MESÉK - m.cdn.blog.hu

SZIGETKÖZI MESÉK

PUBI CSODATÉVŐ SÁRGARÉPA KALADJAI

RÉPÁÉK AFRIKÁBAN TÖRÖKVERŐ LÁSZLÓ

Írta: Smuk László

Create PDF files without this message by purchasing novaPDF printer (http://www.novapdf.com)

http://www.novapdf.com


2

TARTALOMJEGYZÉK

PUBI…………………………………………………..…………6 CSODATÉVŐ SÁRGARÉPA KALADJAI………….……….36 RÉPÁÉK AFRIKÁBAN……………………………………….40 TÖRÖKVERŐ LÁSZLÓ……………………………… ……43




3

Bevezetés

Egy életen át meséltem Meséimet akkor kezdtem el, amikor fiaim kicsik voltak. Egyik az egyik térdemen, a másik a másik térdemen lovagolva, kitágult szemekkel hallgatták, amit mondtam. -Édesapa – mondták – ne a Piroskát, vagy a Hófehérkét meséld, hanem ami fogságban történt veled! –

Én meg szívesen “meséltem” fogságom élményeit. Hogy akkor miken mentem keresztül, egy másik írásomban már leírtam, így most azokat nem részletezem. Hogy milyen hatással voltak ezek az elbeszélések fiaimra, egy epizódot hadd mondjak el. Egy vasárnap történt. Nyár volt. Laci fiam éppen hogy befejezte az általános iskola 2. Osztályát, Tibor meg már betöltötte a 6. Évét, és ősszel lett jogosult az 1. osztályos iskolapad “székfoglalójára”. Ilona napi köszöntőre készültünk. Ez hármas köszöntő volt, mert édesanyám, nővérem és a sógornőm is Ilona névre hallgatott. Valahogy kicsúszott a számon, hogy menjünk biciklivel. A két fiam lelkesen fogadta, de a feleségem nagyon ellenezte. Az ellenkezésén nem csodálkoztam, hiszen egy súlyos műtéten esett át korábban, és nagyon nehezen heverte ki, no meg az is igaz, hogy a két fiát féltette, hisz Győrtől 35 km-re laktak szüleim Halásziban. És oda-vissza, az már 70 km. Szidott, mint a bokrot, hogy tönkre akarom tenni a gyerekeket, de én ismertem edzettségüket, nem féltettem őket, hisz minden nap lekerekeztünk 2o – 3o km-t Győr környékén. Sőt egyszer Pannonhalmáig is eltapostuk a pedált. Meg se kottyant nekik. Igaz, hogy többször megálltunk, hol a nyuszik kergetőzését figyelve, hol az őzikéket lestük, amint libasorban ballagtak át (néha futva) két erdősáv között. A két gyerek addig könyörgött az édesanyjuknak, míg beleegyezett. -Te - mondta nekem - ha valamelyik beteg lesz, én agyoncsaplak! - -Jó - feleltem én - majd útközben vágok ki az erdőben egy jó vastag mogyorófát, nehogy a sodrófádat kelljen használnod! – De nevettem hozzá. Ő busszal ment, mi meg lázasan készülődtünk a kerékpáros kirándulásunkra. Útközben Dunaszegen és Darnózselin álltunk meg egy gombócnyi fagyi nyalására, vagy egy pohár málnaszörpre. El-elnézegettük a cséplőgépek munkáját, a katonás rendben sorakozó gabona asztagokat, a tarlón libákat legeltető klottgatyás fiúkat, vagy az ujjatlan ruhás kislányokat. Egy helyen, - két falu között - meg is álltunk, mert az árokparton két kislány – egy almafa árnyékában – ügyesen font szalmából tetszetős figurákat. Az én két fiam leguggolt hozzájuk, és nagy érdeklődéssel nézte a pici kislányujjak fürge mozgását, meg ahogy a szalmaszálak engedelmesen hajlottak ide-oda a lánykák akarata szerint. A vége az lett, hogy mindegyik fiam kapott egy kis szalmafonadékot, ők meg megkínálták a lányokat töltött savanyú cukorkával. Az apró kis kezek mozdulatai, az ártatlan gyermeki szemek összemosolygása a paradicsomi békesség bibliai képét sugározta… Évekig lógtak ezek a kis fonadékok szobájuk falán, aztán egy nagytakarítás kiüldözte őket a lakásból…




4

Éppen a déli harangszóra értünk szüleim háza elé. Feleségem már a kapuban várt bennünket. - Szerencséd! – villámlott rám a szeme, én pedig nevetve öleltem át. - Látod? Meg se kottyant nekik az út! – Ebéd előtt hét unoka, három a nővérem gyereke, kettő-kettő pedig az öcsémé és az enyém, sorakozott fel édesanyám elé és mondták el a jól betanult köszöntőket. Alig kapták be az ebédet, a hat fiúunoka szaladt a sportpályára futballozni. A hetedik (de nem korban) nővérem kislánya volt, ő maradt. Ő volt különben a negyedik Ilona a famíliában. A megkülönböztetés miatt kis Ilonkának becéztük. - Akárcsak magunkat látnám! – mondta öcsém, a fiúk sürgölődését látva - Mi is éltünk, haltunk a “lasztiért” annak idején. - Egész délután nem láttuk a gyerekeket. Feleségem is csak akkor kezdett nyugtalankodni, amikor indulnia kellett a buszra! Még elkísértem a megállóig, aztán mentem a gyerekekért, mert a nap már igencsak hanyatlóban volt. Porosan, izzadtan állított be a hat fiú anyámékhoz, és farkaséhesen. Édesanyám örömmel tálalta eléjük a vacsorát, amikor már kimosták őket a sógornőmmel a hatalmas futballcsata piszkából. Kimosdatva, megetetve elpilledt a csapat. - Édesapám - mondta Tibor fiam - olyan fáradt vagyok! - - No, még csak az kéne! - mímeltem a korholást - Milyen katona lesz belőled, ha ilyen hamar elfáradsz? - - Nem lenne jobb, ha itt maradnátok? - aggodalmaskodott édesanyám. - Nem lehet! Haza kell mennünk! - És elindultunk. A faluból kiérve, mindkét fiam elkezdett nyafogni, hogy milyen fáradtak. -Nojszen! Hogy fogunk így hazaérni? - fordult meg a fejemben. Aztán mentő gondolatom támadt! - Gyertek ide mellém! Olyan érdekes dolgokat fogok mesélni a fogságomról, amit még nem hallottatok! - És a két fiam jobbról, balról mellettem taposta a pedált. Tehettük, mert abban az időben még nem szaladgáltak autók az utakon. Igaz, hogy végig a szigetközi út csak makadám út volt, de eléggé karbantartott, így szépen kerekezhettünk egymás mellett. A hold is erősen világított, nem kellett félni a sötétségtől. Én meg meséltem, meséltem a fogságomról, egészen hazáig. - Jé, már haza is értünk! - ujjongtak fel a gyerekek - Nem is vagyunk fáradtak! - Azért én mégis tartottam tőle, hogy sodrófalevest kapok vacsorára, hisz feleségem várt bennünket bősz tekintettel a kapuban, de ahogy a gyerekek vidám arcát meglátta, rögtön megenyhült... Aztán a mesélésben hosszú szünet következett. A tanulás prózai hétköznapjai töltötték ki az időt. A mesélés háttérbe szorult. Két évtized is eltelt közben és a fiókák kirepültek a családi fészekből. Mindegyik külön családot alapított. A magunkrahagyottság keserves évei addig tartottak, amíg az első unoka meg nem született. Utána minden szabad percet vele töltöttünk. Ahogy Attilának (az első unokánk neve) nyiladozott az értelme, nekem újra mesélhetnékem támadt, de érdekes módon őt nem érdekelték a mesék. Igaz, hogy a később született másik két fiút sem. Aztán megszületett Eszterke. Még beszélni sem tudott, de a két világító barna szeme nagy figyelemmel csüngött rajtam, ahogy meséltem neki. Jaj, de boldog voltam, hogy újra mesélhetek! Hát még a “Nagyi”! (Így becézte feleségemet.) No, ő nem a mesének örvendezett (az az én örömrészem maradt), hanem a




5

kislánynak. Rettentően vágyott egy kislány unokára, hisz Tibor is azért születhetett meg, hogy hátha kislány lesz! És elérkezett az az idő is, amikor először engedte nálunk aludni az anyja Eszterkét. Gyerekes örömmel készülődtünk mindketten a nagy eseményre. Kettőnk közé fektettük, ő pedig egyik keze hófehér ujjacskáival a nagyi haját pödörgette, a másik kezével az enyémet. - Papa mesélj! - gyöngyözött ajkáról a kérés. És elindult bennem a mesélő lavina, mely a mai napig ontja, ontja a különböző változatokat, melyek megfogantak fejemben. Az első hosszabb mesét is rögtönöztem. Az volt a címe, hogy Pubi. A többit mind a hangulatomnak megfelelően gondoltam ki, de újabban a Csodatévő sárgarépának neveztem el. Eszterke mesét hallgató kedve évekig nem lankadt, de ahogy az iskolai tanulás-gondjai más irányba terelték idejét, figyelmét, egyre inkább háttérbe szorultak a meséim. De vigasztalásomra a sors pótunokával ajándékozott meg, a Dórikával. Eszterke csendes természetével szemben ő örökmozgó, csacsogó, nevető kis angyalka lett számomra. Még alig töltötte be a 3. évét, mikor a nagymamája révén megismertem, és én lettem a győri nagypapája. (Feleségem már nem élt). Éveken keresztül a tél egy részét nálunk töltötte, és ezek a hetek lettek búskomorságom feledtetői. Esténként, többször is azt kívánta, hogy én fürdessem meg, melyet nagy örömmel teljesítettem. Eszterke törékeny alakja után, az ő formás, izmos, csupaélet testecskéje új, eddig nem ismert nagyapai érzéseket fakasztott bennem. És ha az egész napi fáradhatatlan mozgásigénye a fürdés után elpihent, csillagokra emlékeztető, beszédes szemét rámfüggesztette, és gyöngyözött az ő ajkáról is a kérés: - Papa mesélj! - Mindig papának szólított, ha le akart venni a lábamról. Én meg rögtönöztem a soha nem hallott meséket, míg a szeme le nem hunyódott. De örökre nevetésre álló szájacskája még álmában is mosolygott. Én pedig gyönyörködve néztem, mert arra gondoltam, hogy álmában is az én meséim útjain jár. Sokszor gondoltam arra, hogy a kisgyermekeknek miért kell megnőnie, mikor kicsi korukban úgy tudnak csüngeni rajtunk, mikor csacsogásuk oly mélyen tudja beásni magát lelkünkbe, mikor olyan szívesen vagyunk nekik hátaslovak, fodrászkísérleti babák, mikor éjjel-nappal mesélnénk nekik, ha kívánnák, mikor olyan örömkönnyes szemmel halljuk: - Szeretlek Nagymama! - - Szeretlek Nagypapa! - De az éveket nem lehet megállítani! Dórika is megnőtt. A mesélő időszaknak megint vége szakadt, pedig bennem tovább hullámzott a mesék óperenciás tengere, keresve a meséket szerető gyermekeket. És megadatott! Most Annácskának hívják. Ő egy szimpatikus fiatal házaspár első gyermeke. Nem hasonlít sem Eszterkére, sem Dórikára. Vagy inkább azt kellene mondanom, hogy mind a kettőre. Eszterke törékeny alakja, Dórika csillogó szellemével egyesül benne. Ő egy eleven Barbi-baba, csak sokkal szebb! Ha eljön hozzánk, vagy mi megyünk hozzájuk, csakhamar az ölembe kutyorodik, és rámvillantja világítókék szemeit. - Papa mesélj! - És én boldogan szövöm a meséimet a Csodatévő répáról, meg Pubiról és bátyjáról, a kalózzá lett Sándorról. A szerző




6

Pubi Élt valaha régen, már nem is tudom, hány esztendeje, - de hogy régen volt, azt onnan tudom, hogy már a nagymamám is ezt mondta - egy igen gazdag kereskedő Szigetközben. Ez még akkortájt lehetett, amikor a “Kisduna” csak térdig érő kis patakocska volt. Talán olyan széles, mint most a Lajta. Volt úgy is, hogy csak bokáig ért. Félő volt, hogy az “Öregduna” visszaszippantja. Ezt főleg a boszorkányok hirdették. Azt mondták, hogy ilyenkor a főboszorkány haragszik, mert a lólábát nem tudja megmosni, vagy inkább megmosatni a boszorkány-tanulókkal. Ez a gazdag kereskedő örmény származású volt. Daliás termetével kimagaslott az emberek közül. Hullámos fekete haj keretezte szabályos formájú arcát. A legfeltűnőbb az volt rajta, hogy kreol bőre, fekete haja mellé ibolyakék színű szemeket viselt, és ez jóságossá, barátságossá tette egész megjelenését. Az is volt. Bejárta már az egész világot. Sok-sok asszony szeme megakadt rajta, hízelkedtek is neki, ő mégis Szigetköz legszebb lányába szeretett bele, a szép Ilonkába. Ez a lány tényleg Szigetköz legszebb lánya volt, de talán az egész világon sem volt hozzá fogható. Hófehér bőre, derékig érő szőke haja mellett csillogó fekete szeme tette különlegessé, egzotikussá, görögös szépségű arcát. Mikor először meglátták egymást, mindketten egyszerre érezték, hogy őket egymásnak teremtette az Isten. El is határozták, hogy a legrövidebb időn belül egybekelnek. Igenám, de Ilonkára a főördög vetett szemet, a szép kereskedőbe pedig a főboszorkány szeretett bele, és e két főgonosz minden praktikát elkövetett, hogy a szerelmesek ne lehessenek egymáséi. A csúf főbanya gyönyörű, fiatal lánnyá változtatta magát, de olyan széppé ám, hogy a nap is belesápadt. Még bájitalt is kotyvasztott szárított denevérszárnyak porából, összekeverve vörös patkányok erjesztett vérével - mindhiába! A délceg kereskedőben olyan nagy volt Ilonka iránti szerelme, hogy semmilyen praktika nem tudta megingatni. És a főördög? Az követett el aztán sok gonoszságot! Még Poszeidont, a tengerek urát is fölbérelte, hogy zúzza össze azt a hajót, amelyiken a szép, büszke kereskedő utazik. Az meg éppen Trieszt kikötőjéből indult el, hogy az Adria-tengeren végighaladva, átvágjon a Földközi-tengeren is, és Afrikába vigyen gabonát a fáraó birodalmába. A tengerek ura hajlott az alkura és támasztott olyan vihart, hogy a legnagyobb hullám az Adria egyik partjától a másik oldalra csapott át. A hajót a felhőkig fölemelte, hogy Róma főterére csapja le, és ott törjön össze darabokra gabonástól, gazdástól! De a kereskedő nemcsak szép ember volt, hanem ügyes hajós is! A legénysége meg csupa daliás, magyar legény. A kormányos meg éppen szigetközi. Mikor az óriási hullám elérte a felhőt, a kereskedő keresztbe csapta a fővitorlát, a kormányos meg a kormánylapátot fordította el 90 fokkal, ezzel a hajót kirántották a hullám irányából és lesiklottak a hullámhegyről. Olyan sebességet vett föl a hajó, hogy mire a hullám lecsapott Itália partjaira, ők már végigrohantak az Adrián, mély hajósodort szántva a Földközi-tengeren, és Afrika partjai felé jártak.




7

Oda nem merte követni a hajót sem a főördög, se Poszeidon, mert féltek az egyptomi istenektől. - No gazda! - mondta a kormányos - Megmentett bennünket a magyarok istene! - - Igen! Meg a gyönyörűséges Ilonkám éjfekete szeme! - mondta a kereskedő, mert meg volt győződve, hogy szépséges Ilonkája mindenütt vele van. Igaza is volt! Hiába volt hát a két főgonosz mesterkedése, a fiatalok egybekeltek. Egy év múlva megszületett a gyermekük is, akit Sándor névre kereszteltek Dúlt-fúlt a boszorkány, meg a főördög, hogy nem sikerült megakadályozni a két szerelmes egybekelését. Bosszút is esküdtek! Hogy bosszújuk minél hatásosabb legyen, összeszövetkeztek, és együtt főzték ki esküjüket: Tizenhat év után, egy sötét éjszakán, a fiú vérébe, minden idegébe hét gonosz költözzön, hogy mindent legyőzzön, a jót e világban és saját magában! Ne ismerje többé az édes szülőjét, édes hazáját se, és még a nevét se! És a két gonosz lélek még vérszerződést is kötött, hogy az átok minél hatásosabb legyen. Fekete vérüket egy kígyó koponyájába csorgatták, jól összekeverték gonoszság-fűvel és egy üstbe dobták. Sárkánykígyók fújták alá a tüzet, amíg vérük vörös-lila köddé nem változott. Ezt a ködöt aztán addig fújták, amíg a bölcsőben alvó kis Sándort körbe nem fogta. Sírt is a kisfiú két álló napig, amíg az anyja babusgató szeretete el nem hessegette a fojtogató ködöt. Növekedett aztán békességben a kis Sándor. Örökölte anyjának szépségét, apjának bátorságát és leleményességét, hogy a szülők nem győztek benne gyönyörködni. Anyja angyali szeretettel nevelgette, apja meg mindenre megtanította, amire egy férfiembernek nagykorára szüksége lehet. Úgy mászott fel a fákra, akár egy mókus. Úgy úszott az Öreg-duna mellékágaiban, akár egy viza. Aztán ha kicsavargott gyerektársaival a csikólegelőre, a szilfák alá, a legszilajabb csikóra, egy almásderes, fiatal csődör hátára ugrott egy szilfáról. Olyan vágtatással száguldott végig Szigetköz falvain, hogy a társai nyomába se értek. Az anyja félve nézett utána ilyenkor. - Jaj, ha leveti a ló! - aggodalmaskodott. - Sose féltsd galambom! - csitítgatta a férje - Meg kell edződnie, hogy kemény férfi, jó hajós lehessen belőle! - Tíz éves korában vitte el az apja első hajóútjára. Konstantinápolyba mentek aranyért, selyemért. Mikor először ringott alatta a hatalmas vitorlás hajó, és ott állt apja mellett a kapitányi hídon, furcsa szédítő érzés kerítette hatalmába. Meg kellett kapaszkodnia a korlátba, nehogy bele essék a tengerbe. Gyönyörű kék szeme pirosra változott és olyan hőség lepte el, hogy majd szét vetette. Apja észre is vette és ijedten ugrott oda hozzá. - Mi van veled, édes fiam? - - Nem tudom édesapám! Úgy megszédültem, és mintha egy tűzhányó gyomrába néztem volna bele! - Tűnődött is az aggódó apa, hogy milyen gonosz ármány kerítette hatalmába a fiát, de hogy az út további részében nem fordult elő még egyszer ez a különös szédülés, hát megnyugodott. Az igazi okot pedig nem találhatta ki. Ugyanis a csúf, fogatlan boszorka, meg a kecskeszakállú, tompaszarvú, pokolbeli




8

szörnyeteg megfelelő időpontnak látták, hogy megátkozásuk erejét kipróbálják a fiúcskán. Örömmel ugrálták körül egymást, mert úgy látták, tervük sikerülni fog. A kereskedő, mikor tapasztalta, hogy többször nem fordult elő fia szédülete, egyre több útra vitte magával Sándort. Mire 15 éves lett, úgy ismerte a hajóstérképet, a tengerek minden szigetét, kikötőjét, akár az apja. Úgy tudta kormányozni a hajókat, hogy a híres szigetközi kormányos se jobban. Büszke is volt Sándorra, hisz ő tanította meg minden fogásra. A fiú meg, amikor nem hajózott a tengereken apjával, Szigetköz buja szigetvilágát járta legszívesebben. Volt egy kis ladikja, melyre apja vitorlát, meg egy kis kabint építtetett, hogyha esik az eső, legyen hova bebújnia. Sokszor elkísérte egy-egy barátja is, de legszívesebben mégis csak maga szeretett bolyongani. Ilyenkor mindig ott lógott vállán egy vadászpuska, de soha el nem sütötte se madárra, se más állatra. Az őzek, szarvasok úgy megszokták jelenlétét, hogy el nem szaladtak volna előle, sőt nedves orrukkal odadörgölődtek kezéhez, arcához, ő meg becézgette, simogatta őket. Mindegyiknek adott még nevet is: Szőke, Csicsó, Fürge, Szomorú és még ki tudja minek nem! Legjobb barátja közülük egy szarvasbika lett. Fényesnek nevezte el, mert a hatalmas állatnak az agancsa éjjel világított. Furcsa, zöldes-sárga fényt bocsátott ki magából és olyan nagy volt, hogy egyik-egyik ágán húsz kiágazás is pompázott, de ezt csak nagy kiterjedésű tisztáson lehetett látni. Ott világított legerősebben, hogy a csapata jól látott legelni a dús fűben, a legsötétebb éjszakában is. Ha meg szaladni kellett a vadászok elől, a hatalmas agancs pici szarvacskává zsugorodott össze és olyan éles lett, hogy az eléje csapódó ágakat úgy nyisszantotta le, mint a favágók szekercéje. Volt egy-két kőzárás is a vizek ág-labirintusában. Fényes éjjelenként megállt valamelyik tetején, kigyúltak agancsa fényei, a zárás két oldalán csobogó víz a szivárvány minden színével verte vissza. Még a hold is megállt ámulatában éjszakai vándorútján a színek tobzódása láttán. Az emberek, meg ha véletlenül meglátták messziről, azt pusmogták egymás közt, hogy a lidérc világít. Sándor azonban ezt babonának tartotta és nem félt tőle. Legkedvesebb szórakozása az volt, ha Fényessel futhatott versenyt egyik erdőből a másikba. Legtöbbször azonban az agancsába kapaszkodva rohantak. Olyan gyorsaságra tett így szert Sándor, hogy a híres görög kengyelfutók is messze elmaradtak volna mögötte. Ha abban az időben lettek volna már olimpiai játékok, Sándor az atlétika minden számát megnyerte volna. Ha meg otthon volt, anyja órákig el tudott gyönyörködni benne, mégis sokszor úgy érezte, hogy el fogja veszíteni. Ilyenkor úgy szerette volna, ha még egy gyermeke születik, akit újra babusgathat, aki mindig vele van. Addig imádkozott, könyörgött Istennek, míg azt nem érezte, hogy újra gyermeke lesz, de erről még nem szólt senkinek. És Sándor 16 éves lett! A két fúria elérkezettnek látta az időt, hogy bosszújuknak megfelelően cselekedjenek. Egy éjszaka álmában lepték meg Sándort. Újra vörös-lila köddel árasztották el ágyát és újra elmondták fölötte a gonosz varázsigét:

Tizenhat év után, ezen az éjszakán,

a fiú vérébe és minden idegébe

hét gonosz költözzön, hogy mindent legyőzzön,

a jót e világban és saját magában! Ne ismerje többé az édes szülőjét,




9

édes hazáját se, és még a nevét se!

Sándor rettentően kínlódott álmában! Dobálta a rettenetes láz, ami meglepte. Kiáltani is akart többször, de hang nem jött ki a torkán. Több, mint egy órát vergődött borzasztó kínok között, amíg kimerülten föl nem ébredt. De nem ébredt saját magára. Csodálkozva nézett körül a számára teljesen idegenné vált szobában. Dühöngő harag fogta el, amikor szétnézett. Régi, kedvenc játékait hörögve törte, zúzta, még szüleinek arcképét is apróra tépte, és olyan idegenül nézte magát a tükörben, mintha csak először látná a tükörből visszanéző gonosz arcú embert! Aztán kapkodva öltözött fel és rohant ki a számára idegenné vált házból. Elébe futó kedvenc kutyáját úgy rúgta fel, hogy az szegény vonyítva bújt el egy bokor alá. Szinte eszelősen futott ki a szép, virágos kertből, mindent felrúgva, szétroncsolva. Még a kaput is úgy döntötte ki és futott, futott, maga sem tudta hová! Futtában találkozott a legelőre tartó csikó-csapattal. Öntudat nélkül ugrott fel az almásderes csikóra, és lábainak kemény szorításával kényszerítette a szilaj csődört, hogy kitörjön csikótársai közül. A Dunát úgy ugratta át, mintha táltos ló lenne alatta. Célja nem volt, rohanásának iránya nem volt, de mégis, mintha valami dél felé irányította volna. Persze, mert a két gonosz szabta meg az útját, irányította délnek. Szegény csikó már a végkimerülés határán volt, amikor a tenger partjára értek. Nem csoda! Két nap, két éjjel rohantak egyfolytában, és ezt a vad rohanást csak úgy bírta ki a szegény, nemes paripa, hogy a főördög tüzes taplót tett a fülébe, a boszorkány meg futtában cseréltette ki patkóit kovácsaival, amelyek állandó futásra kényszerítették. Minden ízében remegve állt meg a tenger partján. Sándor úgy ugrott le róla, mintha csak a szilfákat kerülték volna meg, nem pedig a fél országot. Úgy ment a kikötői sikátorok között, mint aki már sokat járt ott, pedig valójában még a környékükön sem volt soha! Szinte ismerősként toppant be egy hírhedt csapszékbe, mely történetesen a kalózok tanyája volt. Hatalmasat dobbantva cövekelt le az ivó közepén. - Közétek akarok tartozni! - mondta fennhéjázva a tengeri rablók szemébe. Azok harsogó röhögésbe törtek ki. - Te? Te tejfeles szájú! - kiabálták. - Ha kapsz egy pofont, rögtön összecsinálod magad!- - Lássuk! - sziszegte magabiztosan. Erre fölállt egy hórihorgas, sovány alak. Lehetett két méter magas is. Odaállt a fiú elé. - Melyik ablakon akarsz kirepülni öcskös? - mondta pálinkától rekedtes hangon. - Amelyiken előbb téged kidoblak! - Azzal elkapta a kalózt, egyet pöndörített rajta, és úgy nekivágta az egyik ablaknak, hogy annak mind a két szárnyát kitörve terült el a sárban. - Akar még valaki repülni? - Föltápászkodott az asztal mellől egy másik óriás. Azzal különbözött az előbbitől - mert a magasságuk egyforma volt, - vállban még egyszer olyan széles, karjai olyan vastagok, mint a másiknak a combja. Vendégoldal vastagságú izmok borították mellét, hátát. Azt mondták róla, hogy ő a világ legerősebb embere. Megállt a fiú előtt, mintha egy elefánt áll volna egy pincsi-kutya elé, majd dörgő hangon kérdezte: - Meg akarsz halni öcskös? - - Majd meglátjuk! - Azzal az óriás felkapta Sándort, mint egy tollpihét és földhöz akarta csapni. Igenám, de a fiú gyorsan a két lába ollójába fogta a torzonborz fejet, jól megszorította, egyet hamburkázott a fejével, és egy óriás szaltóval úgy csapta földhöz az izomkolosszust, hogy az csak elterült a földön, mint egy béka, három deszkapadlót is összetörve maga alatt. - Huh! - hörrentek nagyot a kalózok. - Ilyet még nem láttunk! -




10

A világ legerősebb embere meg lassan kászálódott föl. Megrázta bozontos üstökét, csodálkozva pislogott a fiúra, mert még nem fordult elő vele, hogy valaki is földhöz teremtette volna. Rettentő haragra gerjedt. Nagyot ordítva rohant Sándornak, hogy egyetlen ütéssel agyonzúzza, de mielőtt sütőlapát nagyságú ökle lesújtott volna, a fiú keze is kilendült. Tenyere élével olyat suhintott az óriás fölemelt karjának rettentő izmára, hogy menten leszakadt, és a lezúdulni akaró félelmetes kar ernyedten hullott le a megremegő test vállából. Még nagyobbat ordított erre a behemót ember, hogy a mennyezet is megrepedt, és rögtön a másik karjával akart lesújtani. Ám ezzel is éppen úgy elbánt Sándor, majd megpöndörítette a hatalmas testet és akkorát rúgott a hátuljába, hogy a társa mellé repült a sárba. - Na, akar még valaki kiállni velem? - állt, mint a cövek a kalózok elé. Dehogy mert egy is kiállni ezek után! Úgy meghunyászkodtak, mintha nem is félelmes kalózok lennének, hanem jámbor kolduló barátok. - Befogadtok-e magatok közé? kérdezte még egyszer. - Be, be! - kiáltották kórusban. - Áruld el a nevedet, te csodagyerek! - Alexander! - mondta Sándor hirtelen. De maga sem tudta, hogy ez a régi nevének idegen nyelvű változata, mert a régit elfelejtette. Volt ebben valami önkéntelen, misztikus ragaszkodás a régi énjéhez, melyet a gonosz varázslat sem tudott megtörni. Dühöngött is miatta a két rosszlélek, de változtatni már nem tudtak rajta. Most támolygott be az ivóba a két legyőzött bandita. Hallották az utolsó szavakat, és ők is gyorsan csatlakoztak hozzá. Most sült ki, hogy az izomkolosszus a kapitánya a társaságnak. Kezet is adott volna a fiúnak, de bénán lógtak teste mellett. - Kicsit hosszú a neved! Ezután csak Alex-nek fogunk nevezni! - - Szívesen befogadunk magunk közé, de meg kell esküdnöd a mi törvényünkre, és alá kell, hogy vesd magad! - tette még hozzá. - Esküszöm! - A törvény pedig úgy szólt, hogy minden évben más-más kapitánya van a társaságnak, akinek a többi engedelmeskedni tartozik. A zsákmányból mindenki egyforma részt kap, akár sokat tett érte, akár keveset. Gyávának lenni, félni nem szabad! - Rád csak tíz év múlva kerülhet sor! Elfogadod? - kérdezték Alextől- - El! - És megkezdődött Alex kalóz élete. Nem zúgolódott, hogy nem ő lett azonnal a kapitány, pedig tudta, hogy a legerősebb, a legeszesebb valamennyi között. Zokszó nélkül teljesítette a mindenkori kapitány parancsait, még akkor is, ha értelmetlennek, vagy éppen butaságnak tartotta. Nem az volt a számára a fontos, hogy parancsolgathasson, hanem, hogy a vérében lobogó tűznek engedelmeskedjen. Pénz, dézsma nem érdekelte, de merészsége felülmúlhatatlanul híressé tette. Lett is nagy híre hamarosan ennek a kalóztársaságnak. Jaj volt annak a hajónak, amely útjába került. Mégis a legfélemetesebb közülük Alex lett. Úgy tudott harcolni, hogy a többiek meg sem közelítették. Egy ökölcsapással ütötte le az ellenállókat, mint mészáros a fiatal bikát. Csak egyet nem láttak soha. Senkit meg nem ölt! Pisztolyt, puskát nem fogott a kezébe, csak az öklét használta meg a kardját. Vívás közben sem a kardja élével ütött ellenfelére, hanem a lapjával, mégis mindig győzött. Sokan próbálták legyőzni, de golyó nem fogta, kard nem sebesítette meg, ezért nemcsak társai, hanem más hajók matrózai is féltek már tőle, és földöntúli tulajdonságokkal ruházták fel. Mondák keringtek róla. A hajósok azt mondták, hogy Alex az ördögök királya. Az asszonyok meg védték, mert szerintük csak a jóság tündérének a kegyeltje lehet az, aki semmilyen körülmények között nem öl embert. Mérgelődött is a két gonosz, hogy átkuk nem mindenben teljesült. Hiába rabolt ki sok hajót Alex, az emberöléstől irtózott. Az anyai szeretet, a gondos nevelés csiráját semmilyen




11

ördögi és boszorkányi praktika nem tudta kiölni belőle. Tehát tombolt benne a rossz a jóval. Hol egyik, hol a másik kerekedett felül. Éppen a rossz dühöngött ereiben, amikor egy félelmes fegyvert talált ki. Damaszkuszi acélból kovácsolt két pallosformájú hosszú vasat. Egyiket a hajójuk egyik oldalán, a másikat a másik oldalán építette be a hajó bordái közé úgy, hogy szükség esetén egy szerkezet segítségével mint egy szárnyat ki lehetett merevíteni oldalra. Ha aztán valamelyik hajó nem adta meg magát, kifeszítették a fővitorlát, és úgy tettek, mintha ők akarnának elmenekülni. Úgy kormányoztak, hogy a másik hajóhoz közel suhanjanak el. Mikor a közelébe értek, kivetették a pallost, és úgy szelték ketté a hajót, mint fűszeres a zsemlyét, ha szendvicset csinál. Arra aztán minden hajó megadta magát. Így lett az ő kalózhajójuk a legfélelmesebb a tengereken. Csíkozott bordázatát messziről meg lehetett ismerni, és menekültek előlük, ha módjukban állt, pedig még halálfejes lobogó sem lengett árbocukon. Amelyiket azonban meg akartak támadni, az képtelen volt a menekvésre, mert az ő hajójuk volt a leggyorsabb. Elérték azt, hogy a rablásra kiszemelt hajók inkább megadták magukat, mintsem a borzalmas pallóssal kettészelni hagyják hajójukat. Ha nem kellett harcolni, Alex a hajó fedélzetéről nézte, hogy társai hogyan fosztogatnak. Ő ebben nem vett részt. Nem kért részt sem a zsákmányból. Így a többiek még örültek is, mert nekik több jutott. Ha meg éppen a jobbik énje uralkodott el benne, semmiféle rablásban nem vett részt. Elbújt a hajófenékbe. Kezére hajtva fejét búslakodott. Gyötrődve kutatott a multjában, de semmi nem jutott az eszébe. Éjjel meg a hajó korlátjába kapaszkodva bámulta a hullámok játékát. Ilyen bújába temetkező éjszakán vette észre, hogy a hajó körül rettentően habzik a víz. Hát az történt, hogy vagy egy tucat gyilkos cápa támadott meg két vizitündért. A két hableány kétségbeesetten igyekezett menekülni, föl-lebukva, de a gonosz cápák gyűrűje egyre szorosabb lett körülöttük. Egy cápa éppen be akarta kapni az egyik sellőt, de az utolsó pillanatban annak sikerült a víz fölé dobnia magát, így elkerülte az éles fogak harapását. Ezt látta meg Alex. Rettentő nagyot ordítva vetette magát a mélybe. Borotva éles tőrét még zuhanás közben kirántotta övéből, úgy ért a vízbe. Éppen egy cápa hátára esett. Abban a minutában ketté hasította a beste állatot, és rögtön a többiek felé fordult. Előre-hátra bukfencezett a vízben és amelyik cápa közelített feléje, rögtön végzett vele. Az egyiket a hasától a farkáig szelte ketté, a másiknak a száját repesztette szét az uszonyáig, a harmadikat sebes mozdulatokkal szabdalta szeletekre, és így tovább. Fél óra sem telt bele és a tucatnyi cápából hírmondó sem maradt. A két sellő-tündér meg sűrű moszatba burkoltan, egy tengeri lapu levele alá bújva leste szívdobogva az ádáz küzdelmet. Még Poszeidon is ott lebzselt a közelben. Dehogy akart ő közbelépni. Olyan csodálkozó ámulattal leste Alex harcát, hogy még az álla is leesett. Felesége csukta be este neki, mikor hazament, mert még talán ma is leesett állal járná a tengerek mélyét. El is határozta, hogy Alexet védelmébe veszi, akárhogy acsarkodik is a főördög. A hableányok meg odaúsztak Alexhez. Meghatottan köszönték meg neki, hogy megmentette az életüket. Az egyik megsúgta neki, hogy a főboszorkány, meg a főördög elátkozták féltékenységből. Az átkot tíz év múlva egy fiúcska fogja feloldani.




