LEE CHILD

A NEHEZEBB ÚT

The Hard Way

2006 Lee Child

Fordította: Barkóczi András A magányos farkas Jack Reacher mindig szívesen segít, ha igazságot kell szolgáltatni, ráadásul az ököljog alkalmazásától sem riad vissza. Amikor a titokzatos Edward Lane megbízza, hogy kerítse elő elrabolt feleségét és lányát, Reacher csakhamar belátja, hogy a szokásos módszereivel zsákutcába juthat. Nem tehet mást, a nehezebb utat választja...

1 JACK REACHER dupla eszpresszókávét rendelt, citromhéj és cukor nélkül, műanyag pohárban, és amíg várt, lezajlott a szeme előtt valami, ami végérvényesen megváltoztatta egy ember életét. Persze nem a pincér volt ennyire lassú, hanem az esemény történt olyan gyorsan. Egy férfi, kezében slusszkulccsal, kinyitja egy kocsi ajtaját, beül, és elhajt. Ennyi. De ennyi is éppen elég volt. A KÁVÉ a tökéletesség határát súrolta, úgyhogy Reacher pontosan huszonnégy óra múlva ismét betért abba a kávéházba. Nem szokott két este ugyanoda menni, de most úgy döntött, a remek kávé miatt érdemes kivételt tennie. A kávéház a New York-i Sixth Avenue nyugati oldalán volt, a Bleecker és a Houston Street között félúton, egy háromemeletes jellegtelen épület földszintjén. A gyengén megvilágított belső térben krómozott presszógép állt, kint az utcán alacsony vászontető alatt fémasztalok várták a vendégeket. Reacher ugyanahhoz ült, mint legutóbb, sőt

ugyanarra a székre. Kényelmesen elterpeszkedett, háttal a kávéház falának, arccal keletnek, azaz a járda és az úttest felé. New Yorkban mindig szeretett kiülni az utcára, főleg esténként; kedvelte a vibráló sötétséget, a forgalom dübörgését, a nyüzsgő embertömeget. Ebben a közegben a magafajta magányos farkas egyszerre érezhette magát résztvevőnek és kívülállónak. Ugyanaz a felszolgáló jött ki hozzá, mint a múltkor, és ő ugyanazt rendelte: eszpresszókávét műanyag pohárban, cukor és kanál nélkül. Amint megkapta, fizetett, ott hagyva a visszajáró pénzt az asztalon. Így bármikor szó nélkül távozhat, mégsem tartják modortalannak. Reacher a legapróbb dolgokat is mindig úgy rendezte el, hogy bármelyik pillanatban továbbállhasson. Nem volt semmije, nem hordott magával semmit. Nagydarab ember létére alig vették észre, és nagyon kevés nyomot hagyott hátra. Lassan kortyolgatta a kávéját, közben nézte a kocsikat és a járókelőket, az északi irányba tartó taxikat, a fiatalokat, akik csapatokba verődve a klubokat vették célba. Látta, hogy a saroktól innen német gyártmányú kék szedán parkol le, majd szürke öltönyös, izmos férfi száll ki, elindul a kávéház felé, aztán két asztal között oldalazva belép a helyiségbe, odamegy az ácsorgó pincérekhez, és kérdezősködni kezd. Közepes termetű volt, se nem idős, se nem fiatal, masszív felépítésű, de korántsem nehézsúlyú. Rövidre nyírt haja a halántékánál őszült. Beszéd közben a szája alig mozgott, a szeme viszont élénken ide-oda villant. Reacher negyvenesnek tippelte, gondolatban nyomban hozzáfűzve, hogy alighanem éberségének köszönhetően érte meg ezt a kort. Ekkor a pincér, aki Reachert kiszolgálta, felé fordult, és egyenesen rámutatott. A szürke öltönyös férfi a szemével követte a mozdulatot. Reacher állta a tekintetét. A férfi kilépett az ajtón, és az ő asztala felé indult. Reacher pár pillanatig, amíg fontolgatta, mitévő legyen, ügyet sem vetett rá, végül odavetette neki: - Igen. - Ezt nem kérdésnek szánta, hanem válasznak. - Mire mondja, hogy igen? - szólt vissza a szürke öltönyös. - Bármire - mondta Reacher. - Igen, szép esténk van. Igen, helyet foglalhat. Igen, kérdezhet tőlem valamit. A szürke öltönyös leült az asztalhoz. - Valóban volna egy kérdésem magához. - Tudom - bólintott Reacher. - A tegnap estéről. - Honnan tudja? - A hangja kimondottan mély volt, a kiejtése jellegzetesen

angol. - A pincér rám mutatott - felelte Reacher és egyedül az különböztet meg a többi vendégtől, hogy én itt voltam tegnap este, ők meg nem. - Biztos benne? - Fordítsa el a fejét - mondta válasz helyett Reacher. A férfi szót fogadott. - Most írja le az öltözékemet! - szólította fel Reacher. - Zöld színű ing - kezdte az angol. - Vászon, buggyos, olcsó, alatta zöld póló, szintén olcsó, nincs betűrve a nadrágjába, amely homokszínű gyöngyvászon, élvarrás nélkül. Zoknit nem visel, a cipője angol gyártmányú, sötétbarna. A cipőfűzője kezd foszlani, mert túl erősen meghúzza. - Rendben - nyugtázta Reacher. - Magának jó a szeme, és nekem is. Ebben egyformák vagyunk. Én vagyok az egyetlen vendég, aki tegnap este is itt volt, ez holtbiztos. És maga ezt kérdezte a személyzettől. Nincs más lehetséges ok, amely miatt a pincér rám mutathatott volna. A férfi visszafordította a fejét. - Látott itt tegnap este egy kocsit? - kérdezte. - Rengeteg kocsit láttam itt tegnap este - válaszolta Reacher. - Egy Mercedest. Ott parkolt. - A tűzcsap melletti járdaszakaszra mutatott az utca túloldalán. Reacher rávágta: — Ezüstmetál négyajtós szedán, S-420-as, egyedi New York-i rendszámmal, amely OBT-vel kezdődik. A lökhárítókon karcolások. - Tehát látta. - Naná, ha egyszer ott állt. - Azt is látta, amikor elhajtott? Reacher bólintott. - Igen. Háromnegyed tizenkettőkor ment el vele egy fickó. - Magának nincs órája.

