2

NEMERE ISTVÁN

ÉBREDÉS ELŐTT

NÉPSZAVA TUDOMÁNYOS-FANTASZTIKUS KÖNYVEK

A BORÍTÓT ÉS AZ ILLUSZTRÁCIÓKAT LENGYEL GYULA KÉSZÍTETTE

© NEMERE ISTVÁN, 1985

ISBN: 963 322298 2

3

1.

Kód: 01116442 Szigorúan titkos! Tárgy: AX-33 Csak a Szolgálat vezetőinek! Küldi: Biol. Hadv. Kutatócsoport SM-4-es telepe

Az előző értesítésünkben (kódszáma 01116441) közölt adatokhoz a mai napon a következőket fűzhetjük hozzá:

— mint arról már önök is értesültek, az AX-33 elnevezésű szerrel a múlt hónapban történt véletlen baleset révén a szernek új tulajdonságait ismertük meg. Ezeket a mellékletben ismertetjük.

— Ezek a tulajdonságok lehetővé teszik a szer stratégiai bevetését, ha önök az összes tény ismeretében, alapos megfontolás után úgy döntenek, hogy erre Marvíniának szüksége van.

— Ily módon az AX-33-as titkos fegyverré lép elő. Ezért a Szolgálatnak elemi kötelessége, hogy:

1. minden körülmények között és mindenáron megőrizze a fegyver létezésének titkát;

2. biztosítsa a Biológiai Hadviselés Kutatócsoportja munkatársainak a maximális támogatást, hogy az AX-33-asból minél nagyobb bevethető mennyiséget állítsanak elő;

3. gondoskodjék arról, hogy a szerről még szövetségeseink se szerezzenek tudomást.

— Javasoljuk, hogy a Szolgálat a katonai vezetés általunk megbízhatónak ítélt tagjaival ossza meg a titkot, és rövid időn belül döntsön a szer bevetésének legoptimálisabb körülményeiről. Felhívjuk a figyelmet, hogy mivel a titok erőfeszítéseink ellenére — beépített ellenséges vagy kettős ügynökök révén — kiszivároghat, illetve más országok katonai kutatólaboratóriumaiban is folyhatnak hasonló kísérletek, előfordulhat, hogy az AX-33-ashoz hasonló hatású szer néhány

4

hónapon belül másutt is ismert lesz. Minden hét haladék potenciális veszélyeket rejt magában!

— Javasoljuk, hogy a Szolgálat érintett vezetői válasszanak azonnal konkrét célpontot a bevetésre, és a titkos hadművelethez szükséges emberanyag, felszerelés, kiképzés stb. előkészítése záros határidőn belül vegye kezdetét.

San Marvin, 1991. január 22. DS-016 — 1 db melléklet.

2.

Ander úgy érezte, kiszakad a szíve a helyéről. Szeme előtt minden összefolyt. Torka elszorult, kapkodta a levegőt. Egész testét pokoli fáradtság uralta. Ez volt az a pillanat, amikor majdnem megbánta az egészet. Mindent. Halványan felmerült előtte egy kép. A ház a zöld fák között, apja háza a dombon. Fehér falak, barna tető és a fenyők. A háttérben a tó.

Ám az a ház távol volt. Most és itt a világ már nem más, csak a szíve, amely akárha elvált volna a testétől, önálló lényként lüktetett, tán szabadulni akart. A képzeletbeli ház eltűnt, most minden sötét lett. „Elájulok” — gondolta, elhalkultak körülötte a zajok is. A látvány szeme előtt homályosodni kezdett.

Valaki megrázta a vállát. — Rosszul vagy? Tagala fekete arca lassan merült fel a szemét borító ködből.

Társa is izzadt, lihegett. — Mennyi van. . . még. . . hátra? — nyögte Ander. — Alig másfél kilométer. Fuss! — Mozdulni sem bírok. — Gyere! — ismételte a fekete, erős hangón, parancsolóan.

Ander felállt. Forgott előtte minden, szédült. A lába reszketett. — Gyere, Ander. . . Előre!

5

6

A többiek akkor értek melléjük. Fromm hórihorgas alakját meggörnyesztette a futás. Walter és Teruo alig vánszorogtak. „Hát nemcsak én fáradtam el. . . Húsz kilométer. . . Igazán nem gyerekjáték.” Ahogy amazok elmentek mellette, apró lázadás ébredt benne. Ha azok bírják, neki is bírnia kell. Bár Karson, Ullari nincs sehol, Palert sem látta. Mégis, a többiek futnak tovább. Ő sem maradhat le. Tagalának igaza van. Ha mindenki fut, éppen ő adná fel? Hogy majd utána itt találják meg a földön, szégyenszemre úgy szedjék össze a kísérők? Előre. Hisz nincs más útja. Ha már vállalta.

Nincs más út. A köd lefoszlott szeméről. Látta már a halott tájat is. Kihalt

volt, ilyennek találták ma reggel, amikor a helikopterek letették őket. Napégette fű, alacsony bokrok, távolabb néhány domb. És a hőség. Ez is része volt a tájnak, érződött: évezredek óta a földbe ivódott, itt soha nem volt másképpen. A nap izzó gömb a fejük fölött, mindig ugyanott lóg, már-már úgy tűnik, a fejükre, tarkójukra, hátukra ér, közelről, egészen közelről ereszti testükbe hőfullánkjait. . . De nincs árnyék, és nem lehet megállni. Menni kell, tovább. Tovább!. . .

És hol van Brenda? Ander szívesen körülnézett volna, de sajnálta erejét vesztegetni. Lábaiban szinte folyékony ólom ömlött szét. Előre, előre! Ahogy Tagala mondta. Kínzó szúrás a tüdejében, fekete foltok a szeme előtt. Menni kell. Még másfél kilométer. Az hány lépés, hány ezer lépés?. . .

Port nyelt. Előtte futottak a többiek. Egy férfi háta. Alighanem Radzs. A láthatár táncolt. Egyre több vöröslő, égető folt ugrált a szemében, Ander lihegett.

Aztán — nem érzékelte, mennyi idő telt el közben — váratlanul célba ért. A szavannán megtett hatalmas kör újra a leszállóhelyre vezette őket. A kísérő személyzet a helikopterek és nagy kerek napernyők árnyékában, asztalokra rakott italokkal várta őket. Két orvos fehér köpenyben járkált a földre heveredett, fáradt futók között. Ivanov, a felkészítő program vezetője megveregette Tagala vállát, aztán Anderre mosolygott.

— Jól ment a dolog, fiúk. — Neked. . . biztosan — mutatott körül Ander. A

napernyőkre, a behűtött italokra. Ivanov nevetett.

7

— Ne morogj, öreg. Húsz évvel ezelőtt minden héten kétszer futottam ennyit, mint ti ma. Most viszont. . . már nem kell futnom. Hát valakinek ezt is kell csinálnia, nem? De a start napján majd te érzed magad jobban, én pedig csak messziről nézlek benneteket.

— Ez is igaz — lihegte Ander. Persze nem haragudott Ivanovra. Most már senkire sem haragudott. Célba érve megbékélt a világgal.. Leült az árnyékba. Ivott, és érezte, hogy a folyadék szétárad a testében.

— Remélem, ez volt az utolsó ilyen gyakorlat — mondta mellette valaki. Ander nem nyitotta ki a szemét.

— Még két hónap — mondta egy másik férfihang. Alighanem Fromm. Nem kellett részleteznie, mire gondol. Mindnyájan tudták. A vérükben lüktetett a határidő, az az időpont. Két hónap és akkor minden megváltozik. Minden, minden, a szó igazi, azelőtt soha nem tapasztalt értelmében minden. . .

Ander testében csillapodott a fáradtság. Tulajdonképpen tényleg szükség van az efféle edzésekre. Nemcsak a testet, a lelket is edzi a húsz kilométeres futás. Ki tudja, mi minden vár a csapatra. Jó lenne az első tíz közé kerülni. Hiszen a második tízes csoport, a „B csapat” számára mindez fölösleges volt. Ők hiába tanultak, edzettek, hiába gyakoroltak az űrben és a Földön, ők csak tartalékba kerülnek. Igaz, még az utolsó percig reménykedhetnek, majdnem a startig, hiszen még történhet változás: ha valaki rosszul lesz vagy az utolsó órában baleset éri. . . A „váltótársa” beugrik helyette. De most húszan vannak, és senki sem akar tartalékos lenni. Pedig csak tízen indulhatnak el.

Még két hónap és indulás.

8

3.

Kód: 01116783 Szigorúan titkos! Tárgy: titkos ülésről Csak a címzettek olvashat- készült feljegyzés ják el! KOMPUTERBE NEM TÁP- LÁLHATÓ! Titkos irattárban megőrizni: Küldi: kettes osztály 1 (egy) példányt

A mai napon az egyelőre „titkos csoportnak” nevezettek a következőket határozták el:

— az AX-33-as stratégiai biológiai szerrel kapcsolatban nem kímélik az erőket, hogy a szert minél előbb és minél nagyobb mennyiségben állítsák elő;

— feltétlenül támogatják a kutatásnak azt az irányát is, amelynek célja, hogy az AX-33-as ellenszerét is minél előbb előállítsák. A kutatók szerint ugyanis addig a szert Marvínia sem vetheti be az ország számára biztonságos körülmények között;

— a jelenlévő tábornokok teljes támogatásukról biztosítják a körvonalazott akció tervét. Z. tábornok javasolja, hogy az AX—33-as akcióval egyidőben kellene elvégezni a katonai vezetés által régóta tervezett hatalomátvételt. R. tábornok ezzel egyetért és a maga részéről is támogatja Z. tábornokot.

— A Szolgálat vezetője ez ellen nem emel kifogást, de úgy véli, hogy az AX-33-as ellenszerének előállításáig nem szabad kezdeményezni. Ezzel a tábornokok is egyetértettek.

— Az AX-33-assal kapcsolatban felmerülő anyagi költségek egy részét a hatalomátvétel után a leendő katonai kormányzat visszatéríti a Szolgálatnak. Többek között úgy, hogy a Szolgálat költségvetési keretét jelentős mértékben

9

emeli, különös tekintettel szervezetünk titkos fegyverek előállításával foglalkozó tudományos intézményeinek költségeire.

— A „titkos csoport” úgy döntött, hogy következő ülését két hét múlva tartja.

San Marvin, A. Barteno táb. 1991. március 16. a Szolgálat vezetője

4.

Kód: 01116784 Szigorúan titkos! Jelentés Csak a Szolgálat vezetőjé- Érkezett: 02. 04. 91. — 10.45 nek! Mód: különfutárral New York- .Rejtjelezett! ból KOMPUTERBE NEM Tárgy: Nucleo-1-es akció TÁPLÁTHATÓ!

Két évvel az akció kezdete után hálózatunknak végre sikerült megszereznie az ENSZ illetékes hivatalnokaitól a nemzetközi egyezmények révén 4850 darabra csökkentett nukleáris robbanófejek, rakétatöltetek, bombák stb. teljes jegyzékét. Az anyagot kiegészíti néhány katonai műholdfelvétel, amelyekhez más csatornákon keresztül jutottunk. A földrajzi listákat kivétel nélkül a tagállamok kormányai helyezték bizalmas letétbe az ENSZ különleges páncéltermében. Az elektronikus riasztórendszerrel védett páncélterembe nem lehet behatolni, ezért a megvesztegetés módszerét alkalmaztuk. Az összes ott tárolt okiratról másolatok készültek, ezeket jelentésemhez mellékeltem.

A nukleáris tárolóhelyek megközelítésének módját, a behatolási kódokat, a riasztó- és zárórendszerek felnyitási módjait a tagállamok kormányai egy esetleges globális katasztrófa esetére helyezték letétbe az ENSZ-nél. Mi ezeket külön leírásokban foglaltuk össze.

10

Az akció anyagi költségeiről később megy részletes jelentés. Az emberveszteség az akció kezdete óta: négy fő.

Várom az utasítást, visszatérjek-e Marvíniába.

Alvarez Rios

Megjegyzés: Barteno tábornok parancsára Nucleo-1-es akcióban érintett vagy arról tudomással bíró személyek kódjeleit megváltoztattuk. Az akció folyamán használt elektronikus rejtjelrendszert — az utolsó utasítás New Yorkba küldése után — megsemmisítették.

Megjegyzés II.: A vezetőség mai ülésén (03. 04. 91.) úgy döntöttek, hogy az összes anyag biztonságba helyezése után a Nucleo-1-es akció összes résztvevőjét likvidálni kell. Az erről szóló utasítást kiadták. (08. 04. 91.) Az utasítást végrehajtották.

5.

A tábornok autója semmiben sem különbözött az utcán haladó többi járműtől. Az előző esti különparancs értelmében személyi sofőrje — aki egyben természetesen az egyik jól kiképzett testőre is volt — még arról is gondoskodott, hogy a sötétzöld Nissan Cherry oldalát jól látható sárréteg fedje. Ez az álcázás valóban teljesen olyanná tette az autót, mint akkor az utcákon hömpölygő több tízezer másik kocsi volt. A Nissan gazdája ma különösen kerülni akarta a feltűnést.

Az utcákon a szokásos kora délelőtti forgalom zajlott. A Kolumbusz-emlékmű körül turisták fényképeztek. A kikötő felé hatalmas tartálykocsik és kamionok tartottak. A Diadalív melletti piacon messzire virítottak a narancshalmok. Barna bőrű, félmeztelen kölykök csellengtek a szökőkút körül. Amerikai turisták emeletes autóbusza vágott eléjük, a sofőr óvatosan fékezett.

A tábornok gondterhelt arcán már ráncok gyűltek. Ott is maradnak már, kitörölhetetlenül. A villája fürdőszobájában

11

reggel mindig megnézte magát a tükörben. Borotválkozás közben is szemlélte arcát, de nem tudta elhessegetni magától a furcsa érzést: egy idegent lát. Már legalább harminc éve. Most, az öregkor küszöbén — ötvenöt eves volt — kezdett beletörődni, hogy miként mások, úgy ő maga sem láthat az arcnak nevezett álarc mögé. Ismerte önnön vágyait, reakcióit, élményeit és emlékeit, de csupán ebből áll-e egy ember?. . . Hol rejtőzik benne a többi? Az a plusz, aminek benne kell lennie? Vagy ilyen többlet nincs, csak hiú ábránd az egész, önmaga oktalan felértékelése? Olyan ábránd, amelyről soha, senkinek sem beszélt, még a feleségének sem.

Talán a szakmája tette ilyenné. A tiszti akadémia után nem vállalt csapatszolgálatot, mindig a kulisszák mögötti ügyek vonzották. Katonai attasé volt Európában, aztán a minisztérium szamárlétráján kapaszkodott felfelé. Végül — igaz, eléggé későn, és bizony nem támogatás nélkül — sikerült bekerülnie az elhárításnak is nevezett Szolgálatba. Itt nehezebb volt az előrehaladás, több katonai puccs azonban valahogy feljebb lendítette öt is. És most elérte a csúcsot. Ő a Szolgálat vezetője.

De valóban a csúcson van-e már? Hiszen akadnak még ebben az országban olyan erők és személyek, akik neki is parancsolnak. Erők és személyek, és ezek nem mindig azonosíthatók pontosan. A kormány. Vagy. . . a hadsereg. Bármilyen jók is az információi és a kapcsolatai, mindig érhetik meglepetések. A sereg nem monolitikus, nem repedések nélküli tömb. Akadnak főtisztek, akik a legváratlanabb pillanatban léphetnek elő, nyíltan vagy a háttérben. És persze fegyverrel a kézben, támogatókkal a hátuk mögött. A fegyver nem mindig értendő szó szerint. Bármiből lehet fegyver, még az oly kétséges népszerűségből is. De mindig felléphetnek, ellene is. Ahogyan kell, ahogyan lehet. Marvínia százötven éves történelmében nem ők lesznek az első puccsisták, de talán az utolsók sem.

Szövetkezni kell velük. Legalábbis közülük azokkal, akik e pillanatban valóban erősek, akik már birtokolják a hatalom egy részét. Ez sohasem árthat. Marvíniában most ugyan polgári kormányzat van hatalmon, de a hadsereg mindig készenlétben áll. Mint százötven éve, mindennap. . .

12

Az autó tűző napfényben futott az egyik északi külváros felé. A tegnapi eső után ma meleg, száraz nap ígérkezett. A távolban a hegyek kékes párába foszlottak. Ritkultak a házak. Egy dombon nyomorúságos faviskók százai támaszkodtak egymásra; száradó ruhákat lengetett a szél. „No és itt vannak ők is — gondolta a tábornok bosszúsan —, a nyomornegyed, a tétlenül fel-alá sétáló vagy ácsorgó fehér inges férfiak, a tömérdek gyerek. Ők is erőt képviselnek. . . Talán a leghatalmasabbat, csak szerencsére nincsenek tudatában. De ha ráébrednek?. . . Hisz állandóan, újra és újra akadnak, akik ébresztgetik őket. Napról napra többen vannak. Mégis, ellenük is akad módszer. Adni kell nekik valamit a tényleges hatalom helyett. Például egy szép, nagy, fényes álmot, amely ráadásul félig-meddig máris megvalósultnak tetszik. A hatalom, a nagyság illúzióját. Marvínia — az ő Marvíniájuk! — mindenkinél erősebb lesz, ettől a polgárai is erősebbeknek hiszik majd magukat. Erősebbnek, gazdagabbnak, vagy legalábbis kevésbé szegénynek. Persze akkor majd sokféle és bőséges segélyakcióra is sor kerülhet, a csőcselék a végén kézzelfoghatóan érzékelheti majd a különbséget, csakugyan hinni fog önnön boldogságában és abban, hogy megnyitottak előttük minden, eddig bezárt kaput. Közülük néhányan valóban előnyökhöz jutnak majd, a többi pedig őket irigyli, őket utánozza. Ha sikerül a Terv, egy ideig megint nyugtunk lesz tőlük. Egy ideig. Persze csak akkor, ha sikerül. . . ”

Az autó ritkás erdők és ültetvények között haladt. Az úton csökkent a forgalom. A tábornok arra gondolt, amit látni fog. A biológusok és az orvosok a szakszavak áradatát zúdítják majd rá, ronda szokásuk, de ez ellen nem tehet semmit, azok a fickók másképpen már nem is tudnak beszélni. Megint okos képet kell vágnia az egészhez, bólogatnia, mintha értené az összes terminust. A lényeget szerencsére úgyis tudja már: az AX-33-as használható. És ha valóban elkészült az ellenszere is — amiről tegnap jött értesítés —, hát végre lehet lépni egyet. A dolog csakugyan kezd konkrét formákat ölteni. Most csak néhány ügyes húzásra van szükség. Pár száz mindenre elszánt emberre is, de ez nem gond. Inkább a pénz. Elő kell teremteni legalább huszonöt, de inkább harmincmilliót. És nem úgy, ahogy azok a forrófejű puccsisták ígérik: utána. „Utána” majd amúgy is dől a pénz, elég

13

lesz inteni. A harmincmillió most kell, hogy elkezdhessék az akciót, amely alapjaiban változtatja meg az ország sorsát. Az esélyeit, a jövendőbeli helyzetét. És. . . talán az egész világot is. De pénz nélkül nem megy. Annyi embert megfizetni, ellátni valutával, üzemanyagot vásárolni a gépekbe, hogy biztosan kéznél legyének majd akkor, amikor kell, kiképzőtábort létrehozni, maketteket szerezni a szövetségesektől úgy, hogy azok ne kapjanak szimatot, és titkot tartani, titkot tartani. . . pénz, pénz.

A kocsi fékezett. Magas drótkerítés mögött egyemeletes épületek. Néhány garázs, raktár, magas kémény. Öreg fák alatt kanyargó keskeny aszfaltút. Aztán a kapu, mellette kis épület. Két férfi.

A sofőr a kapu elé kanyarodott. A férfiak nem viseltek fegyvert. De a tábornok már járt itt, nem is egyszer. Tudta, a védelem itt erős. Nagyon erős. Az őrház ablakait páncélüveg védi, a legközelebbi épület tetején géppuskafészek van elrejtve. Az ártatlan külsejű drótkerítést infravörös riasztóberendezés őrzi éjjel-nappal. Most, így elnézve, nevetségesen hatott a kapu melletti kopott tábla: Erdészeti Kutatóintézet.

A sofőr leeresztette az ablakot: — Barteno tábornok az igazgatóhoz — mondta. A kapu

kinyílt.

6.

— Ander, te következel. A férfi felállt. Magán érezte társai pillantását. Régi emlékek

tolultak agyába. Falusi iskola, tél, az altlakokon rengeteg fény áramlott be. Sok gyerekfej süllyedt le előtte, amikor a tanító a táblához szólította, fel kellett hát állnia. Ha tudta az anyagot, nem bánta különösebben. Ha nem tudta, akkor is igyekezett úgy lépkedni, mintha tudná; a magabiztos testtartás neki magának is erőt adott. Persze a tanárokat nem téveszthette meg. . . Most, a kiképzőtábor oktatótermében egy kicsit hasonló volt a helyzet.

14

Felnőttként tanuló lett ismét. A többiek is. Hát legalább nem volt egyedül.

Brenda tekintetével kísérte Andert, miközben az űrhajósjelölt a hatalmas táblára emlékeztető képernyőhöz ment. A selejtezések után a társaságban Brenda maradt az egyetlen nő. Fél fejjel alacsonyabb Andernél, karcsú, kisportolt, csinos. Szőkésbarna haja néha szinte világított. A szeme barna volt, hol világosnak, hol nagyon is sötétnek látták, a lány hangulatától változott. Brenda biokémikus volt, exobiológusi képesítéssel.

Ander próbált most nem gondolni a lányra. Mikor kezébe vette az elektronikus „pálcát”, azonnal elröppentek a gyermekkori emlékek és Brenda is. Most már teljes tudatával itt volt, csak itt. Az áprilisi nap az ablakok mögött csodaszép tájat világított meg. A kiképzőtelep egy dél-európai tengerparti városka közelében volt; a dombok lágy íveit mélyzöld erdők borították. A tintakék tenger csak apró csík volt a sugarait bőven ontó nap alatt.

— A landolási sebesség megválasztása igen fontos dolog — kezdte. Egy pillanatra Brenda szemébe nézett. Karson, Nogent, Teruo majdnem mozdulatlanok voltak. Közülük tulajdonképpen nem mindenkit érdekelt a landolás művelete. Az orvos, a biológus, a geológus soha nem fogja vezetni az Adriát. Bár. . . ki tudja, milyen körülmények közé kerül az expedíció? Lehet, egy napon szükség lesz a „kívülállók” szakértelmére is. Hisz a hajóban tulajdonképpen senki, soha, egy percre sem lesz kívülálló, és éppen azért ülnek most itt mindnyájan, hogy legalább az alapokat megtanulják azok is, akik nem a műszaki személyzethez tartoznak.

Ivanov, a kiképzés vezetője ott volt ugyan a teremben, de szokása szerint hallgatott. Teljesen átengedte a terepet. Wallace-nak. Az idős amerikai professzor cseppet sem emlékeztetett a regények és filmek szórakozott tudósára. Sovány volt, szemüveges, kicsit őszült, és néha nevetett is — bár a komolyság hamar visszatért arcára. Részt vett az Adria tervezésében, sőt — mesélték egyszer a szerelők — az összeszerelő üzemben is gyakran téblábolt, egyszer állítólag csaknem kitiltották onnan, mert állandó csetlő-botló jelenléte már akadályozta a munkát. A kiképzőtelepen két évig oktatta a gyakorlati űrhajózástant. Most,

15

alig egy hónappal az indulás előtt, már nem volt szó sem igazi tanításról, sem tanulásról. Feszített tempóban ismételték a régebben tanultakat, és Wallace afféle vizsgákat rendezett nap mint nap.

—. . . Az űrhajót farral fordítjuk a bolygó felé, a már rá ható gravitációs térben mintegy lebegő helyzetbe hozzuk. A talajra ereszkedés közben a függőleges irányból való kitérés mindössze 1,5 fok lehet. Az ereszkedés sebessége kezdetben nyolc méter per secundum, később, a felszín közelében ezt fokozatosan csökkenteni kell, hogy a süllyedés értéke ne haladja túl a két és fél—három métert másodpercenként. Az ennek ellenőrzésére szolgáló eszközök. . . — sorolta tovább a leszállási manőverrel kapcsolatos tevékenységek sorrendjét és az erre szolgáló műszerek optimális adatait. Karson és Orlov, akiket néha egyesek már — nem hivatalosan — „kapitánynak” is szólítottak, bár feltehetően csak egyikük kaphatja meg indulás előtt hivatalosan is ezt a rangot, és egyáltalán nem biztos, hogy a „kapitány” valóban kettőjük közül az egyik lesz, tetszéssel hallgatták Ander fejtegetését. Örültek, ha valaki egyszerű szavakkal mondja el azt, amit persze el lehetett volna mesélni szakzsargonban, számadatoktól hemzsegő fontoskodó szöveggel is. Fromm jegyzetfüzetébe rajzolgatott. Fromm mindig mindent tudott és alighanem unatkozott. Ibram fekete arcából elismerés sugárzott, kedvelte Andert.

Az elektronikus képernyőtáblán feltűnt egy matematikai képlet is és néhány, gyors kézzel odavetett rajz. Ander a „pálcával” ismét megérintette az üveglapot, hogy folytassa a rajzolást, de Wallace bólogatott:

— Jól van, elég. Csen, mondjon valamit a rádiókapcsolat megszakadásának lehetséges okairól.

A kínai felállt. Örökké komoly arcán most sem terült szét mosoly. Fekete szeme megcsillant, amikor kissé az ablak felé fordult. Halkan beszélt. Fromm lehajtott fejjel hallgatta. Megszakad a rádiókapcsolat a hajó és a Föld között?. . . Igen, lehetséges, persze. Lehet; eljön az a nap és az a perc, amikor a fekete semmiből váratlanul előszáguldó apró kődarab tőből lenyírja a hajó külső burkára szerelt nagy adó-vevő antennát, a tartóoszlopát, és az Adria magára marad a mérhetetlen csendben.

16

Az a kő — egy meteor — milliárd évek óta vakon rohan az űrben, sőt talán az ütközés után is továbbrepül majd, kicsit más pályán, de hát mit számít az?. . . Újabb milliárd évekig zavartalanul rója majd köreit valamilyen láthatatlan pont körül, érthetetlen, ősinél is ősibb makacssággal. Ők pedig ott a hajóban magukra maradnak, mert nem beszélhetnek majd a Földdel, bármennyire is igyekeznek kijavítani a hibát, rájuk szakad a félelem. A magány. Ha csak napokra is. Ha a Mars körül nem hallhatják majd a Föld jeleit, az ismerős hangokat, kicsit kétségbeesnek. Csen talán nem is gondol erre. Ő most csak a műszaki problémákról beszél. Lehet, nincsenek ilyen gondolatai. Fromm felnézett. A kiálló csontok egy pillanatra nagyon idegenné tették Csen arcát.

A szünetben ebédelni indultak. A nap már felkelt, bőségesen ontotta sugarait. A fák árnyékában mentek, kis csoportokra oszolva.

Ander megvárta Brendát. A lány mintha érezte volna, hogy a férfi beszélgetni akar,

szokásával ellentétben most nem vonakodott ettől. Hófehér ruhájában, vállig érő hajával porcelánbabának látszott. De csak annak, aki nem ismerte. Ander látta Brenda szemében a szomorúságot. Tudta az okát is. Jukio. . . A társuk volt.

— Eljössz délután a parkba? — kérdezte a férfi. Nem szerette a kerülő utakat. Lehet, eddigi kudarcait is ennek köszönhette. Mindig egyenesen tört a cél felé.

— Hat óráig biológiai gyakorlat lesz a laborban. — A lány most Anderre vetette tekintetét. A vállas férfi mellett ő gyengének látszott, pedig nem volt az, tudta magáról. Ander Európa egyik képviselője volt a csoportban. Brenda maga sem tudta, miért, de furcsán érezte magát a férfi társaságában. Jól is, rosszul is egyszerre. Rosszul, mert Ander nem Jukio volt, semmiben sem emlékeztetett rá, ugyanakkor vonzotta, mert egy ma már kihalt férfitípushoz tartozott, romantikus volt, régimódi udvarlásával, ki nem mondott vágyakozásával. Óriási ellentétet érzett a lány Ander viselkedése és űrhajós volta között.

Ander kiérezte Brenda hangjából a feszült fáradtságot. A lány szeme körül alig észrevehető, apró ráncok gyűltek össze. Hát igen, mindnyájan belefáradtak már a kiképzésbe. Az indulás

17

határideje szorítja őket. És az oly sokszor megígért pihenőhétre még mindig nem került sor.

— Gondolod, van élet a Marson? — próbált mosolyt erőltetni magára. Talán Brenda is felvidul.

— A szondák nem találtak erre bizonyítékot. De sohasem lehet tudni. . . — A lány majdnem mosolygott. Szája sarka, a szeme. . . Ander ettől a majdnem mosolytól is felvidult. A kérdést nem véletlenül tette fel — mióta újságírókat is engedtek közéjük, ez a kérdés állandóan elhangzott. Az űrhajósjelöltek már előre tudták, egymás közt nevettek rajta, olykor egyikük a reggeli „szervusztok” helyett is köszöntésként használta: „Helló, gyerekek, van-e élet a Marson?. . . ”

— Mi hamarabb végzünk. Megvárlak a labor előtt — mondta Ander. Akkor értek az étterem ajtajához. Két géppisztolyos katona állt az üvegajtónál, fehér sisakjukon két betűvel: UN. Az ENSZ fegyvereseit kéthetente váltották. A múltkor még osztrákok voltak itt, most olajbarna bőrű pakisztáni katonákra került a sor. A fegyveresek már arcról ismerték az űrhajósokat.

— Vigyáznak ránk — jelentette ki Eutin, a mindig vidám „kölyök”. A legfiatalabb volt közöttük. Fedélzeti műszerészként került a listára, de tulajdonképpen értett mindenhez: elektronikához, hajtóműhöz, rádióhoz. Az örökké mosolygós, napbarnította kaliforniai majdnem biztos volt benne, hogy elrepül az Adriával. Ettől napról napra jobb kedve lett.

— Persze hogy vigyáznak. Mindig akad valami őrült, aki még bennünket is kinyírna — morogta Karson. Az alacsony férfit már olykor maguk a társai, is kapitánynak hitték, pedig a kiképzők soha egy fél szóval sem nyilatkoztak, kiben látják az űrhajó vezetőjét.

— Egy ilyen őrült merénylő alaposan megkönnyítené a bizottság munkáját — nevetett Eutin akasztófahumorral. — A fickó belénk eresztene egy sorozatot, aztán a bizottság az élve maradottak közül jelölné ki az „A csapatot”, a halottak névsora pedig egyenlő lenne a „B csapat” névsorával. . . Csak az a lényeg, hogy a merénylő tudjon tízig számolni!. . .

Humorát most valahogy senki sem értékelte. Brenda elment a mosdóba, Ander Ybbs-szel és Radzs doktorral ült egy asztalhoz. Ybbs nem szeretett borotválkozni, most is borostás volt az arca.

18

Elnézték neki, mert — bár nem fejezte be sebészi tanulmányait — fizikai állóképességével és sokoldalúságával komoly esélye volt az indulásra. Egészségügyi felelősként és navigátorként alkalmazták.

Radzs doktor Indiából került a csapatba. Harmincnyolc évével alighanem ő volt a legöregebb. Szakvizsgáit a belgyógyászat mellett járványtanból is letette, és akkor sem jött zavarba, ha biológusként kellett véleményt mondania. Fekete szakállára kínos gonddal ügyelt, keveset beszélt, kimérten mozgott. Ander most csak egy pillantást vetett az orvosra, majd körülnézett. „Csupa szuperember, gondolhatná valaki. Tizenöt országból válogattak ki bennünket, mindenhol esküsznek rá, hogy mi vagyunk a legjobbak. Ez biztosan nem igaz. Nyilván akadtak volna jobb pilóták, jobb navigátorok, de ha negyvenévesek elmúltak, már az első rostán kiestek. Száz akadályt állítottak elénk, csoda, hogy ennyien is átjutottunk” — gondolta, és a tányérja fölé hajolt.

— Holnap megint jön a tévé — mondta Radzs. A hangja is nyugodt, fegyelmezett volt. — A műholdas páneurópai műsor készít egy filmet a kiképzésről. Azt akarják, hogy valaki üljön be az Adria vezérlőtermébe, és tegyen úgy, mintha a Földre rádiózna.

— Hiszen a hajó Afrikában van — ellenkezett Ybbs józanul, két falat között.

— Ott is forgatnak, meg itt is. Érdekli őket a kiképzés, de az Adria is. — Radzs eltolta maga elől a tányért, valahová a levegőbe nézett. — Hallottam, amikor Ivanov telefonon tárgyalt velük. „Az első ENSZ-űrexpedíció” meg „nemzetközi legénység”, ilyeneket mondtak.

— Semmi új. Örökké csak ez a nagyzolás megy, ehhez értenek — legyintett Ybbs.

Ander hallgatott. Brendára gondolt. Eljön-e ma este a parkba?. . . Az épületektől távol, ősrégi fák között állt a kis kastély. Valaha állítólag egy király építtette a szeretőjének. Most a földszinten az orvosi rendelő és az elkülönítő volt, az emeleten meg a bázis személyzetének egy része lakott. A férfi szerette a „régi csöndet”, ahogy néha magában nevezte azt a semmi máshoz nem hasonlítható csöndességet, ami a szétterjedő ágak

19

között, lombokon beszűrődő zöldes fényben lapult ott a kis parkban.

Volt ott egy kis tó is, apró patak csörgedezett bele, oly keskeny, hogy egyetlen lépéssel áthághatták. A nap már nyugaton állt, közvetlenül a hegyek fölött.

Brenda komoly volt. Lassan lépdelt az ösvényen, néha fehérszürke kavicsok csikordultak a lába alatt. Mozgása még így is sportos, kicsit macskaszerű volt. Madarak surrogtak az ágak között. Az éjszaka még csak ígéret volt, valahol keleten, a hegyeken túl állt lesben.

Ander megint Jukióra gondolt, bármennyire is próbálta agyát kordában tartani. Mennyi ideje már? .:. Lassan egy éve lesz. Nem sokkal azután történt, hogy a csapat visszatért Kazahsztánból. A végtelennek tetsző sztyeppén a szárazföldi vészleszállást gyakorolták. Nap mint nap ejtőernyős ugrások következtek, aztán a vészleszálló-egységben — mentőkabinban — gyakorolták a földet érés különféle formáit, eshetőségeit. Utána Tahitiba mentek, a tengeri edzésre. Az Adria egy részének életnagyságú makettjét süllyesztették itt víz alá, a hajó egyik nagy zsilipjét. Arra az esetre, ha az Adria indulásnál vagy visszatéréskor kényszerleszállást hajtana végre valamelyik földi óceánon. . . Jukio geológus volt és jó űrhajós. Legalábbis annak ígérkezett, minden jel arra mutatott. Már együtt jártak Brendával. A csoport tagjai csak úgy hívták őket: „szerelmespár”. E szavak hallatán Ivanov néha elégedetlenül ráncolta a homlokát, de nem szólt. Talán arra gondolt: mi lesz, ha indulás előtt a „szerelmespár” egyik tagja az A csapatba, a másik a Földön maradó B csapatba kerül? Ménnyire számíthatnak akkor az induló űrhajósra, a teljes fizikai és lelki felkészültségére? A lélekjelenlétére. Radzs is hallgatott, de ez a hallgatás nála természetes volt. Karson kommentálta néha a dolgot, no és persze Eutin viccelődött. Aztán. . . Már az edzéssorozat végén tartottak. Az utolsó előtti lemerülésnél Jukio szkafandere meghibásodott, de erre csak akkor derült fény, amikor a zsilip már megtelt tengervízzel. Sőt — a próbát vezető oktatók odakünn a parton erről nem is tudtak,

20

Walter és Ibram volt akkor Jukióval együtt a zsilipben. A vészjelzés túl későn jött. Mire a hatalmas szivattyúk eltávolították a vizet a zsilipből, Jukiót nem lehetett megmenteni.

Brenda most megállt a park közepén, a kis tó partján. A vizet nézte. Ander sejtette: a víz látványa másképpen hat a lányra, mint őrá. Mint bárki másra.

— Majdnem egy év telt el azóta — mondta csendesen a férfi. Brenda meglepetten nézett rá. — Honnan tudtad, hogy. . . rá gondolok? — Víz partján állsz, Brenda. Hallgattak. A lány hálás volt a férfi találékonyságáért, de azért

is, hogy nem mondott erről többet. Ander kis szünet után folytatta:

— Nekem is gyakran eszembe jut Jukio, de. . . Tudod, nem volt a barátom. Az első évben különben is nehezen csiszolódtunk össze mindnyájan, te is tapasztaltad. Most meg. . . ahányszor meglátlak, Jukióra gondolok, pedig. . . pedig nagyon nem akarok rá gondolni. Képzeletben szeretném elválasztani az alakodat, a tudatodat tőle. Meg kell értened, Brenda: Jukio csak volt.

— C s a k ? Nekem most is olyan, mintha még itt lenne — suttogta a lány.

— „Még”, így mondtad — Ander kétségbeesetten kapaszkodott a szóba. — Elmúlik egyszer, ahogy tudat alatt már magad is érzed. Elmúlik még az emléke is, Brenda.

A lány nem válaszolt. Az ajkai szigorúan összezárultak. Haragszik?. . . Ander megfogta a karját.

— Gyere innen. . . a víztől — Ha elmegyünk, akkor is Jukióra gondolok. A férfinak fájt ez a mondat, de nem szólt. A tó a hátuk mögött

maradt. A madarak elhallgattak. A nap éppen lebukott a hegy csúcsa mögött, halványuló aranyfény áradt szét, még utoljára. Keletről rohamléptekkel jött a sötétség.

— Menjünk. — Brenda fázósan összehúzta magát. A fákon túl fénysor gyulladt. A központi épület ablaksora.

— Brenda, te is tudod, hogy én. . . — kezdte volna a férfi. — Tudom. — A lány keze csak egy pillanatra érintette meg a

férfi karját. — De majd. . . majd máskor beszélünk erről, Ander.

21

„Most először mondta ki a nevemet. Így, ezzel a hangsúllyal” — vigasztalta magát a férfi, bár maga sem tudta, örülhet-e. Lassan ment a lány mellett, kiértek a park fái közül.

Arcukra esett az ablakok fénye.

7.

Hangszalag Szigorúan titkos! Kódjele: KM-01-223 Tárgy: a titkos bizottság má- Figyelem! A kazetta illegális sodik közös ülése lejátszás ellen elektronikusan 1991. április 2. 18 óra 30 p. biztosítva van! A zár oldását csak a Szolgálat vezetője engedélyezheti.

Jelen vannak: Barteno táb., a Szolgálat vezetője (BAR) Terios ezredes, a Szolgálat vez.-h. (TER) Zapate táb., a hadsereg vezérkari főnöke (ZAP) Rojas táb., a légierő parancsnoka (ROJ) Molinaro ezredes, a katonai elhárítás vezetője (MOL)

(BAR) Uraim, kezdjük hát. Nincs sok időnk. A legutóbbi ülésünk óta jelentős változások álltak be.

(ZAP) Előnyünkre vagy hátrányunkra? (BAR) Azt hiszem, előnyünkre. Terios ezredes, ismertesse az új

tényeket. (TER) Igen, uram. Az első: a laboratóriumunkban sikerült

előállítani az AX-33-as ellenszerét. A szérum persze kísérleti stádiumban van, némi idő kell még a kísérlethez, hogy meggyőződhessünk róla, mit ér az AX-33-as és mit az ellenszérum. A kísérletre a jól őrzött Masster-börtönben került sor; az illetékesek a legnagyobb örömmel tettek eleget kérésünknek,

23

anélkül, hogy tudnák, miben is áll a dolog. Csupán biztosítottuk őket afelől, hogy a rabok közül senki sem fog belehalni.

(ROJ) Nem szivároghat ki valami? (TER) A kísérletek befejezését követő három hét alatt egyetlen

rab sem kerül szabadlábra. Az őrszemélyzet pedig nincs beavatva. Ismétlem, csupán az igazgató és az egyik büntetés-végrehajtási főtiszt tudja, hogy ami ott nemrégen kitört, nem járvány, hanem. . .

(ZAP) Értjük. Folytassa, ezredes! (TER) Ma április másodika van. A kísérlet folyik. Legkésőbb

tizedikén már pontos részletekkel szolgálhatok. (ZAP) Mennyi ellenszérum készült el eddig? (TER) Még szinte semmi, de ez nem jelent számunkra késést

vagy akadályt. Csupán annyi szérum, van, amennyit a bőrtönkísérletnél bevetettek. A mikrobiológusaink viszont már rendelkeznek a baktériumtenyészettel, amely révén az ellenszérum aránylag nagyobb mennyiségben, rövid idő alatt előállítható.

(ZAP) Örülnék, ezredes, ha egy kicsit konkrétabb információkat kaphatnánk. Mikor és mennyi?

(BAR) Május elejére ígérnek kétszázötven-háromszáz adagot. (MOL) Egy adag egy embert tesz ellenállóvá? És végleg? (BAR) Hogy végleg-e, azt nem tudhatjuk. De egy esetleges

akció időtartamára biztosan. . . Folytassa, Terios! (TER) Felmerült az ötlet, hogy az AX-33-ast nagymértékben

lehetne felhasználni a Nucleo-1-es akció folytatásaként. (MOL) Folytatásaként?. . . . (ZAP) Ez az a bizalmas jelentés, melyet tegnap este

különfutárral küldött nekünk, tábornok? (BAR) Igen. És azért csak tegnap este, hogy csökkentsem a

kiszivárgás veszélyét. Remélem, megsemmisítették a jelentést, ahogy kértem?

(ZAP) Természetesen. (ROJ) Rögtön, elolvasás után. (MOL) Nyoma sem maradt. Csak a fejünkben.

24

(TER) Nos, a két dolgot összeköthetjük. Egyetlen hatalmas és remélhetőleg igen sikeres terv alapján hazánk, Marvínia. . .

(Ezen a ponton a hangszalagról körülbelül kilenc és fél percnyi felvételt a Szolgálat vezetőjének utasítására töröltek.)

(BAR) Tehát ez a helyzet, uraim. (ROJ) Így már egészen más. De, őszintén szólva, az ötlet

valósággal letaglózott. (ZAP) Én is alig hittem a fülemnek. . . Tulajdonképpen három

akcióról van szó, nem kettőről. Mert a katonai hatalomátvételt is akkor kell elvégeznünk.

(MOL) Ideális alkalom lenne, persze. De az AX33-as akció melyik fázisában?

(BAR) Volt időm ezen gondolkozni, ezért azt javaslom, hogy a harmadik, utolsó fázist válaszszák. Egyrészt az önök emberei is csak akkor lesznek akcióképes állapotban, másrészt az AX-33-as akció sikere olyan erkölcsi fölényt biztosít önöknek, hogy minden valószínűség szerint egyetlen lövés nélkül foglalhatják el a stratégiai fontosságú épületeket. Elég lesz kiadni a megfelelő parancsokat, és kész.

(ROJ) Utána pedig úgyis mindenki mellénk áll! (ZAP) Talán még azok a tömegek is, amelyek — mondjuk meg

őszintén, hisz most magunk között vagyunk — soha nem rokonszenveztek a katonai puccsokkal.

(MOL) Egy triumvirátus, ráadásul győztes triumvirátus esetén más lesz a helyzet. Mi már előbb bebizonyítjuk, hogy mire vagyunk képesek és mit tettünk a hazáért!

(ROJ) No és ha nem tetszik nekik, akkor sem tehetnek ellenünk semmit.

(BAR) Így van, akkor már senki sem lázadhat ellenünk. (ZAP) Tetszik a terve, tábornok. Tehát mi hárman, tábornokok,

állunk a fordulat élén. (MOL) Azért még mindig nem tudom elhinni. Hiszen ez. . . ez

azt jelenti, hogy. . . Ki sem merem mondani, uraim. (TER) Világuralomra törünk.

25

(ZAP) Ami eddig még senkinek sem sikerült. Tábornok, ön szerint lehetséges a kiviteles?

(BAR) Megfelelő számú, mindenre elszánt emberre van szükség, és egy jó vezetőre. Akkor — nagyon alapos előkészítés után persze — menni fog a dolog úgy is, hogy mi magunk nem avatkozunk bele.

(ROJ) Ön, tábornok, az akció alatt. . . hogy is mondjam csak. . . aludni óhajt?

(BAR) És ugyanezt tanácsolom önöknek is. Hiszen nyilván csak korlátozott számú ellenszérum-adag áll majd rendelkezésünkre, azt az aktív embereinknek kell adnunk. Mi sokkal többre megyünk, ha szakemberekre bízzuk a dolgot. Úgy értem, az AX-33-as akciót. Utána aztán mi is léphetünk az államcsíny érdekében. Nem akarom önöket megbántani, uraim, de úgy vélem, ahogy én sem, úgy önök sem lesznek nélkülözhetetlenek a terv első három fázisának végrehajtásához. Parancsoláshoz szokott emberek vagyunk, ez igaz. Tudunk akciókat irányítani, ez is igaz. De a szerepünk itt óhatatlanul jelentéktelen lenne, szinte csak nézőkké degradálódnánk.

(ZAP) Értem. Arra céloz, hogy sok kis csoport ügynök fog tevékenykedni, egymástól igen nagy távolságra, és mivel mindenki előre megkapja a részletes utasításokat, koordináló központra nem is lesz szükség.

(BAR) Legalábbis az első két fázisban nem. Utána pedig, mikor végre minden ismét mozgásba lendül, már mi is részt veszünk mindenben.

(MOL) Akkor viszont találnunk kell egy embert, akiben megbízhatunk.

(ROJ) Kommandósokat vetünk be. A parancsnokok között akad néhány olyan tiszt, akik vakon teljesítik a parancsokat, nem töprengenek azon, mi lehet a kulisszák mögött, és — ami számunkra legalább olyan fontos — az akció rájuk eső részének elvégzése után mindent átadnak nekünk.

26

(TER) Igen, ez rendkívül fontos. Gondoskodnunk kell róla, hogy a döntő pillanatban minden ütőkártya a mi kezünkben legyen.

(ZAP) Csak a mi kezünkben! (BAR) Ezt tehát megbeszéltük. Majd kérek javaslatokat a

tisztekre, de ez ráér később is. Hány embert tudnak adni?

(TER) Elnézést, hadd vessem közbe, hogy nemcsak kommandósokra lesz szükségünk. A külsejükkel, viselkedésükkel bizalmat ébresztő, a világ ügyeiben jártas, nyelveket beszélő ügynökökre is szükségünk lesz, akik már az első fázist megelőző, úgynevezett „nulla fázisban” útnak indulnak, hogy a „D órában” a helyükön legyenek.

(MOL) Ne feledkezzenek meg az atomtengeralattjáró-támaszpontokról sem. Azok közelében is legyenek majd emberek.

(BAR) Természetesen erre is gondoltunk, ezredes. (ZAP) Azt hiszem, legjobb, ha az ügynököket önök adják,

Barteno, a Szolgálattól és ön, Molinaro, a katonai elhárítástól. Hiszen vannak ilyen embereik, nem?

(MOL) Természetesen, tábornok úr, válogathatunk bennük. Férfiak és nők, öregek és fiatalok. . .

(BAR) Remek. Kezd összeállni a dolog. Mi adhatunk. . . körülbelül hetven főt, ügynököket és kommandósokat együtt.

(MOL) Én ötvenet. (TER) Tehát vagy száztizen leszünk. Előzetes számítások

szerint — ezt a mikrobiológusokkal is egyeztettük ennyi embernek elégnek kellene lennie, ámbár nem ártana még harminc-negyven fő.

(ROJ) Kevésnek látszik. Számoljunk több kommandóssal, végül is nem a halálba indulnak, hanem egy teljesen veszélytelen akcióba.

(ZAP) Én is azt hiszem, adjunk többet. Nehogy a rendelkezésünkre álló rövid idő alatt csak felibe-harmadába végezzék el a feladatot, hisz akkor semmire sem megyünk az egésszel.

27

(BAR) Nincs kifogásom a létszám emelése ellen. (ZAP) A létszámemelést megoldhatjuk csupán

kommandósokkal is. Én a vezérkar alá rendelt egységekből adhatok százhúsz-százharminc főt.

(ROJ) A légierő ad hatvanat. (TER) Összesen tehát több mint kétszáznyolcvan, esetleg

háromszáz főre számíthatunk. (BAR) Ennyi elég lesz. (TER) Csak legyen elég ellenszérum! (ZAP) Ki vezesse őket? (MOL) Javaslom, először válasszuk ki az embereinket,

különítsük el őket a többiektől, aztán majd meglátjuk, melyik tiszt a legalkalmasabb. . .

(szalag vége ismét törölve)

8.

Nyílt parancs Sürgős! Titkos! Küldi: Nemzetvédelmi Mi- nisztérium, 4-es osztály, Z csoport Címzett: Helyőrség parancsnoka RATOGA

Zapate táb. vezérkari főnök 416/91. sz. parancsával együtt, amelyet előző napon kézbesítettek önnek, értesítem, hogy az üggyel kapcsolatos részletes utasításokat ma kapja. Jelen nyílt parancs tehát a vezérkar egyenes utasítása, amelyet 48 órán belül maradéktalanul teljesítenie kell, az alábbiak szerint:

1. Az ön felügyelete alá tartozó 2-es tábor, amely Ratoga város északnyugati szélén, folyóparton és dombokon helyezkedik el, azonnal kiürítendő. A jelenleg benne elszállásolt alakulatokat irányítsa a helyőrség más objektumaiba.

28

2. A tábort a katonai rendőrség (MP) felügyelete alá helyezzük. Ezek az egységek a fővárosból érkeznek majd. Gondoskodjék róla, hogy sem a ratogai polgári lakosság, sem az ottani helyőrség katonái ne érintkezzenek velük.