12

2.

Mikor otthon reggel fölébredt a ház népe, elhűlten látták a feldúlt szobát, kertet, de Sándort senki sem találta, senki nem tudta hova lett. Kérdezték a kutyájától is, de az csak vinnyogva hajtotta le fejét. Kérdezték Fényestől, ő meg búsan ingatta hatalmas agancsát. A csikós mondta, hogy látta Sándort elszáguldani az almásderes csődör-csikón, de hogy hova, azt nem tudta megmondani. Keresték is az almásderest, de az csak egy hét után vánszorgott haza csontsoványan. A kérdésekre csak horkantott, és szőre borzadtan állt százfelé az emlékek hatására. Fél év is beletelt, mire olyan lett, mint régen. Tudakozódott, kutatott utána három megye zsandárja, mindhiába! Sándornak nyoma veszett. Elővették még a betyárok vezérét is. Csak hümmögött, meg esküdözött, hogy hírét sem látta. Kérdezték a híres jósnőt is. Az belenézett a gömbjébe, sok hókuszt-pókuszt összehadovált, amiből csak annyit értettek, hogy “Sándor jelenj meg, Sándor jelenj meg!” Egyszer csak felkiáltott: - Látom, látom! Nagy vízben küszködik sok cápával. Jérum segítsd meg! - Mikor anyja ezt meghallotta, ájultan esett össze. Sírt egész nap, meg imádkozott. Még a máriakálnoki Szűzanyához is elzarándokolt, hogy segítse meg fiát. Sándor mégsem került elő. És az imádság, meg a könyörgés addig tartott, míg meg nem született a második fia. Ezt a gyermeket aztán az anyja sem éjjel, sem nappal nem adta ki a kezéből. Ő fürdette, etette, a dadák meg csak szaladgáltak körülöttük. Győző lett a gyermek neve. Szakasztott olyan volt, mint a bátyja, Sándor. Édesanyja olyan nagy szeretettel vette körül, hogy semmilyen boszorkányi praktika, sem ördögi cselvetés hozzá nem férhetett, pedig megpróbáltak ám mindenfajta bűbájt, szemmelverést! Hiába! Minden gonoszság lepergett az édesanyai szeretet páncéljáról. - No, ha így nem megy, majd próbálunk mást! - vicsorogta a gonosz boszorkány. A kereskedő látva, hogy felesége egyre fogy a kimerítő gondoskodástól, az orvosok tanácsára elhatározta, hogy az anyát is, meg a gyermeket is leviszi Triesztbe, az ottani kastélyukba, hátha a tengeri levegő jót tesz majd. Bár ne tette volna! Triesztben fogadtak egy dajkát, aki mindenben segített úrnőjének. Olyan nagy szeretettel vette körül a kicsi Győzőt, hogy az asszonya egy idő után teljesen megbízott benne. Egy nap lementek a tengerparti sétányra. A langy tengeri levegő elbágyasztotta az asszonyt. Hozatott hát ki egy nyugágyat, de úgy állíttatta föl, hogy fektében is jól láthassa a dajkát, meg a gyermekét. A tengeri levegőtől azonban csakhamar elszunnyadt. Ezt használta ki a főördög. Küldött oda egy csinos katonatisztet, aki hevesen udvarolni kezdett a fiatal lánynak. Rábeszélte, hogy sétáljanak el a mólóig, ott kevesebben járnak. A lány szabadkozott, és meg akarta kérdezni asszonyától, hogy szabad-e, de látta, hogy elaludt. Gondolta hát, hogy az a kis séta nem jelenthet bajt. A mólón leültek egy padra. A tiszt hevesen ölelgetni és csókolgatni kezdte a lányt, aki bátortalanul védekezett is, meg nem is. A kis Győző meg felsírt. A tiszt ajánlotta, hogy tegyék bele egy ott kikötött csónakba, és majd a víz elringatja. Úgy is lett! A ringó csónak újra elaltatta a pici gyermeket, így a párocska jobban belemelegedhetett az udvarlásba. Arra rezzentek fel, hogy az anya hangosan kiabálja a pesztonka, meg a gyermeke nevét. Ijedten ugrottak fel és megrettenve látták, hogy a csónak a kisgyermekkel nincs sehol. A lány bele akarta magát vetni a tengerbe, de a tisztecske visszatartotta. Mikor az anya odaért és megtudta, mi történt, eszméletét vesztve rogyott össze. Nagy




13

sereg ember gyűlt össze. Szaladgáltak a parton össze-vissza, lesték a tengert, mindhiába. A csónaknak se híre, se hamva! A pesztrát nyomban letartóztatták, a heves udvarlóját meg mintha a föld nyelte volna el, vagy az ördög vitte volna el, nem látták sehol. Úgy is volt! Füstté változott, a pokol füstjévé! Szegény anya hónapokig volt kórházban idegösszeroppanással. Állandóan fiait hívogatta. Hol Sándort, hol Győzőt. A kereskedő végig az Adria két partján kutatta fiát, eredménytelenül. Igen magas jutalmat ígért annak, aki megtalálja a csónakot, vagy a gyereket. Jelentkeztek is sokan szőke, barna, szerecsen gyerekkel. Még öt éves fiúcskát is hoztak a jutalom reményében, de egyik sem Győző volt. Bele kellett nyugodni abba, hogy a hullámzó tenger felborította a csónakot, és a fiúcska belefulladt. Mikor a felesége kijött a szanatóriumból, csak csont és bőr volt. Régi szépségének romjait is alig lehetett rajta fölfedezni. Állandóan a templomokat járta. Ha bárhol meglátott egyet, már be is tért imádkozni az Istenhez. Mindegy volt neki, milyen vallás templomába megy. Betért keresztény, zsidó, sőt mohamedán templomba is, és kétségbe esve imádkozott a templom isteneihez segítségért. Félő volt, hogy megháborodik. A férje is megtört, öreg ember lett. Üzletét, hajóit rábízta kufáraira. Odahagyta a nagyvilágot és visszatért Szigetközbe. Már nem vezettek nagy háztartást, csendesen, visszavonultan éltek szép házukban. Ki-kikocsiztak a Duna menti falvakba, elcsónakáztak a szigetek ágvizein. A madarak egymást felülmúlva versenyeztek, hogy csak egy kicsit felvidítsák őket, de ez nagyom ritkán sikerült. Kocsijukat az az almásderes húzta, amelyik Sándor kedvence volt. A szigetek bolyongásain nem egyszer melléjük szegődött Fényes, a többi szarvassal, őzzel, hogy jelenlétükkel is némi vigasztalást nyújtsanak. Mikor a ló odadörgölődött a kereskedő vállához, Fényes meg az asszonyéhoz, azok keserű mosollyal fogadták, és gyengéden simogatták meg az állatok nyakát, jólesett nekik a ragaszkodásuk. Volt egy sziget a sok között, amit úgy hívtak, hogy Boszorkánysziget. Istenfélő ember be nem tette oda a lábát soha. Nagy dáridót hallottak éjjelenként az aludni nem tudó öregasszonyok, a környező szigeteken, és hányták is a keresztet magukra, nehogy megkísértse őket az ördög. Többen láttak lidércfényeket is villogni, meg kurjantásokat is hallottak. Valószínű, hogy a két főgonosz vigadott alantasaival, mert úgy érezték, hogy a bosszújuk beteljesedett.

3. Szicília partja közelében halászott egy öreg ember. Még a hunok itáliai kalandozása idején maradt itt sebesülten. Vén volt már, mint az országút, de azért minden nap kiment a tengerre halászni. Talán nem is azért, hogy halat fogjon, hanem inkább azért, hogy zavartalanul gondolkodhasson. Ilyenkor hazalátogatott gondolatban Magyarországra, Csallóközbe, mert hogy ott született. Képzeletben bejárta Csallóközt, Szigetközt, az Öregduna zegét-zugát, és úgy beleélte magát, mintha valóban ott lenne. Nem háborgatta senki, hisz családja nem volt, nem nősült meg soha. Annak idején egy szegény olasz halász, meg a felesége ápolgatták, gyógyítgatták, míg sebesüléséből föl nem gyógyult. Aztán meg hálából maradt ott, segített a halászatban. El is tanulta annak minden csínját-bínját. Mikor az öregek meghaltak, ő örökölte a halász-szerszámokat, meg a ladikot is. Így hát halászatból tengette magányos életét, abban reménykedve, hogy majd egyszer arra jár egy hajó, amelyik aztán haza viszi. De Szicíliának olyan eldugott részén lakott, ahova hajó soha sem tévedt. Elindult volna ő gyalog is haza, de az egyik lába merev volt a sebesülése folytán, ezért nem vállalkozhatott hosszú gyaloglásra.




14

Amint így ábrándozott, nekiütődött egy másik ladik. Először azt hitte, hogy egy nagy hal incselkedik vele, de meglepődve látta, hogy gazdátlan csónak csak. Hát még akkor ámuldozott csak igazán, mikor a ladik fenekén egy szépen bepólyált csecsemőt talált. Szöszke volt az istenadta, arcocskája maszatos a sok sírástól, de olyan édesen, mélyen aludt, hogy se a zökkenésre, se a koppanásra nem ébredt fel. Az öreg halász égre emelte fénytelen szemeit, kezeit is kitárta, úgy hálálkodott az Istennek. Meg volt róla győződve, hogy e kis emberpalántát az égiek küldték neki vigasztalásul az öregségére. - Magyarnak fogom nevelni! - fogadkozott magában és annyira örült, hogy még a hálóját is majdnem a vízben felejtette. Óvatosan átemelte a csöppséget a saját ladikjába, a másikat meg utána kötötte és evezett ki a partra. Közben elgondolkodott, hogy mit is kell csinálni egy ilyen pici emberkével és rájött, hogy semmit nem tud róla. Nem messze az ő kunyhójától lakott egy módos ember a családjával. Tisztelték és sajnálták az öreg halászt becsületességéért, magányosságáért. Tűzről pattant olasz menyecske volt a ház asszonya, akinek nemrégen született egy kislánya. Ide vitte boldogan az öreg az istenküldte fiúcskát Mikor az asszony meglátta, összecsapta két tenyerét, úgy kiáltott fel. - Oh, de aranyos pubika! - Így lett a kisfiú neve Pubi. A jólelkű asszony rögtön megfürdette, megszoptatta, és a saját kislánya mellé fektette, akit Eszterkének hívtak. Gyönyörű volt a két gyerek egymás mellett. Eszterke olaszosan kreol bőre mellett Pubi úgy világított szőkeségével, mint a nap. Aztán, mikor fölébredt a két gyermek, egymásra mosolyogtak, és ez a mosoly az örök barátság előrevetített jelképe volt. És együtt nevelkedett a két apróság a család örömére is meg az öreg halász örömére is. Már nem üldögélt lélektelenül a végtelen kékségben, mint azelőtt. Csak annyi időt töltött a ladikban, míg a napi halszükségletet meg nem fogta. Soha azelőtt nem volt ilyen gazdag a zsákmánya, mint mostanában. Úgy látszott, hogy Pubi megjelenése nemcsak lelki gyötrelmeinek vetett véget, hanem a szegénységének is. Sietett is haza minden nap. A sok halat rábízta a jólelkű asszonyra, ő meg futott a gyerekekhez gyönyörködni bennük. Hagyta, hadd rángassák szakállát, bajuszát, és csak nevetett, nevetett. Csodálkoztak is rajta az emberek, hisz eddig még mosolyogni sem látták, nemhogy nevetni! - Sügér-apó megfiatalodott! - mondogatták. Már régen így nevezték el az öreg halászt, mert olyan torzonborz volt szakálla, bajusza, mint a sügér háta, de Pubi megjelenése után gondosan kezelte mind a kettőt és így olyan lett az arca, mint a templomok szentjeié. A legelső szavakat Pubi gügyögte, de Eszterke sietett utánozni. Kacagtató gyönyörűség volt látni, ahogy a két csöppség aprócska szája erőlködve, csücsörítve formálta a szavakat. És az első kimondott szó természetesen magyar volt. Hogy ujjongott az öreg a csücsörítve kiejtett magyar szónak! Az első után pedig jött a második, majd a többi. Az anya meg természetesen olaszul tanítgatta a kicsiket. A “mama”, meg a “papa” pedig mind a két nyelvben egyforma volt. Az is nagy vidámságot okozott a szülőknek, meg az apónak, amikor a gyermekek egyre több szót megtanulva, összekeverték a két nyelvet. Sügér-apónak olaszul, a szülőknek meg magyarul mondták az angyalcsacsogású szavakat. Mikor már három évesek lettek, folyékonyan beszéltek magyarul is, meg olaszul is. Sőt a szülőket is megtanították a magyar nyelvre. Aztán ha a halászfalu utcáján sétáltak végig, a két gyermek egymás kezét fogva lépegetett a túlboldog szülők, vagy a Sügér-apó előtt, mindenkire rámosolyogtak. Két angyalka mosolya volt ez, egy barna, meg egy szőke angyalkáé. Mégis Pubira csodálkoztak legjobban az emberek, hisz arra felé mindenki barna,




15

vagy még barnább volt, így a fiúcska szőkesége annál jobban kirítt közülük. - Meglátszik, hogy az égiek küldték, hisz olyan, mint a templomi kisangyalok, akik Mária körül repdesnek! - mondogatták az emberek egymásnak. És olyan is volt. Göndör, szőke haja, ibolyakék szeme, szakasztott olyan volt, mint a festményeken, a templom falán, vagy mint a biblia lapjain, csak azoknak mégsem volt olyan fehér a bőrük, és a festő nem tudott olyan szép pírt pingálni orcájukra, mint amilyen Pubi arcát ékesítette, mely hasonlított a barackvirágra, vagy a gránátalma virágjára. Nem is maradt meg a falu határain belül e különös jelenség. Hét vármegyét is bejárt a híre, de Sügér-apó, Sajó-kutya segítségével, mindenkit elzavart a közelükből, akik szerették volna megsimogatni Pubi arcát, fejét, hátha szerencsét hoz az érintése, vagy kigyógyulnak betegségükből. A két gyermek mindebből nem tudott semmit, csak mosolyogtak, és úgy fogták egymás kezecskéjét, mint akik soha nem akarnak elválni. Azért Eszterke bájossága sem maradt el Pubiétól, csak barnában pompázott. A pír az arcán sötétebb árnyalatú volt, fekete haja meg lágy hullámokban simult nyakára. És ahogy nőttek, úgy okosodtak. A vezéri szerep azért Pubié maradt, de Eszterke természetes ragaszkodása ellensúlyozta az örökké kezdeményező fiú felsőbbségét, és senkinek nem volt feltűnő, nem volt megalázó. Mikor hat évesek lettek, akkor kezdtek jobban különbözni egymástól. Pubi már egy fejjel magasabb, izmosabb, Eszterke pedig lányosan karcsú alakot kezdett ölteni. Már meglátszott, melyik a fiú, melyik a lány. Csak szeretetük nem változott! Sügér-apó gondolt egyet, és meghívta őket egy kis tengeri hajókázásra. Úszni már megtanult mind a kettő, így nem féltek kimenni a tengerre. - Azért ne nagyon messzire vigye be őket! - aggodalmaskodott az anya. - Nem, nem! - bizonygatta apó -Csak egy kis sétára viszem őket, itt a közelben! - Nem is ment messzire, de ha már a vízen vannak, hát kivetette a hálóját. Uram láss csodát! Még negyed óra sem telt el és máris rezegni kezdett a háló. Mind a hárman húzták, mert igen nehéznek tűnt. És amikor sikerült felhúzni, elképedten bámultak a csodára. Két aranyhal ficánkolt benne. Óvatosan szedték ki őket a háló ág-bogából és egy tejes köcsögben helyezték el. Nem is maradtak ám tovább a tengeren. Alig hogy partot értek, futott haza a két gyermek. - Édesanyám, édesanyám! - kiabálták már messziről. - Nézd, mit halásztunk ki! - - Nahát! Ilyet még életemben nem láttam! - csodálkozott az anya. Aztán az apa, meg Sügér-apó gyorsan csináltak egy-egy akváriumot, és az aranyhalakat abba tették. Az egyiket elnevezték Pintyőnek, a másikat Matykónak. Nagyboldogan vitte haza a két gyerek a magáét. Pintyőt az Eszter, Matykót meg Pubi. Azonban csakhamar észrevették, hogy a különválasztott halak igen szomorkodnak. Gondoltak egyet! Egy akváriumba tették mind a kettőt, aztán egyik nap az egyik gyerek, a másik nap a másik gyerek ágya mellé állították. Azt elfelejtettem mondani, hogy három éves koruk óta nem egy házban laktak. Pubi Sügér-apó kunyhójában, Eszterke meg a szülei házában. De csak éjjel. Nappal mindig együtt voltak. Akárcsak a halak. Csak akkor érezték jól magukat, ha együtt lehettek. Éppen Pubin volt a sor, hogy éjszakára nála aludjanak a halak. De azok nem nyugodtak ám el estére, sőt egyre virgoncabban ficánkoltak, és Pubinak úgy tűnt, mintha jobban csillogna aranypikkelyük, mint nappal. Addig-addig bámulta őket, míg le nem koppant a szeme. Ezt várták csak a halak. Kidugták fejüket a vízből, és olyan gyönyörű éneket kezdtek dalolni, hogy földi ember ilyen gyönyörűséget még nem hallott. A szövege meg arról szólt, hogy egy anya mennyire siratja elveszett két fiát. Hogy az egyik fiú mennyire küszködik




16

magával, hogy harcol a jó a rosszal lelkében, hogy mennyire kutat múltjában, de sehogy sem leli önmagát benne. Hogy a másikat meg hogy sodorta el a tenger egy könnyelmű dajka szerelmes önfeledtsége miatt. - Te Pintyő! - mondta a fiú-hal - nem kellene már megmondani ennek a fiúnak, hogy ki is ő valójában? - - Nem lehet Matykó! Tudhatod, hogy még nincs itt az ideje! Ha tíz évnél korábban mondjuk meg, nem törik meg a gonosz varázslat! - - Igazad van Pintyő! De addig énekeljünk neki! - Erre Pubi felijedt álmából. Kábultan bámult az akváriumra, de abban a két hal egymás mellett tátogott némán, és mintha már nem világítana olyan fényesen a pikkelyük. Szédülten tapogatta zúgó halántékát. Igaz volna, amit a halaktól álmában hallott? Másnap el is mondta Eszterkének az álmát, és sokáig töprengtek rajta, de magyarázatot nem találtak rá. - Várjunk! - mondta Eszter - Hátha nálam is énekelnek, meg beszélnek a halak, és én majd jobban megfigyelem, mit mondanak! És figyelte a halacskákat sokáig, de azok csak úszkáltak, cikáztak a vízben, némán, aztán elaludt. Mikor fölébredt, csodálkozva tapasztalta, hogy neki az aranyhalak nem mondtak semmit és nem is énekeltek. - Biztos, csak álmodtad az egészet! - mondta Pubinak. Ebben meg is nyugodtak. Sügér apó meg egyre gyengébb lett, hiszen vén volt már az istenadta. Lehet, hogy már régen meg is halt volna, ha Pubi nincs. Az tartotta életben, hogy ezt az istenküldte fiúcskát neki fel kell nevelni. Pubi látta az apó gyengeségét és addig könyörgött neki, míg megengedte, hogy kimenjen vele a tengerre halászni. Ketten aztán könnyebben megbirkóztak a gazdag zsákmány kifogásával. Az egyre izmosabbá növő fiúcska el is tanulta a halászmesterség minden csínját-bínját. Már kilenc éves lett Pubi. Egyre több munkát vállalt át Sügér-apótól. Eszterke pedig a ház körüli munkában segédkezett. Sőt a főzést meg az édesanyja vállalta át, hisz annyi halat kapott Pubitól, meg az apótól, hogy mindkét család napi kiadása bőven kitelt belőle. Történt egyszer, hogy sehogy sem akadt zsákmány a hálóba. - Nahát! - morgolódott az apó. - Ilyen eset mostanában nem fordult elő! Hagyjuk is abba mára! - Csak még egyszer vessük ki a hálót! - könyörgött Pubi - Hátha most sikerül valamit kifogni! - Nemsokat kellett várniuk. Olyan erős rángás remegtette meg a hálót, mintha egy bálna akadt volna bele. Hát amint kiemelték, bámulatukban még el is kiáltották magukat. Egy újabb aranyhal fickándozott benne. De jóval nagyobb ám, mint a másik kettő, a régebbi! - No, fiam! - mondta apó - Ha ez így megy tovább, aranyhalas tavat kell csinálnunk a kertben! - Szaladt is haza Pubi a különös zsákmánnyal. Együtt tették bele Eszterkével az akváriumba. Még a szájuk is tátva maradt a csodálkozástól, mert a három hal, mintha régi ismerősök lennének, úgy megörültek egymásnak. Körbe-körbe rohantak a vízben, aztán összedugott fejjel tátogtak egymásra. Néha-néha izgatottan pördültek egyet, majd újra tátogtak, és az akvárium falához úszva bámultak az ugyancsak bámuló két gyerekre. - Te, ezek rólunk beszélnek! - súgta Eszterke Pubinak. - És nézd, hogy vibrál az aranypikkelyük színe! - - Vajon mit mondhatnak? - súgta Pubi is. És addig nézték a tátogó halakat, amíg elálmosodtak, és egymás kezét fogva, a kanapén elaludtak.




17

Alig koppant le a szemük, már hallották is a halak énekét. De milyen gyönyörűen énekeltek! Aztán megint pördültek egyet a halak, a pikkelyük elkezdett tündökölni, és a nagyobbik hal megszólalt. Egyenesen Pubihoz beszélt. - A Te neved nem Pubi, hanem Győző. Szüleid Szigetközben laknak, vagy Triesztben, Magyarországon. Rettentően bánkódnak utánad. De van egy bátyád is, Sándor. Most kalóz. Nem saját akaratából lett kalózzá, hanem a főboszorkány és a főördög elátkozta. Nem emlékszik a múltjára. Egy év múlva ő lesz a kapitány, és akkor Neked kell megmentened, nehogy fölakasszák. Készülj rá! Majd találkoztok! - Pubi egész testén ideges vibrálás szaladt végig és fölijedt álmából. De fölijedt Eszterke is. - Hallottad? - hebegte Pubi. - Hallottam! Minden szót világosan értettem! - suttogta Eszterke is. Mivel jó tanulók voltak az oskolában, tudták merre van Magyarország, merre van Szigetköz. - De hogyan kerültem én onnan ide? Hogyan kerültem a csónakba? Hogy-hogy nem borult fel velem a viharban, mikor nagy vitorlásokat süllyesztett el? - kérdezte álmélkodva Pubi - Én azt sajnálom, hogy nem tudtuk meg szüleid teljes nevét! Milyen egyszerű lenne akkor levelet írni nekik, és érted jöhetnének! - mondta búsan Eszterke. Azonban hiába kérdezősködtek jobbra-balra. Senki nem tudott felvilágosítást adni. Az aranyhalak beszédjéről meg hallgattak, csak egymás között pusmogtak róla. Hiába törték azonban fejecskéjüket, hogyan segíthetnének Sándoron, semmi nem jutott eszükbe, de azt sem tudták melyik hajón kalózkodik. Hallottak ugyan egy félelmes kalózhajóról - a halászok beszéltek róla - de látni nem láthatták. A rablók az ő csendes, szegény vidéküket elkerülték. És Pubi tíz éves lett! Sokkal idősebbnek látszott koránál. Testben is sokkal erősebb volt, szellemileg is sokkal fejlettebb volt társainál. Szőkeségével pedig annyira elütött a többi gyerektől, hogy azok önkéntelenül vezérüknek tekintették. Ő azonban soha nem élt vissza ezzel. Jó pajtás volt, aki megvédte a gyengébbeket, aki mindenkin segített, ha rászorult. Egy délelőtt, amikor a gyerekek iskolában voltak, Sügér-apó kiment halászni a tengerre. Még délre sem tért vissza. Kora délután meg hirtelen vihar támadt. A halászok erejüket megfeszítve vergődtek vissza a kikötőbe, csak Sügér-apó bárkája nem. Hiába kémlelték a háborgó tengert, az apó tarka vitorláit nem látták semerre. Pubi és Eszter föl-le szaladgáltak a parton, hiába! - Meg kell mentenem apót! - kiáltotta Pubi, és szeme megakadt azon a lélekvesztőn, amellyel a szigetre sodorta az ár annak idején. - Ne menj ki a tengerre! - rimánkodott Eszterke - Felborul a csónakod és a hullámokba veszel! - Pubiban azonban olyan nagy volt az aggódás, hogy nem hallgatott semmilyen intelemre. Beugrott a csónakba, izmos kezébe kapta az evezőket, nagyot húzott velük, a hullámok máris hátukra kapták és pillanatok alatt kiszáguldtak vele a nyílt tengerre. Olyan gyorsan történt mindez, hogy Eszterke még kiáltani sem tudott utána. Sűrűn patakzó könnyekkel az arcán szaladt haza és fulladozva mesélte anyjának, mi történt. És se Pubi, se Sügér-apó többet nem tértek vissza!




18

4.