- De van időérzékem. - Inkább éjfél lehetett már. - Elképzelhető - hagyta rá Reacher. - Megnézte magának a fickót? - Mondtam már: láttam, hogy beül és elhajt. Az angol felállt. - Megkérném, hogy jöjjön velem! - mondta. - Hová? - A főnökömhöz, Lane úrhoz. - Szerintem maga nem zsaru - vélte Reacher. - És angol, ha a fülem nem csal. A New York-i rendőrség ennyire azért nincs megszorulva. - A cég többnyire amerikaiakat foglalkoztat - magyarázta a férfi. - De igaza van, nem zsaruk vagyunk, hanem magánszemélyek. - Konkrétabban? - Olyan magánszemélyek, akik hálásak lesznek, ha személyleírást ad az illetőről, aki elhajtott azzal a kocsival. - És miben mutatkozik meg a hálájuk? - Anyagiakban - felelte az angol. - Miért talán van mis módja is? - Számtalan más módja van - közölte Reacher. - Azt hiszem, inkább maradok. - Nagyon komoly ügyről van szó. - Amennyiben? A férfi visszaült a székére. - Nem részletezhetem. Lane úr az akciói sikere érdekében ragaszkodik a teljes titoktartáshoz. Jó oka van rá. - A nevét azért elárulhatja? - kérdezte Reacher. A férfi a hüvelykujját a zakó felső zsebébe csúsztatva előhúzott egy I

névjegykártyát, és áttolta Reacher elé. Operatív Biztonsági Tanácsadás, hirdette a fejléc. - OBT- dünnyögte Reacher. - Mint a rendszámtáblán. - Elvigyorodott. Operatív biztonságban utaznak, mégis elkötik a járgányukat? - Nem a kocsi aggaszt bennünket. A névjegykártya második sora elárulta a nevét: John Gregory. Alatta ez állt: Brit Hadsereg, nyugáll. Majd a cégnél betöltött tisztsége következett: Ügyvezető igazgatóhelyettes. - Mikor mondott búcsút nekik? - kérdezte Reacher. - Mármint a seregnek? Hét éve - felelte Gregory. - Hol szolgált? - Az SAS-nél. - Még most is lerí magáról, hogy katona volt. - Magáról is - viszonozta Gregory. - Mikor szállt ki? - Hét éve. - Hol szolgált? - A katonai rendőrségnél. Főleg. Gregory érdeklődve felpillantott. - Mint nyomozó? - -Főleg. A rangja? - Őrnagy - mondta Reacher. - Ennyire tellett. - Konfliktusok? - Akadt pár. - Én is megtudhatnám az ön nevét?

- Reacher. - Munkát keres? - Nem - vágta rá Reacher. - Nem keresek munkát. - Én őrmester voltam - mesélte Gregory. Reacher bólintott. - Gondoltam. Az SAS nem igazán nagyvonalú. - Akkor velem jön, és beszél Lane úrral? - Mintha túl nagy feneket kerítenének egy kocsilopásnak. - Ez az ügy nem a kocsiról szól. - Hanem miről? - Életről vagy halálról - magyarázta Gregory. - Jelen pillanatban úgy fest, inkább az utóbbiról. Reacher letette a poharat az asztalra, és azt mondta: - Mehetünk. A NÉMET GYÁRTMÁNYÚ kék szedán egy 7-es BMW volt, OBT kezdetű egyedi rendszámmal. Gregory távkapcsolóval nyitotta. Reacher az utasoldali ülésre szállt be. Gregory elővett egy ezüstszínű mobilt, és amikor a hívott szám jelentkezett, angol akcentusával beleszólt: - Hozok egy szemtanút. - összecsukta a mobiltelefonját, indított, és gyorsan besorolt a forgalomba. Északnak tartott a Sixth Avenue-n, a Fifty-seventh Streetnél balra fordult, és ment két sarkot, majd megint észak felé vette az irányt, és a Central Park Westen haladt a Seventy-second Streetig. A Dakota-apartmanház előtt állt meg. - Jó kis lakások - jegyezte meg Reacher. Mindketten kiszálltak. Az árnyékból előlépett egy másik izmos alak, beült a kocsiba, és elhajtott. Gregory betessékelte Reachert az épületbe, majd a liftbe. Megérkeztek az ötödikre, és ahogy kiléptek a liftből, a folyosón már nyílt is egy ajtó. Biztosan felszóltak a portáról, hogy jönnek. A tömör tölgyfa ajtó sárgára volt pácolva, a szűk hallból tágas nappali nyílt, benne sárga falak, kényelmes fotelok és

kanapék. Hat férfi tartózkodott a helyiségben, valamennyien szótlanul álltak. Hármójukon olyan szürke öltöny volt, mint Gregoryn, a másik hármon, pedig fekete farmer és fekete dzseki. Reacher rögtön tudta, hogy egytől egyig leszerelt katonák; lerítt róluk. Maga az apartman a néma elszántság hangulatát árasztotta, mint valami parancsnoki bunker. A hat férfi felmérte Reachert, majd öten a hatodikra néztek, amiből Reacher arra következtetett, hogy ő Lane úr, a főnök. Az embereinél vagy tíz évvel idősebb férfit szürke öltöny, ősz kefefrizura és az átlagosnál valamivel magasabb, szikár testalkat jellemezte. Szálegyenesen tartotta magát, és szemlátomást roppant feszült volt. Ujjai hegyével érintette az asztalt, amelyen telefon és bekeretezett fénykép állt. - Meghoztam a tanút - jelentette Gregory. - Látta, hogy ki hajtott el a kocsival. Az asztalnál álló férfi, miközben vizsla szemmel fürkészte Reachert, közelebb ment hozzá, egy lépéssel előtte megállt, és kezet nyújtott. - Edward Lane - mutatkozott be. - Üdvözlőm, uram. - Amerikai kiejtéssel beszélt. Reacher is megmondta a nevét, és kezet rázott vele. A férfi tenyere száraz volt. - Mondja el, mit látott! - tért a tárgyra Lane. - Egy fazon beült egy kocsiba, és elhajtott - közölte Reacher. - A részletek érdekelnének - közölte Lane. - Reacher a katonai rendőrségnél szolgált - vetette közbe Gregory. - Tökéletesen leírta a Mercedest. - Maga hol volt, amikor az eset történt? - kérdezte Lane. - Egy kávéházban. A kocsi tőlem kábé húsz fokra északkeletre állt, huszonöt-harminc méter távolságban, a Sixth Avenue túloldalán. - Miért figyelt fel rá? Tilosban parkolt Egy tűzcsapnál. - Eddig stimmel - bólintott Lane. — Aztán? - Aztán egy fazont láttam a Mercedes felé menni, át az úttesten, a kocsikat

kerülgetve. Leginkább a hátát mutatta felém. - Aztán? - Kulccsal kinyitotta az ajtót, beült, és elhajtott. - Észak felé, ha a Sixth Avenue-n volt. Vagy befordult valamerre? - Azt nem láttam. - Hogy nézett ki? - Kék farmer volt rajta, kék ing, kék baseballsapka, fehér edzőcipő. Amúgy magasságra és súlyra átlagosnak mondanám. - A kora? - Az arcát nem láttam, de a mozgásából ítélve már nem kölyök. Inkább jó harmincas vagy talán negyven. - Milyen volt a mozgása? - Céltudatos. Sőt a válltartása alapján azt hiszem, hogy már mielőtt a kocsihoz ért, vízszintesen maga előtt tartotta a kulcsot. - Merről érkezett? - Hát, hogy úgy mondjam, ferdén a hátam mögül. - Felismerné? - Csak a ruhájáról, a járásáról és a testtartásáról. - Ha átvágott az úttesten, jobbra is kellett néznie, nehogy elüssék. Következésképpen maga látta a jobb profilját. Amikor pedig beült a kocsiba, akkor a balt. - Fehér - mondta Reacher. - Nincs arcszőrzete. - Ez így kevés - méltatlankodott Lane. - Lopáskárra nem teljed ki a biztosításuk? - kérdezte Reacher.

