat a csúcson. Akkormajd megtudják, hogyan éreztem magam a csúcson, – és hogyan érzem ma-gam. most.

Tizenhat napot töltöttünk Londonban, s mind a tizenhat úgy suhant el,akár az álom. Csak az árnyékolta be örömünket, hogy Pem Pem nem sokkalmegérkezésünk után megbetegedett, és több napig kórházban kellett maradnia.De Ang Lahmu, Nima és én elmentünk mindenhová – színházakba, üzletekbe,érdekes helyekre. Egyszer kimentünk valami vásárfélébe, és felültünk a hul-lámvasútra. Remekül éreztem magam, nagyon tetszett a sok fel-le száguldás.Valahogy a síelésre emlékeztetett. Ang Lahmu azonban félelmében görcsösenszorongatta a kezemet, és amikor a menet végén kiszálltunk, szemrehányóankérdezte:

– Mi az, meg akarsz ölni engem?Asszony lévén, leginkább a boltokat szerette járni, és hamarosan sok

mindent összevásároltunk, hogy majd magunkkal visszük Indiába. Amellett azemberek minduntalan ajándékokat kínáltak fel nekünk. Én nagyra értékeltem akedvességüket, de úgy gondoltam, hogy nem szabad túlságosan sok ajándékotelfogadnunk.

– Miért ne? – kérdezte Ang Lahmu és Nima. – Azért, mert nem helyes – mondtam nekik. Erre mindig családi vitat-

kozás kezdődött. Emlékszem, egy napon egy fényképezőgép-üzletben voltunk,és a kereskedő meg akart bennünket ajándékozni; felszólított, hogy válasszunkegy-egy masinát. Nima tüstént kiszemelt magának egy drága Rolleiflexet, deén rászóltam:

– Nem, nem, azt nem szabad. Válassz egy egyszer ű bbet.Késő bb, már odahaza Darjeelingben, így panaszkodott kislányom Mitra

barátomnak: – Papa olyan fukar volt. Nem akarta, hogy egy jó fényképezőgépem le-

gyen. Mire én azt mondtam:



– Nem én voltam fukar, hanem te voltál kapzsi. Ez a baj veletek nősze-mélyekkel – mindig túl sokat akartok.

Hunt ezredes meghívott bennünket vidéki otthonába, Szívesen mentünkvolna, de úgy éreztük, nem hagyhatjuk el Londont, ameddig Pem Pem beteg.Viszont kétszer is meglátogattuk Wylie őrnagyot és feleségét, akik a közelben

laktak. Találkoztam néhány régi barátommal is, például Eric Shiptonnal ésHugh Ruttledge-el, akikkel remekül elbeszélgettünk a régi napokról. És mé-lyen meg voltam illetődve, amikor dr. N. D. Jacob, aki Csitralban oly kedvesvolt hozzám a háború idején, ötszáz mérföldes utat tett meg csak azért, hogyláthasson engem. Mindent egybevetve, nagyon gyorsan telt az idő. Néha, ami-kor nem volt találkozásom senkivel s nem vittek el sehová, egyedül kószáltama londoni utcákon. Ezt nagyon élveztem. Ilyenkor nyugati ruhát viseltem, ab-

ban a reményben, hogy nem ismernek fel. És néha így is volt. Hivatalos al-

kalmakra azonban többnyire azokat az indiai ruhadarabokat öltöttem fel, ame-lyeket Pandit Nehru adott nekem Új-Delhiben.Pár nap múltán az expedíció tagjai kezdtek visszaszállingózni a f ővá-

rosba, és akkor következett londoni látogatásunk legnagyobb eseménye – be-mutattak minket a királynőnek. Amikor a Buckingham-palota felé hajtattunk,az utcákat ellepte a tömeg, és rám nagy hatást tettek a piros zubbonyos, nagyszőrmesüveges testőrök. A királynővel való találkozás előtt ötórai teán vettünkrészt a palota kertjében, ahol szintén nagy tömeg volt – annyira egymáshoz

préselődtünk, hogy attól tartottam, kinyomják a zsigereimet De aztán így gon-dolkodtam: „Nem, én nem panaszkodhatom. Én legalább vékony vagyok. Demi lehet most szegény Ang Lahmuval, aki nem az?” Amikor a kerti uzsonná-nak vége volt, bevezettek minket a palotába, egy nagy fogadóterembe, aholaztán találkoztunk a királynővel és az edinburghi herceggel. Az expedíciótagjai mind ott voltak családostul, és a királynő meg a herceg érdemérmekkelés jutalmakkal ajándékoztak meg bennünket. Utána frissítőket hordtak körül,és én egy percre majdnem hogy az Everesten képzeltem magam, mert amitittam, az – citromlé volt! A királynő nagyon barátságos és érdeklődő volt, és

több kérdést tett fel nekem a mászásról meg az előző expedícióimról is. Huntezredes, aki tud hindusztániul, elkezdte fordítani nekem a királynő szavait, deén úgy találtam, hogy magam is megértem, sőt angolul egész jól válaszolni istudok, aminek nagyon örültem.

A fogadást férfivacsora követte, melyet a herceg adott, s mi valameny-nyien viseltük a kitüntetéseinket. Késő bb egy másik fogadás volt. És másnapmeg harmadnap még több fogadás is volt, melyeket többnyire a különfélekövetségek rendeztek. Egy ideig az egész élet egyetlen nagy fogadóünnepnek

tűnt, s én ezt gondoltam: „Mi lenne velem, ha az a sok tea meg limonádé, amititt megiszok, csang lenne?”



Végül eljött a nap, amikor búcsút mondtunk Londonnak. Hunték,Wylie-ék és még sokan mások kikísértek bennünket a repülőtérre, s aki csaklátta búcsúzásunkat, annak nem lehetett kétsége afelől, hogy nincs semmiféleneheztelés közöttünk. Az angol nép csodálatos volt hozzám. Az angol hegy-mászók pedig remek emberek, és az én barátaim. A kisebb zavarok, meg a

bolhából elefántot csináló zavarkeltők ellenére is nagy és sikeres expedícióthajtottunk végre. És ha Hunt ezredes még egy expedíciót akarna vezetni aHimalájára, engem mindig készen talál arra, hogy a segítségére legyek, mégha esetleg magam nem is mehetnék vele.

– Good-bye! Szerencsés utat!Aztán repült velünk a gép Svájc felé. Most már csak én, a családom és

Lhakpa Csering, a segítőm ültünk rajta – az expedíciónak most már vége voltegészen. Úgy volt elrendezve, hogy visszafelé menet két hetet töltünk Svájc-

ban, mint a Svájci Alpeskutató Alapítvány vendégei, amely 1952-ben a kétexpedíciót megszervezte. Nagy ünnepléssel fogadtak. De ezúttal nemcsaktömegek, fogadások, interjúk voltak. Egy éjszakát töltöttem Zürichben, utánanéhány régi barátommal kimentünk a hegyekbe, s alkalmam volt nemcsaklátni, de mászni is a híres Alpokat. Ernst Feuz úr – a Svájci Alapítványtól – ésfelesége intéztek el mindent, velünk együtt utaztak, és csodálatos napokatköszönhettünk nekik.