3. Ugyanez a tilalom vonatkozik a tisztikarra is. 4. Gondoskodjék arról, hogy a kiürített táborba beengedjék

az általunk odairányított teherszállítmányokat, és azok mibenléte titokban maradjon.

5. A parancs kézhezvételétől számított 48 óra múlva érkezik a különleges alakulat, amely néhány hétig ott fog gyakorlatozni. Ezen idő alatt a táborba sem ön, sem a ratogai helyőrség egyetlen tisztje vagy katonája sem léphet be. A 2-es tábort a gyakorlatok befejeztéig kizárólag Zapate tábornok saját kezű aláírásával ellátott engedély birtokosai kereshetik fel.

6. Gondoskodjék róla, hogy a táborba naponta háromszor 320 (háromszázhúsz) élelmiszeradagot szállítsanak a ratogai helyőrség központi konyhájából. Az élelmezési szállító járművek legénysége sem mehet be a táborba. Az élelmet minden alkalommal a katonai helyőrség ügyeletes tisztje fogja átvenni.

7. A legteljesebb titoktartás kőtelező! 8. Minden további, ezzel kapcsolatos ügyben csak Zapate

tábornokhoz fordulhat, és csak a tábornok által küldött parancsok érvényesek.

San Marvin, A. S. Almirante 1991. április 4. vez. kar. ezr.

29

9.

Barteno tábornok az ablaknál állt, és az udvart nézte. A villába akkor kanyarodott be egy fekete kocsi. A kerekek alatt surrogott a fehér díszkavics.

Már sötétedett. Árnyak lopóztak elő a kerti fák közül. Az égbolton sötétszürke felhők úsztak. „Olyan baljós a látvány, akár egy modern katasztrófafilmen” — futott át az agyán. De nem volt babonás, ezért csak mosolygott. Bár lelke mélyén nem volt nyugodt.

A vasrácsos kapu nesztelenül becsukódott az autó mögött. A tábornok látta az egyik őrt; a férfi fegyverét markolva figyelmesen nézett körül. 4 másik őr a túloldalról jött, farkaskutyát vezetett pórázon. Az állat felemelte orrát, nyugtalanul szaglászott. „Vigyáznak rám. De vannak dolgok, amiktől ők sem védhetnek meg. . . ”

Csapódott a kocsi ajtaja. A tábornok résnyire elhúzta a nehéz függönyt. Még eszébe jutott: a hang sem szivároghat ki innen. Amióta feltalálták azokat a teletechnikai berendezéseket, amelyekkel akár kétszáz méterről, az ablaktáblák mikrorezgése révén felvehetik a bent elhangzó beszélgetéseket, különleges üvegekre cseréltette az ablakokat és a nagy függönyöket nappal is behúzták, ha ő itthon volt.

Mégsem lehetett nyugodt. Ahogy egészség csak egy van, betegség viszont ezer is, úgy biztonság is csak egy van, ám az ellenségek, csapdák, merényletek, cselvetések, ellenakciók száma tízezer is lehet. Minél magasabb posztra kerül valaki, annál inkább számítson ilyesmire. És sajnos, annál nagyobb az esélye az erőszakos halálra. Ahogy az államelnökök, úgy a titkosszolgálatok vezetői is ritkán halnak meg otthonuk párnás ágyában. Nem nyugdíjas állás; aki idáig felkapaszkodott, nem végelgyengülésben szokott távozni erről a világról Inkább — ahogy a szicíliai maffiózók mondják — „cipőben hal meg”. Vagyis — akció közben. Ezt az akciót mellesleg „életnek” is nevezik. Minden egyéb költészet, hisz úgy igazán csak a tevékenység számít. Ami a „születni” és a „meghalni” igék

30

beteljesülése között eltelik; azt csak az aktivitás nemesítheti meg. Örök halottak azok, akik soha semmit sem tettek. Hiába éltek.

Az inas-testőr bevezette a vendéget. — Jó estét, tábornok úr. — Üdvözlöm, ezredes. Terios alig múlott negyvenéves, de néha jóval többnek

látszott. Most, is. Az arcán a komolyság szinte barázdákat vájt, bár lehet, csak a szobában uralkodó furcsa félhomályban látszott így. A tábornok ugyanis nem szerette a túl éles fényt, bántotta a szemét. Nappal gyakran fekete napszemüveget viselt.

Intésére helyettese lassan helyet foglalt, a tábornok is leült. A testőr a kis asztalkára tette a tálcát a metszett poharakkal, majd kiment. De a házigazda tudta: ott áll az ajtó előtt. Így jó. Egyetlen hangos szó, és bejön, fegyverrel a kézben. De erre most nem kell számítani. Barteno töltött, az italból. Nem reszketett a keze. „Hát igen, van még néhány jó évem. Ha. . . Egészséges vagyok és van bennem jó adag akaraterő. Még tudok harcolni. És akarok is harcolni!”

— Miért hivatott, tábornok úr? Barteno a pohárban csillogó vöröses folyadékot nézte.

„Amikor fiatal voltam, egy beosztott nem merészelt volna ilyen kérdést feltenni a parancsnokának. De hát már más időket élünk.”

— Ne aggódjon, ezredes, nincs semmi baj. Az akció jól halad. Terios fellélegzett. — Akkor jó. . . A rám bízott dolgok is haladnak. Az elmúlt

tizenegy napon kétszáz adag ellenszérum készült el. Hamarosan meglesz az összes.

A tábornok csak bólintott. Ez pillanatnyilag nem érdekelte. — Figyeljen, Terios! Gondolt már arra, mi lesz. . . utána? Helyettese felkapta a fejét. De egyelőre hallgatott. Ez jó jel volt

a tábornok számára. „Semmit sem siet el. Ez már az én hatásom.” A tábornok a fény felé fordította a poharat. Úgy tett, mintha az ital rubintüzében gyönyörködnék. De ez csak álca volt, és ezt Terios is tudta. Tehát várt.

— Az akció befejezése utáni dolgokra gondoltam, ezredes. — Attól függ, hogyan végződik az akció — szólalt meg végre

Terios. — Ha nyerünk, szédítő magasságba emelkedhetünk.

31

— Igen. — Barteno megint mosolygott, de az ezredesnek úgy tűnt, ez a mosoly is csak álca. Mint főnöke körül annyi minden. Talán a családja is. A villája, az emberei, a munkája. Tulajdonképpen kicsoda Barteno tábornok? Valóban Marvínia egyik nagy fia, ha nem is úgy „nagy”, ahogyan a történelemkönyvekben emlegetik a hősöket, vagy egy szfinx? Hisz senki sem tudja, mi a célja. Az országnak dolgozik-e vagy önmagának?. . . Vagy egyszerre, mindig és elválaszthatatlanul — mindkettőnek? Öt éve van mellette Terios, sokat tanult is a tábornoktól, de nem ismerte ki. Még nem.

— Nos, rövidítsük le a dolgokat, ezredes. Négy lehetséges változat van, illetve lehet. Közülük csak az egyik valósul meg, három nem. De ez nem jelenti azt, hogy azokra sem kell számítanunk.

— „Minden eshetőségre úgy kell készülni, hogy az, éppen az és csak az válik valóra”, ezt ön tanította nekem, tábornok úr.

— És így is van. Akkor vegyük őket sorra. Egyes számú változat: győzünk. Ez az alaphelyzet. De akkor is két út lehetséges. . . Az „A változat”: a puccsisták betartják szavukat és velük emelkedünk majd mi is. Ahogy ön az előbb eléggé szemléletesen említette: „szédítő magasságokba”. Marvínia nagyhatalom, sőt, a világ egyetlen igazi hatalma lesz. Mi pedig annak vezetői. . . Soha többé semmiben sem szenvedünk hiányt. . . Ez az a változat, amelyet a legjobban szeretnénk megvalósítani. Ezért tesszük, amit teszünk. De. . . lehetséges az ugyanebből az alaphelyzetből megvalósuló „B változat” is. . .

— Sejtem, mire céloz, tábornok úr. Zapate és emberei, amint hatalomhoz jutnak, elvesztik a fejüket. . .

— Így valahogy. Mert akkora hatalom kerül a kezükbe, amivel még soha senki sem rendelkezett, mióta világ a világ. Valójában el sem tudjuk még képzelni, milyen nagyfokú hatalomkoncentrációt jelenthet ez, hisz hasonló eset mindeddig nem fordult elő. Ilyen állapotban az emberek könnyen megfeledkeznek régi barátaikról. Sőt az is előfordulhat, hogy mint egykori események kényelmetlen szemtanúit, egyszerűen félreállítják őket. No és persze a „félreállításnak” is sokféle módozata létezik, beleértve a visszavonhatatlant, a tragikusat is. . .

32

— Már gondolkoztam azon, milyen garanciákra tehetnénk szert. — Most Terios nézte elgondolkozva poharát. — De rájöttem, nincs biztosítékunk. Nem tarthatjuk majd őket sakkban néhány titkos irattal, sem az „ötök” üléséről felvett hangszalagokkal, hiszen a győzelem után ez mind úgyis a köz: vélemény elé kerül, ők maguk fognak dicsekedni vele!. . . Nem lesz kulissza, háttér, mindent a világ elé tárnak majd. No és az akkor kialakuló, teljesen új és számukra kedvező világpolitikai helyzet is igencsak világos lesz. Különben is, Zapate tábornokot és társait azonnal Marvínia nemzeti hőseinek kiáltják ki. Talán önt is, de ez sem jelent védelmet Zapate és társai ellen.

— Éppen ez aggaszt. — Barteno a tálcára tette a poharat, fejét a fotel támlájára vetette. Becsukta a szemét, úgy folytatta: — Akkor már késő lesz. . . De előbb vázoljuk fel a többi lehetőséget is. A kettes számú alaphelyzet: a kudarc. Az akció valamilyen előre nem látható akadályba ütközik és elbukik. Úgy összeomlik, akár egy kártyavár. Erre is elég nagy az esély, mondjuk meg őszintén. Akkor tehát az „A változat” az lesz, hogy Marvíniában, belső és főleg külső nyomásra, megindul egy széles körű nyomozás. Azt, hogy mi mit is terveztünk, a közvélemény először hitetlenül fogadja, de tudja, ezredes, hogy van az ilyesmi, pár nap múlva az is elhiszi, aki kezdetben erősen kételkedett. Vallanak majd a mikrobiológusok, a kommandósok, ilyen-olyan másodrendű személyzet, amely, ha nem is tudott mindent, azért éppen eleget látott ahhoz, hogy az újságírók ügyes kérdéseire adott válaszaival leleplezzen minket. Hát még, ha egy jól szervezett vizsgálóbizottság a jelentéktelennek tűnő adatokból is teljes vagy majdnem teljes képet tud összerakni. . . Megbukik Zapate, megbuknak a társai, de mi is velük bukunk.

— Megsemmisíthetjük a kezünkben lévő bizonyítékokat. . . — Az nem elég. Az eseményeknek abban a szakaszában már

túl sok minden szól majd a Szolgálat ellen. És persze személy szerint mi kettőnk ellen is. Nem mondhatjuk majd, hogy semmiről sem tudtunk, hiszen akkor hozzáértésünket és pozíciónkat tennénk nevetségessé. . . Ha viszont azt valljuk, hogy tudtunk róla és mégsem tettünk ellene semmit, ismét csak hurkot teszünk a nyakunkra. Nem, ez nem járható út. Akkor mennünk kell.

33

— Visszavonulunk? — Rosszabb. Emigrálunk. Terios arcán egyetlen izom sem rándult. Csak a hangjában volt

némi keserűség, amikor megszólalt: — És nem tudjuk, mikor jöhetünk vissza. — Persze hogy nem. Lehet, soha többé. . . Ezért

gondoskodunk időben a menekülésről. A sportrepülőtéren legyen egy gyors kis gép, mindig legyünk autóközelben, tehát ha úgy hozza a sors. . . — Nem fejezte be. Terios közben felállt, ide-oda sétált. Aztán bocsánatkérően főnökére pillantott, visszaült. A tábornok úgy tett, mintha nem vette volna észre ezt a kis közjátékot. „Azért neki sincsenek acélból az idegei” — futott át a fején, és folytatta. — A negyedik változat: elkapnak bennünket és nemzetközi nyomásra. . . elítélnek. Ismeri a marvíniai törvényeket, ezredes. Hiszen ön jogot végzett.

Terios nem nézett Bartenóra, úgy mondta: — Nálunk még van halálbüntetés. A tábornok letette az üres poharat, újra töltött. — Ne keseredjen el. Ez nem illik a szakmánkhoz. Nálunk csak

az optimistáknak van helyük. Az óvatos optimistáknak. . . Van egy ötödik változat is.

— Diadal vagy kudarc esetére? — kapta fel fejét Terios. — Mindkettőre. És ez is két változatra oszlik. Az „A változat”

elősegíti a győzelmet, a „B” pedig kudarc esetén mindent amazok nyakába varr.

— Hallgatom, tábornok. A villa körül megsűrűsödött a sötétség. A város zaja alig

szűrődött át a kerten. A kapu környékét emberi tekinteten kívül műszerek is fürkészték. A kutyák halkan osontak az ösvényeken. Néha egy-egy hideg kéz simult a fegyverre.

Már beállt az éjszaka.

34

10.

— A mai nappal véget érnek a gyakorlatok, a vizsgák és az egyéb kellemetlenségek. — Ivanov arcán röpke kis mosoly terült szét, él is tűnt azonnal, nyoma sem maradt. A kiképzési felelős a terem végében állt; a hatalmas üvegfalon beözönlő fényáradatban a valóságosnál magasabbnak tetszett. Oldalt a kiképző szakemberek és tudósok kis csoportja álldogált; egy óra múlva mindnyájan elhagyják a telepet. Ami az űrhajósjelölteket most leginkább izgatta — kiket választanak be a valóban elinduló „A” csoportba —, a szakembereket már egy cseppet sem érdekelte. Wallace és társai elvégezték a feladatukat. Az elméleti oktatók a két év során mindent megtettek, amit lehetett, hogy a „gyerekek” ne jöjjenek majd zavarba útközben vagy a Marson. Kozmikus törvényeket, fizikai szabályokat magyaráztak, adott helyzetben szükséges vagy lehetséges reakciókat kértek, sőt követeltek. És így volt jól. Ezt a szigort a start utáni lehetséges életveszélyhelyzetek véget nem érő sorozata indokolta, Mars-felvételek ezreit elemezték át közösen” a növendékekkel, térképek és tájrajzok ragyogtak a képernyőkön sok-sok órán keresztül. A szokásos űrhajóskiképzésen kívül megismertették velük a geológia és a biológia alapjait is. A gyakorlati foglalkozásokon pedig százszor és ezerszer elpróbálták az összes lehetséges változatát minden olyan helyzetnek, amely útközben kialakulhat. Néha félnapokat töltöttek a szimulátorokban, a kör alakú mennyezetre vetített fekete világűrben az űrhajó egy-egy makettje lógott felfüggesztve. Vészriadóban időre kellett akadályokét leküzdeniük — például valódi tűzvészéken áttörni, vagy olyan zsilipkamranyílást kinyitni, amelyeknek elromlott a távirányító szerkezetük — és egyes napokon úgy érezték, a sietség a vérükben van már. A feladatok megoldására adott időket gyakorlatról gyakorlatra rövidítették az oktatók, a végén már villanásnyi gyorsasággal kellett dönteniük és cselekedniük. Ahogy talán majd egyszer a valóságban is, odakünn.

Nem mindenki bírta ezt a megterhelést. Utoljára egy maláj férfi és egy argentin nő esett ki a rostán.

35

Aztán ott voltak még a „valódi” gyakorlatok leendő űrhajójuk fedélzetén. Az Adria építése januárban fejeződött be; az űrhajósok már számtalanszor gyakorolták a vezérlőteremben az indítást, a pályára állást, a fékezés, leszállás, űrben és légkörben történő manőverezés műfogásait.

Most május eleje volt, és talán csak két hét választotta el őket az indulástól., Még nem ismerték a dátumot. Az ENSZ erre az alkalomra létrehozott különleges űrhajózási bizottsága ma vagy holnap ül össze utolsó tanácskozására.

Ander Ivanovot nézte és lassan megnyugodott. Nem kell izgulnia. Ha beválasztják az indulók közé, elmegy a Marsra. Ha nem. . . hát az sem egy tragédia. Még lehet belőle oktató, és van néhány olyan szervezet, amely szívesen fogadja; tud vezetni űrkompot, részt vehet bármilyen Föld körüli expedícióban, három hónapot kibír a súlytalanságban valamelyik űrállomáson, ha közben akad megint egy Hold-expedíció, hát abban is részt vehet. Ha felkérik rá. Nem marad munka nélkül, az biztos. De persze. . . bármit is csinál majd azokban a hónapokban, lélegzetvisszafojtva lesi a híreket a Marsról, az Adria útjáról. Akkor minden cselekvése csak helyette lesz, a Mars-expedíció helyett. És ha őt nem választják be az indulók közé, de Brendát igen, ha a lány elmegy az űrbe?

Most mégis hideg fejjel gondolta végig mindezt. Annyit töprengett már, annyi álmatlan estén nézte sötét szobájában az ablak szürke négyszögét, hogy már eleve beletörődött. . . mindkét változatba. Csak az érdekelte, mi lesz Brendával.

— Sok szerencsét, fiúk — mondta Wallace, rápillantott az egyetlen nőre, Brendára: — És magának is.

— Köszönöm — bólintott komolyan a lány. — Viszontlátásra, professzor úr.

— Majd az űrhajózási bizottság dönti el, ki fog repülni — mondta még Ivanov, és sorban az arcokba nézett. — Addig pihenjetek. A telepet nem hagyhatjátok el, de remélem, emiatt senki sem esik kétségbe. A videotelefonok működnek, felhívhatjátok a családot.

— Telefonon át nehéz megölelni az asszonyt. . . — mormolta Tagala, többen nevettek. Ivanov is felvidult. Ander apjára gondolt. Már hetek óta nem hívta, most biztosan beszélnek egy

36

órát is. Arra ocsúdott fel, hogy Ivanov és az oktatók már régen elmentek, és Walter áll mellette.

— Gyere, öreg. — Hová? — Elcsallak a medencébe. Ússzunk egyet. „Walter sokban

hasonlít rám — gondolta Ander. — Ha valami baja van, ha szeretne valamit megbeszélni, a

barátjához fordul ugyan, de nem mondja meg rögtön, miről van szó. Nem kertel, csak előbb az alkalmas hangulatot keresi. . . ”

Tíz perccel később majdnem egyszerre ugrottak. Fejjel előre a medence áttetsző, kékes vizébe. Ander először a mellén úszott lassan, majd hátára fordult. Behunyta a szemét, de a tűzgömb így is szemhéja alá hatolt, égetett. „A nap. . . Lehet, egyszer oda is elmegyünk?”

Walter hatalmas termetű, barna bőrű ausztrál volt, szőke sörénye, széles arca miatt oroszlánra emlékeztetett, Akik „civilben” látták, nem sejtették volna két diplomáját, nagy műveltségét. Csak társai tudták, milyen ügyesen javítja az elektronikus szerkezeteket is. A férfi most méltóságteljes karcsapásokkal húzott át a medencén kétszer, háromszor, négyszer. Aztán lemerült. Napbarnított teste torpedóként suhant a csempés fenék fölött kétarasznyira. Ander egy helyben ringatózott, tudta, barátja hamarosan felbukkan mellette. Nem tévedett.

— Hát öregem. . . — szuszogta Walter, elkapta a medence szélét, arcán cseppek rohantak lefelé. — A szüleim megnyúznak, ha nem megyek el a Marsra. Szegények már úgy beleélték magukat. . . De még a volt feleségem, is. Lehet, megbánta már, hogy elváltunk. . . Hetente telefonál és csak mondja, mondja a magáét. Még jó, hogy legalább a lányomat is odaengedi a készülékhez, különben nem tárgyalnék vele.

Ander megint behunyta a szemét. Igen, mindnyájan jöttek valahonnan. Húsz életút keresztezi egymást itt a telepen, húsz életfolyam vesz más irányt, akárhogyan is alakulnak a dolgok. Ők már sohasem lesznek olyanok, mint más emberek, mint a többi, de olyanok sem, amilyenek azelőtt ők maguk voltak. Nem hasonlíthatnak a többi ötmilliárdra. Őket egyszer kiválasztották,

37

és ennek pecsétje rajtuk marad. Nemcsak a papírjaikban, inkább a lelkükben.

Valahonnan zenét hozott a szél. Mert könnyű szellő csatangolt a fák között. A medence partjára árnyékot vetettek a platánok.

— Szóval. . . Arról van szó, Ander, hogy légy a kezesem. — Kezes? — Igen, a banknál. Egy nagyobb kölcsönt veszek fel. A

szüleim jövedelme nem elég, ha. . . szóval, ha valami bajom esne az úton. A kölcsönt én veszem fel, de, az öregek nevére és javukra. Az összeget tőkésítem és a kamatokat minden hónapban elküldik az öregeknek. Nem lesz ez túl nagy pénz, de több a semminél, kicsi a nyugdíjuk.

— De én is elrepülök, és velem is történhet „valami”, ugyebár. És akkor én sem jövök vissza.

— Így igaz, öreg, bár megfeledkezel a szerződésről, amit az űrhajózási bizottsággal kötöttünk. Az egyik pont értelmében az űrben bekövetkező halálunk esetén összes földi tartozásunkat átvállalja az ENSZ egyik pénzügyi alapja. Azt hiszem, ennyit meg is érdemlünk, nem? Rászolgáltunk már itt a Földön, amikor két álló éven át hagytuk magunkat gyötörni kiképzés címén.

— Rendben van. — Ander csak egyszer látta Walter szüleit, fél évvel ezelőtt, amikor csoportos látogatásokat szerveztek a jelöltek családtagjai számára. Hatvan körüli asszony és sovány férfi — látszott rajtuk, hogy nem veti fel őket a pénz, féltek is a modern világtól, a gépektől. Megbámulták a műszereket és csak a fejüket csóválták. Nem illettek ebbe a világba. . . Még jó, hogy Walter nem önmagára gondol. Lehet, Ybbs vagy Ullari vagy Karson is felfedezték a szerződésnek ezt a pontját és nyakra-főre csinálják az adósságot, „utánunk az özönvíz” jelszóval. Talán nekik is igazuk van. Nagy összegre biztosították magukat, és lám, az ENSZ ezen felül hátralékaikat is törleszti. A családjuk semmiképpen sem marad pénz nélkül, ha odakünn az űrben bajéri az Adriát. Walter biztosítási díját a lánya kapja. A szülei pedig azt, amit most és így szerez nekik.

— Tudtam, hogy rád számíthatok. Nemcsak a Földön, de majd odakünn is.

38

— Én is számítok rád — felelte Ander, és most nagyon jól érezte magát. Mint mindig, ha sejtette: jót tett. A nap a fejük fölött lángolt. Walter felnézett, hunyorított:

— Lehet, most utoljára úszunk a fényében, most utoljára látjuk ilyennek.

— Hát az biztos, a Marsról kicsit másképpen látszik majd. Paler, a hosszú, nyurga navigátor jött a parton, teniszütővel a

kezében. Hosszú teste meghajlott, emiatt idősebbnek látszott a koránál, bár fiatalabb volt Andernál. A teniszütő ellenére nem játszani hívta őket.

— Hé, fiúk!. . . Gyertek az orvosi rendelőbe. — Miért? Újabb vizsgálat? Hiszen a dokik már jobban ismerik

a belsőnket, mint a saját műszereiket. — Azt mondták a múltkor, most már békén hagynak

bennünket — morogta Walter. Paler megállt a fejük fölött, árnyéka a vízre vetődött.

— Semmi vész. Csak egy újabb védőoltás. Ebben a hónapban már a második. Remélem, az utolsó. — Ander a lépcső felé úszott.

— Hamarosan olyan védettek leszünk, hogy akár vírusokat reggelizhetünk. — Walter kelletlenül követte.

A nap úgy tűzött a földre, mintha sugaraival még a tengerek vizét is felforralná. Már majdnem nyár volt.

11.

A római repülőtér körül vakító fényben fürdött a táj. Az ég felhőtlen volt. A hőség rátelepedett a városra, béklyóba verte. A dombok fölött szélcsend volt, éles napsugárözönben fehérlettek a falak, a tornyok. Az Angyalvár előtt lépésben haladtak az autók, a Tevere összes hídján torlódott a forgalom.

A Hilton-szálló hosszú recepciós pultja fölött elektronikus óra hirdette a dátumot és az órát. Mellette több kisebb órán a világ más tájainak időpontjait olvashatták le az érdeklődők. Rómában most 1991. május 14-e volt, helyi idő szerint délelőtt tíz óra húsz perc.

39

A kockás inges férfi fogta kis japán fényképezőgépét és karját nyújtotta a nőnek:

— Gyere, szívem. — Ne hívjak taxit, uram? — érdeklődött egy fiatal portás

szolgálatkészen. — Köszönöm, nem kell. Majd útközben elkapunk egyet —

felelte amaz és társnőjére mosolygott. Hamis mosoly volt. A portás könnyedén meghajolt. „Ez is a takarékoskodók közül való, de akkor minek lakik a Hiltonban?” — gondolta bosszúsan. A nő is mosolygott. Huszonöt év körüli, barna bőrű, villogó fogú szépség volt.

Amikor már az utcán haladtak, a férfiak gyakran halk füttyel fejezték ki iránta érzett elragadtatásukat. A nő jól érezte magát. Ám a férfi arca egyre komorabb lett. Nagydarab, erős ember volt, gyakran pillantott hátra, oldalt. Olyan ember benyomását keltette, aki tart valamitől, vagy az óvatosság már a vérévé vált. Most a nő is észrevette nyugtalanságát.

— Csak nem vagy féltékeny? — incselkedett. Szívesen hozzátette volna, hogy társát bosszantsa: „Hisz semmi közünk egymáshoz, ha jól meggondoljuk. Ketten teljesítünk egy feladatot, ez minden!”

— Egy fenét vagyok féltékeny. — Hát akkor mitől savanyodtál be ennyire? — Nem szeretném, ha feltűnést keltenél. — Ugyan, öreg, légy észnél. Rómába mindennap tízezer új

turista érkezik. Ebben a tömegben a kutya sem figyel ránk. . . — Rám nem is. . . — Ez fáj? Hát hiába, engem észrevesznek a férfiak. De ebben

sincs semmi veszélyes. Még ha történne is valami. . . a parfümömet nem veszik el. Lemerülünk, eltűnünk észrevétlenül ebben a tömegben. És különben is, mindjárt itt az idő.

— Éppen ez az. Gyerünk, ne nézegesd most a kirakatokat. — De sürgős lett egyszerre! Ne rángass. Nézd azt a

kosztümöt. San Marvinban soha nem láttam ilyent — És akkor mi van? Hamarosan összeszedheted a legdrágább

bundákat, de még a brilleket is. Célba dobálózhatunk a svájci órákkal vagy az arany karkötőkkel is. . .

— Szerinted hány nap múlva?

40

— Holnapután vagy a harmadik napon. . . De lehet, hogy előbb is. Hiszen akkor ezek már mind. . . — a jövőt nem sejtő emberek fel-alá hullámzó csapatai felé intett. A tömeg most már nem izgatta, megnyugodott. „Mintha már nem is lennének itt. . . ” De a következő utcán sűrűn állták útjukat a járdán.

— Ott egy taxi! — Remek, ezt leintjük. A férfi a sofőrnek olaszul vetette oda az utca nevét: — Via Conciliazione. Negyedóra múlva a taxi a hatalmas tér előtt fékezett. Az

utcáról jól látták Bernini hatalmas oszlopsorát, mögötte a Szent Péter-bazilika kupoláját. A nő felszegett fejjel bámulta.

— Milyen óriási! A képeken nem látszott ilyen nagynak. Meg a filmekben sem.

— Persze, jó nagy! — A férfit most már más izgatta. Nem először járt Rómában. Megint órájára nézett, és elkapta a nő könyökét. — Gyere! A téren ilyenkor rengetegen vannak. A pápát akarják látni.

— A tömegben csináljuk? — Igen. Ott, ahol legsűrűbb — felelté a férfi, és ajka keskenyre

szorult össze.

12.

A bazárban éppen annyian voltak, mint máskor — vagyis rengetegen. Az agyagfalak között megrekedt a hőség. A kicsiny boltok ajtajában a kereskedők már fáradtan invitálták be a vevőket. Vízipipák füstöltek, szurokfekete kávé párolgott apró csészékben. Tevenyergek, réztálak, ezüsthandzsárok, szőnyegek, gyümölcsök, öreg kéziratok, hi-fi-tornyok, kazetták, videofelvevők, kisszámítógépek, Mavica fényképezőgépek, táskarádiók, ékszerek tömkelegében szüntelenül özönlöttek az emberek, egymást kerülgetve, lökdösődve. Sok volt köztük az európai turista. Félmeztelen barna és fekete testek görnyedtek zsákok és ládák alatt. Egy fegyverműves a boltja körül teleaggatta

41

a falat régi damaszkuszi pengékkel, buharai pajzsokkal. Szomszédja, egy régiségkereskedő ósdi tölcséres gramofonjára háború előtti öreg lemezeket tett. Az európai operett negédes dallama idegenül verődött vissza a szűk boltsikátorokban. Legyek zúgtak, por gomolygott és ülepedett tárgyakra, arcokra. A zaj néhol csaknem elviselhetetlenné sűrűsödött.

Az egyik sarkon három férfi lökdösődött a tömegben. Vezetőjük — európai arcvonásokat és ruhát viselt csakúgy, mint társai — megfogta szomszédja karját és a vízárus mellett létékezett.

— Mindjárt rá kerül a sor. Készen vagytok? — Persze, főnök. Egész idő alatt a markomban szorongatom

az üveget — felelte egyik embere és mutatta zsebében dudorodó öklét.

— Jól van. Öt perc múlva itt az idő. Te menj balra, te meg jobbra. És ügyesen, észrevétlenül. A legjobb a földön csinálni vagy falon. Ahogy reggel mondtam, emlékeztek?

— Nem vagyunk szenilisek, főnök. — No, menjetek!

13.

A repülőtér hangszórói szinte szünet nélkül közölték az újabb és újabb járatok indulását. A hatalmas üvegfalú teremben — a végét alig lehetett látni, és minden fényben úszott — több ezer ember járkált. Sokan bőröndöket toltak kulikocsikon. A szemlélőnek úgy tetszett, az egész világ itt randevúzik: feketék, sárgák, barnák, fehérek a legfurcsább öltözetekben, úticélokkal és útlevelekkel tömörültek a légitársaságok pultjai elé. A mozgólépcsők és a szalagjárdák állandóan vitték és hozták az újabb százakat és ezreket. Percenként indultak a repülőgépek mind az 6 földrészre.

Egy középkorú férfi, újsággal a hóna alatt, egyik kezében hanyagul lógatott kis autóstáskával állt a 31-es kijárat előtt. Bárki azt hihette volna, érkező ismerősére várakozik. De a kiözönlő

42

43

utasok egyik hulláma a másik után haladt el mellette, és ő nem mozdult. Végül órájára pillantott és meglódult. Nyugalmat erőltetve magára, lassan lépkedett. Átment az indulási oldalra. A falakon függő jókora elektronikus táblákra új városnevek perdültek fel, a következő harminc percben gépek indulnak: Kuala Lumpur, Melbourne, Honolulu, Lagos, Dakar, Toronto, Los Angeles, Mexico City, Helsinki felé.

A férfi mély lélegzetet vett. Megint órájára nézett, aztán lassú mozdulatokkal kinyitotta táskáját és belesüllyesztette kezét.

14.

A Champs-Élysées-n csúcsára hágott a délelőtti forgalom. Az autók áradatának egyetlen másodpercre sem szakadt vége. Két áruházban szezon végi kiárusítás volt, nők zajos tömege szorongott a bejáratoknál. A tavaszi kollekcióból már nem sok maradt, a vevők a nyárit is erősen megtépázták. Egy kávéház járdára kirakott kicsiny asztalai mellett egyetlen szabad széket sem lehetett már találni.

Az asszony vett egy fagylaltot, vállára vetette retikülje szíját, körülnézett. Nem látott semmi gyanúsat. „Mitől is tartanék? Mi történhet? Hiszen turista vagyok. Csak turista!” — gondolta, és mosolygott. Egy afrikai fiatalember jött vele szembe, azt hitte, a mosoly neki szól, tejfehér fogsor csillant válaszul az éjfekete arcon. A nő elkomorodott, továbbsietett. A fagylalt remek volt. „Majd utána veszek még egyet” — futott át a fején, de tudat alatt máris érezte, hogy az a másik, az a következő fagylalt korántsem fog annyira ízleni, mint ez az első, éppen azért, mert az már utána lesz. Mennyi is az idő?. . . Megtorpant egy újságosbódé előtt, rikító címlapok nevettek rá, csodaautók, telt keblű nők, filmszínészek, „Egy király, aki maga vezeti repülőgépét”, éhező afrikai gyermek természetellenesen nagy szemekkel a csontsovány arcában. . . Újságok.

Holnapután nem lesz egyetlenegy sem. A nő elfordult, órájára nézett.

44

Már csak három perc maradt addig.

15.

A betonpartok közé szorított kis tó partján ilyenkor is járkáltak néhányan, főleg szerelmespárok. Pedig tulajdonképpen már éjszaka volt, a felhőtlen égen néhány csillag árválkodott. A nagyváros fénytengere felcsapott a magasba, lüktető létét messzire jelezte. Zaja most is majdnem akkora volt, mint nappal. A magasvasút minden szerelvénye megrázta a közeli házakat.

Az a férfi semmiben sem különbözött más itteni férfitól. Éppolyan jelentéktelen arcú és öltözetű volt, éppen úgy sietett a nagy csarnok mellé kanyarodó autóbuszok felé. Átvágott a parkon. Nem félt. Ha valaki feltartaná, hogy kirabolja, habozás nélkül lőne, hisz volt fegyvere és mindenre kiképezték. Őt nem érheti meglepetés. De erre most nem került sor. A park szélén azonnal fényözön fogadta, a buszpályaudvar reklámáradata teljesen Amerikára vallott. Itt éjjel-nappal egyforma sebesen és megállás nélkül zajlott az élet. Innen indultak a távolsági autóbuszok az Államok minden tájára. A hangosbeszélő éppen a montanai, arkansasi és dél-dakotai járatokat jelentette a tévéhirdetésekből ellesett felfűtött hangon. Rendkívül hosszú, elnyújtott alakú járművek tolattak be a kocsiállásokra. Az utasok — fehérek, feketék, ázsiaiak — fegyelmezetten álltak sorba és várták, hogy a kalauz szerepét is betöltő sofőr kezelje jegyüket.

A férfi már ott állt nem messze tőlük, de még várt. Hiszen még nem jött el az idő — bár igen gyorsan közeledett.

16.

A Tien An-Men, a Mennyei Béke tere fölött szürke felhőtenger gyülekezett. A száraz szél pedig egyre újabbakat terelt Peking

45

fölé. A kora reggeli hűvös levegő meg-megborzongatta az embereket.

Két európai ruhás férfi ment lassan, sétálva a kínaiak között. Nem érezték magukat jól, a mindenfelől állandóan áramló, több ezer egyformán fekete hajú férfi és nő valahogy lehangoló benyomást keltett. De ezt egymás előtt nem árulták volna el.

— Ideális helyszín — mondta az egyik halkan. — Jobb nem is lehetne — felelte a másik. — Jó, hogy a

főnökség ezt is kijelölte. Ezek itt annyian vannak, mint égen a csillag. Bár nem utaznak oly gyakran és oly nagy távolságokra, mint a többi országban, azért ezt csak elterjesztik majd itt is.

— Remélem — mondta a másik, és órájára nézett.

17.

Barteno tábornok most kivételesen maga vezette a szolgálati kocsit. A sofőrjét és a többi testőrt is otthon hagyta, a villában. Nem akarta, hogy bárki is tudjon erről az útjáról. Gyakran pillantott a tükörbe — nem követte senki.

A repülőtér körül a szokásos hangzavar és kisebb forgalmi dugók fogadták. A kamionok és a teherautók külön sávra kanyarodtak, a repülőtér teheráru-fogadója a hatalmas utascsarnok túlsó oldalán volt. A csillogó óriás járművek nehézkesen manővereztek sávváltás közben. A tábornoknak végre sikerült kijutnia az elágazáshoz, elhúzott jobbra. Nem ismerte ezt a környéket, csodálkozott, hogy már itt is beépítették a területet. A sok kis ház között akadt egy-két régebbi villa is. Valaha nyilván nagy kertek tartoztak hozzájuk, ma szinte eltűntek a többi között.

Végre megtalálta az utcát, bekanyarodott. A terep enyhén emelkedett. Mikor lefékezett, a tükörben egy felszálló repülőgépet látott. Olyan alacsonyan jött a házak fölött, hogy úgy tetszett, szinte érintette a tévéantennákat. . . De azt valóban tisztán lehetett látni, hogy a pilóta most húzza be a futóműveket. Az iszonyú dörgés elnyomott minden más zajt. „Fejlettebb

46

országokban vagy a repülőteret vinnék el messzebbre, vagy itt nem építettek volna házakat. Vajon mennyivel kenték meg az építési vállalkozók az engedélyező államtitkárt?” — futott át az agyán, és körülnézett.

Az a ház semmiben sem különbözött a többitől. Lapos tetős, fehér, apró terasszal és kerttel, rácsos kapuval. Némi nagyzolással lehetne csak villának nevezni.

Terios ezredes az ablakon át intett, jöjjön csak. Ő is civil ruhát viselt, akárcsak a tábornok. Ők ketten oly ritkán hordták jól szabott egyenruhájukat a sok csillaggal a váll-lapon. . . A csöppnyi „hallban”, vagy inkább előszobában várta főnökét Terios.

— Üdvözlöm, tábornok úr. — Üdv. Szóval ez lesz az? — nézett körül Barteno. — Igen. Igyekeztem olyan objektumot találni, amelyik egy

cseppet sem feltűnő. — Azt hiszem, sikerült, ezredes. Itt senki sem keres majd

bennünket. Mikor vonulunk hát önkéntes száműzetésbe? — Még ma este. Legalábbis azt javasolnám. — Én meg elfogadom a javaslatát. Hiszen éppen ideje lesz . . — Jöjjön, tábornok úr. Már mindent előkészítettem. — Megbízható emberekkel dolgozott? — A Szolgálat legjobb szakembereivel, tábornok úr. Amint

befejezték itt a munkát, az egész csoportot egyenesen a repülőtérre vitettem és azonnal az Andokba küldtem. Egy hegycsúcson kell elektronikus lehallgatóállomást építeniök. Nem lesznek itt, amikor. . .

— Jó ötlet. — A szobában Barteno egy teljes rádió adó-vevő berendezést, telőfont, televíziót, CB-rádiót talált. Minden új volt, csillogó és működőképes.

— Ellenőriztem őket — mondta Terios. És akkor jött egy perc — majdnem egy teljes perc! —, amíg a két férfi csak egymást nézte. Csendben, egyetlen szó nélkül. Mindkettőjük fejében megfordult a kérdés: megbízhat-e a másikban? Az ezredes szemén látszott, nem aludt az éjjel. Csak ennyit lehetett látni rajta. De a tábornok is fáradt, feszült volt.

— Életünk legnagyobb játszmája lesz, ezredes. — Tisztában vagyok vele, uram.

47

Barteno az ablakhoz lépett. A függöny mögül kémlelte az utcát. Semmi gyanúsat sem látott, halkan mondta:

— Az akcióban részt vevő embereink egyik tisztjét beavattam a terv új változatába. A neve: Ribera hadnagy. Az utolsó fázis utolsó napján a jelszó „Marvínia mindenekfelett” lesz. Ha velem valami történne, Terios, hát ezzel a jelszóval indíthatja el a végső csapást.

— Remélem, minden rendben megy majd, uram. — Én is. Mikor jön ide vissza? — Holnap késő este. Addig a Szolgálat központjában a

helyem, hogy legalább az első órák eseményeiről értesüljek és intézkedhessek, ha közbejön valami előre nem látható dolog.

— Rendben van. Én már itt maradok, és várom az értesítéseit. Az ezredes a sarokban álló halványsárga telefonra mutatott: — Az a mi készülékünk, a Szolgálattól hozattam. A

hozzákapcsolt elektronikus szerkezet megakadályozza, hogy beazonosítsák. Bárhová nyugodtan telefonálhatunk vele.

Barteno órájára nézett. — Három perc múlva kezdődik. . . Már akkor sem

állíthatnánk meg őket, ha akarnánk. — De nem akarjuk megállítani őket — felelte az ezredes

keményen.

18.

Egy toronyóra ütött lassan, méltóságteljesen. A tizenegyedik ütés után elhallgatott. A bazilika előtti tér emberek ezreitől feketéllett. Gyakran tűntek fel kalapos papok. Apácák csapata ment az egyik oszlopsor mellett. A via Conciliazione felőli oldalon a kirándulóbuszok még egyre ontották a zarándokokat. Róma fölött a hőség szinte láthatóan vibrált.

— Tizenegy múlott — jegyezte meg a nő és a férfira sandított. — Én is hallottam. Hát ne vesztegessük az időt. — Annál is inkább, mert sietnünk kell. Délután Nápolyba

megyünk, igaz?

48

A férfi nem felelt. Fogta a kis üvegcsét, körülnézett. Senki sem figyelt rájuk. Letette a földre. Mikor felegyenesedett, mozdulatlanul állt néhány másodpercig. Körülöttük zajlott, zúgott a tömeg. Akkor a férfi rálépett a parfümösüvegcsének álcázott kis tartályra. Csak ő hallotta — érezte? — a reccsenést. Megragadta társnője karját. — Gyerünk!

Kilábaltak a tömegből. A nő tekintete taxit keresett. A férfi a tér széléről még visszanézett — de csak a türelmetlenül ide-oda hullámzó embertengert látta.

19.

— Gyerünk. . . itt jó lesz. A három európai öltözetű férfi a bazár közepén találkozott. Az

egyik elővette az üvegcsét, agyagfalhoz vágta. A másik kettő hangosan nevetett, hogy eltereljék a figyelmet. Egy arab vízárus is nevetett, és mutatta hátán cipelt tartályát.

— Vizet, urak, vizet. . . — Nem kell — mondta az egyik. A falat nézte, a még nála

lévő másik tartályra gondolt, meg is markolta zsebében. A kis folyadék alig tenyérnyi foltot hagyott a falon, de a barna háttéren szemlátomást nőtt egy fehér kör. Először akkora volt, mint egy kisebb pénzérme. Aztán kitöltötte a folt felét. Fehéres hab vált el tőle, le-lecsöppent a földre. . .

— Most keveredik a levegővel — mondta az egyik. — Gyerünk innen, de gyorsan — így a másik. Egy

mellékutcában tűnt el. A harmadik szó nélkül sarkon fordult és a kijárat felé igyekezett.

49

20.

A középkorú férfi keze kis táskájában volt. A 31-es kijárat felé nagy turistacsoport igyekezett. A férfi még egyszer körülnézett. A hangszórók most is városneveket soroltak. Captown, Harare, Buenos Aires, Quito, Vancouver. . . A tömeg nem csappant meg, ellenkezőleg. Az indulási pultok előtt sorok alakultak ki.

Őt nem látta senki, bár mindenki láthatta. És erről ő is tudott. A parancs teljesítése vérében volt, mintha csak teste részévé vált volna. A kis táskából előhúzta az üvegcsét. A helyet már előbb kinézte magának. Az egyik reklámoszlop tövében egy csaknem üres műanyag szemétkosár állt. A férfi nyugodt léptekkel sétált oda, szemét az órára függesztve. Amikor a percek rubrikájában megjelent a két nulla, a férfi az üvegcsét előbb óvatosan az oszlophoz ütötte. A repedésen azonnal előbukkant a folyadék. Belecsepegett a kosárba, de lassan, nyúlósan. Akkor még egyszer, valamivel erősebben az oszlophoz ütötte, majd elengedte — a szemétkosár mindent elnyelt.

Egyelőre. Mert négy perccel később — a férfi akkor már nem volt az

indulási csarnokban — a kosár oldalsó nyílásán fehér hab tört ki. Hangtalanul dagadt, terjeszkedett. A kosár megingott, a hab elérte a szélét, de csak az egyik oldalon. A nagy teremben hangszórók sorolták távoli városok nevét. Egy gyerek szaladt, virággal a kezében.

A hab lefolyt a kosár külső szélén és több irányban terjedt pezsegve a padlón.

A férfi már egy autóban száguldott a sztrádán. Tizenkét óra előtt a nála lévő másik üveget a nemzetközi vasúti pályaudvaron kellett széttörnie, ez volt a parancs.

21.

50

Az asszony megtorpant egy forgalmas kereszteződésben. A Champs-Élysées autófolyamát most egy széles keresztutca emberáradata választotta ketté. A piros lámpák leállították a rohanó fémtigriseket, de ez csak fél percig tartott. Amint a lámpák zöldre váltottak, ismét a színes-zajos rohanás uralta el az egész környéket.

Az asszony megállt, várt. Mindenki elment mellette. Felcsapott az autózaj. Aztán a lámpák megint pirosra váltottak a zebra előtt, fékek csikorogtak. Emberek áradtak át az úttesten. Az asszony a járda szélén állt, várt. Tudta, mit kell tennie. Senki sem figyelt rá. Kivette retiküljéből az egyik üvegcsét. Lassan leengedte a kezét. Kirándulóbusz jött a járda mellett, közel. Máris döntött. Az üvegcse a széles kerekek alá repült.

A szürke aszfalton fehér folt nőtt. Olykor egy-egy autó kereke apró részt harapott, ki belőle, magával vitte. Lenyomta az aszfalt más pontjára, megsokszorozta, elkanyarodott vele a város más negyedeibe. . .

22.

Fehéren pezsgett az ismeretlen anyag Washingtonban, Pekingben, Dzsakartában, Melbourne-ben, Szöulban, Tokióban, Kairóban, Tel Avivban, Zürichben, Clevelandben, Santiagóban és legalább ötven másik városban. A következő két-három órában — Európában délután következett, Amerikában este, Kelet-Ázsiában pedig éppen hogy elkezdődött a nap — ugyanazok az emberek más városokba utaztak és ott is eltörték üvegcséiket. A pezsgő anyag szétfutott, de sehol sem keltett különösebb feltűnést. Aztán harminc-negyven perc alatt majdnem eltűnt; a szer csak mikroszkóp alatt látható apró lényei már a levegőben terjedtek, belevegyülve, elválaszthatatlanul.

A levegő pedig mindenhová behatol, ahol ember van és ahol az nincs is; és benne az, amit egy laboratóriumban egyszer valakik AX-33-asnak neveztek el.

51

23.

Ander, Orlov, Csen és Ibram a vetítőben ültek. A vásznon pergő filmet nézték. A férfiak arcán váltakozva ugráltak a sötét és világos foltok; a film harmincperces alkotás volt az Adria típusú űrhajók belső elrendezéséről. A készítők kénytelenek voltak maketteket használni, hisz a film forgatásakor az egyetlen ilyen típusú hajó még csak félig volt készen. Mivel aznap már másodsor látták a filmet, hát különféle megjegyzéseket tettek rá. Úgy beszélgettek, akár egy klubban.

— Ha a belső lift bedöglik, sok lépcsőt mászhatunk — jegyezte meg Orlov. Az alacsony, tömzsi űrhajós valaha tudósnak készült. Volt benne egy adag kíváncsiság, szeretett a dolgok mögé látni, okaikat kutatni. Kissé kiugró arccsontjai arról árulkodtak, hogy Szibériában — ahol született - ősei között aligha csak európaiak voltak. Orlovnak kisujjában volt minden, amit a hajó elektronikus, eszközeiről és energiaátvitel-rendszereiről tudni lehetett. A legjobban Fromm-mal értett szót mindig.

— Ráadásul elég keskenyek azok a lépcsők. Nem szeretnék ott nagyméretű terheket cipelni. A tetvezőknek ez nem jutott az eszükbe? Két ember éppen csak elfér egymás mellett. — Ibram méltatlankodva túrt göndör-gyapjas hajába. Izmos karján megfeszült az ing ujja.

— A műszaki leírásban a konstruktőrök azt bizonygatták, hogy ilyesmi nem fordulhat elő — így Ander.

— Micsoda nem fordulhat elő? — Hogy bedöglik a lift. Állítólag olyan elektronikus

vezérlőberendezése van, amely a meghajtás és a szerkezet összes alkotórészét folyamatosan ellenőrzi.

— Így igaz — helyeselt Orlov. — Mégis azt mondom, bedögölhet. Vagy láttatok már olyan ember készítette gépet, ami nem romolhat el?. . .

— Engem sokkal jobban izgat valami más. — Csen elfordult a vászontól, társaira nézett. — Mi van a külső liftekkel?

— A hajó titánpáncélzatába vágott síneken futnak le — magyarázta Ander. — Ha az Adria függőlegesen áll, a belső lift

52

csak a hajtómű fölötti egyes számú szintig megy. Onnan zsilipelni kell a külső liftekhez, amik persze csak akkor vannak a külső burkolaton, ha a hajó leszáll egy égitestre. Különben egy erre a célra épített külön helyiségben vannak, a hajótesten belül. . . Ugyanez a helyzet mindkettővel. Egy-egy ellentétes oldalon vannak, persze. De hát ezt ti is tudjátok.

— Azért nem árt néha, ha te is elmondod. Végre valaki emberi nyelven mondja, nem fontoskodó szakszavakkal megtűzdelve. — Ez persze Ibram volt. A gambiai űrhajóst élénk eszéért és jó humoráért kedvelték a többiek.

— Akkor be is fejezem a kiselőadást — mosolygott Ander. — A külső liftek talajtól számított legmagasabb pontjai harminchét méterre vannak, két-két nagy stabilizátor és két-két teleszkópláb között érnek a talajra.