- Nem a kocsiról van szó - felelte Lane. - Teljesen üres volt - mondta Reacher. - Nem volt üres - vágta rá Lane. - Miért, mi volt benne? - Köszönjük a segítségét, Reacher úr - mondta Lane. Megfordult, és visszament az asztalhoz. Megállt, ismét széttárta az ujjait, és megérintette az asztallapot a telefon mellett, mintha így megérezhetné a bejövő hívás impulzusát, mielőtt a készülék megszólalna. - Úgy látom, rászorulnak a segítségre - mondta Reacher. - Vagy talán tévedek? - Vannak embereim - mondta Lane, és körbemutatott a szobán. - Elit alakulatokból, mint a haditengerészet SEAL-kommandója, a Deltakülönítmény, a Zöldsapkások, a brit SAS. A legjobbak a világon. - Másfajta segítségre van szüksége. Tény, hogy ezek a fiúk háborút tudnak indítani a fazon ellen, aki elkötötte a járgányt. Csakhogy először meg kéne találni őt. Lane hallgatott. - Mi volt a kocsiban? - ismételte meg a kérdést Reacher. - Meséljen nekem a pályafutásáról! - mondta válasz helyett Lane. - Régen vége. Hogy a lényeget mondjam. - Hány évet húzott le a katonai rendőrségnél? - Tizenhármat. - Jó nyomozó volt? - Elég jó. Volt a száztízeseknél? - Egy darabig. Na és maga?

- Rangers és Delta. Vietnamban kezdtem, az első öbölháborúban végeztem. Ezredesi rangban szereltem le. - Mi volt a kocsiban? Lane félrenézett, aztán vissza. - Van valami, amire a szavát kell adnia - mondta. - Mi az? - A zsaruknak egy mukkot se. Reacher vállat vont. - Oké. - Sem az FBI-nak, sem senkinek - tette hozzá Lane. - Ezt az ügyet mi kezeljük. Világos? - Állom a szavamat - mondta Reacher. Lane felvette az asztalról a bekeretezett fényképet. Hátlapjával a melléhez szorította, úgyhogy Reachemek olyan érzése támadt, mintha két embert nézne: fölül Lane aggodalmas ábrázata, lejjebb egy lélegzetelállítóan szép, klasszikus vonású női arc. Sötét haj, zöld szempár, markáns arccsont. - Ő a feleségem - közölte a férfi. Reacher bólintott, de nem szólt semmit. - Kate-nek hívják - folytatta Lane. - Kate tegnap kora délelőtt eltűnt. Délután kaptam egy telefonhívást az elrablóitól. Pénzt kértek. Az a pénz volt a kocsiban. Szerintem maga az egyik emberrablót látta, aki a váltságdíjat vette át. Pillanatnyi csönd támadt. - Megígérték, hogy elengedik - mondta Lane. - Azóta eltelt huszonnégy óra. És nem hívtak. REACHER olvasott Edward Lane kéztartásából: odalépett hozzá, és átvette tőle a képet. Kate Lane lenyűgözően szép asszony volt. Jó húsz évvel fiatalabb lehetett a férjénél, vagyis a harmincas évei elején járhatott. Nem a kamerába nézett, hanem valamire, ami lemaradt a képről. Szeméből szeretet sugárzott.

- Az én Mona Lisám - sóhajtott Lane. - Így gondolok erre a képre. Reacher visszaadta. - Mostanában készült? Lane a helyére tette, megigazítva a támasztékát - Egy éve. - Miért nem szól a zsaruknak? Általában jó munkát végeznek. - Amit ők meg tudnak tenni, arra maga is képes - felelte Lane. - Nem - vetette ellen Reacher. - Mögöttem nincs olyan háttér. - De el tud indulni valamerre. - Mennyit kértek? - kérdezte Reacher. - Egymillió dollárt készpénzben - felelte Lane. - Szóval az volt a kocsiban? - Igen. A csomagtartóban, egy bőrtáskában. - Értem - bólintott Reacher. - Jelentkezni fognak. Üljünk le, és beszéljük meg. Kezdjük az elején! Lane leült, és mesélni kezdett az előző napról. Reacher az egyik kanapén foglalt helyet. Gregory mellé telepedett, a többi öt férfi a szoba különböző pontjain lévő ülőalkalmatosságokon helyezkedett el. - Kate délelőtt tízkor indult el itthonról - kezdte Lane. — Azt hiszem, a Bloomingdale’s Áruházba ment. - Azt hiszi? - Nem követelem meg tőle, hogy minden lépéséről beszámoljon. -Egyedül ment? - A lányával. - A lányával? - Van egy kislánya az első házasságából. Jade.

- Itt lakik? Lane bólintott. - És hol van most Jade? - Nyilván ugyanott, ahol Kate - felelte Lane. - Szóval kettős emberrablásról beszélünk? Lane bólintott. - Sőt! Ha úgy vesszük, hármasról. Mivel a sofőr sem jött vissza. - És ezt csak most mondja? - Miért, nem mindegy, hogy egy vagy három? - Ki a sofőr? - Egy Taylor nevű emberem. Régebben az SAS-nél szolgált - Mi van a kocsival? - Nyoma veszett. - Kate gyakran vásárol a Bloomingdale’sben? Lane tagadólag rázta a fejét. - Ritkán megy oda, és semmit sem csinálunk rendszeresen vagy kiszámíthatóan. Váltogatom a sofőröket és az 7 útvonalakat. - Sok ellensége van? - Akad egypár. Az én szakmámban ez elkerülhetetlen. - Akkor kénytelen lesz beavatni a szakmájába. Meg abba, hogy kik az ellenségei. - Miért olyan biztos benne, hogy jelentkezni fognak? - Mindjárt elárulom. Előbb tudni szeretném, ki mit mondott az első telefonhívás alkalmával. Szóról szóra! - Délután négykor hívtak az ilyenkor szokásos szöveggel. Tudja, nálunk van a felesége és a lánya.