A kalózoknál letelt a tíz év és Alex vette át a kapitányságot. Egyébként eléggé megromlott már a viszony közte és a marcona banditák között, mert többször előfordult, hogy egy-egy gazdag zsákmánynak ígérkező hajót nem engedett megtámadni. Nem tudta, hogy azok mind apja hajói voltak, csak tudat alatti énje tiltakozott benne. Morogtak is kalóztársai, de kikezdeni egyik sem mert vele. Jól emlékeztek, hogy a legerősebbet közülük milyen egyszerűséggel tette ártalmatlanná. Azonfelül is igen óvatosnak kellett már lenniük, mert az összes tengerparti ország katonasága összefogott ellenük, így hát nem berzenkedtek, amikor Alex első kapitányi parancsa így szólt: - Egy hónapra beszüntetünk minden támadást! Elvezetlek benneteket egy olyan szigetre, amit senki nem ismer, és a hajóstérképen sincs feltüntetve! - - Ilyen nem létezik! - mondta az óriás. - Én minden szigetet ismerek a tengereken! - - Majd meglátjátok! - mondta Alex. Azonban maga sem tudta, miért van benne ez a magabiztosság. Megint a tudat alatti énje vezérelte, mely egyre jobban hajlott a múltba, mint a jelenbe. Ott állt a parancsnoki hídon, szemét a távolba meresztette, és kurta parancsszavakkal dirigálta a kalózokat. Azok meg, ha morogva is, de teljesítették kapitányuk parancsait, mert így szólt az egyezség! Meg aztán tapasztalták már korábban is, hogy amit Alex parancsolt, mindig okosnak, hasznosnak bizonyult. De eddig tanácsolt, most meg parancsolt. Nagy különbség! A hajójuk nagy sebességgel szelte a hullámokat az ismeretlen cél felé. Senki nem tudta hova mennek, de Alexben egyre jobban gyökeret vert az a tudat, hogy rátalál a titkos rejtekhelyre. Vízióként látta magában, hogy egy nagy vitorlás parancsnoki hídján áll, egy magas, jóságos tekintetű férfi mellett és hallgatja intelmeit, tanácsait, meg azt is, hogy ő is fogja a kormányt, és egy atléta termetű, szakállas ember magyarázza neki, hogy mit, hogyan kell csinálni. Látta azt is magában, hogy egy szűk átjárón halad át a hajójuk egy hegyekkel körülvett öbölbe. - De kik ezek az emberek? - Erre nem volt felelet! Éles szeme a tengert kémlelte, lelki szemeivel meg a belsejében fakadó víziókat látta. Látta magát a múltjában, de hogy hol, és kik vannak körülötte, még homály fedte. Egyszer csak furcsa előérzete támadt. Úgy érezte, hogy valami veszély fenyegeti. Nem beszélt erről társaival, de kettőzött figyelemmel leste a tengert és kiadta a parancsot, hogy a hatalmas pallost készítsék elő bevetésre. - Minek? - kérdezték hüledezve a kalózok. - Teljesítsétek a parancsomat! felelte Alex szigorú hangon. Azok ímmel-ámmal teljesítették, de értelmét nem látták, hisz semmiféle hajót nem láttak a közelben, de tették, mert a kapitány parancsolta. Nemsokára egy sziget mellett kellett elhajózni. Amikor a közelébe értek, a hatalmas fák és a buja növényzet árnyékából eléjük suhant két ágyúkkal fölszerelt hadinaszád. Felszólították a kalózokat, hogy adják meg magukat. Olyan gyorsan történt mindez, hogy a banditák szinte megbénultak. De nem a kapitányuk! - Úgy teszünk, mintha megadnánk magunkat! Vonjátok fel a fehér zászlót! De ha a két hajó közé érünk, parancsomra vessétek ki a pallost, a hajó mindkét oldalán! Mindenki pontosan hajtsa végre a parancsaimat, és akkor megmenekülünk! A fővitorlát bevonni, ha azonban jelt adok, újra kifeszíteni! Értettétek? - mondta gyorsan, pattogó hangon a kapitány. -Igenis! - felelték meghunyászkodva, beijedve a kalózok.




19

Jól látták, hogy mindkét hajó összes ágyúja feléjük irányul, de hogy amazok látták a fehér zászlót felvonni, meg a fővitorlát leengedni, úgy gondolták, hogy a kilátástalan harcot feladva, megadja magát a rettegett kalózhajó. Szűk kis folyosót hagytak a két hajó között, ahova a kalózhajó szép csendesen, leeresztett vitorlákkal suhant. Minden katona kezében puska helyett csáklya volt. Az volt a szándékuk, hogyha közéjük ér a kalózhajó, lefogják a csáklyákkal, átugrálnak rája és a kalózokat megkötözik. Nem gondoltak azonban arra, hogy a kapitányuk milyen eszes, milyen ravasz. Mikor a banditák a két hajó közelébe értek, Alex kiadta a parancsot. - Támadás! - A fővitorlát, meg az összes többi vitorlát, egyszerre vonta fel a legénység, a két hatalmas pallost meg mind a két oldalon kivetették. Az erős szél olyan erővel rántott meg a hajójukat, hogy minden ízében recsegett, ropogott. Mint egy faltörő kos, úgy rontott a két naszádnak a kalózhajó. Két pallosával úgy szelte ketté őket, hogy mire a csáklyás had észbe kapott, már a tenger vízében kapálóztak. A kalózok hajója meg, mint nyílvessző, széles barázdát szántva a tengerben, pillanatok alatt eltűnt a szemük elől. Dugába dőlt hát a kalózok elfogása. Nem számítottak ilyen ravaszságra. Azt gondolta a két hajó parancsnoka, hogy a kalózok beijedtek a katonai túlerő láttán, és azért adták meg magukat. Eszükbe sem jutott, hogy ez ravasz cselfogás lehet. Már zsebükben érezték a vérdíjként kiszabott arany dukátokat. Helyette azonban csúfos kudarc, és hideg fürdőzés lett a jutalmuk. Még szerencséjük is volt, hogy csak az ágyúk estek a vízbe rajtuk kívül, de a hajók nem süllyedtek el. Visszakapaszkodtak hát rájuk, és a legénység egyik fele a vizet merte ki állandóan, a másik fele meg evezett, de az erős szélben csak lassan haladtak a közeli sziget felé. A kalózok meg hangos örömujjongásba törtek ki. Kapitányukat a vállukra emelték és hangosan esküdöztek, hogy mindig hűséges és engedelmes alattvalók lesznek. Azért néha meg-megtapogatták nyakukat, mert kapitányuk nélkül már bizony ott himbálta volna őket a szél a sziget valamelyik fáján. Alex követve látomása vízióit, a tenger közepe felé irányította a hajót. Meg volt róla győződve, hogy a rejtekhelyre rátalál. Éjfél körül bukkant eléjük egy sziget. Itt lehorgonyoztak. Alex két banditával csónakba szállt és kievezett a partra. Meg volt győződve róla, hogy a titkos bejárónak itt kell lennie. Rövid keresgélés után rá is akadt egy vízmosásra, mely két domb között húzódott meg a hatalmas fák árnyékában. Fenekén buja cserjék borították a homokos talajt, két oldalt meg egymásba nőtt óriásfák borultak föléje. Az éjszaka sötétjében olyannak tűnt, mintha egy barlang bejárata előtt állnának. - Ez az! - mondta Alex. - Mehetünk vissza a hajóra! - Lassan közelítették meg a fák alkotta folyosót, egészen addig, míg a hajó orra a homokpadba nem ütközött. - Meg kell várni a dagályt, addig szereljetek le minden vitorlát, a főárbocot pedig fektessétek el! - Alig fejezték be a kapitány parancsát, érezték, hogy a hajó megremeg, és lassú ringással elindul a folyosó felé. Vitte a dagály! Sok rőfnyi utat tettek meg a szűk csatornán. A kapitány kormányozott, hogy a hajó a fáknak ne ütközzön. Ő látott a sötétben, míg a többiek ámulva figyelték a kísérteties utat. Dehogy merték egy pisszenéssel is zavarni kapitányukat! Egyszer csak kezdett világosabbá válni a szuroksötét, és megjelent fölöttük a csillagos ég panorámája. Még vagy fél órát vitte őket a dagály. - Helyben vagyunk! - mondta Alex. - Horgonyozzátok le a hajót és térjetek nyugovóra! Ide nem fog utánunk jönni senki! -




20

Másnap, ahogy megvirradt, a matrózok csodálkozva néztek körül. Egy völgy közepén állt hajójuk, és ez a völgy egy nagy tó volt. Körös-körül alacsony hegyek határolták, melyeknek az oldalát buja őserdő fedte. Hangos madárcsicsergés verte fel a csendet. Az erdő tele volt vadakkal, a tó vize meg halakkal. - Éhen veszni már nem fogunk! mondta az óriás. - De meddig fogunk itt rostokolni? - - Amíg odakint a sok katonai naszád meg nem unja a keresésünket. - adta meg a feleletet Alex. Három csoportra osztotta a társaságot. Az egyik halászott, a másik vadászott, a harmadik meg főzött és takarított. Aztán hetenként váltották egymást. Az első hetekben minden jól ment. Még élvezték is a szárazföldi élet másságát, de pár hét múlva már hiányzott nekik a tenger, a kaland. Először csak egymás között vitatkoztak. Hogy kevés halat fogtak a halászok, hogy kevés vadat fogtak a vadászok, aztán meg azért, mert egyhangú volt a szakácsok főztje. Végül már mindnyájan a kapitány ellen zúgolódtak. Nem tetszett nekik, hogy nem barátkozik velük, hogy nem ül le közéjük kártyázni. Egyszóval nagyon kimutatta, hogy különbnek tartja magát, hogy lenézi őket vadságukért. Hangosan, szemben azonban nem merték kritizálni. Féltek tőle. Alex pedig naphosszat a kabinjában ült. Fejét két öklére támasztva gyötörte agyát. - Ki vagyok én? Mi voltam én? Vannak-e szüleim? Van-e testvérem? Hol születtem, hol éltem? Hogyan lett belőlem kalóz és miért? Nem talált rá magyarázatot, de érezte, hogy ő egy jobb világba tartozik. - Meg kell ezektől a banditáktól szabadulnom! - hajtogatta magának éjjel-nappal. De hogyan? Hiszen maga zárta be magát ebbe a titkos völgybe. Igaz, tudta hogyan kell kikormányozni a hajót, de akkor meg nem engedik el a kalózok. Ha pedig egyedül próbálna megszökni, biztosan agyonlőnék! Meg aztán az is lehetséges, hogy szívósan vadásznak rájuk a katonák, és ha elfogják őket, egytől-egyik fölakasszák valamennyit! Nem! Ő nem akar ezekkel a rablókkal sem élni tovább, sem meghalni velük! Hát amint így tépelődött magában, odakint nagy zsivaj támadt. - Csónak! - kiabálta az egyik bandita. Tényleg egy csónakot himbált feléjük a dagály. Fenekén aludt egy tíz év körüli fiúcska. A kalózok egy sortűzzel akarták megsemmisíteni a csónakot is meg a hívatlan jövevényt is. A kapitány azonban álljt parancsolt nekik, hát kelletlenül leengedték puskájukat. A nagy kiabálásra fölébredt a fiúcska. Pubi volt! Egy kötelet dobtak le neki és azon fürgén fölmászott a hajóra. Megdöbbenve nézte a marcona alakokat, majd a kapitányra esett a tekintete. Meglepődésében majdnem visszaesett a tengerbe, de Alexnek is fönnakadt a szeme a csodálkozástól, hisz úgy hasonlítottak egymásra, mint a tyúktojás, meg a jércetojás. Egy darabig a kalózok is meghökkenten álltak, de a kapitány rájuk parancsolt, hogy menjenek a dolgukra. Aztán kézen fogta Pubit és levezette a kabinjába. Ott egymás mellett állva, újra bámulták a tükörben magukat. - Ez a gyerek a testvérem! - mondta magában Alex. - Ez a férfi a bátyám, akiről az aranyhalak beszéltek! - mondta szintén magában Pubi. Aztán zokogva borultak egymás nyakába. - Édes öcsikém! - zokogta Alex. - Édes bátyám! - hüppögte Pubi. Mikor jól kisírták magukat, elkezdődhetett volna a vallomások órája, De önmagáról egyik sem tudott mondani semmit. Pubi azért nem, mert csecsemő volt még, amikor Szicília partjaira sodorta a tenger. Alex meg azért nem, mert el volt átkozva. De azon túl, hogy testvérként ismertek egymásra, többet nem tudtak mondani. Nem tudták, kik a szüleik, nem tudták, hova valók. Illetve Pubi tudott többet mondani. Elmesélte Alexnek, amit álmában




21

hallott az aranyhalaktól. Hogy az ő neve nem Pubi, hanem Győző. Alexnek meg az igazi neve Sándor. Okosabbak azonban nem lettek - És hogy kerültél a csónakba? kérdezte Sándor. (Nevezzük most már újra így!) Aztán Győző elmesélte, hogyan találta meg őt ugyanebben a csónakban csecsemőként Sügér-apó. Hogyan nevelte, tanította magyarul. Sándor elméjén akkor egy villám hasított némi világosságot. - Ha Te magyar vagy, akkor én is! - fakadt ki ajkán önkéntelenül az ízes magyar szó. Meg is lepődött rajta, mert amióta kalózzá lett, nem beszélt magyarul. És örömmel is töltötte el, mert érezte, hogy ezzel egy lépéssel közelebb jutott régi énjéhez. Azt is elmondta Győző, hogy ő Sügér-apó keresésére indult, és nagyon elfáradt az evezésben, hát lefeküdt a csónak fenekére és elnyomta az álom. De hogy hogyan jutott ebbe az eldugott tóba, fogalma sincs! Pedig a magyarázat egyszerű, csak ők ezt nem tudták! Tudniillik Poszeidon rájött, hogy a gonosz boszorkány, meg a főördög igen gyalázatos tervet eszeltek ki Ilonka és férje, valamint gyermekeik számára. Rájött arra is, hogy Sándort is, meg Győzőt is el akarják pusztítani. Mikor édesapjuk gabonát szállított Egyiptomba, még ráállt az alkura, de attól kezdve hátat fordított a gonoszoknak, sőt minden gyalázatos tervüket igyekezett megakadályozni. Így történt, hogy amikor a főördög embere erőszakos udvarlásával elvonta a dajka figyelmét a csónakba letett csecsemőről, Poszeidon vigyázott, hogy a tenger viharai föl ne borítsák a csónakot, és ő irányította Szicilia partjaira is Sügér-apó halászbárkájához. Ő látta az öreg halászt is meghalni a ladikjában, aztán ő süllyesztette el a halottat mindenestől, mert úgy gondolta, hogy egy halász legmegfelelőbb sírja csak a tenger lehet. Látta a kétségbeesett Pubit vízre szállni, tudta, hogy a vihar előbb-utóbb elsüllyesztheti a lélekvesztőjét, hát újra védelmébe vette a bátor gyereket, mert amikor elaludt, ő terelte csónakját bátyja után a biztonságos, rejtett öbölbe, egyenesen annak karjaiba. Sőt, ő küldte az aranyhalakat is apó hálójába, hogy figyelmeztesse és értesítse Pubit testvére létezésére és veszélyeztetettségére, mert tudta, hogy tíz év után megtörhet az átok, és azt csak az igazi testvéri szeretet viheti végbe. Ám erről a két testvér mit sem tudott, de rettentően örültek egymásnak. Sándorban szakadozott az átok hálója. Egyre világosabb lett benne múltjának eddigi sötétsége. Aztán, amikor Győző azt is elmondta neki, hogy az aranyhalak szerint megátkozták, és azért nem emlékezhet régi énjére, még azon az éjjelen álmában újra nagy hőség lepte meg, de most nem vad, félelmetes indulat kerítette hatalmába, hanem szelíd jóság, és ez a jóság szétpattantotta az átok bilincsét. Újra tudta, ki volt ő tíz évvel korábban, kik a szülei, hol laknak. Most már arra is emlékezett, hogy édesapjával járt ezen az eldugott helyen, de arra is emlékezett, hogy innen csak holdtölte éjszakáján fellépő dagálykor lehet megszabadulni, amikor az visszavonulóban van. Rögtön felkeltette Győzőt, és izgatottan mesélte el neki, hogy visszatért az emlékezete, minden eszébe jutott. Mit bánták ők, hogy ki vagy kik átkozták el és miért! Az volt a fő, hogy megszabadult béklyóiból. Nem is aludtak el már. Reggelig mesélt Sándor az öccsének, hogy kik is ők valójában. Hogy édesanyjuk a legszebb, a legjobb asszony a világon, hogy édesapjuk meg a legjobb hajós és kereskedő, hogy milyen sok utat bejártak ők ketten a tengereken, együtt. Aztán mesélt a csodás Szigetközről, az erdők és vizek labirintusáról, Fényesről, a szarvasról, akivel versenyt futottak, meg az almásderes csikóról, amelynek a hátán nyargalászott a szigetközi falvak között. Győző csillogó szemmel hallgatta. Úgy szívta magába bátyja szavait, mint Jézus tanítását az apostolai. Szinte maga előtt látott mindent, sőt néha úgy érezte, hogy ő is versenyt




22

fut Fényessel, majd ott ül bátyja mögött az almásderes hátán. Triesztről még csak-csak tudott valamit az iskolai könyveiből, de hogy milyen Szigetköz, fogalma sem volt. - De jó lenne, ha én is eljuthatnék oda! - sóhajtotta.- Sándor bátyám! Szökjünk meg! - sürgette bátyját. - Tudod Pubikám, - ne haragudj, hogy így nevezlek én is, de nagyon tetszik ez a neved - már gondolkodtam rajta, de nem olyan egyszerű! - Bizony nem volt egyszerű. A kalózok úgy vigyáztak kapitányukra, mint egy ugyanolyan nagy darab gyémántra, ha nem jobban! Hisz jól tudták, hogy nélküle sohasem szabadulhatnak ki e természetalkotta börtönből, ahova maguk zárták be magukat Minden parancsát vakon teljesítették, de sunyi, gyanakvó tekintettel figyelték, mert észrevették, hogy amióta ez a tenger-csavargó kölyök a hajón van, igen megváltozott a magaviselete. Nincs már az a kevély, kemény vonás az arcán, mint volt azelőtt. De az öklétől féltek. Sándor és Pubi meg napról napra jobban szerették egymást. A rablókkal nem érintkeztek, csak a menekülés módozatait tervezgették. Pubi nem egyszer vette észre azt, hogy gyilkos tekintetek követik, de bármennyire zord, morcos arcok, villámló szemek pergőtűzében áll, félelmet nem tudtak benne kelteni. Tudta, hogy bátyja mindenkitől meg tudja őt védeni, és ő maga sem volt az a sápkóros, satnya gyerek, aki megijed a saját árnyékától. Hetek teltek el ilyen körülmények között. Közeledett a holdtölte. Már minden részletét megbeszélték a szökésnek, de Sándorban az aggódás jelei is egyre halmozódtak. - Tudod Pubikám! Azért én mégis tíz évig voltam kalóz! Sok hajó kifosztásában vettem részt! - - Hát akkor hol van a rablott holmi? - kérdezte tőle Pubi. - Én a zsákmányból soha nem vettem magamnak részt! Úgy látszik, önkéntelenül is irtóztam mások javait elvenni! - Hát akkor nem is lehet semmi bántódásod! Majd ügyesek leszünk! - De azért óvatosságból Sándor szakállt és bajuszt növesztett, hogyha sikerül a szökésük, ne ismerjék fel benne a félelmes kalózt. Aztán, hogy a haramiák gyanúját eloszlassák, minden nap kimentek a tóra halászni azzal a csónakkal, amivel Pubi megérkezett. Volt ugyan egy nagyobb ladik is a hajón, amivel a kalózok is eljártak halászni, vadászni, ők azonban csak a kis csónakot használták. Egyrészt kabalából, hisz Pubi már kétszer is megmenekült benne, másrészt mert sokkal könnyebb volt, mint a hajóé. - Tudod testvérkém - mondta Sándor - ha mégis üldözni találnának bennünket, ezzel sokkal gyorsabban tudunk haladni, meg nem lesz feltűnő, ha mindig ezt használjuk! - És elérkezett a várva-várt nap. Holdtölte volt. Mivel a dagály csak késő este éri el őket, lementek a haramiákhoz este, illetve csak Sándor, mert Pubit egyáltalán nem szívlelték a kalózok. A türelmetlen tengeri farkasok rögtön nekiestek kérdéseikkel: - Kapitány! Meddig fogunk itt rostokolni? - - Már nem sokáig! - felelte Sándor. - Holnap négyen kimentek a ladikkal terepszemlére! Körbejárjátok a szigetet, és ha semmi gyanúsat nem találtok, akkor a következő dagállyal elmegyünk! - Hu, de vidámak lettek a kalózok! Már nagyon nehezen bírták a semmittevést. Hiányzott nekik a kaland, a harc, no meg a rablás ördöge is tüzelte vérüket. Nagy dáridót csaptak. Folyt a bor, meg a rum. Részeg ordításuk betöltötte a hajót. Észre se vették, hogy Sándor mikor osont el közülük. Ő meg Pubival nekilátott a szökés előkészületeinek. Mindenféle szükséges holmit, ruhát, élelmiszert hordtak le a kis csónakba, és a kapitányi fülkében várták a dagály megérkezését. Meg is érkezett. Tocsogva csapta hullámait a hajó oldalához. Pubi nem tudott nyugodtan maradni. Hol felugrott, hol egy székre dobta magát.




23

- Csak várj nyugodtan Pubikám! - mondta neki a bátyja - Csak akkor indulhatunk el, amikor a dagály már erősen visszavonulóban van! - - Miért? - - Mert akkor legnagyobb a tenger szívó hatása. Nekünk pedig az a célunk, hogy a kis csónakot repítse kifelé a szurdokon át, de a nagy ladik már ne tudjon utánunk jönni, mert megfeneklik - ha mégis üldöznének! - Elérkezett az idő az indulásra. Óvatosan kikémleltek, de hogy a kalózok még mindig ordítva tomboltak, óvatosan a hajó farához osontak, és a horgonyláncon ereszkedtek le a csónakba. Nem akarták a kötéllétrát használni, hogy gyanút ne foghassanak a haramiák. Nem is lett volna semmi baj, de balszerencséjükre egy fiafelhő sem volt az égen és a telihold jól megvilágította az egész tavat. Még ez sem lett volna baj, hanem a herkules termetű exkapitány valamiért éppen a fedélzeten ténfergett, és meglátta a hajótól elosonó csónakot. Éktelen nagyot ordított, mire a részeg társai egymást löködve rohantak a kötéllétrához, hogy üldözőbe vegyék Sándorékat. A nagy kapkodásban, meg kótyagos igyekezetükben egymást akadályozták, így az összegubancolódott köteleket csak nehezen tudták kibogozni, ezért a menekülők egy kis előnyre tettek szert. Az apály repítette a csónakot, meg Sándor is minden erejét megfeszítve evezett, de a nagy ladikban nyolc marcona alak húzta az evezőket, és bizony a távolság egyre csökkent a két vízi alkalmatosság között. - Csak érjük el a szurdokot, akkor megmenekülünk! - sóhajtotta Sándor. Már alig volt ötven méter közöttük, amikor a kis csónak besiklott a fákkal övezett csatornába. Érezték, hogy a torkolat homokpadja súrolja a fenekét, le is fékezte a rohanásukat, de azt is örömmel tapasztalták, hogy azért átsiklottak rajta, aztán, mint a kilőtt nyíl, olyan sebesen ragadta el őket a tenger szívó ereje. A kalózok is odaértek a torkolathoz, de mintha falba ütköztek volna, úgy megfogta őket a homokpad! Az ütközéstől egymásra estek, majd káromkodva tápászkodtak föl, de látták, hogy a szökevények kisiklottak karmaik közül. Leghamarabb az óriás kapott észbe, fölemelte a puskáját és utána lőtt az egymást ölelgető testvéreknek. Sajnos a lövés Sándort eltalálta. Vállát fúrta át a golyó. Elhalványodva esett hátra, de már kint voltak a nyílt tengeren. Szerencsére a golyó nem tört csontot, de jókora darab húst szakított ki a vállából és erősen vérzett. Pubi méltó társa volt bátyjának. Nem esett kétségbe, hanem ingét darabokra tépte és Sándor útmutatása segítségével elég jól bekötözte a sebet. Kicsit ugyan átvérzett a kötés, de a vérzést a minimálisra csökkentette, így nem kellett félni attól, hogy elvérzik. Hanem evezni tovább nem tudott. Pubi vette kezébe a lapátokat. Megmutatta, hogy nem gyenge legény, de nem sokra mentek vele. Akkor akadt meg a szemük a csáklyán, amit akkor szoktak használni, ha a partközelben halásztak. Sándor utasításai szerint Pubi ügyesen felállította és a csónak négy sarkára kikötötte. Aztán köpenyeiket vitorlának használva, most már elég szépen haladtak előre. Most mutatta meg Sándor, hogy milyen ügyes hajós. Minden térkép és iránytű nélkül olyan magabiztosan tudta az irányt, mintha a nagy hajó kapitányi hídján dirigálna. Pubi meg az egyik evezőt kormánylapátnak használva büszkén hajtotta végre bátyja utasításait. Három éjjel, három nap hányódtak a tengeren. Közben egy vihart is ki kellett állaniok. Poszeidon azonban most is vigyázott rájuk. Hiába hányták a hullámok föl-le a kis lélekvesztőt, felborítani nem tudták, mert a tengerek ura elhatározta, hogy megmenti őket. Csak az volt a baj, hogy Sándor sebe gyulladásba jött, és föllépett a sebláz is. Néha órákra elvesztette eszméletét. Ilyenkor Pubi kétségbe esve simogatta, törölgette arcát vizes ruhával. - Bátyuskám, ne hagyj itt! Ha Te meghalsz, én a tengerbe vetem magamat! - Aztán meg arról beszélt neki, hogy miért volt a nagy készülődés, az ügyes menekülés, ha ily módon lesz vége életüknek!




24

- Nem! Az nem lehet! Az Isten nem azért segített bennünket, hogy most meg elveszejtsen! - mondogatta. Végre negyedik nap egy hajó tűnt fel a láthatáron. Egyenesen feléjük tartott. Pubit nagy öröm fogta el. Felállt a csónakban és kabátjával integetett. A hajón is észrevették őket és lassítani kezdtek. Amikor egymás mellé értek, két matróz mászott le a kötéllétrán, és az eszméletlen Sándort egy ponyvába csavarva felhúzták a fedélzetre. Pubi meg mint a mókus mászott fel. Ott állt a fedélzeten egy nagyszakállú, de barátságos tekintetű kapitány előtt. - De ismerős az arcod öcskös! Nem vagy te véletlenül szigetközi? - kérdezte kíváncsian, Pubi megrökönyödésére magyarul. Mert a kapitány nem volt más, mint az a szigetközi kormányos, aki valamikor Sándort tanította kormányozni. Pubi rögtön tudta, hogy bátyjával téveszti össze az öreg, de nyugodt hangon felelt: - Nem! Szicíliaiak vagyunk! - szintén magyarul. - Hát akkor honnan tudsz magyarul? Hisz olyan jól beszélsz, akár magam! - kérdezte hökkenten a kapitány. - Egy öreg halász nevelt fel bennünket, akit valamikor egy háború után sebesülten vetett ki a tenger Szicília partjaira, és gyógyulása után ott maradt. Az magyar volt. - mondta magabiztosan Pubi. - Nekem mégis ismerős a fizimiskád! - morfondírozott inkább befelé, mint hangosan a kapitány, és elgondolkozva tovább ballagott. De az ismerős arc egyre ott motoszkált a fejében, és lelki szemei előtt felbukkant egy régi kép. Kormányos volt akkoriban és egy szöszke fiúcskát tanított a kormányzás fortélyaira. - Szakasztott olyan, mint a gazdám fia volt akkoriban! De különös! Aztán elhessegette magától ezeket a gondolatokat, és sietett a kabinjába, hogy a sebesültet megvizsgálja. Öreg tengeri medve lévén, mindenféle sebek gyógyításához értett. Rettentő gyulladtnak találta a sebet. Fejét gondterhelten csóválta. Rögtön kimosta fertőtlenítővel és a saját maga által gyűjtött gyógyfüvekkel takarta be, majd szorosan átkötötte. Egy héten háromszor kötötte át ugyanígy. Pubi reszkető aggodalommal leste minden mozdulatát. - Ugye nem hal meg? - kérdezte a kétségbeesés határán. - Ha erős a szervezete, akkor nem! - mondta a kapitány, de hangjából kiérződött a bizonytalanság. És Sándornak erős volt a szervezete. Már három nap után föleszmélt, de csak rövid időre. Aztán fokozatosan hosszabb időre volt eszméleténél. Ilyenkor Pubi diktált bele pár kanálnyit, a kapitány által készített különleges ételekből. És egy hét után végleg eszméletre tért, de nagyon gyengének érezte magát. Amikor Sándor először pillantotta meg a kapitány arcát, nagyon meghökkent, mert ő is rögtön ráismert a régi kormányosra, aki olyan szeretettel tanítgatta őt, de nem mutathatta ki, hogy ráismert. Mikor kettesben maradtak Pubival, izgatottan mondta neki: - Tudod kinek a hajóján vagyunk? Édesapánkén! Mikor annyi idős voltam, mint Te, ez az öreg tengeri medve kormányos volt édesapánknál. Ő tanítgatott engem! - - Azért mondta hát, hogy ismerős vagyok neki! - mondta Pubi. Megbeszélték, azt mondják majd neki, hogy Triesztbe igyekeztek, de kalózok elsüllyesztették a hajójukat, ők meg ezen a lélekvesztőn el tudtak menekülni, de utánuk lőttek. - És a bátyámat eltalálták! - fejezte be a magyarázatot Pubi. Sándort nem ismerhette fel a kapitány, mert a szakáll és a bajusz nagyon elváltoztatta a vonásait. Egyébként is a tíz évi kemény kalózélet valami keserű, kemény redőket vésett a valaha lányosan finom, szép arcra. Szerencséjük van! - mondta a kapitány.- Én is éppen Triesztbe tartok, hát egész odáig elviszem magukat. Sőt matrózaimmal elvitetem egy kórházba, mert egy-két hétig még




25

gyógyulnia, pihennie kell! - fordult Sándor felé. - Nagyon hálásak vagyunk Önnek a jóságáért! -rebegte a két testvér. - Szóra sem érdemes! - morogta a kapitány. És gyorsan odábbment, mert Pubi arca állandóan gazdája fiára emlékeztette. Pubi soha nem látott olyan nagy várost, mint Trieszt. És amíg Sándor a kórházban pihente ki nagy seblázát, szüntelen a várost rótta.