— Egészen a talajra? Ezt a filmen nem mutatták. — Mutatták, csak nem figyeltél. . . — Figyeltem, ne hülyéskedj! Melyik részben volt? Orlov a

homlokát dörzsölte. — Úgy rémlik, a vége felé volt róla szó. Az egyik külső lift

alsó lemeze talán húsz centire volt a földtől. — Az is túl magas, hiszen olykor gépeket kell be- meg

kirakodni, szállítani. Majd a Marson kezdjük törni a fejünket azon, hogyan másszon vissza a liftbe a talajkutató automata, a nagy lánctalpával? És a terepjáró kocsik?

Csen bólogatott. Mindig kevés beszédű volt. Társai most persze nem tudták, kinek helyesel. Ander mosolygott.

— Nyugalom, fiúk. A film tényleg kissé felületes, mégis, van egy apró részlet, amely elkerülté becses figyelmeteket. . .

— Szeretem, ha gúnyolódsz — morogta Ibram. — Mégpedig az, hogy a külső liftek alsó, teherhordó lemeze

két lapból áll. A másik nem látható, a felső alatt lapul és csak külön impulzusra bújik elő, hogy lebillenjen a talajra. Afféle feljárót alkot így a kerekes vagy lánctalpas gépek számára, áthidalja azt a húsz centiméteres szintkülönbséget.

— Nézzük meg még egyszer — javasolta Orlov, s hátrafordult a sötét fal felé. Csak egy négyszögletes nyíláson özönlött a terembe a fény.

— Gépész! Gépész!. . .

53

— A kölyökkorom jutott eszembe — mondta erre Ibram, fogai nevetően csillantak. — Egy kisvárosi mozi a trópusokon, no, képzeljétek el, milyen volt az akkoriban, a hatvanas-hetvenes években. Fülledt, keskeny, tele piszokkal és minden előadáson legalább háromszor elszakadt a film. Egyszer a rekord tizenhét filmszakadás volt. Mi is így üvöltöztünk hátra: „Gépész! Gépész!”, és a lábunkkal dobogtunk a padlón.

— Akkor máris doboghatsz — mondta Csen. Mert most, ott a teremben hirtelen elhagyatva érezték magukat; az ő gépészük nem reagált a parancsra. Ez azért is furcsa volt, mert közben a film feliratos vége is kifutott a gépből, üres, szemet bántó, fényes, fehér négyszög volt a vászon előttük. A hangszóróból hallották, hogy a gépet ennek ellenére sem állították le.

— Mi van a fickóval? — türelmetlenkedett Orlov. — Elaludt. — Vagy elment. — Ugorjon valamelyik. . . Ibram, te ülsz a sor szélén. — Tényleg teljesen olyan minden, mint gyerekkoromban. A

nagyok akkor is engem küldtek, ha valakinek szólni kellett. . . — A fekete fiú feltápászkodott. Hosszú lábait némi nehézség árán tornászta ki a szűk széksorból. Kiment, de pár másodperc múlva egészen más hangon szólt vissza:

— Gyertek ide. . . Gyorsan! Az együtt töltött két év alatt megismerték már egymást.

Tudták, melyikük miképpen reagál. Ibram hangja azonnal veszélyérzetet ébresztett bennük. „És ez így jó — futott át Ander fején. — A Marson egy hangtól, egy másodperctől, egy villanásnyi idő alatt bekövetkező reakciótól olykor az egész expedíció sorsa függhet. . . ”

Rohantak mindhárman. A szűk helyiségben, a vetítőgép mellett, a padlón hevert a fiatal francia fiú, akit mindnyájan jól ismertek, hisz ő kezelte és javította a kiképzőtábor video-berendezéseit is. A férfi arcán verejték csorgott, nehezen lélegzett. Orlov megérintette a homlokát: forró volt. Hiába rázta a fiatalember vállát, az nem nyitotta ki a szemét, csak halk nyögdécseléssel válaszolt.

— Vigyük a levegőre. . . Csen, állítsd le a vetítőt. Orlov, telefonálj az orvosnak.

54

Ivanov a telep vezetőjével sakkozott. A telepvezető egy Velky nevű cseh volt, aki naponta átlag tizenöt partit játszott. Saját állítása szerint enélkül nem tudott élni. Bárhová is ment, mindig volt zsebében egy kis mágneses készlet. Ha nem akadt önként vállalkozó partner, ellenfél, akkor sem jött zavarba: két különböző márkájú sakkozógépet is hozott magával a telepre. A számítógépek ugyan kivétel nélkül minden alkalommal „ellátták a baját” (ahogy maga mondta), mégis szívesen játszott azokkal is. Amúgy jó szervező volt, az űrhajósok kedvelték, mert a legfurcsább egyéni kívánságaikat is képes volt teljesíteni.

— Még két lépés, és matt — jósolta Velky taktikusan. Tudta, hogy a kiképzés főnöke az efféle mondatoktól roppant ideges lesz. Nem is tévedett. Ivanov arca kipirult, csak egy lapos pillantást vetett ellenfelére és tovább rágta az ajkát, ami nála a legnagyobb fokú gyötrődés jele volt. Tudta ezt Velky is. . .

Megcsendült mellettük a telefon. A napfényes teraszról a park fáit és a makettmezőt látták. Az egykori futballpályán az Adria egyes részeinek élethű modelljei sorakoztak.

Ivanov tekintete végigsöpört a fákon. „Jó helyet találtak a telepnek” — gondolta, miközben lassan füléhez emelte a kagylót.

— Ivanov. — Az ügyeletes orvos vagyok. Kérem, jöjjön azonnal a

rendelőbe. — Baj van? Valamelyik fiúval? — Nem, a segédszemélyzetből valakivel. . . De igen komoly a

helyzet. Siessen! A férfi letette a kagylót. — Mennem kell. — Jó ürügy. Mindig akkor van mehetnékje, amikor vesztésre

áll — bólogatott a cseh, gúnyos szikrákkal a szemében. — Hát hagyja így a táblát. Majd folytatjuk! — És elsietett.

Délután Ivanov telexjelentést küldött az ENSZ űrhajózási bizottságának:

„a mai napon a telep segédszemélyzetének három tagja megbetegedett. a tünetek: harminckilenc fokos láz,

55

magatehetetlenség, eszméletvesztési hajlam, folyadékveszteség, látási zavarok. a tünetek minden esetben teljesen megegyeznek elkülönítés megtörtént, a repülésre kijelöltek és a tartalékok egyelőre egészségesek. utasítást kérek. ivanov.”

Ám aznap már nem érkezett válasz. Este Ander megkereste Radzs doktort. A szakállas férfi a park

egyik padján ült és kis rádióján indiai zenét hallgatott. Andernek úgy tűnt, egy síró férfi énekel. Mert az az énekes szinte zokogott, csuklott, szenvedett. A dalból mérhetetlen fájdalom áradt. Ezért a férfi egy percig habozott is, vajon leüljön-e Radzs mellé a padra. Elképzelte a férfit turbánnal, indiai fehér ruhában. Radzs vajon akkor is Radzs lenne, a társuk? Hiszen ő nagyon messziről jött közéjük, és most Ander nem a földrajzi távolságra gondolt. Hosszú lehet az út egy szegény kis indiai falutól a Marsig.

Mégis úgy döntött, leül melléje. Radzs kikapcsolta a rádiót. Jó volt most a csend. Hallgattak mindketten, bár tudták, beszélgetni fognak. Nem siettek. Az orvosnak valamilyen ősi keleti ösztön parancsolta, hogy nyugodtan Várakozzék. Ősei várakoztak. Így egykor, fák, paloták árnyékában, néha egész életük így telt el, egyetlen hatalmas, kimondhatatlanul vágyakozó várakozásban. Ander viszont a maga európai észjárásával azonnal a lényegre tért, amint eltelt egy kis idő és a csend — számára — kezdett elviselhetetlenné válni. A fák fölött felbukkant a hold. Tejfehér foltja idegen volt most.

— Gondolod, fertőző? — kérdezte végre Ander, bevezetés nélkül. Ahogy szokta.

— Nagyon úgy néz ki. — Radzs azonnal tudta, miről van szó, és meg is indokolta válaszát. — A mozigépész, a makettszerelő meg az a sofőr déltájban a városban voltak. Délutáni szolgálatra voltak beosztva. A sofőr kocsiján, tehát együtt jöttek ki a telepre.

— Járvány? — Lehet. A tünetek teljesen egyformák, a kór ráadásul

egyazon helyen és időben lépett fel. Aligha lehet kétség. — És mi?. . . A kérdésen biztosan már Radzs is töprengett, mert rögtön

kész volt a válasz.

56

— Két lehetőség van, Ander. Vagy megbetegszünk, vagy nem. Vagyis kiderül, a mi szervezetünk ellenállóbb-e, mint a segédszemélyzet tagjainak szervezete.

— Hát ez nem hangzik túl szakszerűen. És mindnyájan? — Ha csak egy is elkapja közülünk ezt a kórt, akkor a többiek

is megbetegszenek. Ha senki — hát senki. — Látsz erre esélyt? — Látok. Az elmúlt hónapokban rengeteg oltást kaptunk, no

és más módokon is erősítették a szervezetünk ellenálló képességét. Én végig be voltam avatva mindebbe, hiszen ha veletek megyek a Marsra, tudnom kell, milyen összetételű és hatású szereket oltottak már belénk. Különben az összes adatot betáplálták az Adria fedélzeti információs számítógépébe is. . .

— A kór kimenetele? — Még semmit sem lehet tudni, de talán nem lesz halálos.

Vagy ha ilyen is előfordul, semmiképpen sem lesz jellemző, és a kór mortalitása nem lép túl egy bizonyos, feltehetően elég alacsony százalékarányt.

— Nem túl vigasztaló, amit mondtál. — Nem vigasztallak, Ander. Csak informállak — mondta

Radzs hűvösen. — Mit gondolsz, kiürítik a telepet? — Ivanov emellett kardoskodik, de azok ott az ENSZ-ben

még nem döntöttek. Szerintem nem kell kapkodni. Az egyik beteget ti is fogdostátok. . .

— Igen, a mozigépészt. — No látod. Most meg itt ülsz mellettem és a délután

folyamán érintkeztél a többiekkel is. . . Tehát ha ez valóban ragályos betegség, mi is megkapjuk. A kiürítés már úgysem segíthet rajtunk, de a többieken sem.

— Milyen nyugodtan mondod. — Orvos vagyok. — De űrhajós is vagy, Radzs! Nem érted? Ha csak

egyetlenegy is megbetegszik közülünk, nem startol az Adria! Öt nap múlva lett volna az indulás a Marsra. Május huszadikán reggel. . . Így nem engednek ki bennünket az űrbe, hisz lehet, már magunkban hordozzuk a kórokozókat, csak a mi nagyobb immunitású szervezetünk tovább fog ellenállni. Minden értelmes

57

szakértő úgy vélheti majd, hogy, minket is elkap a kór. Nem ostoba fickók azok ott az űrhajózási bizottságban, Radzs. És köztük is vannak orvosok. Nem kockáztathatják meg — de mi sem! —, hogy odakünn betegedjen le az egész legénység!

— Gondoltam erre is, Ander. Igazad van, nem- , csak orvos, de űrhajós is vagyok, és persze nekem is fáj, ha elhalasztják az indulást. De mit tehetünk?. . . A járvány kitört, itt van közöttünk, talán bennünk. Lehet, nem lesz több megbetegedés, lehet, csak valami véletlen egybeesés volt, és persze lehet: tényleg elhalasztják az indulásunkat. Őszintén szólva, most már azért nem bánnám annyira. Huszadikán nem indulnék el nyugodtan, nem. Én is szeretek élni, Ander.

— Kösz — mormolta a férfi és felállt. Lassan távolodott padon ülő társától. Hirtelen mintha hegy szakadt volna a vállára. Mi lesz velük? És mi lesz Brendával?

Ander megállt, felnézett a holdra. Igen, a kozmosz. Ezer és ezer éve szállnak fel az emberi gondolatok. Hány nemzedék törekedett már oda. . . És hánynak nem sikerült?! Úgy igazán éppen most, éppen nekik volt a legnagyobb esélyük. Ember még nem hagyta el a Földet olyan messzire, nem tette a lábát egy másik bolygóra. . . És akkor egy ilyen alattomos támadás tesz minket semmivé? Ettől leszünk egyszerre tehetetlenek? Visszatart bennünket a Föld, a biológia, az ember alárendeltsége a természetnek? Legyőztük hát a gravitációt, legyőznénk az űrt is —, de egy apró baktérium elbánik velünk?. . .

Úgy érezte magát, mint a madár, amelynek ólomsúlyt kötöttek a lábára. Repülne, repülne már teljes erővel, de átkozott és kicsinyes béklyói minduntalan visszarántják a földre. A Földre. . .

24.

Azokban az órákban sok változás történt azon a bolygón, amelyet a tudósok a Naprendszer harmadik, de még egyetlen lakott égitestjeként tartanak számon.

58

Az első nyugtalanító jelek európai idő szerint tizenhárom és tizennégy óra körül érkeztek. A jelentések még csak a nemzeti egészségügyi központba futottak be. Legtöbbször távolabbról érkező nők és férfiak betegedtek meg, ezért mindenütt arra gyanakodtak, hogy a kór valahol másutt tört ki, és az a néhány eset, amely hozzájuk eljutott, még idejében elszigetelhető. Tévedtek.

A Föld éjszakába fordult felén ugyanez történt a hajnali órákban. Amikor a betegek száma elérte a százat, és a kór rohamosan terjedni látszott, az egészségügyi szervek értesítették a hatóságokat is.

1991. május 14-én délután, közép-európai idő szerint 17 órakor, Európában négyezer megbetegedésről tudtak. A betegek jó része három légikikötőben járt előzőleg: Amszterdamban, Koppenhágában és Londonban. De akadtak olyanok is, akik a kórt feltehetően az Amszterdam—Párizs közt közlekedő gyorsvonaton vagy Rómában szerezték. Az is feltűnt, hogy a kórházak belgyógyászati osztályaira szállított páciensek igen hamar megfertőzték a többi, beteget is. Órák teltek el, amíg az egymás hasonló eseteiről mit sem tudó kórházak és orvosaik között végre valamiféle információcsere és kapcsolat alakult ki. A kölcsönösen továbbított információk nyilvánvalóvá tették, hogy veszélyes betegségről van szó, amely már magában hordozza a járvány összes jellemzőjét. Ekkor lépéseket tettek, hogy a titokzatos kór áldozatait elkülönítsék.

De a legtöbb helyen már túl késő volt. Egyrészt azért, mert a belgyógyászatok ápolói és orvosai is megbetegedtek még az este beállta előtt, másrészt szerte a városokban egyre újabb és újabb betegeket találtak. Lakásokban, közutakon, éttermekben, még metrószerelvényekben is. Azok a járókelők, lakók, pincérek és egyéb személyzet, akik ezeken a betegeken a legjobb indulattal próbáltak segíteni — szintén elkapták a kórt. De mivel a betegség tünetei csak mintegy kétórás lappangás után jelentkeztek, maguk is sok száz embert fertőztek meg akaratlanul is, mielőtt erejüket vesztve valahol lerogytak.

Az első megbetegedést egy Peters nevű holland orvos észlelte, és ő volt az is, aki felismerte, hogy milyen veszélyes járványról lehet szó. A holland hatóságok éppen az ő értesítése alapján,

59

Európában elsőként döntöttek úgy, hogy elrendelik az elsőfokú járványriadót. A furcsa betegséget ezért egyelőre Peters-kórnak nevezték el.

Európától távolabb korántsem volt ilyen egyértelmű a helyzet május 14-én este. Az ENSZ Egészségügyi Világszervezete még nem kezdte gyűjteni az adatokat a kontinensen kívüli országokból. An nyit már tudtak, hogy közép-európai idő szerint este 21 órakor számos megbetegedést észleltek Kanadában, az USA-ban és Japánban. Ekkor merült fel először az a gyanú, hogy a Peters-kór talán egyetlen pontból, egyetlen városból vagy intézményből indult ki; ha azt megtalálnák, talán sikerülne megtudni, honnan ered a kór, és így megakadályozhatnák tovaterjedését. De ez hiú ábrándnak bizonyult, annál is inkább, mert mind több volt a bizonyítéka annak, hogy a kór szinte egyszerre ütötte fel a fejét a világ sok pontján. A japánok azonnal széles körű nyomozásba fogtak, ám a rendőrök dolgát rendkívül megnehezítette, hogy a páciensekkel nem beszélhettek közvetlenül. Ezért az orvosokat riasztották: amint újabb Peters-kóros beteg kerül eléjük, lehetőleg kérdezzék ki a hozzátartozóikat, hol járt, mit csinált a beteg az elmúlt órákban. Így sikerült némi információhoz jutni, de ettől egyáltalán nem lett tisztább a kép. Kiderült ugyanis, hogy a betegek egy kisebb része valóban külföldről hurcolta be a kórt, aznap délután érkeztek vissza Európából, többen Ausztráliából, egy személy Honolulun át repült ide Amerikából. A betegek nagyobb része viszont már Japán területén fertőződhetett meg, hisz mostanában nem jártak külföldön. Gyanúsan sokan kerültek be azok közül, akik — akár csak mint érdeklődők, bámészkodók — aznap délután megfordultak a legnagyobb tokiói repülőtéren.

Ausztráliában 14-én éjfélig csak hétszáz esetet regisztráltak, de aztán hihetetlen gyorsasággal kezdtek szaporodni a Peters-kóros megbetegedések. Központi intézkedés egyelőre nem történt.

Ázsiában igen tarka volt a kép. Bár hivatalos adatokat sem akkor, sem a következő napokban nem közöltek, gyanítható volt, hogy a legtöbb megbetegedés Kínában történt. Különféle források révén néhány nappal később olyan hírek terjedtek el, hogy egyedül Pekingben az első órában legalább hatszáz megbetegedés történt, aztán 15-ére ezek száma elérte a hatvanezret. Tény, hogy

60

a főváros utcái kihaltak, a kórházak viszont megteltek, és az egészségügyi hatóságok a nagyobb középületek közül is sokat lefoglaltak.

Hongkongban, Szingapúrban, Szöulban és néhány más sűrűn lakott városban szintén terjedt a Peters-kór. Az arab országokban mindenhol előbb a fővárosban jelentkezett, ami a szakértők szerint a fertőzés külföldi eredetét bizonyította, hiszen itt voltak a nemzetközi repülőterek. Mivel a kór néhány földközi-tengeri kikötővárosban — mindenekelőtt Nápolyban — is felütötte a fejét, várható volt, hogy a tengerre már kifutott kereskedelmi hajókon is lesznek megbetegedések.

Az afrikai országokban a koordináció hiánya tette lehetetlenné a közös cselekvést. A repülőtereken kiszűrtek ugyan több olyan utast, akiken már megjelentek a kór első tünetei, de gyakran nem értesítették erről annak a másik országnak a repülőterét, ahová az a gép tartott, amelynek a fedélzetén már terjedt a kór. . . Vagy azért, mert a szomszéd országgal rossz viszonyban álltak, vagy a távközlési rendszerek hiányosságai miatt az ilyen értesítés — ha volt is — már túl későn érkezett.

A N'Dzsamenából Harare felé tartó Boeing 927-es fedélzetén a hararei leszálláskor harmincnégy Peters-kóros beteget találtak, és mire kórházba vitték őket, nemcsak a Boeing, de az egész repülőtér személyzetét el kellett különíteni. Órákon belül csak Hararében ötszáznál több volt a járvány áldozatainak száma. A kórház segédszemélyzete a veszély méreteit látva megrémült és szétszaladt. Egyszerű emberek voltak, akik nem értették pontosan, mi történik. Számukra a hirtelen fellépő és rohamosan terjedő, a lábáról mindenkit ledöntő veszély az ősi legendák gonosz isteneit idézte. Menekültek hát. Nem tudhatták, hogy a Rossz már beléjük költözött. Sokan vidékre, régi törzsi lakhelyükre siettek, övéik között biztonságban hitték magukat. Távoli falvakban próbáltak meglapulni, míg lejár a démonok ideje. A hatóságok akkor már tudták, mi történik Európában és másutt, fegyvereseket küldtek hát e veszélyes szökevények után. Csendőrök robogtak terepjáró kocsikon a szavannákon és a hegyek között, úttalan utakon, vándorokat és kutaknál gyülekező nőket kérdezgettek, fényképeket mutogattak. Helikopterek zúgtak el az ültetvények közé rejtett kis falvak fölött. Ha a

61

62

csendőrök más törzsbeliek voltak, senki sem közölt velük valós információkat, hát csak ide-oda autóztak a kietlen tájakon. A régi törzsi ellentétek a Peters-kór véletlen szövetségesei lettek. Közben teltek az órák, és a kór elterjedt az ország igen távoli vidékein is. Teherautókon járó vándorkereskedők, nyájaikat legeltető pásztorok vitték át a meg sem jelölt, gyakran őrizetlen országhatárokon. . .

Dél-Amerikában is rendkívül gyorsan terjedt a kór. A nagyobb városokat szinte ugyanabban az órában támadta meg. Buenos Aires, Rio de Janeiro, Bogota, Santiago, Sao Paulo, Caracas a reggel felbukkant járvánnyal a déli órákban került szembe. A kisebb városokban délután vált kritikussá a helyzet. Itt nem hiányzott annyira a nemzetközi összefogás, de a helyzetet más tényezők nehezítették. Például a nagyarányú kábítószer-csempészés. Némelyik kolumbiai, bolíviai, venezuelai csempészszervezet repülőgépek és hajók tucatjaival rendelkezett, és ezek saját „menetrendjük” szerint végezték az áruszállítást az őserdei rejtett repülőterek és eldugott kis kikötők, valamint Mexikó és az Egyesült Államok déli területei között. A Peters-kórt már az első napon több helyre behurcolták; az őserdei kokaintermelő telepeken dolgozók pedig aligha számíthattak orvosi segítségre. Sőt, munkájuk természetéből kifolyólag nem is hívhattak külső segítséget. Térképen sem található, eldugott, illegális településeiket különben is nehezen találták volna meg a hatóságok. Az egyik kolumbiai kokainkirály sportrepülőgépe egy panamai kisváros közelében lezuhant. Mint később a vizsgálatok megállapították, a fedélzeten a négyszáz kilogramm kábítószeren kívül két embert is találtak, mindkettőt a Peters-kór tünetei hozták olyan állapotba, hogy elvesztették uralmukat a gép fölött. Ám Panamában akkor még senki sem tudott a betegségről. A mentőosztagok, a helyszint biztosító rendőrök, a halottakat vizsgáló és elszállító személyzet és sok száz bámészkodó kapta el a kórt. Panamában két nap leforgása alatt gyakorlatilag megbénult az élet.

Az Egészségügyi Világszervezet addig példátlan méretű járványriadót rendelt el. Felkérték a nevesebb tudósokat, különösen azokat a mikrobiológusokat, akik az utóbbi évtizedben Nobel-díjat kaptak, hogy minden más kutatást félretéve

63

koncentrálják erőfeszítéseiket a Peters-betegség kórokozójának felderítésére, elkülönítésére, sőt esetleg ellenanyag kikísérletezésére. A felhívásnak azonban —egyelőre — nem volt nagy foganatja. Még nem tudták ugyanis, hogyan lehet a kórokozók ellen legalább rövid időre hatásosan védekezni. Valójában a vizsgálatokra sem kerülhetett sor. Gyakorlatilag az összes mikrobiológus, aki a felhívásnak engedelmeskedett és Peters-kóros betegeket keresett föl, vagy azoktól vett anyagokkal kezdett kísérletezni, minden elővigyázatossága dacára azonnal maga is megbetegedett.

A kormányok, bár természetesen pontos információkkal rendelkeztek már minderről, még nem reagáltak. Igaz ugyan, hogy néhol visszavonták a haderők és a rendőrség személyzeti állományának szabadságolását, minden kórházat, minden belgyógyászati osztályt értesítettek és fokozott készültségbe helyezték az egészségügyi személyzetet. A nagy kiterjedésű országok feltehetően abban is bíztak, hogy területük java része — az ott élőkkel együtt — érintetlen marad mindaddig, míg a tudósok legyőzik a járványt. Több kormány komolyan hitt egyes szakértők hamarjában készített jelentéseinek; ezek vezetői tudományos tekintélyüket latba vetve amellett kardoskodtak, hogy az úgynevezett „Peters-kór” csak átmeneti és alapjában véve veszélytelen jelenség, amely hamarosan, mintegy nyomtalanul elmúlik majd.

Európában 14-én este összesen hatszázezer megbetegedésről tudtak. Aggasztó volt, hogy még olyan távoli — és ezért biztonságosabbnak hitt — szigetek, mint Izland vagy a Spitzbergák sem mentesültek a kórtól. Minden európai országban volt megbetegedés; egyedül Albániából nem érkeztek megbízható adatok.

15-én reggel mindenki számára nyilvánvaló lett, hogy a kór gyors ütemben terjed. Már alig akadt ország, ahonnan ne érkeztek volna hírek a járványról. A genfi világközpontban szüntelenül zakatoltak a telexek, csörögtek a telefonok. A táviratok nagy része nyilvános távközlési hálózatokon jutott ide, ám — a pánikot elkerülendő — az üzeneteket az. ENSZ régi módszere szerint ötbetűs szócsoportokban rejtjelezték.

64

A nap folyamán sokasodtak a furcsa vagy rémisztő, de mindenképpen különleges esetek. Egyes tévéállomások, mintha csak ijesztgetni akarnák nézőiket — bár vezetőik ezt tagadták és csupán az információk szabad áramlására hivatkoztak —, meglepő részletességgel számoltak be például annak a repülőgépnek az esetéről, amely éjjel repült át az Északi-sark felett és közben mindkét pilótán megjelentek a Peters-kór tünetei. A gépen futótűzként áradt szét a kór. Robotpilóta vezette a gépet, de amikor le kellett szállniok, a földről egy katonai repülőtérre irányították őket, ahol a leszállópálya hosszúsága miatt biztonságosabbnak látszott a manőver végrehajthatósága. Előbb a navigátor vezette a gépet — az utasításokat a földi irányítók rádión közölték vele —, de percekkel a landolás előtt neki is úgy felszökött a láza, hogy csaknem elvesztette az eszméletét. Ekkor az egyetlen férfi utaskísérő ült a pilóta székébe; a műszerek leolvasásában az egyik stewardess segítette. Közben a hátuk mögött százkilencven utas ült azzal a tudattal, hogy nincs a gépen senki, aki igazán értene a gép vezetéséhez, a landolás — és az ő életük is — kétségbeesett amatőrök véletlenszerű ügyességétől függ. De még ha valami csoda folytán mindnyájan megúsznák is a kényszerteszállást, már teljesen biztos, hogy akkor meg a fedélzeten terjedő rejtélyes kór áldozatai lesznek.

A landolás kis hibával sikerült, a várakozó tűzoltók és mentők gyorsan eltávolították az utasokat a gépből. Egy közeli iskolát közben kiürítettek és ott rendeztek be számukra külön járványkórházat. Ily módon a gép csaknem kétszáz utasa a különös és megrázó utazás után is együtt maradt.

15-én délben — körülbelül huszonnégy órával az első megbetegedések észlelése után — itt-ott követelni kezdték a nemzetközi légi forgalom teljes leállítását. Arra hivatkoztak, hogy a jelek szerint a kór ilyen gyors elterjedése kizárólag a légi forgalomnak „köszönhető”. A nagy légitársaságok és csúcsszervezeteik azonnal tiltakoztak, még a repülési dolgozók szakszervezete is egyetértett velük abban, hogy nem lehet a Peters-kór ügyét egyedül a repülőgépekre és azok gyorsaságára hárítani. Az emberek a történelem folyamán mindig utazgattak és mindig hurcolták magukkal a betegségeiket is; ez egyelőre elkerülhetetlen. És különben is, számos megbetegedést észleltek a

65

nemzetközi vasúti csomópontokon is, akkor tehát le kellene állítani a vasúti közlekedést is, aztán az autóforgalmat és a hajókat is. . . Az ENSZ főtitkára rendkívüli közgyűlést akart összehívni a probléma gyors megvitatására, de erről éppen az egészségügyi tanácsadók beszélték le. Hiszen a közgyűlés résztvevői több mint százhatvan országból érkeznének, ami már önmagában is újabb, nagyméretű fertőzésre adna lehetőséget. Az ENSZ szervezeteinek munkáját különben is felfüggesztették, több ezer tisztviselőt kényszerszabadságra küldtek. Ekkor derült ki, hogy a még háborúban is működőképes, hatalmas államközi szervezetet egy globális csapás szinte teljesen megbéníthatja.

Lemondtak számos nemzetközi rendezvényt. Aznap délután nyílott volna Manilában a rákkutató tudósok világtalálkozója. Elmaradt. A Vatikán újabb zsinatát előkészítő, kiszélesített bizottsági ülés — ötven különböző nemzetiségű püspök részvételével — elmaradt. Az Afrikai egységszervezet külügyminisztereinek algíri ülése is elmaradt. Lemondták az észak-amerikai szállodatulajdonosok, a kanadai környezetvédők összejövetelét, a latin-amerikai szolidaritási bizottság, az óceániai francia gyarmatok felszabadítási konferenciáját, a Velence megmentését célzó műemlékvédelmi alap, a transzeurópai útépítési szövetség, a zeneművészeti liga május 15-re tervezett találkozóját.

Délután — továbbra is eléggé kaotikus volt a helyzet — a jelentésekből már tragikus kép kezdett kibontakozni. A Peters-kór nyolcmillió embert vert le a lábáról Európában. Ázsiában a regisztrált betegek száma meghaladta a harmincmilliót. Ausztráliában négymillió, Óceániában húszmillió esetről tudtak; a két Amerikában viszont feltehetően ötvenmillióra rúgott a számuk. A legtöbb megbetegedést az Egyesült Államok két partvidékén észlelték. Afrikából csak hozzávetőleges jelentések érkeztek Genfbe, a szakértők az ottani betegek számát körülbelül hatvanmillióra becsülték.

Akkor már mindenki számára világossá vált, hogy a folyamat — legalábbis belátható időn belül — megállíthatatlan, és a kór mind szélesebb körű terjedésére lehet és kell számítani. A mikrobiológusok még csak kutatásaik kezdetén voltak és nem jósoltak gyors eredményeket. A feladat bonyolult és hosszan tartó

66

vizsgálatokat igényelt, amit viszont roppant módon megnehezített az a tény, hogy mindenki elkapta a betegséget, aki bármilyen formában is kapcsolatba került vele. Ez alól a kutatók sem voltak kivételek — több tucat híres mikrobiológiai kutatóintézet és klinika valósággal elnéptelenedett.

A hírközlő szervek beszámoltak az első halálos áldozatokról is. A kór maga — úgy látszott — közvetlenül nem gyilkol. A kezdeti stádiumában fellépő láz főleg a gyengébb szervezetű gyermekek immunitását csökkentette, ezekkel aztán más kór végzett. A harmadik világ éhségövezeteiben a Peters-betegség halálos áldozatainak száma már a megbetegedések 0,2 százalékát tette ki, de ilyen összefüggést csak az egészségügyileg gyengén vagy egyáltalán el nem látott területeken lehetett felfedezni.

Közvetett módon is aratott a halál. Mexikóban szakadékba zuhant egy autóbusz, amikor sofőrje a Peters-láz első stádiumában elvesztette az eszméletét a volán mellett. Több sportrepülőgép és egy katonai helikopter ugyanebből az okból lezuhant. A La Manche-csatornán egy utasszállító komp egy tankhajóval ütközött össze, de majdnem mindenkit sikerült kimenteni.

25.

Barteno tábornok hallgatta a rádiót, nézte a tévét, és várt. Amikor San Marvin fölött újra elhomályosult az ég, leszállt az esté, elsötétítette az ablakokat, és halvány fényt gyújtott. Eszébe jutott, hogy itt ugyan még csak május 15-ét írnak, de a távolban, a földgömb túlsó oldalán hamarosan felkel a nap és elkezdődik május 16-a, az akció harmadik napja.

A tábornok különösen érezte magát. A furcsa helyzetet ugyan maga választotta, mégis, számára igen különös állapot volt a tétlenség. Eddigi életében — főként mióta a titkosszolgálat vezetője lett — soha nem henyélt. Nem ismerte a munka nélküli órák ízét. Ráadásul valahol — vagy szinte mindenhol? — fontos események-történtek, ő mégis itt lapult az idegen villában. . .

67

Ahol a csend. . . No, igen. Ilyen csöndet a tábornok utoljára gyermekkorában hallott. Amikor nem zúgott el autó a ház előtt. Nem szállt fel gép a közeli repülőtéren. A csönd ilyenkor előugrott a falak szögletéből, körülvette. Itt nem voltak testőrök, kutyák, rácsok, kerítések, fegyverek, biztonsági berendezések. Itt csak ö maga volt, egyedül, a kívülről talán lakatlannak látszó házban. Még személyzetre sem számíthatott. Terios szerencsére gondoskodott mindenről, jól ellátta a tágas hűtőszekrényt.

Lassan múlott az idő. Bartenónak többször eszébe jutott, hogy valahol valakik biztosan keresik, és nem tudják elképzelni, hol lehet. Hisz senkit, még a belügyminisztert sem figyelmeztette arra, hogy most néhány napra eltávozik. A tábornok utálta a magyarázkodást. No de különben. . . ott van Terios. Az ezredes az ő helyettese, és a helyén van most is.

Terios. . . A tábornok órájára nézett. Most már felhívhatja. Hátha tud

újabb híreket. Tárcsázott. A Szolgálat egyik titkos központi számát hívta.

— Itt Barteno. Kapcsolja az ezredest. — Igenis, tábornok úr, kapcsolom. — Terios. — Barteno. Hogy állunk? — Nem sokat tehetek hozzá ahhoz, amit délelőtt mondtam, és

amiről közben ön is értesült a rádióból. — Persze. Marvíniában mi a helyzet? — A tábornok bizalmas

információkra célzott. Terios persze értette. — A kormány két adattal rendelkezik. Az egyik szerint a

kórban szenvedők száma harminckilencezer, a másik szerint negyvenegyezer fő.

— Lényegtelen különbség. A hadsereg? Felerészben megbénult. Ön hogy érzi magát, tábornok úr?

— Tettre készen, mint mindig. Este. . . találkozunk? — Igen, uram. Többet nem beszéltek erről, lehet, ezt a beszélgetést is

lehallgatják valahol. Talán szalagra is veszik. Soha nem lehet tudni. Ha az ezredesről tudják, hogy ma este a tábornokhoz indul, esetleg követhetik. Persze Terios sem újonc a szakmában és vigyáz magára. Most remélhetőleg nagyon vigyáz magára. . .

68

A tábornok letette a kagylót. Egy régimódi falióra ketyegett, és a csend ismét rátámadt. Várni, várni kell.

Lassan múltak az órák.

26.

(Videokazetta. A San Marvin TV kettes csatornájának esti híradója 1991. május 15-én. Részlet. Adásba ment aznap este, 20 óra 03 perckor.)

Bemondó: Kedves nézőink, a következő képsorokon szívbe markoló látvány tárul majd önök elé. Íme, a főváros jellegzetes épülete, a készülő Hotel Andaluzia. Az építkezéseken dolgozó koreai és pakisztáni vendégmunkások, valamint japán mérnökök egy csoportja tegnap este érkezett a tokiói géppel. Ma reggel, alighogy munkába álltak, az építkezésen kitört a Peters-járvány. Egy pakisztáni munkás lázas állapotban egyensúlyát vesztette, és a mélybe zuhant. Egy beton tartópillér számára ásott munkagödörben négy dél-koreai munkás vesztette eszméletét; a képernyőn most azt látják, amint ezeket a szerencsétlen embereket bonyolult módon, kötelekkel húzzák a felszínre, ahol már várják őket a mentők. Kedves nézőink, váltsunk képet — délután ismét ellátogattunk a helyszínre. Meglepő látvány fogadott bennünket. Hová tűntek az emberek? Kérdezzük meg az egyetlen őrt.

— Buenos dias! Az emberek talán sztrájkolnak? — Ugyan, kérem. A vendégmunkások sohasem sztrájkolnak. — Akkor hát hová tűntek? — Kórházba kerültek. — Mindnyájan? — Mind hát. — Hányan voltak? — Száznyolcvanhatan.

69

— És maga nem betegedett meg? — Még eddig nem. De mintha emelkedne a lázam. Fogja csak

meg a homlokomat. . . — Dehogy, dehogy! A viszontlátásra. . .

(Vált a kép) San Marvin nemzetközi repülőterén vagyunk. Mint önök is

látják, a forgalom minimális. A nap folyamán mindössze négy gép érkezett, és csak kettő indult, egy Washingtonba, egy pedig Caracasba. A földi személyzet kilencven százaléka beteg. Egy órán belül várható a repülőtér bezárása.

Felkerestük a nemzetvédelmi minisztériumot is. (Vált a kép)

Gonzages ezredest, a személyi állományért felelős osztály vezetőjét látják.

— Nem nyilatkozhatok a feletteseim engedélye nélkül. — De ezredes úr! A tévénézők csupán azt szeretnék tudni,

hogy a hadsereg személyi állományát is érintette-e a rejtélyes és veszélyes kór. . .

— Nem nyilatkozom! (Vált a kép)

A központi kórház ügyeletén megtudtuk, hogy a mai napon ezernégyszázhatvan megbetegedést észleltek, a betegek egy részét ebben a kórházban helyezték el. Amit most látnak, az a rögtönzött gyermekosztály. Az udvaron katonai sátrakat állítottak fel. Az ágyak olyan közel vannak egymáshoz, hogy a nővérek alig férnek el közöttük. Íme a kis betegek. . . Láztól piros arcok. Mozdulatlan testek. Végig az udvaron, a raktárak egy részében, sőt az autóparkolóban is.

— Doktor úr, mi lesz, ha elered az eső? — Nem is merek rágondolni. — Milyen terápiát alkalmaznak? — Lázcsillapítást, vitaminos erősítést. Kevés a személyzet. A

kór gyorsan terjed. Még nem sikerült megállapítani a terjedés módját, a fertőzés útját, legalábbis ezt teljes biztonsággal nem tudjuk. . .

Ugyanilyen látványt nyújt a kórház többi része, és a főváros minden kórháza is. Itt, a második emeleten csupa férfi fekszik. Sok köztük az idős ember. A láz elcsendesítette őket; itt kevesen

70

jajgatnak, a Peters-kórtermekben nagyobb a csend, mint bárhol másutt.

A kórházon kívül láthatók a fejetlenség első jelei. Az utcán mentőautók állnak üresen; személyzetük is megbetegedett. Fennakadások vannak a vízellátásban; a vízművek dolgozói közül sokan kerültek kórházba. A többiek éjjel-nappal dolgoznak. A hivatalokban is csökkent a létszám. Amit most látnak (vált a kép), a szegények negyede. Tizenöt élelmiszerboltot bezártak, a többiek előtt hosszú sorok állnak. Bajok vannak a szállítással is. Az egyik vágóhídon állítólag a teljes személyzetet elkapta a Peters-kór. (Vált a kép)

A város éttermei elnéptelenedtek. Az emberek szinte Menekülnek azokról a helyekről, ahová még két nappal ezelőtt is oly szívesen mentek — ahol sokan jönnek össze, az most az egyes számú ellenség lett. A fertőzéstől való félelem egyre erősebb lesz. A mozikban ma alighanem csak egy vetítést tartottak. Az autóbuszokon is kevesen, utaznak (vált a kép), mint látják, az utasok egymástól biztonságos távolságban ülnek. . .

27.

Május 16-án délben Európában, Észak-Amerikában és Japánban — amelyeket a kór elsőként támadott meg — már nagy volt a káosz.

A lakosság 34 százaléka elkapta a Peters-betegséget Ez azt jelentette, hogy a szolgáltatások legtöbbje majdnem teljesen megbénult, a közintézményeket be kellett zárni. Már a szükségkórházak is megteltek. A közlekedés csaknem leállt. A gyárak csökkentett munkaidővel és egyre kevesebb munkással dolgoztak. A kormányszervek egy részét a valaha elkészített, általában háborús veszélyt feltételező riadó-forgatókönyvek szerint — a fővárosoktól távol fekvő pontokra evakuálták. Nehezen megközelíthető hegyekben, kis szigeteken, rég elhagyott sóbányák mélyén addig néptelen, ismeretlen rendeltetésű

71

épületek elevenedtek meg. Fények gyulladtak, szellőzés indult, energia áradt, információk érkeztek, parancsok mentek. Válságcsoportok gyűjtötték és elemezték a híreket.

A hírügynökségek jelentései egyre riasztóbb képet festettek, majd szakadozni kezdtek a hírközlő-láncok is, akár a pókháló. A világ többi részén az elmaradottabb infrastruktúrák és termelői módok miatt az egyelőre kisebb arányú fertőzés is végzetes csapást mért sok ország gazdaságára és társadalmára. Afrika egyes vidékein — főleg a nagyvárosokban, ahol a higiéniai viszonyok igen kedvezőtlenek voltak, például Kairóban és Khartoumban — már minden házban feküdtek betegek, akik nem is számíthattak orvosi ellátásra.

Aznap délután több fejlett nagyvárosban megbénult az élet. A hadseregek — bár erről sehol sem közöltek jelentést — személyi állormányában a harcképes katonák száma legalább a felére csökkent, és minden stratéga további jelentős csökkenéssel volt kénytelen számolni.

Három dél-afrikai aranybányában úgy állt le a termelés, hogy a fekete bányászok ezrei maradtak betegen a föld alatt. Johannesburg üzleti negyede teljesen kihalt, a gyémánttőzsdét bezárták. Indiában komoly szerencsétlenség történt egy acélkohóban. A Peters-kórban megbetegedett személyzet helyett hozzá nem érts embereket kellett a folyamatosan termelő üzembe beállítani, és május 16-án, helyi idő szerint 12 óra 43 perckor, egy helytelenül elvégzett manőver következtében a hatalmas tartályból több tonna folyékony acél ömlött a kohászokra; a halottak száma meghaladta az ötvenet.

Már csak kis vidéki repülőterek működtek. Egy dél-koreai kikötőben egy amerikai atom-tengeralattjáró belefutott egy teherhajóba; mint kiderült, a személyzetet már megtámadta a kór. A tengeralattjárók különben egyre-másra futottak be a számukra legközelebbi polgári kikötőkbe is, nem csupán a titkos támaszpontokra. A kapitányok ugyanis jobbnak látták biztonságba helyezni a drága harci járműveket, mielőtt az embereik végleg leesnek a lábukról. Ami aztán általában be is következett.

16-án este hozzávétőleges becslések szerint a földön már kétmilliárd ember szenvedett Peters-lázban. A tünetek mindenütt

72

hasonlóak voltak, nem befolyásolták olyan tényezők, mint éghajlati övezet, hőmérséklet, meteorológiai viszonyok, tengerszint feletti magasság, népsűrűség; az egészségügyi ellátottság színvonala is csak ideig-óráig fékezte a járvány terjedését, hiszen a Peters-kór ellen egyelőre úgysem volt gyógyszer.

Az egészségügyi fiatóságok tehetetlenek voltak, a kórokozó kutatása gyakorlatilag nem haladt előre. Diadalmaskodtak azok a tudósok, akik már régóta hirdették, hogy a nagy pandémiák — az egész bolygóra vagy földrészekre kiterjedő járványok — feltehetően a Földön kívüli térből, a kozmoszból kerülnek bolygónk légkörébe, az üstökösök vagy meteoritok által. Komolyabb tudományos vitára persze nem kerülhetett sor, hisz az akadémiák működését is szétzilálta a járvány.

28.

Ander lassan a tévéhez ment, kikapcsolta. Kihunyt a falra akasztott nagy, lapos képernyő fénye. Amikor a férfi megfordult, Karson állt mögötte.

— Semmi változás? — kérdezte a svéd. Ander csak a fejét rázta. Walter is felállt székéből, elhúzta a

sötétítőfüggönyt. Odakünn akkor ment le a nap. Egy sugár Teruo arcára esett, a japán fiú arca most a valóságosnál is sárgábbnak látszott.

— Hányan vannak még? — kérdezte Paler. A nyurga francia navigátor szemhéja idegesen rezdült.

— Amazok? — intett Karson határozatlanul, valahová a falakón túlra. — Talán húszan maradtak.

— Azért ez mégis furcsa — jegyezte meg Teruo. Nem kellett többet mondania; mindnyájan tudták, mire céloz.

— Radzs szerint nem furcsa, hanem éppen ellenkezőleg, az ő elméletét igazolja. Egészen természetes, azt mondja. Ha véletlenül is, de mi védve vagyunk a Peters-kórtól.

73

— Meddig? — vetette oda Paler idegesen. A többiek most hallgattak. Ez a kérdés őket is kínozta. Hiszen lehet, a sok oltás, amit kaptak, csakugyan védi őket — de meddig? Még egy hétig, két napig, esetleg csak egy-két óráig?. . . Lehet, hogy még ma őértük is eljönnek a mentők — ha egyáltalán jönnek még. . . És mi lesz azokkal, akik megbetegedtek? Még nem lehet tudni. A Peters-kór lefolyása ismeretlen. Azt sem tudják, meddig tart. Ha nem halálos. . .

— Lassan olyan lesz a telep, mint egy rezervátum. — Paler kiment, az ajtót nem csukta be maga után. Ezzel szinte az udvarra vonzotta a többieket. A kimondatlan meghívásnak elsőként Karson engedelmeskedett, követte Palert. Ander és Teruo egymásra pillantottak. A japán azelőtt berepülő pilóta volt, arcáról nem tűnt el az a feszült keménység, ami éppen a pilótákra jellemző. Walter, a szőke óriás nagyot ásított, csak a vége felé kapta szája elé hatalmas tenyerét.

— Bocsánat — morogta. Felállt és követte társait. A terasz, az udvar, a pázsit napfényben úszott. Az este még

fiatal volt, meleg sugarakkal teli. Az árnyékok nem nyúltak el még fenyegetőn.

— A legjobb lenne elmenni innen — jegyezte meg Tagala. Paler felült a kőkorlátra. A parkban Csent látták, a rádiós lassan ment a díszcserjék között.

— Hová? — Például Baramongóba. Ander felkapta a fejét. — A hajónkhoz? Walter a homlokát simogatta. — Tulajdonképpen nem rossz ötlet. Hiszen mindegy, hol

vagyunk, ha ez a disznóság már mindenfelé elterjedt. — Ha mindegy, hol vagyunk, akkor minek mozduljunk ki

innen? Ezt persze Teruo mondta. Az ő istene a logika volt. A logika és

a technika. — A fene tudja — Walter nyújtózkodott —, de én is jobban

érezném magamat a hajónkban. Legalább hozzászokunk. — Gondoljátok, valaha is elmegyünk a Marsra? — Palert

elöntötte a reménytelenség. — És különben is, Baramongo

74

Egyenlítői Afrikában van. Árnyékban ötven fok a meleg, csak éppen nincs árnyék.

Ez nem volt érv, mindnyájan tudták. Tudta maga Paler is. Az elmúlt két évben a Föld minden létező klimatikus övezetében töltöttek néhány hetet, kemény fizikai tréninget tartottak Grönlandon éppúgy, mint a Jenyiszej partján, a brazil őserdőkben, az ausztrál Nagy Korallzátonyon. Ezen a bolygón nem érhette őket meglepetés, és ez valamiféle, eddig ismeretlen biztonságérzetet adott nekik, éppen most. Hiszen a tévében, a rádióban csak azt látták-hallották, hogy minden földrészen kitört a járvány. Hol fognak élni ők, ha életben maradnak?

— Mi ez a csoportos szomorkodás? — Eutin jött fel a lépcsőn, arcán örök mosolyával. — Ki fogad velem, hogy ez az egész hamarosan véget ér?

— Hallottál valamit? — Karsonban remény éledezett. — Csak azt, amit ti is. De itt — az amerikai jelentőségteljesen

mutatott napbarnított fejére —, itt forognak ám a fogaskerekek. A szürke agysejtek már kidobták a választ egy izgalmas kérdésre. Halálos-e a Peters-kór?. . . . Nos, a válasz: nem.

— Eddig fogalmam sem volt róla, hogy titokban a mikrobiológia és az orvostudomány doktora is vagy — jegyezte meg Walter.

— Egy fenét. De, veletek ellentétben, akik csak sápítoztok, én gondolkodom.

— Nahát! Ez aztán a meglepetés! — gúnyolódott Ander szelíden. Kedvelte Eutint.

— Csak vicceljetek. Ismétlem, én gondolkodtam, és rájöttem: a járvány már vagy hatvan órája dühöng, elterjedt mindenfelé a világban, mégsem halt bele senki. Sőt vannak bizonyos jelek, amelyek arra utalnak, hogy a lázas állapotból a betegek lassanként egy másik állapotba kerülnek.

— Fiúk, Eutin mégis orvosprofesszor lehet. — Ahogy ez előadja a dolgokat. . .

— Olyan a szövege, akár egy disszertáció. Az amerikai nem zavartatta magát. — Figyeljetek, ütődött alakok! Ott, ahol az első

megbetegedéseket észlelték, pár órával ezelőtt észrevették, hogy az első száz vagy kétszáz beteg egy másféle stádiumba került: a

75

láz csökkent, pár esetben visszatért az öntudat is. Ez volt tehát az első stádium, így mondták a rádióban, ami körülbelül két és fél, három napig tartott. Aztán állítólag aludni kezdtek a páciensek.

— Aludni? — Láztalan alvási stádium, így gondolom. De lehet, hogy ez

még nem jelent gyógyulást. — És ha ez az utolsó előtti stádium? — Radzs a lépcsőn

bukkant fel, észre sem vették. Eutin vállat vont. — Lehet, persze, hogy utána mindenkinek vége lesz. Mégis,

én azt állítom, azok a fickók az alagút közepén vannak. Ők már kifelé jönnek belőle.

— Vagy benne maradnak, örökre — morogta Paler.

29.

Végtelen jégmező fölött vándorolt a nap halványsárga, homályos foltja. Fehér volt minden: a tenger mélyen benyúló öblei, az olykor százméteres magasságba is feltornyosuló, majd nagy robajjal a vízbe szakadó leendő úszó jéghegyek. A hó mindent elborított. Olykor hideg szél süvített el a táj fölött, komor, ólmos felhők takarták el az eget. Ha elcsitult a szél, a csend vette át uralmát.