Először a rosenlaui kis menedékházhoz mentünk, ahol ArnoldGlatthard, a híres vezető mászó iskolát alapított, aztán felkapaszkodtunk egySemilistock nevű sziklacsúcsra. Majd átmentünk a Jungfrauhoz, a hegyi vas-úton felvitettük magunkat a Jungfraujochon levő szállodáig, és másnap reggelmegmásztuk magát a csúcsot. Egyik társam Raymond Lambert volt, s amikorfenn álltunk a csúcson, végigtekintve a föld felett, azt hiszem, mind a kettenugyanarra gondoltunk – arra, hogy egy kicsit jobb idő járás esetén, egy kicsit

jobb szerencsével ugyanígy állhattunk volna egymás mellett a világ tetején.Csak ezekre az igazi mászásokra jutott idő, de én ezeket is nagyon élveztem,és tetszett nekem az alpesi csúcsok ép, er ős sziklája. Különösen nagy hatással

volt rám, hogy a magas svájci völgyek mennyire hasonlítanak szülőföldem,Szolo Khumbu felső völgyeire, bár természetesen a magasságok és a távolsá-gok sokkal kisebbek az Alpokban, mint a Himalájában. Az a látvány is érde-kes volt számomra, hogy Svájcban milyen sok a hegymászó – férfiak és nők,öregek és fiatalok, sőt még kisgyermekek is.

Késő bb egy napot töltöttünk Chamonix-ban, amely már Franciaország-hoz tartozik. Ott találkoztam néhánnyal azok közül a lyoni hegymászók közül,akikkel 1951-ben megmásztam a Nanda Devit, meg Maurice Herzoggal, aki

1950-ben az Annapurna-expedíciót vezette. Nagyszer ű ember volt, keményenviselte el gyötrelmes megpróbáltatásait, s csodálattal néztem, milyen ügyesen



vezeti saját autóját, pedig minden kéz- és lábujját elvesztette. Sajnos, a MontBlancot éppen csak láthattam, megmászására nem jutott idő. Bár nem hiszem,hogy megfelelő alkalom adódott volna erre a próbálkozásra, azon a naponugyanis, amikor Chamonix-ban tartózkodtunk, a Mont Blanc annyira tele volthegymászókkal, hogy inkább látszott vasútállomásnak, mint hegynek.

Így telt el a két hét; alighogy elkezdődött, máris vége lett. Búcsút mond-tam barátaimnak, s megint repülőgépre ültünk, hogy hazatérjünk… Vajonmilyennek fogom találni otthonunkat, annyi esemény és bolyongás után? Ez

járt az eszemben. Március 1-én hagytam el Darjeelinget, s most már augusztuselején járunk. És ez alatt az öt hónap alatt jóformán egy percre sem álltammeg. Elértem az Everest csúcsát. Lejöttem az Everestr ől, és számomra más,megváltozott világba csöppentem. Keresztülutaztam a fél világot, és tömegekéljeneztek, miniszterelnökök és királynők fogadtak. Minden megváltozott a

számomra, gondoltam. És valójában mégsem változott meg semmi, mert belülmég mindig ugyanaz a régi Tenzing vagyok… Jól van; most hazamegyek. Deminek megyek haza? Mit fogok csinálni? Mi lesz velem? … Eleinte bizonyáralesznek még fogadások, interjúk, tömegek, zindabadok. De aztán mi lesz?

Megmásztam a hegyemet, de az életemet még tovább kell élnem.



XX

A T I G R I S - H E G Y RŐL

JRA INDIA… Új-Delhiben ismét találkoztam Pandit Nehruval és dr.Radzsendra Praszaddal, az Indiai Köztársaság elnökével, akik figyelme-sen meghallgatták utazásom történetét, és jó tanácsokat adtak a jövőre

nézve. Ismét éreztem, talán még jobban, mint azelőtt, hogy Panditzsi apaimódon bánik velem. El is határoztam, hogy ha valami bajom vagy nehézsé-gem lenne a jövő ben, hozzá fogok fordulni.

Azután végre, oly sok hónap és mérföld után, visszatértemDarjeelingbe. Öreg házunk ott a Toong Szoong Buszti negyedben annyira televolt a nekem küldött ajándékokkal, hogy mi már nem fértünk el. Eleinte szál-lodában laktunk, majd egy kis lakásba költöztünk, és azt kezdtük tervezni,hogy saját házat vásárlunk. Közben persze össze-összejöttem a többi Everest-mászó serpával meg darjeelingi régi barátaimmal. Itt is voltak tömeges ünnep-lések, fogadások, interjúk. Jó érzés volt, hogy oly melegen ünnepelték hazaté-

résemet. De édeskeveset pihenhettem, pedig már nagyon rám fért volna. Úgyrepültek a napok, a hetek, mintha valami őrült álom villámgyorsan pergő képeikergették volna egymást.

Még Nepálban voltam, amikor Robi Mitra barátom levelet írt dr. B. C.Roynak, Nyugat-Bengál f őminiszterének (Darjeeling is Nyugat-Bengálbanfekszik), és azt javasolta, hogy jó lenne egy indiai hegymászó iskolát alapítani,amelyet én vezetnék. Dr. Roynak is, nekem is tetszett a gondolat, s hazatéré-sem után hamarosan összeültünk, hogy megbeszéljük a tervet. Elhatároztuk,

hogy az iskolának ez lesz a neve: Himalájai Hegymászó Intézet. Célja pedigaz, hogy a hegyek szeretetét és megismerését terjessze az indiaiak között, shogy saját fiataljainknak módot adjon az igazi hegymászás elsajátítására. Énvezetném az oktatást meg a gyakorlatokat, az ügyeket pedig N. D. Jayal intéz-né, régi mászó társam a Bandar Puncson és a Nanda Devin; most már őrnagyirangra emelkedett az indiai hadseregben. Az iskola központja vagy f őhadiszál-lása Darjeelingben lenne, mivel azonban a város közelében nincsenek nagyhegyek, megfelelő gyakorló terepr ől kell gondoskodni. Úgy gondoltuk, erre a

célra igen alkalmas lesz az a nagy lánchegység, amely északra, a Kangcsen- junga közelében húzódik.