5. Mikor Pubi eltűnt a láthatáron, Eszterke kétségbeesetten futott haza és zokogva borult anyja ölébe. - Anyukám! Elment! Soha többé nem fog visszatérni! Óh Istenem! Megszakad a szívem!- És a sírástól akadozva, el-elfúló hangon mesélte el, hogy Pubi a kis csónakban vágott neki a tengernek, Sügér-apó keresésére. - Oh, a boldogtalan! - fakadt ki az anya. Ebben a szörnyű viharban el fog pusztulni! - És ő is sírt lányával együtt, mert fiaként szerette Pubit. Az apa is megrendülten hallgatta, ahogy Eszterke neki is elmesélte Pubi őrült vállalkozását. - A tenger hozta, a tenger elvitte! - mormogta maga elé. Eszterke pedig minden nap a tengert leste, hátha kiveti egy hullám Pubit a csónakjában. Napról-napra szomorúbb lett. Az állandóan nevetésre álló szájacskája inkább sírásra görbült, mint nevetésre. Múltak a hetek, de szomorúsága nem enyhült, inkább hallgatásba burkolódzó búskomorság vett rajta erőt. Hiába babusgatta anyja, hiába vett neki játékot az apja. Semmi nem érdekelte, semmi nem vidította, csak a tengert bámulta, és hullottak a könnyei. Addig-addig búslakodott, míg belebetegedett. Magasra szökött a láza, majdnem elégett, olyan forró volt a kis teste. Nem evett semmit, csak pár szót suttogott vagy kiabált. - Pubi gyere vissza! Ne menj el! - Szegény szülők kétségbe voltak esve. Hiába hívták a leghíresebb orvosokat, egyik sem tudott segíteni. Csak a vállukat vonogatták. - Nem testi baja van, hanem lelki! Vigyék el Rómába! Ott van egy nagy kórház, talán ott tudnak rajta segíteni. - El is vitték szegénykét, de ott sem értek el semmi gyógyulást. Már le is mondtak róla az orvosok is, meg a szülők is. Az egyik apáca, aki a legodaadóbban ápolta, azt tanácsolta a szülőknek, hogy vigyék el Triesztbe. Ott van egy lélekbúvár javasasszony, az biztosan fog rajta segíteni! Utolsó reményként elvitték hát Triesztbe, és egy fogadóban szálltak meg. Szegény kislány már alig pihegett. Lefektették, betakargatták, és odaállították melléje az aranyhalas akváriumot, mert Eszterke összes játékai közül csak ehhez ragaszkodott. Aztán elmentek megkeresni a javasasszonyt. Alig, hogy elmentek, az aranyhalak elkezdtek énekelni, majd a legnagyobb megszólalt: - Eszter!...Meg kell gyógyulnod!...Pubi nem halt meg!...A bátyjával van!... Ha meggyógyulsz, találkozol velük! - Ezt mondta az aranyhal. Eszteren rendkívüli örömhullám szaladt végig, és az eszméletlensége jóleső, gyógyító álomba csapott át. A szülők meg járták az utcákat. Senki nem ismerte a javasasszonyt. Holtfáradtan egy




26

templom előtt álltak meg. - Bemegyek egy kicsit pihenni - mondta az asszony - és könyörögni a Szűzanyához! - - Jó! - mondta a férje - Én addig tovább keresem az asszonyt. - Az aggódó édesanya egyenesen Mária szobrához sietett, ahol már egy másik asszony térdelt. Reménykedve zökkent térdre mellette, mikor hallja, hogy a gyászruhás hölgy két fiáért könyörög Máriához - magyarul. - Óh Istenem! - szaladt ki száján a meglepetés, szintén magyarul. A két asszony meglepetten bámult egymásra, majd kezüket megfogva közösen könyörögtek. Az egyik a két fiáért, a másik a lányáért. Aztán együtt is mentek ki a templomból, ahol Eszterke apja már várakozott. Kölcsönösen bemutatkoztak egymásnak, és hármasban folytatták útjukat. A fekete ruhás asszony elmondta, hogy két fiától fosztotta meg a tenger, már régen, de még mindig reménykedik. Eszterke mamája meg könnyektől elcsukló hangon mondta el, hogy az ő kislányuk meg most küzd a halállal. Legkedvesebb pajtását ragadta el a tenger, és abba betegedett bele. - Hány éves a kislány? - érdeklődött a gyászruhás hölgy. - Tíz! - felelték egyszerre Eszterke szülei. - Az én kisebbik fiam is éppen ennyi lenne! - harmatosodott el a másik anya szeme. És hogy éppen az ő háza elé értek, megálltak. Barátságos hangon invitálta a szülőket, hogy menjenek be hozzá egy rövid időre, és török kávé iszogatása közben elmesélik egymásnak gyermekeik tragédiáját. - Nem, nem! Nem mehetünk be! Betegen hagytuk magára kislányunkat. Azt sem tudjuk, mi lehet vele most! - tiltakoztak a szülők. Abban azonban megegyeztek, hogyha Eszterke jobban lesz, meg fogják látogatni. Még gyorsan elköszöntek egymástól, aztán szinte rohantak vissza a fogadóba. Tele voltak aggodalommal, mert elég sokáig magára hagyták beteg gyermeküket. Valósággal úgy szakították be az ajtót, de már a küszöbön földbe gyökerezett a lábuk. Eszterke ott állt egy szál hálóingecskében az akvárium előtt, és etette az aranyhalakat. Mikor meglátta szüleit, örömmel futott a karjaikba. - Jaj, Anyukám! Olyan éhes vagyok! A szülőkön az első, megdöbbentő látvány után olyan örömhullám vágtatott végig, hogy majd szétvetette keblüket. Ölelték, csókolták a halálból visszatért kislányukat, és pergett a könny a szemükből, mint a záporeső. - Óh, édes gyermekem! - szipogta az anya - Csinálok én neked finom ételt! Hogyne csinálnék! - És amíg Eszterke édesapja ölében pihent, aki remegő kézzel simogatta a fekete fürtös fejét, édesanyja meg úgy sürgött-forgott a konyhában, finom étkeket csinálva, mint még soha. Aztán egy tálcára rakta a finom falatokat és sietve vitte be kislányának. Az meg olyan falánk étvággyal evett, hogy szüleinek majdnem az álluk esett le. Jóllakva, elpilledve, édesanyja ölében elszendergett. Édesanyja egyik kezével lányát ölelte, a másikkal férje kezét fogta, és túláradó szívvel suttogta: - Hát mégis meggyógyul! Köszönöm! - Aztán óvatosan lefektették ágyacskájába, gondosan betakargatták, és sokáig álltak fölötte egymást átölelve. Eltelt pár nap, és Eszter épp olyan virgonc kislány lett, mint azelőtt. Nem volt szüksége sem lélekbúvárra, sem javasasszonyra, de feltűnő volt, hogy az akváriumot sokszor ölelgeti, és beszél az aranyhalakhoz. Nem értette ezt a beszédet senki, de mintha az aranyhalak értenék, mert ott tátongtak az akvárium üvegfalánál. Már éppen készülődni akartak haza, amikor a szülőknek eszébe jutott, megígérték a fekete ruhás asszonynak, hogy meglátogatják.




27

- Nem tehetjük meg vele, hogy nem látogatjuk meg! Meg Eszterkét is bemutathatjuk! - mondta az édesanya. El is mentek hozzá. Mikor a gyászruhás hölgy meglátta Eszterkét, amint kézenfogva vezették szülei, a meghatottságtól megrendülve hajolt le hozzá. - Isten hozott gyermekem! A te édesanyád könyörgését hát meghallgatta a Szűzanya! Bár az enyémet is meghallgatná! - A szemébe szemtelenkedő könnyet gyors mozdulattal törölte szét, és barátságos hangon invitálta be vendégeit. A szülőknek török kávét, Eszterkének pedig finom kakaót és foszlós kuglófot hozatott. Bejött a férje is. Megfáradt arcú, bús tekintetű, de még mindig délceg, fehér hajú férfi mutatkozott be a vendégeknek. Rajta is meglátszott a két fiú elvesztésének fájdalmas nyoma. Míg a férfiak félrehúzódtak és pipafüst mellett beszélgettek, addig az asszonyok és a kislány az elveszett fiúkról cserélték ki gondolataikat. Mikor a fiúk édesanyja odáig jutott elbeszélésében, hogy kisebbik fiát egy csónakban ragadta el a tenger, Eszter és édesanyja meghökkentek az azonosságtól. -Érdekes! Pubit is egy csónakban sodorta a víz Sügér-apó ladikjához! De az Szicília partjainál történt, és az igen messze van Trieszthez! - mondta elhalványodva Eszterke anyja. A gyászruhás asszony meg szívdobogva sürgette, beszélje el, milyen volt a csónak, milyen volt a gyermek ruhája, milyen volt az arca. Mikor idáig jutottak a beszélgetésben, Eszterke felállt és átsétált a szomszéd szobába. A háziasszony öltözőszobája volt. A kétszárnyú tükör előtt különböző fésűk, szépítőszerek összevisszasága fogadta, de az asztalka két sarkán két fénykép magasodott ki a sok lim-lom közül. Az egyik egy szőke, tíz év körüli fiúcskát ábrázolt, a másik meg egy csónakban alvó kisdedet. - Pubikám! - rohanta meg a nagy öröm Eszterkét, és csókolta könnyes szemekkel a képet. Aztán megfordította, és elolvasta, ami rá volt írva. “Sándor fiam, tíz éves korában.” Elhalványodott izgalmában. Abban a pillanatban rájött, hogy Pubi szüleinél vannak, és a kép a bátyját ábrázolja. Olyan egyforma volt Pubi és a bátyja tíz éves korban, mintha ikrek lennének. Eszébe jutott az is, amit az aranyhal mondott neki álmában. Óh akkor élnek mind a ketten! Ujjongott benne a felismerés. - Jaj szívem, csitulj már el! - tette keblére kezét. És okos fejével elkezdett gondolkodni. Ha élnek, akkor biztosan ide igyekeznek a szülőkhöz. Most mit csináljon? Befusson hozzájuk? Elmondja, milyen felfedezést tett? - Nem, nem szabad! Bizonyára megölné őket a váratlan öröm! - magyarázta magának. Mély gondolatokba merülve sétált le a kertbe. Egymás után ötlöttek fel benne különböző tervek, hogyan adja tudtára Pubi anyjának, hogy fiai élnek, hogy egyszer csak betoppannak. Amint így tépelődött, meglepett kiáltás rezzentette fel gondolataiból: - Eszter, hogy kerülsz Te ide? - Pubi volt! Mind a két gyermek elhalványodott izgalmában, majd szívrepesve rohantak egymásnak, illetve csak a kerítésig, mert Pubi kívül volt, Eszterke meg belül. De ahogy egymás kezét szorongatták a vasrácson, ahogy a lélegzetelállító öröm eluralkodott egész testükön, minden szónál ékesebben igazolta, hogy ez a két gyermek nagyon szereti egymást. - Óh Pubikám! Úgy örülök, hogy élsz! Annyit sírtam utánad, majdnem belehaltam! - És a két gyermek egymás szavába vágva magyarázott, amiből nem sokat értett egyik sem, csak a földöntúli örömet érezték, hogy újra láthatják egymást.




28

Aztán megértették, hogy hosszabb, nyugalmasabb beszélgetésre van szükségük. Azért Eszterke mégis elhadarta Pubinak, hogy éppen az ő szülei házánál vannak. Hogy látta Sándor képét, mely tíz éves korában ábrázolja. Ebből jött rá, hogy ki a gyászruhás hölgy, de Isten őrizz ilyen hirtelen, váratlan betoppanni hozzá, megölné az öröm. Pubi meg azt mesélte el sebtiben, hogyan sodorta a tenger bátyjához, a kalóztanyára. Meg a szökésüket és Sándor sebesülését, és hogy még kórházban van, itt Triesztben. Megegyeztek, hogy egyelőre titokban tartják mindenki előtt váratlan találkozásukat, a két testvér ittlétét. Majd kifundálnak valamit! Megbeszélték azt is, hogy másnap titokban találkoznak a nagytemplomban. Aztán elváltak. Eszterke ment vissza a beszélgetőkhöz, Pubi meg rohant egyenesen a kórházba Sándorhoz, hogy elújságolja neki az örömhírt, hogy véletlenül találkozott Eszterkével, és pont a szüleik házánál. A szülők meg már éppen búcsúzkodtak, megígérve egymásnak, hogy nem ez volt az utolsó találkozásuk. Eszterke megijedt, hogy hazamennek, és akkor nem találkozhat Pubival, és kútba esik egész tervük. Már-már azon a ponton volt, hogy mindent elmondjon, mikor mentőötlete támadt. - Jaj, Édesanyám! - rimánkodott - Ne menjünk még haza! Ez a város olyan szép, olyan érdekes, és én még olyan keveset láttam belőle! - - De kedvesem, édesapádat várja otthon a munkája! - ellenkezett nem nagy meggyőződéssel az anyja. - Hát a férjurad menjen haza, Ti meg - már összetegeződtek - maradjatok itt egy, két hétig! Legyetek a vendégeim! - szólt kedvesen Pubi anyja. Így történt, hogy az édesapát kikísérték a hajóállomásra, Eszter és édesanyja pedig beköltözött Pubi szüleihez. A két asszony nagyon összebarátkozott, Eszterke meg, mint a pacsirta, röpdösött, csacsogott közöttük. - Nahát kislányom, furcsán viselkedsz! Egyszer majdnem meghalsz, annyira bánkódsz a barátod után, most meg énekelsz, táncolsz jókedvedben, mintha nem is vesztetted volna el Pubit! - mondta neki szemrehányóan az anyja, mikor kettesben maradtak. - Ülj le Édesanyám! Örömömnek meg van az oka! Pubi él! És tudod ki az édesanyja? Ez a szeretetreméltó, ősz hajú, sokat szenvedett asszony, az újdonsült barátnőd! - hadarta el Eszter, csaknem egy szuszra. Édesanyja tényleg letottyant egy székre a meglepetéstől. - Ne bolondíts meg kislányom! Az lehetetlen! - Akkor Eszter bevezette az öltözőszobába, és megmutatta a képet. - Pubi! - szaladt ki az ő száján is a meglepetés. - Nem az! Fordítsd meg a képet! - “Sándor fiam tíz éves korában” - olvasta ő is az anya följegyzését. - És él ő is, és mind a ketten itt vannak Triesztben...együtt. Pubival már találkoztam is! - suttogta Eszter. - Édes jó Istenem! szakadt fel a sóhaj az anya ajkán. - Hogy lehet ezt megmondani nekik, hisz a váratlan öröm megfojhatja őket! - Aztán elmondta Eszter, hogy Pubival találkozója van a nagytemplomban. - Elkísérlek! Hisz úgy szeretném keblemre ölelni őt, az elveszettnek hitt, fogadott fiamat!- mondta határozottan az anya. És jó is volt így, mert Esztert nem engedték volna el egyedül. A találkozás igazán meghatóan zajlott le. Nem volt hangos örömfelkiáltás, csak Pubi némán, könnyezve borult nevelőanyja keblére, az pedig mind a két gyermeket magához szorítva, túláradó szívvel rebegett köszönetet Máriának. Honnan tudta volna, hogy Poszeidon volt a végrehajtója az isteni segítségnek, mikor




29

fogalma sem volt a létezéséről, mikor ő nem értette a halak beszédjét sem. Az ő fülei süketek voltak erre a misztikumra, csak a gyerekfülek nyíltak ki rá. Aztán mindhárman elmentek a kórházba Sándorhoz. Pubi mutatta be őket egymásnak. A csodálkozás kölcsönös volt. Sándor egyáltalán nem hasonlított a tíz éves kori képéhez. A szakáll, meg a bajusz nagyon megváltoztatta arcát. No meg a tíz évi bolyongás a tengereken, és a sok lelki vívódás kemény vonásokat faragott szép arcára. Ő meg Eszterke bájosságán, vidámságán lepődött meg nagyon, és édesanyja kreol szépségén. Első kérdése mégis az volt: - Édesanyám? Nagyon megviselte az eltűnésem? Nem betegedett, nem öregedett bele? Vágyódik-e még utánam? És az apám? Járja még a tengereket? Ő is búsul utánam? - Nem minden kérdésre tudtak felelni, hisz nem régóta ismerik őket, de hogy nagyon bánkódnak gyermekeik után, arról biztosították mindkét fiút. Aztán arról kezdtek beszélni, hogyan adják tudtul a fiúk megkerülését. Végül úgy döntöttek, hogy előbb Pubit ismerje meg az édesanyja, a többit majd meglátják. A kérdés most már az lett, hogy hol és hogyan? Végül a templomot választották, mert az édesanyjuk mindennapos útja volt a templomi könyörgés. Azért egypár nap eltelt, mire sort kerítettek rá, mert mindnyájan kíváncsiak voltak Pubi születésére, eltűnésének körülményeire. Így tudták meg az anya elbeszéléséből, hogy Sándor eltűnése milyen óriási fájdalmat okozott neki, hogy csak akkor tudott némi vigaszt találni, mikor Győző megszületett, és hogy milyen tigriskörmökkel vigyázott rá, és mégis elragadta tőle őt is a tenger. Nem tudta, nem tudhatta sem ő, sem senki, hogy két gonosz lélek ármánykodásának estek áldozatul, hisz nem tudtak a létezésükről sem. És egy nap elérkezettnek látták az időt a megismerkedésre. Hárman mentek a templomba. Eszterke az anyjával és a fiúk édesanyja. Mikor ő letérdelt a Mária-szobor elé, Eszterkéék egy kicsit hátrább megálltak. Aztán ahogy az édesanya a szokásos alázatossággal hajtotta le fejét, hogy fiaiért könyörögjön, előlépett Pubi, és a nagy akaraterővel visszatartott sírástól csak suttogó hangon rebegte: - Édesanyám! - Az asszony felnézett és nagyot sikoltott. - Sándorkám! - Majd rögtön elalélt. Ha Eszterkéék nincsenek ott, bizony nagyon megütötte volna magát. Jó időbe telt, mire eszméletre tudták téríteni. Mikor kinyitotta szemét, Pubi arcát látta maga előtt. - Jaj, Istenem! Nem álmodom? Sándorkám Te vagy? - - Nem Sándor vagyok, hanem Győző, a kisebbik fiad! - mondta Pubi. - Oh édes fiam! Persze, hogy Győző lehetsz csak! - ölelte magához Pubi szőke fejét, és csókolta, ahol csak érte. Nem lehet azon csodálkozni, hogy Sándort kiáltott, hisz Pubit sose látta tíz évesnek, hisz csecsemő volt még, mikor eltűnt. Hirtelen felállt. Eltolta magától Pubit, gyönyörködve végignézett rajta, majd újra magához szorította, mintha attól tartott volna, hogy újra elragadják tőle. - Győzőkém! Ugye most már sose hagysz el! - - Nem édesanyám! De szólíts engem Pubinak, mert így neveztek el engem azok, akik szeretnek, akik eddig engem neveltek! - Azzal megfogta nevelőanyja és Eszterke kezét, és odahúzta őket magukhoz. - Ti tudtátok, hogy ő az én fiam? - nyílt csodálkozásra a szeme az anyának. - Nem, dehogy! Csak pár napja tudjuk mi is! - sietett a magyarázattal Eszterke anyja. Pubi, meg a régi barátai, mikor látták, hogy milyen nagy hatással volt édesanyjára a




30

felismerés, nem mertek előhozakodni Sándorral. Hadd higgadjon le egy kicsit. A kettős megterhelést már nem bírta volna el a szíve. Aztán kiültek egy padra és azon tanácskoztak, hogyan adják tudtára az édesapának Pubi megkerülését. Végül is az édesanya vállalta magára, hogy majd előkészíti rá. És hazamentek, Pubi is velük. A vendégek szobájába húzódott meg addig, míg édesanyja érte nem jön. Az apa meg a dolgozószobájában volt a papírjai fölé hajolva, de mikor felesége belépett, meglepődve ejtette le irónját, látva felesége arcán a túláradó örömet. - Kedvesem! Milyen öröm ért Téged? Több, mint tíz éve nem láttam arcodon ezt a ragyogást! - kiáltotta meglepődve. Az asszony az ölébe ült, szeretettel simogatta meg az ősz fürtöket, és egy csókot lehelt a homlokára. - Igen drágám! Nagy öröm ért, és Téged is érhet, ha elég erős vagy hozzá! - suttogta sejtelmesen. - Óh édesem! Engem csak az tudna megörvendeztetni, ha valamelyik fiam előkerülne, de ezt az örömet férfiasan és boldogan elviselném! - borult el az apa homloka. - Igen? Hát akkor várj egy kicsit! - suttogta angyali mosollyal a felesége. - Milyen titka lehet, ami ilyen boldogsággal ragyogta be a mindig szomorú arcát? - mondta magában a férj. Nem kellett sokáig várnia. Újra nyílt az ajtó és belépett a felesége, kézen fogva egy szőke, tíz éves gyermeket. - Uramisten, Sándorkám! hördült fel meglepetten, belekapaszkodva a szék támlájába. - Nem, nem! Ő Győző! javítottak ki a felesége. Pubi meg egy soha nem ismert, délceg, fehérhajú férfit látott maga előtt és örömrepesve futott oda hozzá. - Édesapám! - kiáltotta. A meglepett apa egész testében megremegve kapta ölébe fiát, majd feleségét is magához szorítva, a túláradó örömtől megnémulva percekig tartotta őket, míg a nehezen feltörő könnyei el nem eredtek. - Óh kis Győzőm! - sóhajtotta, mikor szóhoz jutott. - Nevezd Te is Pubinak, mert így nevezték el azok, akik vigyáztak rá, akik nevelték, akiknek a szeretetét helyettünk élvezte! - mondta a felesége. Azzal beszólította Eszterkét és édesanyját. Eszterke bájossága, vidámsága eddig is jó hatással volt a férfi búskomorságára, de most úgy érezte, hogy egy menybéli kisangyal áll előtte. Lehajolt hozzá, és egy hálacsókot lehelt a homlokára. Aztán térdre esett az anya előtt, mindkét kezét megragadva, csókokkal halmozta el. A nagy megrendüléstől alig tudta kinyögni: - Köszönöm! - Az anya ijedten kapta el kezét. - De uram! Mit művel? - Aztán száz kérdéssel rohanta meg Eszterkét is, meg az anyját is. Minden apró kis részletre kíváncsi volt. Még arra is, hogyan tudnak ilyen jó magyarul. - Ó, csicseregte Eszterke - minket Pubival Sügér-apó tanított meg, aki született magyar volt, mi pedig szüleinket. Aztán megtanultunk még rácul is! - És hogy a felnőttek nagy beszélgetésbe kezdtek, a két gyermek visszavonult a vendégszobába. Mi is lehetett volna a játékuk, mint az, hogy közrefogták az akváriumot, és nézték az aranyhalakat, akik jöttükre az üveghez úsztak és tátogtak. Eszter és Pubi önfeledten, a világból kiszakadtan figyeltek a halakra. És egyszerre újra hallották elbűvölő éneküket, minek után a nagyobbik hal megszólalt: - Mi Poszeidon szolgái vagyunk. Nemsokára véget ér a küldetésünk. Mikor Sándor visszakerül szüleihez, eresszetek vissza bennünket a tengerbe. Szeretnénk mi is hazamenni.




31

Legyetek mindig jók, akkor a gonosznak nem lesz hatalma fölöttetek! - És egy barátságos farokuszony csóválással odább úszott. A két gyermek egymás kezét fogva szentül megfogadta, hogy mindig jók lesznek, mindig a jóra törekszenek és másokat is arra ösztönöznek! Visszatért a vidámság a házba. A két gyermek, mint a dalos pacsirta, egész nap énekelt, csicsergett, röpdösött szobáról szobára, ki a kertbe, meg vissza. De minden nap eltűntek egy-két órára. Ilyenkor Sándorhoz szaladtak a kórházba, aki már egész jól érezte magát, csak a karja volt még felkötve. Táguló szívvel hallgatta, szívta magába a gyerekek beszámolóját, és sóvárogva mondta: - De szeretnék már én is otthon lenni! - - Azt hiszem - mondta Pubi - már megmondhatjuk nekik, hogy Te is élsz! Legjobb lesz, ha édesapánknak mondom el, jó? - Sándor beleegyezett. Talán két napra rá, a két anya leszunyókált ebéd után, Eszterke pedig az aranyhalakhoz ment. Pubi meg bement apjához. - Édesapám! Van egy kis időd számomra? - - Persze, hogy van, kisfiam! Miről van szó? - - Egy mesét akarok Neked elmondani! - felelte Pubi és beült apja ölébe. “Volt egyszer egy gazdag hajós ember, aki beleszeretett a világ legszebb lányába. A lány is megszerette a hajóst és egybekeltek. Nemsokára született egy fiúk. Nagy volt a boldogság a családban, de a boldogságukat megirigyelte két gonosz. Az irigység forrása pedig az volt, hogy az asszonyt is meg a férjet is maguknak akarták megszerezni. Összeesküdtek hát, hogy tönkre teszik a boldogságot, keserűséget hintenek az örömök helyébe. Rettentő átkot eszeltek ki, mely szerint a boldog szülők fia tizenhat éves korában váljon gonosszá. A varázslat be is teljesedett. A fiút gonosz erők vették hatalmukba és kalózzá kényszerítették. Örült a két gonosz lélek, hogy boldogtalanná tették a családot. Arra azonban nem számítottak, hogy még egy fiú fog születni ugyanakkor a házaspárnak. Kegyetlen dühükben ezt a második fiút már csecsemő korában el akarták pusztítani. Felbéreltek egy semmittevőt, hogy kezdjen el hevesen udvarolni a dajkának, amit az szívesen meg is tett. Rábeszélte az elbolondított lányt, hogy a pici gyermeket tegyék egy csónakba, mert a víz hullámai majd szépen ringatják, ha esetleg sírna. A csónak kötele meg eloldódott és a tenger elsodorta a csónakot csecsemőstől. Arra számítottak a bűnösök, hogy nyílt tengeren a csónak felborul, a csecsemő meg a vízbe fullad. Igenám, de Poszeidon, a két főgonosz korábbi szövetségese megundorodott az elvetemült gonoszságtól, és nemhogy felborító hullámokat vetett volna, hanem úgy irányította a hullámverést, hogy a csónak egy távoli sziget partjainál egy öreg halász ladikjához ütődjön. Ez a halász meg egy szomszédasszonyára bízta, akinek hasonló korú kislánya volt. A halász meg az asszony aztán tíz évig közösen nevelték a kisfiút. Akkor egy nagy vihar kint érte az öreg halászt a tengeren és hullámsír lett a végzete. A kisfiú kétségbeesésében ugyanabban a csónakban indult keresésére, amiben a szigetre érkezett. Minden erejével igyekezett megbirkózni a hullámokkal és annyira kimerült, hogy végigfeküdt a csónak fenekén és elaludt. Megint Poszeidon vigyázott, hogy a csónak fel ne boruljon. Elvezette egy olyan, hegyekkel körülzárt tóba, aminek a bejáratát csak apa és fia ismerte. Itt húzódott meg a legveszedelmesebb kalózhajó az üldözők elől. A kapitány egy fiatal, huszonhat éves, délceg, széparcú kalóz volt. A tíz éves fiúval rögtön egymásra ismertek, hogy ők testvérek. Nagyon megörültek egymásnak. A kapitány lelkében már régebben töredezett az átok bilincse, szeretett volna megszabadulni társaitól, hisz undorodott tőlük is meg a kalózságtól is, de eddig az átok súlya alatt nem emlékezett korábbi életére. Most, hogy szembetalálta magát öccsével, lehulltak lelkéről az elátkozottság bilincsei és elhatározták, hogy megszöknek. Okosan ki is tervelte a kapitány a szökést, de a véletlen úgy hozta, hogy a kalózok felfedezték és utánuk lőttek. A kapitányt el is találták. A vállát fúrta keresztül a golyó. Három napig tengődtek a tengeren. A kisebbik testvér ahogy tudta, bekötözte bátyja vállát, de a seb




32

elgennyesedett és a kapitány nagyon belázasodott. Már eszméletlen volt, amikor negyedik nap, egész véletlenül, szüleik egy hajója kimentette őket. A kapitány kórházba került, ahol nagy nehezen meg tudták menteni az életét, és már csak a karja van felkötve, de alig várja, hogy ép karjával magához ölelhesse szüleit.” Az apán a megdöbbenés, aggódás, a féltés hullámai egymást váltották, ahogy Pubi mesélt. Hörgésszerű sóhaj szakadt fel melléből és görcsös, nehéz férfizokogás rázta egész testét. Majd hirtelen felugrott, megfogta fia kezét. - Gyere Pubikám! Vezess Sándor fiamhoz! - És amíg a két asszony aludt, vágtattak a kórházba. Útközben még több kérdést tett fel Pubinak az apja, amire ő készséggel válaszolt. És ezekből a válaszokból, meg abból az ügyes előadásból, ahogy Pubi elmondta történetüket, a megrendült apa megbizonyosodott, hogy nagyobbik fia nem lett gonosztevő, csak az elvetemült alvilági hiénák átka, varázslata térítette el a jó útról úgy, hogy korábbi énjére ne is emlékezzen. Sándor ezalatt nem tudott nyugton maradni. Fel-alá rótta a kórház folyosóját. Vajon Pubinak sikerül-e az apjával beszélni, és ő megbocsát-e neki? És amikor meglátta édesapja ősz fejét, olyan megrendülés vett erőt rajta, hogy lába a földbe gyökerezett. De megrendült volt az apa is, amikor a lányos szépségű fiúarc helyett, egy kemény vonásokkal barázdált, szakállas arcot látott maga előtt. Egy darabig bámultak csak egymásra, aztán az apa karjai mozdultak elsőnek ölelésre. - Isten hozott itthon édes fiam! - És úgy ölelték át egymást, olyan szenvedéllyel, olyan melegséggel, hogy nem lehetett kétséges a megbánás, a megbocsátás őszintesége. - Bocsáss meg Édesapám, amiért olyan sok szomorúságot, bánatot okoztam! - dadogta Sándor, mikor már szólni tudott. - Tiszta szívemből megbocsátok, mert már tudom, hogy nem saját akaratodból tértél le a jó útról! De az a fő, hogy itthon vagy, hogy hazataláltál! - mondta az apa reszkető hangon. Otthon meg ezalatt nagy sürgés-forgás verte fel az egész házat. Ugyanis Eszterkére várt az a feladat, hogy előkészítse az édesanyát nagyobbik fia fogadására. Nagyjából ugyanúgy adta elő a történetet, mint Pubi, csak jobban kiszínezte. A két főgonosz szerepét felnagyította. Sándor ártatlanságát olyan hévvel ecsetelte, hogy az anyában semmi kétséget se hagyott az igaza felől. De kiszínezte az aranyhalak szerepét is. Kezével csitította szíve vad dobogását az anya, míg az elbeszélést hallgatta, csak akkor sikoltott fel, mikor Sándor meglövetését hallotta. És mikor megtudta, hogy Pubi az apjával már el is ment érte a kórházba, tettrekészen ugrott fel. - Gyertek, segítsetek, hogy méltóképpen fogadhassuk! - És pattogtak az utasításai. Szakácsnő, szobalány, kukta, ajtónálló, mind futott, főzött, terített az ebédlőben, és sebtiben olyan gyönyörű virágfüzért készítettek a bejárat fölé, hogy mindenki csodálta. Közepébe Eszterke, meg az anyja a legszebb rózsákból rakta össze a feliratot: Isten hozott! Mikor a férfiak hazaértek, szemük, szájuk tátva maradt a csodálkozástól...És az édesanya ott állt a virágkoszorú alatt, ölelésre tárt karokkal. Sándor csak odaszédült anyja lábai elé. Térdre rogyva ölelte át ép kezével. A túlboldog édesanya meg csak simogatta a fejét szelíden. Szólni egyikük sem tudott. Majd fölemelte a fiát. Megbocsátó csókokkal halmozta el a mélyen barázdált arcot. Tekintete a könnyfátyolon át is sugárzott az örömtől és szeretettől átfűtött hangon mondta ő is - Isten hozott itthon fiam! - Aztán nagy, parádés ebéd következett. Pubi létezését már megszokták a cselédek, de hogy Sándor is hazakerült, mindenki azon igyekezett, hogy csak egy kicsit is a közelébe lehessen, hogy “véletlenül” megérinthesse ruhája szegélyét. Az étekmester nem az asztalfőn sugárzó édesanyát kínálta meg először mindenből, hanem Sándort. Ő meg a meghatottságtól alig tudott pár falatot lenyelni. Minden fogást külön megköszönt, mindenkihez volt pár




33

kedves szava, ami azokat nagyon boldoggá tette. Pár nappal a nagy eszem-iszom után Eszterke és Pubi fogták az akváriumot, és kisétáltak vele a tengerhez. Még egyszer hallgatták az aranyhalak csodálatos énekét, aztán elszoruló szívvel visszabocsátották őket a tengerbe. Nagy ficánkolást csaptak a halak. Fel-feldobták magukat a víz fölé: Szaporán integettek farokuszonyukkal a két gyermek felé, akik könnytől fátyolos szemmel úgy látták, mintha az egyik nagy hullámból egy barátságos tekintetű ősz fej bukkanna ki, és körülötte az aranyhalak vidáman cikázva járnák az öröm-haltáncot. - Isten áldjon benneteket! - rebegte a két gyermek, és egymás kezét fogva, búsan bandukoltak haza. Egyik nap egy négylovas hintó állt a ház előtt, hogy Eszterkét és édesanyját kivigye a hajóállomásra. Ugyanis Eszterke anyja odaállt Pubi anyja elé ezekkel a szavakkal: - Ne haragudj kedves barátnőm, de haza kell mennünk. Mikor megismerkedtünk, két bánatos anya térdelt a Szűzanya előtt, most meg két boldog anya búcsúzik. Egész életemben magam előtt fogom látni fiaid visszatértét, a földöntúli boldogságodat, és ha e boldogságban valami részem nekem is volt, az nekem külön öröm! Azért nem szeretnék örökre búcsúzni, hát azt mondom: Viszontlátásra! - Én meg örökké hálás leszek Neked azért, mert fiamat fiadként szeretted, nevelted, óvtad, és olyan erkölcsi indíttatással láttad el, ami a szívjóságodat dicséri. Ezért én is azt mondom, nem szabad örökre búcsúznunk, és azért sem, mert ha a bánatban közösen tudtunk gondolkodni, az örömben nem szabad elhagynunk egymást! - Aztán Eszterkéhez fordult. - Téged pedig örökké kislányomnak foglak tekinteni, mert hogy úgy szeretted, szereted Pubit. Látogassatok meg bennünket olyan gyakran, amilyen gyakran csak lehet. Mindig ünnep lesz számomra, ha láthatom bájos arcocskádat. Az meg különösen feledhetetlenné tesz, hisz Te fedezted fel, hogy Pubi az én fiam! - És szeretettel ölelte át a hallgatag kislányt. Ketten Pubival kísérték ki őket a tengeri kikötőbe. Pubi egész úton Eszterke kezét fogta. Nem tudtak egy szót sem szólni. A válás miatti bánat beléjük fojtott minden szót, de tudták, érezték, hogy nem utoljára fogják egymás kezét. Mikor a hajó elindult, Eszterke egyik kezével anyjáét fogta, a másikkal szaporán integetett, közben csak úgy ömlöttek a könnyei. Pubi szintén anyjába kapaszkodva integetett. A felindulástól szinte fuldokolva suttogta: - Viszontlátásra, kedves testvérem! - Ezalatt otthon Sándor odaállt édesapja elé. - Egy nagy kérésem lenne hozzád Édesapám! - - Mondd csak bátran fiam! - - Menjünk haza Szigetközbe! - Az apa örömmel beleegyezett, de mi volt ez ahhoz képest, ahogy édesanyja fogadta kívánságát! - Ó, Szigetköz! Édes hazám! Viszontláthatlak hát végre, ahol legboldogabb voltam a világon, és ahova a legboldogabban térek vissza! - Egy hétig tartott a zötykölődős út. A szülők törődötten szálltak le a hintóból, de Sándor vidáman ugrott le. Már a karja sem volt felkötve. A legelső, aki üdvözölte, Cuki nevű nagy bundás kutyája volt. Olyan örömmel ugrott hajdani kisgazdája nyakába, hogy csaknem feldöntötte. Dehogy emlékezett már arra a rúgásra, melyet Sándortól kapott, mikor az eszeveszetten rohant ki a házból, csak vinnyogott, arcát, fülét nyalogatva megkerült gazdájának. Pubi meg meghatódva állt a takaros porta előtt.