A jégmező közepén — távol minden lakott településtől — hosszú fekete betonsáv húzódott nyílegyenesen. Alacsony hangárok és egy kis épület mellett néhány hatalmas szállító-repülőgép állt. Az egyik farka szinte elvált törzsétől, így nyílott a rakodótér bejárata. Több emelődaru állt most mozdulatlanul, csak vaskos fémhorgaik lengtek ide-oda.

A kis épület teher- és személyliftek kijáratait rejtette. Amilyen halott volt a kinti táj, olyan élénk nyüzsgés folyt a föld alatt. Igaz, a támaszpont huszonhárom szintje kihalt, üres csarnokok benyomását keltette, a mellékfolyosókon is mintha hiába világítottak volna a lámpák.

Ám mégis volt itt mozgás. A kábultan heverő emberek mellett időnként céltudatosan mozgó alakok jelentek meg. Főként

76

77

függőleges irányban haladtak; a liftek szünet nélkül úton voltak. Fel, le, fel, le. Felfelé teherrel, lefelé üresen mentek. A rejtélyes, egészséges emberek közül többen csoportosultak a támaszpont egyes részein. Mások a vezérlőközpontot szállták meg, a berendezéseket tanulmányozták. A riasztószerkezetet már előzőleg kikapcsolták. Értettek hozzá.

Olykor információkat cseréltek egymással. „Már huszonkettőt beraktunk.” „Mennyi van még?” „A kisebb fajtából tizenhat, a nagyobból. . . nyolc.” „Igyekezni kell.” „Mi a helyzet a többi támaszponttal?” „Egy kivételével mindet felderítettük.” „A hiányzót is megtaláljuk, hamarosan. Hiszen jók a

térképeink.” A silószerű, függőleges alagutakban fém csillan fém mellett.

Száz és száz tonna fém. A falakban kábelek futnak kilométerszámra, érzékelőközpontok jelentéseket gyűjtenek, és osztályoznak. Analizátorok működnek, a pillanatnyi helyzetről jelentéseket továbbítanak a központi számítógépbe. Képernyőkön térképek, amelyeken most nem villognak helységnevek vagy koordináták. Léptek visszhangoznak a legalsó, atombiztos szinteken, ahol a raktárakban több évre elegendő konzervet halmoztak fel azok, akik valaha — nem is olyan régen, lehet, talán csak hetekkel korábban — meg a sajátjuknak, bevehetetlen erődjüknek hitték ezt a kis föld alatti birodalmat.

„Mennyi van már otthon?” „A négyezernyolcszázból. . . háromezerkétszáz.” „Sietnünk kell.” „Sietni fogunk!”

30.

A szoba egy hosszú betonfolyosó végén volt, mélyen a föld platt. A lámpák vigasztalan, sivár szürkeséget világítottak meg.

78

Itt a mélyben különben is minden szürkének tetszett. A nagy csillárban csak két égő szórta fényét, takarékoskodni kellett az energiával. Mint mindennel, amióta együttes erővel lezárták a dupla betonajtót. Takarékoskodni a vízzel. Az élelemmel. Hiszen, ha a számítások nem válnak be. . . sokáig itt maradnak.

— Ha azok a biológusok tévedtek, furcsa sors vár ránk — mondta az első férfi. Ahogy társai, ő is az egyik fotelbe süppedt. A hanghordozásán érezni lehetett, hogy egy régebben kezdett beszélgetést folytat.

— Tömegpusztulásra gondol? — kérdezte a második.. — Igen. Mondjuk olyanra, mint egy nukleáris háború után.

Mindenki meghal, csak mi maradunk életben. — Azért ez nem egészen ugyanaz — vetette közbe a

harmadik. — Sőt, teljesen más a helyzet akkor is, ha elpusztulna mind az ötmilliárd ember. A Földet nem éri sugárfertőzés, és ez óriási különbség. A nukleáris pusztítás a gyilkoláson és a romokon kívül hosszú évtizedekre lakhatatlanná teszi a Földet akkor is, ha maga a háború csak területileg korlátozott. A radioaktív fertőzés gyakorlatilag globálisan elterjedne egy idő után, tehát ez elől nincs menekvés. Most viszont, ha az következne be, amit ön emlegetett, tábornok úr, egy-két év elteltével nyugodtan felmehetnénk a felszínre, addig a holttestek is elbomlanának, elmúlna a biológiai fertőzés veszélye. Bár az AX-33-as baktériumok talán így sem pusztulnának el, minket is megtámadnának, és akkor, ugyebár. . . — legyintett.

— Viszont ha nem így történne, mi lehetnénk az új Robinsonok, sőt, mivel az odafenn tevékenykedő embereink között akadnak nők is, hát újrakezdhetnénk az életet, a civilizációt.

— Semmi kedvem Ádámot és Évát játszani — morogta az első.

— A hátralévő éveinket meglehetős luxusban élhetnénk le. Ne féljünk attól, hogy kényelmetlen lesz az életünk. A legjobb szállodák üresek lesznek. . .

— És a személyzet? A vitát a harmadik vágta el.

79

— Felesleges erről beszélni, uraim. Amit tettünk és teszünk, annak csak akkor van értelme, ha sikerül a terv. Ha nincs világ, nem lehetünk urai sem.

— Igaz. Végül is, tényleg nem arról ábrándoztunk, hogy néhány száz ügynök és kommandós parancsnoka legyünk. . . csupán. Ez túl kevés lenne számunkra.

— Inkább arról beszéljünk, mi van úgynevezett szövetségeseinkkel?

— Mindketten eltűntek. Nyilván ugyanígy tesznek, mint mi. Valahol meglapultak és kivárják a harmadik fázis végét. Csak akkor találkozhatunk velük.

— Nagyon meg fognak lepődni. . . — Sok idejük nem marad a csodálkozásra. — Az embereink tudnak róluk, számítanak esetleges

felbukkanásukra? — Csak a tisztek. Megkapták a szükséges utasításokat. Rosti

őrnagynak persze nem szóltunk. Azt hiszem, nem lesz különösebb probléma. Lapuljanak csak, egyelőre ők sem tehetnek mást, hisz félnek tőlünk.

— Engem azért aggaszt a dolog. Ha túl korán előjönnek, és megelőznek minket. . .

— Akkor sem lesz gond. Megszabadulunk tőlük, még az utolsó fázis vége előtt.

— Erősen remélem, hogy így lesz, uraim.

31.

A tengerparti elkerített terület kapujában szerteszét feküdtek a sisakos őrök. A közeledő teherautók és daruskocsik dörgő zajától sem mozdultak. A nap égetően tűzött.

— Hé, Real! Ugorj, nyisd ki! — parancsolta Rosti. Real nagy darab, komótos mozgású katona volt. Szép lassan

lekászálódott az autóról, a kapuőrség épületében megkereste az elektromos zárszerkezet kapcsolóját. Csikorogva húzódtak szét a rácsos szárnyak. A konvoj behajtott az épületek közé. Árnyat vető

80

fasorok alatt haladtak előre a járművek. A támaszpont déli oldalán enyhe domb emelkedett; aljában itt-ott betonbunkerek helyezkedtek el. Feljebb semmi sem volt, a kopár dombokat napégette halványzöld pázsit fedte.

— Ez az, főnök? Rosti szemét hunyorítva szemlélte a dombokat, még egyszer

rápillantott térképére. — Ez, fiúk. Mindjárt nekiállunk. Valaki jöjjön velem, a többiek

készüljenek. A főnök és kísérője eltűntek az egyik bunkerben. Lépcsőkön

mentek lefelé, itt állandóan égtek a lámpák. Apró, ajtó nélküli fülkékben egyenruhás férfiak és néhány nő hevert kábultan. Még akkor sem volt szabad elhagyniok szolgálati helyüket, amikor a Peters-láz rájuk tört. Váltásra hiába vártak. . . Filmelemző készülékek, radarernyők, elektronikus rejtjelezők, rádió adó-vevők, nagy fali képernyők. Ez volt a vezérlő. Számtalan telefon állt az asztalokon. Most egyik sem csengett. A termekben csak a két férfi csizmái kopogtak.

Átmentek a másik szintre. Már megszokták az ehhez hasonló látványt, a gépekre és emberekre ügyet sem vetettek. Egy újabb ajtón léptek be. A helyiség falait különleges réteg borította. Az egyik oldalon egyetlen hatalmas térkép volt: a föld minden kontinense és szigete ott ragyogott rajta.

Ez a harcálláspont. Innen vezényelték volna a bevetéseket. Nézzük a vezénylő számítógépet. . . Harminc, harmincnégy, harminchat. . . Igen, harminchat siló van. Mindegyik a nukleáris ellencsapás léglökési hullámától védi a tartalmát. Lássuk a nyitási kódot. Te közben nézd meg a harcászati napló utolsó bejegyzéseit, nem hoztak-e az elmúlt napokban még néhány tartalék töltet, ami nincs beépítve.

Három perccel később a csoport vezetője beindította a silónyitó kódot. A mellén lógó törpe rádió adó-vevőben csaknem azonnal jelentkezett egyik embere a felszínről:

— Főnök! A föld alól kiemelkedtek a „szivarok”. . . — Működnek az emelők? — Igen, de nem egyformán. Az ellensúlyos emelőszerkezetek

azonnal kidobták az indítóasztalokat is. . . Ahá, most jön a többi is! Gáz terjeng! Mérgező lehet?

81

— Nem, ettől ne tartsatok. Közömbös, magas nyomású gázzal lökte fel az egészet. A „szivar” az indítóasztallal együtt egy hengeres tartályban van.

— Már látjuk őket, főnök. — Hány jött fel? — Máris számolom. . . tíz. . . tizennyolc. . . huszonhat. . .

harminckettő. . . harminchat! — Rendben! Fel a sugárvédő felszerelést, és lássatok hozzá! —

Rosti őrnagy társához fordult. — Találtál bejegyzést? — A harcászati vezénylő naplójában az utolsó bejegyzés

május 15-ről származik és csak harminchat harci robbanófejet említ. De mindegyikben öt-öt töltet van, egyenként háromszázötven megatonna értékben.

— Rendben, az előrejelzés szerint is így kell lennie. . . Gyere, itt befejeztük. A fiúk elintézik a többit, de azért jobb, ha ügyelünk. Főleg a szétszerelésnél vigyázzanak.

— Rendben van, majd rajtuk tartom a szememet. — Én meg a kijárathoz sorakoztatom a teherautókat. — Legyen készenlétben tartalék darus kocsi is. . . — Persze hogy lesz. És siessetek!

32.

1991. május 17-én a földön gyakorlatilag teljesen megszűnt a társadalom szervezett tevékenysége.

Nem volt már nemzetközi utasforgalom. A repülőterek kihaltan kongtak. Igaz, a várótermek, a szolgálati helyiségek nem voltak üresek, emberek hevertek mindenfelé. Kábult, lázas, magatehetetlen emberek. Utasok, akiket útközben lepett meg a kór. Földi irányítók, jegykezelők, szeresők, pilóták, akikért már nem is jött el semmiféle mentőosztag, hisz a kórházak megteltek. A közeli parkolókban autók ezrei álltak bénán. A hangárokban és előttük szerelők feküdtek rikító színű kezeslábasokban, bőröndhalmok álltak a mozdulatlan futószalagok mellett.

82

Tíz és tízezer városban szűnt meg az energiaszolgáltatás. Akik csak 17-én betegedtek meg, már jó ideje nem jutottak ivóvízhez. Nem volt áram sem. Elhallgattak a rádióadók, kialudtak a fények. Ahogy a Föld forgott, úgy vándorolt a gömbön körbe-körbe az éjszaka hatalmas foltja. De most alig-alig gyúlt ott fény, a sötétség bekebelezte a földrészeket, lámpák fénye szinte sehol sem törte meg uralmát. Ahogy a bolygó továbbfordult, az éjszaka csak lomhán, kelletlenül engedte ki szorításából a lassan szürkülő, világosodó tájakat.

Legtovább néhány műholdas műsorszóró tévéállomás tartotta magát; képeik eljutottak Eurázsiába és Észak-Amerika jelentős részébe. De azután — ahogy a stúdiók emberei és a műszaki személyzet elhanyatlott — ezek is beszüntették adásaikat. Akkor már a legtöbb helyen úgyis áramhiány volt. És ki nézte volna a műsorokat?. . .

A nagyvárosok színházaiban szükségkórházakat rendeztek be, még a kór első stádiumában. E remek akusztikájú, nagy termekben Hamlet monológja vagy egy-egy vidám musical dallamai helyett most csak a betegek gyors, kapkodó lélegzetét lehetett hallani. Huzat lengette a zsinórpadlásról leengedett kulisszavásznakat. De kórház lett a legtöbb mozi, sőt templom is. A melegebb éghajlat alatt erre jelölték ki a sportpályákat, strandokat és autóparkolókat is. A valódi kórházakban bűz terjengett; nem a Peters-kór áldozatai, hanem az oda előbb bekerült más betegek haltak meg, gyakran az ápolás híján.

Frissen műtött, de többé nem gondozott emberek hiába kiabáltak segítségért. Szívbetegek élték utolsó perceiket, és senki sem állt mellettük. Gyermekek sírtak — hiába. Nem volt orvos, sem ápolónő. A Peters-kór igazi áldozatai e napokban azok voltak, akik nem a járvány miatt kerültek kórházba.

Cukorbetegek haltak meg otthonaikban, agyvérzés bénított le öregeket. Lábtöröttek véreztek el, üszkösödött végtagok gyilkoltak.

Álltak a gyárak, hallgattak a gépek. Csak egy japán autógyárban folyt még aznap termelés — a hatalmas szerelőszalag mellett csak robotok dolgoztak, óriási polipok módjára emelgették karjaikat, fel-felvillant a ponthegesztők fénye,

83

aztán szerelősor végén egymásra torlódtak az el nem vitt karosszériák.

Nem forogtak a kikötői daruk. Folyók vetettek partra bárkákat, hajókat. A tengeri olajfúró tornyok acéllábakon álló mesterséges szigetóriáséi is elcsendesedtek, csak a szél zúgott a drótkábelek között.

Rejtett erdei bázisokon már mozdulatlanok voltak az elfogó vadászbombázók. Ugyanilyen csönd lett a haditengerészeti támaszpontokon és kikötőkben. Hullámok csapkodták a repülőhordozó hajók hatalmas testét, fedélzetükön és a hangárokban mozdulatlanul sorakoztak a bombázók.

A járvány kórokozói elől a vezérkarok és a kormányhivatalok sem menekülhettek, hiába evakuálták őket néptelen vidékekre. A minisztériumokban kihalt az élet. Nem működtek a hírügynökségek, a szerkesztőségek, a nyomdák, a bankok, a számítógépközpontok. Nem volt élet a tőzsdéken, a filmgyárakban, a farmokon, a tejüzemekben, a bányákban. Fokozatosan csökkent a telefonbeszélgetések száma és ahol energiahiány nem lépett fel, egy idő után hiába működhetett volna a hálózat — már nem volt, aki hívjon, nem volt, akit hívjon.

Két iszlám állam hadserege már másfél éve vívta háborúját egy olajban gazdag terület birtoklásáért. A Peters-kór előbb az egyik fél seregéhen aratott, a másik ezt kihasználva előretört. A frontvonal meglendült, be-betört, aztán a pillanatnyi győztesek a már előzőleg a tüzérség által rommá lőtt városok fölé tűzték ki lobogójukat. Ám az elfoglalt épületek, a zsákmányolt hadianyag, a járművek, a halottak és az élő hadifoglyok csak úgy ontották magukból a kórokozókat; a nagy diadalt követő órákban a győztesek között is villámgyorsan harapózott el a járvány. Az egészségügyi alakulatok csődöt mondtak, és május 17-én estére az egész frontvonal a maga háromszázezer még élő katonájával lázas kábulatba merült.

Milliárd ember életében okozott törést a kór. Megvalósulatlan álmok, szándékok és tervek torlódtak össze az agyakban, mielőtt a betegség elvette volna eszméletüket. Börtönökből akkoriban szabaduló rabok maradtak továbbra is a rácsok mögött, nem volt már, aki kiengedje őket. De ők is belázasodtak és nem kiabáltak többé, nem verték dühösen a rácsot. Őreik is ott hevertek, a

84

túloldalon. . . Szerelmesek nem találkoztak, a hóhér nem érkezett meg a törvény által elítélt áldozathoz. Autósztrádák száz kilométeres gigantikus forgalmi dugói tették lehetetlenné a továbbhaladást olyanok számára is, akik még egészségesen siettek volna tova. Ki számolhatta a megindult szüléseket?. . . Ki tudhatja, hány csecsemő halt meg percekkel világrajövetele után, mert senki sem segített rajta, sem lázálomban fetrengő anyján? Nem értek el betegeikhez az orvosok, haldoklóhoz a papok, ezer lakást öntött el a víz, mert a szerelő sem jött, háztömbök, áruházak, raktárak égtek le, hisz a tűzoltók el sem indulhattak a helyszínre. Óceánok közepén irányítatlan hajókat sodortak az áramlatok és a szelek, közülük sok partra, zátonyra futott.

Persze ez a kép nem volt teljes. Mivel már senki sem foglalkozott statisztikák és jelentések készítésével, csak feltételezhették, hogy a betegek száma meghaladta a három és fél-négymilliárdot. De ez nem jelentette azt, hogy kivétel nélkül minden ember a különös járvány áldozata lett. Nem! Őserdők mélyén, meglehetős elzárkózottságban élő törzsek, távoli szigetek — ahonnan a legközelebbi lakott hely két-három ezer kilométerre volt és havonta egyszer kapcsolta őket össze egy repülőgép vagy hajó — mentesek maradtak a kórtól. Ausztrália egyes távoli farmjain is tovább dolgoztak az emberek. Afrika nehezen megközelíthető vidékein meg olyanok is akadtak szép számmal — például a dzsungelekben élő busmanok, vagy Új-Guinea elzárt völgyeinek lakói, az egykori fejvadászok kései utódai — akik nem is tudtak a világméretű járványról. Európában Norvégia és Svájc hegyi fogadóiban meg tartott a téli szezon, az utakat hófúvások és lavinák torlaszolták el, az ottrekedtek remélték: a külvilág egyetlen képviselője sem tör át a természetes akadályokon, nem hozza el közéjük a kórt. Amerikában a „Túlélők mozgalma” e napokban sok tízezer új hívőre tett szert. Akik az elmúlt, években nukleáris háborúra és világégésre számítva bunkereket építettek, elhagyott hegyvidékeken földet vásároltak, kunyhót emeltek maguknak és családjuknak, készleteket halmoztak fel, a járvány második-harmadik napján elhagyták a nagyvárosokat, hogy modern Robinsonok módjára valóban új életet kezdjenek vagy legalábbis átvészeljék a járványt. És csakugyan, akadtak olyanok is, akik egészségesek maradtak.

85

Ázsiában kevesebb volt az esély. Ám néhány nepáli, tibeti, indiai buddhista- és lámakolostorban — szédítő hegyek között, ahová az időjárás miatt rendszerint csak az év egy rövid szakaszában lehet eljutni — a szerzetesek tovább mormolták örök imájukat. „Om mani padme hum”, szállt a lassú szó a kövek fölött, források és rohanó hegyipatakok morajlásában, hűvös szél vitte messzi völgyekbe a nyugodt reményt. „Om mani padme hum” — az idő mintha megállt volna.

De ahol az időt mérik, ahol minden hozzá igazodik, ahol értéke van, ahol gyorsan rohan — ott a világ darabjait ezer szál fűzi egymáshoz. E szálak révén az a világ eggyé válik, és ha csapás éri — az egész együtt szenved.

33.

— Mi itt maradunk — jelentette ki Nogent. A nukleáris mérnök karcsú, kisportolt testén most is frissen vasalt inget viselt. Mindig ügyelt öltözetére, a közelebb állók a divatos borotvaszesz illatát is érezték. A férfi a terem falánál állt, kényelmetlen volt számára, hogy mindenki őt nézi. Hunyorgott.

— Mi az, hogy „mi”? — kérdezte Ander. — Hát. . . — Nogent körülnézett. — Szóljatok már ti is! — Nem jelölték ki a Mars-expedíció vezetőjét — szűrte fogai

közt a szót Fromm —, ezért ne hivatkozzatok senki parancsára vagy tekintélyére. Egyedül maradtunk, és mindenben nekünk kell döntenünk. És persze mindenkinek magának kell döntenie! — emelte fel ujját figyelmeztetően.

— Belázasodott az utolsó fickó is. — Tagala az ablakpárkányon ült, sötét arca majdnem fekete folt volt az amúgy sem túl erős fényben. A telep segédszemélyzetének tagjaira célzott.

86

Május 18-a volt; kora reggel találkoztak a telep egyik oktatótermében. Egyikük sem tudott aludni. Tagala most megrázta a fejét és folytatta:

— Az egyik szakács volt. Ezután csak konzerveket ehetünk, fiúk. Az egész környéken olyan csend van, hogy alighanem mi vagyunk errefelé az egyetlen mozgásképes emberek. Már a tévé is hallgat, a rádiókról nem is beszélve. Olyan csendes az éter, mintha kihalt volna az emberiség.

Az „emberiség” szót olyan csendesen és magától értetődően ejtette ki, hogy ettől a többiekben is elállt egy pillanatra a szívverés. Ha mindenki meghal. . .

— Csak a magam nevében beszélek — Teruo körülnézett. Senki sem szólt, hát folytatta: — Én megyek Baramongóba.

— Ha a fertőzés bennünk van, hát Baramongót is megfertőzzük. — Ybbs borostás arcán gondterhes árnyak ültek. — No meg az űrhajót is. . . Én itt maradok — és tüntetően Nogent mellé állt.

— Nem mindegy, hol vagyunk? — Csen, a rádiós furcsán fintorgott.

— Nem! — Walter is Andert támogatta ebben a vitában. — Az űrhajós helye a hajója fedélzetén van.

— Stréber szöveg — morogta valaki. De Walter nem hagyta annyiban.

— Minket egyszer már kiválasztottak. A legjobbak vagyunk a Földön, sőt, jelenleg az egyedüliek, akik képesek lennének elrepülni a Marsra. Bizony meglehet, hogy el is kell innen repülnünk.

— Mit beszélsz? — Jól hallottátok. Ha a Peters-kór még inkább elterjed, vagy

éppenséggel megállíthatatlanná válik és halálos kimenetelű lesz, kötelességünk, hogy valamilyen módon megmentsük az emberi fajt.

— Nagy szavak! — legyintett Karson. — Úgy akarod megmenteni a drágalátos homo sapienst, hogy az űrbe menekülsz?

— Akár úgy is. — Most Ander kelt társa védelmére. — Hisz ilyen vészhelyzetben nem muszáj nekünk a Marsra repülni. Elég

87

a Föld körüli pálya is. Aztán, ha elmúlt a veszély, majd visszatérünk.

— Mikor? Fél év múlva? Egy év múlva?. . . — Miért ne? — Nem is rossz ötlet. — Ostobaság! Radzs még hallgatott. Eutin élénken fülelt, Paler-nek javasolta,

fogadjanak egy százasba a vita kimenetelét illetően, de a francia csak a vállát vonogatta. Orlov, ha behunyta a szemét, láthatárig érő havas mezőt látott, itt-ott kopár fával, fekete madarakkal. Annak idején. . . Reggel, ahogy feljött a nap, a tundra füve száradni kezdett. Ez már a tél után volt. A nedves föld és a párák illata. . . Azt nem lehet elfelejteni. Gyermekként szaladt fel mindig a ház mögötti dombra, akkor is, mikor már egyetemi szünidőkben tért haza. Minden reggel újra és újra meg kellett győződnie, hogy a domb mögött ott kéklik a tó és túlpartján a hegyek.

Ullari arab-negroid vonásai megkeményedtek. Ő volt az, aki harmadiknak állt Nogent mellé. A „kettes számú másodpilóta” — Ivanov nevezte egyszer Így — fekete szeme összeszűkült.

— Itt biztonságban vagyunk. Ha a kór nem támad meg bennünket, alkalmas időpontban innen is elindulhatunk majd, hogy „megmentsük az emberiséget”, vagy mi a fene. . .

— Igazad van — helyeselt Karson. — Szóval te is maradni akarsz? — kérdezte tőle Walter. A

szőke óriás arra gondolt, vajon az ilyen-olyan tesztek is vallottak így a pszichológusoknak?. . . Kiderült, kik a tevékenyek, az aktívak, a merészek, kik azok, akik másokért is hajlandók kockázatot vállalni? Talán Így kellett volna annak idején kiválasztani az „A csapatot”. . .

A svéd nagyot fújt. — Fiúk. . . Nem lehet tudni, miféle kórság ez a járvány.

Lehet, a java része csak ezután kezdődik. Egyelőre semmi bajunk sem lett, de ki tudja, talán csak éppen az itteni éghajlat segít ebben?. . . Ha most elmegyünk az Egyenlítő alá, az megviselheti a szervezetünket, és legyűr bennünket is a Peters-kór.

Eutin nevetett.

88

— És ha tényleg nekünk kell megmenteni az emberiséget? Gyerünk, keressünk ehhez. . . hogy is mondjam csak. . . lehetőséget.

— Majd találunk valami őserdőben élő indián lányokat és újra kezdhetjük a szaporodást, az egész civilizációt. . .

— Neked mindig ilyen hülyeségek járnak az eszedben. — Lehet, hogy én látom helyesen a jövőt? — védekezett Eutin. — Erre társai is elhallgattak. — Ez nem is olyan nevetséges — jegyezte meg Brenda. — Jössz vagy maradsz? — kérdezte Tagala a lánytól. Bár ő

maga még nem nyilatkozott, úgy kérdezte: „Jössz?”. . . — Megyek. — Brenda komoly volt, komoly és szép. Akkor

kelt fel a nap, a mennyezetet sárgás fény borította el, ez világította meg Brendát is. Az arca akárha régi ikonok aranyban úszó, kemény metszésű vonásait tükrözte volna. — Jobb lesz nekünk az Adriában, mint itt. Biztonságosabb. . .

Ander megkönnyebbült. Nem csodálkozott, hogy Ibram maradni akar. A másik fekete fiú mindig is óvatos, tartózkodó volt, nem szeretett kockáztatni.

Tagala és Orlov is a távozás mellett döntöttek. — És te, Radzs? — Baramongóban a helyünk. Ki tudja, milyen katasztrófa éri

még a Földet? Úgy vélem, az űrhajó több lehetőséget és esélyt nyújt nekünk, bármit is kell majd tennünk. Lehet, igaza van Andernek. Állandóan készen kell állnunk a távozásra.

— Ha az egész emberiség belázasodik, itt lesz ránk szükség — mondta Fromm —, de nem itt a luxustelepen, ahol nem értesülhetünk a globális eseményekről, hanem az Adrián. Az űrhajónak tökéletes telekommunikációs, rendszere van.

— Kivel akarsz telekommunikálni, ha mindenki meghal, rajtunk kívül? — kiáltotta Csen. A kínait soha nem látták még ilyen feldúltnak.

— El tudsz képzelni olyan esetet, hogy közbelépjünk, és annak legyen is valami értelme? — Eutin csak Radzshoz beszélt. — Mert, őszintén szólva, én nem. Mégis veletek megyek. Hátha lesz egy jó kis kalandunk.

Csen a fejét rázta. — Ne haragudjatok, de én. . . maradok.

89

— Pedig a hajóban szükség lehet egy jó rádiósra. — Ezt Brenda mondta. Talán ő volt köztük az egyetlen, aki mindig kedvelte Csent. A kínai tudta ezt, mégsem állt kötélnek.

— Nem látom értelmét az egésznek. Lehet, pár nap múlva véget ér a járvány, vagy ha nem, elpusztul mindenki a Földön. . . Bármelyik változat is történik, mindegy, hogy közben mi hol leszünk.

Hűvös szél söpört végig a kerten, befújt az ablakokon is, többen megborzongtak. Most, hogy Csen mondta. . . Az ő szájából, másképpen hangzott, a lehetőség. Valós és kemény lett minden. „Elpusztul mindenki a Földön. . . ”

Nem néztek egymásra, a félmondatok vallomásnak is beillettek. Az éjszakai álomtalan gondolatok, az aggódás, a félelem vallomásai hangzottak fel egymás után, halkan:

— A szüleim. — A feleségem, a gyerekkel. — A nagyapám már nyolcvan múlott. . . — Az anyám. — Nem segíthetünk rajtuk. — Ander józan volt. Bár ő is maga

előtt látta az apját, ősz halántékát, acélszemét. — Ki jön velünk? — kérdezte újra. Radzs, Brenda, Walter, Orlov, Fromm, Teruo, Eutin, Tagala

azonnal melléje álltak. Nogent körül Paler, Karson, Ybbs, Ullari, Csen és Ibram csoportosultak.

— Hát akkor. . . mi, megyünk. — Ander az ajtóhoz ment, de még nem tudta átlépni a küszöböt. Valami visszahúzta.. Megfordult, a kezét nyújtotta „amazoknak”. Csennek, Nogentnek, Ibramnak. . .

— Vigyázzatok magatokra. — Ti is — mondta Karson rekedten, és elfordult. Elmentek a nagy parkoló mellett. Radzs fejét lehajtva

lépkedett. Brenda visszanézett a telepi park fáira. Aztán tekintete Ander szemével találkozott, elfordult tőle. „Furcsa csapat vagyunk. Egy haldokló vagy már kihalt világban megyünk előre, úgy hisszük, van célunk, pedig talán csak azért találtuk ki, hogy ne kelljen tétlenül üldögélnünk.”

— Mibe fogadjunk, hogy nem fogunk gyalog menni? — Ez persze Eutin volt. A műút szélén egy mikrobuszt látott. A

90

vezetőülésen egy férfi hevert, odamentek hozzá. — Kapjátok ki a fickót, fiúk.

Tagala egyedül emelte ki a beteget. Már eszükbe sem jutott, hogy féljenek a fertőzéstől. „Ha meg kell lennie, hát legyen” — zakatolt Fromm agyában a fatalista beletörődés. Míg Eutin beindította a motort. Radzs megvizsgálta a férfit. Már mindnyájan a kis járműben szorongtak, amikor az orvos halkan mondta:

— Három napig tartott a lázas állapot, és most, úgy látszik, egy rövid átmeneti időszak, néhány óra múlva, új állapot következik. A közbülső rövid időszakban lecsökkent a láz, a betegek némelyike talán percekre magához is tért, és jön a harmadik stádium. Ez olyan, mint az alvás. Sejtem, hogy mit mutatna ki egy elektorenkefalográf. Az emberek agykérgében az elektromos feszültségváltozások aligha utalnak valami rendkívüli dologra. Szinte mindenkinél a delta-hullámok dominálnak, vagyis a betegek alszanak. De ha a folyamat irreverzibilis. . .

— Visszafordíthatatlan folyamat?. . . — kérdezte Eutin szorongva. — Ez azt jelenti, hogy a betegek mostantól aludni fognak?

— Azt. De ne kérdezzétek, meddig. Az álomkörszerű stádium elég mély alvást jelent a legtöbb betegnél, úgy látszik. És ha ez pár napnál továbbtart, a szervezet nem viseli el az éhezést, szomjazást, sok esetben a nappali meleget, az éjszakai lehűlést

— Szóval, ha túl hosszúra nyúlik a dolog, ha három-négy napon belül nem ébrednek fel, akkor végük van? — kérdezte Ander. Alig ismert rá a saját hangjára. És tudta, a többiek megint a családjukra gondolnak.

— Igen. Akkor vége mind az ötmilliárdnak — bólintott Radzs doktor komoran.

A repülőtér felé vezető úton, később a sztráda szélén sok autót láttak. A legtöbb üresen, elhagyottan állt. De akadt olyan is, amelynek ülésein emberek feküdtek. Távolabb a kertekben, házak udvarán, teraszokon és erkélyeken láttak mozdulatlan testeket.

— Ilyen egyszerű megsemmisíteni a világot? Megölni egy tízezer eves civilizációt? — suttogta Brenda. Senki sem válaszolt neki, most meg Ander is hallgatott. A repülőtér előtt összevissza

91

álltak az autók, így ők a parkolóba be sem juthattak. Otthagyták hát a mikrobuszt, és gyalog mentek a főbejáratig.

— Amint elfogynak az áruházak, hűtőházak élelmiszerkészletei, hozzá kell látnunk a termeléshez. — Fromm számára mindez annyira magától értetődő volt, hogy nem is pazarolt volna rá több szót. Ha az emberiség elpusztul, de ők megmaradnak, élniük kell.

— Én majd egy óceániai szigetre költözöm, ahol magától hullik az ölembe a kókuszdió — ábrándozott Tagala keserűen.

— Mezőgazdasági jövő és kemény munka áll előttünk. — Eutin az első pillanatban ezt tréfának szánta, de rögtön megértette ő is, a többiek is, hogy ez most nem vicc. A fiatalember kétségbeesetten folytatta: — Földet művelni?. . . De én nem értek hozzá!

— Ha enni akarsz, előbb-utóbb termelned kell. — Felmentek a lépcsőkön. Üres kofferkulik állták el az utat. — Majd átképzed magadat, fiú. A könyvtárak tárva-nyitva állnak, csak rád és ránk vár a szakanyag. Számtalan könyv, mikrofilm, videokazetta oktatja a földművelés rejtelmeit.

A nagy váróteremben elég sok embert láttak. Lehet, tranzitutasok voltak, innen már nem mehettek tovább, leállt a forgalom, sem orvosok, sem mentők nem jöttek már értük. Most a székeken, fotelekben hevertek. A légkondicionálás már nem működött, fojtó meleg volt. Néha huzat tört be az ajtón, újságlapokat sodort a kőpadlón.

A nagy fali információs táblán még ott virítottak az utolsó közlés városnevei. 13.25: Paris. 13.40: Róma — Athén — Ankara. 14.10: Tokió. 15.40: Tunis..

— Se határőrség, se vámvizsgálat! — panaszolta Eutin vidáman. — Erről álmodoztam mindig! És most, amikor valóra vált az álmom, éppen nincs nálam se fegyver, se egy kétmilliót érő gyémánt, de még egy kis heroin sem!. . .

„Eutin mindig kölyök marad egy kicsit” — gondolta Ander, de nem bánta. Jó, hogy ilyen, most talán „feldobja” a társaságot. Orlov önkéntelenül megállt a kis ellenőrző ablak előtt, benézett. Egyenruhás férfi hevert a padlón, úgy látszott, mély álomba merült. A mellkasa egyenletesen emelkedett.

92

— Már ők is a harmadik stádiumban vannak — mormolta Radzs. — Ez már álom. Talán a gyógyulás felé vezet.

Az épület túlsó oldalán Teruo vette át a vezényletet. A pilóta szakértő szemmel nézett szét. A reggeli nap legalább tizenöt gépet világított meg.

— Rögtön ellenőrzöm, melyik van feltöltve üzemanyaggal. Gyere, Fromm. — És kimentek a betonra.

Brenda megtorpant. Behunyta a szemét, szép arcát a még erőtlen napfényben fürdette. Csak elfelejthetné azt a látványt. A mozdulatlanul fekvő, halottnak látszó emberek rémisztő látványát.

34.

Forró levegőben tikkadtan álltak a pálmák. Szellő sem rezdült. A nap könyörtelenül tűzött. A tenger olyan kék volt, mint máskor. A sziget homokpadjai vakítóan fehérlettek. A végtelen ragyogás olyanná tett mindent, mintha. . . mintha semmi sem történt volna. Mintha minden rendben lenne. Itt a csönd sem jelzett halált, pusztulást. A hullámok apró fodorrá szelídülve nyaldosták a partot, néha faág reccsent, magányos madár kiáltott. Az égen kis bárányfelhők lebegtek majdnem mozdulatlanul. A végtelen messzeség, a láthatár széle szülte őket.

Nyolc férfi állt a helikopter mellett. A trópusi nap alatt felhevültek a fém alkatrészek, hát elhúzódtak a járműtől. A gép nagyon idegen volt ebben a környezetben. De az emberek erre nem gondoltak. A vezetőjüket hallgatták.

— Már nincs sok időnk. A nagy repülőtér elég messze van, de két ilyen nagy teherbírású helikopterrel elvihetjük a legnagyobb” tölteteket is. A lényeg az, hogy igyekezzetek a kiszereléssel.

— És mi legyen a tengeralattjáróval? A mólónál áll kikötve. — Be tudtok hatolni? — Persze. A kódot ismerjük, de ha megváltoztatták,

kirobbantjuk a torony bejáratát meg a rakétasilók fedeleit. — Persze óvatosan. Nehogy itt hagyjuk a fogunkat.

93

— Rendben. Ez egy TRI típusú szerkezet, Trident-II-es, hát harminckettőt találtok benne, külön-külön silókban. Kapóra jött nekünk, hogy éppen itt kötöttek ki. . . Én átrepülök közben a Bolt-szigetre, ott is van egy támaszpont. Igyekezzetek!. . .

35.

— Hogy aludt az éjjel, tábornok úr? — Elég jól, ezredes. Valamikor azt hittem volna, ilyen időkben

az emberek egyáltalán nem tudnak aludni. . . És mégis. Megkockáztatnám azt az állítást is, hogy nyugodt álmom volt.

— Én sem panaszkodhatom, mélyen aludtam. Talán a csend miatt. . . Amióta csak emlékszem, mindig városban laktam, de ilyen csendet ott nem tapasztaltam.

— Így van, ezredes. Mi újság? — Most értünk az eseménytelen szakaszba, tábornok úr. Az

emberek részben lázasak még, részben már alszanak. Gyakorlatilag semmi sem történik, minden leállt.

— A mieink? — Dolgoznak, teljes erővel. Az őrnagy jól kézben tartja őket. — Hallott valamit, ezredes? — Néhány jelentést innen-onnan, igaz, elég rossz a vétel, mert

a fiúk most még távol vannak tőlünk. De ha minden a terv szerint megy, akkor még ma déltájban elkezdik a felhalmozást. Akkor már közvetlen kapcsolatot is teremthetünk, legalábbis a. . .

— Ne siesse el, ezredes. „Amazok” nehogy gyanút fogjanak. — Erre vigyázok. Mikorra szervezzem meg az ön. . . hogy is

mondjam csak. . . felbukkanását a helyszínen? — Azzal várjunk még. Mondjuk, holnapig. — Értem, tábornok úr. De tovább már aligha várhatunk.

Holnap döntenünk kell az időpont felől.

94

36.

1991. május 18-án délelőtt a Naprendszer harmadik bolygóján — amelyet az ott lakók Földnek neveztek — az értelmes lények szervezett élete furcsa, passzív, cselekvéstelen állapottá változott. A bolygó mindhárom — óceáni, szárazföldi és fagyott vízzel borított felületű — részén cselekvőképes állapotban csupán néhány ezer ember maradt. E kis csoportok java része nem is tudott egymásról. Megszűnt minden ipari termelés, semmiféle javakat nem állítottak elő. Ugyanakkor a fizikai és biológiai törvények továbbra is érvényben voltak. Éltek az állatok, nőttek a növények.

A vadon élő állatok még nem merészkedtek be a falvakba, még kevésbé a városokba. De esténként és éjjelente egyre közelebb jöttek, vízmosásokban, néptelen utakon és domboldalakon lopakodtak, orrukat felemelve szaglászták az emberek lakta világ fura mozdulatlanságát. A települések nem burkolóztak fényruhába, mint máskor, a vadakat hát csak régi beidegződések riasztották. Aztán az is elmúlt. Lejöttek a hegyekből az itt-ott még é1ő farkasok, medvék, hiúzok. Az őserdők zaja ugyanúgy felcsapott, mint régebben, az állatok zenéje nappal éppen olyan hangos volt, mint éjszaka. Sziklaormokon pumák ültek, sárga szemmel figyelték az alant sötétlő háztetőket. Szavannákon ragadozók jöttek lassú ügetésben, megtorpantak a szélső házaknál, leültek.

Vártak. Háziállatok törtek ki istállókból, ólakból — nem bírták tovább

az éhezést. Disznók csörtettek fel-alá a falvak főterein, tehenek legelték a parkolók füvét. Kutyák forgatták ki a szemetestartályokat. Nyaktörő módon, nyitva hagyott ablakokon, erkélyeken át macskák ereszkedtek alá, idegen lakások konyháit, kamráit kutatták. Kiolvadt, áramtól megfosztott hűtőszekrényekben romlott az életem. Boltok, áruházak raktárai bűzlöttek. Vasútállomásokon, hajókon, konténer-pályaudvarokon ezer és ezer tonna élelem rothadt a bedöglött hűtővagonokban, tartályokban. Ciszternaautókban romlott meg a tej, gyümölcs

95

rothadt a fák alatt, megszakadt szállítás közben, feldolgozó gyárak szalagjain.

Hegyek mélyén, hűvös pincékben érlelődött a bor. A trópusokon rovarok és hüllők lepték el a házakat. Mivel

teltek a napok és az emberek nem mozdultak, hát mind merészebbek lettek ezek. Óriási szőrös pókok futkostak az alvók arcán, testén. Kígyók tekeregtek az ágyakon. Gyíkok lepték el a teraszokat, olykor kopasz nyakú, kellemetlenül rikácsoló keselyük szálltak a korlátokra, utcákra, ablakokra. Ragadozó madarak és kóbor kutyák acsarkodtak-verekedtek az elromlott csapokból szivárgó víz tócsái körül. Ahogy múltak a napok, egyes vidékeken a városok képe megváltozott. Az emberek lakóhelye fokozatosan az állatok vadászterülete lett.

Északon az eszkimó településeken jegesmedvék bukkantak fel. Róma a macskák birodalma lett. Velencében a galambok és a sirályok vívtak ádáz csatákat, az ausztrál kikötőket viszont a sirályok szállták meg, Norvégia partjain a szulák lettek az urak. Egy Amazonas menti brazil településen száz és száz őserdei tapír bukkant fel, egy idő után úgy viselkedtek, mintha örökké városban éltek volna. Delhi és Bangkok a majmok tökéletes uralma alá került. Szinte mindenhol elszaporodtak a patkányok, bár ezek csak alkonyattól pirkadatig tobzódtak. Amint felkelt a nap, a fénytől irtózó rágcsálók azonnal eltűntek. . . estig.

Elhaltak a zajok, de tisztult a földi légkör. Nem füstöltek a gyárak, nem ömlött a meleg a házak és erőművek kéményén át. Nem húztak el sugárhajtású repülőgépek, hallgattak a hajókazánok és hatalmas motorok, nem égett nyersolaj. Elaludtak az őserdőket irtó munkásezredek, mozdulatlanná váltak a jókora fakitermelő és útépítő gépek. Nem szállt fel por a bányák szellőző-berendezésein, a kőbányákból, kikötői szénszállító szalagokról és a gabonaelevátorokból. Madarak szárnyaltak a kristályosuló kékségben. Folyók vizébe nem ömlött szenny. Tavak vize nem apadt tovább. A talajvíz csak gyűlt, gyűlt, emelkedett ismét. A sivatagokban éppen úgy tűzött a nap, mint máskor. A trópusok egyes vidékein éppen úgy zuhogott az eső a napnak mindig ugyanabban az órájában, mint máskor. Itt-ott viharossá dagadtak a szelek, hurrikánná olvadtak össze, tájfun rohamozta a védtelen partokat. Forgószél támadt óceáni

96

97

szigetekre, háztetők repültek hullámsírba.A tengereken az apály és a dagály az óramű pontosságával ismétlődött, követve a milliárd évek óta begyakorlott ritmust. Felhők úsztak az égen, olykor eltűntek, a mérhetetlen kékségből, akárha a végtelen kozmosz tekintett volna le a furcsa bolygó furcsa lakóira.

37.

— Itt Rosti. Manilát hívom! — ..ila. . . itt. . . la. . . — Rossz a vétel, ismételd meg! — Manila. . . rendben. — Hogy álltok? — Elég jól, de ak. . . a munka. — Akadozik? Hányat szedtetek össze? —. . . on kettőt. — Huszonkettőt? — Huszonke. . . ahogy mondtad. — Szóval majdnem mindet! Ha végeztetek a kikötőben, irány

haza! Van gépetek? — . . . ulest. . . eztünk. . . Két Herkul. . . kellett osztani. . .

kományt is. — Értem, két gépre tettétek a rakományt. — Igen, így. . . — Rendben, induljatok haza!

— Itt Rosti. London, jelentkezz! — Jelentkezem. De már nem vagyunk Londonban,

elindultunk északra. — Az első ponton végeztetek? — Igen, mind a harminchatot kiszedtük. Négy nagy

konténerben vittük Heathrowba. A pilóták tehergépre rakják. — Jól van. Most irány Skócia?

98

— Igen, főnök. Utána pedig, ahogy megbeszéltük, besegítünk a franciaországi fiúknak.

— Különösen Le Havre-ban és az Ardennekben. Hát csak igyekezzetek. Már nincs sok időnk.

— Tudjuk, főnök, igyekszünk.

— Rosti hívja Grönlandot. — Jelentkezünk, főnök. — Hogy megy? — Mindjárt végzünk. Az óriási szivarokkal sok bajunk volt. — Késésben vagytok. — Tudjuk, de hát. . . Ez van, nem ment gyorsabban. Néhány

előre nem látható akadály került elénk. — A nyitókód?. . . — Pár órával előtte éppen megváltoztatták. Mindent fel kellett

törnünk. Van fogalmad, főnök, mennyi nitroglicerint és plasztikot használtunk el a betonfalaknál?. . . És közben arra is vigyáznunk kellett, nehogy felrobbantsuk valamelyik játékszert.

— Fő, hogy már túl vagytok rajta. A szállítás rendben? — Persze, főnök, remek repteret csináltak amazok.

Hamarosan indulunk.

38.

Baramongo fölött majdnem mindig kék az ég. Még az esős évszak egy részében is csak ritkán járnak arra felhők; az afrikai sivatag hegyei eltérítik őket. A forróság szinte burába zárja a kisvárost; kiszárad az egyetlen, amúgy is sekély folyó, az állatok nagy részét kényszerűségből levágják. Aki teheti, házába zárkózik. Csak az éjszaka hoz enyhülést. Hajnalban és este nagy, vörösre festett teherautók indulnak és érkeznek. A kisváros csak a közelben felépített katonai repülőtér miatt született, csak érte létezik. Az itt lakók mind ott dolgoznak; már akinek egyáltalán

99

jutott munka. A kaszárnyák és a katonák is a repülőtér őrizetére rendeltettek.

A repülőtér a várostól északra, a sivatagban áll Néhány barakk, két hangár, egy föld alatti üzemanyag-tároló, radarállványok, nem túl magas irányítótorony. És az egymást keresztező, két hoszszú felszállópálya. A fátlan tájon egyetlen domb sem akadályozza a körbepillantó tekintetet. A sivatag vörössárga homokján túl, valahol igen messze, felrémlik néha az Al-Dzsebel hegység kettős csúcsa. De csak akkor, ha nagyon tiszta a levegő.

A hangárok árnyékában egyenruhás, fekete bőrű katonák hevernek. Nem hagyhatták el őrhelyeiket akkor sem, amikor már elkapta őket a láz. . . Két, zöldre festett páncélautó izzik a gyilkos napmelegtől. Az irányítótorony tárt ablakai között olykor huzat támad, papírlapokat sodor az asztalokról a padlóra, az ott fekvő, kábult férfiak mellé. A hangárokban és a kifutópálya elején vadászgépek állnak sorban. Hegyes orruk szinte belefúródik a hőségtől vibráló levegőbe.

A két felszállópálya felülről óriási keresztnek látszik. Közel ahhoz a ponthoz, ahol metszik egymást, a száz méter széles betoncsíkok egyikén hatalmas, szivar alakú, csillogó fémtest magasodik. Külső burka már átvette a kinti hőmérsékletet, a hajó kőrül éppen úgy reszket a levegőréteg, akár a páncélautók fölött.

Itt most csend van. Senki és semmi nem mozdul. Az űrhajó körül sem látni mozgást. A táj békés, szinte halálba dermedt. Baramongo éppen olyan, mint a Föld többi tája azon a májusi napon, 1991-ben.

Az Adria felforrósodott testében a riadócsengők éles berregése elnyomott minden más zajt.

— Mi van? — esett be Ander a vezérlőbe. E pillanatban a fémfalak, a berendezés tárgyai, a műszerek mind-mind otthonosságot sugalltak. Furcsa, de éppen e feszültséggel terhes pillanatban érezte úgy, hogy jó itt az Adria fedélzetén, hogy tudna itt élni, akár nagyon hosszú ideig is. Amíg a hajó eljutna a Marsra és visszajönne. . . Minden idegszálában érezte az űrhajót, akár egy élőlényt, „aki” a társa lett.

100

— Nyugalom! — mondta Fromm, levette füléről a hallgatókat. Közben egyre-másra érkeztek a liftektől rohanvást a többiek. Lihegve szaladt Eutin:

— Mi van? Tagala: — Mi történt, fiúk?. . . Fromm még kivárt egy percig. Amikor az egész csapat a

vezérlőbe ért, halványan elmosolyodott. A mennyezeti világítás fényében keserűnek látták társai ezt a mosolyt. Frommban mindig volt valami titokzatos, valami befejezetlen, ezért nyugtalanító. Ivanov még régebben egyszer azt mondta róla: „szfinx”. Ugyanakkor jó szakember, néhányuknak — Andernek, Teruónak — jó barátja. Mély barázdák az arcán, korán — nagyon korán! — őszülő haj, átható tekintet, alacsony, kissé görbült termet. Azt beszélték róla, árván nőtt fel, aztán megnősült, de felesége leukémiás volt, és így Fromm, már felnőtt-élete kezdetén, ismét egyedül maradt. Talán ennek nyomát látták néha a szemében, az arcán.

Ander egy pillantást vetett a többiekre is. Magától kiválasztódott hát az „A csapat”. A tettrekészek, a várni nem tudók elindultak, hogy tegyenek valamit. Bármit.