Ú



Mivel ebben az ügyben a legjobb szakértő tanácsaira volt szükségünk,érintkezésbe léptünk a Svájci Alpeskutató Alapítvánnyal, és Arnold Glatthard,a Rosenlaui mellett működő hegymászó iskola vezető je Indiába jött, hogyvelünk dolgozzon. Októberben, körülbelül két hónappal hazatérésem utánGlatthard, Jayal őrnagy és én kirándulást tettünk a Szikkim-Himalájába, hogy

jó helyet keressünk a mászási gyakorlatok számára. Sok keresgélés után aKoktang és a Kang csúcsok közelében választottunk ki egy helyet; két évvelazelőtt jártam ott George Frey-jel. Azért választottuk, mert nemcsak a szoká-sos hóhegyek vannak arra, hanem jó sziklás terepek is, úgyhogy mindenfajtamászás és gyakorlat számára igen alkalmasnak ítéltük. Miután visszatértünk ésmegtettük a jelentéseket, megkezdődött az iskola pénzügyi és egyéb szervezé-si munkája. Az volt a terv, hogy az iskola a következő év őszén kezdi megműködését.

Közben családom és én ismét beleilleszkedtünk a darjeelingi életbe.Mindjárt kezdetben láttuk, hogy ezentúl aligha fogunk úgy élni, mint azelőtt,annyira más lett minden. Még mindig tömegek, tömegek, tömegek. Még min-dig fogadások és interjúk. Én igazán nagyon hálás voltam a figyelemért és amegtiszteltetésért, de néha bizony oly sok volt belőle, hogy már-már kétség-

beestem. Mindig szerettem a darjeelingi utcákon sétálgatni, de most kora haj-nalban mehettem csak ki, ha nem akartam, hogy egész processzió kísérjen.Ami pedig a látogatókat illeti, nemcsak meghívásra vagy a szokásos látogatásiidő ben jöttek, hanem a nappal és az éjszaka minden órájában, néha er őszakkaltolakodva be ajtón-ablakon. Mindenféle cégektől és szervezetektől jöttek em-

berek, és azt kívánták tőlem, hogy írjam alá ezt, hagyjam jóvá azt. És az újság-írók egyetlen percre sem hagytak nyugton. Amit elmondtam nekik, gyakransaját céljaiknak megfelelően eltorzították, úgyhogy ami késő bb az újságbanmegjelent, egyáltalán nem hasonlított ahhoz, amit én mondtam. Most már megtudtam érteni, miért jött ki a sodrából Hunt ezredes Nepálban, amikor minden-ki ott nyüzsgött körülötte, ráncigálták jobbra-balra, és olyan szavakat adtak aszájába, amiket nem is mondott. Tőlem most azt kérdezték legtöbbször, hogy

melyik lesz a következő expedícióm. Végül már így szoktam erre a kérdésreválaszolni:

– Már most is expedíción vagyok. Az interjúk és fényképek expedíció- ján.

Néha bizony úgy éreztem magam, mint az állatkert valamelyik lakója.Talán mégis igazuk van a tyangbocsei lámáknak – gondoltam –, és most bün-tetéssel sújt az Everest Ura.

Más bajok és zavarok is voltak. A United Press jó csomó pénzt fizetett

ki nekem a történeteimért, sok indiai város és szervezet is bőkezűen megnyi-totta az erszényét, úgyhogy már nem kellett korábbi szegénységünkben meg-



maradnunk. Egyesek ezt megértették, mások ellenben irigykedtek, és voltakakik Ang Lahmut „felfuvalkodottnak” ítélték, mert esős napokon ernyővel

járt. Aztán bajok voltak Lhakpa Cseringgel is, aki tanácsadóként működöttmellettem. Nincs értelme, hogy részletekbe bocsátkozzam. Elég az hozzá,hamarosan rájöttem, hogy nem viseli szívén az érdekeimet, így hát társulá-

sunknak véget vetettem. Ebből legalább az az egy jó származott, hogy helyétRobi Mitra foglalhatta el, aki minden egyéb tevékenységét feladta, hogy egé-szen az én segítségemre lehessen. Azóta az ő kemény munkája, jó tanácsai ésönzetlen odaadása olyannyira könnyebbé és boldogabbá tették életünket, hogyazt szavakkal el sem tudom mondani.

Az új ház, amelyet vásároltam, Darjeeling peremén van, egy meredekdomboldalon, ahonnan gyönyör ű kilátás nyílik a Kangcsenjunga havas bércei-re. De az épület alapos átalakításra szorult, úgyhogy némi idő be telt, mire

beköltözhettünk. Ang Lahmu sok angol családnál szolgált mint ajah, s jólismerte a nyugati lakások szokásos berendezését, ö is ilyet akart, még a kony-hába is modern háztartási masinákat kívánt. Kiújultak megint a szokásos ház-tartási viták, és én egyre csak ezt hajtogattam:

– Nézd, eddig mindent jól és helyesen csináltunk. De ne akard túlzásbavinni a dolgot. Éljünk csak továbbra is egyszer űen.

De attól tartok, könnyebb ezt mondani, mint megcselekedni. Jómagamkevéssel beérem, de még engem is megszóltak amiatt, hogy oly sok holmitszedtem össze expedícióimon és utazásaimon.

– Ki kéne szórnia azt a sok kacatot – mondták az emberek. – Hisz olyanmár a háza, akár egy múzeum!

De az én házam nem múzeum. Azokat a tárgyakat őrzöm benne, amikkedvesek a szívemnek.

Otthonunk tele van, és csak úgy pezseg benne az élet. Feleségemen, le-ányaimon és rajtam kívül még a következők laknak velünk: két fiatal unoka-húgom,20 akik segítenek a háztartásban. Az ő anyjuk és apjuk, Lahmu Kipa ésLáma Nvang La, akikkel együtt jöttek el Szolo Khumbuból, Toong Szoong

Buszti-i régi házunkban laknak, de gyakran meglátogatnak; és Nvang La viseligondját az imaszobának, amelyet építtettem és berendeztettem. Majdnemmindennap vannak interjúk és megválaszolandó levelek. Pazang Phutar és sokmás rokon meg jó barát segített a ház újjáépítésében, s most, hogy elkészült,gyakorta ellátogatnak. Mindig vannak látogatóim – barátok, idegenek –, selőfordul, hogy nemcsak tucatnyi, hanem száz vendég is megfordul nálam. Noés ott van a „f őnök”, Ghangar, a lhászai terrierem, az ő nagy famíliájával.Egyedül csak a lovam nem járkál ki-be a házam szobáiban; istállójában élde-

20 És most már az édesanyám is.



gél, és annyit eszik, hogy hamarosan elveszíti minden győzelmi esélyét.Mindig, nagy gondot okozott nekem Pem Pem és Nima neveltetése.

Több évig egy nepáli iskolába jártak, de most megvolt rá a módom, hogy be-írassam őket a darjeelingi Lo-reto Konventbe, ahol angolul tanulnak, jó mo-dern nevelést kapnak, és különféle emberekkel találkoznak. Hogy a magam

angol tudását tökéletesítsem, vásároltam magamnak egy Linguaphone-t. En-nek meg a sok beszélgetésnek köszönhetem, hogy egyre folyékonyabbanmegy az angol beszéd. Az olvasásban és az írásban is nagyon szeretném vala-mire vinni. De hát az élet oly rövid, és oly sok egyéb dolga akad az embernek.Eddig megtanultam a nyomtatott meg az írott betűket, de a betűknek szavakkávaló összerakása még nehezen megy … Kivéve persze a saját nevemet. Márolyan sokszor írtam le, hogy azt hiszem, álmomban és bal kézzel is papírratudnám vetni.