- Milyen volt a hang? - Eltorzították. Kérdeztem, mit akarnak. Azt mondták, egymilliót. Kértem, hogy adják Kate-et. Rövid szünet után adták is. - Lane behunyta a szemét. - Azt mondta: „Segíts.” - Kinyitotta a szemét - Aztán megint az eltorzított hangú fickó szólt bele, mire közöltem vele, hogy fizetek. Erre ő azt mondta, egy óra múlva jelentkezik, és eligazít. - És jelentkezett? Lane bólintott. - Az utasítás úgy szólt, hogy várjak hat órát, majd tegyem a pénzt a Mercedes csomagtartójába, a kocsi hajtson a Village-be, és parkoljon le azon a helyen pontban tizenegy negyvenkor. A sofőr zárja be, menjen el gyalog egy bizonyos házhoz a Spring Street és a West Broadway délnyugati sarkán, és dobja be a kulcsot a kapu levélnyílásán. Aztán menjen tovább a West Broadwayn dél felé. Valaki majd fölszedi a kulcsot. Ha a sofőr megáll vagy hátranéz, Kate meghal. Ugyanez történik akkor is, ha a kocsin valamilyen nyomkövető szerkezet van. - Ki vitte oda a kocsit? - kérdezte Reacher. - Gregory - felelte Lane. - Én betartottam az utasításokat - tette hozzá Gregory. - Miféle ház volt az, ahol be kellett dobnia a kocsikulcsot? - kérdezte Reacher. - Lakatlan - felelte Gregory. - Vagy legalábbis üres. - Mennyire volt jó ez a Taylor? Régről ismerte? - Gregory bólintott - Taylor a legjobbak közé tartozott. - Értem - dünnyögte Reacher. - Az eddigiek alapján levonhatunk néhány nyilvánvaló következtetést. Az első, hogy Taylor már nincs az élők sorában. Ezek a fickók kétségkívül ismerik magát, Lane úr, így azt is tudták, kicsoda Taylor. Nem hagyhatták életben. Túlságosan veszélyes volna. - Miből gondolja, hogy ismernek? - kérdezte Lane. - Megmondták, milyen kocsi legyen ott - mondta Reacher. - És gyanították, hogy magának lesz kéznél egymilliója. Amikor kérték, a bankok már zárva voltak, az átadás időpontjában, pedig még nem nyitottak ki. Ilyen feltételt nem mindenki tud teljesíteni. Néma csönd támadt.

- Szóval hárman vannak - folytatta Reacher. - Egy, aki őrzi Kate-et és Jade-t. Egy, aki hátulról figyeli Gregoryt, hogy a megbeszéltek szerint elballag-e dél felé a West Broadwayn, és mobilon jelent a harmadiknak, aki készen áll, hogy ha tiszta a levegő, felszedje a kulcsot. Senki sem szólt közbe. - A rejtekhelyük innen legalább háromszáz kilométerre van, New York állam északi részén - fűzte tovább a szót Reacher. - Tegyük fel, hogy az akció első szakasza tegnap délelőtt tizenegy órára befejeződött. Ám csak több mint öt óra múlva jelentkeztek, mert úton voltak. Aztán délután ötkor közölték a feltételeiket, de a váltságdíjat hat órával későbbre kérték. Mert kettőjüknek meg kellett tenni az utat vissza a városba. Öt-hat órányi autózás, az annyi, mint háromszáz kilométer - Honnan veszi, hogy északon vannak? - kérdezte Lane. - Bárhol lehetnek. - Délen és nyugaton nem - magyarázta Reacher. - Akkor a kocsit a váltságdíjjal valahová a Canal Streettől délre rendelték volna, hogy a Holland alagúton át távozzanak. De keleten, Long Islanden sem lehetnek, hiszen akkor a Midtown alagút közelében jelölték volna ki a helyet. Nem, ők északnak akartak menni a Sixth Avenue-n. Végül valószínűleg a Thruwayen kötöttek ki. Lehet, hogy a Catskill-hegyekben vannak. Egy farmon. Valami olyan helyen, ahol esetleg nagy garázs vagy istálló van. - Ezt mire alapozza? - Ott van a nyakukon a Mercedes, plusz a másik kocsi, amelyet Taylor vezetett tegnap a Bloomingdale’sbe menet. Ezeket mindenképpen el kell rejteniük valahol. - A másik egy Jaguár. - Na tessék! Valóságos luxuskocsi-lerakat. - Miért olyan biztos benne, hogy jelentkezni fognak? - Mert ismerem az emberi természetet. A helyzet az, hogy most verik a fejüket a falba. Kérnek egymilliót készpénzben, erre maga már rámolja is be a táskába. Legalább megpróbálhatta volna húzni az időt. És most azon spekulálnak, hogyan vágják meg még egyszer. - De mi tart ilyen sokáig?

- Borul az eredeti tervük - válaszolta Reacher. - Ezért aztán most vitatkoznak. Úgy gondolom, hogy ez is az emberi természetből következik. Jönnek az érvek és ellenérvek arról, hogy a biztosra menjenek-e, vagy inkább kockáztassanak. Senki sem szólt. - Ötmillió - közölte Reacher. - Ennyit fognak kérni. - Vajon Kate épségben van? - kérdezte Lane. - Pillanatnyilag még igen - nyugtatta meg Reacher. - Ő az adu ászuk. Maga pedig jól tette, hogy az első alkalommal hallani akarta a hangját. Így legalább tudják, mire számítsanak a későbbiekben. Más kérdés, hogy mi lesz, ha már az utolsó részletet is megkapták. Minden emberrablás ezen a ponton dől el. - Meggyőző okfejtés - mondta Lane maga elé bámulva. - Három pasas. Jó messze. Fenn északon. Egy farmon.

2 PONTOSAN hajnali egykor megcsörrent a telefon. Lane felkapta, és beleszólt: -Tessék! - Reacher is hallotta a hívó torz hangját. - Adja Kate-et! — követelte Lane. Rémült, ziháló női hang hallatszott. A férfi lehunyta a szemét. Az elektronikus robothang beszélt, majd Lane rávágta: - Oké, rendben - és Reacher hallotta, hogy megszakad a vonal. Lane szótlanul ült egy ideig, csak szaggatott lélegzése hallatszott. Aztán lassan kinyitotta a szemét, a tekintete arcról arcra siklott, végül Reacheren állapodott meg. - Ötmillió dollár - suttogta. - Honnan tudta? - Nyilvánvaló volt, hogy ez a következő lépés - felelte Reacher. - Egy, öt, tíz, húsz. - Maga a jövőbe lát. Mostantól nekem dolgozik. A fizetése havi huszonötezer, mint a többieké. - Nem tart ez egy hónapig - jelentette ki Reacher. - Kizárt dolog.