34

- Hát itt születtem én is! - futott végig idegein az izgalom. És bátyja kezét megfogva, hallgatagon ment végig a kavicsos úton a házig. A szülők meg egymást átölelve követték őket. Mikor utoljára voltak itt, porig sújtotta őket a bánat, most meg a két megkerült fiú után bandukolva, a legnagyobb örömmel térnek vissza. A régi szobák meghitt hangulata, a kert fáinak suttogása, az emberek barátságos integetése, csak fokozta túláradó örömüket. Az utazástól fáradtan, meghitt mozdulattal helyezkedtek el a társalgó nagy, öblös karosszékeiben, és az apa a régi, megszokott mozdulattal nyúlt a szivaros doboz után, míg az anya a csipketerítő fodrait simogatta régi ismerősként. Sándor meg Pubi kezét megfogva rohant végig az udvaron, a kerten, Cukival a nyomukban, és minden régi, kedves helyét bejárták. Nagy hévvel magyarázott, hogy mit miért szeretett annyira annak idején. Pubi meg csak ámult, hallgatta, itta bátyja szavait, és olyan érzése támadt, hogy mindezt ő is végigélte már! Az apa meg miután elszívott egy szivart, felfrissülve, fiatalosan ugrott fel. Egyik lovászát az aranymosók falujába küldte egy tarisznya aranyért, a másik lovászát meg a halászok falujába süllőért, csukáért, pontyért. Másnap ő maga állt neki halászlevet főzni, amúgy rácosan, mert ő úgy szerette legjobban, felesége meg a süllőket sütötte paprikás lisztbe forgatva, a kertben egy faszén tűzhelyen, libazsírban. Ott is lakmároztak a nagydiófa alatt, egy tölgyfából faragott asztalon, kőrisfa padon. Két nap múlva az apa elment a tarisznya arannyal a megyeszékhelyre, és egy híres ötvösmesterrel csináltatott az aranyból vitorlás hajót, mely ezután családjuk címere lett. Sándorban olyan fiatalos hév, erő buzogott, mint tizenhat éves korában. Minden kedves zeg-zugot bejárt, Pubival a nyomában. Így jutottak ki a Nagydunára is. Az idősebb testvér örömmel tapasztalta, hogy a kis vitorlása is meg van. Mint a zerge ugrott fel rá, és olyan tisztaság, rend fogadta, mintha csak tegnap hajózott volna vele utoljára. Persze, mert gondos kezek ápolták, védték, hisz visszavárták őt állandóan. Most Pubi is megmutatta, hogy nem kezdő a vitorlák használatában. Olyan szakértelemmel kezelte őket, hogy Sándor elismeréssel csettintett. - Hallod öcskös, hisz Te valóságos tengerész vagy már! - És bevették magukat a szigetek és tavak világába. Sokféle madár csipogva cserregve, hurrogva röppent fel a fákról, vagy futott a bokrok védelmébe, pedig ők nem vadászni, hanem gyönyörködni jöttek ide. Végül kikötöttek a legnagyobb szigeten. Sándoron furcsa, bizsergő, várakozó érzés uralkodott el. Nem kellett csalódnia. A csalitból csakhamar előcsörtetett Fényes, a hatalmas agancsú szarvasbika. Nedves orrát hízelegve dörgölgette Sándor arcához, közben első lábaival kaparta a földet. Pubi nem győzött csodálkozni. - Tudod Pubikám - mondta bátyja - ez volt az én egyik legkedvesebb barátom. Ő tanított meg gyorsan futni. Van kedved kipróbálni? - Hogyne lett volna Pubinak kedve rá! - Szaladjunk Fényes! - mondta a szarvasnak. Egyik oldalon Sándor, a másik oldalon Pubi kapaszkodott az agancsába és nekiiramodtak. Olyan gyorsan futottak, hogy ilyet Pubi még elképzelni sem tudott eddig, de vitézül tartotta magát. Nem akart bátyjától lemaradni. Azért, mikor megálltak, mindketten kapkodva szedték a levegőt. A kicsi azért, mert így még nem futott életében, a nagy meg azért, mert már igen régen nem gyakorolta. azért hát mind a ketten jóleső fáradtsággal hevertek el a bársonyos fűben. Fényes meg, szarvaskirályhoz illően, büszkén állt fölöttük, és fenséges tekintettel nézett végig a sűrűből előmerészkedő szarvasok, őzek csodálkozó csapatán. - Óh, de gyönyörű itt minden! - állt fel Pubi - olyan boldog vagyok! - - Várj csak, testvérkém! Mutatok én Neked még mást is! -




35

Aztán kézen fogva mentek vissza a hajóra és hazamentek. Otthon Pubi lelkendezve mesélt a szigetekről, csillogó szemmel ecsetelte, hogy milyen nagy versenyfutást rendeztek Fényessel! - Tudod Édesanyám - magyarázta anyjának - akkora agancsa van, hogy Sándorral egymást kezét megfogva sem értük el a két szélét! - És be nem állt a szája! Hol bátyja ügyességét, erejét dicsérte, hol a táj gyönyörű panorámáját. Szülei csillogó szemmel hallgatták. - Óh, hogy ezt is megérhettük! - suttogta az anya. Másnap a szilfák alá vitte öccsét Sándor. A csikólegelő még mindig ott volt. Két almásderes csikó hancúrozott egymással a sok csikó között. - De szép csikók! - ámuldozott Pubi. - Akár az én almásderesem! - mondta halkan Sándor. Persze, hogy olyanok voltak, hisz annak a fia volt mind a kettő. - Pubikám! Volna bátorságod fölülni az egyikre? - lobbant fel a régi szenvedély Sándorban. - Van! - lelkesedett be Pubi is. Magukhoz csalogatták hát a két szép csikót, és felpattantak a hátukra. - Hujjé! - rikkantott Sándor - Kapaszkodj erősen a sörényébe öcskös! - A két fiatal ló, mint a puskagolyó, úgy lőtte ki magát. Átugrottak a korláton. Patáik fröcskölve szórták maguk mögé a fűcsomókat. Úgy viharzottak el a házuk mellett, mintha a tatár üldözte volna őket. Édesanyjuk ijedten kapott a szívéhez. - Jaj, ha leveti a ló! - hangzott el ajkáról a régi aggódás, de most nem Sándorért, hanem Pubiért aggódott. - Dehogy veti! - ujjongott az apa - Hisz úgy ül a lovon, mintha odanőtt volna! - És ez így ment nap-nap után. Hol hajókáztak, hol lovagoltak, hol pedig a Nagyúgón hancúroztak Cukival, a hófehér bundáskutyával, amelynek csak a két füle volt fekete, meg a farka tövén egy tenyérnyi darabon. Beköltözött hát a sokat szenvedett családba a boldogság, melyet a család minden tagja külön-külön is kiérdemelt. Télen mindig Eszterkééknél töltöttek pár hónapot, nyáron meg azok költöztek Szigetközbe. Együtt hajókáztak az ágvizeken, Eszterke is együtt futott Fényessel, vagy hancúrozott Cukival, de az almásderesek hátára nem mert felülni. Hát a két főgonosszal, a főördöggel, meg a főboszorkánnyal vajon mi lett? Bizonyára szétpukkadtak mérgükben, mert azóta nem hallottam róluk.

V É G E




36

Csodatévő sárgarépa kalandjai Van Szigetközben egy falu, amit úgy hívnak, hogy Kunsziget. Lehet, hogy a hajdani kunok leszármazottjai lakják, én azonban nem tudom, mert nem búvárkodtam a naciónáléjuk múltjában. Ez a kis község azonban nem a származásuk révén lett híres, hanem a zöldségtermesztésük tette őket nevezetessé. Történt egyszer ősszel, hogy a répaszedés után földben maradt két vékonyka termés. Egy sárgarépa, meg egy petrezselyem. A sárgarépa akkorát sóhajtozott, hogy a közelben didergő, szipogó petrezselyem meghallotta, mivel a kétféle zöldségtábla egymás mellett volt. Mindkettő véletlenül maradt a földben, mert olyan vékonyak voltak, hogy a szedők nem vették észre őket. - Ki vagy te? - kérdezte a petrezselyem. - Én Sárga Répa! És te ki vagy? - - Én meg Petre Zsiromka! - szipogta a petrezselyem - Úgy itt hagytak bennünket, mint szentpál az oláhokat! - morogta Sárga Répa. - Te Zsiromka! Nem félsz egy kicsit? - - Én? Nem kicsit, nagyon! De úgy örülök, hogy legalább te itt vagy a közelemben! - És a két zöldségféle napokon keresztül beszélgetett, panaszkodott az emberekre, hogy úgy magukra hagyták őket, míg testvéreik melegszenek a húslevesben. Aztán úgy hozta a sors, hogy jött a gazda a lovaival és kiszántotta őket. A zsírosan fénylő hantok felett egymás mellé dobta mindkettőjüket az eke lapátja. Most lett aztán igazán mostoha a sorsuk. Eső verte, szél fújta őket, és ha eddig a félelemtől dideregtek, most a hidegtől vacogott volna a foguk, ha lett volna nekik. Beállt a tél. Már a végpusztulás fenyegette életüket, amikor egy erős szélviharbesodorta őket az árokba és a felhők anyja betakarta didergő testüket meleg hódunyhával. Boldogan bújt össze Répa és Zsiromka a meleg hótakaró alatt, és csakhamar elszunnyadtak. Arra ébredtek fel, hogy a Jégtündér szánkója áll meg mellettük. Négy rénszarvas húzta a szánkót, és a szarvasok máris az árok partját kotorták orrukkal, ennivaló után kutatva. Már majdnem bekapták Zsiromkát, mikor segélykiáltásait meghallotta a tündér. - Állj! - kiáltotta a szarvasokra. - Ki vagy te? - fordult a petrezselyem felé. - Petre Zsiromka, a petrezselyem! - szipogta. - Hogy kerülsz ide egyedül? - kérdezte a tündér. . Nem egyedül vagyok, hanem a barátommal! - felelte bátortalanul a petrezselyem. Azzal a sárgarépa is kidugta fejét a dunyha alól. - Sárga Répa a becsületes magyar nevem! - mutatkozott be a sárgarépa a tündérnek. Mind a kettő nagyon megtetszett a Jégtündérnek. Petrezselyem a félénkségével, sárgarépa meg a magabiztosságával lopták be magukat a szívébe. - Elviszlek benneteket, mert itt megfagytok, hisz a tél még csak most kezdődik! - Azzal fogta Répát, meg Zsiromkát, fölszállt velük a szánkójába és jól betakarta őket jegesmedve bundájába. - Gyű te! - szólt a rénszarvasoknak. Azok meg repítették a szánkót a tündér jégpalotájába. Ez a jégpalota Szigetköz legszebb részén pompázott, a sok sziget egyikén, a Nagyduna mellett. A hóval lepett erdők közepén úgy szikrázott a napsütésben, mintha gyémántokkal lett volna kirakva. Nagy sürgés-forgás fogadta őket, mert éppen Karácsony előtt voltak, és ebben a palotában volt a sok ajándék főraktára. Mikulás apó, meg az angyalkái hordták a világ minden




37

részébe az ajándékokat rénszarvas vontatta szánkókon, vagy a szélrepítette felhőjárműveken, melyeket hófehér ruhába öltözött angyalok kormányoztak. Volt is munkája mindenkinek. És ebből a munkából derekasan kivette részét Répa is, meg Zsiromka is. Karácsony után sem szűnt meg teljesen a forgalom. Hol tüzelőt, hol ennivalót fuvaroztak a szánkókon, egészen tavaszig. A sárgarépa és a petrezselyem mindenütt ott szorgoskodott, ahol csak segíteni kellett. A Jégtündér nagyon megelégedett velük és tavasz felé magához hívatta őket. - Répa és Zsiromka! - mondta nekik mosolyogva. - Én most elmegyek, és majd csak a következő télen térek újra vissza, de addig megbízlak benneteket, hogy továbbra is segítsétek a rászorulókat. Varázserővel ruházlak fel benneteket, hogy mindig jót tegyetek. Találjatok ki magatoknak egy versikét, melyet, ha elmondotok, a varázserő eláraszt benneteket és csodát tudtok tenni, de csak akkor, ha jót tesztek! - Sokat törték a fejüket a zöldségek, hogy milyen legyen az a vers, végül közös erőkifejtéssel létre hozták.

Sárgarépa, petrezselyem, amikor kell, segedelem! A jót mindig megsegíti,

a rosszat meg megbünteti! Új létet ad fűnek, fának, boldogságot a világnak!

Tündér-anyó légy hát velünk, és ha itt vagy, ki ellenünk?

Tetszett a versike a Jégtündérnek, de még azt is hozzátette, ha az ő varázsigéjét is hozzáteszik, oda repülhetnek, ahova akarnak, ahol segíteni kell. - Jól meg kell tanulnotok! - figyelmeztette őket. Jégen kopogó, hóban topogó rénszarvasok ide gyertek! Ahova mi akarunk, oda repüljetek! Tanulták is szorgalmasan Répa és Zsiromka, és mire a Jégtündérnek el kellett indulnia, már kívülről fújták. Hírét vették hogy Kínában egy gazdag földesúr zsoldosai nagyon sanyargatják a szegény embereket. Nem törődtek azok azzal, marad-e ennivaló, takaró a szegényeknek, vittek mindent, ami a kezük ügyébe került. Még a törött nyelű főzőkanalat is elvették, még a lyukas lábast is! Sírtak-ríttak a szegény szülők, apró porontyaikat maguk köré gyűjtve. - Óh Allah! Mit adunk nektek ebédre, mit vacsorára? - sopánkodtak. Hát bizony, az éléskamra üres volt! Még az egérlyukakat is kirámolták a kapzsi katonák! Nem is volt más vacsorájuk, mint sós könny-leves, meg keserű nyögve-kása. Így aludtak el egymást melegítve, mert a takarókat is elvitték. Mikor Répa és Zsiromka meghallotta ezt a rettenetes hírt, először nagyon fölháborodtak, aztán rögtön elhatározták, hogy odarepülnek, megpróbálnak segíteni a szerencsétleneken. Talán sikerülni fog! Gyorsan elhadarták a Jégtündér varázsigéjét: Jégen kopogó, hóban topogó rénszarvasok ide gyertek! Ahova akarunk, oda repüljetek! Abban a minutában ott termettek a szarvasok, de most nem csilingelő szánkóval, hanem féderes, gumirádlis hintóval. - Hova menjünk kis gazdáink? - kérdezték. - Kínába! - felelték egyszerre Répa és Zsiromka. Még jóformán kis se mondták kívánságaikat, máris nagy suhogás támadt, és következő




38

percben már le is szálltak Kína legszegényebb vidékén. Elámultak a szigetközi zöldségek, mert ilyen nyomorúságot nem láttak még. Csontsovány felnőttek, mezítelen gyerekek vonszolták magukat, botokkal kaparva a földet, hátha találnak valami enni valót. Ott bizony nem volt semmi! Még giliszta és pajor sem! - Hát ezeken sürgősen segítenünk kell! - kiáltotta Répa. - Igazad van! Fogjunk hozzá! - felelte rá Zsiromka. Aztán Répa megfújta a sárga sípot, Zsiromka meg a fehér tilinkót. Mint a zivatarfelhő, úgy gyülekeztek rögtön a sárgarépák, petrezselymek, zellerek, paradicsomok, céklák, paprikák, Szigetköz összes vitamindús zöldje! Sőt az idegennek tűnő zúgásra eljöttek a hazai rizsföldek kalászai is! Rögtön nekiláttak a különféle ételek készítésének. A sárgarépák levéből finom, vitamindús ivólét készítettek. A petrezselymek, zellerek meg húsleves készítéséhez fogtak hozzá! - Hogyan? Hisz nem is volt húsuk! - mondhatná akárki. - Dehogynem! - A varjak és galambok önként ajánlkoztak hozzá! Aztán a verebek, rigók, kanári madarak, papagájok meg nekiláttak kicsépelni a rizskalászokat. A fürjek elhozták tojásaikat és a paprikák, paradicsomok készítette lecsóhoz számolatlan adták hozzá! A rizst megpárolták, a céklából meg ízletes salátát alkottak. Mikor a végelgyengülés határán, a kunyhóikból kivánszorgó elnyomottak meglátták a “terülj asztalkámat”, szemük fennakadt, szájuk tátva maradt a csodálkozástól. Majd mohó étvággyal estek neki a finom ételeknek. Éhüket elverve, szomjukat oltva, kisimult arccal terültek el a homokban. Annyira el voltak már csigázva, hogy eszükbe sem jutott megkérdezni, honnan is termett eléjük a sok válogatott ennivaló. Még a kóbor kutyák is jóllakhattak a dús lakomából! Véletlenül, vagy éppen dézsmáló szándékból, éppen arra jártak a rekviráló katonák. Majdnem leestek lovaikról, mikor minden kunyhó előtt találtak terített asztalkákat, megrakva minden jóval. No, ezeket sem kellett bíztatni! Leugráltak lovaikról, és teletömték iszákjaikat az asztalok tartalmával, aztán uzsgyi! Elszeleltek onnan lóhalálában! Rohantak egyenesen a földesúr házához elújságolni, mit találtak. - Hadd lássam! Ürítsétek ki a tarisznyáitokat! - mondta gőgösen a pókhasú nagyúr. A katonák meg szaporán öntötték eléje a “papzsákok” tartalmát. Lett aztán nagy nevetés, haragos ordítás, szitkozódás, csak dicséret nem! Mert a zsákokból büdös, békanyálas mocsárlé, kilúgozott kagyló, sárga lócitromok, lyukas krokodilfogak kerültek elő, nem pedig finom ételek! A feldühödött földesúr, rettenetes haragjában, mindegyik katonáját deresre húzatta, és huszonötöt veretett az ülepükre. Aztán megparancsolta a többi katonájának, hogy porig égessék le azt a falut, amelyik ezt a csúfságot tette vele, lakóit meg hányják kardélre! Tudomást szerzett erről a rettenetes parancsról Répa is, meg Zsiromka is! Elmondták hát gyorsan versikéjüket.

Sárgarépa, petrezselyem, amikor kell segedelem! A jót mindig megsegíti,






39

Azzal megfújták megint a sárga sípot, meg a fehér tilinkót! Rögtön gyülekezni kezdtek az iglice tüskék, a szamártövisek, a kesze-kusza vadrózsabokrok , az embernagyságú kaktuszok, és a segítségül hívott szélrózsából rettentő vihar támadt, felkapva az ág-bogas tüske-hadat, és neki a katonáknak! Lett is nagy jajgatás és fogak csikorgatása! Bökték, szúrták őket, ahol érték! A lovak lehányták hátukról a teletüske katonákat és futottak neki a világnak! A katonák is futottak, ahogy csak tudtak, talán még most is futnak, ha el nem fogyott a szuflájuk!




40

Répáék Afrikában A kínai győzelem után visszatértek Szigetközbe, hogy kicsit pihenjenek. A Kisduna mellett állt egy hatalmas fűzfa. Félig a víz fölé hajlott, hogy nyáron a rekkenő melegben a halak hűsölni tudjanak terebélyes koronája árnyékában. Ennek a fának a törzsében volt egy jókora odú. A nyílása nem volt nagy, de belül elég tágas. Ide húzódott be Répa és Zsiromka. Csakhamar mély álomba merültek. Hogy meddig aludtak, maguk sem tudták, csak nagy zörömbölésre ébredtek fel. Álmosan dugták ki fejüket az odú nyílásán, hogy ki az, aki ilyen nagy lármával riassza fel őket. Hát a Gólyahír volt! - Ne haragudjatok, hogy felvertelek benneteket, de nagyon nagy baj van! Most jövök Afrikából, Kótyomfitty országból. A mérgeskígyók országa megtámadta az emberek országát. A kótyomfitty katonák mind elestek és a feldühödött kígyók egymás után irtják ki a falvakat! - - Miért támadták meg kótyomfittyékat? - kérdezte egyszerre Répa és Zsiromka. - Azt mondták, hogy azért, mert az emberek becsapták őket! Évek óta adták nekik ingyen a gyógyszerek gyártásához szükséges kígyómérget cserébe azért, hogy majd építsenek nekik vasutat, ne kelljen állandóan csúszni-mászni a homokban. De az emberek csak hitegették őket! Majd-majd, mondogatták! Végül is megelégelték a sok hitegetést és rátámadtak Kótyomfitty országra. Segítsetek, mert ezután meg Balambikk országot akarják megtámadni! - - Az áldóját! Itt tényleg kell segíteni! Ugye Zsiromka? - mondta Répa gondterhelt arccal. - Bizony! Még pedig azonnal! - felelte Zsiromka. - Elő a varázsigével! - Jégen kopogó, hóban topogó rénszarvasok ide gyertek! Ahova mi akarunk, oda repüljetek! És a négyesfogat azonnal ott termett. Gyorsan felugrottak rá. - Gyű te! Irány Afrika! - Magukkal vitték Gólyahírt is, hogy mutassa nekik az utat. Nemsokára le is mutatott a sárga homoktengerre, ahol megszámlálhatatlan kígyó tekergett. - Az áldóját, de sokan vannak! - kiáltott fel Répa.

Sárgarépa, petrezselyem, amikor kell, segedelem! A jót mindig megsegíti,



Gyorsan mondták el ezt a versikéjüket a zöldségek, mert úgy látták, hogy sürgős a segítség. És megfújták a sárga sípot, meg a fehér tilinkót. Azonnal gyülekezni kezdtek a jégcsapretkek. Szigetköz összes falujának, meg kertészetének a retekje egyhangúlag kijelentette, hogy mennek segíteni. Hogyne mentek volna, hisz Zsiromka unokatestvére volt valamennyi. Megválasztották vezérüknek Jeges Áront, a legdaliásabb retket. Felültek a leggyorsabb szélfútta vonatra és hipp-hopp, máris ott álltak Répa és Zsiromka előtt, a homoktenger közepén. Utálkozva látták, hogyan tekergőzik feléjük a sok, mérgesen sziszegő kígyó.




41

Öltsétek magatokra a jégpáncélt! Csatárláncba felfejlődni! - adta ki a parancsot Jeges Áron. A sok szigetközi jégcsapretek egymás kezét megfogva, bátran állt szembe a rohamozó, csúszó-mászó hadsereggel. Legelöl egy hatalmas csörgőkígyó vonaglott előre, akinek a csörgője nem a farka végén csörgött, hanem a feje tetején. Ezzel jelezte, hogy ő a kígyók királya. Nagyra tátotta ki a száját, melyből a méregfogai egy rőfnyire lógtak ki. Egyenesen Jeges Áronnak tartott. Az pedig délcegen állt, mint egy jegenye. A csörgőfejű kígyókirály beleharapott a derekába. Illetve csak beleharapott volna, mert a jégpáncélba beletörött a méregfoga. - Au! - kiáltotta, mert nemcsak a foga törött ki, hanem kapott egy akkora ütést a csörgő koponyájára Áron vitéztől, hogy menten elterült a homokban élettelenül! Így járt a többi is! - Au, au! - hallatszott mindenünnen, ahol csak beleharaptak a jégpáncélba öltözött retkekbe. - Piff-puff! - csattogott a sok ütés. Rövid idő alatt annyi lett az elpusztult kígyó, mint égen a csillag. Az életben maradtak meg megadták magukat. Esküvel fogadták, hogy továbbra is adnak gyógyszerkészítéshez szükséges kígyóméreg-kivonatot, csak hagyják őket életben. Sőt lemondtak még a vasútról is! Azért az emberek, hogy megvigasztalják őket némileg, építettek a Szaharán át egy kígyózó vasutat. A nagy győzelem után a jégcsapretek-hadsereg a legelső szélvonattal hazautazott. Hívták Répát és Zsiromkát is, de azokat a Balambikk ország lakói nem engedték el, míg le nem rótták a hálájukat. Eljött hálát adni a Kőszáli-sasok királya is. Tudni kell, hogy ezeknek a nagy madaraknak a legkedvesebb csemegéjük a kígyó. A csata után annyi tetemet találtak, hogy még el is adtak belőle. A sas-mamáknak nem kellett a megfogott kígyókkal felrepülni a szirtekre, hanem a fiókák repültek le a sivatagba és napokig lakmározhattak. - Adok nektek egy sastollat! - mondta hálásan a saskirály. Ha szükségetek lesz ránk, csak suhintsatok egyet vele a levegőbe, és mi segítünk! - Azzal elköszönt Répától és Zsiromkától, és fenséges szárnycsapásokkal visszatért övéihez. A mi zöldségeink repültek volna már vissza Szigetközbe, mert már nagyon unták a sok ünneplést, de a nagy melegtől besült a hintó mind a négy kerekének a csapágya. Hívtak ugyan oda egy fekete-retek kovácsot, de az csak hümmögött. - Nem megy ez olyan gyorsan! Az Északi-sarkról kell hozatni svédcsapágyat, de az sok időbe kerül! - Répának, meg Zsiromkának meg már sürgős lett az elutazás, mert a nagy hőségtől kezdtek kiszáradni. Megsuhintották hát a sastollat. Abban a minutában ott termett a saskirály. - Miben segíthetek? - kérdezte. Elmondták neki, hogy elromlott a hintójuk, de szeretnének gyorsan hazajutni. - Elviszlek benneteket! Úgyis régen szerettem volna már látni Budapestet! Üljetek fel a hátamra! - Felültek a pihe-puha tollak közé. Még elbólintani sem maradt idejük, amikor a tatabányai turul fölött elrepültek. - Szerbusz rokon! - kiáltott le hozzá a saskirály - Visszafelé majd benézek hozzád! Most sürgős fuvarom van! - A következő percben már le is szállt a Gellért-hegyen. Gyönyörködve bámulta magát a Duna víztükrében, de a mi zöldségeinknek nem tetszett a házrengeteg. Vágyódtak vissza Szigetközbe.




42

Leszaladtak hát a folyóhoz. Boldogan mártóztak meg a hűs habokban, és jól teleszívták magukat éltető vízzel. Szerencséjük volt. Éppen ott időzött egy táviratot hordó póstás-hattyú, aki vállalkozott, hogy hazaszállítja őket, persze fizetségért! - Meglesz, meglesz! Csak induljunk már! - sürgették. Aztán hol repülve, hol úszva, végre hazaértek Szigetközbe. Répa és Zsiromka megtartották, amit ígértek. Sok-sok gyereket csődítettek a Kisduna partjára, hogy megvendégeljék a hattyút. Kapott is annyi ennivalót, hogy az egész családját is elhozta. A gyerekek azóta is szívesen etetik a hattyúkat!




43

Törökverő László

Amikor a törökök keresztül-kasul dúlták Magyarországot, Szigetköz lakói a Duna szigetvilágába menekültek. Ott húzták meg magukat. Éppen, hogy csak életüket tudták megmenteni. Azonban nemcsak a török sanyargatta a szegény népet, hanem a magyar földesurak is. Nem csoda, ha a megnyomorított nép rettentően el volt keseredve. Akadtak azonban bátor, mindenre elszánt emberek, akik megpróbáltak szembeszállni a törökkel is meg a földesurakkal is. Abban az időben ez nem volt ritka. A rettentően nehéz sors kényszerítette ki belőlük a dacot. a “csakazértsemhagyom magam” magatartást. Mátyás király fekete seregének leszármazottai voltak ők. Sőt! Akadt egy-két aggatyán, akik még viselték a fekete mundért, és esténként meséltek dicsőséges csatákról a csillogó szemű hallgatóságnak. A meglett férfiak között volt egy szálfatermetű barna ember, Ágoston nevű, aki amolyan vezetőféle volt a bocskorosok között, aki állandóan azzal ostorozta a többit, hogy hagyják ott a földesúri szolgaságot, alakítsanak egy önálló csapatot, és szabad emberként éljenek

- Vegyétek már észre, ha tovább is így élünk, a szüntelen robotba úgy belerokkanunk, hogy még az öregséget sem fogjuk megérni! - Egyre többen hajlottak a szavára, végül elhatározták, hogy külön életet kezdenek.

Óvár mellett a Kisduna partján telepedtek le, és halászatból éltek. Először csak pár család, aztán egyre többen csatlakoztak hozzájuk. El is nevezték a településüket “Halászók falujának.” Ebből lett aztán később a falu neve Halászi.