Hazatérésem óta sok meghívást kaptam, hogy látogassak el India és ál-talában a Kelet különböző részeibe. A burmai és a ceyloni meghívásoknaksajnos nem tudtam eleget tenni, de ellátogattam Kalkuttába, Delhibe, Bom-

baybe, Madrasba, a Pandzsábra és még sok egyéb vidékre. Mindenütt azt érez-tem, amit Darjeelingben: szívemnek jólesett a meleg és rajongó fogadtatás, deugyanakkor nagyon elcsigáztak a folyton össze-összecsődülő tömegek, azünnepi fogadások meg az interjúk. Sok olyan kellemetlen esetem volt, amilyena nyugati világban nem fordulhatott volna elő. Az emberek mindig azt kíván-ták tőlem, meséljek nekik az Everest csúcsán átélt természetfeletti dolgokról,és hát persze ki kellett ábrándítanom őket. Sokan meg akartak érinteni abban ahitben, hogy akkor kigyógyulnak betegségükből. Voltak, akik ragaszkodtakhozzá, hogy engem második Buddhának vagy Siva isten reinkarnációjánaknevezzenek, és egyszer Madrasban öregasszonyok kámforlámpásokat gyújtot-tak, és leborultak előttem. Nem tehettem egyebet, szelíden a lelkükre beszél-tem, és talpra segítettem őket.

Sok alkalom kínálkozott pénzszerzésre. Persze nem egy maharadzsa va-gyonának nagyságára gondolok, de azért sokkal több pénzre volt kilátás, mint

amennyihez régebben jutottam. A United Press honoráriumán meg a városok-tól és szervezetektől kapott ajándékokon kívül sok kereskedelmi cég ajánlottfel bizonyos összegeket ajánlásokért és más szolgálatokért. De én csak kétilyen ajánlatot fogadtam el, aztán úgy döntöttem, hogy jobb, ha nem folyta-tom. Említettem már azokat a köveket, amelyeket közvetlenül az Everest csú-csa alatt szedegettem fel – a világ legmagasabban fekvő köveiből. Kissé lej-

jebb is felszedtem kövecskéket. Mihelyt ezekr ől a sajtó révén tudomást szer-zett a világ, gazdag gyű jtők jókora summa pénzeket kínáltak értük. De én nem

akartam eladni a köveket. Egy részüket Pandit Nehrunak adtam, a többit meg-tartottam magamnak. És Lambert sáljának kivételével – említettem, hogy ezt



elküldtem neki – nem akartam megválni azoktól a ruháktól és felszerelésitárgyaktól, amelyek a mászás utolsó szakaszán rajtam vagy nálam voltak. AzEverest nagyon is drága, nagyon is fenséges nekem ahhoz, hogy ilyen módonolcsó hasznot húzzak belőle.

1954 elején meghívást kaptam, hogy a New York-i Explorer Club ven-

dégeként látogassak el az Egyesült Államokba. A meghívást egyik barátom,Peter görög és dán herceg közvetítette, aki Kalimpong közelében él, és akivelHeinrich Harrer ismertetett meg. Sok szempontból szívesen elfogadtam volnaa meghívást, de végül is tanácsosabbnak láttam elhárítani. Több okom is voltrá – de mind egyszer ű és mer ő ben személyi ok. Először is, akkor éppen nyakig

benne voltam a házépítésben, amely – mint a legtöbb ház – kétszer annyibakerült, mint amennyire számítottam, s úgy gondoltam, otthon kell maradnom,hogy felügyeljek a dolgokra. Aztán ott volt az a munka, amelyet a hegymászó

iskola számára kellett végeznem; a nyugat-bengáli kormány akkor már folyó-sította a fizetésemet. Továbbá: nem vihettem volna magammal a családomat,és az Explorers Club Robi Mitra útiköltségét sem tudta fedezni, márpedig rámint tolmácsra és tanácsadóra okvetlenül szükségem lett volna. Végül, oko-sabbnak véltem elhalasztani amerikai utazásomat addig, míg meg nem jeleniktervbe vett új könyvem, amelyhez nagy reményeket f űztem. „Ha most mennék

– írtam Peter hercegnek –, csak afféle mutogatott bábu lennék, és az emberekrossz benyomást szereznének rólam.”

Számomra mindezek az okok és megfontolások egyszer űek és ártatla-nok voltak. S mégis – ismét nagy politikai vihar tört ki. Azt mondták, megtil-tották nekem az utazást, mert India és az Egyesült Államok között feszült letta viszony, mivelhogy az amerikaiak katonailag segítették Pakisztánt. Ez na-gyon felingerelt, mert nem szeretem, ha ilyesféle dolgokba ráncigálnak bele,vagy ha propagandaeszközül használnak. Most is csak azt mondhatom, amitmár elmondtam. Csakis személyes, nem pedig politikai okok tartottak vissza.Sem Pandit Nehru, sem az indiai kormány egyetlen tagja nem parancsolt rám,de még csak befolyásolni sem próbált senki. Ezt megmondtam akkor is az

amerikai követnek, Mr. George Allennek, aki Darjeelingben felkeresett en-gem, és most is mondom, mégpedig a lehető legnagyobb hangsúllyal. Mr.Allén nagyon kedves és megértő ember volt, s amikor megmagyaráztam nekia helyzetemet, nem er őltette tovább az amerikai utazást.

Késő bb, amikor újra Darjeelingbe jött, hogy átnyújtsa nekem a NationalGeographic Society Hubbard-érmét, jó barátok lettünk, és sokat beszéltünkarról, hogyan és mikor látogathatnék el az ő országába.

Mert nagyon szeretnék ám az Egyesült Államokban körülnézni. Olyan

nagy és életer ős ország, annyi ember, dolog és gondolat van benne. Ha elme-gyek egyszer, többek között azt fogom csinálni, hogy szerzek egy dzsipet meg



egy filmfelvevő gépet, és végighajtok a nagy országutakon. A legtöbb ameri-kai, már akit ismerek, szereti a sebességet, és én is így vagyok vele. Ha ma-gam is megtanulok autót vezetni, valószínű, hogy a végén az amerikaiak is

belevaló legénynek fognak tartani.Az imént beszéltem a könyvemr ől – és ez nagyon fontos dolog a szá-

momra. Hegymászásaimon mindig olyan emberekkel voltam együtt, akikkönyveket írtak. Sok könyvben én is szerepelek. Az otthonom tele van ilye-nekkel. És az Everest megmászása óta semmit sem kívánok annyira, mint azt,hogy nekem is legyen egy saját könyvem. Sajnos azonban sok nehézség me-rült fel. Mivel magam nem tudom megírni, egy munkatársra volt szükségem,és eleinte úgy gondoltam, hogy indiai munkatárs lesz a legjobb. De a United