— Ezt hallgassátok meg! — Így Fromm. — Azt hittétek, kihalt a világ? Hogy mindenki kábultan hever, hogy elaludt az egész emberiség? Mert hiszen ezt láttuk az előbb itt Baramongóban is, ugye? A repülőtéren, a városban, csupa alvó ember. . . Nos, hallgassátok csak! — Elindított egy hangfelvevőt, és hozzátette: — Az elmúlt tizenöt percben vettem fel a VHF hullámhosszokon.

„Rosti vagyok. Alice Springset hívom.” „Springs jelentkezik, Gonzago beszél.” „Mennyire jutottatok?” „Még öt darab, és vihetjük.” „Küldjétek haza, ti pedig menjetek Papeete-be.”

„Montanában mi a helyzet? Miért késtek?” „Egy szállítmány már elment Marvinba.. Volt egy komoly balesetünk, de hamarosan készen leszünk, és irány Pasadena.” „Rosti, küldj ide még egy csapatot. . . Diego Garciára, a tengerészeti bázisra. Nem győzzük a munkát, a fiúk kimerültek. . . ”

„Nem volt nehéz, őrnagy. Zürich közelében van, minden szépen a hegy mélyén. Jól megcsinálták. De csak kettőt találtunk. . . Megyünk a németekhez, Mutlangenbe.”

101

Aztán csend lett, a hangfelvevő magától leállt, ennyi került eddig szalagra. Eutin nagyot szusszantott. Brenda Anderre nézett, a férfi feszülten gondolkodott. Walter szokása szerint a fejét vakarta. Teruo Frommnak szólt:

— Elemezted már? Köztudott volt a csapatban, hogy a német szenvedélyesen

szeretett elemezni. Frommban most sem csalódtak. — Persze. Első pont: élő adásról van szó, párbeszédek

folynak. Tehát ez mind most, ezekben a percekben történik. Kettő: akik e beszélgetésekét folytatják, a Föld különböző pontjain tartózkodnak. Három: vezetőjük, vagy koordinátoruk, vagy csupán központi rádiósuk lehet az a „Rosti” nevezetű illető, akit „őrnagynak” is szólítanak. Négy: feltehetően valamilyen katonai, félkatonai, esetleg rendőri alakulatról vagy csoportról lehet szó. Öt: összehangolt tevékenységet folytatnak, valószínűleg előre elkészített terv szerint, erre utal az a félmondat, ahol az őrnagy késést vet az egyik csoport szemére. Hat: minden csoport ugyanazt a munkát végzi, ezért egymással bármikor behelyettesíthetők, kiegészíthetők és így tovább. Hét: erről a munkáról csak annyit tudtunk meg, hogy valamiféle „darabokat” termelnek, vagy készítenek, vagy kitermelnek valahonnan, és elszállítják. Nyolc: mivel a csoportok több világrészből jelentkeznek, feltehető, hogy légi úton szállítanak. Kilenc: a központjuk egy Marvin nevű város vagy hegy, tó, folyó stb. lehet, erre utal egy megjegyzés, hogy egy szállítmányt már odaküldtek. . .

Elismerően néztek rá; hát igen, Frommnál jobban egyikük sem lett volna képes ezt elvégezni. Ander az ajkát rágta, Tagala a falnak támaszkodott és mély medvehangján szólt:

— Ha azt hiszitek, most már minden világos, hát nagyon tévedtek. Én csak kérdéseket teszek fel, lássuk, ki válaszol rájuk?. . . Egy: hogyan maradtak egészségesek ezek az emberek, ha az egész világ lázban fetreng vagy alszik? Kettő: ha valóban ilyen szervezetten ügyködnek, akkor azt nem tegnap vagy tegnapelőtt készítették elő, hiszen el is kellett utazniuk oda, a városokba, ahonnan rádióztak. Tehát valami olyan akcióról lehet szó, amit a Peters-járvány kitörése előtt elkezdtek és most folytatják. Három: ahogy hallottátok, ezek az emberek egy szót

102

sem ejtenek arról, hogy mi van a világban körülöttük. Hogy mindenki beteg. Miért nincs rájuk hatással ez a tény?

Nem, hirtelenjében egyik kérdésre sem tudtak válaszolni. Hallgattak. Radzs doktor Orlovra nézett. Az orosz megköszörülte a torkát.

— Ha már eljöttünk Baramongóba, hát azért tettük, hogy ne üljünk tétlenül. Akkor tegyünk is valamit!

— Miért? — kérdezte Radzs. Ez meglepte az űrhajósokat. — Hogyhogy miért? Ez egy rejtély, amit meg kell fejtenünk —

érvelt Ander. Az indiai a fejét csóválta. — Gondolkozzatok ésszerűen, fiúk. Tulajdonképpen teljesen

mindegy, mit csinálnak azok az ismeretlenek. Nem változtathatják meg sem a világ sorsát, sem a miénket. Ám — az orvos professzorosan felemelte a mutatóujját — egy dolog fontos itt, de nektek nem jutott eszetekbe. Ami miatt számunkra mégis roppantul érdekesek lehetnek azok az ismeretlen emberek. Sőt, jelenleg ők fontosabbak nekünk, mint bármi más, ami a világban történik!

Szavait a rádiókészülékből áradó szaggatott beszéd szakította félbe:

,,. . . hé, Marvin, jelentkezz!” „Jelentkezem.” „Hányas leszállópálya a miénk?” „Választhatsz, öreg. Mind üres. De a szélirány miatt a kettest ajánlom. Mennyi a rakomány?” „Huszonnyolc darab, készen állnak a daruk?” „Persze. Azt hiszitek, mi itt aludtunk eddig?” „Akkor me. . . ”

A szöveg most az éter elektromos zörejeibe fulladt. Brenda a vezérlőpultba épített készüléket nézte, a halvány ellenőrzőlámpák fénypontjai a szemében tükröződtek.

— Szóval?. . . Folytasd, Radzs! — Az egyetlen fontos ügy most: a járvány. Ennek az

ellenszerét kellene megtalálni. És ezek az ismeretlen emberek segíthetnek ebben. Hiszen ők sem betegek. Talán tudják, hogy miért nem kapták el a kórt. . . Esetleg kaptak előtte egy oltást, aminek ismerik a nevét, az összetételét. Vagy más módon védekeznek. Meg kellene tudnunk, hogy megmenthessünk vele. . . ha nem is mindenkit, de elég sok embert.

103

— Az ötlet nem rossz. Rádiózzunk nekik — heveskedett Eutin. Anderben halványan ébredt az aggodalom, felemelte kezét.

— Én ezzel még várnék, fiúk. — Miért? — Olyan keveset tudunk róluk, és valami gyanús dolgot

művelnek. Ahogy mondtátok. . . Ügyet sem vetnek az alvó emberekre, nem érdeklik őket. Akkor hát aligha fognak segíteni.

Brenda Radzsra nézett. — Lehet, kinevettek érte, fiúk. . . De én is azt mondom, ne

lépjünk velük kapcsolatba. Ne kérdezzétek, miért. Nem tudom megmagyarázni. Női intuíció. Vagy inkább emberi intuíció?. . . Félek tőlük. Van bennük valami idegen.

— Csak nem azt akarod mondani, hogy marslakók fertőzték meg és kábították el az egész emberiséget, és most ők grasszálnak itt? — kérdezte Walter.

— Jó ötlet! — Ez persze Eutin volt. — Megtudták, hogy hamarosan indulunk hozzájuk, hát megelőző csapást mértek ránk. . .

— Olyan szavakat használtok, mint egy háborúban. — Lehet, hogy éppen az tört ki. Hallottatok már a

bakteriológiai fegyverekről — mondta Tagala komoran: — Fiúk — folytatta Brenda —, ne áruljuk el nekik, hogy itt

vagyunk, hogy mi sem betegedtünk meg. Nem hallottátok, hogyan beszélnek egymás között? Hideg a hangjuk. Az eszük. A viselkedésük. Az effélék rosszat akarnak, és nem haboznak.

— Ostobaság — morogta valaki félhangon. — Döntsön már valaki. Ki a főnök? A kérdést mély csönd követte. Főnök?. . . Ezt az űrhajózási

bizottságnak kellett volna eldöntenie. Nem mindenki alkalmas az Adria kapitányi tisztére. „A jelenlévők közül — gondolta Tagala — talán csak Fromm, Ander, talán Walter.”

— Én vagyok a főnök — mondta Radzs egyszerűen. A többiek döbbenten fordultak feléje. — Te?. . . Hiszen te orvos vagy.

— Nem baj. — Radzs roppant nyugodtan viselkedett. Mintha egy szinte jelentéktelen ügyről lenne szó. — Mivel nem megyünk el az űrbe, tehát a kapitánynak nem kell elsősorban űrhajósnak lennie. Itt maradunk a Földön, ahol hatalmas és talán végzetes

104

járvány dúl. Ez a tény a döntő. Ez határozza meg mindazt, amit tennünk kell. Csak egy biológusorvos van köztünk, és az én vagyok. És itt van még egy biológus — Brenda. Ha a hajóval elmegyünk valahová, vagy akciót terveztek, azt persze nem akarom vezetni. De amíg a járvány ellen próbálunk tenni valamit, én tudom majd mindig, mi a leghelyesebb. Hallgassatok rám! Lehet, tehetünk valamit a beteg emberekért. Mind az ötmilliárdért.

— Csak nem gondolod komolyan, hogy Brendával ketten ti itt az Adria laboratóriumában ellenszérumot tudtok készíteni? És azt ötmilliárd egységben legyártod? — Fromm összeráncolta a homlokát.

— Nem, ez lehetetlen — ismerte el Radzs fekete szakállát simogatva. —Éppen ezért javaslom, tudjuk meg, miért nem betegedtek meg azok az idegenek. Lehet, a járvány leküzdésének módja nagyon is egyszerű, csak mi nem ismerjük.

— Mi sem kaptuk el a kórt. Nem lenne egyszerűbb, ha minket vizsgálnál meg? — kérdezte Eutin.

— Mi túl sok oltást, túl sok gyógyszert kaptunk a Marsra indulás előtt. Hosszú és bonyolult vizsgálatokra lenne szükség, hogy kiderítsem, mely gyógyszerek milyen másikakkal kombinálva, milyen adagolásban és milyen speciális körülmények között alakították ki a mi szervezetünk ellenállását a Peters-kór ellen. Minek belemenni az egészbe, ha azok az idegenek talán csak egyetlen szert kaptak, és az védi őket? Annak az egynek az összetételére van szükségünk. Ha tudják, öt perc alatt megkaphatjuk tőlük.

— Majd pont nekünk fogják elmesélni. — Ha az egyiknek kicsit megszorongatjuk a torkát. . . — És ha nem is tudják, mi volt az a gyógyszer? — kérdezte

Walter. Orlov sóhajtott. — Nekem is az a véleményem, ami Brendáé. Valami bűzlik a

dolog körül. Nem tiszta munka, amit azok végeznek. Javaslom, legyünk óvatosabbak.

— Szóval Radzs a főnök? — Eutin Anderre nézett. A férfi megfontoltan bólintott.

105

— Igen, ami a járvánnyal van kapcsolatban, abban tényleg elsősorban Radzs döntsön. Ha a hajóról van szó, vagy mást tervezünk, majd közösen döntünk.

Brenda szemében a hála apró jele gyúlt, a lány örült, hogy Ander engedékeny, ám mégis határozott álláspontjával elejét vette a vitáknak, sőt talán a nyílt torzsalkodásnak.

— Szóval mit csináljunk? — kérdezte ezúttal Walter. Teruo eddig csak hallgatott. Most felemelte a kezét. Mivel

ritkán szólt, hát társai nagyobb figyelemmel hallgatták. — Két részre kell osztani a dolgot. Először is meg kell tudni,

mit művelnek azok a fickók. Hisz minden földrészen legalább egy csoportjuk tevékenykedik. Hányan vannak? Ötvenen, százan vagy többen? Jó lenne tudni. Meg azt is, milyen „darabokat” szállítgatnak és hová. Hol az a Marvin vagy hogy is hívják?. . . A másik, amit Radzs tanácsolt. A járvány ellenszere, ha van ilyen. Én azt javaslom: az Adria szálljon fel, álljunk Föld körüli pályára és a szuper-érzékeny optikai berendezésekkel — amit Ivanovék annyiszor dicsértek régebben — néhány óra alatt kifigyeljük, hol vannak az idegenek és mit csinálnak. De közülünk néhányan maradjanak Baramongóban, feltöltött üzemanyagú repülőgéppel várják, míg az Adriáról leszólnak nekik, hová menjenek, hol van az idegenek legközelebbi csoportja. Odamennek, és valakit. . . elrabolnak.

— Ez tiszta őrület! — Fromm a térdére csapott. — Nem lenne egyszerűbb odamenni hozzájuk és. . .

— Ezt még utána is megtehetjük. Bármikor megtehetjük. De akkor az összes idegen tudomást szerez a létezésünkről. Ám most még előnyös helyzetben vagyunk; mi tudjuk, hogy ők vannak, hamarosan azt is tudni fogjuk, hol, hányan vannak és mit csinálnak, közben nekik halvány fogalmuk sem lesz arról, hogy mi egyáltalán. . .

— Nem rossz! Nekem tetszik — jelentette ki Tagala. Eutin azonnal csatlakozott hozzá.

— Végre csinálunk valamit. — Minek ez a nagy konspiráció? — Orlov még nem békélt

meg a tervvel. De aztán Radzs hatására ő is belenyugodott. Andert más izgatta. Felszállni az Adriával, első ízben, földi

106

műszaki segítség nélkül? Kicsit tartott ettől. Walter állt mellette és a szőke óriás mintha eltalálta volna a gondolatát.

— Ne vágj ilyen képet, öreg! A tervek szerint a Marsról visszaindulva úgyis mindenféle külső segítség nélkül kellett volna startolnunk. Megmutatjuk egykori kiképzőinknek, hogy nélkülük sem vagyunk teljesen elveszettek. És megmutatjuk önmagunknak, hogy képesek vagyunk erre is.

Ander megkönnyebbült. Közben Radzs azt kérdezte, van-e önként jelentkező a földi akcióra. Eutin azonnal a magasba dobta a kezét.

— Végre egy kis testmozgás!. . . Fogadjunk, hogy hozok egy fickót!

— Ki vezeti majd a gépet? — Én. — Teruo előlépett. — És jó lenne, ha Brenda is velünk

jönne. — Brenda? Miért? — Ander szája kiszáradt. — Van egy tervem, ahhoz nő kell — felelte a japán röviden.

Andernek Jukio jutott eszébe, kicsit elszorult a torka. Nagyon féltette a lányt. Ha baja esne. . . Ha Brenda nem lesz vele, nem lesz ott, ahol Ő, talán baj lesz.

A lány is sejthette, mi játszódik le a férfiban, mert ránézett. Aztán döntött.

— Megyek. Teruo és Eutin azonnal készen voltak, de Fromm még

megbeszélt velük egy rádiókódot. Jobb, ha az idegenek nem hallják majd, mit beszélnek egymás között az éterben. Mindenesetre, az amazok által használt hullámhosszoktól távol választottak maguknak hírközlő sávot. A navigátor hamarjában négyzetekre osztott és beszámozott két egyforma léptékű és méretű világtérképet, az egyiket Teruo kezébe nyomta.

— Mehettek. Ander az űrhajó üzemanyag-ellátó berendezését ellenőrizte,

amikor azok hárman beszálltak a liftbe. Így nem is vehetett búcsút a lánytól. Talán jobb is; hisz nem tudta, hogyan viselkedjék a fiúk előtt. Az egyik külső megfigyelőkamera mutatta is őket, már ott mentek a betonon, távolodva a hajótól, alakjuk mind kisebb lett. . . Rájuk tűzött az éles napfény.

107

— Készüljünk a startra. — Fromm Anderre nézett. — Az indulás a jelentős gravitációval rendelkező égitestről a te vizsgamunkád volt.

— De csak elméletben készítettem el — morogta a férfi, közben érezte, hogy a feladat eluralja tudatát, testét. Lassan elszállt belőle minden más gond, törődés. Ahogy kezét a műszerek fölé emelte, tudta, csak az számít, hogy baj nélkül „fölemelje” az Adriát, el a Föld felszínétől, el innen Afrika közepéről, fel, fel a légkörön túlra. . .

— Mindenki a helyén? — kérdezte. — Igen. Ander lenyomta a belső sziréna gombját. A hatalmas,

majdnem kétszáz méteres függőleges test összes helyiségében vijjogott a jelzés. A legénység bekötötte magát a fotelekbe. Ander, Fromm és Orlov ültek az irányítópult előtt.

— Egyes hajtóművet ötven százalékra! — Egyes ötvenen! — Orlov nyugodt volt. A manőver sikere

csak attól függ, betartják-e az előírásokat. Hogy ez az első?. . . Mit sem számít. A lényeg a műveletek helyes sorrendje, és nem szabad túlterhelni a hajtóműveket. Ügyelni a dőlésszögre, nem húzni be idő előtt a teleszkóplábakat, nehogy a stabilizátorokra essen vissza a hajó. A gépeket, a számító-berendezéseket nem érdekli az út célja, nekik nincs is olyan. Célja csak az embernek lehet.

— Kettes ötvenre! Radar? — Kettes ötvenen. — Üres a légtér. — Egyest, kettes nyolcvanra! — Emelkedik! A dübörgés minden szót elnyomott, majd kissé elhalkult. A

gyomrukban érezték, hogy már repülnek felfelé. — Emelkedés három per secundum. . . öt. . . hét per

secundum. — Dőlés nulla. — Lábakat behúzni! — Behúztam. — Magasság? — Ötvenkettő kilométer. . . ötvenhat. . . hatvan. . .

108

— Hajtóműveket hagyjuk hetvenen! — Hetvenen vannak! Repültek. — Elmentek — suttogta Brenda. Kezét homloka elé tartotta.

Erősen tűzött a nap. A sivatagi reptér fölött vibrált a levegő. — Sose hittem volna, hogy az Adria első startját a földről

nézem majd — így Eutin. — Gyerünk, keressünk egy menetképes gépet. — Teruo józan

volt, mint mindig. Nem várva társaira, elindult a nagy hangárok felé.

39.

Három férfi beszélgetett a hegy mélyén. — Meddig várunk még, uraim? — Azt javasolnám, ne siessük el. A türelem értékes erény. — Én is úgy vélem. Ne vesztegessük el meggondolatlanul azt

az előnyünket, hogy mi tudjuk: ők ébren várják a megfelelő időpontot.

— Igen, uraim, ez fontos. Nem tudják, hogy mi is tettrekészek vagyunk.

— Jó, jó, de nem olyan kellemes itt üldögélni, és közben semmit sem csinálni! Nem is tudjuk, mi van odafenn.

—Az embereink mindenről értesítenek majd. Persze csak akkor, ha visszajönnek San Marvinba. Egyelőre csak azok vannak itt, akik a már összehordott készletet őrzik.

— Furcsa belegondolni. . . A múlt héten ezek a tárgyak még a világ legjobban őrzött darabjai voltak, ma viszont ott hevernek a reptér betonján, óráról órára több van belőlük, és mintha ezáltal csökkenne az értékük. . .

— Az ilyesmi nem inflálódik, uram. — No hagyjuk a költészetet, uraim. A lényeg az, hogy az

akció a tervek szerint halad. Némi késéssel számolni kell. Kisebb-nagyobb akadályok

mindig közbejönnek.

109

— Nem követtünk el hibát azzal, hogy Rosti őrnagyot nem avattuk be a játszmába?

— Nem, nem. Az őrnagy nem túl ravasz, viszont kitűnő katona, remek kommandós tiszt. Parancsot kapott és azt tűzön-vízen át teljesíti. Rosti már csak ilyen, szerencsére. . . Jobb, ha nem kell semmiféle játszmával törődnie, ő csak hordassa Marvinba az összes anyagot. A tisztjei aztán elintézik a többit.

— Utána. . . mi legyen vele? — Ahogy óhajtják, uraim. Akár életben is hagyhatjuk, kap

néhány szép kitüntetést, no meg persze előléptetjük, ahogy annak idején megígértük neki. A hatalomátvételt követően úgyis szükségünk lesz odaadó, csak nekünk hálás emberekre, akik ráadásul már előzőleg népszerűséget is szereztek maguknak.

— Éppen ez a népszerűség aggaszt. Az ilyesmi hamar a fejébe szállhat Rostinak is.

— Ez ellen senki sincs biztosítva. . . — Ezt vegyem célzásnak? — Ugyan, tábornok! — Mert ha ezzel arra céloz, hogy a hatalomátvétel után

esetleg belőlem is kibújik valami. . . — Mondtam, hogy nem céloztam semmire! — De uraim! Kérem, ne vitatkozzanak, egyáltalán, minek

erről beszélni? „El sem vetett kukoricából nem őrölhetsz lisztet”, ahogy az indián közmondás mondja. Előre innánk a medve bőrére, uraim? Várjuk meg a fejleményeket. Lehet, ma este már jelt adhatunk az embereinknek.

— Ma este? Ebben a barlangban az ember teljesen elveszíti az időérzékét. Tulajdonképpen most hány óra van?

— Helyi idő szerint délután fél három, tábornok úr.

40.

A lázas állapotot — pár órai átmeneti szakasz után — a mély álom stádiuma váltotta fel. 1991. május 19-én reggel Kelet-Ázsiában tíz és tízezer faluban, földre vetett derékaljakon aludtak

110

az emberek. A kezdetleges kunyhók között disznók túrták a szemétdombokat. A rizsföldek apró nyúlgátjait fürdőző bivalyok vagy garázdálkodó elefántcsordák rombolták le. A víz néhol teljesen kifolyt, elapadtak az eget tükröző nagy négyzetek.

A tengerpartokon senki sem szedte össze az apálytól kint rekedt puhatestűeket. Holt hínárok és halak bűze szállt a levegőben. Dél-Európában hegyi falvak hűvös hajnalán csendbe dermedt az egykori harangok szava. Kakasok kukorékoltak, birkák bégettek, letaposva-törve gyenge deszkakerítéseket és dróthálókat, vergődtek az állatok. A házak és állatok őrzésére rendelt kutyák a házakban kutattak élelem után.

Más földrészen, párás forró égbolt alatt barna bőrű, csaknem meztelen emberek ültek ágyékkötőben, csont nyakláncokkal; fúvócsöveket markoltak, és az eget kémlelték. A falu kis sziget volt az őserdő végtelennek tetsző rengetegében, apró tisztás a kis folyó partján. Ám most — bár egyik napfelkelte a másikat követte — ígérete ellenére az Égből Dörögve Érkező Fehér Ember mégsem jött el. Mi történhetett?. . . Amikor legutóbb elmentek innen, azt mondták, négy nap és négy éjszaka után ismét itt lesznek. Ám eltelt hét és nyolc nap és éjszaka, de a dörgés nem hullámzott el a fák fölött, nem csillant meg az a furcsa szerkezet, amire a földön ülőknek szavuk sem volt, nem szállt le a tisztásra a Fehér Ember. Az erdőben csak a majmok zajongtak, a konyhák tüzére már csaknem üres edények kerültek — hisz a vadászok napok óta nem mentek el az erdőbe, várták a Dörgést. Ám nem hallottak semmit. Most először fordult elő, hogy az idegenek nem tartották be ígéretüket. A tisztás szélén ültek hát a várakozók, elöl a legtekintélyesebb öregek, mögöttük az egyszerű harcosok, leghátul pedig a nők és a gyerekek. Az eget kémlelték, de még egyikük sem merte kimondani: mi lesz, ha. . . ha soha többé nem jön az Égből Dörögve Érkező Fehér Ember?

Vad hegyek között, mindentől távol, éber tekintetek fürkészték a vidéket. Terepjáró autó állt összetákolt erdei faház mellett. Nagy testű kutya függesztette okosa szemét a gazdára. Szelíd kis tűz alól alig észrevehető kékes füst kanyargott a levegőbe. Vigyázni kell, ne legyen nagyobb, messziről látható, észre ne vegye valami éhenkórász csavargó, akit szintén elkerült a járvány és most ételért mindenre kész — még gyilkolásra is. . .

111

A füst hát kicsi, a tűz is az. Tovább melegszik az étel, de hát van idő. Lehet, most már nagyon sok idő van. . . Gyerekek kérdezősködtek, egy nő nyugtatta őket. Férfi állt őrt, kezében vadászpuska. A család még érintetlen, még egészséges, láztalan, éber. És éppen azért menekültek el a városból, hogy ez így maradjon. Amíg lehetséges.

Nagyvárosok hatalmas felhőkarcolóiban mindenütt emberek aludtak. Már nem piros arccal, nem láztól hánykolódva. Nyugodtan feküdtek. A pincékben, fűtővezetékek mellett csavargók, hajléktalanok, szegények. Elegáns luxuslakásokban gazdagok. Álltak a liftek, a telexgépek sem zakatoltak, nem csörögtek az irodai telefonok. A tőzsde nagytermében értelmetlen jelhalmazzá merevedtek a táblákra írott szavak és számsorok. Az utcák forgalma leállt. Ami századok óta nem volt e falak között, az lett most ura mindennek: a csend.

A metróalagutak is némán ásítottak. A pályaudvarok. A villamosok, az autóbuszok. A tengerek, a kikötők. Ötezer éve most először fordult elő, hogy semmilyen, emberkéz készítette jármű nem futott ki a mérhetetlen vizekre.

Óceánok ostromoltak sziklapartokat, sirályok kiáltoztak, nagy köröket írva le a levegőben. Itt mintha semmi sem változott volna a föld keletkezése óta; a sziklák fenségesen magasodva emlékeztek a geológiai korokra, a hullámok örök ritmusa pedig az Ember előtti időket idézte. Itt és most úgy tetszett, nem is változott semmi. Az Ember még nem jött, nem nőtt fel értelme, ez a faj nem tevékenykedett itt soha — nyoma sem volt. Csak az óceán lélegzett kőpartjai között és kiáltoztak a sirályok. . .

41.

Kétszáztizennégy kilométer magasban úszott az űrhajó. „Úszott” a semmiben. Fölötte fekete űr, alatta a kékes párákba burkolózó Föld. Az itteni csendet nem lehet semmiféle földi csendhez hasonlítani. Ezt a legkisebb nesz sem töri, nem törheti

112

meg. Itt sok milliárd éve nem volt zaj. A légüres térben mi közvetítené a hangot?. . .

Az űrhajó belsejében azonban pezsgett az élet. A nagy teljesítményű rádió adó-vevőnél ketten is ültek és folyamatosan figyelték az étert, néha elkaptak egy-egy újabb beszélgetésfoszlányt. Az idegenek aktívan és szünet nélkül tevékenykedtek.

Az optikai megfigyelést felváltva végezték. A katonai műholdakon is használatos berendezések segítségével még a földön fekvő újságokat is elolvashatták, lefényképezhették. A látottakat Mavica-lemezekre rögzítették, vagy videoszalagra vették fel.

A szolgálatokat elosztották egymás között, és Ander most éppen szabad volt. Elhessegette Brenda felé irányuló gondolatait, inkább az űrhajót csodálta. Hát igen, az Adria remek jószág. Minden műszer tökéletesen működik. A felszállás során érezhetően engedelmeskedett neki az Adria, és ez nagy megelégedéssel töltötte el. Biztos volt benne, hogy elvezetnék a hajót a Marsra és vissza. A Marsra. . . Elindulnak-e valaha oda?

Fromm időnként a középső nagy képernyőre vetített világtérképre nézett, egyeztette a földi képek pontos helyét. Tagala fekete arcán némi fáradtság tükröződött. A mérnök is szabad volt éppen, lassan kiment a folyosóra. Ander követte.

— Mi van, öreg? — kérdezte. Tulajdonképpen nem is várt válaszra. „A jó kapitánynak törődnie kell emberei lelkiállapotával” — olvasta régebben az egyik szakkönyvben, és ő most az Adria kapitányának érezte magát. Akkor is, ha mindnyájan elfogadták, hogy a különös expedíciót egyelőre Radzs doktor vezeti.

Tagala megállt a folyosón, a falnak támaszkodott. Ander érezte, most végre beszélni van kedve. Mert Tagala különben nem volt túl sokszavú férfi.

— Sokat gondolkoztam azóta, hogy eljöttünk Baramongóból. Tudod, Ander, még mindig nem vagyok benne biztos, jól tettük-e, hogy felszálltunk. Lehet, igazunk van. De hát. . . én a Marsra akartam menni, nem itt a Föld körül keringeni, egy alvó világot nézni. . . A szüleimnek az volt minden vágyuk, hogy mérnök legyen belőlem. Tudod, arrafelé Afrikában, ahol mi élünk,

113

manapság a „mérnök” szó vette át a „varázsló” helyét. A folyónkat egy mérnök szabályozta, a repülőteret meg az új házakat mérnökök építették, a gyárban is mérnökök vezetnek mindent. . . Én nem akartam, vagyis ennek ellenére nem túlságosan vonzott a dolog. Ők meg éjjel-nappal dolgoztak értem. Soha nem jutott eszembe, hogy ezért hálásnak kéne lennem. Talán, mert sose láttam, hogy hiányt szenvednének valamiben. Ahányszor az iskolából hazautaztam, mindig afféle szerény jólétet láttam. És még félre is tettek egy csomó pénzt, hogy mire elvégzem az egyetemet is, ne legyek megszorulva az elején. Mindig ők segítettek engem. — Tagala megfogta Ander karját, közéiről néztek egymás szemébe. A fekete férfiból csak úgy sugárzott az aggodalom. — De most nekik lenne szükségük az én segítségemre! Állandóan azt a házat látom magam előtt. Az anyám is ott fekszik, biztosan, meg az apám is. Nálunk azt követeli a szokás, hogy ilyen nehéz helyzetben együtt legyen az egész nagycsalád. De ha oda is mennék. . . segíthetnék rajtuk? Mégis, meg kellene próbálnom. Nincs távolság, pár ezer kilométer bárhonnan, nincs ürügy, nincs mentség.

— Nem mehetsz, Tagala. Nem mehetünk haza. Hiszen én is. . . nekem is lenne hová mennem. — Tudta, nem kell folytatnia. Tagala is érti, értenie kell. Ander nem emlékezett anyjára, az arca valahová a távolba tűnt. De apja most is ott, van biztosan abban a házban, amelyet olyan jól ismer. — Csak azt tanácsolhatom, próbálj ne gondolni rájuk. Ne olyan gyakran, ne annyit. . . Nem engedhetlek el oda sem egyedül, sem másokkal. Mindenkire szükségünk lehet, rád is. Mindnyájan szeretnétek elmenni valahová, megértem. Együtt kell maradnunk mégis, és tenni valamit, nem külön-külön néhány emberért, még akkor sem, ha azok olyan kedvesek nekünk. . . — Megint Brenda jutott eszébe, félt, hogy túl sokat mond, hallgatott hát. Tagala nagyot sóhajtott. Ander nem nézett rá, halkan folytatta. — Az előbb megnéztem a földi képeket. . . Láttad te is. Ott hever mindenki, ugyanaz a helyzet az egész Földön. Alszanak, tehetetlenek. A Föld ki van szolgáltatva valamilyen félelmetes, könyörtelen erőnek, amiről még semmit sem tudunk.

Maga is érezte, nem kellene mindezt mondania. Tanácstalan volt. „Nem könnyű kapitánynak és egy személyben botcsinálta

114

pszichológusnak lenni” — gondolta. Szerencsére éppen Orlov nézett ki a folyosóra.

— Gyertek, Fromm talált valamit. Mindnyájan a képernyő elé gyűltek. Radzs most nem leplezte

izgalmát. Orlov a tájat nézte. Mire emlékeztetik azok a végtelen erdők? Igen. . . Bárhová megy, mindenütt Szibéria csodáit fogja látni, amíg el.

Walter most nem gondolt semmire. Őt a Feladat érdekelte. Mindig ilyen volt. Az űrhajózási bizottság a jellemzésében ezt jól kidomborította. A szőke óriás két diplomájával, intelligenciahányadosával — de ha kellett, nagy fizikai erejével is! — mindig az éppen aktuális célnak rendelte alá magát. Képes volt megfeledkezni evésről, alvásról, ha úgy kívánta a dolga. Most, bár nem olyan könnyen, mint máskor, kirekesztette tudatából az ötmilliárd halálraítéltet, de még az Adriát is; csak a vizuális élmény analízisére koncentrált.

— Radar? — kérdezte rekedten. — Bemérte mind a négyet. Mondjam a koordinátákat? — Nem kell, de legyezzétek fel. — Így is látható, mi a céljuk. — Látom. Négy repülőgépet láttak, négy különböző vidéken, egymástól

igen messze. Mégis, mind a négy ugyanoda igyekezett. A négy vonal egy pontban metszette egymást.

— Feltehetően ott akarnak leszállni. — Egy órával ezelőtt egy ötödik is oda ment. — Fromm a keze

ügyében lévő kisebbik képernyőre mutatott, elindította a videoszalagot, A táj ismerős volt. Dél-Amerika; tengerpart. A nagyításon egy város is látszott. És egy nagy repülőtér.

— Marvínia, San Marvin főváros repülőtere — sorolta az adatokat Orlov. A következő nagyításon már csak a repülőteret és közvetlen környékét látták. Két hatalmas kifutópálya terpeszkedett. A hangárok körül nagy járművek köröztek.

— Nem tudod jobban nagyítani? — Andernek kiszáradt a szája.

— A tévékamerák nem olyan érzékenyek. De a fotókamerákat még élesíthetem, utána majd elektronikusan felnagyítjuk a képeket.

115

116

— Csináld így! Érdekelne, mivel foglalkoznak azok ott. — Az egyik rádióbeszélgetésben is „Marvint” emlegettek —

emlékeztette őket Walter. — Ez lehet a központjuk. És Baramongo közelében merre

találhatók? Orlov és Fromm távirányítással forgatták el az Adria külső

burkolatán elhelyezett kamerákat. A nagy képernyőn változtak a felhők, az el-elmosódó tájak. Afrika déli része fölött vihar gomolygott; messzire tekeredő fehér karjaival olyan volt, akár egy galaxis az űrben.

— Láttad? Elkaptam egyet. — Igen, egy gép, kijött a tenger fölötti felhőkből. Most száll le. — Akkor éppen elkezdik azt a furcsa munkát. — Ők vannak a legközelebb. — Remélem, Teruo már rajta van a hullámhosszon. — Mindjárt kiderül. — Ne feledkezz meg a rejtjelezésről. Nehogy amazok is

megértsék, és felkészüljenek Eutinék fogadására. Ander elhessegette lelki szemei elől Brenda arcát, Frommot

nézte. A navigátor ráállt a Baramongóban közösen megbeszélt VHF hullámhosszra, szája elé emelte a mikrofont.

— Egyes hívja kettest. A válasz azonnal megérkezett. — Kettes jelentkezik, készen állunk. Olyan tisztán hallották Teruo nyugodt hangját, akárha ott állt

volna mellettük. Ha készen vannak, ez azt jelenti, hogy már egy üzemanyaggal feltankolt sugárhajtású repülőgépen ülnek a baramongói reptér kifutópályája végén. Teruo máris begyújtja a hajtóműveket, a gép gurulni kezd, felgyorsul a forró betonpályán. . .

— Cél: a harmincnégyes négyzet. Ismétlem: harmincnégyes, északi területe. További tájékoztatás a célpont előtt.

— Harmincnégyes, észak. Vége. — És kattant a készülék. Az űrhajósok egymásra néztek. Aztán Radzsra. Az orvos nagyot nyelt:

— Ha bajuk esik. . . engem fogtok okolni. — Téged — bólintott Walter hidegvérrel.

117

42.

— Hé, fiúk! Rosti beszél. Mennyire vagytok? — Gallego a hármas csoportból. Főnök, a többiek elmentek a

teherkocsikkal meg a darukkal. Én a gépet őrzöm. — Te is elmehettél volna velük, minden pár kézre szükség

van. — A hadnagy parancsa volt, főnök! — No, jól van, hagyjuk ezt most. Milyen az idő? — Pocsék. Úgy szakad az eső, hogy az hihetetlen. — A helyzet ugyanaz? — Ugyanaz, ami máshol, főnök. Az előbb vagy száz sárgát

láttam, a főépületben fekszenek. Mind egyenruhások. Ez egy támaszpont lehet.

— Tudom, tudom. Szólj majd, ha odaér az első szállítmány. — Igen, főnök.

43.

— Szicília északi partvidéke — ismételte Eutin. A másodpilóta helyén ült, de nem nyúlt a műszerekhez. „Szerencsére” — gondolta Brenda. Hisz Eutin nem tud repülőt vezetni. A lány a navigátor székébe telepedett. Maga is furcsállta, hogy űrhajós létére ilyen idegenül érzi magát egy sugárhajtású gép kabinjában. A kiképzés alatt rengeteg géppel és műszerrel volt dolga neki is, az űrhajóvezetés alapvető tudnivalóit neki is meg kellett tanulnia, ezerszer gyakorolnia. Hiszen az űrben minden megtörténhet. De most ez a repülőgép valahogy idegen volt számára.

— Mit gondolsz, hol lehetnek? — morfondírozott tovább a fiatal amerikai. — Fromm biztosan ezt is látja felülről.

— De nem adhatja le rádión a város nevét. — Teruo megint a térképet nézte. — No, nézzük csak. Jó kis térkép, rajta van

118

minden tyúkól, minden ösvény. És a kisvárosi meg a katonai repterek is. Egy, kettő, három. . . négy. . . .öt ilyen repteret is látok.

— A Viking típusú géppel leszállhatsz igen rövid pályán is — fitogtatta Eutin elméleti tudását. — Keresd ki a legrövidebbet, amazok a nagy szállítógépeikkel biztosan kénytelenek a nagy kifutópályákon landolni.

— És persze ne egészen északon, nehogy észrevegyenek bennünket — tette hozzá Brenda. A női hang felvidította a társalgást, a két férfi jobb kedvre derült. Bár még fogalmuk sem volt róla, mit és miképpen fognak tenni, valahogy visszatért az önbizalmuk. Odalenn városokat láttak, utakat, de embereket nem. Sem mozgást. Kihalt volt a táj, de igyekeztek erre nem gondolni. Nem voltak teljesen egyedül, hisz közeledtek a furcsa idegenekhez. . .

Teruo Szicília közepén választott egy kis vidéki repülőteret. Előbb csinált egy kört a városka fölött

— Az életnek semmi jelét nem látták. A következő fordulásból Teruo máris megcélozta a narancsligetek között húzódó keskeny betoncsíkot.

— Cittá di Torre — olvasta Brenda a főépület felett a város nevét. Eutin lenyitotta az ajtót, ami egyben lépcső is volt.

— Nem ártana fegyvert szereznünk. Szükségünk lehet rá. Miért is hagytuk a lézerpisztolyokat az űrhajóban!. . .

— Épp elég rendőr szundikálhat a repülőtéren. — Teruót most sem hagyta el a nyugalma. Eutin elértette a

célzást, hunyorgott az erős napfényben. — Rendben, megmotozok néhányat. Az olasz csendőrök —

legalábbis itt, Szicíliában — gyakran géppisztolyt is hordanak. Gyerekek, hát nem furcsa, hogy most még a maffia is alszik?. . .

Húsz perccel később rövid rádióüzenet szállt az űrben: — Kettes hívja egyest. — Egyes jelentkezik. — Pontos nevet kérek.

119

— Cecília, Amanda, Timothy, hetes. Ismétlem: Cecília, Amanda, Timothy, hetes.

— Köszönöm, vettem. Ennyi elég is volt. Teruo otthagyta a rádiót, kiszaladt a gépből.

A reptér betonján Eutin éppen szerfölött elegáns fordulatot írt le egy hófehér, nagy autóval.

— Terepjárót nem találtál? — kérdezte a japán. — Még a végén megsértődöm — zsörtölődött Eutin, de vidám

szikrák ugráltak a szemében. — Egy Mercedesszel álltam ide, ha nem látnád! Éppen elég időt vesztegettem el, hogy egy hozzánk illő kocsit találjak, amelyikben ráadásul benne fityegett az indítókulcs is. . .

— Jól van, ne beszélj annyit! Indulj, be a városba. Mi van a benzinnel?

— Tankolhatunk, fönök úr, amikor parancsolni méltóztatja. . . A környék összes benzinkútja a rendelkezésünkre áll, és még csak fizetni sem kell. No és ehhez mit szólsz? Brenda, mutasd meg neki!

A lány a hátsó ülésről két géppisztolyt emelt fel. Teruo csak egy rövidet füttyentett, majd a térképébe merült:

— Irány észak, a 16-os út, Figyeld a táblákat az elágazásoknál! Az idegenek a Caterna nevű városban szálltak le.

Cecília: C, Amanda: A, Timothy: T, és a város neve összesen hét betűből áll. Hasonló név nincs errefelé, csak ez. — Teruo a házakat nézte. Cittá di Torréból Caternáig ötvennyolc kilométer a távolság. Hány elhagyott házat látnak majd útközben, hány alvó gyereket és felnőttet? Hány éhesen kódorgó kecskét, lakások nyitott ablakában lakmározó vadmadarat?. . . Talán igaza van Radzsnak. A legfontosabb most valóban az, hogy megismerjék a Peters-kórt. Talán még segíthetnek az embereken. Ha nem is mindenkin, de. . . Ha lesz valami ellenszérum a kezükben, kinek juttassanak belőle? Erről még nem beszéltek. Teruo a szüleire gondolt. Apja, az örökké hajlongó oszakai banktisztviselő egész életében mosolygott ügyfeleire, választékosan beszélt és szorgalmasan takarékoskodott. Teruo ebből a pénzből járt egyetemre. Anyja csak apja árnya volt, csendes, alázatos, ám otthon azért megvolt a szava, sok minden történt úgy, ahogyan ő akarta. Tulajdonképpen az asszony indította fiát a kozmosz felé,

120

anélkül, hogy tudott volna erről. Nyolcéves volt Teruo, amikor anyja egy videojátékot hozott neki ajándékba. Fekete, semmiben fénypontok ragyogtak a képernyőn, hirtelen feltűnő különös járműveket kellett „lelőni”, Teruo éjszakánként a világűrről kezdett álmodni, aztán könyveket szerzett róla és. . . Így volt. Elindult egy úton, és most ide jutott. Ide?. . . Hiszen ő a Marsra akart menni! Jukio halála után majdnem biztos lehetett benne, hogy bekerül az induló csapatba. Ő képviselte volna Japánt. És az Adria fedélzetén a rengeteg műszer és robot, amelyek szintén a hazájából származtak.

Ahogy Teruo most az autó mellett hátrafelé robogó tájat nézte, tudata lázadozott. Ez nem a Mars. A vörös bolygó helyett a majdnem halott Földön maradt. Eljut-e valaha is az igazi világűrbe, álmai kozmoszába?

Eutin hamar megtalálta a 16-os utat. Elhagyták a várost, a műút fekete szalagja előbb ültetvények, aztán kopár dombok között kanyargott. Alig volt felhő az égen. Brenda a békés tájat nézegette, aztán a pisztolyokra vetette tekintetét és elkomorodott. Sokáig nem szóltak egymáshoz. . .

Egy óra múlva Eutin fékezett. — Már látni azt a várost. Mit csináljunk? — Kanyarodj ahhoz a benzinkúthoz, tankold fel a kocsit!

Itthagyjuk. Gyalog megyünk a városba. Eutin kérdezett volna egyet-mást, de inkább hallgatott. A lelke

mélyén imponált neki Teruo határozottsága. — Igen, főnök — felelte fegyelmezetten.

44.

— Indulhat, ezredes. A tábornok a kezét nyújtotta. Terios ezredes igyekezett

katonásan viselkedni. De ez nem nagyon ment neki. Legjobban a géppisztoly akadályozta, minduntalan a könyökéhez ütődött, hiába tolta feljebb vállán a szíjat. És nehéz is volt; az ezredes

121

tulajdonképpen soha nem hordott ilyesmit, amióta a rendőrségtől átjött a titkosszolgálathoz.

— Vigyázok majd, tábornok úr. — Járjon szerencsével. És szóljon vissza, amikor szüksége lesz

rám. — Visszaszólok. Terios kiment a házból. Barteno a résre húzott függöny mögül

figyelte. Felberregett a ház előtt álló autó motorja. A nap akkor ment le. A szürke félhomályt itt-ott vörösen tükröző ablakok metszették szét. „Csak sikerüljön neki!” — gondolta a tábornok, és a telefonra nézett. Az ezredesnek hamarosan jelentkeznie kell. Döntően fontos hírt fog közölni.

De aztán múltak az órák és Terios nem adott magáról hírt.

45.

Most a házak is idegennek tűntek. Brenda soha nem hitte volna, hogy egyszer még egy földi táj, egy emberek lakta város is sugallhat neki ilyen rossz gondolatokat. Az egész olyan volt, mint egy rémfilm. Fehéren izzó nap alatt, kihalt városban sétálnak ők hárman. A falak is fehérek. Egy dombot látni a távolban, valami toronnyal, talán régi vár romja lehet. A belváros is a filmekhez hasonló. Keskeny utcák, autók. A kapuk itt-ott nyitottak, belátni az udvarokba. Emberek fekszenek sokfelé. Alszanak. Egyenletesen emelkedik a mellkasuk, a kép békét sugall, végtelen békességet. És mégis, valami veszély lóg a levegőben, oly érezhető, hogy szinte tapintani lehetne.

A két férfi fegyverrel a kézben ment a lány mellett. Teruo arca ismét mozdulatlan volt, a kórnyéket kémlelte. Eutin először megeresztett néhány tréfát, de a házakból áradó komorság őt is elkedvetlenítette.

— Itt egy várostérkép — Brenda a főtér sarkán, egy falon lógó nagy táblára mutatott. A helyi turistahivatal reklámozta a környék nevezetességeit. A dombra vörössel festették fel a romos

122

vártornyot, a régi templomot, egy barlangot. Teruo csak egy pillantást vetett rá.

— A repülőtér itt van közvetlenül mellette — Az északkeleti oldalon. — Eutin társa arcát kémlelte. —

Gyalog megyünk? — Persze. Ti amerikaiak egészen elszoktatok már a lábatok

használatától. . . Különben is, az autózúgás messzire hallatszik. Ez az utolsó érv meggyőzte Eutint. Újabb utcákon mentek. A

csönd nyomasztó volt. A posta előtt egy furgon állt nyitott ajtóval. Odabenn leveleszsákok hevertek. Brenda arra gondolt, a levelek útja megszakadt. Alszanak, akik írták őket, alszanak, akiknek írták, de alszanak azok is, akik feladata a levelek szállítása lett volna. Hát ott lapulnak most a zsákokban sorsukra várva. Meddig?. . . Lehet, mindenki meghal, rothadó tetemek bűze tölti meg szinte az egész légkört, és azok a levelek most már ott maradnak — örökre? Míg a nap, az eső szétmállasztja a kocsi karosszériáját, a zsákok vásznát, míg elporlad a papír?. . . És hány millió levél és üzenet maradt el valahol? Feladott, de már nem kézbesített táviratok hevernek a gépekben, telexek szalagján. A nyomdák nem nyomnak több újságot, leálltak a hatalmas hengerek, a papír nem forog a gépekben. Hány ezer könyv nyomtatása szakadt félbe? Egy hét és nem lesznek sem azok, akik írták, sem az olvasók.

A város szélén azonnal meglátták a repülőteret. Az irányítótorony alig emelkedett ki a két hangár közül. Apró, vidéki, jelentéktelen intézmény lehetett; az egyetlen kifutópálya sem volt túl hosszú. Teruo intett, és mindhárman a legszélső ház sarka mögé lapultak.

— Ott a gép. — Egy C-113-as. — Akkora, mint egy kétemeletes ház — így Eutin. — Van az három emelet magas is. Nagy, Herkules típusú

szállítógép. — Teruo a homlokát ráncolta. — Ügyes pilótája lehet, ha itt le tudott szállni.

— Nagyon muszáj lehetett nekik éppen itt. —Brenda próbált logikusan következtetni. — Úgy látszik, Caterna közelében lehet az a valami, amit keresnek, amit innen el akarnak vinni.

123

— Legyünk óvatosak. — Teruo a környéket figyelte. Hirtelen megváltozott a hangja. — Egy ember!. . .

— Nem alszik? — De még mennyire hogy nem alszik. A gép körül járkál.

Most az irányítótorony felé megy. Alighanem itthagyták őrizni a gépet.

Hamar készen volt a tervük. — Látod, Brenda, ezért akartam, hogy velünk gyere. Te mégy

oda hozzá. Reméljük, egyedül van a fickó. Mi a két hangár között leszünk. Csald oda a férfit, a többire ne legyen gondod. Gyere, Eutin!

Az őr huszonéves, izmos, sima arcú férfi volt. Ami meglepte Brendát — egyenruhát és fegyvert viselt. De a lány nem tudta, miféle egyenruha az; a rövid ujjú zubbonyon nem volt semmiféle jelzés. A férfi rövid csizmát viselt, az oldalán pisztoly lógott tokban. Viselkedésén látszott, nem számít arra, hogy itt bárkivel is találkozzék.

A lány torkában dobogó szívvel várt egy percig. Még mindig a fal mögött lapult. Az őr vagy száz méterre

lehetett tőle. Most visszament a géphez. A C-113-as hasas, vaskos bogárnak látszott, potrohát szinte a betonon csúsztatta, nagy szárnyai messzire kinyúltak oldalt. Az ajtaja nyitva volt. Hátul, a raktér nyílásánál egy autódaru várakozott. Forrón tűzött a nap. Madarak köröztek, izzott a levegő a betonmező fölött. Csend volt.

Amikor Brenda legyűrte félelmét — és úgy sejtette, társai is a megbeszélt helyre értek már —, mély lélegzetet vett, és elindult. Valaha szeretett volna színésznő lenni. Most hát alakíthat, ha csak pár percig is, most játszhat, talán előjön belőle az a másik ember, aki sohasem volt, de aki mégis ott rejtőzik mindenkiben, azaz ezer alakot ölteni képes másik, aki olykor annyira ellenszenves az első, csak egy arcot viselő énünknek.