- Nem húzhattam az időt - védekezett Lane. - Azzal csak még több fájdalmat okoztam volna Kate-nek. Reacher bólintott, de nem szólt semmit. - Instrukciók később? - kérdezte Gregory. - Egy óra múlva - válaszolta Lane. A többiek szinte moccanás nélkül visszatértek korábbi pihenőhelyzetükbe. Lane maga elé meredt. - Beszélnünk kell - mondta Reacher halkan. - Miről? - Az ügy hátteréről. Valahogy rá kell jönnünk, kik ezek. - Jó - mondta Lane tétován. - Menjünk a dolgozószobába! Mutatta az utat Reachernek a nappaliból a konyhán át a hátsó személyzeti szobába, amelyet dolgozószobának rendeztek be. Íróasztal, számítógép, faxkészülék, telefonok, irattároló szekrények és polcok álltak benne. - Miféle cég ez az Operatív Biztonsági Tanácsadás? - tette fel Reacher az első kérdést. Lane leült az íróasztalához. - Semmi különös - felelte. - Néhány régi katonának nyújt elfoglaltságot a civil életben. Személyvédelem, biztonsági rendszerek telepítése, ilyesmi. Az íróasztalon két keretes fénykép volt: az egyik Kate-nek a nappaliban látott döbbenetes fotója kisebb méretben, a másik nagyjából vele egykorú, szőke és kék szemű, de ugyanolyan gyönyörű nőt ábrázolt. - Lane úr, a testőrök nem keresnek havi huszonöt lepedőt. - A mi szakmánkban kötelező a titoktartás - mondta Lane. - Ezt most tegye félre, ha vissza akarja kapni a feleségét és a lányát. Lane nem szólt semmit.

- Egy Jaguár, egy Mercedes és egy BMW - folytatta Reacher. - Plusz egy apartman a Dakotában. Plusz egy halom készpénz. Plusz fél tucat ember havi huszonötezres fizetéssel. - Mind teljesen legális. - De a zsaruknak egy szót se az egészről, ugye? Lane önkéntelenül a szőke nő fotójára pillantott. - Annak egészen más oka van. Reacher követte a férfi tekintetét. - Ő kicsoda? - kérdezte. - Anne - felelte Lane. - Az első feleségem. - És? - Tudja, egyszer már végigcsináltam egy ilyet - mondta Lane. - öt éve. Elrabolták tőlem Anne-t. Ugyanúgy, mint most Kate-et. De akkor szóltam a zsaruknak, pedig a telefonálók figyelmeztettek, hogy ne tegyem. A zsaruk átadták az ügyet az FBI-nak. - És mi történt? - Az FBI a váltságdíj átadásakor elszúrt valamit - válaszolta Lane. - Az emberrablók nem mentek lépre, és Anne-t megölték. A holtteste egy hónap múlva került elő New Jerseyben. Reacher hallgatott. - Ezért mondom most, hogy a zsaruknak egy szót se. Reacher és Lane hosszú ideig ült szótlanul. Végül az előbbi törte meg a csendet: - Eltelt ötvenöt perc. Készüljön a következő hívásra. - Nincs is órája - jegyezte meg Lane. - De van időértékem. Lane Reacherrel a nyomában visszament a nappaliba. HAJNALI kettő óra nulla nullakor csöngött a telefon. Lane felvette, és megint azzal kezdte, hogy adják Kate-et, de bizonyára elutasító választ kapott, mert rögtön utána azt mondta: - Kérem, ne bántsák. - Néhány másodpercig hallgatott, majd csak annyit motyogott: - Rendben - és letette a telefonkagylót.

- Reggel hétkor - közölte. - Ugyanott, ugyanúgy. A kék BMW-vel. Csak a sofőr, senki más. - Vállalom - jelentkezett Gregory. - Legyünk ott mindannyian - javasolta egy alacsony termetű, sötét hajú amerikai, akinek a szeme olyan kifejezéstelen volt, mint a pörölycápáé. - Tíz percen belül kiderítjük, hol a rejtekhelyük. - Csak a sofőr - mondta Lane. - így szól az utasítás. - New Yorkban vagyunk - emlékeztetett a cápaszemű. — Itt nem számíthatnak kihalt utcákra. - A jelek szerint ismernek bennünket - jegyezte meg Lane. - Rögtön kiszúrnának. - Mehetnék én - vetette fel Reacher. - Engem nem ismernének fel. - Az is lehet, hogy figyelik a bejáratot, és látták magát Gregoryval idejönni. - Elképzelhető - bólintott Reacher. - Bár nem valószínű. Lane nem szólt semmit - Maga mit javasol? - szegezte neki a kérdést Reacher. - Még gondolkodom - válaszolta Lane. - Egy órán belül döntök. - Visszaindult a dolgozószobájába. Megy leszámolni a pénzt, gondolta Reacher. Átsuhant az agyán, vajon hogy néz ki ötmillió dollár egy kupacban. Alighanem ugyanúgy, mint egymillió. Csak húszasok helyett százasokból áll. - Mennyi pénze van? - kérdezte fennhangon. - Rengeteg - vágta rá Gregory. A cápaszemű elvigyorodott. - Visszaszerezzük - mondta. - Amint Kate kiszabadul, akció indul. Bánni fogják, hogy a világra jöttek. Reacher a pasas kifejezéstelen szemére pillantva belátta, hogy ezek nem üres

szavak. Amaz hirtelen kinyújtotta a kezét - Carter Groom - mutatkozott be. Elmormolt nevek és gyors kézfogások következtek, ahogy négy társa is követte a példáját. Reacher igyekezett összekapcsolni az arcokat a nevekkel. Gregoryt már ismerte. A forradásos szemöldökű Addison, az alacsony spanyol-amerikai Perez, a hórihorgas Kowalski, a fekete pedig Bürke. - Lane azt mondja, személyvédelemmel meg biztonsági rendszerekkel foglalkoznak - kezdte a társalgást Reacher. Hirtelen csönd lett. Senki sem válaszolt. - Szerintem maguk tisztesek voltak harcoló alakulatoknál. Vagyis Lane úr valami egészen másban utazik. - Mire tippel? - kérdezte Gregory. - Arra, hogy zsoldosokat menedzsel - felelte Reacher. - Privát katonai testület vagyunk - vallotta be Groom. - Legálisan működünk. A Pentagonnak dolgozunk, ahogy mindig tettük, és ahogy maga is csinálta annak idején. - Mekkora az állomány? - kérdezte Reacher. - Mi vagyunk az A csapat - válaszolta Groom és van egy sokkal nagyobb B csapat. Irakba száz fővel mentünk. - Voltak Irakban? - Meg Kolumbiában, Panamában, Afganisztánban. Megyünk mi bárhová, ahol szükség van ránk. - Ha jól tudom, a Pentagon csekkel fizet - jegyezte meg Reacher. - Itt mégis dögivel hever a pénz. Csak nem Afrikából való? Ismét csönd támadt. - Mindegy, ez nem tartozik rám - zárta le a témát Reacher. - De azt tudnom kell, merre járt Mrs. Lane az elmúlt két hétben. -Miért fontos ez? - kérdezte Kowalski. - Mert az elrablói nyilván megfigyelték, nemde? Ez mégiscsak valószínűbb,