Press, amely a vele kötött szerződésem értelmében egy könyvre is jogot tart-hatott, nyugati embert akart, mert az szerintük megfelelő bben tudná megírni

az egész világ számára. Angol nemzetiségűre gondoltak, és több személyt isajánlottak, de hosszas töprengés után mégis elvetettem a javaslatot. Mintmajdnem mindent, ami az Everest megmászása óta történt, ezt is csűrték-csavarták és félremagyarázták. Pedig hát egyáltalán nem arról van szó, hogyén nem szeretem az angolokat, vagy hogy elfogult vagyok velük szemben.Egyszer űen csak arra gondoltam, ha könyvem megírásához egy indiai nemze-tiségű munkatárs nem a legtökéletesebb, akkor egy angol sem lehet az. Mertelvégre is a legutolsó mászás alkalmával voltak bizonyos nehézségek és prob-lémák. És bár ezek – mint már annyiszor elmondottam – önmagukban nemvoltak fontosak, az ellenben igenis fontos volt számomra, hogy egyszer űen és

becsületesen, zavarok okozása és zavarok érzése nélkül mondhassam el törté-netemet. Mindezek folytán csak nem akart dűlőre jutni a könyvem ügye. Néhamár nem is reméltem, hogy egyáltalán lesz-e belőle valami.21 Végre aztánmegállapodtunk James Ramsey Ullman amerikai regényíróval, aki hegymá-szásról is szokott írni, és ő 1954 tavaszán eljött Darjeelingbe, hogy megkezd-

jük a munkát. Az a nap, amelyen hozzáláttunk, történetesen éppen BuddhaPurnima (vagy Telihold Napja) volt – vallásom tanítása szerint háromszor

áldott évfordulója Buddha Urunk születésének, megistenülésének és halálá-nak.

21 Közben – hogy még rosszabb legyen a helyzet – felhatalmazásom és bele-egyezésem nélkül egy rólam szóló könyv jelent meg Franciaországban, s késő bb másnyelvekre is lefordították. Egy újságíró a szerző je, aki interjú céljából körülbelül félóráig beszélt velem, amikor 1953-ban Svájcban jártam. Könyve tele van téves adatok-kal, amellett er ősen angolellenes, és sok kellemetlenséget okozott már nekem, mertmind az Everest megmászásáról magáról, mind az én érzelmeimr ől hamis képet keltaz olvasókban.



– Remélem, szerencsét hoz a számunkra – mondtam mosolyogva JimUlmannek.

Az év elején sok meghívást kaptam új expedícióktól, melyek akkorszerveződtek, hogy tartsak velük. A három Everest-expedícióm nagy er őfeszí-tései után egy évnél valamivel hosszabb ideig nem vállalkoztam nagyobb

hegymászásra, de szívesen elmentem volna néhány kisebb expedícióval –főleg azzal az angol–indiai társasággal, amely jetik után akart kutatni az Eve-rest vidékén. De annyi kötelezettségem volt, hogy nem mehettem el. Ráadásulazon a tavaszon mutatták be Indiában először Az Everest meghódítása című filmet, és ez alkalomból olyan szívélyesen és sürgetve invitáltak Delhibe ésBombaybe, hogy nem utasíthattam vissza a meghívást. Sajnos, mint kiderült,

jobb lett volna otthon maradnom. Az Everest megmászásának fáradalmai utánmég jobban elgyötörtek a véget nem ér ő tömeg-üdvözlések, fogadások és in-

terjúk. Így ment ez már tíz hónapja, és az lett a következménye, hogy majd-nem huszonnyolc fontot veszítettem súlyomból, és egészségem megrendült.Bombayben egy hőhullám idején rosszul lettem, nagy gyengeség fogott el, ésláz gyötört. Képtelen lévén tovább folytatni a tervbe vett körutat, hazautaztam,és dr. B. C. Roy (aki nemcsak Nyugat-Bengál f őminisztere, hanem egyikeIndia legjobb orvosainak is) teljes pihenést parancsolt rám. Néhány héten ke-resztül az volt az egyetlen tevékenységem, hogy nyugodtan dolgozgattam akönyvemen. Távol tartottam magam a tömegektől, minden izgalomtól, és las-san-lassan visszanyertem súlyomat is, egészségemet is.

Amikor Az Everest meghódítása című filmet Darjeelingben mutatták be,elég jól éreztem magam ahhoz, hogy a díszelőadáson megjelenjek. Ez május29-én volt, a nagy mászás első évfordulóján, és ebből az alkalomból parádésünnepséget terveztek. De majdnem ugyanakkor Nepálon keresztül híre jött,hogy Sir Edmund Hillary, aki egy új-zélandi expedíciót vezetett a Makalu Il-re, megbetegedett fenn a hegyen. Szerencsére hamarosan rendbe jött. Akkorazonban úgy festett a dolog, hogy állapota válságosra fordulhat, és én az irántavaló tiszteletből az ünneplés jó részének törlését kértem. A színházban, a film

vetítése előtt néhány szót szóltam nepáli nyelven a közönséghez. – Mélységesen elszomorít – mondottam –, hogy Hillary barátom beteg.

Ez nem a vidámság ideje, hanem az imádságé, hogy minél elő bb felépüljön.Az Everest megmászása közös munka eredménye, és én meleg jókívánságai-mat és üdvözletemet küldöm annak, aki társam a győzelemben.

Hadd hozzam itt szóba még egyszer azt, ami oly fontos nekem: beszél-tem volna-e így valakir ől, ha rosszakaratot és haragot érzek iránta?

Az új hegymászó iskola ősszel akarta megnyitni kapuit. Úgy rendezték,

hogy Jayal őrnagy meg én Svájcban töltsük a nyarat, s az Alpeskutató Alapít-vány vendégeiként tanulmányozzuk a korszer ű mászó technikát meg az okta-



tási módszereket. Szerencsére június elején már elég jól éreztem magam ah-hoz, hogy elutazhassak, s nem sokkal késő bb újra ott voltam az Alpokban, régi

barátaim, egykori bajtársaim között. Hát most is volt elég zindabad, tömeg,fogadás, interjú – de korántsem annyi, mint az előző évben. Mindent egybe-vetve nyugodtan élhettem, örülhettem a hegyeknek, és végezhettem azt, amiért

Svájcba utaztam. Először a Valais kantonban levő Champex faluba mentünk,ahol fiatal svájci hegymászók teszik le a vezetői vizsgát. Sajnos, itt akadt néminehézség, mert hát én úgy éreztem, hogy újoncnak néznek engem; de aztánhamarosan minden rendben ment tovább. Szeretem Svájcot, s amikor fenn

jártam a hegyekben, szinte úgy éreztem, hogy otthon vagyok, a Himalája tája-in. Gyakran úgy találtam, hogy olyan itt, mint Szolo Khumbuban. Persze nemolyankor gondoltam ezt, amikor elnéztem az országutakat és a vonatokat, ahidakat és az er őműtelepeket.