A férfi csak akkor vette észre a nőt, amikor léptei már a betonon kopogtak. Megperdült, keze fegyverét kereste. . . Brenda szándékosan nem egyenesen feléje, hanem rézsútosan a hangárok felé tartott. Így is elég közel került a géphez.

Az egyenruhás őr arcán a csodálkozás a döbbenettel keveredett. Tétován nyúlt pisztolyához, de keze fél úton megállt a levegőben. A halott világban feltűnő fiatal nő látványa az első

124

percben letaglózta. Szinte mozdulni sem tudott. Brenda közben közeledett.

— Halló! — mosolygott a férfira. Volt ebben a mosolyban valami otthonos, valami. . . normális. Valami a régi világból. Abból az egy héttel — ezer évvel? — ezelőtti normális világból, amelyből mindketten származtak.

— Ki. . . kicsoda maga? — nyelt egyet a férfi. — Angol turista. Éppen itt nyaraltam Szicíliában, amikor

ez. . . ez a furcsa dolog történt — mutatott körbe a lány. Igaz, a betonon egyetlen alvó helybelit sem láttak, de az épületekben, a hangárokban is feküdtek biztosan. A mozdulat nagyon is érthető volt.

— És maga nem alszik? — csodálkozott a katona. — Miért aludnék? Hisz maga sem alszik — mosolygott

Brenda. A rettegés még benne lüktetett. Az idegen arcát látva értette meg, kettészakadt a világ. Az egyik az álomba merültek, talán halálraítéltek világa, a másik. . . ezeké, akik nem alszanak, akik végzik a maguk dolgát és cseppet sem sajnálják azokat, akiknek életét egy végzetes álom szakította meg. Kik lehetnek ezek és mit akarnak?

— Nem értem — rázta fejét a férfi. — Maga nem tartozik hozzánk, ugye? Szicíliában most csak a mi csapatunk van, abban nincsenek nők.

— Miféle csapatról beszél? Mondtam az előbb, én itt nyaraltam, egyszer csak mindenki elaludt. A szállodában lakom és konzerveket eszem — mutatott Brenda a háta mögé. A hazugságok egyre könnyebben peregtek ajkáról, most már szilárdabb talajt érzett lába alatt.

— De maga. . . maga miért nem aludt el? — Nem tudom — mosolygott Brenda a férfira. Az zavarba

jött. A lány körülnézett. — Vár valakire? — A többiek. . . a társaim. Hamarosan megjönnek. — Ne álljunk itt a napon. Különben is dolgom van ott —

mutatott Brenda a hangárok közé. — Dolga?. . . Brenda lassan elindult. Tudta, a férfi követni fogja. — Tegnap erre jártam és elvesztettem az arcápoló krémemet.

Segít megkeresni?

125

A hangárok között csak egy keskeny térség volt. Egy furgon állt ott, az árnyékban pedig két ember hevert mozdulatlanul a földön.

Teruo és Eutin. A lány megtorpant. Az első percben azt hitte, halottak. De

aztán megértett mindent. Igen, így a legegyszerűbb. „Alszanak.” — Megijedt? — mosolygott a katona, de közben a lány arcát

fürkészte. — Hisz mindenfelé emberek hevernek. Biztosan a városkában is.

— Igen, de. . . de nehéz megszokni a látványt. Olyanok, mintha halottak lennének.

— Mindenhol így van. Ausztráliában meg Japánban is. — Ott is járt azóta? — Igen, tegnapelőtt, tegnap. . . — felelte a férfi. Már a két heverő test között mentek. A katona átlépte Eutin

lábát, éppen szólt volna ismét Brendához, amikor a háta mögül egy nyugodt hangot hallott.

— Ne mozdulj! A katona mégis megperdült. Pisztolycsőbe nézett. A pilóta a

földön ült, két kézzel fogta rá a fegyvert. Eutin is felpattant. — Fel a kezekkel, fiú! Brenda, vedd el a pisztolyát! — Ki. . . kik vagytok? — dadogta amaz sápadtan. A lány

közben a tokkal bajlódott, végre sikerült megszabadítania az idegent a fegyverétől.

— Most nincs időm a bemutatkozásra. — Eutinnak régen látott westernfilmek jutottak eszébe. — Gyerünk! A kettes hangár mögött van egy használható furgon.

Négy perc múlva átrobogtak a főtéren. A forró levegőben petyhüdten lógott a zászló a városháza előtti árbocon.

— Hová visztek? — kérdezte amaz. Teruo látta a félelmet a szemében. „Nehogy kiugorjon az autóból menet közben, vagy valami kétségbeesett akcióba kezdjen” — gondolta. Nekik ép, egészséges fogoly kell, ha már Afrikából idejöttek érte.

— Majd megtudod. Egy biztos: semmi bajod sem lesz. Számodra már véget ért az akció.

126

— Milyen. . . akció? — kérdezte amaz reszkető szájszéllel. — Hát ez a sok szállítgatás repülőgéppel. Te most már

megpihenhetsz. — És az autó négy utasával továbbrobogott dél felé.

46.

— Kettes hívja egyest. — Egyes jelentkezik. — Feladatot teljesítettük. Most Cecília, Amanda, Timothy

hetesben vagyunk. — Gyertek a tizennyolcas négyzetbe, Leander, Amanda, tízes.

Ismétlem: Leander, Amanda, tízes. Ott találkozunk. — Leander, Amanda, tízes, tizennyolcas négyzet, értettem.

Máris indulunk.

47.

A tábornok éppen idegesen járt fel-alá a sötét szobában — a városban már egy napja leállt az áramszolgáltatás —, amikor megszólalt a telefon. A férfi kővé meredt. Telefon?. . . Igaz, már jó ideje nem ellenőrizte, van-e vonal. Azt hitte, az is megszakadt, a külvilággal megint eggyel kevesebb szál köti össze. Volt ideje arra is gondolni, milyen sokat jelent az elektromosság. Ha megszűnik az elektronok láthatatlan áramlása a kábelekben, drótokban, csak holt gépek vesznek körül bennünket, és majdnem tehetetlenek leszünk. Ilyesmire persze csak akkor gondolt, ha menekülni akart sokkal fontosabb kínzó kétségeitől. Mi lehet Terios ezredessel?

A csörgés megismétlődött, ám a tábornők még mindig nem mozdult. Ha ez csapda?. . . Kinek juthat eszébe ilyenkor

127

telefonálni, ha úgy tudják, hogy a város összes lakója alszik? Talán mégis az ezredes lesz?

A csörgés közben többször ismétlődött, már-már sürgető segélykéréssé is vált. A tábornok végre döntött. Felvette.

— Tessék. — Én vagyok, tábornok úr. Barteno megismerte az ezredes hangját. Megkönnyebbült, de

feszültsége nem múlott el. És Teriosnak is feszült, fáradt volt a hangja.

— Mi történt, ezredes? Miért nem jelentkezett eddig? — Nem. . . nem tudtam. Valami közbejött. Most hol van? — A repülőtéren, az embereink között. — A helyzet? A válasz érthetetlen kis szünet után érkezett. — Minden rendben. Már majdnem minden szállítmány

megérkezett. A mieink uralják a helyzetet. Kérem, jöjjön ide! — Most? Nem lehetne inkább reggel? — Van itt valami, amit csak ön intézhet el. — Terios hangja

nem egyenletesen hallatszott, de Barteno nem erre figyelt. Valami figyelmeztető sejtés lépett működésbe benne. Hallgatott.

— Jó lenne, ha idejönne, uram. A hármas számú hangárban várom.

— Rendben van, azonnal indulok — felelte a tábornok, és letette a kagylót. Az ablakhoz ment, óvatosan széthúzta a függönyt. Az utca néptelen volt. Gondolatai egymást kergették a fejében. Valami történt, hajtogatta. De nem az, amire Terios hivatkozott. Lehet, sőt biztos, hogy a telefonbeszélgetés előtt is történt valami. De sokkal fontosabbnak tűnt a tábornok számára az, ami a beszélgetés alatt történt. Ösztönei veszélyt jeleztek.

48.

Molinaro ezredes még mindig Terios halántékához nyomta pisztolya csövét.

128

A repülőtéri szobában megsűrűsödött a csend. Zapate tábornok letette a fülhallgatót, ezen keresztül ellenőrizte az iménti beszélgetést. Rojasra nézett. A légierő parancsnoka — mint mindig — most is frissen vasalt inget és sötétkék nyakkendőt viselt zubbonya alatt. No és persze a kitüntetéseit. . . Zapate gondolatban nemegyszer kigúnyolta tábornoktársát, bizalmas emberei előtt „karácsonyfának” nevezte. Persze a külvilág mit sem tudott erről. Zapate előtt nem volt titok, hogy Rojas viszont „szatócsnak” titulálja őt; a célzás a tábornok meghalt kiskereskedő apjára vonatkozott. . . Most megpróbálta elfelejteni ezeket az ellentéteket. Hónapok óta próbálta leküzdeni magában a személyes érzelmeket, hogy minden energiáját az ügy érdekében vethesse be. Ennek ellenére a légierő parancsnokának kitüntetésektől fényes mellkasa nem illett ebbe a komor helyiségbe. Az egyes számú javítóműhely alumíniumfalú barakkjában, néhány esztergapad között álltak. A falon túl betonpadlós, kamrában szétszerelt repülőgép-futóművek álltak, fentről sín-daru Hatalmas horga lógott.

A repülőtérnek saját áramszolgáltatása volt; a szoba mennyezetén lógó két lámpa között ült Terios ezredes. Egy órával ezelőtt kötözték a székhez. Az ajka felrepedt, sápadtan nézett maga elé. Még mindig nem értette, hogyan sétálhatott bele a csapdába. . . Azt hitte, egyedül lesz. De már a repülőtér bejáratánál elkapták. Pedig először senkit sem látott. Azt hitte, éjszaka csak a szállítmányokat őrzik. És a repülőgépeket. Hiszen nem kellett ellenfelektől tartaniok a katonáknak, ha mindenki alszik. . . És mégis. Mintha éppen őrá vártak volna. Az első épület sarka mögött három kommandós ugrott rá, az egyiket ugyan sikerült leütnie, de aztán hátulról fejbe vágták, és elvesztette az eszméletét. Ide hurcolták a katonák, de mire magához tért, már csak a három tiszt volt itt. Igaza volt hát Bartenónak. Három rangos, szövetségese kezdettől fogva kettős játékot űz.

A halántékához szorított pisztoly csöve hideg volt. A halálra emlékeztetett. Terios pedig nem akart meghalni. Hát bevallotta lassan, amit azok már amúgy is sejtettek. De ez nem volt elég Zapaténak és társainak. Utána azt követelték, csalja ide a tábornokot. Megtette, mert nem akart meghalni. Még nem.

129

— Gyerünk a hármas hangárhoz — döntött most Zapate. — Szólni kell néhány megbízható emberünknek. Egy óra múlva már Bartenótól sem kell többé tartanunk.

— Ezzel mi legyen? — kérdezte a légierő parancsnoka és Teriosra mutatott.

— Szükségük lesz még rám — mondta gyorsan az ezredes kiszáradt torokkal, rekedten. De amazok csak gúnyosan mosolyogtak.

— Téved. Magára már senkinek sincs szüksége. . . ezredes! — A tábornok Molinaróra nézett. — Ebből hagyjuk ki az embereinket. Nem értenék meg a dolgot. . . Tegye, amit megbeszéltünk.

A két tábornok kiment. „Nem bírják a vér látványát” — futott át Molinaro fején. A katonai elhárítás vezetőjének nem tetszett ugyan, hogy rá osztották ki a hóhér szerepét, de egyelőre engedelmeskedett, engedelmeskednie kellett. Ő még kis pont ebben a játszmában. Még az. De talán egyszer. . . Felemelte fegyverét. Egy mozdulat, és Terios fejében a golyó. Milyen furcsa az élet. Hiszen ők ketten — Terios és ő — kollégák. Pár nappal ezelőtt még szövetségesek is voltak. Most viszont ellenfelek.

Terios holtsápadtan nézett Molinaróra. — Nem akar Marvínia elnöke lenni? — kérdezte halkan. A két tábornok megállt a javítóműhely ajtajában. Odakünn a

felhőtlen égen rengeteg csillag ragyogott, néhol összesűrűsödtek, ezüstmezővé olvadtak. A közelben rovarok cirpeltek kitartóan, hangosan.

— Mire vár még?. . . — morogta Zapate. Molinaróra gondolt. — Nem olyan könnyű agyonlőni valakit — felelte Rojas. Ő is

Teriosra gondolhatott. E percben talán elfelejtették kölcsönös ellenszenvüket. Két, sokat látott, középkorú férfi állt az ajtóban, olajos rongyok és gépek szagát lélegezték be a csillagos ég alatt és akarva-akaratlanul beleképzelték magukat Molinaro ezredes helyébe. Egy székhez kötözött katonatársuk, sőt egy tiszt, a kollégája fejébe lő, közvetlen közelről. Úgy, hogy közben látja az arcát, a rebbenő szemhéját. Egyenruhájára fröccsen a vére, az agyveleje.

130

— Meg kell tennünk — mondta keményen Zapate. Mintha vitatkozna valakivel, aki megszólalt mindkettőjükben, akkor is, ha ezt egymásnak soha nem vallották volna be.

— Barteno és Terios útjában állna a hatalomátvételünknek. És adott esetben ők sem haboznának így tenni velünk — tette hozzá Rojas. Megerősítette hát egyetértését.

Odabenn eldördült a lövés. A két tábornok megrázkódott. Hallgattak. Aztán a szoba ajtaja

kinyílott, ismét csukódott. A sötétben léptek közeledtek. — A parancsot teljesítettem, uraim — mondta Molinaro. — Rendben. Gyerünk! És a három férfi elindult az éjbe burkolózott repülőtéren.

49.

Barteno úgy döntött, gyalog megy. Hiszen a repülőtér innen nincs messze. Ez a negyed éppen mellette fekszik. Gyalog biztonságosabb lesz. Egy autó fényeit az éjszakában messziről felfedeznék a kommandósok. És akadhat köztük nem is egy, aki inkább Rojas vagy Zapate híve, nem az övé. Őt tulajdonképpen csak a tisztek ismerik.

Kihalt, sötét utcákon ment előre, igyekezett halkan mozogni. Közben az járt az eszében, amit Terios mondott. Valami gyanús volt abban a beszélgetésben. Előbb azt mondta az ezredes, nem tudott előbb jelentkezni, mert valami közbejött. Jó, ezt nem részletezte, talán sietett. De akkor pár mondattal később miért állította mégis határozottan, hogy „minden rendben van” ? Utána harmadszor is változtatott a dolgon és jelezte, hogy van valami probléma, amit csak Ő, Barteno oldhat meg. No és a hangja. Terios eddig általában sokkal magabiztosabb volt. Most a hangjában, a beszédmodorában volt valami idegesség, talán. . . félelem. És az is gyanús, hogy a készülékben nem egyformán lehetett hallani a hangját. Mondatonként mintha hol közelebb, hol távolabb tartotta volna a kagylót a szájától. Vagy nem is ő tartotta?. . .

131

A géppisztoly nehéz volt, a szíj a férfi vállába vágódott. De kitartóan mént előre. Tudta, most nem hátrálhat meg. Sok olyan feladat volt eddig, amit másokra bízhatott, amit beosztottak is elvégezhettek. De ez most nem ilyen volt. Eljött a pillanat, amikor már csak önmagára számíthatott.

Az északi oldalon, az egyik kifutópálya felől jött be. Az éjszaka sötétje volt egyetlen szövetségese. Messziről meglapulva figyelte a hármas hangárt; a környéken semmi sem mozdult. Szeretett volna megnyugodni. De ezúttal túl nagy volt a tét, és az előérzete is riadót vert. Veszélyt sejtett. Nem ment hát oda a hangárhoz. Nagy kerülővel jutott el a kettes hangár mögötti gazdasági épületekhez. Egy félig nyitott ajtón macska surrant ki, ételszag áradt. „Konyha vagy élelmiszer-raktár” — gondolta, óvatosan bement. Zseblámpája gyér fényében körülnézett; valóban zöldségraktár volt, a repülőtér élelmezési részlegében. A falon egy belső telefonkészülék lógott. A tábornok habozás nélkül tárcsázta a központot.

— Hé, fiú!. . . — kiáltotta kedélyesen a kagylóba, mintha csak ő is egyike lenne az ittenieknek. — Ott van valahol Ribera hadnagy?

— Az előbb jött be. Várj, megkeresem — így a katona. A tábornok nem sértődött meg, tudta, a kommandósok mind

tegezik egymást. Eloltotta zseblámpáját, szabad keze a fegyverre tévedt, megint érezte súlyát, levette, lábhoz támasztotta; megkönnyebbült kissé. Az éjszaka áthatolhatatlannak látszott. Csak a csillagok. . .

A nyugtalanság apránként gyűlt belé; először maga sem vette észre, aztán hirtelen megértette. A katona azt mondta: Ribera hadnagy az előbb jött be. „Be?” Vagy vissza, valahonnan. Terios viszont azt telefonálta már több mint egy órával ezelőtt, hogy az „embereink között vagyok”, a repülőtéren. Mi hát az igazság? Terios tévedett, vagy. . . hazudott? Barteno érezte, kiült homlokára a,verejték. Itt valami bűzlik, és ez neki az életébe kerülhet. Most, amikor oly közel került már a csúcshoz?. . .

A készülékben másik hang szólt. — Ribera. — „Marvínia mindenekfelett.” Barteno tábornok beszél.

132

Meglepett csend után szólt újra a hadnagy, némi megkönnyebbüléssel hangjában.

— Üdvözlöm, tábornok úr. Már azt hittem, közbejött valami. Vártam, hogy jelentkezzék.

— Terios ezredessel nem találkozott? — Nem, tábornok úr. Barteno ajkába harapott. Erős volt az ütés. „Terios áruló,

áruló!” — dübörgött benne a fájó figyelmeztetés. — Nem beszélhetünk telefonon, hadnagy. A legjobb

embereivel jöjjön ide hozzám! — Hová, tábornok úr? Barteno röviden elmagyarázta, és helyére akasztotta a kagylót.

Akkor már ismét a kezében volt a géppisztoly, a sötétséget kémlelte. Ifjúkora jutott eszébe, maga is mindig kommandós szeretett volna lenni, de erről akkoriban csak regényekben olvashatott, mert a marvin hadseregben még nem volt ilyen alakulat. . . Most, ezen a májusi éjszakán az álom túl későn vált valóra, és különben is, az életéről volt szó. Először és utoljára került kommandó-akcióba, és mindjárt úgy, hogy a lehető legnagyobb tétét tette fel rá. A saját életét. Vagy a legnagyobb hatalmat. Ez a játszma tehát mindenképpen az utolsó lesz.

Az ezredes vagy áruló, vagy elkapták és kényszerítették, hogy őt idecsalja. Tudta hát: a hármas hangárba nem mehet, az öngyilkosság lenne. De a hurok így is, bármelyik pillanatban bezárulhat körülötte. Jó lenne tudni, vajon Terios elmondta-e „amazoknak” a totális kudarc esetére kitalált tervét is. Hogy hamis útlevelekkel külföldre menekülnek. Ha a repülőgépes akció nem válik be, az elkészített gyors autóval a határt egyetlen óra alatt elérhetik. És mire vége ennek az egésznek, már bottal üthetik a nyomukat. A pénzt — különböző valutákban — kivették a bankból, még idejében. Igaz, ez az állam pénze, a Szolgálat bankszámláján volt eddig. Most rejtekhelyen, táskában várja, hogy érte menjenek. Tulajdonképpen szabad az út. Már most is szabad.

A tábornok mégsem mozdult. . . Izgatta a játszma. Ekkora tétért még soha nem játszhatott, és ennyit nem is veszthetett volna. A Szolgálatban nemcsak az ügyek, maga az élet, az odatartozás is állandó játszma volt, bármikor előfordulhatott,

133

hogy nem éri meg az estét vagy a másnapot — éppen ezért izgatta ez az életforma.

De ez a mai este mégis más volt. Itt a tét sorsa még mindig kockán forgott, többet nyerhetett, mint valaha, ha pedig veszt, hát megpróbál menekülni. Ami az ezredessel történt, nagy csapás az ő számára is, de még nincs veszve minden. „Amazok” tehát máris harcba léptek. Persze, miért is vártak volna? Nem is vehette komolyan, hogy öten kerülnek hatalomra az AX-33-as segítségével, de azt sem, hogy hárman: Zapate, Rojas és ő, Barteno. Öt ember, de három is túl sok ahhoz, hogy uralja a világot. Ehhez egy ember kell.

Léptek dobbantak. A szomszédos épület sarkától gyorsan közeledő alakok váltak el. Kettő, négy, hat, nyolc. . .

A tábornok felemelte a fegyvert, régen belénevelt, eddig szunnyadó reflex késztette, hogy fedezéket keressen.

— Tábornok úr! — Megismerte Ribera hangját. Barteno megkönnyebbülten felsóhajtott.

50.

A sziget házai fölött várfalakat láttak. La Valletta távoli álomnak tetszett apró házaival, a kikötő védően széttárt karjai, kőgátjai között ringó hajóival. Az ég hihetetlenül kék volt.

— Ez hát Málta — nyújtózkodott Eutin, szemében játékos szikrák csillantak. — Hogy lehet az, hogy én még sohasem jártam itt?

— Ügyelj inkább a fogolyra — mondta Teruo. A „fogoly” a hátsó ülésen ült, és várakozott. Nem tudta, mire.

Az idegen férfi tekintete nyugtalanul járt körbe-körbe. Nem mozdult; tudta, a menekülés lehetetlen. Elrablói a repülőtér kellős közepén állították le az autót, és várakozni kezdtek. Alig húsz perce érkeztek Máltára, kijöttek a repülőgépből, a japán vigyázott rá, amíg az amerikai keresett egy autót. Nem is tudni, miért tette, hiszen most csak ültek benne. Lehet, azért hozták ide, hogy árnyékban legyenek, vagy, hogy ő nehezebben menekülhessen el

134

135

tőlük. A szökés reménytelennek látszott autó nélkül is. Az indítókulcsot eltette az amerikai, és bármennyire is hanyagul állt a közeiben, látszott: vigyáz rá. Állandóan a keze ügyében van a fegyver, és ha futásnak eredne, menekülés közben nem lenne fedezéke ezen az átkozott széles betonsávon.

Brenda elment a főépületbe, kristályvizet hozott a büféből. Jólesett mindnyájuknak, bár nem volt már hideg az ital. Aztán. . .

— Ott jön! — Teruo keze a magasba lendült. Mind a négyen felnéztek.

A kékesfehér égbolton apró tűzpont gyúlott. Lassan nagyobbodott. Hamarosan fülükbe hatolt dörgése is. Eutin belendült a kocsiba.

— Még sohasem láttam az Adriát alulról — jegyezte meg. Teruo és Brenda is beszálltak, az autó kihajtott a repülőtér szélére.

Az űrhajó éktelen dübörgéssel közeledett, füstfelhő csapott ki alóla, port kavarva szétterjedt a betonon. A hatalmas függőleges fémtest egy pillanatig mintha a gomolygó füsttengeren állt volna. . . A fogoly megbabonázva nézte, ilyesmit eddig meg a tévében sem láthatott. Aztán felizzottak az újabb és újabb fékezőrakéták, vörös fény csapott a szemükbe vakítóan. Az Adria teleszkóplábai kiegyenlítették a lökést. Fokozatosan elcsitult a zaj.

— Gyerünk! Mire az autóval megkerülték az űrhajót, fentről elindult az

egyik külső lift. A fogoly félt. Kik ezek? Emberhez hasonló lények, de talán a kozmoszból érkeztek. . .

Amikor bevezették a zsilipbe, már mindennel leszámolt. Egész testében remegett. Az sem derítette fel, hogy a felülről megvilágított folyosóra lépve több embert vett észre. Ezek mind férfiak voltak, akadt köztük egy fekete bőrű is.

— Kik vagytok? — kérdezte újra, de választ még nem kapott. Egy nagyobb szobába vezették. A falakon pultok, karok, emeltyűk, szenzoros gombok és jelzőfények, képernyők sokasága: Számítógépek, ismeretlen rendeltetésű készülékek. Videokazetták. Rádió adó-vevő. Innen irányítják hát ezt a furcsa

136

járművet? Minden fantasztikus filmben ilyen a vezérlője az igazi űrhajóknak. . .

Egy harminc év körüli, vállas, rokonszenves fiatalember jött eléje. Európai lehetett. Egy szakállas indiai kísérte, de ez nem szólt, csak jól megnézte őt. A fiatalember halványan elmosolyodott.

— Félsz? E különös üdvözlés után a fogoly még inkább félt. Pedig amaz

szelíden a kezét nyújtotta. — Ander a nevem. Ülj le! Egy perccel később a fogoly már nem is emlékezett, vajon

kezet fogott-e az űrhajóssal. A hangulata megváltozott. Csodálkozva tapasztalta, hogy rémülete elapadt. Amazok — kilencen voltak — köréje telepedtek, látszott, tőle varnak valamit. A csinos fiatal nő is az ő arcát nézte feszülten. Mit akarhatnak? A fogoly mindenesetre fegyelmezte magát.

— Beszélj! Mindent tudnunk kell — mondta An-der. — Érted? Mindent. Hát kezdd az elején! A fogoly behunyta a szemét.

51.

— Hívjon még katonákat, hadnagy. Vegyék körül a hármas számú hangárt.

— Értettem, tábornok úr. — Ribera a vállán lógó URH-készülékbe beszélt. Továbbította a parancsot katonáinak.

— Rosti őrnagy hol van? — érdeklődött a tábornok. — Még mindig Alaszkában, illetve már elindult hazafelé.

Több problémájuk akadt délután és este, az egyik támaszpontra nehezen tudtak bejutni. Hajnalra vagy reggelre várják az érkezését.

— Jól van. Ha „amazok” elrejtőztek, ki kell őket onnan füstölni. Ezért a katonákkal közölje, hogy a hármas hangárban idegenek tanyáznak, nem tudjuk, hogyan hatoltak be, ellenséges érzelműek. . . Ami ugyebár nem is tér el az igazságtól.

— Értem. Jelentenem kell valamit, tábornok úr.

137

— Hallgatom. — Hallottam egy létszámjelentést, amit Rosti őrnagynak

továbbítottak. Ez még az első napon történt. Ebből kiderül, hogy három fővel kevesebben vagyunk, mint azt velünk előre közölték.

— Értem. . . Zapate tábornok felvételezte az összes ellenszérumot, az összes adagot, mégis három kommandóssal kevesebbet adott a közös kontingensbe.

— Nyilván nem dobta szemétbe azt a három ampullát sem, uram.

— Jól sejti, hadnagy. Én pedig tudom, kinek a testébe fecskendezték azt a három ampullát. . . Induljon, Ribera, ne feledje, most a kíméletlen embereké a jövő. A nagyon fényes jövő, Ribera!

— Értettem tábornok úr. Én is gondolok a jövőmre. — Lőjenek le mindenkit, akit a hármas hangárban találnak,

függetlenül attól, kik azok. Én vállalom a telelősséget. — Igenis, tábornok úr.

52.

— Aren Sobrado a nevem. Marvíniai vagyok. Tizenegy éve kerültem a marvin légierőhöz, először csak egyszerű technikusként, polgári alkalmazott voltam, majd amikor kommandósokat kerestek, én is jelentkeztem. Átestem a felvétellel járó rostálásokon és már négy éve szolgálok ebben a különleges alakulatban.

Körülbelül két hónapja történt, hogy a támaszpontunkra ismeretlen tisztek érkeztek. Közölték, hogy önkéntes jelentkezőket keresnek, mivel nincs szükség az egész alakulatra. Rendkívül jól fizetett munkáról lenne szó, ráadásul utána előléptetésekre van kilátás. Az időtartam körülbelül két-három hónap lesz, így mondták. Én is jelentkeztem, tizennyolcan mentünk el aznap, de másnap még húszan csaptak fel, amikor a tisztek megismételték az ajánlatot.

138

Repülőgépen Isla de Catarinara vittek bennünket. Ez egy Marvíniához tartozó sziget a Csendes-óceánon, ott mindig is katonai támaszpont volt, civil lakosok nincsenek. De ott csak két hetet töltöttük, utána Ratogába vittek, egy elzárt laktanyába és gyakorlótérre. A nekünk elkerített részleget katonai rendőrség őrizte, még az ott szolgáló katonák sem beszélhettek velünk. Mellesleg teljesen elvágták a kapcsolatunkat a külvilággal. Megfordult a táborban néhány magas rangú katonatiszt, két tábornok is, akiknek az arcát ismertük a tévéből. Mondogattak valami olyasmit, hogy nagy dolgot kell majd végrehajtanunk a hazáért, és micsoda dicsőség vár ránk. . . Őszintén szólva, többen akkor kezdtünk aggódni: mibe is kerültünk?. . . De már nem visszakozhattunk. Sok idegen arcot láttam, később megtudtuk, hogy más fegyvernemek kommandósaiból és ügynökeiből is kerülték oda többen. Volt úgy, hogy vagy háromszázan gyakorlatoztunk a táborban. Először csak filmeket vetítettek, aztán maketteket és felszerelést hoztak. Nagy rakétákat kellett minél gyorsabban szétszerelnünk. Még sohasem láttunk ilyeneket, Marvíniának nem voltak ilyen fegyverei. Azokban, amiket nekünk adtak — kimustrált rakéták, gyakorlófegyverek lehettek —, nem voltak töltetek. De azt kellett gyakorolnunk, hogy szétszedés után kivesszük belőlük a töltetet és elszállítjuk. Némelyiknél nagy darukkal tudtuk csak kiemelni az orr-részt. Más rakétákat betonsilókba tettek, ott a szűk helyen kellett szétszerelnünk őket. Mérték az időket. És idegesek voltak a parancsnokok: gyorsabban, még gyorsabban!. . . Különben pedig Ők is be voltak zárva a támaszpontunkra, valaki azt mesélte, még a telefon- és telexkapcsolatuk is egyirányú volt, tőlünk kifelé közölni bármit csak akkor lehetett, ha San Marvinban a hadügyminisztériumban bekapcsolták a vonalakat, és persze az összeköttetés akkor is csak kizárólag velük létezett. Így teltek a hetek. Mindnyájan rakétákat szerelgettünk, emelgettük, ki- és beraktuk őket. A végén persze már úgy ment a dolog, hogy akar csukott szemmel vagy éjszaka is nekifoghattunk egy-egy interkontinentális ballisztikus szörnyetegnek. A pilóták — mert azok is voltak köztünk — külön kiképzést is kaptak, fél füllel hallottam egyszer, azt gyakoroltatták velük még Isla de Catarinán, hogyan kell minden földi irányítás nélkül repülni,

139

hogyan találják meg a célrepülőteret abszolút rádiócsendben nappal és éjszaka. Minket meg arra is megtanítottak, hogyan kell repülőgépeket üzemanyaggal feltankolni.

És még mindig nem tudtuk, miről van szó. Április végén megérkezett végre az az ember, aki az egész csoportot vezette: Rosti őrnagy. Mi kommandósok ismertük, dolgoztunk már vele. Akkor — szinte vezényszóra — mindnyájan kaptunk levelet a családunktól, és egy folyószámla-kivonatot is, ebből megtudtuk, hogy a bankban már milyen szép összeg vár ránk. No és a kilátásba helyezett dicsőség, az előléptetés, az egyéb javak! Rosti őrnagy is ezt hangoztatta nap mint nap. Ő kevesebbet szavalt Marvíniáról, merthogy igazi katona. Ő inkább azt emlegette, hogy a sikeres akció után mindnyájan feljebb kerülhetünk a ranglétrán is. Nem tagadom, bizony én is csillogó szemmel hallgattam. Hittünk neki, hisz a haza hálájának első, nagyon is kézzelfogható jele, a bankszámla már ott volt a kezünkben. Rosti nem volt túl szimpatikus, de erős, határozott embernek látszott, aki tudja, mit akar. Reméltük, gondoskodik a biztonságunkról, már csak az akció sikere érdekében is. Ő maga különben többször is kijelentette: az életünk nem forog majd veszélyben.

Május első hetében fogyatkozni kezdett a létszám. A távozók mindig éjszaka indultak el, nem tudtuk, hová. Előtte többször kaptunk oltást. Ne kérdezzék, milyen szereket adtak be nekünk, én ugyan figyeltem, de az ampullán, amiből én is kaptam egy adagot, nem volt semmilyen felirat. Az orvos azt mondta, trópusi betegségek elleni védőoltásról van szó, rutindolog, ne aggódjunk. Hát nem aggódtunk.

A riadóra a múlt héten került sor. Attól kezdve állandó készenlétben álltunk. Végül egy este teherautókon és buszokon egy katonai repülőtérre vittek bennünket. Ott töltöttük az éjszakát és a másnap délelőttöt. Tíz óra tájban nagy szállítógépekbe szálltunk, azokat már a mi pilótáink vezették. Délben San Marvinban landoltunk és rengeteg marvin állami utasszállító gépet láttunk a repülőtéren, még csodálkoztam is, mit csinál itt egyszerre ennyi gép, netán sztrájkolnak a pilóták? Semmit sem tudtunk arról, mi történt a világban az utolsó két hónapban. Délután beültettek minket a polgári gépekbe és még az este elrepültünk. A mi csoportunk húszórás repülés után

140

érkezett Ausztráliába. A pilóták beszélgetéséből tudtam, hogy valami furcsa történik a világban. Már néhány repülőtér nem válaszolt a hívásukra. Rosti őrnagy állítólag azt mondta, ennek így kell lennie.

Három nappal ezelőtt egy vidéki városba mentünk a repülőtérről. Soha nem felejtem el azt a látványt. Az emberek szerteszét hevertek a lakásuk lépcsőin, az autókban, még olykor az utcán is. Mindenki élt, de nagyon betegnek látszott. A parancsnokunk azt mondta, szörnyű járvány támadt az emberekre, de ez minket ne izgasson, mert majd felépülnek belőle, meg különben is, mi kaptunk ez ellen védőoltást. Hogyhogy védőoltást, kérdeztük, hát ha volt ilyen szer, akkor ezek a szerencsétlenek miért nem kaptak? Mert azt csak most találták fel és még kevés volt belőle, ez Volt a válasz. Kezdtünk kapirgálni, mire megy ki a játék. Egy katonai támaszpontra vittek bennünket, ahol a katonák is betegen, magatehetetlenül hevertek. Máris bemutathattuk, mit tanultunk a gyakorlatokon, az ugyanis egy rakétatámaszpont volt. Szétszereltünk vagy húsz interkontinentálist, amiket betonsilókba rejtettek, a tölteteket elszállítottuk a repülőtérre, a gépek elindultak San Marvinba, mi meg más repülőkkel sorban elmentünk a közeli támaszpontokra. Egy helyen szárnyas cirkáló rakétákat is találtunk, Rostinak jelentettük rádión, azt mondta, ötöt-hatot vigyünk el egészben, nem olyan nagyok, beférnek egy Herkulesbe. Voltunk Japánban is, ugyanezt csináltuk. Aztán Európába repültünk, Szicília volt a következő állomás. Ott rám került a sor az őrködésben, míg a többiek elmentek egy közeli támaszpontra, nekem üzemanyaggal kellett feltöltenem a gépet. Ezt el is végeztem, és vártam rájuk. Akkor jöttek. . . Szóval, a hölgy és két társa. Elfogtak és idehoztak. . .

53.

Rosti őrnagy gépe hajnali négy húszkor landolt San Marvinban. A nehéz Herkules szállítógép motorjai éktelen

141

robajjal riasztották fel a madarakat. Nagy fekete felhőkben köröztek sokáig nyugtalanul, el-eltakarva a csillagokat.

Az őrnagy persze ügyet sem vetett a madarakra. Nem volt ideje arra sem, hogy felnézzen az égre. Alighogy a gép mellé küldött dzsipbe szállt és elkezdtek a főépület felé robogni, a hármas hangár irányából géppisztolysorozatok verték fel az éppen hogy helyreállt csendet. Rosti szemöldöke a homlokára szaladt.

— Mi a fene ez? — Lövöldözés, uram — jelentette készségesen a sofőr. — Azt én is hallom, te öszvér! — Többet nem tudok. Eddig itt csend volt. . . — Hajts oda! — Az őrnagy rövidhullámú készülékén szólt a

parancsnoki épületben tartózkodó társainak, küldjenek erősítést a hármas hangárhoz. A dzsip közben odafordult az épület elé, hamarosan csatlakoztak is emberei. Futólépésben mentek, a kommandósok csizmatalpai alatt döngött a beton. Két szakasz jött az őrnaggyal. A katonák körülvették a hangárt.

A nap még nem kelt fel, de jöttét már mind terebélyesebb szürke csík jelezte a keleti égbolton. A tárgyak lassan elváltak környezetüktől, az emberek arcvonásai is láthatók lettek.

— A bejárathoz, támadóállásba! — vezényelt az őrnagy és egy kézi hangszórót kapott ki a dzsipből, szája elé emelte.

— Mi történik odabenn? Rosti beszél. Körülvettük a hangárt! Jöjjenek elő, fegyvertelenül!

Feszült várakozás után az ajtónyílásban egy férfi jelent meg. — Ön az, őrnagy úr? Ribera vagyok. — Mit műveltek ott, hadnagy? — Felsőbb utasításra kivégeztünk két árulót. — Mi az, hogy felsőbb utasításra? Itt én vagyok a parancsnok! Ekkor a hadnagy mellett egy másik árny bukkant fel. — E perctől átveszem az akció irányítását,

őrnagy. . . Megismer? — A férfi előbbre lépett. Egy katona erős fényű zseblámpával világított az arcába.

— Barteno tábornok úr. . . — morogta Rosti halkan, mégis mindnyájan hallották. Az őrnagy azonnal felismerte a titkosszolgálat vezetőjét. Hisz nincs egy hete, hogy az utolsó

142

eligazításon éppen tőle kapott utasításokat. Rosti odament Bartenóhoz. — Én semmit sem értek az egészből, tábornok úr.

— Önt nem avattuk bele, mert azt akartuk, csak a szállítmányokra összpontosítsa a figyelmét. Itt közben történt. . . egy és más.

— Megölték a mieinket! — kiabálta egy kommandós. A hangjából vad gyűlölet áradt. — Zapate tábornokot és Molinaro ezredest! A tábornok a mi parancsnokunk volt!

— A harmadikkal mi történt? — kérdezte Barteno Riberát. A hadnagy csendesen válaszolt:

— Sikerült meglépnie egy oldalajtón át. Eltűnt. Megkérdezhetem, uram, ki az a harmadik?

— Rojas tábornok a légierőtől. — Az baj, uram. A kommandósaink nagyobb részét éppen a

légierő adta az akcióhoz. — A fenébe is, mi történik itt? — kiabálta Rosti. — Hé, fiúk,

nyugalom! De katonái között nem szűnt meg a mozgolódás. Ribera

hadnagy is csitította őket. Közben valaki jelentette, hogy hátul az egyik javítóműhelyből zajt hallott. Mintha valaki kiütött volna egy ablakot. Rosti kapva kapott az alkalmon és a két egymásra acsarkodó csoportból választott embereket közösen küldte a műhelyhez. De — maga is érezte — ezzel csak ideiglenesen sikerült eloszlatni a feszültséget. Jól ismerte embereit, és érezte, ez nem egyszerű ügy. Most valami visszafordíthatatlan történt. Ebből még nagy baj lehet később.

— Miféle játszma ez, tábornok úr? — kérdezte rekedten Bartenótól. — Eddig minden olyan jól ment!

— Remélem, nagyobb bajok ezután sem lesznek. A szállítmányokkal mi a helyzet? — Barteno visszanyerte nyugalmát, ismét hideg fejjel gondolkodott. „Ez már majdnem a győzelem, legalábbis közel vagyok hozzá. És szinte ellenfelek nélkül. Csak Rojas eltűnése aggaszt. Hol lehet?”

— Kettő híján itt van mind — felelte Rosti. — Az egyes számú hangár majdnem tele lett a töltetekkel. Ha maradt is itt-ott elrejtve néhány, amiről nem szereztünk tudomást, az is mennyi lehet? Tizenöt, húsz töltet? Annyi nem fenyegetheti a mi akciónk-sikerét.

143

— Az a két utolsó gép mikor érkezik? — Kora reggel vagy valamivel később. — Rendben van. Zajt hallottak a műhelyek felől. Egy katona szaladt Rostihoz. — Őrnagy úr, egy székhez kötözött férfit találtunk. Az

ablakhoz vonszolta magát és kitörte az üveget, hogy felhívja magára a figyelmünket.

— Ki az? — Nem ismerjük, civil. — Oldozzák el, és hozzák 1e — parancsolta a tábornok. Egy

perc telt el, és már vezették is. Az egyik katona ráemelte zseblámpáját. A tábornok nagyot nyelt és fojtott hangon szólt:

— Ő Terios ezredes.

54.

Ander éppen úgy a történet hatása alá került, mint a többiek. Aren Sobrado, az idegen monoton hangon, egyszerű szavakkal beszélt eddig, aztán befejezte, és felemelte a fejét. Talán ösztönösen kereste Brenda tekintetét. Segítséget remélt a nőtől? A lány arcán is feszültség tükröződött. Tagala a padlót nézte. Ander és Radzs hallgatott, Eutin Sobradót figyelte. Orlov tett egy tétova mozdulatot: Fromm kőarccal ült. Walter szólalt meg elsőként:

— Tehát nem ismeri a szérum nevét és összetételét. — Nem. Ezeket nem közölték velünk. — És, ha jól értettem, nincs több ellenszérum, és akik

felfedezték, azok is alszanak? — Alszanak — mondta Aren Sobrado —, de nincs ok

aggodalomra! Hiszen mindenki fel fog ébredni! A mi vezetőink altatták el őket, de csak egy időre. Igen. Felébrednek. . . Walter behunyta a szemét. Talán mégsem lesz olyan nagy tragédia. Felébrednek? Mindenki felébred-e? És ha ez igaz, olyan lesz-e az élet ezután is? Az a tudat, hogy egy kis csoport bármikor ismét elbánhat a földön élő összes emberrel!

144

Fromm a homlokát ráncolta. Hiszen legközelebb lehet, hogy nem csak altatni fog egy diktátor, hanem gyilkolni. Az ellenfeleit, az ellenséges népeket, akár egész földrészeket is. És akkor senki sem tehet majd ez ellen valamit? Ha nem lesz ellenszérum?

Ander agyában csak egy pillanatra csillant fel a tóparti fehér ház képe. Felébrednek? Mindenki felébred?

— Kivéve azokat, akik már meghaltak — vetette közbe Orlov józanul.

— Hááát. . . igen. De a többiek majd felébrednek, és úgy tudom, a szernek nincs utóhatása. Ezzel vigasztaltak bennünket a tisztek. Hogy ne aggódjunk a családunk miatt. Az emberek olyanok lesznek, mint akik reggel mély álomból ébrednek, így mondták.

— Azért ez nem ilyen egyszerű. — Radzs doktor kétkedve csóválta a fejér. — Az öt-hat napos kényszerű fekvés, az első lázas állapot megviselte a szervezetet, az azt követő hetvenvalahány órás alvás sem múlik el nyomtalanul. A szervezetük egyrészt kimerült, másrészt sok embernek azonnal segítségre lesz szüksége.

— Nem tudhatjuk, mi lesz. — Amúgy sem segíthetünk mindenkinek. Anderben lázadás ébredt. Furcsa érzés volt. Nem társai ellen

irányult, mégis szembeállította velük, sejtette ezt előre. A világ állapota teher volt a vállán, a földre lapította, de már gyermekként is mindig lázadt a terhek ellen. A fájdalom ellen.

— Igenis, tehetünk ellene valamit. Sőt, sokat. Csak Brenda szemében látott megértést. Walter várt, Radzs

talán nem is hallotta a megjegyzését. Ander nagy lendülettel folytatta volna, de még idejében eszébe jutott, hogy itt van ez az idegen férfi. Éppen „amazok” közül való. Hát jobb, ha nem hallja, mi jutott eszébe. Még nem döntöttek a sorsa felől. Tagala megelőzte kérdését.

— Zárjuk be a fickót? — Milyen jogon? — tiltakozott azonnal Sobrado, tekintete

kétségbeesetten ugrált arcról arcra. — Nem követtem el semmit! — Mi sem vagyunk hatóság — ellenkezett Brenda is. — Ti raboltatok el! — kiabálta Sobrado. — Az talán jogos

volt?

145

Walter megelégelte a dolgot. — Nukleáris fegyvereket loptok a világ minden részéből, és

azt mondod, nem követtél el semmit?. . . Az ilyen alak nem mászkálhat szabadon a hajónkon. Még valamiben kárt tehet bosszúból. . . Bezárunk egy kamrába, és azt ajánlom, maradj nyugton. Holnap, ha tényleg felébrednek az emberek, majd elengedünk.

— De nekem. . . Marvíniába kell mennem! — Sobrado újabb rémületbe esett. — Ha az emberek felébrednek és megértik, hogy én marvin kommandós vagyok, éppen marvin. . . megölnek!

— Ez a te bajod! — Teruót elfogta az undor. — Előbb kellett volna meggondolnod. Magad mondtad, hogy önként jelentkeztél?

— De nem tudhattam, hogy ez lesz a feladat! — Fölösleges a vita — állt fel Radzs. — Walter, Tagala,

vigyétek és zárjátok be valahová, aztán gyertek vissza, tanácskozni fogunk.

Anderben nőtt a nyomás, nagyokat nyelt. Kedvelte Radzsot, de most a férfinak még a hangja is idegesítette. Az orvos a leggyakrabban egészen más szempontból nézte a világot, mint Ander, mint a többiek — és ez most nagyon is élesen látszott.

— Minden világos. . . — Teruo egy szürkén csillogó üres képernyőt nézett, úgy sorolta gondolatait. — Zseniális terv, ezt el kell ismerni. Valahogyan elaltatják a világot, közben néhány száz ébren maradt emberük sorra feltöri a nagyhatalmak nukleáris támaszpontjait, és egyszerűen begyűjti a robbanófejeket. Eltelik pár nap, és mire a világ felébred — új, egyetlen nukleáris hatalom van. . .

— De mit ér ezzel Marvínia? — kérdezte Eutin. Orlovra nézett, de nemcsak neki szólt. — Kifosztották a rakétakilövőket, rendben van. Még tapsolnék is nekik, ha ez azt jelentené, hogy nem lesz többé nukleáris veszély. Hogy nem lehet atomháború!

— Ami azt illeti, éppen ellenkező a helyzet — szűrte a szót fogai között Fromm. Walter és Tagala akkor jöttek vissza, szótlanul leültek. — Ha a világ összes, jelenleg létező nukleáris töltete a marvinok kezébe került, azoknak már semmitől sem kell tartaniok. Nincs ellenfelük, aki szintén megnyomhatná azt a bizonyos piros gombot. A marvinok úgy fenyegethetik,

146

zsarolhatják majd a világot, ahogyan csak akarják. Sőt, biztos vagyok benne, hogy mindjárt uralmuk kezdetén le is dobnak valahová egy kisebb bombát — talán lakatlan vagy gyéren lakott helyre —, hogy példát statuáljanak a többi, esetleg engedetlen országnak és kormánynak!

— De mivel zsarolhatnak, mit követelhetnek? — Brenda összekulcsolta ujjait. Félni kezdett.

— Hogy mit? — Meglepetésükre Radzs válaszolt. Nem tudták, hogy foglalkozik politikával is. Vagy csak most, az események hatására születtek gondolatai? — Marvínia eléggé elmaradott ország. A marvinok nyilván hosszabb ideje szerettek volna nukleáris fegyverekhez jutni, gondolom, ipari kémeik is voltak itt-ott, de ez manapság nem elég. Hogy hogyan kell atombombát gyártani, az nem titok, benne van a szakkönyvekben is. Mégis, csak megfelelő ipari háttérrel rendelkező országok képesek rá, hiszen rettentő sokba kerül. Hát még a nukleáris töltetek rakétákba szerelése és azok hadrendbe állítása!

— Szóval bajba jut a világ, ha most minden töltet a marvinoknál van? — kérdezte Eutin türelmetlenül.

— Okvetlenül. Marvínia ebből a „Peters-járványból” győztesen kerül ki, olyan ütőkártyával a kezében, amely feltétlen engedelmességre készteti a világ többi államát. Ha például korlátlan nagyságú gazdasági hitelt követel, megkapja. Az araboktól olajat „kér” ? Megkapja, akár ingyen is. Amerika és Kanada gabonát szállít neki. Anglia és Franciaország modern fegyvereket. Felszerelhet egy egész hadsereget, amely bármennyire is hasonlít majd a többi, ma létező sereghez, azoknál jóval ütőképesebb lesz, hisz mindenki tudja: ott áll mögötte az atomerő. Az egyetlen atomerő. . . Ez egy óriási pszichikai, de egyben hadászati megfontolásokra késztető tényező is, amely már önmagában is erőt, méghozzá igen nagy erőt jelent. És ne tévesszen meg senkit, hogy a marvin kommandósoknak e pillanatban csak töltetek, de nem rakéták állnak a rendelkezésükre. Hallottátok Sobradótól: elvittek azért néhány cirkáló rakétát is, amit hajóról vagy repülőgépről bármikor és bárhol, bárki ellen bevethetnek. . . Az első dolguk persze az lesz, hogy megtiltják a többi országnak a nukleáris fegyverek gyártását. És ezt alighanem be is tartatják, mert lesz hozzá erejük.

147

Félni fognak tőlük. Félni fogunk tőlük. Megvalósul egy olyan dolog, ami még sohasem volt a Föld, az emberiség történetében: az egész bolygó lakossága egyetlen szűk csoport uralma alá kerül. Ennek pedig beláthatatlanok a következményei. . . Egy kis ország katonai vezetői olyan hatalmat kapnak a kezükbe, amely nyilván meghaladja az erejüket. De most még a képzelőerejüket is. . .