Volt is zaklatásuk az uraság részéről! Minden áron vissza akarták őket kényszeríteni a szolgaságba, de ők nem hagyták magukat. Volt akkora kereskedői leleményességük, hogy a kifogott halak legnagyobb részét Bécsbe szállították. Így csakhamar a császári udvar szállítói lettek. Menlevelet is kaptak, aminek védelmében senki sem zaklathatta őket. Sem dézsmára sem jobbágymunkára nem kényszeríthették az urasági fogdmegek.

Csakhamar híre ment a szabad halászok falujának, és a kis település egyre nagyobbra szaporodott. Szükség lett a közösségbeni rendtartás létrehozására, ellenőrzésére, a kóborló törökök elleni védekezés megszervezésére. De fontos volt az óvári uraság dézsmaszedési kísérleteinek visszaverésére is.

Megalakították hát a faluvá fejlődött település vezetését, önálló védekezésre kész őrségét is.

A falu első vezetőjének Ágostont választották meg. Jobbat nem is találhattak volna, mert Ágoston esze, ereje, bátorsága jóval meghaladta társaiét, de az igazságérzete sem volt kisebb.

Bíró uram - nevezzük most már így Ágostont - még nőtlen volt. eddig még nem ért rá feleséget keresni magának, pedig jól benne volt már a férfikorban, és most szükségét érezte egy asszony gondoskodásának, egy szerető szív melegségének. No, meg az anyja is noszogatta.

-Édes fiam, Ágoston! Hozzál már a házhoz egy rendes menyecskét, aki segít nekem! Meg nem akarok úgy meghalni. hogy ne legyen unokám! - Igaza van Édesanyám! Keresek magamnak egy kedves leányt, aki szép is, jó is! -

És talált. Szakajtó Erzsikének hívták. Jobbat, megfelelőbbet nem is találhatott volna. Nagy vigassággal tartották meg a lakodalmat. Szent Márton hegyéről hozták a bort, mert az ottani szerzetesekkel jó üzleti kapcsolataik voltak. Sok halat vettek tőlük, különösen böjtös napokon,




44

a boruk meg messze földön híres volt. Ágoston anyja rettentően megörült menyének, mert az olyan tűzről pattant, gyorskezű asszonnyá vált, hogy az öreg szülének majdnem semmi munkát sem hagyott, így ráért az olvasóját morzsolgatni a gangon, vagy jó időben a nagydiófa alatt. -Te Örzsi! - így becézte menyét - Azért az unokámról se feledkezzetek meg ám! - -Nem, nem Mama! Majd sietünk! - mondta elpirulva a menyecske, kenyérdagasztás közben. Annyira siettek, hogy egy év múlva megszületett a kisfiúk. - László legyen a neve! - kérte a boldog nagymama. Nem lehet tudni, miért éppen ezt a nevet választotta ki. Talán vallásossága diktálta, emlékezve László királyra. Méltóbb nevet nem is választhattak volna, ami később, már felnőtt korában derült ki. Boldog volt a nagymama. Minden idejét unokájának szentelte. Énekelt neki, játszott vele. Jóformán csak arra az időre engedte át menyének, míg szoptatta, de akkor is ott kuporgott előttük, nézte, milyen jó étvággyal szopik a kis László. Fogatlan száját is úgy csücsörítette, ahogy az unokája szívta anyja emlőit. Telt az idő. A kis László szépen cseperedett. Eleven, majdhogynem szilaj, mindenre fogékony emberpalánta lett belőle. A játékban és csintalanságban ha elfáradt, odakuporodott nagymamája lábaihoz, egy zsámolyra, és áhitattal hallgatta meséit. Miről is szólhattak a mesék? A kóborló török csapatok rablásairól, az óvári uraság erőszakos zsarnokságáról, meg arról, hogy Ágoston milyen okosan, milyen vitézül verte mindig vissza mindkét fosztogatni akaró tábor támadásait. A szülőknek a kisfiú nevelésére nem sok idő maradt, mert Ágostonnak a halászat okos vezetése mellett a védekezésre kellett fordítania minden energiáját. Erzsike asszonynak meg a ház körüli munka mellett a falu igazgatásának gondja is minden napi tevékenysége lett. Utóvégre bíróné volt! Nem is találtak kivetni valót intézkedéseiben. A kisfiú nevelgetése így a nagymamára hárult, amit becsülettel és nagy szeretettel végzett is el.

-Te Örzsi! - mondta egy napon a menyének - Ennek a gyereknek valami baja lehet, mert nem tud beszélni, pedig már három éves! - -Jézusmáriám! - ijedt fel Erzsike - Nem is figyeltem eddig rá! - De senkinek sem tűnt fel. A felnőttek nagyon el voltak foglalva a napi munkájukkal, a gyerekek pedig elfogadták olyannak, amilyen.. Pedig ő volt a vezérük. Sőt, még a nagyobbacskák is elfogadták. Megszokták, hogy nem beszél. Játékos parancsait kezének gesztikulálásával adta az “alattvalók” tudomására. Úgy értették már e “kézbeszédet”, mintha hangos szóval dirigált volna. Bíró uramnak is leesett az álla, amikor este a felesége elmondta neki fiúk némaságát.

-Te se vetted észre? - kérdezte egy kis nehezteléssel a hangjában Erzsike. -Nem! Hiszen úgy dirigálta társait, hogy azok vakon engedelmeskedtek neki. Ha háborúsdit játszottak, olyan érthető kézmozdulatokkal dirigált, hogy még én is tanultam tőle egyet-kettőt. Azt hittem eddig, hogy az a játékhoz tartozik. Este meg szülénk meséit olyan áhitattal hallgatta, hogy fel sem tűnt a hallgatása. - -Holnap elviszem Teréz-mamához! - mondta Erzsike, de kiérződött hangja remegéséből hogy milyen aggodalom nehezedett keblére. Teréz-mama különös teremtés volt. Senki nem tudta, honnan jött, senki nem tudta, hogy ki, mi volt azelőtt. Egyszer csak megjelent a faluban és a bírótól kért letelepedési engedélyt, meg szállást. Ágoston egy kihalt család házát adta neki. Mondom, különös jelenség volt. Már a megjelenése is meghökkentő. Szálfa egyenes termete az átlagosnál jóval magasabb, mint a többi asszonyé, de az arcán millió ránc szaladt keresztbe-kasba úgy, hogy első látásra inkább ijesztő volt, mint bizalomkeltő. De a hangja olyan bársonyos zengésű, kissé mély tónusúan hangzott, mintha egy hárfát pengetett volna




45

meg valaki. És ha mosolyra húzta a száját, a sok ránc szétszaladt, és egész barátságossá vált a kifejezése. A furcsa az volt a viselkedésében, hogy egész nap az erdőt, mezőt járta. Termetes karkosara tele volt mindenféle növénnyel, melyet otthon az udvaron, és a padláson terített szét. Télen aztán ezekből a szárított füvekből mindenféle betegségre tudott teát főzni, vagy kenőcsöt készíteni. Egyszer az egyik halásznak eltörött a karja, amikor a téli halászaton elcsúszott a jégen. Teréz-mama olyan szakértelemmel illesztette össze a csontot és tette sínbe, hogy a legügyesebb kirurgus, vagy borbély sem különben. El is híresült hamarosan nemcsak a faluban, hanem a szigetvilág apró településein is. Olyan is előfordult, hogy az egyik fuvarosnak a lova valamitől megijedt, megvadult. Át akart ugrani egy nagyobb víztócsán, de megcsúszott, elesett és az egyik hátsó lábában ínszakadás keletkezett. -Agyon kell lőni, hogy ne szenvedjen! - mondta az egyik halász. Teréz-mama éppen arra járt, karján az elmaradhatatlan kosárral. -Várjatok! - szólt oda a fuvarosnak, aki már éppen a lova halántékához tartotta hosszúcsövű pisztolyát. Azzal odalépett a fájdalmasan nyöszörgő lóhoz. Megsimogatta a fejét, valamit suttogott a fülébe, mire a ló békésen lehajtotta a fejét a sárba. Akkor Teréz-mama odament a sérült lábához, gyengéden végigsimogatta, majd amikor odaért a szakadáshoz, két tenyerét jobbról, balról a szakadáshoz közel a ló lábára helyezte, kicsit várt, aztán hirtelen mozdulattal a két kezét egymás felé lökte. A ló rándult egyet, de fekve maradt. Pár percig így tartotta, aztán rácsapott tenyerével a ló farára, hogy az rögtön felugrott. Egész testében megrázkódott, majd el akart szaladni. A gazdája alig tudta elkapni a kantárját. - Nahát! -szaladt ki a szájtátó emberek ajkán a csodálkozás. A fuvaros azt sem tudta, hogyan hálálkodjon. -Szóra sem érdemes! Emberségből tettem! Aztán fogta a kosarát, mintha semmi sem történt volna, és lassan bandukolt hazafelé. De segített ő emberen, állaton, ha szükségét látta, kérés nélkül is. Volt is nagy becsülete! Hát ehhez az asszonyhoz vitte el Lászlót másnap az anyja. A kisfiú megszeppent, amikor a csuparánc arcot meglátta. Ijedten kapaszkodott az anyja szoknyájába, de Teréz-mama mosolya, búgó hangja csakhamar elűzte az ijedtségét. Egyre bátrabban nézett az asszonyra, sőt pacsit is adott, amikor az kérte. Olyan behízelgő szóval beszélt a gyerekhez, hogy László csakhamar az ölében ült már, és csillogó szemmel hallgatta az öregasszonyt. -Ugye nem félsz már tőlem! - kérdezte - És mindent értesz, amit mondok! - A gyerek sűrű fejbólogatással jelezte, hogy igen. - Most benézek a szádba, hogy miért nem tudsz beszélni, jó? Ne félj, nem fog fájni, csak benézek! - Aztán, ahogy a fiúcska kitátotta a száját, újjaival még két oldalt szét is húzta, majd bátorítóan simogatta meg a fejét. -Becsukhatod! - mondta mosolyogva. -Nos? - kérdezte Erzsike szívszorongva. -Nem kell félni! Le van tapadva a nyelve. Fel kell vágni és fog tudni beszélni, de öt éves kora előtt nem szabad beavatkozni! Addig is vigasztaljon benneteket az a tudat, hogy, nem lesz örökké néma! És mi az a két év? Olyan gyorsan elszáll, hogy észre sem veszitek. De minden hónapban egyszer hozzátok el! Készítek egy kenőcsöt, amivel beecsetelem. No Isten áldjon benneteket! - Azzal útjára engedte a hálálkodó, könnyáztatta arcú asszonyt a fiával. Ő maga pedig nekiállt, hogy elkészítse a kenőcsöt. Nem hókusz-pókuszolt fölötte, nem mormogott




46

varázsigéket, hanem elővett egy vastag könyvet, abban lapozgatott, amíg rá nem talált a keresett készítési módra. Rajta kívül nem tudta volna elolvasni senki, mert görögül volt írva. Tudja az ég, melyik görög bölcs írása lehetett! Azt sem tudta senki, hogy neki ilyen okos könyve van. Azt hitték, hogy a fejében van minden tudomány, ezért a rosszmájúak boszorkánynak mondták, de a falu legtöbbje tudós javasasszonynak tartotta. Megkérdezni senki sem merte tőle hogy hány éves, milyen vidékről, országból tévedt hozzájuk, hiszen tökéletesen beszélt magyarul. Azt persze senki sem sejtette, hogy missziós nővér, hogy küldetése van. Azért választotta ezt a falut, mert megtetszett neki, hogy szembe mertek szállni a törökkel, urasági önkénnyel, meg hogy a bírója milyen emberséges, milyen igazságszerető. A két év olyan gyorsan elszállt, hogy észre sem vették. A kis László értelme, fizikuma jóval az átlag fölött volt. Gyakran eljárt Teréz-mamához, nemcsak a kenőcsözés végett, hanem mert nagyon megszerette, meg olyan szépeke dolgokat hallott tőle. Nemcsak különleges meséket, hanem, hogy milyen a világ az ő kis falujukon kívül, milyen országok vannak közel és távol Magyarországtól. Egyáltalán nem félt mát nyelvének felmetszésétől. Sőt! Alig várta, hogy beszélni tudjon! Elérkezett a nagy nap. Most Ágoston vitte el Teréz-mamához a fiát, mert a felesége nem mert ott lenni, nem akarta látni a műtétet. -Most egyfajta teával elaltatom a gyereket, - mondta az öregasszony - hogy ne érezzen semmit, hogy ne mozogjon. Aztán majd, a műtét után három napig csak tejet szabad innia, azt is nádszálon szíva föl. Három nap után is csak pépes ételeket ehet, de beszélni még megpróbálnia sem szabad neki egy hétig! Minden nap, étkezés előtt ide kell jönnie, hogy ecseteljem a sebet! Egy hét után beszélni fog! Sőt, énekelni is, ha akar! - magyarázta az apának Teréz-mama. -Te is megértetted? - fordult a kisfiúhoz - Szót fogadsz? - Bólintás volt rá a válasz. Megitatta tehát a teával, és amíg a fiú el nem kábult, mesélt neki. Mikor már jó mélyen aludt, kiküldte az apát és hozzáfogott a műtéthez. Nem először csinált már ilyet, de a kisfút annyira megszerette, hogy különös remegés fogta el. Istenem, segíts! - fohászkodott. Aztán a legnagyobb szakértelemmel, a legnagyobb odaadással felmetszette a lenőtt nyelvet. A vérzést a magacsinálta folyadékkal ecsetelve szüntette meg. Aludj még egy kicsit kisfiam! Híres törökverő lesz belőled! - csókolta meg homlokát a békésem szunnyadó gyermeknek. Közben gondolatai visszaszálltak a múltba, fiatalasszony korára, amikor egyetlen gyermekét tartotta ölében, akit egy török katona sebzett halálra. Úgy halt meg szeretett gyermeke, hogy csak egy pillanatra nyerte vissza eszméletét. - Bosszulj meg! - suttogta egy sóhajjal, és ezzel elszállt belőle a lélek. Akkor megfogadta, hogy addig járja a világot, amíg olyan emberre nem talál, aki majd megbosszulja az ő ártatlan fiát. Jártában talált egy missziós házra, ahol befogadták, ahol kitanulta a gyógyfüvek használatát, a sebek gyógyítását, a sebészkés használatát. Mikor ebbe a kis faluba érkezett, maga sem tudta, mi tartóztatja, de megérezte, hogy itt megtalálja, akit keres. Először a bíró szálfatermete, emberséges magaviselete, bátorsága fogta meg, de amikor a kis Lászlót megismerte, egyszeriben rádöbbent, hogy ő lesz az, akit hosszú évtizedek óta keres. Felrezzenve gondolataiból behívta a pitvarajtó előtt toporgó, türelmetlen apát, és ketten nézték az alvó gyermeket, amíg az ébredezni nem kezdett. - Bíró uram! - szólt Ágostonhoz - Ugye nem felejti el amit mondtam? - - Nem-nem, Teréz-mama! Az Isten áldja meg!- hebegte térdre esve. Lackó szeme egy pillanat alatt nyílott ki és önkéntelenül is a szájához kapott, de Teréz-mama még idejében visszatartotta.




47

- Nem szabad Lacikám! Csak egy hétig légy erős! Ezalatt nem szabad beszélned! Ugye betartod, amit mondtam? - Sűrű fejbólogatás volt a válasz. Otthon édesanyja sírva-nevetve szaladt eléje.

- Tudsz már beszélni galambom? - A fiú tagadólag rázta a fejét, mire az anyja ijedten kapta szívéhez a kezét. A férje sietett megvigasztalni, és gyorsan elmondta neki Teréz-mama intelmeit, tanácsait.

Igen nehezen telt el a hét. Mindenkiben feszült várakozás vibrált. Mindenkiben felfokozottan jelentkezett a kérdés:

- Fog-e beszélni Lacika? - Utolsó nap ment el ecsetelésre a kisfiú Teréz-mamához. Most az édesanyja kísérte el, de bemenni nem mert a házba. A pitvarajtóban várta remegve, hogy a fia kijöjjön. Odabent az öregasszony még egyszer megvizsgálta a fiú száját. A sebet gyógyultnak látta, de azért még beecsetelte. - Megszólalhatsz kisfiam! - simogatta meg a gyerek fejét. - Köszönöm Teréz-mama! Az Isten fizesse vissza a jóságát! - párásodott el Lacika szeme és kiszaladt. - Édesanyám! szakadt ki száján a boldog felkiáltás. És picike kezeivel átkarolta a föléje hajló túl boldog édesanyját. - Óh édes kisfiam! Aranyos Lacikám! Csakhogy tudsz beszélni! - hüppögte, majd odarohant a házból kilépő Teréz-mamához. Térdre esett előtte és csókokkal halmozta el a gyógyító kezet. - Köszönöm, köszönöm! Az Isten ezerszer áldja meg! - dadogta sírástól el-elcsukló hangon. - Nemcsak értetek tettem, hanem magamért is! - mondta sejtelmesen és fölemelte a boldogságtól szinte eszelős asszonyt. - Azért egy kérésem lenne nekem is még! -tette hozzá. - Szeretném, ha ezután is elengednéd hozzám a fiadat, ahányszor csak kedve van rá!- - Óh hogyne, hogyne! Szívesen, akármikor! - rebegte az anya. Rohantak végig a falun. Minden szembejövőnek boldogan kiáltotta oda: -Tud beszélni a fiam! Tud beszélni a fiam! -és egész lénye sugárzott a nagy belső felindulástól. A nagymama otthon az utcaajtóban várta őket. - Nagymama, édes nagymamám! - szaladt hozzá Lacika. A nagymama nem tudott szólni, csak remegve, szepegve ölelte magához szeretett unokáját. A nagy öröm beléfojtotta a szót. Ezután a megeredt nyelvű gyermek majdnem minden nap eltöltött pát órát Teréz-mamánál. Egyre kevesebb szó esett mesékről. Helyette megtanította írni, olvasni, sőt törökül, németül beszélni is. Az eleven eszű gyerekre szinte ragadt minden tudomány, hogy az öregasszony nem győzött csodálkozni. Egy év alatt már folyékonyan olvasott, az írása meg olyan szép volt, mintha gyöngyökből lett volna kirakva.. És folyékonyan beszélt törökül is meg németül is, csak néha összekeverte a három nyelvet, amin mindketten nagyot nevettek. Nem véletlenül , vagy szeszélyből tanította a két idegen nyelvre Lacikát Teréz-mama. Tudatosan készítette fel férfikora elhivatottságára. Belé plántálta a gyűlöletet elsősorban a törökök iránt, de minden elnyomóval szemben is. - Isten előtt minden ember egyenlő! - hangoztatta. Lacika úgy itta szavait, mintha a legszebb meséket hallotta volna. Egyszer meglátta a görög tudóskönyvet. - Ez milyen könyv? Nem tudom elolvasni! - kérdezte. - Görög tudósok csinálták. Le van írva, hogyan kell különböző betegségeket gyógyítani, meg hogy milyen gyógyfüveket lehet találni a réten, az erdőben. - magyarázta




48

Teréz-mama. - Ezt is megtanulhatom? - kérdezte mohón a fiú. - Persze kicsikém! Csak egy kicsit várunk még! Egyszerre nem szabad annyi

mindennel terhelni a kis agyadat. Ha nagyobb leszel, ezt is megtanulhatod. - Lackót annyira érdekelte a dolog, hogy többször is elkísérte Teréz - mamát gyógyfüveket keresni, így óhatatlanul ragadt rá, hogy melyik fű mire való, aminek a hasznát férfi korában aratta le. Azért maradt ideje játszani is gyerektársaival, és már nemcsak kézmozdulatokkal dirigált, hanem szóval is. És még mindig volt szabad ideje. Ezt legszívesebben apjával töltötte el a vizeken és igen boldog volt, ha egy-egy nagyobb zsákmány kifogásában segédkezhetett. Addig-addig könyörgött apjának, míg meg nem engedte neki, hogy a kis ladikban egyedül is halászhasson.. Lelkére kötötte azonban, hogy csak a csendes folyású szakaszon halászhat. A zúgókat meg sem szabad közelítenie. Lackót azonban igen érdekelte a zúgók vízcsobogása, harsogó örvénylése, és egy bedőlt fa védelmében órákig el tudta nézni a víz játékát. Egyszer egy ilyen önfeledt bámulatában azt vette észre, hogy valamit hoz a víz. Nagy csattanással bukott át a zúgón, és pont afelé a bedőlt fa felé sodorta, amelyik mögött Lacika bámulta a forgatagot. Nagyot koppanva ütődött az a valami a fának, és pörögve akarta elhagyni. Laci akkor vette észre, hogy egy faragott teknő az. Utolsó pillanatban sikerült megfognia és a ladikjához húznia. Akkor látta csak meg, hogy egy csecsemő alszik benn. Mivel nem tudta beemelni ladikjába a teknőt, utána kötötte és szaporán evezett hazafelé. Sietve kötött ki kertjük alatt és futott az anyjához. - Édesanyám! Halásztam ki egy kisbabát a Dunából! Futottak le az anyjával a partra. Erzsike-mama meglepődve látta, hogy fia igazat mondott. Ott himbálta a víz ,a teknőt, benne a kisbabával. Sietve vitte be a házba és rögtön kibontotta a pólyát. - Kislány! - mondta örvendezve. -Ejnye, de furcsa! Ennyi mozgatásra sem ébredt fel. Lacikám! Szaladj el Teréz-mamáért! - mondta megszeppenve Erzsike. A kisfiú el is futott és csakhamar Teréz-mamával tért vissza. Megpillantva a kislány ruháit, fintorogva mondta: -Török gyerek! - De azért lelkiismeretesen megvizsgálta. -Mákonnyal altatták el, de nem csak ez a baj. Nyomorék szegény! A lábai fejletlenek, a hátgerince is ferde. Nem tudom, lesz-e belőle épkézláb ember! - - Óh, drága Teréz-mama! - esdekelt Lacika - Gyógyítsd meg, nagyon kérlek! Én találtam meg! Olyan, mintha a testvérem lenne! - - Jól van! A kedvedért megpróbálom! De évek telhetnek bele! Nem baj? - És megkezdődött a gigászi küzdelem. Erzsike éppolyan gondosan babusgatta, ápolgatta, mintha a sajátja lenne. Kecsketejjel táplálták. Teréz-mama minden nap eljött hozzájuk. Saját maga mérte ki a tejbe a gyógyteát. Ágoston meg faragott fából egy bölcsőt, hogy a kislány hátgerince egyenesedjen. Erzsike meg az öregasszony útmutatása szerint reggel, este tornásztatta. Szegény babának a lábai úgy lötyögte, mint a rongybabáké. Rossz volt nézni! - Először a hátgerincét kell helyrehozni! - mondta Teréz-mama - Ha ki tudjuk egyenesíteni, lehet, hogy a lábaiba élet száll! Az jó, hogy jó étvággyal eszik. - Lacika olyan odaadással csüngött rajta, hogy még a játékról is megfeledkezett, pedig eddig egyik legfőbb tevékenysége a játék volt Persze a katonásdié volt a főszerep, és kizárólag a törökök elleni küzdelemben domborodott ki.




49

-Mi legyen a kislány neve? - Ez foglalkoztatott mindenkit. - Sellő! - mondta az egyik szomszédasszony - Hisz a vízből halászta ki Lackó. - De mégsem az lett, pedig majdnem az egész családnak tetszett a gondolat. - Legyen hát Szellő a neve! - mondta ki a végső szót Ágoston. Ebben mindnyájan belenyugodtak. Két évig tartott a majdnem kilátástalan küzdelem, de meg lett az eredménye. Erzsi-mama fürdetés közben azt vette észre, hogy a kislány lába néha meg-megrándul. - Nézze Teréz-mama! - kiáltotta oda az éppen betoppanó asszonynak. És ketten figyelték a kislányt. Tényleg meg-megrándult az egyik lába. - No, ha az egyik megmozdult, a másik követni fogja! Úgy látszik, jó módszerrel dolgoztunk! - mondta Teréz-mama elégedetten. Ezután kettőzött gondossággal végezték a gyógyfüvek adagolását, a tornásztatást. Meg is lett az eredménye. Rövid idő alatt a megrándult lábát fel tudta emelni Szellőcske, és a másik lába is mozogni kezdett. Az eddig pipaszár lábacskákra szépen rakodott a hús, környezete legnagyobb örömére. A legboldogabbnak mégis Lacika látszott. Félórákat is tornásztatta a lábacskákat, ha pedig éppen játszani szottyant kedve, hátára kapta húgocskáját és szaladt ki vele a rétre. Ott egy pokrócra ültette - mert már ülni is tudott a kislány - aki boldog kacarászással nézte a fiúk ugra-bugrálását. És mintha a lábai megmozdulásával a nyelve is megelevenedett volna. Elkezdett gügyögni, értelmes szavakat. A hangja olyan szépen csengő lett, mint a mennybéli angyaloké. Újabb egy év elteltével megtörtént a csoda! Lackó kezét fogva tipegett egy-két lépést a tornácon. Micsoda öröm dobogtatta meg az egész család szívét! De nemcsak a család örült, hanem az egész falu apraja, nagyja. Teréz-mamát olyan tisztelettel vették körül, mint egy szentet, ő pedig zavartan hárította el a sok dicséretet. - Isten segítsége nélkül, meg a természet adta gyógyfüvek nélkül nem sikerülhetett volna! - mondta szerényen. Az első bátortalan lépéseket egyre több követte. Nem tellett bele sok idő, már szaladni is tudott. Önfeledten, boldogan játszott a többi kislánnyal. De legszívesebben mégis Lackóval játszott, meg a hatalmas, fehér bundás kutyával. Egyszer elmentek földi epret szedni az erdőbe. Velük tartott Bundi is. Már majdnem tele szedték a kis kosarukat, mikor a jóég tudja honnan keveredett oda, az egyik bokor mögül előugrott egy török, felkapta Szellőcskét és kezdett rohanni vele a sűrűbe. Laci pár másodpercig dermedten állt, mire észbe kapott, a török már el is tűnt a bokrok között. -Bundi segíts! - kiáltotta kétségbeesetten és futott a török után. A nagy bundás éppen egy nyulat cserkészett be, de a kiáltásra rögtön gazdája után szaladt, sőt megelőzve elnyújtott testtel iramodott a török után. Csakhamar utol is érte. Nagy ívben ugrott a hátára és a földre terítette. A török előkapta övéből a görbe tőrét és a kutyába akarta mártani, de az hatalmas szájába kapta a csuklóját, két mancsát meg mellére téve, hörögve vicsorgott rá. Közben Lackó is odaért. Iszalaggal gyorsan összekötözte a rabló. Aztán Szellőcske után nézett. Ott feküdt nem messze haloványan és aléltan. -Szelli, Szellőcském! - szólongatta kétségbeesetten. Jó sokára nyitotta ki a szemét, és amikor felismerte a fölébe hajló fiút, boldogan fonta nyaka köré karcsú, fehér karjait. Beszélni akart, de nem tudott, csak dadogott. Az meg főleg megrémítette Lacit, hogy fölállni sem tudott. A lábai újra elerőtlenedtek. A fiú haragvó fúriaként ugrott oda a törökhöz, mellének szegezve a görbe tőrt. Kicsin múlott, hogy bele nem döfte. - Mit tettél te gazember? Ni a neved? - sziszegte összeszorított fogai közül. - Juszuf. - hörögte ijedten és fel akart ugrani, de Bundi rögtön odaugrott hozzá és




50

rávicsorította éles fogait. Erre remegve fekve maradt. - - Kegyelmezz ifiúr! - dadogta félelemmel, de magyarul. - Az övemben van száz arany! Mind neked adom, csak engedj elmennem! - -Azt már nem, te koszos kontyos! Majd ítélkezik feletted a falu esküdtszéke. Állj fel és indulj előttem! - Azzal Szellőcskét felültette a kutya hátára és megindultak falujuk felé. Az összekötözött törököt a saját tőrével noszogatta. A megjuhászodott török elfutni nem tudott volna, mert Lackónak volt annyi esze, hogy nemcsak a kezét kötözte össze, hanem a lábait is, ahogy a legelő lovaknak szokták a béklyót a lábaikra kötni. Csak annyi lehetőséget adva, hogy éppen csak lépni tudjon. A faluba érve, nagy feltűnést okoztak. A törököt azonnal több halász fogta közre és bekísérték a kóterba. Erzsike-mama ijedten futott oda gyermekeihez és megrendülten vette tudomásul, hogy Szellőcske sem beszélni, sem járni nem tud. Tágra nyílt szemekkel hallgatta fia elbeszélését, majd aggódva tapogatta körbe, hogy neki nem esett-e baja. Futva érkezett Teréz-mama is. Látszott rajta, hogy tele van aggodalommal. Rögtön tüzetes vizsgálat alá vette a már lefektetett kislányt. Aztán felszabadultan sóhajtott fel. -Nincs nagy baj, csak sokkot kapott! Rövidesen újra talpra áll! - Ez a “rövidesen” éppen három hónapig tartott. Először a dadogása múlt el, aztán Laci segítségével újra megtanult járni, mindenki örömére. A kóbor törököt először Óvárra akarták kísérni, hogy átadják a várkapitánynak, de az addig könyörgött, míg elálltak ebbéli szándékuktól és befogták a halászathoz mindenesnek. Hálás is volt Juszuf. Jó darabig rajta tartották a szemüket, de annak esze ágában sem volt megszökni. Serényen végzett minden munkát, és nagy élvezettel itta a szentmártoni bort, Allah minden tilalma ellenére. Egy alkalommal, halászat közben, beleesett a vízbe és többé nem került elő Mikor Szellőcske újra tudott beszélni, járni, Teréz-mama maga elé .ültette Lackót, megsimogatta fejét és nagykomolyan szólt hozzá: - Az első törököt megfogtad, fiam! Ha nagy leszel, még sokat fogsz el, vagy győzöl le. Te leszel, aki megbosszulod az én legyilkolt fiamat! Sok országot bejár6tam, keresve a megfelelő férfit és benned megtaláltam! Ráéreztem, hogy csak Te lehetsz az! Még fiatal gyerek vagy, de nem sok idő múlva rettegve ejtik ki nevedet a törökök! Ne félj a harcban, én mindig, minden akaratommal melletted leszek. Higgy az igazad harcában, higgy Istenben és az megsegít! A harcban légy könyörtelen, de a legyőzötthöz, a gyengékhez légy emberséges! Megáldalak fiam! - Azzal fejére tette a kezét. Szemét az égre emelve halkan mormogott magában. Lehet, hogy ima volt, lehet, hogy jóslat, lehet, hogy fiát idézte meg,. Lackó pedig megrendülten hallgatta a beszédét, fogadta áldását és halkan suttogta: -Úgy legyen! - Évek teltek el. Lackóból daliás legény lett. Apja beadta Óvárra a várkatonák közé víni, harcászatot tanulni. Olyan gyorsan tanulta meg a kardforgatást, a test-testelleni küzdő modort, hogy a várkapitány hadnagyi rangra emelte. Nem is talált legyőzőre a vívás gyakorlatokban, az egész várvédő seregben. Lett is tekintélye, pedig nem élt vissza a rangjával, se a vitézségével. Szabad idejében pedig hazament Halásziba, és minden idejét Szellőcskével töltötte. A vak is látta, hogy a két fiatal egymásba szeretett. Már nem a régi, gyermeki rajongás kötötte őket egymáshoz, hanem fiatalságuk egész hevével szerették egymást. Még mindig Ágoston volt a falu bírája. Messzi földön dicsérték éleslátását, igazságosságát. Nem is volt a faluban semmiféle perpatvar. Egyszer még a király is maga elé hivatta - aki éppen akkor Szigetközben vadászgatott - mert kíváncsi volt a sokat dicsért falusi bíróra. Meggyőződvén a híresztelések igazáról, dicsérő levelet adott neki, a falunak meg olyan menlevelet, amely felmenti őket minden dézsma alól, szabad halászoknak nyilvánította




51

őket, és országos vásárok tartására is engedélyt adott. Szellőcske pedig gyönyörű hajadonná cseperedett. Haja, mint a hullámzó búzatenger, aranyszőkén bodorodott a válláig. Termete olyan karcsú lett, mint a ringó nádszál, bőre mint a fehér alabástrom. Orcáján két finom pír ékeskedett, mint a nyíló barackvirágé, szeme pedig vetekedett az ég kékjével. Szép ívű pici szája színe pedig hasonlított az érett cseresznyéhez. Orra meg olyan formás volt, hogy a leghíresebb görög szobrászok sem tudtak szebbet faragni. Holdsarló alakú, két fekete szemöldöke egészítette ki a különleges szépségű arcot. Aztán a hangja! Csengése, kacagása olyan rendkívüli volt, hogy aki egyszer hallotta, soha többé nem tudta elfelejteni. És emellett a sok szépség mellett olyan barátságos volt mindenkihez, hogy az egész falu kicsinye öregje rajongott érte.. Már ki volt tűzve a fiatalok esküvője, de a sors közbeszólt. Török csapat támadta meg Óvárt. László hadnagy a Lajtán átúsztatva lovagolt lóhalálába Halásziba segítségért. Az egész falu férfi lakóssága egy akarattal lóra kapva siettek segíteni. A Lajtán visszaúsztatva, hátba kapták az ostromló törököket és szétkergették őket. Azok pedig rémülten menekültek dél felé. Pedig ez csak csapda volt. A fegyverforgató férfiak nélkül maradt Halászit egy másik török csapat támadta meg. A házakat felgyújtották, a védtelen öregek, asszonyok egy részét kardélre hányták. Mikor az Óvárt felmentő férfiak hazaértek, füstölgő romokat, síró-rívó sebesülteket találtak. László rosszat sejtve, szívszorongva lovagolt szülei házához, de ott csak üszkös romokat talált. Édesanyja a pitvarajtóban feküdt holtan, nagymama a fejétől elválasztva az udvar közepén, apja pedig a gémeskút mellett haldokolt. Csak Szellőcskét nem találta sehol. Könnyezve borult apja mellé, aki utolsó erejével megfogta fia kezét és elhaló hangon suttogta: - Juszuf volt! Szellőcskét elrabolta! - Mintha villám csapott volna bele, olyan megrendülés vett erőt rajta. Két keze ernyedten lógott le vállából, és azt sem vette észre, hogy apja mikor lehelte ki lelkét. Csak térdelt mellette lélektelenül. Egy kéz nehezedett a vállára. - Most már neked is okod van a bosszúra! - Teréz-mama állt fölötte holtfáradtan a sok sebesült ápolásától. - Ne csüggedés uralkodjon rajtad, hanem a tenni akarás! Szerezd vissza Szelőcskédet, bosszuld meg a szüleidet és a falut! Tudd meg, hogy Juszuf téged akart elpusztítani! Helyetted szüleidet gyilkolta le és rabolta el arádat. - - Igazad van, Teréz-mama! Esküszöm Neked, hogy százszor annyi kontyos fej fog porba hullani, mint ahányat itt a faluban megöltek! - Juszuf tehát nem fulladt a Dunába, mint ahogy hitték, hanem a víz alatt jó messzire úszva egy bedőlt fűzfa védelmében húzta meg magát, amíg a halászok tovább nem eveztek. Mikor biztonságban érezte magát, kimászott a partra, megrázta magát, mint a kutyák szokták fürdés után, hogy jó messzire fröcskölt ruhájából a víz. Majd térdre hullva esküdött Allahnak és Mohamednek, hogy meg fogja ölni Lászlót.