A nyár folyamán késő bb hat másik serpa is átjött Indiából Svájcba, őketis a svájci alapítvány hívta meg, hogy tanfolyamon tanulják meg jövendő munkájukat az új indiai hegymászó iskolában. Ezeket az embereket én válo-gattam ki, mielőtt elutaztam Darjeelingből. A következők voltak: a veteránAngtharkaj; Gyalzen Mikesen, aki f ő szirdar is volt; Da Namgyal és AngTempa, az Everest-expedíciókból, Gombu és Topgaj, a két unokaöcsém. Meg-érkezésük után valamennyien átmentünk Rosenlauiba, Arnold Glatthardhegymászó iskolájába, és több héten át sok értékes tapasztalatokat szereztünka hegyi mesterségben. Nyár vége felé aztán hazatértünk, hogy folytassuk azelőkészületeket saját iskolánk számára, amelyet hivatalosan Pandit Nehrunyitott meg 1954. november 4-én.

Ebben az első időszakban természetesen csak éppen megkezdhettük azoktatást. Az év vége felé, amikor beálltak a nagy hidegek, egy időre ismétszabad lettem, és most végre teljesíthettem szívem régi vágyát: elmentem is-mét Szolo Khumbuba. Ez az utazásom azonban más volt, mint a többi, mert aleányaimat, Pem Pemet és Nimát is magammal vittem. Karácsony napjánhagytuk el Darjeelinget. Autón és vasúton utaztunk Dzsajnagarig és Dharanig,

a nepáli határ közelébe; onnan aztán gyalogszerrel mentünk tovább, és a leá-nyok éppúgy a hátukon vitték a poggyászukat, mint a serpák szokták. Ez me-rő ben új és szokatlan dolog volt a számukra, és sokat mókáztunk, tréfálkoz-tunk. De azért komoly célja volt utunknak – zarándokúinak is nevezhetném. Aleányok ugyanis még sohasem jártak családunk szűkebb hazájában, és soha-sem látták nagyanyjukat – mármint az édesanyámat –, akinek most már nyolc-vannégy esztendő súlya nyomta a vállát. Amikor elértünk a serpák földjére,nagy volt az öröm, s ünnepléssel, tánccal fogadtak bennünket. Egy darabig

Namcse Bazárban és Thamejben időztünk, majd tovább mentünk, hogy meglá-togassuk a híres-nevezetes Tyangbocsét és más kolostorokat. Leányaimat



majdnem egészen odáig vittem fel, ahol 1953-ban az alsó táborhelyünk volt.Ott bemutatták hódolatukat az Everestnek, amely a serpákat naggyá tette – snekünk boldogságot adott.

Szolo Khumbu-i tartózkodásunk alatt két alkalommal igen érdekes él-ményben volt részünk – végre megláttam a jeti, a hegyi ember igazi maradvá-

nyait. Egyszer a khumdzsungi kolostorban, másodszor a pangbocsei kolostorban. A maradványok egy-egy hegyes koponyából, valamint a még rajta levő fejbőrből és hajból állnak. A khumdzsungi koponya haja sötét színű és durvaszálú, akár a disznóé; a pangbocsei koponya valamivel könnyebb, s azt a be-nyomást kelti, hogy talán egy fiatalabb teremtményé lehetett. A lámák nagyerejű talizmánnak tartják mind a két koponyát. De azok már oly régen vannakott, hogy senki sem tudja, honnan kerültek oda. Így hát az élő jeti titka mégmindig nincs megfejtve.

Ezen a kiránduláson más dolog is történt, mégpedig az, amit már évekóta szerettem volna. Magammal hoztam anyámat Darjeelingbe. Minthogy ő isserpa, a hosszú utat magas kora ellenére is nagyon jól bírta gyalog. Mivelazonban még soha életében nem látott semmit a nagyvilágból, Indiába érveegyik ámulatból a másikba esett. Egyik nagy élménye az volt, amikorDzsajnagarban vonatra szállt, mert életében ilyet még nem látott. Már egydarabot ment velünk a vonat, amikor anyám nagy csodálkozva ezt kérdeztetőlem:

– Tenzing, mondd csak, hová tűnt az a fa, ami itt állt a vasúti ház előtt?A lányok velem együtt nevetésbe törtek ki, és én elmagyaráztam

anyámnak, mi is az a vonat. Végighallgatta, majd megkönnyebbülten felsóhaj-tott: – Soha életemben nem láttam még olyasmit, hogy egy egész ház egyikhelyr ől a másikra mozogjon.

Így hát – életünkben először – majdnem az egész család együtt vanmost Darjeelingben. Így állnak a dolgok, amikor most befejezem történetemet.Hogy mit hoz a jövő, azt persze nem tudom megmondani. Mindenesetre to-vább dolgozom a hegymászó iskolában. Remélem, sok fiatal indiait hozzáse-

gíthetek ahhoz, hogy megismerje és megszeresse a magas hegyeket. Azután ittvan a Serpa Szövetség, amelynek most az elnöke vagyok. Az egyesület tevé-kenységét kiterjesztjük, úgyhogy mi fogunk gondoskodni az expedíciókonrészt vevő serpák ellátásáról, szabályozzuk a béreiket és munkájuk feltételeit.Meg aztán általában véve szeretnék hasznára lenni a népemnek, már amennyi-re tőlem telik. Igen alacsony sorból vergődtem fel oda, ahol most vagyok.Ismerem a szegénység és a tudatlanság problémáit, és szeretnék segítségérelenni népemnek abban, hogy az emberek neveljék magukat, tanuljanak, és

jobb életre törekedjenek.Elsősorban a fiatalokat szeretném segíteni és tanítani, mert előttük még



ott a jövő. Amire taníthatom őket, az nem könyvekből szerzett bölcsesség bizonyára, hanem olyasmi, amit az életben tanultam: emberektől, országoktól,hegyektől – és f őleg az Everesttől. Tudásom egy része fizikai és anyagi dol-gokra vonatkozik. De nem az egész. Mert azt hiszem, hogy egyéb és fontosabbdolgokat is megtanultam. Az egyik: nem lehetsz jó hegymászó, bármily ügyes

vagy is, ha nem der űs a kedélyed, és ha hiányzik belőled a bajtársi szellem. A barátok éppoly fontosak, mint a teljesítmény. Egy másik tanulság: a sikeregyetlen kulcsa a közös er őfeszítés, a csapatmunka, mert az önzéstől csakkisebb lesz az ember. És még egy: hegyen és másutt sem érhetsz el semmit, hanem adod magad át teljesen annak, amire törekszel… Légy nagy. Tégy máso-kat is naggyá. Ez az, amit én megtanultam, és amit mindenki megtanulhat anagy istenségtől, a Csomolungmától.