mint hogy a rossz fiúk mindennap elmentek a Bloomingdale’sbe, hátha összefutnak vele. - Mrs. Lane egész nyáron Hamptonsban volt Jade-del - közölte Gregory. - Három napja jöttek haza. - És történt valami Hamptonsban? Valami szokatlan? - Úgy emlékszem, hogy az egyik nap becsöngetett hozzájuk egy asszony - idézte fel Gregory. - Milyen asszony? - Kövér, nagydarab, kábé negyvenes. Hosszú haja volt, középen elválasztva. Mrs. Lane lesétált vele a tengerpartra. Aztán az asszony elment. Biztosan valamelyik barátnője látogatta meg. - Korábban is látta már? Gregory megcsóválta a fejét. - Mit csinált Mrs. Lane, miután visszajött New Yorkba? - Nem hiszem, hogy bármit csinált volna. - Egyszer kimozdult hazulról! - emlékezett Groom. - Én vezettem a kocsiját. A Staplesbe ment. - Az irodaszerboltba? Na és mit vett? Semmit - felelte Groom. - Húsz percig parkoltam a bolt előtt, de üres kézzel jött ki. - Úgy is ment be? - kérdezte Gregory. - Az nem lehet, hogy visszavitt valamit? - Volt nála egy táska, úgyhogy elképzelhető - dünnyögte Groom. Felnézett; Edward Lane lépett be a szobába, bőr utazótáskát cipelt. Ötmillió dollár, gondolta Reacher. Szóval így néz ki. Lane leengedte a táskát a padlóra. - Mutasson egy képet Jade-ről kérte Reacher. - A hálószobában - intett a fejével Lane.

Reacher követte. A dupla ágy a hozzá illő éjjeliszekrényekkel cseresznyefából készült, a szekrény szintúgy. Az íróasztalon bekeretezett fénykép állt, kettős portré, jobboldalt Kate-tel. Ugyanaz a felvétel, amelyből a nappaliban látható nagyítás készült, csak arról a képről hiányzott, ezen viszont látható volt az a személy is, akire Kate figyelme irányult: a lánya. Egymásra néztek, szemükben szeretet, arcukon bujkáló mosoly. A felvételen Jade hétéves lehetett, hosszú, sötét, selymes haja enyhén hullámos volt A szeme zöld, bőre fehér. - Megengedi? - szólt Reacher. Lane bólintott. Reacher felvette a képet, hogy közelebbről is szemügyre vegye. A fotós tökéletesen érzékeltette az anya és lánya közötti szoros kapcsolatot. Ragyogó felvétel volt, csak a minősége tűnt gyengébbnek, mint az a másik a nappaliban. Nagyon szép - mondta Reacher, és óvatosan visszatette á képet a helyére. A szobára néma csend telepedett. - Végeztünk? - kérdezte végül Lane. - Eleget látott? - Ha megengedi, átnézném az íróasztalát. Lane vállat vont. Reacher az alsó fiókokkal kezdte. A bal oldaliban dobozolt irodaszerek voltak, a jobb oldaliban függő tartón egy csomó dosszié, amelyekben kizárólag Jade tanulmányaival kapcsolatos iratok sorakoztak. Előkelő magániskolába járt; a tandíjfizetést igazoló csekkeket Kate Lane fizette a saját számlájáról. A felső fiókokban tollak, ceruzák, borítékok, bélyegek és csekkfüzet hevert, valamint hitelkártya-bizonylatok. Semmi különös. Semmi új. Semmi a Staplesből. A középső fiókban csak két amerikai útlevél volt, az egyik Kate-é, a másik Jade-é. - Jade-nek ki az apja? - kérdezte Reacher. - Már meghalt - mondta Lane. - Jade hároméves korában. - Ki volt az apja? - Ékszerkereskedő. A halála után egy évig Kate vitte tovább az üzletet. Korábban modellkedett. Én abban a boltban ismerkedtem meg vele. Egy órát vettem nála. - A férfi rokonai?

- Én egyről sem tudok. Reacher visszatolta a középső fiókot - Gardrób? Lane fehér, keskeny ajtópárra mutatott. - Mit viselt a felesége? - kérdezte Reacher. - Nem is tudom - csóválta a fejét Lane. - Mindannyian előtte mentünk el. Azt hiszem, rajta kívül már csak Taylor volt itt. Reacher becsukta a gardróbot, és a felül kétajtós, alul fiókos szekrényhez lépett. Az első fiókban ékszerek voltak, a másodikban mindenféle kacat, a harmadikban egy halom csipkés fehérnemű. - Megnézhetném Jade szobáját? A kislány szobája pasztellszínekben pompázott, és tele volt gyerekholmival: bolyhos macikkal, porcelánfejű babákkal, játékokkal. Továbbá volt benne egy alacsony ágy, egy alacsony asztal, amelyet krétával zsírpapírra készített rajzok borítottak. Az asztal mellett kisszék állt. Itt sem akadt semmi, ami felkelthette volna egy katonai nyomozó figyelmét. - Végeztem - közölte Reacher. - Elnézést a tolakodásért. Visszamentek a nappaliba. Gregory és a másik öt katona ugyanott várakozott, ahol hagyták őket. - Döntöttem - jelentette be Lane. - Reacher legyen ott hét órakor. Nem hangzott el ellenvetés, Reacher pedig bólintott - Szemmel tartom a Spring utcai épület homlokzati oldalát - mondta. - így legalább egyiküket látni fogom. - Megfigyelés, más semmi - mondta Lane. - Eszébe ne jusson közbeavatkozni. - Nyilvánvaló. - Jóval korábban fognak érkezni - figyelmeztette Lane. - Nyilvánvaló - mondta másodszor is Reacher. - Úgyhogy indulok. - De azt sem tudja, melyik épületet kell figyelnie! - Fölösleges előre tudnom -