Ander ökölbe szorította a kezét. Radzs szavai nyomán az előbbi ellenérzés lassan haraggá változott benne. Minden eddigi ösztönössége letisztult. A marvinok. . . Igen. Világuralomra törnek. Hozzájuk képest hol volt Nagy Sándor, Napóleon, Hitler?. . . Ők még egyetlen földrészt sem hajtottak uralmuk alá. De most a marvinok, szinte vérontás nélkül, egy ravasz húzással uraivá válnak ennek a világnak?

— Ráadásul ezzel a lépéssel sem kerülünk közelebb a világbékéhez. Éppen ellenkezőleg, megnőtt a háború valószínűsége — ingatta fejét Fromm. Társai már tudták, hogy elemzőszenvedélye most új témára lelt, sajnos. — A kifosztott országok nem nyugszanak bele, hogy egyik napról a másikra védtelenek Maradtak. Mindegyik azzal gyanúsítja majd Marvíniát, hogy valójában nem a saját számára, hanem valamelyik másik nagyhatalom megbízásából rabolta el a tölteteket. Mindent meg fognak hát tenni, hogy azokat visszaszerezzék, ráadásul minél rövidebb idő alatt. . . A világ alig ébred fel, holnap reggel vagy este, legkésőbb holnapután már idegen ejtőernyősök ezrei érnek földet San Marvinban. És ha az egyik nagyhatalom elindítja katonáit a bombák visszaszerzéséért, a többi állam hadereje sem maradhat tétlen, mert aki elsőként érkezik, aki elsőként veszi el a tölteteket a marvinoktól, az lesz a világ ura. . . Hisz nyilván nemcsak a saját tölteteire teszi rá a kezét, hanem az összesre. A többi hatalom ebbe nem nyugszik bele. . .

— Ez háborút jelent! — kiáltotta Tagala. — Persze. Huszonnégy órán belül négy, öt vagy több sereg

csap össze Marvínia területén. Különleges alakulatok, légierő, hadihajók, deszantcsapatok jönnek, mindet a töltetek visszaszerzéséért vetik majd harcba. Ez elkerülhetetlen.

148

— Akkor az is előfordulhat, hogy valamelyik töltet véletlenül felrobban. . .

— . . . vagy szándékosan felrobbantja néhány fanatikus marvin katonatiszt vagy más, akinek fejébe száll a dicsőség esélye. — Radzs felpattant, idegesen járt fel-alá. Most látták, hogy már ő sem olyan nyugodt. Orlov sápadtan szólt:

— Hát semmit sem lehet tenni? Ander megmozdult. Mindnyájan ránéztek. Akkor a férfi tudta,

már nem habozhat tovább. Érezte: mindenki tőle várja a megoldást. Nagyot nyelt.

— Ha. . . ha egyetértetek. . . tehetnénk valamit. Van egy ötletem.

55.

— Ő Terios ezredes — ismételte meg a tábornok kiszáradt szájjal. — A helyettesem. Engedjék szabadon.

Terios arca a félhomályban is furcsán feszes volt, akárha szobrász faragta volna keményre. Amikor megszólalt, a tábornok alig ismerte fel a hangját.

— Tábornok úr. . . A halálból jövök. — Sejtettem. Azok hárman. . . itt voltak? — Mintha csak vártak volna rám. Az őrök elkaptak. Aztán

Zapate, Molinaro és Rojas beszélt velem. Pisztolyt nyomtak a halántékomra. Úgy hívtam önt telefonon.

— Gyanítottam valamit. De mégsem végezték ki? — Molinaro ezredesre bízták ezt a feladatot. A katonákat nem

akarták beavatni. Azt mondtam az ezredesnek, ő lesz Marvínia elnöke, ha átáll a mi oldalunkra. Kis habozás után a levegőbe lőtt és elment. Zapate és Rojas azt hiszi, én már halott vagyok.

— De Molinaro sem lesz elnök. Nem kell betartania az ígéretét, ezredes.

— Végük van?. . . — Csak Rojas menekült el. Most keresik.

149

Terios nagyot sóhajtott, de a feszültség nem olvadt le kőarcáról. „Lehet, hogy most_ már mindig ilyen lesz. Iszonyú perceket élhetett át. Én vajon kibírnám-e?” — futott át a tábornok agyán.

Akkor már majdnem feljött a nap. Rosti őrnagy állt Barteno mellett.

— Tábornok úr, most már értem a történteket. — Ennek örülök, őrnagy. — De aggódom az akció sikeréért. Rojas tábornok a légierő

vezetője, és kommandósaim nagyobb részét is a légierő adta. Ha Rojas fellázítja őket. . .

Nem fejezhette be a mondatot. A főépület felől fegyverek dörögtek, egy pillanatra csend lett, aztán még nagyobb erővel csapott fel a lövöldözés zaja. Torkolattüzek villogtak vörösen. Egy üzemanyaggal teli tartályautó lángba borult. . .

— Vigyázz, robban! — kiáltotta Rosti, de hangja elveszett a zajban. Egészen közel ugatott fel egy sorozat, üveg csörömpölt, malter- és kődarabok pattogtak le a falakról. Egy katona felsikoltott, fejéhez kapva eldőlt a betonon. A tábornok akkor már a földön feküdt, alighanem Rosti rántotta le.

— Már késő! — mondta Terios. Nagyon halkan, inkább csak magának. Az őrnagy dühöngött.

— Hetekig gyakorlatoztunk együtt a légierő kommandósaival, és semmi bajunk nem volt egymással! Idehordtuk a tölteteket közösen, ott sem volt hézag.

És most a maguk vetélkedése tönkreteheti az egész akciót! — Nyugalom, őrnagy. — Ez Terios volt. — Az emberei a

főépületben vannak? — Ott is. A hallban van a szükségszállásuk, meg az első

emeleti irodákban. És ők őrzik az egyes hangárt is, a töltetekkel. A lövöldözés abbamaradt. Valaki félhangosan jelentette, hogy

a kettes és hármas hangár mögött futó alakokat látott. Rosti kis URH-készülékén hívta az irányítótornyot. Senki sem jelentkezett. A szürke pirkadat gyorsan ment át egyre világosodó hajnalba. Barteno tábornok, Terios és Rosti néhány katonával a kettes hangár felé vonult vissza.

A fáklyaként égő kerozinos tartályautó akkor robbant fel. A fény az egész repülőteret bevilágította. A légnyomás és a

150

hőhullám őket is elérte, pedig egy fal mögött lapultak. A tábornok a váratlan Tényben ismét látta Terios arcát. Félni kezdett az ezredestől. És minden mástól is. Hiszen ez már régen nem az ő terve volt, itt minden esemény egészen másképpen zajlott, az ellenfelek áthúzták számításait, most azoknak is álomba merülten kellene valahol heverniök, ők ketten pedig nyugodtan, zavartalanul vehetnék át a hatalmat, az ellenséges főtisztek bilinccsel csuklójukon ébrednének, persze már túl későn ahhoz, hogy bármit is tehessenek. . . Ehelyett ő, Barteno tábornok az imént a hűvös betonon feküdt, most pedig egy fal tövében kuporog. Ujjaival valami hideget tapintott. Fémcső. Igen, a fegyvere. Hogyan is feledkezhetett meg róla? Harcolni kell. Nem rozsákkal telehintett úton, diadalmenettel kell feljutnia a csúcsra, ezért előbb ölni kell. Végül is ő katona, sőt, parancsnok. Ő most a repülőtéren a rangidős tiszt. Tőle várják az utasításokat. Cselekednie kell!

Önbizalma lassan visszatért. Hányan lehetnek amazok? Rosti említette, hogy még két repülőgép nem tért vissza. Azok is tölteteket hoznak valahonnan.

Terios is erre gondolhatott. — Tábornok úr, a vetélytársaink összesen talán százan

lehetnek. A légierő, hatvan kommandóst adott az akcióhoz, de ne feledkezzünk meg Zapate és Molinaro embereiről sem. Ha Rojas közli velük, hogy két tiszttársát mi öltük meg, az a másik majdnem kétszáz ember is melléjük áll.

— Azok között vannak nők is, akik aligha fognak fegyvert. — Még így is majdnem háromszoros túlerővel állunk

szemben. — De a mi kezünkben vannak a töltetek! — Barteno ismét a

régi volt, már nem habozott. — Rosti, hívja az összes emberét az egyes hangárba. Ha ott befészkeljük magunkat, és megfenyegetjük amazokat, hogy támadás esetén nukleáris robbantást idézünk elő, talán békén hagynak bennünket délutánig, estig. Addigra mindenki felébred, és győztünk.

— Lehet, hogy még a nap folyamán szót érthetünk velük — mondta Rosti reménykedve. — Nem lenne értelme, ha lemészárolnánk egymást. Hiszen tulajdonképpen egy oldalon állunk valamennyien, ugyanazt akarjuk elérni, nem?

151

— Ezt Rojasnak magyarázza el. — Terios torkát valami fojtogatta. — Ő és Zapate mondták ki rám a halálos ítéletet.

— Gyerünk az egyes hangárba! Egyenként rohantak át az épületek között. Akkor kelt fel a

nap. Hirtelen mindennek színe, éles körvonala, árnyéka lett. Rosti kezében csipogni kezdett az URH-készülék. A főépületből jelentkezett egyik hadnagya. Már ők is harcban álltak.

— Ürítsétek ki az épületet, hagyjatok ott mindent, még a sebesülteket is, csak lőszert hozzatok! Irány az egyes hangár! Mondd meg az embereknek, hogy itt van Barteno tábornok, és aki az akció után dupla jutalomra számit, az velünk jön!

A válasz újabb zajba fulladt. Egy katona jött lihegve és jelentette, hogy Ribera hadnagy megsebesült. Terios szólt: hozzák őt is a hangárba. A katonák akkor látták, hogy a férfi — civil. Nem mozdultak hát: Rosti megismételte a parancsot, akkor végrehajtották.

— Szerzünk majd önnek egy egyenruhát, ezredes úr. — Vigyázz! — Egy katona a földre vetette magát. A többiek

ösztönösen követték. Golyók süvítettek a fejük fölött. Aztán megint csend lett.

— Kemény harc lesz — suttogta az őrnagy.

56.

— Hát nem értitek? — Ander hangja felívelt. Végignézett társain. . . Olyan benyomása támadt, hogy évtizedek óta ismeri ezeket az arcokat, agyába ivódtak társai vonásai, mozdulatai. — Csak most lehetne valamit tenni, ha el akarjuk kerülni a világháborút. De most és itt kik cselekvőképesek? A kommandósok. . . és mi.

— Ezzel azt akarod mondani, szálljunk velük szembe? — Brenda most mintha a másik oldalon állt volna. Nem ott, ahol Ander szerette volna látni, őt és a többieket is. Önmagát.

— Csak mi vagyunk ébren — mondta Tagala. De olyan hangon, hogy nem lehetett tudni, ki mellett nyilatkozott.

152

Ráadásul lehetett ez egyszerű megállapítás is. Fromm Anderre vetette éles, átható tekintetét.

— Van valami terved? — Egyelőre csak ötletem. — Merthogy nem sok idő maradt. San Marvinban most kel fel

a nap, és ottani időszámítás szerint állítólag délután kezdenek ébredezni az emberek. Vagyis maximum tizenkét-tizenhárom óránk maradt, hogy valamit kitaláljunk.

Walter észrevétlenül kicsúszott az ajtón. Senki sem törődött vele. A szálfatermetű űrhajós leszaladt a keskeny fémlépcsőn. Az Adria raktáraiba nyitott be. Ahogy sorra feltárultak előtte az ajtók és be-benézett a helyiségekbe, az arcáról leolvadt az aggodalom. De tekintete éppolyan feszültséget sugárzott, mint negyedórával korábban. Walter visszament az irányítóba.

Ott javában dúlt a vita. Éppen Orlov beszélt, kivörösödött arccal védte igazát.

— Lenéztük Ybbset, Csent és a többieket, mert nem mertek velünk jönni. A szívünk mélyén gyávának tartottuk őket, igaz? Ha nem is mondtuk ki kereken!

— Így van. — Teruo láthatóan elfelejtette, hogy mindig szűkszavú volt. Most először őt is elragadta a hév. — Amíg csak arról volt szó, hogy felszállunk és néhányszor megkerüljük a Földet, hogy kifürkésszük az idegenek tevékenységét, hogy esetleg ellenszérumot szerezzünk a Peters-kórra — addig mindnyájan egyetértettünk. De most, amikor veszélyes lett a helyzet, megijedtetek?

— Ijedt a fene! — Ez persze Eutin volt. — Mennyibe fogadtok, hogy ha kell, én nekimegyek tíz kommandósnak is?

— Hagyd a nagy szöveget. Most nem Chicagóban vagyunk. — Nem is a vadnyugaton. Ander közbeszólt: — Ugye, nem hiszitek, hogy elég csak Marvíniába repülnünk

és a kommandósok, amint meglátnak bennünket, ijedtükben hanyatt-homlok elmenekülnek?

— Harcolni akarsz? — kérdezte Radzs rekedten. — Elvenni töltik erővel a tölteteket?

— Hát hogyan képzelted? Csak így akadályozhatjuk meg a háborút.

153

— Ez sem biztos — mondta valaki. Hangzavar csapott fel, mindenki egyszerre beszélt.

— Akár harc árán is. — Nem vagyunk katonák! — Nincsenek fegyvereink. Az Adria látványától nem ijednek meg, sajnos. — És ha sikerülne is, mit csinálunk a töltetekkel? Ott kell őket

hagynunk a helyűkön, aztán felébrednek a marvinok meg persze a hadseregük is, aztán majd ellátják a bajunkat.

— No és az atomhatalmak is odaküldik a seregeiket, amint felébredve rájönnek, hogy kifosztották a silókat.

— Ébredés után azonnal értesítenünk kell az ENSZ főtitkári hivatalát. Meg a mi embereinket is az űrhajózási bizottságban.

— Gondolod, ez elég lesz? — A főtitkár időben értesítheti a kormányokat a történtekről,

közölheti velük, hogy a töltetek már nincsenek egyetlen hadsereg birtokában sem. Aztán mi majd ENSZ-katonáknak adjuk át a nukleáris tölteteket és. . . számunkra véget is ér a dolog.

— Vége, azt mondod? Nem lesz ez ilyen egyszerű, nekem elhiheted.

— Főleg akkor nem, ha ennyit akadékoskodtok. — Mi akadékoskodunk? — És húzzátok az időt. Ander közbeszólt, a vitatkozókat csitította. Radzs a szakállát

simogatta. — Ha úgy döntünk, hogy beleavatkozunk. . . Miképpen

tehetnénk meg? Nincsenek ehhez eszközeink. Walter felemelte a kezét. — Fiúk, szeretném bejelenteni, hogy vannak fegyvereink. — Vagyis azt akarod mondani, hogy szerezhetünk, igaz? — Azt is. Egy biztos: a földgolyót az elmúlt évtizedekben

telezsúfolták fegyverekkel és mivel a kezelőik, az őrzőik alszanak, bármelyik katonai támaszpontról azt vihetünk el, amit akarunk. Ilyesmi még sohasem volt. Ha a kommandósok kiszerelhettek több ezer nukleáris töltetet, akkor mi korlátlan mennyiségben vihetünk el bárhonnan tankokat, ágyúkat, légelhárító rakétákat, de még torpedókat vagy hadihajókat is. . .

— Túlzol.

154

— Túlzok, de értsétek meg: vannak fegyvereink, ha már éppen harcolni kell. Ám nekem ennél jobb ötletem támadt.

— Mondd már! — Vannak fegyverek az Adrián is. Ander és Radzs összenéztek. Walter folytatta: Az oktatás során emlegettek ilyesmit. De mivel ezzel katonai

kutatóintézetek foglalkoztak, hat a dolgot nem tették közhírré. Az előbb benéztem a raktárakba. Az elmúlt hetekben élelmiszereket még egyáltalán nem hordtak be a hajóba, viszont feltöltötték a kis arzenált.

— Ez a beszéd! — Eutin a kezét dörzsölte. — És mi van benne?

— Például lézerfegyverek. A konstruktőrök arra gondoltak, hogy az Adriának szüksége lehet ilyesmire az űrben. Persze nem vad kozmikus kalózok vagy marsi bennszülöttek támadása esetére, hanem a hajó előtt az űrben felbukkanó meteorok szétporlasztására.

— És infraágyú? — Az is van, kettő. Elég nagy teljesítményűek, szintén

meteorzápor ellen. Azt ugye nem kell mondanom, hogy a lézerágyúkkal. . .

— Nem kell mondanod. Majd óvatosak leszünk, hiszen ott vannak a nukleáris töltetek azon a repülőtéren. . . — Fromm nem fejezte be mondatát. Eutin Tagala vállára ütött.

— Odacsapunk nekik? A fekete űrhajós bólogatott. — Persze. El kell venni tőlük a tölteteket. — Karson most az kérdezné: mi közünk az egészhez? —

idézte Orlov. Már lecsillapodott, hidegen mérlegelte a teendőket. — A kommandósoknak aligha vannak lézerfegyvereik. Tehát ezt az előnyünket kellene kihasználnunk.

Ander Radzs válaszát várta. Az indiai vállat vont. — Ha mindenáron harcolni akartok, én sem szólok ellene. De

gondoljátok meg, baj lehet belőle. Megsérülhet az Adria, esetleg minket is megölnek: Nem is beszélve egy nukleáris robbanásról.

— Lehetséges. De nem ülhetünk ölbe tett kézzel. Brenda felállt.

— Mikor indulunk?

155

57.

Az ostromállapot alatt Barteno tábornok igyekezett állandóan elfoglalni magát. Görcsösen próbálta felmérni a helyzetet, megoldást találni a problémákra. Csak hogy ne kelljen Rojasra gondolnia, hogy ne kelljen Terios arcába néznie.

Reggel kilenc óra tájban nem volt már kétségük: a kommandósok csapata végleg két táborra oszlott. Rojas, Zapate és Molinaro embereinek jelentős része az ellentáborhoz csatlakozott. Legalább száznyolcvanan voltak. Csak a katonák kisebbik része tartott ki Barteno, Terios és Rosti mellett. Az őrnagy kisebb válságot élt át; ha Zapate életben maradt volna, bizony habozott volna Rosti, ki mellé is álljon. Így viszont hamar meggyőzte önmagát, hisz az előző hónapok eseményeibe annyira be volt avatva, hogy tudta: az AX-33-as akció javaslatát Barteno tábornok találta ki, ismerte Terios szerepét is, bár az ezredest ma hajnalban látta először életében. Amikor pedig Rojas katonái habozás nélkül tüzet nyitottak rájuk, nem volt már választása. Embereivel összeszedette a sebesülteket és betartva a hadviselés szabályait, visszavonult az egyes számú hangárba.

A hatalmas helyiség csaknem tele volt embermagas fémhengerekkel. A világ minden részéből ideszállított nukleáris rakétaalkatrészek látványa egy kubista festő képére emlékeztetett. A hengerek meg-megcsillantak a gyér fényben; hosszú, keskeny ablakok csak a hangár teteje alatt voltak, magasan az alumíniumfalakba vágva. Alájuk tolt lépcsőn, állványokon géppisztolyos kommandósok álltak, félig a falak mögé húzódva kémlelték a környéket. Az egyik sarokban ügynöknők sebesülteket ápoltak. Valaki a repülőgép-szerelők csapjából kannákban és üvegekben vizet hordott szét.

— Nincs élelmünk — mondta Barteno, hátát a falnak vetve. Egy olajfoltos padon ült tiszttársaival. „Az egyenruhám nem illik ide” — futott át agyán a gondolat. Terios már kapott egy viseltes, rangjelzések nélküli terepszínű gyakorlóruhát.

— Az én katonáim akár egy álló hétig is kibírják evés nélkül — felelte Rosti. Az őrnagy hangja kemény volt. Terios

156

rápillantott, nem csodálkozott. Egyszerű a képlet — Rosti felől nézve. Az őrnagy katonának és csak annak tartja magát, görcsösen igyekszik, hogy — legalább önmaga előtt — az is maradhasson ma. Bármi is lesz később, Rosti arra fog hivatkozni, hogy ő csak parancsot teljesített. Könnyű neki. Így nem kell törődnie a politikával, a jövővel. Csak arra koncentrál, hogy élve megússza és lehetőleg kevés embert veszítsen. Így kommandósai előtt is megőrzi tekintélyét. „Nekünk viszont nem ilyen egyszerű. . . ” Lopva a tábornokra pillantott. Őszintén szólva, az ezredes még tartott attól, hogy Barteno nem hisz neki többé, hogy egyenesen árulónak tartja. Igyekezett észrevétlenül kémlelni főnöke arcát. Bartenóban nőtt a feszültség, leplezni próbálta, de Terios régóta ismerte őt; látta hát ennek az idegességnek apró jeleit. „Erre a verzióra nem számított ő sem. . . És most már hiába is töprengene alternatív változatokon, amiket pedig olyannyira kedvel a tábornok úr. Olyan csapdába kerültünk, amelyből a menekvést csak a politika hozhatja meg. És erre aligha kerül sor órákon belül. Legfeljebb holnap. Viszont akkor meg. . . ki tudja, hogyan alakulnak a dolgok?”

— Körülvettek bennünket — folytatta Rosti. — Ha elzárják a vízvezetéket, akkor is kitartunk holnapig, mert már összegyűjtöttünk vagy száz liter tartalékot. Az ellenfeleink a kettes hangárban és a javítóműhelyekben is lapulnak, a főépület persze teljesen az övék, mióta a mieinket kivontuk onnan. Rojas tábornok csak a negyedik oldalt hagyta üresen, a repülőteret. Arra úgysem menekülhetünk el, azt ő is jól tudja. A nyílt téren úgy lelövöldöznének bennünket, akár a nyulakat a vasárnapi körvadászaton.

— Ha mehetnénk, sem hagyjuk el ezt a hangárt — felelte a tábornok keményen. — Meg kell várnunk az ébredést, itt, a töltetek mellett. Amíg azok a mi kezünkben vannak, senki sem mer ránk támadni.

— Mi tudjuk, hogy az idő nekünk dolgozik — mondta váratlanul Terios. — Ám ezt Rojas tábornok is éppen ilyen jól tudja, ezért ki fog találni valamit, hogy minél előbb dűlőre vigye az ügyet. Nem várhatja meg, amíg felébrednek az emberek.

Barteno bólintott. — Sajnos, így van — mondta halkan.

157

58.

Rojas tábornok éppen átöltözött és most egy rangjelzésék nélküli kommandós egyenruhában állt a főépület parancsnoki szobájában. Kitüntetésektől csillogó zubbonyát egy szék karfájára akasztotta. Most még nincs rá szüksége. De talán. . . hamarosan.

A mellette levő helyiségben radarkészülékek mellett ült néhány megfigyelő. A tábornok olykor a nyitott ajtóhoz lépett, átszólt:

— Még semmi? — Semmi, tábornok úr. De a rádióüzenet szerint már

közelednek. — Szóljanak, amint a közeli radaron befogják az elsőt. A

második gép leszállását követően indítjuk a támadást. Mindent előkészítettek? — Ezt a kérdést már Diaz hadnagyhoz intézte. Az alacsony, izmos, kis bajuszt viselő olajos bőrű férfi mindenhová követte. Már évek óta Rojas jobb kezének számított kommandós körökben, a légierőnél. Még azokból az időkből ismerték egymást, amikor Rojas aktívan repült, Diaz pedig egyszerű fiatal altiszt volt egy vidéki légitámaszponton. Rojas felfelé törve a ranglétrán szándékosan „húzott maga után” tíz-egynéhány egyszerű származású katonát. Tudta: bármiképpen is alakulnak majd egyszer a dolgai, ezekre az emberekre minden körülmények között számíthat, hisz lekötelezettjei. Most éppen Diaz teszi le ezt a vizsgát, igaz, valóban rendkívüli körülmények között. De Rojas éppen ezért gondoskodott arról már régebben, hogy a hadnagy bekerüljön a válogatott AX-33-as alakulatba.

— Természetesen, tábornok úr. A déli oldalon megindítjuk a tárgyalásokat, közben az északi és nyugati oldalon a fiúk kitolják a gránátvetőket az álcázó ládafalak mögé, és az ön jelére azonnal lőnek. A felszerelést kiosztottam, bár úgy vélem, nerc lesz rá szükség: Megvárjuk, amíg amazok harcképtelenné válnak, csak aztán. . . — a hadnagy egy kifejező mozdulattal jelezte a tervezett ütközet végét.

— Nem kell túl nagy vérengzést csinálni, Diaz. Nehogy utána a szemünkre vessék, hogy testvérharc árán szereztük meg a

158

tölteteket. Az ilyesmi rossz vért szülne a hadseregben, a kormányban, és egész Marvíniában is.

— A kormányban? — Jól hallotta, hadnagy. A kormányban. Persze, olyan

kormányban, amelyet én jelölök ki a háttérből. Puccsot nem csinálunk. Minek? Egyedül maradtam, úgyis én parancsolok majd mindenkinek, legyen hát az előtérben egy árnyékkormány, persze, csak egyelőre. Az úgy fog táncolni, ahogy én fütyülök, hisz a tölteteket nem adom ki a kezemből. Ha majd később úgy látom, érdemes előtérbe kerülni, hát elég lesz néhány szó és a kormány a teljes hatalmat átadja nekem.

— Ez nagyszerű lenne, tábornok úr! — Ez nagyszerű lesz — felelte Rojas szárazon, bár nem

minden izgalom nélkül. — Persze, ha tárgyalnom kell Bartenóval, megpendítem előtte a közös uralkodás lehetőségét. De ezt, ugye, nem vesszük komolyan. . . És persze magáról sem feledkezem el, Diaz!

— Megtisztel, tábornok úr! — Diaz vigyázzba merevedett.

59.

— Felszállunk. A tervezett támadás előtt legalább kétszer el kell repülnünk San Marvin fölött. Alaposan szemügyre kéne venni az ottani helyzetet. — Fromm elemében volt. Megkönnyebbült, hogy végre döntöttek. Már csak az indulás előkészítésével foglalkozott. Az energiaszintet ellenőrizte. Elégedetten nyugtázta, hogy Walter és Teruo is elfoglalták helyüket a vezérlőpult előtt. Radzs Anderre nézett. A kis mozdulat elég volt, a férfi elértette. Tudta, megint ő a parancsnok. Akkor is, ha talán a halálba mennek. A nagy képernyő elé lépett, Radzs pedig leült egy székbe.

— Energiaszint? — Megfelelő — felelte Fromm.

159

— Levegőintegritás? — Ander torka egy kicsit elszorult. De már csak egy kicsit. Nem félt az Adriától, bízott a bonyolult gépezetben.

— Minden nyílás zárva. A hajó indulásra kész. — Biztonsági öveket bekapcsolni! — Bekapcsolva. — Visszaszámolok a starthoz. Hat, öt, négy, három, kettő,

egy, nulla. Start! Felbőgtek a hajtóművek. A hajó minden ízében megremegett.

A gyorsulás a fotelekbe nyomta az embereket. Ander az elektronikus kijelzőket nézte. Minden rendben. . .

— Emelkedés kettő per secundum. . . három. . . négy. — Hajtóművek nyolcvanöt százalékon. — Tartjuk a függőlegest, kitérés nulla-nulla. — Teljesítményt növelni nyolcvanötre! — Igen, nyolcvanöt. — Emelkedés nyolc per secundum. . . kilenc. . . tíz. Az egyik képernyőn zsugorodik az alattuk elmaradó táj.

Eloszlik a zavaros, poros füstfelhő, látni a repülőteret, majd az egész sziget beleugrik a képbe, középen kisebbedik. Már nem látni, hogy ez Málta volt. Már csak a kék tenger tölti be a képernyőt, aztán előbb finom fehér fátyolszálak homályosítják el a látványt, majd megsűrűsödik a fényesség, elmosódik a táj. Még pár perc, és az Adria elfordul, irányt változtat.

Magasság? — Kilencvennégy. — Menjünk fel százra. Szép kerek szám. . . — Rendben. Utána körpályára állunk. Tagala és Orlov,

vizuális megfigyelésre a műszereket felkészíteni! — Menjünk le, délre. San Marvin néhány fokkal délebbre van. — Módosítom a pályát. Még ne oldjátok ki az öveket. Negyedóra múlva a képernyőkre beúszott az első felvétel. A

műszerek gyors egymásutánban vették videóra a felvételeket. San Marvin — a kikötő. Minden mozdulatlan. A város keleti negyede — mozdulatlan, kővé merevedett régi álom, zegzugos utcák. A középkori belváros. . . Aztán Orlov bekapcsolta a mozgó képfelvevőt is, de a másik gépet sem állította le. Két képernyőn láthatták egyszerre ugyanazt a várost.

160

— Ott a repülőtér! — Látom. A leszállópályán egy lassuló gép gurul. . . Most

érhetett földet. — Szóval „amazoknál” semmi sem változott. — Mi van a rádióadásokkal? — Az előbb alig érthetően vettem néhány mondatot. San

Marvin hívott valakiket, siessenek, mondták nekik, mert már csak rájuk várnak.

— Remélem, ezt nem nekünk sugározták — nevetett Eutin. Ander talpa alatt érezte a gépek remegését. Furcsa volt arra

gondolnia, hogy az álomba burkolózott Földön most az Adria a legnagyobb, a leghatalmasabb, a legerősebb jármű. Az ő kezükben van. Ez az egyetlen kis emberotthon kering az űrben, igaz, még nagyon közel a Földhöz. . . A férfi a képernyőt nézte. A Föld ott volt előtte, a táj egy-egy térképszerű hatalmas darabja ráfért egyszerre a képre, egy pillanatra urának érezhette magát — amíg nem gondolt az emberekre. Az ágyakban, padlón, földön, kunyhókban, utcákon heverő embereknek nem lehet ura. Nem is akart az lenni. Ha eszébe jutottak, sajnálatot érzett és mellében szorongó nyomást. Most, hogy tudta, fel fognak ébredni — annyira már nem aggódott. Illetve új féltés költözött beléje. Most nem arcokat látott maga előtt, nem apja szürke szemét, az ismerősöket, barátokat, nem. Minden ember sorsa lüktetett benne, meghatározhatatlan élő tömegérzéssé sűrűsödött mindez, és félt. Fromm szavai jutottak eszébe. Nukleáris háború törhet ki. Azok ott San Marvinban biztosan nem gondolták végig az összes lehetséges változatot. Varázslóknak képzelték magukat, akik hipp-hopp, egyetlen mozdulattal megváltoztatják a történelmet? Azt hitték, ha kezükbe kerül az összes nukleáris töltet, rögtön a helyzet — és a világ — urai lesznek? Nem kell már félniök senkitől? Nem számoltak a világ népeivel, az emberek akaratával.

„Lehet, mi is ugyanebbe a hibába esünk?” — futott át a fején. Nem, nem lehetséges. Pedig hát. . . Kitörhet a harc úgy is, még mielőtt az ENSZ közbelép. Még mielőtt bárki közbelép. Valahol egy parancsnok a fejét veszti, amint felébred katonáival és megérti, hogy támaszpontjukat kirabolták, a silókból hiányzik a rakéták „lelke”. . . És pánikba esik. Mivel az első órákban senki sem tudja biztosan, mi történt, kire fognak hát gyanakodni a

161

kifosztott támaszpontok vezetői? Biztosan nem Marvíniára, erre a kicsi, tulajdonképpen majdhogynem jelentéktelen országra és annak hadseregére. Hanem. . . a régi, hatalmas ellenfelekre. Mi lesz, ha a vezérkarok támadási parancsot adnak a seregeknek, és hagyományos fegyverekkel indulnak meg a bombázók, elindítják a nem nukleáris töltetű ballisztikus rakétákat, a hadihajókat — minden hatalom a régi „ellenfél” ellen?

Ander ajkát rágta. Orlovra nézett. Aztán Eutinra. Az orosz és az amerikai a műszereket figyelte. Radzs kikapcsolta biztonsági övét, felállt.

— Még egy kört csinálunk? — kérdezte. — Igen, de ezzel a körrel már közeledünk és alább süllyedünk

— felelte Walter. — Aztán leszállunk, egyenesen azon a reptéren. — Mennyi lehet a töltetek súlya? — kérdezte hirtelen Ander. — Nem tudjuk pontosan, hány is van belőlük. Lehet vagy

négyezer, és nem is egyformák. — Walter az állát simogatta. — Legalább kétezerötszáz tonnát számíthatunk — mondta

Teruo —, de miért kérded? — Az Adria raktáraiba majdnem háromezer tonna teher fér be

— mondta Ander válaszul, és kiszáradt a torka. Társai döbbenten elhallgattak.

Érdekes, hogy Tagala értette meg elsőnek. Anderhez ugrott, a vállára csapott.

— Ez igen, főnök! Jó ötlet! De. . . majd sietnünk kell! — Igen — suttogta Ander. — Nagyon kell majd sietnünk.

162

60.

— Tábornok úr! — kiáltotta egy katona az egyik ablak mellől. Hangja a magasból érkezett, visszaverődve a tető fémgerendás boltozata alatt.

Barteno felnézett. — Tábornok úr, parlamentert küldenek, itt jön ezen az

oldalon, egy fehér kendővel. Barteno Teriosra nézett. — Hallotta? — Nem engedhetjük be — mondta gyorsan az ezredes. —

Jobb, ha nem látja, hány sebesültünk van, hogyan helyezkedett el idebenn a védelem. Menjünk eléje.

Rosti is bólogatott. Minek is látná „amaz” belülről a hangárt, a palackokban tárolt ivóvizet, és hogy mennyi lőszerük maradt?! Az elmúlt egy óra alatt csak kétszer törték meg a csendet — megérkezett a két utolsó csoport, két újabb repülőgép került a leszállópálya végére. De a tölteteket nem rakták ki belőlük. A csönd folytatódott, és a hangárban nőtt a feszültség. Akkor is, ha a katonák ezt egymás előtt egyetlen szóval sem említették. Rosti jól ismerte őket, tudta, mi játszódik le bennük. Most minden többszörösen is más volt, mint a gyakorlatokon vagy akkor, amikor géprabló terroristák ellen vetették be őket. A tét a világhatalom volt; mindnyájan érezték, hogy részesei egy akciónak, amelynél nagyobb még soha nem volt. De — kommandós bajtársaikkal álltak szemben. Saját hazájukbéli, nem idegen katonákkal. Ezekkel a bajtársakkal gyakorlatoztak Isla de Catarinán és Ratogában, aztán együtt dolgoztak az elmúlt héten, északi jégen és pálmafás déli szigeteken, hegyek között és légitámaszpontokon. Ha úgy hozza a sors, lőni fognak-e egymásra? Lőniök kell?. . .

— Gyerünk az ajtóhoz — mondta az ezredes az őrnagynak. — Tárgyaljon a nevemben, Terios. — Igen, tábornok úr.

163

A katonák embernyi szélességre húzták szét a magas ajtót. Többen emelték géppisztolyukat a közeledő sápadt, alacsony hadnagyra.

— Rojas tábornok küldött tárgyalni, ne lőjenek! — Nem lövünk. — Terios a nyílásba lépett. Diaz hadnagy

egyedül és fegyvertelenül állt a repülőtér felőli oldalon. Mögötte, ameddig a szem ellátott, csak a végtelen térség. Betoncsíkok, füves mezők. — Halljuk, mit üzent a tábornok!

— Tisztességes kiutat ajánl fel önöknek. — El tudom képzelni! — Terios keserűen mosolygott. — Nos,

hadnagy? — Idehozunk öt-hat teherautót meg autóbuszt, és önök

elvonulhatnak. A sebesültjeiket is elvihetik. A tábornok úr megígéri, hogy a távozásuk alatt egyetlen lövés sem dördül.

— Vagyis adjuk át a tölteteket harc nélkül? — Igen, ebben az esetben semmi bántódásuk sem esik, a város

túlsó végén letáboroznak és megvárják az ébredést. Utána természetesen alárendelik magukat a kormánynak.

— Nevetséges ajánlat, hadnagy! — Rojas tábornok úr szerint ez az életüket jelenti. Mert

ellenkező esetben. . . — Ne fenyegessen. Mondja meg Rojasnak, hogy a tölteteket

nem adjuk át, sem neki, sem másnak. Barteno tábornok, az akció kitervelője úgy véli, önök nem mernek bennünket megtámadni, amíg birtokunkban vannak a nukleáris töltetek.

— A válaszuk tehát. . . Nem? — Nem, a lehető leghatározottabban. Diaz tisztelgett. Terios bólintott. A hadnagy sietve indult

vissza. A katonák behúzták az ajtót. És akkor. . . Az első dörrenések mintha valahonnan a távolból jöttek volna.

De a hangárt azonnal üvegcserepek és felcsapó fehér füst töltötte be.

— Vigyázz! Fedezékbe! — Rosti lerántotta a tábornokot is. Aznap már másodszor. De mindez felesleges volt. A lövések nem az emberek ellen irányultak.

— Gáz! — kiáltotta Rosti dühösen.

164

165

Kétarasznyi fémhüvelyek és konzervdobozhoz hasonló vörös tartályok peregtek a betonpadlón, furcsán sziszegve tört elő belőlük a gáz, gyorsan szétterjedt. . .

— A felső ablakokon lőtték be őket. — Gázálarcokat! — köhögte a tábornok. — Nincsenek. Ki gondolta volna, hogy szükség lesz rájuk?! —

Rosti torkát is fojtogatta a gáz, körülnézett. Néhány katonája a felső állványokon már géppisztolysorozatokkal pásztázta a környéket. Az őrnagy ebből jelentés nélkül is tudta: az ellenség rohamot indított. Vagy egyelőre csak úgy tesz, mintha rohamozna, hogy őket lefoglalja, elterelje a figyelmüket. De mitől?

— Rohadtak. . . Igazán nem is akartak tárgyalni, csak a figyelmünket elterelni. — Terios akkor ért oda. —Őrnagy!

— Uram? — Mit csináljunk? — Ha kirohanunk, lekaszabolnak bennünket! — Itt bent viszont megfulladunk! Barteno tábornok tudatára most homály zuhant. Elvesztette

önuralmát. Meredten nézte az egyik, padlón forgó, fehér füstöt okádó lövedéket, és pánikba esett. Felkapta fegyverét és az egyik ajtóhoz rohant. Rosti és Terios összenéztek, aztán a nyomába eredtek. A géppisztolysorozatok fülsiketítően dörögtek. Egy sebesült a földön fetrengett. Két nő köhögve fuldoklott a vízcsapnál.

— Kinyitni minden ajtót, kilőni az ablakokat, kereszthuzatot csinálni! — üvöltötte Terios. A félelem találékonnyá tette. Rosti átvette a parancsot, továbbkiáltotta. A déli oldalon szétnyíltak a hatalmas ajtók, lassan tört be a vakító napfény a fehér gázban úszó nagy helyiségbe.

— Hol a tábornok? — kérdezte valaki. Friss levegő özönlött be. Többen élvezettel szívták magukba, még a sebesültek is az ajtó felé vonszolták magukat a földön.

— Vigyázz! A nyitott ajtókon újabb gázgránátok repültek be. — Dobjátok vissza őket. . . — hörögte Ribera hadnagy, de

senki sem hallgatott rá. A gáz nehezebb volt a levegőnél, a padlón terjedt szét. Akik belélegezték, kisebb légzőszervi bénulást

166

szenvedtek, akadtak, akik eszméletüket is elvesztették. Mind harcképtelenné váltak. Terios ismerte ezt a gázt, a nevét is tudta. Most mégsem erre gondolt. Ha a gáz odalenn terjed, csak egy menekvés lehet — fel! Fel a magasba! Amint körülnézett, egy embermagas kerek hengert pillantott meg. A félelem megsokszorozta erejét. Elkapta a henger peremét, felhúzta testét. Géppisztolya szíját a nyakába akasztotta. A henger mellett állt egy magasabb, aztán több egymásra halmozott kisebb. A síkos fémen csúszkált a csizmája, de csak hágott mind feljebb, furcsa fény lobogott a szemében. . .

Rosti odalenn maradt. Elcsukló hangon parancsokat osztogatott — kevesen hallgattak rá. Tíz katonája fegyverét eldobva, kezét feltartva szaladt ki a hangárból. Az ajtónyílások mellett idegen katonák tűntek fel, közülük többen gázálarcot viseltek. Rosti maga elé rántotta fegyverét, lőtt. Már csak vaktában, hisz alig látott. Fuldokolva esett térdre. Ribera ott hevert mellette, már nem mozdult.

61.

Rojas tábornok elvette szeme elől a messzelátót. — Az északi oldalról is indítsa őket, Diaz! A hadnagy a parancsot kis kézi URH-rádióján vette, és a

rohamozó osztagok élére állt. A lövöldözés folytatódott. — Ellenállnak. . . — mormolta Rojas, újra szeméhez emelve a

messzelátót. A hangár ajtaján előgomolygó gázt nézte. Amazoknak nincsenek gázálarcaik, ki számított volna ilyesmire?! A légierő tábornokának egy pillanatra eszébe jutott: ha most ő fuldokolna odabent. . . Behunyta a szemét.

— Még adjunk nekik gázt, tábornok úr? — hallotta Diaz kérdését az éteren át. .

Rojas nem habozott a válasszal: — Igen, Diaz. Még és még!. . .

167

62.

Barteno kirohant a nyílt betonmezőre. Még sohasem érzett ilyen rémületet. Ő, aki annyira uralkodott magán. . . A félelem — amelyet évtizedek óta kíméletlenül elnyomott magában — most lávaként tört a felszínre, eluralta egész tudatát, testét is, végtagjai nem engedelmeskedtek agyának. Nem emlékezett már az AX-33-as tervre. Az akcióra, a játszmára. Tábornoktársaira, az összeesküvésre, a puccstervre, Marvíniára. A világra sem. Minden kihullott agyából, testét ösztönök vették birtokukba, csak egy ijedt ember volt, tüdejében-agyában a gázmolekulák még nem romboltak, mégis. . .

— Tábornok úr, jöjjön vissza! — kiáltotta Rosti. A hangár külső sarkán fekete ruhás alakok tűntek fel. Az őrnagy a földre vetette magát. Golyóit csapódtak be a hangár falába. Az őrnagy félig vakon lőtt. Nem vette észre, hogy a túlsó oldalon, a háta mögött is ellenfelek bukkantak fel. Ribera hadnagy már mozdulatlanul feküdt: A sebesültek is. A köhögve-fulladozva, vakon tapogatózva kitódulókra golyózápor zúdult. . .

Barteno sem jutott messzire. Tűéles fájdalom hasított testébe. Csökkenő tudattal küzdött, már nem is tudta, mi ellen. A gravitáció lett az ellensége, lefelé húzta, öntudata utolsó villanásával még védekezett, hisz ha földre kerül, védtelen lesz. Iszonyú erőt fejtett ki — úgy hitte —, hogy még ne zuhanjon a földre. Még két lépést. Még egyet. „Így lesz vége?. . . ” — dübörgött benne a gondolat. Mikor érezte, hogy elesik, próbálta maga elé tartani a kezét, de már nem emelhette, abban is fájdalom lüktetett. Minden fájdalommá vált. Közelről nézte a beton egy darabját. A szürke foltot vöröslő homály takarta el.

Már mindent betöltött a fegyverropogás. A repülőtér túlsó végén riadt madarak fekete csapata emelkedett fel, elhúztak a tenger felé. A város fölött vakítóan tiszta volt a levegő, a napfényben csillogtak a magasfeszültségű vezetékek.

Tíz perccel később Rojas tábornok közeledett a főépület felől. A férfi idegesen megigazította zubbonyát, nyakkendőjét. Halványan érezte, hogy a mozdulat éppúgy ideillő, mint ez az

168

egyszerű egyenruha, ez a közönséges gyakorlóruha. Mert igaz ugyan, hogy ő maga nem vett részt a harcban, de ezekhez a katonákhoz tartozik. Dacosan felvetette a fejét. A vezéreknek nem kell harcolniok.

És már vezérnek látta magát. Bár mást mondott Diaznak egy órával ezelőtt — azon még változtathat. Jobb mégis a teljes hatalom, mint annak egy része. Sőt — csak a teljes hatalom az igazi. Nem fog ő osztozni semmiféle kormánnyal. „Egy kabátot csak egy ember viselhet egyszerre” — jutott eszébe a mondás. Amit előbb öten akartak megkaparintani, aztán hárman, azt most egyedül vállalja magára. A gyerekek a Rojas nevet az iskolában fogják tanulni. Minden iskolában, minden gyerek. És egyetlen felnőtt sem lesz ezen a földgolyón, amelyik ne szerezne tudomást róla! Alejandro Rojas Garcia, született 1940. április 16-án, az életrajza röviden: kadét, pilóta, repülőtér-parancsnok, vezérkari tiszt, tábornok, a marvin légierő vezetője, aztán. . . a világ ura. A világ jótevője, természetesen! Mert bár lecsaphat bármikor, bármelyik országra, egyben ő lesz a régóta várt ember, aki elűzi a nukleáris világpusztulás rémét. A hatalmasok nem fogják már a nemzeti jövedelem egyharmadát fegyverkezésre költeni. Rojas tábornokot sokfelé igazi jótevőként fogják imádni. Tábornok?. . . Jobb rangot kell majd kitalálnia. Igaz, lemondhatna róla, szép gesztus lenne, de azért a név után a „marsall” szó félelmetes erőt jelent. És erre is ügyelnie kell majd. Jó testőrséget kell majd szerveznie, és jó biztonsági szolgálatot. Az ilyen Diaz-félék vakon és hűségesen követik majd, igaz, nem tehetnek mást. Legalábbis kezdetben bízni lehet majd bennük.

„Alejandro Rojas marsall. . . ” Mire a hangár főbejáratához ért, Diaz és a többiek mindent

elrendeztek. A félig kábult foglyokat lefegyverezték és a hármas hangár felé terelték. A halottakat a fal tövébe fektették. Két kompresszoros autó állt már ott, nyomták befelé a tiszta levegőt. A gáz szétoszlott.

— Jelentsen, hadnagy! — Tábornok úr, a. . . a csata véget ért. Az ellenséget

felszámoltuk. — Pontosítson!

169

— Közülük huszonketten elestek. Huszonkilenc megsebesült, a többit most számolják össze. A foglyokat elvezették.

— A mi veszteségeink? — Nyolc halott, tizennégy sebesült. Már intézkedtem egy kis

szükségkórház felállításáról. Kérdésem van, tábornok úr! — Mondja, Diaz. — Mi legyen Rosti őrnaggyal? — Egyelőre menjen csak a foglyokkal. Majd később

gondolkodunk a sorsán. Barteno? — Meghalt, uram. Elesett. Rojas fellélegzett. Zapate, Barteno, Terios, Molinaro. . . Mind

meghaltak. Csak ő maradt, egyedül, ez azt jelenti, hogy nem kell tartania már semmitől. Elindulhat felfelé. Felfelé.

63.

Terios ezredes a nukleáris töltetek között lapult. Fémektől övezett kis rejtekhelyén senki sem kereste. Az a néhány kommandós, aki utánimászott volna, a rászegezett fegyver láttán leugrott és beállt a foglyok sorába. Ezután Rojas emberei túlságosan is el voltak foglalva a gáz eltávolításával, a foglyokkal.

Kihordták a halottakat, és őröket állítottak az ajtókhoz. Az elhangzó félmondatokból a titkosszolgálat ezredese azt is megtudta, hogy Barteno tábornok elesett.

A férfi embermagas, mély „kútban” lapult, görcsösen markolta géppisztolyát és azon töprengett, mit tegyen.

64.

— Felkészültetek? — kérdezte Ander. — Igen — felelt mindnyájuk nevében Walter.

170

— Akkor. . . — Ander nyelt egyet. Már csak a műszereket figyelte. — Leszállás!

A kért adatok gombnyomásra megjelentek a nagy képernyőn. Az Adria hajtóművei egyenletes teljesítménnyel dolgoztak. A helyzetjelző számadatai másodpercenként változtak — az utolsó számjegyet nem is lehetett látni, olyan gyorsan peregtek az elektronikus kijelzőn. Érezhetően nőtt a súrlódás. A külső kamerák az Atlanti-óceán fölött vastag felhőréteget mutattak. A hajó hamarosan belemerült.

— Süllyedés szöge negyvenhét! — jelentette Fromm. — Vedd meredekebbre, mert túlcsúszunk a célon. Az apró irányváltoztatást is érezték. „Remek hajó — futott át

Ander agyán —, kár lenne érte. . . ” A Nap jutott eszébe. Izzó gömb az égen, a mi egünkön is. Tűzgömb, milliárd kilométerek magányában.

— Melegszik a burkolat — mondta Orlov. — Az a jó. . . — viccelt Eutin. — Mibe fogadjunk, hogy van

már vagy százhúsz fokos? Fromm az egyik műszerre pillantott. — Százharminckettő. . . — Hajtóműveket hatvanról ötvenre! — szólt An-der. — Hajtóművek ötvenen. — Fékezésre felkészülni. Helyzet a célhoz? — Ötszázhatvan kilométer. Az irány pontos. — Magasság csökken, a számításoknak megfelelően. — Hajtóműveket negyvenre. — Negyvenen vannak. — Növekszik a légellenállás. — Burkolathő? — Százhetvenöt fok. — Hűtőberendezést bekapcsolni! — Bekapcsolva. — Fordulásra felkészülni. Mindjárt „ültetem”! — Felkészültünk. — Célhoz mennyi? — Százharminc. — Hajtóműveket harmincra.

171

— Igen, harminc. — Nyolc fékezőrakétát! A biztonsági övek testükbe vágódtak. Ander keze a hideg

fémkarokra forrósodott. Most. . . — Hajtóművek leállnak! Fékezőrakétákat előre! Két másodperc múlva Ander az oldalsó irányzórakétákkal

meredeken „feldobta” az Adria orrát, az „ültetés” sikerült, megváltozott a belső terem helyzete is. A falak az emberek elé meredtek, jobban érezték a Föld vonzását.