Gyakran felteszik nekem a kérdést: mit gondolok, megmásszák-e újból

az Everestet. Válaszom: igen, természetesen meg fogják mászni. Hogy mikorkerül sor a legközelebbi felmenetelre vagy akár csak kísérletre, nem tudjasenki. De idővel újra meg fogják mászni, s gondolom, nemcsak Nepálból,hanem Tibet felől is, sőt talán teljesen át is kelnek rajta egyik oldaláról a má-sikra. A másik kérdés, amely az elsőt mindig követni szokta: meg lehet-emászni oxigén nélkül? Ez már fogasabb, nehezebb kérdés. Én azonban erre isigennel válaszolok, feltéve, ha az előkészületek és a feltételek pontosan meg-felelnek a követelményeknek. A magam részér ől úgy képzelem, hogy a mi1953. évi kilences számú táborhelyünk és a csúcs között még egy magasabbtábort kell majd létesíteni, mert abban a magasságban oxigén nélkül csak na-gyon kis távot lehet megtenni egy nap alatt. Azonkívül öt egymás után követ-kező napon jó időnek kell lennie ahhoz, hogy a mászók a Déli Nyeregtől fel-

jussanak a csúcsra, s onnan épségben vissza is térjenek. De még így is nem-csak nagy ügyesség, kitartás és pontos tervezés kell hozzá, hanem jókora sze-rencse is. Mert nincs az az ember – néha majdnem azt gondolom: nincs az azisten –, aki parancsolhatna az Everesten az idő járásnak.

Hogy én magam akarok-e ismét mászni? Válaszom: más, kisebb he-

gyekre – igen. Az Everestre – nem. Egy ekkora csúcson, de a Himalája bárme-lyik igazi óriásán is túl nagy feladat egy embernek, hogy kiváló hegymászó és

jó szirdar is legyen, vagyis két különböző felelősséget vállaljon magára egy-szerre. Nem, ilyen megpróbáltatásnak nem teszem ki magam még egyszer.Akkor, a múltban más volt a helyzet. 1953-ban úgy éreztem, hogy vagy felju-tok az Everest csúcsára, vagy belehalok, és a dicsőség megérte a küzdelmet.De most, hogy a dicsőség már megvan, nem tudok már ugyanúgy érezni, akáraz Everestr ől, akár más, hasonlóképpen félelmetes hegyekr ől van szó. Negy-

venéves vagyok – nem olyan öreg, de nem is olyan fiatal –, és nem vágyomtöbbé „a világ tetőinek” meghódítására. De azért kívánkozom vissza a he-



gyekbe, mert a hegyek jelentik az én otthonomat és életemet. Sokszor fogokmég visszatérni a hegyekbe – kis expedíciókkal, hogy jó társakkal jókat mász-szak. Legjobban azt kívánom, hogy az én kedves barátommal, Raymond Lam-

bert-rel csinálhassak néhány jó túrát.A hegymászáson kívül még utazgatni is szeretnék. Amikor ez a könyv

majd megjelenik, remélem, hogy ellátogathatok az Egyesült Államokba. Azt isremélem, hogy újból felkereshetem Angliát és Svájcot, ahol oly csodálatosfogadtatásban volt részem, s eljuthatok sok más helyre is, ahol még sohasem

jártam. Úgy érzem, eddigi utazásaimon sokat tanultam, de nemcsak városokat,repülőgépjáratokat, földrajzot. Megtanultam, hogy nagy a világ, hogy egyetlenkis zugából nem lehet belátni az egészet; hogy mindenütt van jó és rossz; hogymásutt másfélék az emberek, de ez nem jelenti azt, mintha nekik nem lehetneigazuk. Gyakran mondják, hogy a nyugatiak anyagiasabbak, mint a keletiek;

de vajon nem becsületesebbek is? Hivatalnokokkal és kereskedőkkel nekemlegalábbis ilyen tapasztalataim voltak. Mi keletiek gyakran dicsekszünk avendégszeretetünkkel; de az én londoni fogadtatásom majdnem pirulásra kész-tetett, amikor összehasonlítottam azzal a fogadtatással, amelybenKathmanduban részesítették a visszatért brit hegymászókat. Ezzel a két kis

példával nem azt akarom mondani, hogy nem szeretem a saját népemet. Ellen-kezőleg, büszke vagyok arra, hogy indiai és nepáli vagyok. De úgy gondolom,a rövidlátó elfogultság és nacionalizmus sok kárt okozott már, hogy maga azEverest is megszenvedte, s mindezért – legalábbis részben – az én népemetkell hibáztatni. A világ oly kicsi, az Everest oly nagy; nincs helye másnak,csak a türelemnek és a megértésnek – ez a legfontosabb mindazon dolgokközött, amiket hegymászásom és utazásom alatt tanultam. Bármennyire kü-lönbözzön is a Kelet a Nyugattól, a különbség semmi, ha arra gondolunk,hogy egyetlen közös emberiséget alkotunk. Bármily nehézségek adódtak azEverest miatt, mindez eltörpül a közös ügy és a közös győzelem mellett. És éninnen, a világ túlsó felér ől baráti jobbot nyújtok angol társaimnak – Huntnak,Hillarynek, a többieknek és minden honfitársuknak.

Az Everest megmászása óta saját népem jó volt hozzám. Mindenki jóvolt hozzám. De akárcsak, valószínűleg minden ember életében, az enyémbenis összekeveredett a jó és a rossz, jutalom és probléma, egyszóval minden.

Néha oly sűrű volt körülöttem a tömeg, s oly nagy a nyomás, hogy sötét gon-dolataim támadtak. Arra gondoltam, hogy a normális élet már nem lehetségestöbbé számomra; hogy a boldogság egyetlen reményében el kell menekülnöma családommal valami elhagyatott helyre, ahol békén élhetünk. De ez vereségés meghátrálás lenne, és én azért fohászkodtam, hogy ne legyen rá szükség!

Csak hagynának az emberek békén, a politikai dolgokkal nem volna semmi baj. Csak ne akarnának folyton a maguk szándékai szerint ráncigálni engem, s



ne kérdeznék unos-untalan: miért beszélem ezt vagy azt a nyelvet, miért vise-lek indiai vagy nepáli, vagy nyugati ruhát, miért voltak a zászlók ilyen sor-rendben és miért nem voltak olyan sorrendben, amikor magasba emeltem őketaz Everest tetején. Nem annyira magam miatt érzek így, mint inkább az Eve-rest miatt. Mert az Everest nagyon is nagy, nagyon is drága az efféle kicsi-

nyességekhez. Amit a jövőre nézve leginkább remélek, az az, hogy engednek békében és tisztességben élni, s nem fogok szégyent hozni az Everestre. Azeljövendő nemzedékek megkérdezik majd: „Milyen emberek voltak azok, akikelőször másztak fel a világ tetejére?” És én azt akarom, hogy kérdésükre olyanlegyen a válasz, amelyet nem kell szégyellnem.