2.

Csókakő várának ura Oglu aga volt. Tisztán beszélt magyarul, mert magyar gyereknek született, csak kiskorában elrabolták és Isztambulban a janicsár iskolában nevelték fel. Így lett belőle félelmetes harcos. Nem ő volt az egyedüli magyar gyerek, akit a janicsárok iskolájában neveltek, de nemcsak magyarokat képeztek ki ottan, hanem a leigázott országok fiaiból




52

számolatlan sokat. Szinte az egész janicsárság ilyen elrabolt gyerekekből állt. A kemény nevelés, kiképzés a török hadsereg legbátrabb, legvérengzőbb katonáivá edzette valamennyit. Mégis a legbátrabb, legvadabb katonák a magyar és bolgár gyerekekből lettek. Ilyen lett Oglu is. Néha-néha felködlött előtte, hogy kisgyermek korában Gábornak hívták, de már úgy elmosódtak a régi emlékek, hogy csak álomnak képzelte őket. Nem is sokat törődött velük. Csak egy cél lebegett előtte: Gazdagnak lenni minél hamarabb, és hogy tiszt lehessen belőle. Abban az időben könnyen válhattak tisztté a katonák, csak a harcban kiválóan kellett viselkedniük. Az volt a mérce, hogy hány ellenséges fejet nyisszantottak le, hogy milyen vakmerően viselkedtek. Oglu pedig az élen járt. Sok rablott kincset halmozott már össze, és fiatal volt még, amikor agát csináltak belőle, és megtették Csókakő várkapitányának. Onnan járt portyázni janicsárjaival minden felé. Sokszor járt Isztambulban is. A legyőzött várak zászlóit vitte a szultán trónja elé. Egy ilyen isztambuli útján ellátogatott a rabszolga piacra. Meglátott egy csodaszép görög rabszolgalányt. Rögtön meg is vette. A lány nem írtózott új gazdájától, mert Oglu szép szál legény volt és mert nem bánt vele durván a vásárlás után. - Mi a neved? - kérdezte tőle az aga görögül. - Clarissza, uram! - válaszolta szerényen a lány. - Elviszlek magammal magyarországi váramba! - tette még hozzá Oglu. - Magyarországba? - kérdezte örömmel Clarissza magyarul. - Mindig szerettem volna odajutni! - - Te tudsz magyarul? - kérdezte az aga meglepetten, szintén magyarul. - A dadám magyar volt. Tőle tanultam meg ezt a szép nyelvet! - mondta egy kis büszkeséggel a hangjába a görög lány. - Neked volt dadád? Mi volt a Te apád? - kérdezte egyre jobban csodálkozva Oglu. - Görög vezír volt, de a szultán megharagudott rá. Elfogatta, börtönbe záratta, minket pedig testvéreimmel együtt eladott rabszolgának, uram!- Igen! Tudta ezt Oglu is. Tudta, hogy akármilyen nagy hős, magas beosztású tiszt, gazdag úr lehetett is valaki, ha a szultán megharagudott rá, bezáratta a Jedikulába, vagyonát meg elkobozta. Főleg a gazdagok kerültek erre a sorsra. Csak annak volt nyugovása, aki el tudta titkolni gazdagságát. Oglunak volt annyi esze, hogy nemcsak a legyőzöttek zászlait vitte a szultán elé, hanem a rablott zsákmány egy részét is. Ezért maradhatott sokáig aga és Csókakő várkapitánya. Mikor felocsudott a meglepetésből, hogy egy görög vezír lányát vásárolta meg, volt annyi gavallérság benne, hogy Clarisszát volt rangjának megfelelő pompával vegye körül, amit az nagy megelégedéssel és hálával vett tudomásul. Rögtön útra is keltek, mert Törökörszágban nem volt tanácsos szép hölgyeket tartani, még ha rabszolga is. Hamar irigye akadt, és ha egyszer bevádolták a tulajdonost, rövid idő alatt megszabadították fejétől, vagyonától, szép rabszolgájától. Igyeekeztek hát minél távolabb jutni Isztambultól, és csak akkor nyugodtak meg kissé, amikor Nándorfehérvár falai alá értek. Ennek a várnak a kapitánya Oglu harcostársa volt, jóbarátok is voltak, hisz az is magyar származású volt, de mégis csak két napot pihentek. Még nagyon is közelinek érezték Isztambult és kémeit. Következő állomásuk Pécs, majd Szigetvár lett. No itten egy hetet pihentek, mert már több magyar szót hallottak, mint törököt vagy szerbet, és tudták, hogy a magyarokban megbízhatnak. Nem volt nagyszámú kísérete Oglunak, mindössze húsz vagy harminc harcos, így szívesen látott vendégek voltak mindenhol. Az aga meg nem engedte meg a zsákmányolást, hanem mindig csengő arannyal fizetett. Ezért nem néztek rájuk ferde, ellenséges szemmel. Végre megérkeztek Csókakőre. Bakony rengetege, a susogó fenyvesek és tölgyesek nagyon megtetszettek Clarisszának, de tetszett a hegy ormán épült vár is, ahonnan messze el




53

lehetett látni. Már az úton egymásba szeretett az aga és a görög lány. Főleg az fogta meg Clarisszát legjobban, hogy Oglu nem élt vissza hatalmával, nem tekintette a lányt háremhölgyének, hanem magával egyenrangúnak, és nagyon udvariasan bánt vele. Hazaérve pedig feleségül kérte. Clarissza örömmel mondott igent. Meg is esküdtek a mohamedán vallás, és a keresztény vallás törvényei szerint, mert Clarissza keresztény volt. Oglunak akkor még nem volt háreme. Clarissza lett az első felesége, és sokáig az egyetlen. Egy évre rá ikrei születtek a szép asszonynak. Két kislány. Csakhogy a két baba közül csak az egyik volt egészséges, a másik béna. Sokat sírt emiatt az édesanyjuk, hisz mind a kettő kedves volt szívének, de tudta, hogy a mohamedán törvények szerint a bénán született gyermekeket el kell pusztítani, de megvetik az anyát is, mert tisztátalannak tartják a béna gyermeke miatt. Szerencséjére Oglu nem volt odahaza. Meg az is szerencse volt, hogy a körülötte sürgölődő asszonyok mind magyarok voltak, mind keresztények, akik a béna kislány elpusztítását gyilkosságnak tekintették, halálos bűnnek. De tudták azt is, hogy ha Oglu hazatér, a kislányt nyomban elpusztíttatja. Addig pusmogtak, míg elhatározták, hogy a kislányt elviszik jó messzire, és talán valahol, valaki majd gondjaiba veszi. Meg is bízták az egyik fiatalasszonyt a terv végrehajtására. Ment szegény asszony faluról falura, de hiába kínált sok pénzt. amikor megtudták, hogy egy béna babáról van szó, senki sem volt hajlandó örökbe fogadni. Így jutott el hetek alatt Óvárra, de ott sem akadt befogadóra. ekkor egy merész ötlet fogalmazódott meg benne. - Ha már az embereknek nem kellesz, Istenre bízlak kicsikém! - mondta halálos fáradtan. - Ő majd gondoskodik rólad! - És szerzett egy tölgyfából faragott teknőt. Még megetette a kisbabát, elhelyezte a teknőben, jól betakargatta, és betette az erdőben csordogáló folyóba. Sokáig nézett a lomhán úszó teknő után. Szemei is könnybe lábadtak, majd keresztet vetett magára. - Isten segítsen, szegény béna kislány! Remélem, hogy a gondviselés szerető emberek kezébe vezérel! - Lassú, cammogó járással megindult vissza, de egy idő után megtorpant. Lelkiismeret furdalás kezdte gyötörni. Megfordult és rohant vissza a folyóhoz. - Szűzanyám! Magamnak is megtarthattam volna! - mormogta magában. De a teknőt már messzire, bent a folyó közepén sodorta a víz lefelé. Így hát nehéz szívvel indult újra haza. Otthon Clarissza dobogó szívvel fogadta. - Na, sikerült rendes emberek gondjaira bíznod? - - Nem úrnőm! Isten gondjaira bíztam! - És elmesélte, hány falut bejárt. Hány helyen fogadták szívesen, de mikor megtudták, hogy szegényke béna, mindenütt elzárkóztak az örökbefogadástól. - Végül is egy teknőben egy folyóba tettem, Isten gondjaira bízva! - szepegte ijedten. - Hol, milyen folyóba? - kérdezte kétségbeesetten Clarissza. - Azt nem tudom, de messze innen! - Szegény fiatalasszony napokig sírt gyermeke után, és minden szeretetét a másik kislányára pazarolta és kérte az Istent, hogy a magára hagyott, tehetetlen bénája szerető szülőkre találjon. Egyik félig, titokban átsírt éjszakán azt álmodta, hogy egy kisfiú halászta ki a folyóból. - Óh, te áldott gyermek! Légy szerető testvére leánykámnak! - rebegte félig álmában, félig ébren.




54

Mikor Oglu hazaérkezett, nagy örömmel vette tudomásul, hogy kislánya született. Szívesebben vette volna, ha fia születik, de nem mutatta. Mégis boldogan ölelte meg feleségét. Kivette a bölcsőből kislányát és apai büszkeséggel gyönyörködött benne. És amikor a kis csöppség rámosolygott, feledve fiú utáni vágyakozását, boldogan kiáltott fel: - Olyan szép, akár az anyja! - És meghatottsággal küszködve csókolta meg a hamvas arcocskát. A kislányt valószinüleg csiklandozta a bajusz, meg a szakáll, mert belekapaszkodott. Az örömben úszó apa meg hagyta, hadd rángassa. Nagyokat nevetve táncolta körbe a szobát, karján a gyerekkel. Csak akkor hagyta abba, mikor a kislány sírni kezdett. - Hát ezt meg mi lelte? Csak nem bántottam meg valamivel? - kérdezte megtorpanva. - Nem, nem! - nyugtatta meg felesége. - De nincs hozzászokva ehhez a vad tánchoz, meg bizonyára éhes is! - - Mit eszik az ilyen csöppség, hiszen még foga sincs? - érdeklődött a férfiak tudatlanságával Oglu. - Ha kíváncsi vagy rá, maradj itt és majd meglátod! - mondta az édesanya, angyali mosollyal az arcán. Azzal ölébe vette gyermekét, kigombolta ruháját, és gyermeke szájába adta hófehér keblét. Az éhes csöppség mohón kapta be az éltető emlőt. Nagyokat cuppogva itta az édes anyatejet, annyira mohón, hogy egy-egy cseppje kicsordult, és lassan kezdett lefelé folyni, de az anya nem vette észre. Oglu azonban igen. Kicsit félve nyújtotta oda kezét és ujja begyével felitatta, majd hirtelen lenyalta. - Jaj, de édes! - mondta csodálkozva. Addig ki nem ment a szobából, míg leánya el nem aludt anyja emlőjén. Aztán, hogy a bölcsőbe fektették, majdnem félve ölelte át feleségét, nehogy kárt tegyen az édes tejet termelő emlőkben. - Mi a neve? - kérdezte feleségét. - Még nem adtunk neki nevet! Megvártunk téged! - felelte az asszony. - Fatima! - szaladt ki a férfi száján az önkéntelen név. - Nem! Ne török nevet adjunk neki, hanem keresztényt, ha nem haragszol érte! - kérte aggodalmasan Clarissza. - De mit? - egyezett bele engedékenyen Oglu - Rózsa, Nárcisz vagy Viola, sorolta a neveket az asszony. Végül is Nárcisz mellett kötöttek ki. Meg is keresztelték, de Oglu kikötötte, ha fia születik, mohamedánnak kell lennie. Ebben megegyeztek. Hogy még egy leányka is született ugyanakkor, arról mélyen hallgatott mindenki. Nem is volt tanácsos elkottyantani, meg értelme sem lett volna. Ugyanis, ha életben marad, a mohamedán törvények szerint el kell pusztulnia, ha meg a folyó hullámai nyelték el, Isten akarata szerint ért véget szerencsétlen, de rövid élete.. Csak Clarissza nem hitt végzetében! Váltig erősítgette, hogy él, ha nem így lenne, anyai szíve megérezte volna. Nárcisz dadájának - bizalmasának - mindig elmondta, hogy látta őt álmában. Látta a teknőt kifogó kisfiú társaságában nevetni. Látta, hogy egy ősz asszony hajol föléje, gondosan kenve kenőccsel a béna testet. Látta, hogy egy szép fiatalasszony gondoskodik róla, szorgoskodik körülötte. Látta kislánya nyomorékságát csökkenni. Látta a kisfiú társaságában, amikor annak kezét fogva, az első, bátortalan lépéseket tette. Látta a fiú és egy nagy fehér kutya társaságában szaladni. - Épp olyan szép, mint Nárcisz, és úgy hasonlítanak egymásra, hogy megkülönböztetni sem lehet őket! - mesélte a dadának. Az persze mindent ráhagyott, hisz olyan szép volt, amit mesélt, és olyan boldognak




55

látta asszonyát. Miért rontotta volna el boldogságát azzal, hogy csak álom volt az egész. Az évek meg teltek! Nárcisz gyönyörű hajadonná cseperedett. Clarissza meg egyre búskomorabb lett. Oglu már nem az a daliás gavallér volt, mint fiatal korukban. Egyre jobban elhatalmasodott rajta a hatalmi vágy. Mindig több és több vagyont harácsolt össze, és nagyon szeretett volna bég vagy pasa lenni. Asszonyától is elhidegült, sőt új asszonyt vásárolt magának. Csak Nárcisz iránti szeretete maradt meg. De ez mégsem a régi volt. Nem volt benne melegség, nem volt benne őszinteség. Inkább a szépsége miatt büszkeség uralta. Hízelgett a hiúságának, hogy annyian bámulják a lányát, hogy sok kérő forog körülötte. Ő azonban válogatott. Minden jelentkező kérő kevés volt a számára. Olyat szeretett volna, akinek a vállára föllépve a maga ambícióit elégítheti ki. Azt sem bánta volna, ha az a nagyúr csak háremhölgynek viszi el a lányát. Tudta ezt Nárcisz is. Éppen ezért ő meg apjától hidegült el. Nem tudta elviselni azt sem, hogy hőn szeretett anyját annyira mellőzi. Meg sehogy sem volt ínyére a török életmód, az egymás szemében való hajbókolás, hízelkedés, de ha hátat fordítottak egymásnak, irigység, a gyűlölködés, az árulkodás volt a jellemző, nap, mint nap. Az sem tetszett neki, hogy a magyar asszonyokat, lányokat elkergette az apja, és törököket szerzett a helyükbe, mert amíg a magyarokkal őszinte, bensőséges viszony alakult ki, a törökök hízelgését csak képmutatásnak tartotta. Édesanyja keresztény szellemben nevelte, keresztény erkölcsökre tanította, természetes hát, hogy idegenkedett a mohamedán szokásoktól, a minden más nációt gyaurnak tartó ellenséges nézetektől. Legszívesebben magyarnak vallotta volna magát, ha nem félt volna apja haragjától. - Édesanyám! - mondta egyszer anyjának. - Ha apám egy törökhöz akar kényszeríteni, én megmérgezem magam! - - Ugyan lányom, ne mondj bolondokat! Lányoknak az a sorsuk, hogy egy férfi kiszolgálói legyenek. Ebbe bele kell törődni! Az csak véletlen szerencse, és ritkán adódik meg, hogy akit neked kiválasztanak, meg is tudod szeretni! - - Te is így mentél férjhez? - Nem, galambom! Engem az apád rabszolgapiacon vett meg, de olyan kedvesen, szépen bánt velem, hogy beleszerettem. Istenem, hol van az már?! - - Édesanyám! Én azt hiszem, hogy csak egy jóképű, rendes magyar fiatalemberbe fogok beleszeretni! - - Jézusmáriám! Ki ne mond többet, mert ha az apád fülébe jut, a vár tömlöcébe zárat! - - Édesanyám! Egyszer hallottam, amint a dadusnak mesélted az álmodat. Egy kislányról beszéltél, aki a testvérem volt. Igaz ez? - Clarissza elhalványodott, de nyugodt tekintettel nézett lánya szemébe. - Igaz, kislányom! Ikertestvéred született, de nyomoréknak. El kellett tüntetnem, mert apád legyilkoltatta volna. Ez volt a törvény! Azóta is sokszor látom álmomban. Éppen olyan szép, mint Te! - és szeme könnybe lábadt. - Óh, hát akkor él? De szeretnék vele találkozni! Merre lehet, hol él? - lelkendezett Nárcisz. -Ezután, ha álmodsz róla, nekem meséld el anyácskám! Olyan szívesen hallgatom majd! - És boldogságában körülugrándozta a szobát. - Van testvérem, van testvérem! - kiáltozta. - Hallgass, boldogtalan! Ha valaki meghallja és megmondja apádnak, engem máglyán égetnek el! - mondta Clarissza elhalványodva. Nárcisz úgy torpant meg, mintha villám sújtotta volna. - Miért? - - Mert a mohamedán törvények így büntetik a nyomorék gyermeket szülő anyát! - - Borzasztó! Soha nem leszek török ember felesége! - borzadt el a szép leány. Eközben történt, hogy a szultán szerette volna elfoglalni Bécset, és aztán az egész




56

Európát. Kiadta hát parancsba, hogy az összes magyarországi bégek, agák, sőt a budai pasa is, csatlakozzanak a felvonuló seregéhez csapataikkal. Oglu is lázasan készülődött. Hátha maga a szultán fog felfigyelni rá és feljebb emeli a ranglétrán. Ábrándozásaiban odáig jutott, hogy látta magát a bécsi pasa székében terpeszkedni. Ezt annál inkább is reménylette, mert maga a szultán küldött neki egy titkos fermánt egy Juszuf nevű janicsárral, hogy kémlelje ki a bécsiek terveit. Azt persze nem tudta, hogy Juszufot egyéni bosszú is sarkallja hajdani elfogásáért, hogy Halászit és Lászlót akarja elpusztítani. Rábeszélte Oglut, hogy két oldalról támadják meg Óvárt, a bécsiek egyik előretolt bástyáját, így meggyőződhetnek az ellenség készülődéséről. A csata rosszul végződött Oglu számára. Mikor már azt hitte, győzni fog, a Duna felől László és a halásziakból toborzott lovas csapat, kiegészülve a környék bátor lovasaival, olyan fergeteges rohammal támadták hátba seregét, hogy rövid tusa után szétszórták a kontyosokat, mint tyúk a pelyvát. Oglu is csak nehezen tudta irháját megmenteni. Juszufnak ellenben könnyű prédája lett a falu. Fegyverforgató ember nem akadt, hisz mind Óvár felszabadításánál harcolt. Lászlót nem találta. Nem tudta, hogy az Óvárt felmentő lovas csapat vezéreként harcol. Egyáltalán nem tudott arról, hogy a gyűlölt fiú katonai pályára lépett. Helyette anyját, apját, nagyanyját gyilkolta le. De talált a házban egy gyönyörű, szép leányt, akit magával hurcolt, a falut pedig felperzseltette. Nem sietett Oglu segítségére, pedig ha megteszi, lehetséges, hogy a törökök győztek volna. Első terve az volt, hogy a maga háremhölgyévé teszi a gyönyörű leányt, aki nem volt más, mint Szellőcske, de aztán belátta, hogy ez nem lenne jó, mert a nála hatalmasabb törökök úgyis elvennék tőle. Így hát azt gondolta, hogy elviszi Isztambulba és felajánlja a szultánnak. - De minek menjek én Isztambulba, mikor a szultán úgyis ide készül! - morfondírozott magában. Ezért inkább igyekezett vissza Csókakőre. Egy parasztasszony házában rejtette el zsákmányát, arra számítva, hogy a szultán megérkeztéig ott jó helyen lesz. Tíz aranyat adott az asszonynak, ha vigyáz rá, és még ötvenet ígért, ha addig megőrzi, amíg átadhatja a szultán főeunuchjának. Pedig ha tudta volna, milyen rosszul cselekedett, messze elfutott volna vele. Ugyanis a parasztasszony nem volt más, mint Nárcisz dajkája. Ugyanaz az asszony, aki Szellőcskét elhelyezte a teknőben. Mikor magukra maradtak a nők, a dada ijedten fordult a szepegő lányhoz. - Nárcisz! Hogy kerülsz Te ide? Hogy kerültél ennek a martalócnak a kezébe? - - Az én nevem nem Nárcisz, hanem Szellő! Ez az átkozott török meggyilkolta szeretett nevelőanyámat és apámat, a falunkat meg felgyújtotta, engem meg elhurcolt! - felelte félénk csodálkozással a szép lány. A parasztasszony szeme akkorára kerekedett, mint egy findzsa. - Te volnál az? Oh Istenem, de szép lány lett belőled! Milyen csoda történt veled, hogy kigyógyultál bénaságodból? Szakasztott olyan vagy, mint Nárcisz! - hadarta elképedten. - Ki az a Nárcisz? - kérdezte Szellőcske meglepetten. - Gyere galambom! Elmesélem Neked származásodat! - fogta meg a kezét a lánynak. És elmesélte neki, hogy az ő apja a csókakői vár kapitánya. Az anyja a legszebb asszony, és hogy van egy ikertestvére, annak a neve Nárcisz. Hogy ő helyezte el egy teknőben, elbujdokolva, nehogy elpusztítsák nyomoréksága miatt. Hogy az apja hajdanán jószívű, emberséges ember volt, de gonosz zsarnokká lett mostanában. - Te pedig olyan szép vagy, mint Nárcisz. Úgy hasonlítotok egymásra, hogy nem lehet benneteket megkülönböztetni. Édesanyátok volt ilyen szép fiatal korában. - Szellőcske dobogó szívvel hallgatta az elbeszélést. Hol elpirult, hol elsápadt izgalmában.




57

- Van...van édesanyám? Van testvérem? - dadogta meglepetten. - De én magyar vagyok, nem török! Nem is leszek semmi pénzért, kincsért törökké! Van már vőlegényem is! - hadarta fejét fölvetve. - Örülök, hogy ezt mondod gyönyörűségem! Testvéred is szívesebben lenne magyar! A hideg rázza ki arra a gondolatra, hogy valami kontyos törökhöz kényszerítik! - mondta nagy megkönnyebbüléssel a parasztasszony. - De szeretném megismerni őket! - nézett elrévedve a távolba Szellőcske.. - Meglesz aranyoskám, meglesz! Csak kis ,türelem. Előbb Téged kell biztonságba helyezni, nehogy ez a török ismét elhurcoljon! - Clarissza éppen azt mesélte lányának, hogy a másik lánya ismét megjelent álmában, hogy eljött hozzá, hogy ő boldogan szorította karjába, amikor egy buggyos nadrágos török jelentette nekik, hogy egy parasztasszony akar velük beszélni. - Dadus! - ugrottak fel örömmel mind a ketten. - Mi szél hozott ide? - - Pszt! Nagy újságot hozok! Biztos örülni fogtok neki! - - Mond, mond! - bíztatták sürgetve. - Te, úrnőm, rám bíztad sok évvel ezelőtt nyomorékon született másik kislányodat, hogy rejtsem el, mielőtt elpusztítanák! Én halálos fáradtan, végső kétségbeesésemben egy teknőben helyeztem el, és egy folyóban Isten gondviselésére bíztam. Akkor annyira fáradt voltam, hogy nem jegyeztem meg hol, milyen folyóba is tettem, de az isteni gondviselés vigyázott a kicsire, és szerető emberek gondoskodásába vezérelte. Mit szólnátok hozzá, ha most visszahoznám épen, egészségesen? Éppen olyan szép, mint Nárcisz! - Clarissza szívéhez kapott, és ha a lánya nincs ott, ájultan esik le a padlóra. Így a parasztasszony segítségével egy szófára helyezték. A dadus vízért futott, Nárcisz meg élénkítő orvosságért. Nagy nehezen létre tudták hozni. - Dadus, aranyos dadus! Igaz, amit mondasz?- kérdezte remegő hangon, amikor már szólni tudott. - Igaz kedveském, igaz! Ott vár a házunkban türelmetlenül, hogy megismerhessen benneteket. Szellő a neve. - És elmesélte, hogy Juszuf nevű török elrabolta, legyilkolva nevelő szüleit, hogy a szultán háremébe akarja vinni, de amíg a szultán ideér, az ő gondjaira bízta- - El kell őt rejtenünk! - tette még hozzá. Összedugta fejét a három nő, hogy hol lenne a legjobb búvóhelye Szellőcskének, végül arra az egyetértésre jutottak, hogy az lesz a legjobb, ha a várba hozzák. Itt nem meri keresni Juszuf, meg nem is gondolhat rá. - Van még egy magyar a várban, a pincemester. Ő az egyetlen magyar, akit Oglu nem kergetett el, mert török ember nem ért a borokhoz, a megívásán kívül. Benne megbízhatunk! Meg szeretném, ha most már, hogy megkerült, mindig a közelembe legyen! - mondta Clarissza meghatottsággal a hangjában. És egy napon férfi parasztgúnyába öltöztetve becsempészték a várba. Azt az örömöt, amit az anya és a két testvér érzett a találkozás első percében, az én tollam képtelen leírni. Csak álltak ott egymásra borulva percekig, vagy talán órákig, ki tudja? Tanúja nem volt senki. Dadus is kint maradt az ajtón kívül, talán mindjárt haza is ment. A pincemestert már jó előre értesítették jöveteléről. A hű magyar örömmel teljesítette Clarissza kérését, és igen jó búvóhelyet készített Szellőcskének. A borospincéből nyílott egy tágas helyiség, ahol valamikor a bor kezeléséhez szükséges eszközöket tárolták, azt kimeszelték, takarították, és szépen berendezték szobának. Ide költözött be Szellőcske. Az agyafúrt pincemester meg egy butéliákkal megrakott állványt tolt az ajtó elé, amit egy szerkezet segítségével még a gyenge kezű lány is el tudott gördíteni. Csak éjjeli szállása volt ez Szellőcskének, a nappalt mindig anyja és testvére körében töltötte. Ügyesen álcázták is lányvoltát. Haját levágták, török bugyogóba és kaftánba öltöztették, orra alá lógó bajuszt ragasztottak, így tipikus török fiatalembernek hatott. Lágy




58

zengésű hangja miatt a török szolgák azt hitték, hogy eunuch. Ezen mindhárman nagyokat nevettek. Vége hossza nem volt a mesélésnek. Anyja is, testvére is minden apróságára kíváncsiak voltak Szellőcske életének. Főleg arra, hogyan gyógyult ki bénaságából. Ő meg beszélt, beszélt a halászok közötti életéről, az emberek becsületes, őszinte viselkedéséről, a nevelő szüleiről. Mikor odaért elbeszélésében, hogy Lászlót is megemlítse, és bevallotta, hogy a menyasszonya már, mélyen elpirult és hirtelen zokogásba tört ki. Csak sokára tudott megnyugodni. Nárcisz állandóan unszolta, meséljen róla milyen, milyenek a többi magyar legények. Szellőcske örömmel beszélt vőlegényéről, daliás alakjáról, okosságáról, vitézségéről. Vége-hossza nem volt a dicsérő szavaknak, miket az ara szerelmesen ragyogó szeme kísért. - Én is ilyen férfiba fogok beleszeretni! - mondta Nárcisz ábrándos tekintettel.