mondta Reacher. - Látni fogom, hová dobja be Gregory a kulcsot - Távozott a lakásból, a lifttel lement a földszintre, és a kapun kilépve elindult a Seventy-second Street és a Broadway sarkán lévő metróállomáshoz. A, NŐ aki az apartmanházat figyelte, látta elmenni. Akkor is, amikor Gregoryval érkezett, és most is, amikor egyedül távozott. Az órájára pillantott, és feljegyezte az időpontot. Nyakát nyújtogatva addig lesett a nyugat felé távolodó férfi után, amíg végleg szem elől nem vesztette. Aztán visszahúzódott a sötétbe. REACHER tizenegy megállót metrózott, majd a Houston Streetnél szállt ki a dél felé tartó szerelvényből. Onnan gyalog indult tovább a Varick Streeten. Hajnali három múlt, úgyhogy hétig bőven volt még ideje. Kimért léptekkel haladt, mint aki tart valahová, de nem sietős a dolga. A Spring Street sarkánál átballagva jól látta a délnyugati sarkon álló keskeny épületet, amelynek fakóvörös kapujához három lépcső vezetett. A koszos emeleti ablakokat belülről sötét szövet borította. A földszinten lévő egyetlen ablak tele volt ragasztva megfakult építési engedélyekkel, a kapun levélnyílás. Ez az, gondolta Reacher. Ennek kell lennie. Megkerülte a háztömböt. A West Broadwayn lefelé sétálva talált egy alkalmas beugrót. Ott el is nyúlt mindjárt hanyatt, fejét oldalra billentve, mint egy szunyókáló részeg, és szemét a tőle húszméternyire lévő fakóvörös kapura szegezte. REACHER belső órája reggeli hatot jelzett. A SoHo mélyén még sötétség honolt, de odafont már derengett az égbolt. A fakóvörös kapu környékén nem volt semmi mozgás. A korán kelők, akik dolgukra sietve elmentek Reacher mellett, pillantásra sem méltatták. Csak egy részeg hevert a fal tövében. Úgy számított, akárki jön is a kulcsért, nemsokára elfoglalja a helyét. Nyilván van annyi eszük, hogy ellenőrzik, valamelyik háztetőn, ablak mögött vagy parkoló kocsiban nem lapulnak-e zsaruk. Zsaruk. A szó egy pillanatra megakadt az elméjében, mint víz sodorta faág a folyóparton, aztán megpördült, és tovaúszott. REACHERNEK nem volt órája, de Gregory felbukkanásából tudta, hogy nyolc-kilenc perccel múlt hét. Úgy gondolkodott, hogy az út gyalog a Sixth Avenue-n lévő tűzcsaptól idáig nyolc-kilenc perc, és Gregory nyilván pontban hétkor ott volt. Most megállt a fakóvörös kapu előtt, és könnyed, ruganyos léptekkel felment a három

lépcsőfokon. Reacher látta, amint felhajtja a levélnyílás fedelét, és belöki a kulcsot a résen, aztán már ment is tovább. Nem nézett hátra, pontosan teljesítette a feladatát, nehogy rajta múljon Kate Lane élete. Reacher nem vette le a szemét a kapuról. Várt; úgy számított, hogy majd három perc múlva történik valami, ötmillió dollár rengeteg pénz. Amint a Gregoryt követő férfi leadja a drótot, hogy tiszta a levegő, a másik felbukkan a kapu előtt. Eltelt egy perc. Kettő. Három. Sehol senki. Reacher eltöprengett. Netán kiszúrták? Naná. Ha ezek a fickók elég jók ahhoz, hogy volt SAS-kommandósokkal húzzanak ujjat, akkor alaposan felmérték a terepet. No de gyanúsnak találták? Nem, bizonygatta magának Reacher. A fal tövében heverő ember olyan, mint a szemeteskuka vagy a postaláda: hozzátartozik az utcaképhez. És ő egyedül van. A zsaruk vagy az FBI-osok csapatostul jöttek volna. Tehát észrevették, de nem törődtek vele. Akkor viszont mi van? Eltelt tizenkilenc perc. Húsznál Reacher feladta. Szapora léptekkel elindult, és meg sem állt addig a bizonyos tűzcsapig. A járdaszegély üres volt A BMW sehol. Reacher megint délnek fordult, vissza a Spring Streetre. Gregoryt a fakóvörös kapu előtt találta. - Mi az ábra? - kérdezte a brit. - Semmi - felelte Reacher. - Egy lélek sem járt itt. A kocsi viszont eltűnt. - Hogy lehet az? - Talán van egy hátsó ajtó - vetette fel Reacher. - Más ötletem nincs. - Nézzük meg! Két házzal odébb találtak egy szűk átjárót. Leláncolt vaskapu zárta el az utcától. A kapu fölött legalább ötméteres drótháló magasodott. Nincs ember, aki itt átjut.

A vörös kapus háztól jobbra eső épületben volt egy csokoládégyártó műhely, amelynek a hátsó traktusából világosság szűrődött ki. Reacher tenyerével a szemét árnyékolva bekukucskált az ablakon. Mozgást látott odabent, egy elmosódott kis alakot. Megdöngette az ajtót, mire a kis alak sarkon fordult. Egy nő volt az, alacsony, sötét hajú, fiatal, fáradt. Sokáig matatott különféle zárakkal, majd kinyitotta az ajtót, de csak résnyire, ameddig az acél biztonsági lánc engedte. - A Közegészségügytől! - közölte Reacher. - Nem úgy néz ki - vetette ellen a nő, és igaza volt. Reacher részeg csavargónak elég meggyőző volt, hivatalos közegnek viszont kevésbé. Úgyhogy gyorsan a szürke öltönyben feszítő Gregory felé intett. - Ő a közegészségügyis. Én az alvállalkozó vagyok. - De a minap tartottak nálam ellenőrzést! - méltatlankodott a nő. - A szomszéd házról van szó - magyarázta Reacher. - Mi van vele? - Ott kell patkányirtást végeznem - mondta Reacher. - Van kulcsa az átjáró kapujához? - kérdezte Gregory. A nő bólintott. - Van, de erre rövidebb. Betessékelte őket a műhelybe, ahol tömény csokoládéillat terjengett. Az utca felőli rész boltnak volt berendezve. Hátul, a konyhában tűzhelyek melegedtek, csokoládétömbök olvadoztak. A krómacél munkaasztalok mellett elhaladva rövid folyosóra érkeztek, annak a végében volt a hátsó ajtó. A nő kinyitotta előttük, és Reacherék egy téglával kirakott sikátorban találták magukat. Kelet-nyugati irányban húzódott a Thompson Street-i kaputól idáig, majd derékszögben tovább az imént látott Spring Street-i kapuig. Az üresnek vélt ház innen hátulról ugyanolyan lepusztultnak látszott, mint a homlokzata felől. Vagy talán még inkább. Egyetlen földszinti ablak volt. És egy hátsó ajtó, jó masszív zárral. Reacher megpróbálta befeszíteni. Az ajtó fél centit begörbült a sarkánál, de az acél zárnyelv nem engedte tovább. Itt nem lehet bejutni.