Mert hát, gondolom, az Everestnek az az igazi fontossága, hogy nemcsupán ennek vagy annak az országnak, hanem az egész földkerekségnek is alegmagasabb csúcsa. Akik megmásztak, azok között volt keleti is, nyugati is.

Az Everest mindannyiunké. És ez az, amit a magam számára is szeretnék:hogy mindenkié legyek, minden embernek a testvére, és ne csak egy csoportvagy faj, vagy hitfelekezet tagja. Mint már történetem elején mondottam, sze-rencsés ember vagyok. Volt egy álmom, és az beteljesedett. Most már csak aztaz egyet kérhetem istentől, hogy méltó maradjak ahhoz, ami megadatott ne-kem.

Az Everest megmászása megtörtént. Az életem folyik tovább. Ebben akönyvben visszatekintettem a múltba, de az embernek az életben előre kellnéznie.

Új életemben egyszer – csak egyetlenegyszer – tettem meg azt, amit ré-gi életemben oly gyakran cselekedtem: hajnalban felkapaszkodtam aDarjeelingen túl emelkedő Tigris-hegyre, és messze-messze elnéztem észak-nyugat felé. Nem voltak turisták velem, csak néhány barát. És nem kellett

beszélnem, magyaráznom; csak álltam nyugodtan, és figyeltem, amint a nagyfehér csúcsok előtűnnek a reggeli fényben. S hirtelen valahogy úgy éreztem,mintha más reggel, sőt más esztendő volna az. Mintha ismét egy rég elmúltreggelen állnék itt, ezen a hegyen, hét amerikai hölggyel. Emlékszem, mit

mondtam nekik: – Nem, az nem az. Az a Lhotsze. Nem, az sem. Az a Makalu. A másik.

Az a kicsi.„Az a kicsi…” Talán furcsa megjelölés a földkerekség legnagyobb he-

gyére. De azért nem is olyan furcsa, és nem is olyan rossz, mert hát mi az Eve-rest a szem nélkül, amely látja és nézi? Az emberek szíve az, ami naggyá vagykicsinnyé teszi.

A Tigris-hegyr ől nem lehet sokáig látni. Nemsokára felkel a nap; jön-

nek a felhők. Akkor aztán az Everest sem nem kicsi, sem nem nagy, – hanemelment. Én is megyek – le Darjeelingbe, haza a családomhoz, az új életemhez,



mely annyira különbözik a régitől. – Nos, hogy érzed magad most? Mit érzel? – kérdezi egyik barátom.De nem tudok válaszolni. Csak a szívemben tudok válaszolni, és magá-

nak az Everestnek, mint tettem azon a reggelen, amikor lehajoltam, és egy piros-kék ceruzavéget helyeztem el a csúcs fehér havába:

Thudzsi csej, Csomolungma.Hálás vagyok.



Tartalom

A csomolungmai gentleman ................................................................. 4I

HOSSZÚ ÚT VOLT .......................................................................... 8IIMADÁR SE RÖPÜLHETI ÁT ...................................................... 14IIIEGY ÚJ VILÁG ............................................................................ 24IVKÉTSZER NEKIVÁGOK AZ EVERESTNEK .............................. 29VEGY TIGRIS SZÜLETÉSE ........................................................... 37

VIHÁBORÚS ÉVEK ......................................................................... 44VIIA HEGYEK MÉG MINDIG OTT VANNAK ................................ 49VIIIKUDARCOK ÉS SIKEREK .......................................................... 56IX A SZENT ORSZÁG ...................................................................... 66

X ................................................................................................... 74HAZÁM ÉS NÉPEM ..................................................................... 74XIA SZÉLRÓZSA MINDEN IRÁNYÁBAN ..................................... 86XIIA MEZTELEN HEGY................................................................... 94XIIIA SZENT HEGY ......................................................................... 103

XIV SVÁJCIAKKAL AZ EVERESTEN: TAVASZ ............................ 112XV SVÁJCIAKKAL AZ EVERESTEN: ŐSZ.................................... 129XVIMOST TALÁN SIKERÜL .......................................................... 138XVIIHETEDSZER .............................................................................. 149XVIIIAZ ÁLOM VALÓRA VÁLIK… ................................................. 163



XIX ,,T E N Z I N G Z I N D A B A D !” ............................................ 176XX A TIGRIS-HEGYR ŐL................................................................. 191

Megjelent a Csehszlovák Szocialista Köztársaság és a Magyar Népköz-társaság közös könyvkiadási egyezményének keretében. Készült 800 példány-

ban a Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó (Bratislava) részére, a GondolatKönyvkiadó (Budapest) gondozásában



Családi kép.Középen Ang Lahmu Ghangarral, jobbra Pem Pem, balra Nima

Anyám az egyik unokájával.

Ez a kép otthonához közel, Thamejben készült, 1952-ben



Namcse Bazar, a legjelentősebb serpa falu



Serpa fiúk

Iskola Namcsében



NÉGY HÍRES SERPA

Ang Nyima, Dava Thondup

Angtharkaj, Da Namgjal



H. W. Tilman Frank S. Smythe

Eric Shipton



Az Everest csúcsa a hatodik táborhelyr ől nézve (1938-ban) Ez a táborhely27 200 láb magasan volt



Darjeeling és a Kangcsenjunga



Arpaszelelés Dingbocséban

A szirdar dolga nem könnyű.Rendet próbálok teremteni a napi menetelés előtt



A szerencsétlenül járt Vangdi Norbut leszállítjuk a hegyr ől. Én a jobb oldalonállok



Imamalmokba való pergamentekercsek

Én készítettem a süteményt, és elismerem, hogy büszke vagyok rá



Falu Porcse fölött

Jakkaraván a Nangpa Lán, Nepál és Tibet között



A tyangbocsei kolostor

Visszafelé a Nanda Devi keleticsúcsáról



A Nanga Parbat nyugat felől

A Nanda Devi ikercsúcsai



A Longstaff Nyereg, Nanda Devi



Átkelés egy folyón (svájci expe-díció, 1952)

Egy serpa szemléli a NandaDevit környező névtelen csúcsokegyikét



Lowe-val a Déli Nyeregnél

Raymond Lambert-rel az Everesten



Serpák a hármas számú tábor fölött, 1953



Azt hiszem, az Everest Déli Nyerge a leghidegebb és legmagányosabb hely avilágon

A négyes számú tábor, 1953



A végső oromszakasz



Az álom megvalósulása



A GYŐZELEM ÚTJA



A világ tetejér ől



Hillaryvel a táborban a csúcs megmászása után



A Győzelem Útja

Diadalmenet a bengáli Bagdográban



A győzelem mosolyaHillary és én pár nappal a csúcs megmászása után



Hunt, Hillary és én a Delhiben kapott kitüntetésekkel



Akiknek sokkal tartozom.Ang Lahmu és Mitra

A boldogság késő bb jön



Kitüntetésekkel teleaggatott kabát



Documents

James Ramsey Ullman - a Himalája Fia