3.

Mikor László erőt vett fájdalmán, kezet fogott Teréz-mamával és nagy elszántsággal szívében, lelkében, egyenesen Óvárnak tartott. - Kapitány uram! - szólt tisztelettel parancsnokához - engedje meg, hogy egy szabadcsapatot állítsak össze, hogy a kóborló, a szegényeket raboló, csavargó török hordákat elpusztítsam! - - Eddig is ezt tetted fiam! Most mi késztet egy önálló gerilla-csapat szervezésére? - kérdezte a kapitány. - Mert nem csak kapitány uram területét akarom bejárni, hanem a mesgyén végig, egészen a Balatonig! - És elbeszélte kapitányának, hogy amíg Óvár felmentéséért harcoltak, a törökök anyját, apját, nagyanyját legyilkolták, aráját elrabolták, falujukat porig égették. - Ezt szeretném megbosszulni, arámat visszaszerezni! - mondta nagy keserűséggel, de halálos elszántsággal. - Jól van, tedd! - adta meg az engedélyt a kapitány - De ha szükségem lesz Rád és csapatodra, rendelkezésemre kell állnod! Kezet rá! - Keményem kezet szorítottak, mely minden ígéretnél többet jelentett. Volt egy fegyvertársa, egy keménykötésű, daliás lovas, aki mellesleg falujabeli volt, azt vette legelőször maga mellé. Gyerekkoruk óta jó barátok voltak. Együtt is lettek katonák. Márton volt a neve. A sorsa hasonló volt Lászlóéhoz, hisz az ő szüleit is legyilkolták, házukat fölégették, csak neki még nem volt menyasszonya. Szíves-örömest vállalta a részvételt, hisz őt is fűtötte a bosszú. Két irányba indultak. László Pozsony felé, Márton Győr felé. Főleg a lápba menekülteket keresték fel, és csakhamar százfős lovasság állt rendelkezésükre. Halászi lett a tanyájuk. Első ténykedésük az volt, hogy a falut újraépítették. A sok, gondos férfikéz nyomán hamarosan is álltak a házak, sőt egyre több épült, mert az újdonsült lovasság hozzátartozói szívesen telepedtek le a faluban, otthagyva a láp egészségtelen világát. Biztonságban is érezték magukat, hisz nem magukra hagyatva kellett tengetni életüket, mert száz vitéz őrizte biztonságukat, a halászok meg szívesen befogadták őket. Kemény munkáskézre mindig szükség volt. Természetesen László lett a csapat kapitánya, Márton meg a hadnagya. Nyitrától Pápáig cserkészték be a vidéket. Ahol csak panasz volt a kóborló török rablócsapatokra, lesbe álltak és rajta csaptak a kontyosokon, még akkor is, ha azok számbeli fölényben voltak.




59

Érdekes ismertető jele az volt a csapatnak, hogy farkaskacagány mellé nem csákót, hanem báránybőr kucsmát viseltek, és mindnyájuknak fekete lova volt. Nem tellett sok idő bele és félelmes hírük kerekedett. László fekete bárányainak keresztelték el őket, pedig éppen nem bárányok voltak, hanem inkább megvadult csikaszok. Csakhát a báránybőr süveg, meg a száz fekete ló olyan feltűnő volt egy csapatban, hogy méltóbb nevet nem is találhattak volna rájuk. Különös harcmodoruk is volt. Soha nem az egész csapat támadt egyszerre, hanem fele, vagy harmada, akik rövid tusa után megfutamodtak, egyenesen a megbúvó társaik felé. Az üldöző törökök szétszóródva kergették őket. Mikor azonban a menekülők a megbújtak rejtekhelyén túljutottak, azok mintha a földből nőttek volna ki, oldalba kapták az üldöző török csapatot, mire a futók is hirtelen megfordultak. A két tűz közé szorult ellenséget egy-kettőre kardélre hányták. Hírét vette László, hogy a zirci apátságot gyakran sarcolja a csókakői aga. Elindult hát, hogy móresre tanítsa a kontyost.. A bakony rengetegeiben három részre osztotta csapatát és lesték, mikor érkeznek a rabló martalócok. Már azt hitték, hiába várnak, amikor török síp éles hangja rezgett át a fák között. - Jönnek! - mondta László, és rigófüttyöt utánozva jelezte Mártonnak, hogy éberen figyeljenek. Olyan váratlanul törtek a gyanútlan török csapatra, hogy azoknak még fölocsúdni sem maradt idejük, máris szétszórták őket. Oglunak az emberei voltak, de ott volt az aga is. Hatalmas deres lován feszített csapata élén, mikor a ló horkanva jelezte az ellenség közellétét, de ideje sem maradt, máris oldalba kapta a báránybőr süveges magyar lovasság. A fekete lovak fergeteges rohamától meghökkenve, rögtön felismerte a fehér hókás homlokú lovasban a veszett hírű vezért. Jobbnak látta hát a megfutamodást. László is felismerte az Óvárt támadó agát és üldözőbe vette. A két ló egyformán jó futó volt, így a távolság nem csökkent közöttük. Egészen Csókakő váráig üldözte László a törököt, akinek sikerült berohannia a várba. László orra előtt csapódott le a vasrostély és csukódott be a hatalmas tölgyfa kapu. László lova horkanva torpant meg, alig pár méterre a kaputól, és ebben a pillanatban egy velőt rázó sikoly hallatszott és kétségbeesett kiáltás: - László! A hangban a férfi arájának a hangját vélte felismerni, föl is kapta a fejét, de a vár ablakában csak egy lógó bajuszú törököt látott kihajolni egy pillanatra, aztán eltűnt az ablakból. Szédülten rázta meg a fejét, talán meg is ingott nyergében, de tépelődésre nem maradt ideje, mert újra nyílt a kapu és lassú csikorgással emelkedett a vasrostély. Egy török csapat topogott mögötte, készen arra, hogy elfogják a merész magyart, aki idáig üldözte vezérüket. László rögtön megfordította lovát és jobbnak látta a menekülést, mint az értelmetlen hősködést. Nyaktörő mutatvány volt a lefelé való száguldás, de Hóka (a ló neve) izmos lábai biztonságosan száguldtak gazdájukkal. Éppen leértek a hegyről, amikor Mártonnal az élen egy maroknyi csapat igyekezett kapitányuk segítségére. No, erre a törökök inaltak visszafelé. Nem szívesen bocsátkoztak volna harcba a “fekete bárányokkal”. A zirci apát meg bőséges vacsorával hálálta meg Lászlóéknak, hogy megszabadították őket a sarcoló török agától, és maga is elcsodálkozott a híres “fekete bárányokon”.. De a csodálkozásban benne volt egy örömteli büszkeség is. Alig értek haza Halásziba, már várta őket az óvári kapitány üzenete, hogy azonnal jelentkezzen nála László. - Pállfy főkapitány úr parancsát tolmácsolom! Azonnal indulj Nyitrára! A törökök ostromra készülődnek. Nagy szükség lesz ott rátok! László sietett vissza lovasaihoz. A csapat legnagyobb részének voltak hozzátartozói a faluban. Éppenhogy csak megölelhették őket, éppen csak érdeklődhettek a halászat eredményeiről, a mező terméséről,




60

máris nyeregbe szólította őket a parancs. A Duna felé haladva, az apró falvak, települések lakói nagy örömmel és büszkeséggel álltak sorfalat. - A fekete bárányok, a fekete bárányok! - visongták a gyerekek. És boldogok voltak, ha a csillogó, fekete szőrű lovak elfogadták kezükből a feléjük nyújtott széna csutakot. A nagy folyón hatalmas dereglyéken keltek át. A felvidéki lakósság nem kisebb ovációval fogadta őket, mint amilyennel a szigetköziek búcsúztatták. Hírből már ismerték László csapatát, de még élőben nem látták. - Akár Mátyás fekete szerege! Párásodott el az öregek szeme. Mondanom sem kell, hogy Nyitrától úgy kergették el a törököt, mintha azoknak nem is kard lett volna a kezükben, hanem görcsös bot. László csapata olyan vitézül harcolt, hogy Pállfy generális szeme is megakadt rajtuk. Csata után magához hivatta Lászlót. - Gratulálok fiam! Nagyon fiatal vagy, még sokra viheted! A szerencse álljon melletted minden harcodban! Számítok rád a Bécs ellen támadó török had elleni csatákban!- -Köszönöm Főkapitány úr! Igyekezni fogok!- mondta László, nem kis büszkeséggel a hangjában, és már indulni készült. Ekkor lépett be egy főhadnagy. - Jelentem a főkapitány úrnak, hogy Győrt elfoglalta a török! - Pállfynak a keze is megmerevedett, amellyel Lászlónak adott parolát, a szeme is karikára nyílott meglepetésében, hisz Győr várkapitánya volt, csak Nyitrát felszabadítani ruccant át a Duna másik oldalára. A török meg kihasználta távollétét. - Az élő Istenre esküszöm, hogy a lófarkas zászló nem sokáig fog díszelegni a győri vár tornyában! csikorogta összeszorított fogai között. - Főkapitány úr ott is számíthat rám! - kapta haptákba magát László. - Köszönöm fiam! Számítok Rád! Szükségem lesz a vitézségetekre! - adta vissza a bókot generális. Ideje azonban nem maradt a sajnálkozásra, mert a királyi parancs audienciára Bécsbe rendelte. Lászlót bízta meg, hogy védelmezze Nyitrát, ha a török újra mozgolódna. A király a könnyű lovasság és a gyalogság egy részének parancsnokává nevezte ki Pállfyt. A nehéz lovasság, a tüzérség és a gyalogság egy másik részének a parancsnokául pedig Schwarzenberg grófot. A két generális már régóta ismerte egymást, hisz együtt voltak újoncok a bécsi tiszti akadémián fiatal korukban. Barátok nem voltak ugyan, de kölcsönösen tisztelték egymást. Bécs védelmi csatája fényes magyar-osztrák győzelmet hozott. László “fekete bárány” csapata olyan egetverő bátorsággal rontott neki a kontyos seregnek, hogy a kezdetben ellenálló török csapatok egy idő után rettegve hátráltak előlük. Pállfy ügyes vezéri elmével mindig oda irányította őket, ahol a legveszedelmesebb volt a küzdelem. László egyik kezében fokos, a másikban kard villogott. Csapatának felét ő irányította, a másik felét Márton, aki szintén két kézzel viaskodott. Egyikben buzogánnyal a másikban karddal aprította a török fejeket. Schwarzenberg ágyúi meg olyan pusztítást végeztek a török derékhadban, hogy előbb csak hátráltak, aztán futni kezdtek visszafelé. A fürge magyar lovasság, élükön László csapatával, mindenhol a nyomukban. Akit utolértek, csak úgy futtában kólintották fejbe. Addig üldözték őket, amíg az este le nem szállt. Akkor takarodót fújtak részükre. László is összetoborozta embereit. Egy sem hiányzott! Egyik-másik ugyan megsebesült, de harcképtelenné nem vált. -No, fiaim! Ha így segít bennünket továbbra is a magyarok Istene, nem lesz sokáig török katona Magyarországon! - mondta csillogó szemmel, és minden katonájával kezet fogott. -Te László! Mintha Juszufot láttam volna, de olyan hamar eltűnt, hogy a nagy tülekedésben szem elől tévesztettem! - mondta Márton a barátjának.




61

- De kár, hogy nem fogtad el! Kisajtoltam volna belőle, hova hurcolta el Szellőcskémet! No, de ami késik nem múlik! Ha ő is itt van, előbb-utóbb találkozunk! - mondta László. Kezét ökölbe szorítva, megjelent előtte az a halvány képű, lógó bajuszú suhanc, akit Csókakő várának ablakában látott. - De a kiáltás Szellőcske hangja volt! - mondta félig magának, félig Mártonnak. A szultán csúfosan megverve, maga is alig bírt elmenekülni. Csak néhány fanatikus janicsár bátorságának köszönhette életét. Nem volt buta ember, így rögtön tisztában volt vele, hogy egész Európát elfoglaló terve kútba esett. A félelmes hadserege szétesett, csak a janicsárság tartotta magát, de azok is lassan hátráltak, állandó harcok közepette. A szultán meg sem állt Isztambulig. Megbomlott seregét rábízva vezíreire. A jasszaulok csak nagynehezen tudták, úgy-ahogy, rendbe szedni a szaladó török sereget. Győrnél sikerült hadrendbe állítani a hitehagyott katonákat. Ígértek fűt, fát, ha olyan hősiesen harcolnak, mint korábban. Még Allah és Mohamed segítségét is ígérték. A magyar és osztrák seregek vezetői ellenben elhatározták, hogy visszafoglalják Győrt. László és Márton, természetesen Pállfy seregébe kaptak beosztást.. Az lett a feladatuk, hogy a vár környékén tanyázó törököket állandó támadásokkal zaklassák, gyengítsék, hogy amikor a vár elleni támadás beindul, a környező janicsárság lehetőleg harcképtelen legyen! Ebben a janicsár hadban kapott beosztást Oglu is. A Duna túlpartján, a szigetközi oldalon helyezkedett el janicsárjaival. Fűtötte a Bécs alatti kudarc. Be akarta bizonyítani, hogy érdemes a magasabb tiszti rangra. Persze a bécsi pasaságról szőtt álmodozása kútba esett. De ezt is szerette volna valami mással pótolni. Titokban abban reménykedett, hogyha Győrt sikeresen megvédik, ő lehet a parancsnoka, mondjuk beglerbégi rangban. Lászlóék a két Duna deltájánál jöttek át a Felvidékről. Több száz fős lovas tartozott már László parancsnoksága alá. A “fekete bárányok” csapatát pedig Márton vezette. Szép lassan körbefogták Oglu janicsár hadát és apró, csipkelődő modorban hol itt, hol ott kaptak bele. A törökök sosem tudták, mekkora ellenséges csapattal állnak szemben, mert mire felocsudtak, a támadóknak se híre, se hamva nem volt már! A lekaszabolt török katonák hulláiból arra lehetett következtetni, hogy nem kis csapat támadta meg őket. Oglunak csikorgott a foga mérgében, de a támadókat sosem sikerült meglepnie, támadásuk helyét kiszámítania. Győrt visszafoglaló parancs nem váratott sokáig magára. Egyszerre indult a két generális serege támadásra. Lászlóékra várt a feladat, hogy a janicsárságot támadva, ne engedjék, hogy a vár védelmében hathatós segítséget tudjanak nyújtani. Első támadásukat a Rába és a Rábca felől kezdte meg a magyar lovasság, és amikor Oglu odavezényelte seregének legnagyobb részét, László a két Duna zugából támadta hátba őket. A támadások rohama rettenetes volt. A két tűz közé szorult janicsárság azt sem tudta merre nézzen. Lovak között szerencsésen kijutó, menekülő törökök pedig a parasztság kiegyenesített kaszái, vasvillái közé futottak. Egy sem tudott megmenekülni. Egyszer csak szembe került László és Oglu. László vette észre először Oglut, és saját katonái között áttörve igyekezett ellenfele közelébe jutni. De Oglu is felismerte a fehér hókás fekete lovat és gazdáját. Ő is saját emberei között törtetve igyekezett László felé. Fűtötte a visszavágás vágya, a zirci csúfos vereségért.. Már csak egy-két lóhossz választotta el őket egymástól, amikor egy janicsár Lászlóra sütötte puskáját. A golyó kiütötte kezéből a kardját, így védtelen lett. Ezt látta meg Márton. - Vigyázz László! A fokost, a fokost! - kiáltotta feléje, és fekete lovát rögtön arra fordította. Lászlónak nem sikerült azonnal kikapnia fokosát a nyeregkápából és Oglu máris előtte termett. Hatalmas, görbe kardját már sújtásra emelte, amikor Márton mögéje ért. Mielőtt a török kard végzett volna Lászlóval, a barátja buzogánya úgy fejbe találta a janicsár vezért,




62

hogy lefordult lováról. Hálálkodásra azonban nem maradt idő. Rohamot fújtak a kürtök. A nekiiramodott paripák patái szétroncsolták Oglu testét. Pállfy serege a Hédervári-kapu és a Bécsi-kapu felől rohamozott, Schwarzenbergé pedig dél felől. László és Márton csapata, hogy átúsztattak a Dunán, már nem használhatták lovaikat, gyalogosan kellett rohamozni. Elsőnek törtek be a várba, szétzúzva a gyengülő védekezést. László arra ocsúdott fel, hogy fokosa ütése nyomán, ismerős hang jajdult fel. Jobban szemügyre véve a törököt, Juszufot ismerte fel benne. - Istened nem legyen te gazember! Hol van Szellőcske? Hova hurcoltad el? - és kardjá döfésre tartva ordított rá a megszeppent janicsárra. - Irgalmazz ifiúr! - fogta könyörgőre a szót Juszuf. - Elvezetlek hozzá! - - Kötözzétek meg ,és őrizzétek a beste nyavalyását! Majd ostrom után kezelésbe veszem! - szólt a katonáinak. Aztán neki a kontyosoknak. Éppúgy két kézzel viaskodott, akár lovon. Hullott a sok török fej csapásai alatt. - Ezt anyámért, ezt apámért, ezt a leégetett falumért! - sziszegte fogai között. Jó pár órát tartott a rettenetes küzdelem, hisz segítő török csapatok is érkeztek a hódoltsági területekről, de vár tornyában már magyar és osztrák zászlók lengtek a lófarkasok helyett. Schwarzenberg ágyúi szabályos folyosókat szántottak a sűrű tömegben támadó török hadban. Pállfy meg két részre osztotta az újra lóra szálló katonáit. Ő maga kelet felé kanyarodott, László csapatát meg nyugat felé küldte. A “fekete bárányok” átúsztatva a Rábán, oldalba kapva a török hadat, két tűz közé szorították az ellenséget és megfutamították őket. Így Győr véglegesen felszabadult. Csak most lett alkalma Lászlónak megköszönni, hogy barátja megmentette az életét. - Szóra sem érdemes! - mentegetőzött Márton. - Fordított esetben Te is ezt tetted volna! - De azért keményen megszorították egymás kezét. Ostrom után László engedélyt kért generálisától, hogy Szellőcskét megkeresse. Mártonnal dugták össze a fejüket, hogy mitévők legyenek. Elővezettették Juszufot és kérdőre vonták. - Hova hurcoltad el Szellőcskét, te gazember! - sziszegte haragosan László a remegő törökhöz. - Csókakőre, Oglu várába! - dadogta Juszuf. -Oglu halott! Elesett a vár ostrománál! - mondta Márton. - Akkor könnyű lesz bejutni a várba, csak öltözzetek ti is török gúnyába! - Az lenne a legokosabb, ha megtalálnák az aga holttestét, azt magunkkal vihetnénk, így könnyebben odajutnánk, hisz török területen kell átmenni.! -gondolkodott hangosan László. - Így lesz a legjobb ifiúr! - bólogatott sűrűn Juszuf Egy egész napba tellett, míg rátaláltak az aga holttestére. Már éppen be akarták dobni egy meszes gödörbe, Mikor Márton fölismerte a ruhájáról. Turbánja a fejére volt ragadva a sok vértől. Egy jó tenyérnyi ki volt szakadva a hátulján, a koponyáján meg egy sötét lyuk tátongott, Márton buzogányának a nyoma. Úgy tervezték, hogy tíz legbátrabb vitézüket viszik maguk mellé, akik egyben Juszuf őrzői is lesznek. Oglu elesett katonáinak a ruháiba öltöztek. Az aga holttestét két ló között egy kaftánba csavarva, elindultak Csókakőre. - Idefigyelj Juszuf! Ha jelt adsz, ha elárulsz bennünket, abban a pillanatban halál fia vagy! Tizenkét kard fog átsegíteni Allah birodalmába! - súgta László, mikor már hódoltsági területre értek. - De ha okosan viselkedsz, Szellőcske kiszabadulása után szabadon engedlek! - tette




63

még hozzá. Másfél napig tartott a kocogás. A török hordák tiszteletben tartották, és minden akadékoskodás nélkül tovább engedték a halott agát szállító csapatot. A vár kapujához érve, a kapuőrök felismerték Juszufot, és azonnal kinyitották a kaput. Mikor megtudták, hogy halott urukat hozzák, mély hajlongások közben, némán engedték tovább őket. Clarissza már értesült férje haláláról, gyászruhába öltözve, a vár dísztermében fogadta a gyászos csapatot, két lánya társaságában.. A halottat lent hagyták a fegyverteremben, csak a katonák mentek fel az úrnőhöz. - László! - sikította el magát a lógó bajszú Szellőcske. És örömmel rohant vőlegényéhez. László először meghökkenve bámult rá, majd felismerve aráját, boldogan ölelte karjaiba. Nagyot nevettek azon, hogy először a lógó bajuszt csókolgatta, csak miután Szellőcske lekapta az álcázó szőrzetet, csókolta meg menyasszonya cseresznye színű ajkát. Clarissza és Nárcisz kitágult szemekkel bámultak a janicsárruhába öltözött csapatra. - Édesanyám! Ez László, a vőlegényem! - mutatta be a furcsa törököt. - Kedvesem! Ők meg Édesanyám és testvérem Nárcisz! - mondta Lászlónak, de kezét szorongatta közben. -Nem törökök vagyunk, hanem magyar katonák! - fordult László a még mindig ámuló nőkre. - Azért öltöztünk török ruhába, hogy bántódás nélkül tudjunk eljutni idáig! - és nagyon örült, hogy Szellőcske rokonait megismerhette. Nárcisz szeme úgy ragyogott, mint egy gyémánt, és néma csodálattal bámulta Márton daliás alakját. Az meg Nárcisz szépségét bámulta önfeledten. Sosem gondolta, hogy két lány ennyire hasonlíthat egymásra. Mindig is irigyelte Lászlót Szellőcske szépsége miatt, de most, hogy hasonmását meglátta, olyat dobbant a szíve, hogy a vár is beleremegett. Ő legalább is így érezte. A lány sem érzett máskülönben. Hol elpirult, hol elsápadt, és belül egy kis harang kezdett csilingelni. - Ő a te embered, ő a te embered! - Nagy szerencséjük volt, hogy ezekben a magható percekben Juszufon kívül egy török sem tartózkodott a teremben, különben Lászlóék élete komoly veszélyben forgott volna. A nagy öröm első perceinek elmúltával a csodálat, majd a megdöbbenés és ijedtség sápasztotta el a két szép leány és édesanyjuk arcát. -Lászlóm! Hogy volt bátorságod idejönni? Ha felfedezik, hogy ti magyarok vagytok, mindnyájatokat kivégeznek! - ijedezett Szellőcske, és még jobban odahúzódott Lászlóhoz. -Ne félts Te bennünket galambom! Sokkal nagyobb török sereggel is szembe szálltunk már, mint ahány kontyos itt téb-lábol! Meg hát egy kis furfang sem hiányzik a tarisznyánkból! Igaz-e Márton? - feszítette ki mellét László. Annak azonban mondhatott akármit, nem hallott semmit, csak Nárcisz szépen csengő magyar szavait. Nem látott mást, csak a lány égszínkék szemeit, melyek úgy ragyogtak rá, akár a májusi égbolt. Oglut csendben temették el. Csak a családja és a maroknyi magyar csapat állt a sírjánál, Juszufot változatlanul közrefogva. A töröknek sokkal drágább volt az élete, minthogy elárulja fogva tartóit. No, meg az is igaz, hogy a várban tartózkodó törökök elég gyenge hadfiak voltak ahhoz, hogy Lászlóékkal szembe merjenek szállni. És Juszuf ezt jól tudta. - Ifiúr! - szólította meg Lászlót a temetés után - Figyelmeztetni szeretnélek az ígéretedre. Meglelted arádat, engedj hát szabadon! - Majd, ha magyar területre érünk! Légy nyugodt és maradj csendben! É betartom az ígéretemet! Azért beletelt néhány nap, mire útra keltek. Ennek oka pedig az volt, hogy Szellőcske nem akarta magára hagyni anyját és nővérét.




64

- Vigyük őket is magunkkal! - esdekelt Lászlónak. Igenám, de hogyan? A várat még csak-csak elhagyhatnák, hisz mindenki tisztában volt vele, hogy Oglu halála után új kapitánya lesz a várnak, de török csapatok között kell haladniuk, melyek szemet vethetnek a szép hölgyekre. Végül is úgy döntöttek, hogy mint nők hagyják el a várat, de csak egy darabig, kivéve Szellőcskét. Ő vissza vedlett eunuchnak. Nem akarta gyanút kelteni. Nárcisz dadájához tértek be. Mikor megtudta, hogy László volt az a kisfiú, aki Szellőcske teknőjét kihalászta, kezet akart neki csókolni. - Isten áldja meg, vitéz uram! Nagy kő esett le a szívemről, mikor megtudtam, hogy a magára hagyott kis, béna babából ilyen gyönyörű lány lett! - Aztán könnyezve búcsúzott el a két lánytól és Clarisszától, aki egy kis ládika aranyat adott neki, hálából. A nők mindegyike janicsár ruhába öltözött és így folytatták az utat. Márton és Nárcisz láthatóan egymásba szerettek. Olyan önfeledten csüngtek egymáson, hogy Clarisszának mindig könnybe lábadt a szeme, valahányszor látta őket a világról elfeledkezve, egybeolvadó tekintettel kéz a kézben állni, vagy szorosan egymás mellett lovagolni. - Istenem adj nekik boldogságot és nyugodt életet! - sóhajtozta szüntelen. László betartotta szavát. Mikor magyar területre értek, szabadon engedte Juszufot. - Mehetsz utadra! De kérd Allahot, hogy még egyszer ne kerülj az utamba, mert fejedet veszem anyám, apám és nagyanyám legyilkolásáért! - Igyekezni fogok, hogy elkerüljelek! - mondta a török sunyi tekintettel, mélyen hajbókolva, melyből ki lehetett olvasni az álnokságot. - Óh, Te balga jófiú Te! Azt hiszed, hogy mindenki olya becsületes, szavatartó mint Te? Ez a török most még jobban gyűlöl, mint eddig. Ott fog ármánykodni ellened, ahol csak tud! - mondta Márton Lászlónak. - Szavamat adtam, betartottam! Ne felejtsd el, hogy mégis csak ő vezetett el Szellőcskéhez! Meg az is igaz, hogy az ő közreműködésével ismerted meg Nárciszt!- Igaz! De én mégis tartok tőle, hogy sötét gondolatok forogtak a fejében, mikor alázatosan köszönt el tőled. Láttad a szemét? olyan sötét lángok lobogtak benne, mint a pokol ördögeinek! Meglásd, még ártani fog Neked! - mondta Márton megborzongva. Sietve dobálták le magukról a török gúnyát. Mégis csak magyar mundérban érezték jól magukat. Szellőcske is letépte lógó török bajuszát. - Azért ezt elteszem emlékbe! Sok mindenre fog emlékeztetni! Jóra is, rosszra is! mondta zsebre téve, miközben angyali mosolygással nézett Lászlóra. Jaj gyönyörűségem! Mennyivel szebb vagy így, bajusz nélkül! - mondta elragadtatással László. Meg sem álltak a falujukig. A halászok nagy ovációval fogadták őket, és csak kapkodták a fejüket, hogy Szellőcskét kettőzve látták viszont. Előtipegett Teréz-mama is. Már nagyon elöregedett volt. A köszvény is kínozta. Mikor Clarisszával meglátták egymást, meghökkenve bámultak mindketten, majd a lányok anyja boldog örömsikollyal hullott térdre az ősz matróna előtt. Theresa mam! Oh Theresa mam! - zokogta meghatottan. Mert Teréz-mama nem volt más, mint Clarissza dajkája, mikor még a gazdag görög főurat nem ítélte halálra a szultán. Mikor pedig megtudta, hogy Teréz-mama gyógyította ki lányáét a bénaságból, olyan alázattal csókolta meg a ráncos kezet, amilyet csak egy háládatos anya adhat egy másik asszonynak, aki valóságos csodát tett érte és lányáért. - Tudtam, hogy csak a Te gyereked lehet, hisz Te is épp ilyen gyönyörűséges baba voltál, amikor megszülettél! Csak azt nem tudtam, hogy kinek a felesége lettél! - És a két asszonynak igen sok mondanivalója volt egymás számára, miközben a fiatalok a világról megfeledkezve, csak egymásban gyönyörködtek.




65

Együtt volt a két fiatal pár esküvője, melyen az egyik tanú Pállfy generális volt. A lakodalomban nemcsak az egész falu, hanem a “fekete bárány” század is kivilágos virradatig ropta a táncot. Lászlót nászajándékul Óvár várkapitányává nevezte ki a főkapitány. Mártont meg a falu halászlakóssága bíróvá választotta. Még megérték, hogy a törököket kikergették az egész országból. Clarissza meg boldogan élt unokái között. Minden héten vittek ki virágot Teréz-mama sírjára, aki a lakodalom után nemsokára meghalt. Juszuf nem hazudtolta meg magát. Temesvár visszafoglalásánál tőrbe csalta Lászlót, és ha nincs Márton helyett egy ugyanolyan vitéz hadnagya, bizony áldozatává válik a cselszövésnek. Így a fiatal hadnagy a “fekete bárányok” egy csapatával, haláltmegvető bátorsággal kiszabadította a sebesült Lászlót a gyilkolni készülő Juszuf karmaiból. Az álnok törököt legalább harminc kardcsapás szabdalta miszlikbe. Ugyanis Lászlót többször szólították el Óvárról, hogy vegyen részt a török kiverésében. Valahányszor úgy látszott, hogy megvetik lábukat a kontyosok, mindig sebes futárt küldtek Lászlóhoz, hogy a “fekete bárány” csapatával segítsen. Már csak egy kevéske zug volt török kézen Magyarországból. Temesvár és környéke. Foggal, körömmel ragaszkodtak ehhez a kis részhez, mert azt gondolták, hogy Allah akaratával, innen újra meghódíthatják az egész országot. Ide szólította Lászlóékat a parancs. Rettenetes küzdelem volt. László maga is elismerte, hogy ilyen elkeseredetten még nem küzdöttek ellene. De elkeseredett volt a magyar sereg is. A szerencse hol az egyik, hol a másik félhez szegődött. A magyar győzelemmel végződött utolsó csatában László vállát és karját fúrta át egy golyó. Egy menekülő török csoportot üldözött, amikor egy bokorból két janicsár lőtt rá. Az egyik Juszuf volt. De visszafordult a menekülést színlelő török csapat is. Mind Lászlónak rontott., míg valamennyit le nem kaszabolta a segítségére siető fiatal hadnagy, a legvitézebb katonáival. Aztán békés, építő évek következtek. A két család gyakran volt együtt. Jókat nevettek azon, hogy az emberek gyakran összetévesztik Szellőcskét és Nárciszt. László bizalmas főembere lett Pállfy generálisnak, Márton pedig megbecsült vezetője a falunak. A “fekete bárányok” csapata még sokáig együtt maradt. Vitézségük a fonókban a mindennapi mesék alapja lett.

Vége




Documents

MESÉK - m.cdn.blog.hu