— Hajtóműveket nyolcvanra! — Nyolcvanon! Lebegünk. Mielőtt Ander megkérdezte volna, mi a helyzet a hajó

függőleges helyzetével, Walter már mondta is: — Kitérés négy fok. Helyesbítek egy oldalrakétával. — Csak óvatosán. Magasság? — Kilencvenhárom kilométer. — A cél?. . . — Majdnem alattunk, lassan tedd le. — Ereszkedünk. Nyolc per secundum. — Sok. Csökkenteni. Hajtómű negyvenre! — Negyvenen van, kapitány. „Kapitány!” — Ander mélyet lélegzett. Ha az álom valóra

válhatna! Kapitányként menni a Marsra? Az első igazi űrexpedíció vezetőjeként. . . Nyelt egyet s más hangon szólt:

— Ahogy megbeszéltük. . . Harcálláspontokat elfoglalni! A többiek máris elmentek. Az irányítóban Anderen kívül csak

Fromm és Radzs maradt. A hajó most lassabban süllyedt. Felhőfoszlányok suhantak el a kamerák előtt. Fromm a nagy képernyőre dobta a közeledő földfelszín látványát. Tengerpart. Nagyváros. Repülőtér.

— Irányt helyesbíteni. Kettő fokkal nyugatra. — Kettővel nyugatra. Ander szája elé kapta a központi mikrofont. — Legénység, figyelem! Teljes harckészültség! A cél fölött

vagyunk. . . Zsilipből jelentést kérek! Eutin dörgött a hangszórókban:

172

— Istenien érezzük magunkat! Csak egy kicsit melegünk lesz odakünn, azt hiszem!

Arra célzott, hogy a marsi használatra tervezett különleges űrruhában álltak a zsilipben Tagalával és Orlovval. Kezükben lézerpuskákkal várták, mikor léphetnek ki az Adria burkolatán sínben lecsúszó egyik Liftbe.

— Kilenc kilométer. . . — mondta Fromm. — Már hallanak bennünket — Így Radzs komoran. A marvin kommandósokra célzott.

— Látnak is — tette hozzá Ander. — Mikor, érünk le? — hallották a megafonból Walter hangját. A szőke óriás az infrasugárzók mellett

türelmetlenkedett. — Egy perc — felelte Ander, és összeszorult a torka.

65.

Terios megértette: ilyen csoda harmadszor már nem történhet. Ma éjjel és reggel már kétszer menekült meg a biztos halálból, és. . . már csak Rojas tábornok állt útjában. Hisz nincs még veszve semmi. Még megvalósítható Barteno terve — igaz, a tábornok nélkül.

Végignézett önmagán; kommandós egyenruhát viselt, kezében géppisztoly, csaknem tele tárral. Hát ennyi rizikót vállalnia kell. Nincs más kiút. Nem lapulhat órákig a nukleáris töltetek között, míg egyszer — hamarosan? — úgyis felfedezik a rejtekhelyét. Akkor pedig Rojas nem fog neki megkegyelmezni. A légierő tábornoka nem akarja, hogy az akció szervezői közül egyetlen tanú is életben maradjon. Tudta: csak Rosti és Ribera emberei ismerhetik fel, de azokat már foglyul ejtették és elvitték innen. Rojas kommandósai éjszaka vagy hajnalban nem találkoztak vele. Aki itt felismerheti őt, az csak maga a légierő tábornoka lehet.

De Terios egyáltalán nem félt ettől a találkozástól. Sőt!. . . Óvatosan kimászott a fémhengerek közül. Fejét felemelve lesett

173

körbe. Négy ajtó volt nyitva. A levegőben már nem érződött a gáz. Itt-ott katonák járkáltak, az egyik sarokban két lőszeres láda állt. Terios halkan lemászott a töltetekről, és azonnal a ládákhoz ment. Az egyik szerencsére félig üres volt. Vállára emelte. A géppisztolya másik vállán lógott. Fél arcát így takarva ment a kijárat felé. Az őr rápillantott.

— Lépj odébb, öreg, nehéz ez a láda — morogta az ezredes, és az őr kis habozás után félreállt. Nyilván azt hitte, Terios egy másik ajtón jött be és parancsra viszi a ládát valahová. Az ezredes tudta: nem habozhat. Parancsot teljesítő közkatonának látszik, az ilyen pedig nem járkálhat ide-oda tétován, nem keresgélhet. Csak sejtette, hogy Rojast a főépületben vagy környékén találja meg.

Ment hát arrafelé, vállán a ládával.

66.

A tűz hirtelen gyúlt ki a repülőtér fölött. Előbb a dübörgést hallották meg az emberek. Csodálkozva néztek körül, aztán fel. Nem, ez nem repülőgép volt. Az az ismeretlen valami függőlegesen ereszkedett alá. Az első megfigyelők tanácstalanul néztek össze.

Rojas tábornok a főépületben volt. A parancsnoki helyiség ablakához szaladt. Először helyből felszálló VTOL repülőgépre gyanakodott, de ha egy ilyen száll le, még ha Harrier vadászgép is, két kicsiny turbómotor tüzét kellene látnia, nappal az is elhalványul. Ez viszont egyetlen hatalmas tűz volt, szinte egy másik nap gyúlt ki az égbolton, és gyorsan közeledett. A tábornok emberei elrohantak a hangárok mellől.

— Őrizzétek a tölteteket! — kiáltotta Diaz, és a betonról intett az ablakban álló tábornoknak: mit tegyen? A tábornok visszaintet, az egyes hangárra mutatott. Már nem beszélhettek a dörgő zaj miatt. Diaz elrohant.

Akkor már senki sem hallott semmit. A zaj a dobhártyákat, agyakat szaggatta. A tűzgömb egy percre mintha mozdulatlanná vált volna, függőlegesen állt a levegőben, egy hosszúkás, csak

174

sejthető test, fehér ködökbe burkolózott fenyegetés. Aztán lassan ereszkedett alá. Már senki sem nézte, fénye vakított. Az emberek elfordultak, fülükre szorított kézzel, bénultan álltak. Az egyik hangár könnyű alumíniumfala néhány másodpercig együtt rezgett a dübörgő levegővel. Aztán még újabb fények csaptak lefelé, a fékezőrakéták sárgásvörös lángjai hófehér füstfelhőket szültek, ez a repülőtér porával keveredett, a forgószél legalább száz méterre szaladt szét a tűzgömb alatt és körülötte. . .

Csak Terios nem vetett ügyet a zajra. Talán nem is hallotta. Ő csak Rojast kereste tekintetével. És amikor megpillantotta a férfit a főépület egyik ablakában, habozás nélkül indult a bejárat felé. Az ajtó mellett ledobta a lőszeresládát és előrelökte a géppisztoly csövét.

Amikor a füstfelhő eloszlott, csend lett. És az a csönd ijesztő volt. A katonák először azt hitték, megsüketültek. És még nem tudták, mit tegyenek.

Rojas tábornok mindkét kézével az ablakpárkányt markolta. „Ez egy rakéta!” — vágott belé a felismerés. „Vagy inkább űrhajó? Milyen óriási! Honnan jött? Talán. . . idegenek? Oszlik a por, a füst, a szerkezet magasabb, mint egy toronyház, a fémfalai csillognak

A hang váratlanul szólalt meg mögötte: — Forduljon meg, tábornok. Látni akarom a szemét. Rojas nem hitt a fülének. Ez a hang. . . Lehetetlen! És amikor megfordult, Terios arca láttán irtózatot érzett,

suttogta volna: „Lehetetlen, hiszen meghalt.” De hang már nem jött ki a torkán. A rémület burkába zárta, nem volt menekvés. Az utolsó pillanat a rettegésé volt, és az álmok megsemmisüléséé.

Aztán eldördült egy sorozat.

175

67.

Nem is érezték a döccenést; az Adria olyan finoman ereszkedett le, hogy amikor az ütődést elnyelő, több emelet magas „lábai” a betonhoz értek, sebessége már elenyésző volt. A hidraulikus dőléskiegyenlítők azonnal működésbe léptek, a terep szemmel nem is látható, de a vízszintestől való apró eltéréseit is érzékelték és önműködően gondoskodtak róla, hogy az űrhajó teste függőlegesen álljon.

Ander örömi csak egy pillanatig tartott, másodpercnyi villanás volt csupán: „Megtanultam jól vezetni a hajót!” Ám új feladatok tömege szakadt rá. Parancsokat osztogatott. Két társa eltűnt mellőle, a belső képernyőkön látta, hogy más helyiségekben bukkantak fel. Közben bekapcsolták a gigantofonokat is. Az űrhajó testén levő számos nyílás némelyikébe hangszórók voltak rejtve. A titán burkolólemezeket egyetlen gombnyomással félrehúzhatták. A tervezők és a hajó építői azt hitték, ezekre a hangszórókra soha nem lesz szükség. Vagy ha igen — hát egy földi kényszerleszállás alkalmával, lakott területen, hogy figyelmeztetni lehessen az embereket. . . Most mindenesetre nagyon jól jöttek a több kilométerre elhatoló, nagy hatótávolságú hangszórók.

— „TÁVOLODJANAK EL AZ ŰRHAJÓTÓL. . . KÖZELBEN TARTÓZKODNI ÉLETVESZÉLYES! LEGALÁBB KETTŐSZÁZ MÉTERRE TÁVOLODJANAK EL!”

„A kettőszáz méterbe beleesik az a hangár is a töltetekkel” — gondolta Ander. Megismételte a figyelmeztetést. Közben egy másik képernyőn fél szemmel látta, hogy az Adria külső burkán a lift már majdnem leért. Tudta, társai a helyükön vannak. De talán. . . talán nem kerül sor harcra. Talán anélkül is elérik céljukat.

68.

176

Rosti őrnagy leengedte a karjait. Már nem kellett befognia a fülét, az éktelen zaj elhalt. Nem tudta pontosan, honnan jöhetett, hisz a foglyok be voltak zárva a hármas hangárba. A furcsa dörgést egyszerre minden irányból hallották, az alumíniumfalak átvették a rezgést, egy percig csaknem kibírhatatlan volt.

— Mi az? — nyögte egyik katonája. De az őrnagy nem felelt. Az egyetlen félig nyitott ajtót nézte.

Őreik — heten vagy nyolcan voltak — kezüket szemük fölé tartva néztek keletre. Az őrnagy intett néhány emberének.

— Hívjátok ide a többieket is. Menjünk oda az ajtóhoz, mintha csak nézelődnénk. Amikor kiáltok, rávetjük magunkat az őrökre. Gyerünk!

69.

Eutin, Tagala és Orlov narancsszínű űrruhákban álltak a liftben. Amint a szerkezet zökkenve megállt, kitárultak az ajtók.

Fehér és vörös por csapott be. Sisakjuk külső akusztikus érzékelőin — „fülein” — keresztül hallották, hogy az Adria hajtóműveinek gázai süvítve gomolyognak a repülőtér fölött. Porfelhő tört az égre.

Tagala az űrruha egyik karjába épített iránytűjét nézte, és mutatta:

— Arra!. . . Eutin maga elé emelte lézerpisztolyát. A füst már oszladozott.

A rádiókészülékekből hallotta társai lihegését. Nem tudták pontosan, hogy az Adria a hangárokhoz milyen közel szállt le; ezért alaposan meglepődtek, amikor a füstben csaknem nekiszaladtak egy bordázott fémfalnak. Orlov nekivetette a hátát és körbefigyelt. A füst itt-ott csomókban ült még. A levegőből szaggatottan hallották Ander gigantofonos figyelmeztetését. Csak sisakrádióik útján beszélhettek most:

— Alighanem ez az a hangár — jelentette ki Eutin. — Remélem — felelte Orlov.

177

Ekkor géppisztolyok dörgését hallották. Egy kisebb szélroham hirtelen felkapta a legközelebbi ködfelhőt. Férfiak bukkantak elő. Terepszínű egyenruhát viseltek, sapkájuk, rövid szárú csizmájuk és géppisztolyuk volt. A fegyvereket maguk elé szegezve közeledtek. . .

Az űrhajósok meglepődtek. De a kommandósok is. Talán a valaha látott kozmikus rémfilmek villantak eszükbe. A rémület egy másodpercre lebénította őket. Az űrhajósok is meglepődtek, ők sem mozdultak. Így álltak egymással szemben. A pillanat hosszúnak tetszett. Aztán az egyik katona fegyvere ravaszához nyúlt. Csak egyszer lőtt, a golyó a hangár falába vágódott. De nagyon közel Eutin fejéhez. . . A fiatal amerikai talán ezért vesztette el hidegvérét. Visszalőtt.

A lézersugár ibolyaszínű vékony fonal volt, felcsillant a semmiből, egy nagyon rövid pillanatra összekötötte a két férfit. Az egyenruhán apró lyuk támadt. A katona melléhez kapott, elejtette fegyverét.

— Dobjátok el ti is — mondta Tagala. Hangja a szkafander mellébe épített hangszóróból jött. Akkor már habozás nélkül engedelmeskedtek a kommandósok. Nehéz fémdarabok csattantak a betonon.

— Ebben a hangárban vannak a töltetek? — kérdezte Orlov a falra intve.

— I. . . igen — nyögte az egyik katona. — Vigyétek a sebesültet. Menjetek!. . . És mondjátok meg a

többieknek, hogy tegyék les fegyvert, ha élni akarnak. Ander az űrhajóban hallotta az egész beszélgetést, hiszen az

összes rádiókészüléket egyazon hullámhosszra kapcsolták. Radzsra nézett.

— Lehet, hogy orvosra is szükség lesz. Radzs, szólj Brendának, ő majd segít. A másik lifttel menjetek. — Frommra nézett. — Mit látsz?

— Csak azt, amit te. Vannak vagy kétszázan, talán többen is. De ott. . . nézd csak azt a távolabbi hangárt! Ott verekednek!

Egy szenzoros gombot érintve közelebb hozta a képet. Már Ander is jól látta. Az Adriától északra, a hármas hangár bejáratánál vagy húsz férfi gomolygott a betonon, verekedtek, csapásokat osztogattak. Felugatott egy rövid sorozat is. . .

178

— Szólj Orlovnak, ne menjenek arra. — Vigyázz, felénk jönnek! Egy másik épület felől vagy ötven egyenruhás férfi indult

futva az Adria felé. — Ezek rohamoznak. . . Walter! — Látom — hallották a megafonokból a szőke óriás nyugodt

hangját. — Az infrasugárzót 12 Herzre állítottam be. Ez kábítást okoz, de néha belső roncsolást is. Lőjek?

Ander véresre harapta ajkát idegességében. Szóval mégis eljött a pillanat, amikor ilyen döntésre kényszerül. A kapitány nemcsak a hajót vezeti. De talán most sem kell megöletnie embereket. Bár, ha Walter rosszul számította ki a különleges és még soha be nem vetett fegyver hatásfokát. . .

A képernyőn látta a feléjük rohanó alakokat. Már majdnem a hajónál voltak. Nem habozhatott tovább.

— Lőj, Walter!

70.

Az infrahangot emberi fül nem hallhatja. A 16 Herz alatti tartomány kívül esik érzékszerveinken, de mint minden elektromágneses hullám, ez is hat az emberi szervezetre. Szél is keltheti, és rohanó folyók vize. Ezt a jelenséget a legerősebben a tenger produkálja, de infrahangok jutnak az éterbe nagy földmozgások és viharok alkalmával is. Az éterben szétszóródó hanghullámok általában nem ártalmasak, legfeljebb a nyílt tengeren. De ha egyenletesen, huzamosabb ideig, egyazon irányba terjednek, már kórosan hatnak az élő szervezetre; rezgésbe hoznak egyes belső szerveket, amelyeket az infrahangok így el is roncsolhatnak.

Walter már nem gondolt erre. Csak a rohamozókat látta. A férfi az Adria orr-részében, egy minden oldalról leárnyékolt helyiségben ült. A hajó oldalán a két hatalmas tölcsérhez hasonló infrasugárzót már előbb elfordította a megfelelő szögbe. A célzókészülékkel összekapcsolt számítógép képernyője most üres

179

volt; a radar nem jelezhetett űrben közeledő meteorokat. . . A földön voltak, a gépi célzás radarhullámai nem a tízezer kilométerre, a hajó előtt repülő kis kövekről verődtek vissza. Most egy színes képernyőn fehér pontok mozogtak — a fegyverek. Walter az érzékelőket a katonák legjellegzetesebb és a gép által is értelmezhető tárgyára: a géppisztolyaikra állította be. Ilyen tömegű fémtárgyakat keresett az önműködő célzókészülék. Amikor aztán megjött Ander parancsa, Walter működésbe hozta a gépet. Az infrasugárzók a hajóhoz közeledő „fehér pontok” legsűrűbb és már legközelebb levő tömegét vették „tűz” alá.

A katonák nem hallottak semmit. Az első másodpercekben az érzés, ami elfogta őket, teljesen érthetetlen volt. Inkább csak sejtelem. De pillanatokon belül valósággá vált. Lábuk megroggyant, szemük előtt foltok ugráltak. Zsigereikben soha nem érzett émelygő, tompa fájdalom támadt, amely néhány pillanattal később hirtelen szaggatott, kibírhatatlan tűzzé vált. Belső szerveik mintha mozgásba jöttek volna. . . És a félelem!

Walter hallott már róla, hogy az infrahang rettenetes félelemérzetet ébreszt az emberekben. Állítólag a tengereken a vízmozgás és a viharok keltette infrahangok ilyen hatásával magyarázható az elhagyott hajók rejtélye. Egy bizonyos hullámhossz hatására a tengerészek megmagyarázhatatlan pánikba esnek és a vízbe ugrálnak. De az biztos, hogy egy másik hullámhossz viszont szívbénulást okoz az erre hajlamos, gyenge szervezetű embereknél. „A válogatott kommandós legények aligha ilyen betegesek” — futott még át agyán, miközben újabb hullámmal söpörte végig a fehér pontokat. Walter nem látta a katonákat, most nem, ezen a képernyőn csak fénylő pontok voltak; talán jobb is volt így, hiszen ha látná a fájdalomtól eltorzult arcokat, a földre zuhanó testeket. . . Ujja talán lecsúszna a sugárvető gombjáról.

A fehér pontok már nem mozogtak. — Rendben, Walter! — Ander hangja mintha nagyon távolról

jött volna. — Az a csapat elkábult. Maradj a helyeden és figyelj. A vezérlőben Ander Frommra bízta a figyelést és kiszaladt a

folyosóra. Az egyik faliszekrényből előkapott egy űrruhát, gyors mozdulatokkal beöltözött. Mikor fejére került a sisak és

180

bekapcsolta a rádiót, hallotta, hogy Teruo őt keresi az éterben, és kérdi, mit tegyen.

— Öltözz be és gyere a lifthez, lemegyünk. — Vigyázzatok! — szólt Orlov a repülőtérről. — Itt még

vannak katonák. — Hol? — kérdezte Walter. — Az északi oldalon és a hangárok mögötti épületeknél

láttunk valami mozgást. — Nézzétek meg közelebbről, nehogy meglepetés érjen

bennünket — javasolta Fromm. Ander ekkor már Brendával és Radzs doktorral az egyik külső liften ereszkedett lefelé. Ander sisakja átlátszó burkolatán keresztül Brendát nézte az alatt az egyetlen perc alatt. Szél fújta a lány haját, egy fürt folyton a homlokára csúszott. Ő és Radzs nem viseltek űrruhát. „Gondol-e még Jukióra?” — töprengett a férfi, de máris leértek.

— Radzs, maradjatok hallótávolban, Brendánál van egy rádió. Ha szükség lesz rátok, szólunk. Teruo!

— Igen! Mindjárt megyek, küldjétek fel a liftet. — Amint leérsz, szedd össze az itt heverő katonák fegyvereit! Ander fekvő testek között lépkedett. Egyenruhák. Zöld

nadrágok, rövid ujjú, terepszínű zubbonyok. Félrecsúszott sapkák. Csizmás lábak. Fegyvertől olajos ujjak, és a testek mellé ejtett géppisztolyok. A legmegdöbbentőbb az arcuk volt. A fájdalmas fintorok egyben végtelen szomorúságot is tükröztek.

És éltek. Lélegeztek, többen görcsösen, kapkodva a levegőt, ujjak, karok mozdultak öntudatlanul. Ander a Peters-kórban szenvedő milliárdokra gondolt. Most a kórt okozó katonák is hasonló sorsra jutottak. De meddig lesznek kábultak, számukra mikor jön el az ébredés perce? Nem napok, nem hetek múlva. Hanem talán fél óra múlva. Mi lesz utána?

Körülnézett. Kilépett az Adria árnyékából. Megrohanták a napsugarak. . .

181

71.

Százötvenmillió kilométerre a Földtől hatalmas kohó lobog, majdnem örök tüze életadó és pusztító egyszerre. A tűzgömb életet lehel maga köré, ám közben sok ezer fokon emészti önmagát. Készletei mégis kimeríthetetlennek tűnnek. Milliárd évek óta szórja fényét, energiáját, java részét fagyhalálra ítéli, hisz az haszontalanul vész el a hideg űrben.

A Föld 333 ezerszer elférne benne. Ha egyszer belezuhanna, a Nap elemésztené. Talán csak egy másodpercre csillanna fel, mohón, örökké kielégítetlenül. . . Olykor foltok tűnnek fel az izzó gázok felületén, elképzelhetetlenül hatalmas tűznyelvek csapnak fel, protuberanciaviharok dühöngenék iszonyú sebességgel.

A kohó lobogó lánggal ég.

72.

A mérhetetlen fény szabadon áramlik, alig vannak árnyékok. Terios felnézett. Szemébe csapott a fájdalom, de csak egy pillanatra. Nem érezte, annyira boldog volt. A győzelem kábító pára lett, felemelte, lebegtette.

Ám közben tudatában volt az eseményeknek. Melyet lélegzett, hogy lecsillapodjon, aztán a hármas hangár elé ugrott.

Nem kellett lőnie. Rosti és emberei már leteperték a légierő kommandósait, elvették fegyvereiket.

— Éppen jókor jön, ezredes. Önt nem fogták el? — Nem. És. . . Rojas tábornoktól ne tartsanak többe. Amazok csak némán álltak. Megértették. A szemükben

elismerés csillogott. Az ezredes most értette meg: befogadták maguk közé. „Ez hát a hatalom” — gondolta; a férfikaland, a veszély szárnyaira emelte, dicsőséges magasságokba röpítette. Ő, aki eddig rejtett irodák mélyéri összeesküvő módjára kódokat

182

fejtett, telefonálgatott, szigorúan titkos értekezleteken ezer apró cselt inspirált és hajtott végre, most, életében először, nyíltan állt szemben ellenfeleivel, oldalán barátaival, itt már egyszerű és egysíkú volt minden, hisz csak két oldal létezett, „mi” és „ők”. Majdnem megszédült. Az őrnagy hangjára tért magához:

— Itt ez az űrhajó vagy micsoda. . . Mit tegyünk? — Az ellenfeleink mit csináltak?

— Innen nem látni, de azt hiszem, rohamot indítottak ellene. Mivel vége a lövöldözésnek, nyilván elfogták az idegeneket.

— Nem olyan biztos. Küldjön előre néhány felderítőt, őrnagy. Addig a többiek oszoljanak két csoportra. Az egyiket maga vezeti, balról menjenek a műhelyek felől. Mi a reptér felől rohamozunk. Tartsuk a kapcsolatot!

Rosti őrnagyban csak egyetlen pillanatig élt habozás. Mint a szikra, amely fellobban a sötétben, egy pillanatra bevilágítja a tájat, és rögtön kialszik — a sötétség akkor még áthatolhatatlanabbnak tetszik egy ideig.

Rostiból az „engedelmeskedni, mégis cselekedni” vágy csinált katonát. Másokat vezetni, de nem a saját feje után menni. Merész és ravasz akciókba bocsátkozni, de közben maga mögött érezni a hatalmasok támogatását. Teljesíteni mások parancsait. Közelről látni, amint valóság lesz egy ötletből, ami addig csak papírokon, filmkockákon és térképeken létezett. Ha lenne Akció-vallás, Rosti annak felkent és valóban hívő papja lenne. Változtatni, erővel, meglepetésszerűen, villámgyorsan — igen, ez éltette.

A szikra kialudt. Rostiban csirájában pusztult el az ellenkezés, hisz kicsi volt és életképtelen. Terios megjelenése azonnal eloszlatta kétségeit, amelyek az imént a fogságban ébredtek. Társaival együtt lefegyverezve, megszégyenítve ült a betonon, gyűlölködve nézte a légierő kommandósait és forrt benne a düh. De kiszabadultak, ismét fegyverhez jutottak és itt van a Parancsnok is. Az az ember, aki már hetekkel az akció előtt is az egyik parancsadó volt. Akkor hát minden rendben van.

— Osszák szét a fegyvereket és indulás! — vezényelte Terios.

183

73.

— A fegyvereket rakjuk poggyászszállító kocsikra. Orlov, vidd el őket valahová messzire. . . Eutin, hozd közelebb azt a két darus kocsit, állj be velük a hangárba. Szerezzetek vagy két nagy, erős szállítószalagot, azokkal sokkal hamarabb fog menni a berakodás. A teheráru-raktár környékén biztosan találtok.

— Most már csak azt kell megtudni, hol az a raktár — morogta Tagala. Feltolta sisakja védőlemezét. — Remélem, nincs itt valami mérges gáz?

— A szkafander műszerei belélegezhető levegőt jeleznek. — No, a dolog már majdnem olyan, mintha a Marson

lennénk. Vagy egy sci-fi-filmben. Ahogy landoltunk, ránk támadtak a vad bennszülöttek.

— Menj csak, én körülnézek, vannak-e még erre katonák. A fegyvert ne tegyétek le a kezetekből. . . egyelőre. — Ander is fellendült egy poggyászszállító elektrokocsira, és félkört irt le a betonon, aztán elindult a hangárok felé. . .

Akkor történt. Valaki kiáltott. A sisakrádióban hallották, szívbe markoló volt.

Csak egy pillanattal később értették meg, hogy Eutint hallották,. Ugyanakkor már fegyverek dörögtek a hangár mögött. Walter

és Fromm majdnem egyszerre kiáltotta ki az Adriából; ők felülről képernyőkőn látták a helyzetet:

— Vigyázzatok, katonák! — Infrát eresztek rájuk! Távolodjatok el tőlük, fiúk! Eutint a hangár és az egyik műhely között lepték meg. Mit

sem sejtve sietett egy darus autó felé. . . A golyók áthatolnak az űrruhákon is.

Orlov azonnal előkapta lézerfegyverét, és a hangár sarkához hajtott.

Radzs és Brenda a lift mögé ugrottak. Szemben velük, alig ötven méterre tőlük megint katonák bukkantak fel. Az épületek közül szaladtak elő meggörnyedten, legyezőszerűen szétszóródva, egyikük mát lőtt is, az űrhajó burkolatán golyók pattogtak fémesen. . . Az orvosnál is volt lézerpisztoly, mégis

184

habozva vette elő. Csak Brendára pillantva tudta: nem várhat tovább.

Ander és Orlov arrafelé rohantak, ahol Eutint látták utoljára. Nem figyeltek Walterre. Fromm és Walter lázasan váltottak néhány szót az Adria fedélzeti tájékoztatórendszerén át. Másodperceken belül kiderült, hogy infrahanggal csak azoknak árthatnak, akik a liftekhez közelednek. Walter gyorsan figyelmeztette Brendát és az orvost, menjenek át a hajó másik oldalára. És máris a rohamozókra irányította a sugárvetőket.

Orlov ért elsőnek a hangár oldalához. Valami mozdult a szemközti alacsony, barakkszerű épület egyik ablakában. . . Az űrhajós hosszú, megszakítatlan lézersugarat eresztett oda, és végig az összes ablakra. Látta, hogy Eutin a betonon fekszik.

Ander is Orlov mellé lapult. Lihegve tájékoztatta rádión Frommot, közben észrevette, hogy katonák ugranak elő több épület sarka és parkoló járművek mögül is. . . Sortüzek dörögtek.

Orlov arccsontján foltot gyújtott az izgalom. A férfi egy töredék pillanatra ismét gyerek volt, hűvös szibériai nyárban futottak barátaival, fapuskákkal játszották el a nemrég látott filmet.

Golyók süvítettek. A zaj már mindent elnyomott. Orlov félelmét is. Végigsöpörte lézersugárral a katonákat, és ugrott. . .

— Maradj! — üvöltött Ander, de már nem tehetett mást, fedeznie kellett társát. Soha nem volt ilyen helyzetben, most mégis oly természetesnek tűnt a dolog, mintha már sokszor csinálta volna. Megvetette lábát, óvatosan előrehajolt, a fegyver csövéből máris áradt a nagy energiájú, koherens sugár. . .

Emberek zuhantak a földre. A sugár kaszálta el őket. „Öltem! — villant eszébe — öltem, öltem!” De még fülében csengett Eutin kiáltása.

Fromm és Teruo a liften jöttek le. Űrruha nélkül, de fegyverrel. Walter a rádióban kiáltozott, mit tegyen, hová irányítsa az cifrát?. . . És Ander váratlanul Tagala nyugodt hangját hallotta valahonnan a közelből:

— Kiléphetsz onnan, Ander. A többit már elintéztem. A fekete bőrű űrhajós hátulról lepte meg a kommandós

osztagot. Nesztelen elektrokocsiján egészen közel hajtott, aztán hagyta, hogy a jármű továbbrobogjon és magára vonja a katonák

185

figyelmét, ő maga egy parkoló tartálykocsi alá gördült és rövid sugarakkal egyenként, hátulról, csendben lőtt le kilenc kommandóst. Amikor Tagala kimászott az autó alól, a környéken senki sem mozdult már.

74.

Terios csak a hátába-testébe hatoló végtelen fájdalmat érezte. Fénybomba robbant zsigereiben, sejteket vetett szét és égetett össze, vér csurrant mindenfelé, a fájdalom egyetlen pillanat alatt elviselhetetlen lett. A férfi nem érezte, mikor ejtette el fegyverét, a betonra csúsztatta testét, szeme a napba nyílott. A fény azonnal betöltött mindent. Haló szemgolyója még befogadta, de képpé már nem lett, holt sejtekbe ütköztek az apró sugarak. . .

A nap teljes fénnyel ragyogott. . .

75.

Ander felnézett. Sisakellenzője megszűrte a sugarakat. De a mérhetetlen fény így is vakította. Egy pillanatra behunyta a szemét. Mikor ismét kinyitotta, Tagala fekete arcát látta maga előtt.

— Remélem, tényleg ezek voltak az utolsók. Ander hangja reszketett, mikor végre megszólalt:

— Nézd. . . mennyi halott. És mi. . . mi öltük meg őket. Pedig azt hittem, csak űrhajósok leszünk. A kozmoszban, a Marson. És helyette itt gyilkolunk, a Földön.

Tagala is az események hatása alatt volt. — Nem tehettünk mást, Ander. A „kapitány” feltolta sisakja ellenzőjét, nyelt egyet. — Egyelőre felejtsük el a Marsot, az lesz a legjobb.

186

Radzs doktor már egy perce Eutin mellett térdelt, aztán felállt. Brenda jött futva. Radzs arcát látva, lelassultak léptei:

— Milyen jó, hogy nem esett bajod. . . — suttogta Ander a lánynak.

— Fiúk! — Orlov furcsa tartással ült a földön, a hangár sarkánál. — Az előbb fel akartam állni, de nem megy. Nem is éreztem, mikor találtak el. A lábam. . .

Radzs azonnal megvizsgálta. Az űrruha golyó ütötte lyukán vér szivárgott.

— Ha csontot ért. . . — mondta az indiai, de nem folytatta. Brenda segítségével felállították Orlovot.

— Eutinnak akartam segíteni — mondta az orosz. — Megölték — felelte Radzs. Némán álltak a test körül. Olyan hihetetlennek tetszett.

Eutin. . . meghalt? — Ő volt közöttünk a legfiatalabb. Szinte még kölyök. —

Tagala megtörölte a homlokát. A halott arcát nézték. Ő volt a legfiatalabb? Most már az is

marad örökre — az emlékeikben. Nem mondja többé: „Fogadjunk, fiúk!”, ők mégis hallani fogják a hangját. Nem látják szemében a vidám szikrákat.

— Menjűnk — Anderből nehezen szakadt ki a szó. Fromm és Teruo hoztak egy elektromos targoncát, óvatosan

rátették a sebesült Orlovot és elszáguldottak az Adria felé. Az űrhajó árnyéka messze vetült. Csend volt, végre csend.

Ander Tagalához fordult. A fekete bőrű férfi lassan visszanyerte régi kedvét, arca nem volt már olyan hamuszürke. Igyekezett nem nézni a halottakra.

— Gyere, megnézzűk a környéket. Aztán visszajövünk a hajóhoz és nekifogunk a berakodásnak.

— Igazad van. Kevés az időnk — sóhajtotta Tagala és elindultak.

187

76.

A nap nyugatra fordult. Délutáni fényben ragyogott a város. A széles utcák, a terek. A Kolumbusz-szobor, a kiszáradt szökőkutak. A parkok. A belváros magas házai, a külvárosok villanegyedei. A dombokra felfutó nyomorúságos fabódék végeláthatatlan sora, az egy hete lógó fehérneművel. Naptól forróak az álló autók, az ablakpárkányok, erkélykorlátok. A kikötőben a hajók fedélzete.

A repülőtéren nem forogtak a radarkészülékek, a kifutópályán csak madarak járkáltak, fel-felrebbenve lomhán. Ám itt emberek is voltak.

Az egyes hangár közelében földre ereszkedett, óriási, ezüstös hajótesthez két futószalag szaladt. A liftek megállás nélkül jártak le-föl. A szállítószalagok két végén darus kocsik emelgették a nehéz fémhengereket.

Fogoly katonák dolgoztak a hangárban, a szalagok mellett, az emelődarukon. Csak az űrhajóban nem. Ezek az emberek apatikusak és meglepően engedelmesek voltak most. Ellenállásra már nem is gondoltak. A fegyvereik sem jutottak eszükbe. Köztük volt Aren Sobrado is. A legyőzetés, tisztjeik halála, a lefegyverzés és mindenekfelett a tudat, hogy elég egyetlen gombnyomás valahol a hajó belsejében és ismét rájuk szakad az ájulást, fájdalmat, olykor szívgörcsöt okozó érthetetlen sugárzás, hogy megint elkapja őket az addig soha nem érzett halálfélelem, elég volt ahhoz, hogy ellenállás nélkül dolgozzanak. Két csoportra, osztották őket, óránként váltották egymást. A szalagok, a daruk, a liftek egy percre sem álltak, nem állhattak le. Az Adria magába fogadta a nukleáris tölteteket.

Orlov ült most az infrasugárzók mellett. Néha belevágott lábába a fájdalom.

Walter a hangárban vezényelte a munkát. Fromm is ott volt. Állandóan tartották a rádiókapcsolatot Anderrel és Orlovval. Tagala a lifteknél állt, lent az Adria hatalmas teleszkóplábai között. Egyetlen pillanatra sem vált meg lézerpisztolyától.

188

Ander és Radzs odafenn, a raktárakban irányították a berakodást. Brenda a tölteteket számolta. Teruo közelebb vezette a repülőtéri csata előtt érkezett két szállítógépet, hogy azokból is kirakodjanak.

Eutin holttestét berakták egy kis Viking utasszállító gépbe. Teruo néhány fogollyal teletöltette az üzemanyagtartályt, és indulásra készen a felszállópálya végébe állította a gépet.

Így teltek az órák. A kommandósok holttesteit senki sem vitte el. Az élő katonák

— talán éppen azért, mert minduntalan ott látták a falak tövében heverő, üveges szemű egykori bajtársaikat — kifogástalanul és gyorsan dolgoztak.

Brenda néha úgy hitte, rossz álom az egész. Szinte kábulatban végezte munkáját. Ander észrevette, félrehívta. A lány felkészült rá, hogy a „kapitány” megfeddi viselkedéséért — de nem erről volt szó.

— Van egy tervem — kezdte a férfi. — Tudom. A nukleáris töltetekkel Föld körüli pályára állítjuk

az Adriát és csak akkor szállunk le ismét, amikor az ENSZ már értesítette az atomhatalmak kormányait, és biztosítják, hogy nem lesz háború. — A lány örült a beszélgetésnek. Végre ledobhatta kábult hangulatát.

Ander a szép arcot nézte. Igen, Brendát egyszer el kellene vinnie az apjához. Abba a fehér falú házba, oda a fák közé. A kis teraszról lenézni az opálzöld tóra. . .

— Nem, Brenda. Ez. . . volt a tervem. De közben másra gondoltam. A marvin puccsista tisztek, a kommandósok befejezett tények elé akarták állítani a világot. Azt hiszem, ezt mi is megtehetjük. De ehhez szükségem van még valakire. Rád.

És a férfi beszélt. Hév fűtötte. A lány döbbenten hallgatta. Ezt kellene tenniök?. . . Ráadásul titokban, még társaiknak sem szólva róla?. . . Utána sokáig némán nézték egymást. Már csak egymás szemét látták. Aztán — a perc Ander számára végtelennek tetszett — Brenda rövid gondolkodás után feszült arccal bólintott.

— Igazad van, Ander. Ezt kell tennünk. Segítek neked.

189

77.

A szállítószalagon elindult az utolsó töltet. A fémhenger tompán fénylett a hangárban. Aztán kibukkant a napra. Egy szárnyas rakétából szerelték ki pár nappal ezelőtt. Most lassan haladt tova az Adria felé.

— Vége! Nincs több! — kiáltotta Walter. Fromm felugrott a szalagra, boldogan emelte égnek lézerpisztolyos kezét. — Ez az utolsóóóó!. . .

— Mi legyen a foglyokkal? — kérdezte Tagala rádión. Az Adriából Ander felelt:

— Küldjétek el őket, jó messzire. Keressenek maguknak ennivalót, menjenek el a reptérről. Teruo, mi van a Viking géppel?

— Dél óta felszállásra készen várakozik. — Rendben. Küldjétek fel az utolsó töltetet, aztán vigyétek el

a hajó közeléből a darukat, a szalagokat, mindent. Negyed óra múlva odalenn találkozunk, és megbeszéljük az utolsó teendőket.

Ander segített Radzsnak berakni az utolsó töltetet, aztán rögzítették a benti emelődarukat és lezárták a raktárakat. Az egyik teherliftet hidraulikus szerkezetével behúzták a hajó falába. Lezárult a külső burok is.

— Segítsd le Orlovot! — kérte a „kapitány” az orvostól. — Nem jön velünk a Föld körüli pályára? — Nem. Hiszen tudod, törött lábbal. . . Jobb, ha nem erőlteti

meg. — Igazad van. Lemegyek vele a másik lifttel. Miatta

készíttetted fel a Vikinget? — Miatta is — felelte Ander kissé rejtélyesen, és a vezérlőbe

sietett. Brenda már ott volt, ahogy előzőleg megbeszélték. — Sikerült? — kérdezte a férfi. A lány a fedélzeti számítógép

billentyűi fölé hajolt. Sietniök kellett, ezt mindketten tudták, ha nem akarták felébreszteni társaik gyanúját.

— Egy pillanat. Ezt a változatot ellenőrizd le! — A lány a képernyőre mutatott. A számítógépen a rövid program csak a képernyő felét töltötte be. Ander feszülten nézte. Jó, hogy

190

Ivanovék ezt is megtanították nekik. De ha valamit eltévesztenek, olyasmi történhet, ami rosszabb lesz mindennél. Mindennél.

Ander homlokán verejtékcseppeket érzett. Most, most nem szabad tévedniök.

— Próbaképpen futtassuk végig — javasolta halkan. — Addig a vezérlőműtől lekapcsolom az irányítást.

Egy perc múlva tudták, alkalmas a program. Nincs benne hiba.

— Tápláljuk be. Elfoglalták helyüket a vezérlőpult előtt. „Egyedül semmire

sem mentem volna, a vezérlés gátló automatikája csak akkor engedi az efféle manipulációt, ha a legénységnek legalább két tagja vesz részt a programozásban. . . ” Az adatok egyeztetése után még gyorsan meg kellett állapítaniuk San Marvin földrajzi koordinátáit is. Utána Ander lehívta a Föld forgási sebességének értékét ezen a szélességi fokon. Majd mindent betápláltak a központi vezérlő számítógépbe.

— Végső parancsot adok — mondta Ander. Kiszáradt a szája. Brenda ránézett. Kérdezte volna, jó lesz-e ez így, de hallgatott.

A lelke mélyén már egy órával ezelőtt igazat adott a férfinak. Maga sem tudta, miért, de más szemmel nézte most a „kapitányt”. Jukio ritkán jutott eszébe. Egyre ritkábban. Ander. Igen, Ander.

— Ezt kell tenned! — suttogta a lány.

78.

Amikor lementek a lifttel, a hajó körül már nyoma sem volt a járműveknek. Brenda a betonmezőről visszanézett. Az Adria innen rettenetesen magasnak, valóságos óriásnak tetszett.

Tagala egy vödör vízben mosakodott. Fekete, gyapjas hajában megültek az apró cseppek, száz és száz kis gyöngyszem.

— A foglyok elmentek — közölte Walter, körülnézett csodálkozva. — Gyerekek, már késő délután van!

191

— Sőt, majdnem este. . . Szóval egész délután dolgoztunk? — Radzs is meglepődött, szakállát simogatta.

— Gyertek az árnyékba — javasolta Ander. Tagala nyakába kerítette a törülközőt, kiöntötte a vizet. Teruo megtorpant, valamit nézett.

— Mit látsz? — kérdezte Brenda. A japán először becsukta a szemét, majd megint kinyitotta.

— Nézzétek a parkolót! Innen látni a reptér autóparkolóját, ott balra, a nagy zöldesfehér épület mellett. . . Emberek mozognak a földön!

— Nem a volt kommandósok heveredtek le pihenni? — Orlov sebét feledve mosolygott.

— Nem, ezek civilek. — Én is látom. — Ander tenyerével ernyőzte szemét. — Csak

nem?. . . — De igen. Ébredeznek! — rikkantotta Fromm, tőle szokatlan

vidámsággal. — Nézzétek, ott, és amott, jobbra! A műszaki személyzet, például az a két férfi sárga kezeslábasban! . .

— És másutt is — mondta váratlanul Walter. Mindnyájan ránéztek. A távoli kélt hegyek előtt az ausztrál oroszlánarca ragyogott a lebukó vörös nap fényében. És társai csak pillanatnyi késéssel értették meg, mire céloz. . . Walter a Földet látta. Az egész Földet. Kontinenseket, hegyeket, tengerpartokat, síkságokat. Mindenütt ébrednek az emberek, most, ebben az órában!

79.

Szárazföldektől távol ringó, szélfútta, vihar hányta hajók mélyén csodálkozó tekintetek nyílnak. Afrikai szavannák forró kunyhóiban újra felsírnak a gyerekek. Ázsiai rizsföldek mellett indul útjára az élet ismét.

Behavazott hegyi falvakban a még élők első mozdulatukkal gyakran már kihűlt tetemeket érintenek.

192

Az indiai városok járdáin lassan ébrednek azok, akik ott születtek, ott élnek. Akiket a halál is ott fog utolérni. Fájó tagúkkal tápászkodnak fel, zsibbadt lábak remegnek bizonytalanul. Sokan újra elesnek, a kábulat nehezen foszlik le róluk.

Álom volt, és alvás; mégis, másféle álom, másféle alvás. Az ébredés első perceiben olyasmit éreznek, amit még sohasem. Szájukban más az íz, egyensúlyuk ingatag, szemükbe először csak a piros és sárga szín jut, a többi csak egy perccel később. Pislognak, hitetlenül. Ágyból kelnek a legtöbben, saját otthonukban, mégis, eleinte idegenkedve néznek körül. Még nem emlékeznek arra, mi történt ELŐTTE.

A kórházakban mintha varázsló vesszője érintett volna minden épületet. Ahol csend és mozdulatlan félhalál uralkodott az utolsó napokban, ahol csak az alvók lélegzése hallatszott, ott most hangokat hallani. Szavakat. Beszédet. Cipők, papucsok koppannak. Edény esik a földre, üvegpohár csilingel. Ajtó csapódik.

Néhol már az energia is áramlani kezd. Nagyvárosok életadó, láthatatlan vére csordul: áram kering a kábelekben. Föld alatti csövekben vízoszlopok mozdulnak. Gépek berregnek fel, egy-egy bekapcsolva hagyott magnetofon már zenét szór a levegőbe.

Rebbenő tekintetek nyílnak ablakra, égboltra. Felhős, felhőtlen, csillagos éjszakai vagy verőfényes nappali égboltra. Van, ahol pirkadat szüli most a reggelt, van, ahol éppen hurrikán dühöng. Az ébredők csodálkozva, mit sem értve kelnek fel, időbe telik, míg újra otthon, míg újra az életben érzik magukat.

Magukhoz térnek a szegények, a gazdagok. A nyomorgók, a tehetősek. A szabadok. Az egyenruhások és a civilek, a félmeztelenek, a ruhátlanok. A Bizakodók és a borúlátók. Vakmerők. Gyávák. Örökké szürkék. Becsvágyók. Ébrednek, hogy ismét élni kezdjenek.

A porból életmilliárdok ívelnek fel a magasba, indulnak és mennek tovább a rájuk kényszerített vagy a maguk választotta jó és rossz úton. A jó és a rossz felé.

193

80.

— Beszédem van veletek — jelentette ki Ander. Ott álltak a repülőtér szélén. A kapitány háttal a hajónak,

komoran és feszülten nézte őket. Amazok megérezték, hogy fontos dologról van szó. Csak Teruo türelmetlenkedett.

— Igyekezz az ünnepi beszéddel, Ander! Ha a marvinok, a hadseregűk, a politikusaik itt körülöttünk felébrednek, ezek a kommandósok pedig elmesélik nekik, mit műveltünk velük. . . Hát meleg lesz a helyzet.

— Így van. Tűnjünk el innen minél gyorsabban! — mondta Tagala. Széles arcában hófehér fogsor csillant.

— Teruo elviszi Orlovot Genfbe, és közli a főtitkárral, mi történt. — Fromm is nyugtalanul tekingetett körül. — Mi közben felszállunk az Adrián, elvisszük innen a tölteteket.

— Nem így lesz — felelte Ander. Társai megdöbbentek. Ander előbb lehajtotta a fejét, de tudta,

a szeműkbe kell néznie. Felnézett hát. — Csodálatos pillanat ez, fiúk. A marvin katonák

megszerezték és egy helyre gyűjtötték a világon jelenleg létező összes nukleáris töltetet. Nem sajnáltak senkit, elkábították a világot, ezer és ezer halált okoztak. Kíméletlenül törtek a világuralomra. És most, amikor a fegyverek mind egyetlen kézbe kerültek — a mi kezünkbe — visszaadjuk-e őket az embereknek?

— Mi mást tennénk? — kérdezte Walter. — El kell venni tőlük — mondta Ander. A beálló mélységes

csendben halkabban folytatta. — A Föld halántékához nyomott pisztoly a mi kezünkbe került. Ma estétől az emberiség atomfegyverek nélkül fog élni. Hogy meddig?. . . Nem tudjuk. Lehet, holnap reggeltől ismét beindulnak a gyárak és tovább gyártják a tölteteket. De az is lehet, hogy ez az esemény észre téríti a kormányokat. Itt a pillanat, amikori tisztán, félelem nélkül dönthetnek. Amikor nem kell attól tartaniok, hogy ha lemondanak a nukleáris fegyverekről, egy másik hatalom orvul hátba támadhatja őket. Ha mégis a fegyverkezés folytatása mellett döntenek, azt nem akadályozhatjuk meg. De esélyt adunk

194

195

a világnak, a kormányoknak, az ENSZ-nek. . . Döntsenek most újból. Hátha az emberek. . . most igazán felébrednek! Hátha a fegyverkezés is csak olyan kábulat volt, mint ez a járvány.

Brenda Andert nézte, a férfi lángoló szemét, tiszta arcát. Ander. . .

Fromm elfordult. A repülőtér szélén embereket látott. Akkor álltak fel, tántorogva. Csodálkozva néztek körül. Orlov behunyta a szemét. Végtelen erdőt látott maga előtt, mélyzöld lombtengert, távolban egy tavat.

— Akkor most. . . mit csináljunk? — kérdezte Tagala. A választ nem Andertől kapta. Az Adria alján füstfelhő csapott ki. Feldörögtek a

hajtóművek. . . — A hajó!. . . — kiáltotta Fromm. Megkövülten álltak. Ander nem fordult meg. Az Adria helyett

bajtársai arcát nézte.

81.

A hajó lassan felemelkedett. A vezérlésbe táplált késleltetett indulási program kifogástalanul működött. A fehérvörös füst már elöntötte a repülőtér felét, felcsapott magasra, szél támadt, port söpört.

Az űrhajó már magasan volt. Egy pillanatig úgy tetszett, egy helyben lebeg. . . A hajtóművek dübörgése elnyomta az ébredő világ újjászülető zajait.

Az ébredők és az űrhajósok a repülőtér felé fordultak. Az Adriát meleg fény borította el — odafenn még sütött a nap. Vörösessárga, hatalmas aranyszivar fúrta magát a ritkás felhőkbe.

196

82.

— A Napba irányítottuk a hajót — mondja Ander. Brenda már ott áll mellette. — Ezek a fegyverek többé nem térnek vissza a Földre.

— Az Adria elpusztul — suttogja Walter. — De a Nap elégeti a földi rosszat. Cserébe fényt ad —,

mondja Tagala egyetértően. A Nap a hajóra veti sugarait, szinte feléje, érte nyúl:

Hamarosan egymás felé száguldanak majd a hideg űrben, aztán az egyik átadja terhét a másiknak. Kicsiny fellobbanás lesz csupán, messziről nem is látható. És majd tovább árad a Fény.

Az ébredők az űrhajót nézik, amíg el nem tűnik a felhőégben, a végtelen, örök mindenségben.

197

51370 Pannon Nyomda, Veszprém Felelős vezető: Danóczy Balázs Kiadja a Népszava Lap- és Könyvkiadó Felelős kiadó: Kiss Jenő igazgató Felelős szerkesztő: Kondra Irén Műszaki szerkesztő: Kovács Pálné Megjelent 12,09 (A 5) ív terjedelemben MSZ 5601-59 Budapest, 1985

198