Reacher megfordult, és visszament a konyhába. - Lakik valaki a szomszéd házban? - kérdezte a csokoládégyártót. - Senki. Üresen áll. - Maga mindennap itt van? - Reggel fél nyolctól. Akkor gyújtom be a tűzhelyeket, és este tízkor zárom el. Fél tizenkettőre végzek. Órát lehet hozzám igazítani. - A hét minden napján? - Ez saját vállalkozás, itt nincs lazsálás. Reacher bólintott. - Kinek a tulajdonában van a szomszéd ház? - Fogalmam sincs - válaszolta a nő. - Nézzék meg az építési engedélyeket a bejárat melletti ablakon. - Köszönjük - mondta Reacher. - Kérnek egy kis csokoládét? - Szolgálatban vagyunk - hárította el Reacher. Gregory nyomában kilépett a bolton keresztül az utcára. Odamentek a szomszéd házhoz, és megnézték azt a bizonyos ablakot. Tucatnyi engedély volt az üvegre ragasztva, mindegyik rég lejárt, de a fekete filctollal rájuk írt telefonszámok még olvashatók voltak. Gregory elővette a mobiltelefonját, és csinált róluk egy fényképet. Pontosan nyolc harminckor értek vissza a Dakota halijába. A ROSSZ HÍR szemlátomást megviselte Edward Lane-t. Látszott rajta, milyen óriási erőfeszítésébe kerül, hogy uralkodni tudjon magán. -Kénytelen vagyok felülvizsgálni a korábbi álláspontomat - mondta Reacher. - Lehet, hogy mégsem hárman vannak, hanem csak ketten. Az egyik ott marad Kate-tel és Jade-del, a másik idejön egyedül. Nem kell figyelnie a távozó Gregoryt, hiszen úgyis a hátsó ajtót fogja használni. Megbújik az átjáróban, ahol senki sem látja. - Kockázatos. Az utcán nagyobb mozgástere van.

- Reacher megrázta a fejét. - Alaposan felmérték a terepet. A szomszéd reggel fél nyolctól este fél tizenkettőig van a műhelyében. Ez magyarázza a különös időpontokat, amiket megadtak: ma reggel hét, mielőtt a nő megérkezik, az első alkalommal este tizenegy negyven, miután már elment. A tizenegy negyven amúgy elég furán hangzik, nem? Kellett, hogy legyen valami oka. Edward Lane nem szólt semmit Reacher folytatta. - Az is lehet, hogy egyetlen emberrel van dolgunk. Ha Kate-et és Jade-et biztonságosan elrejtette északon, nyugodtan hátrahagyhatta őket, és eljöhetett. Talán bent volt az épületben, ott várt. Lane elkezdett fel-alá járkálni. Valami szöget üthetett a fejébe. Reacher készült már erre. - És az is lehet, hogy négyen vannak - jelentette ki Lane. - És lehet, hogy maga a negyedik. Lehet, hogy ezért volt abban a kávéházban tegnapelőtt este. Hogy fedezze a haverját. Hogy segítsen neki elmenekülni, ha valami hiba csúszik be. Reacher hallgatott. - Ami pedig a ma reggelt illeti, a maga választása volt, hogy az utcai bejáratot figyeli - folytatta Lane. - Mert tudta, hogy ott nem történik semmi. A kocsit kellett volna figyelnie. A Sixth Avenue-n kellett volna lennie, nem a Spring Streeten. Azt is tudta, hogy még ötmilliót fognak kérni. Maga is benne van a buliban, igaz? - Előbb válaszoljon két kérdésre! - mondta Reacher. - Miért mentem volna vissza a kávéházba másnap este? Hiszen akkor az égvilágon semmi sem történt. És ha benne volnék a buliban, miért mondtam volna el Gregorynak, hogy mit láttam? - Mert be akart férkőzni közénk, hogy félrevezessen bennünket. Reacher lenézett Kate Lane fényképére. - Kár - sóhajtott - A maga felesége igazán szép asszony, Lane úr. És a kislány is nagyon aranyos. Ha vissza akarja kapni őket, csak rám hagyatkozhat. Mert ahogy már említettem, a maga emberei nem nyomozók. Nem találják meg azt, amit maga keres. Mindenki hallgatott. - Tudja, hol lakom? - folytatta Reacher. - Ki tudom deríteni - felelte Lane. - Tévedés - mondta Reacher. - Mert igazából sehol sem lakom. Tehát ha most lelépek, soha az életben nem lát engem. Sem Kate-et. Mindenki hallgatott

- Higgye el, nem azért vagyok itt, hogy félrevezessem - nyugtatta meg Reacher. - Ha félre akarom vezetni, akkor adok magának két kamu személyleírást, hogy kiket láttam ma reggel. Mire maga hanyatt-homlok üldözni kezdi ezeket a fantomokat. De én ehelyett visszajövök, és töredelmesen bevallom, hogy sajnálom, egyelőre nem sikerűit előbbre jutnunk. Ugyanis tényleg sajnálom. Az ismét beállt csöndben hallatszott, hogy Lane kifújja a levegőt. - Visszavonom, amit mondtam. Bocsásson meg, de túlságosan nagy rajtam a nyomás. - Rendben, felejtsük el - bólintott Reacher. - Egymilliót ajánlok. Találja meg a feleségemet. - Egymilliót? - ismételte Reacher. - Az egész csinos összeg. - Áll az alku? - kérdezte Lane. - A honoráriumról ráérünk akkor beszélni — mondta Reacher -, ha sikerült megoldanom az ügyet. - Ha sikerült? - Nagyon kevés támpontom van. Ahhoz, hogy esélyünk legyen, mindenekelőtt időt kell nyernünk. - Mit gondol, újra jelentkeznek? - Szerintem igen. LANE VISSZAVONULT a dolgozószobájába, öt embere elment reggelizni. Reacher és Gregory a nappaliban maradt. - Ki tudja szabadítani? - kérdezte a brit. - Vagy igen, vagy nem - felelte Reacher. - Gondolja, hogy bent voltak a házban, amikor bedobtam a kulcsot? - Lehet. - És mi van akkor - elmélkedett Gregory ha éppenséggel ott a főhadiszállásuk? Ha ott dekkolnak, nem pedig fönt északon?

- Az eszméletlen nagy blöff volna - vélte Reacher. - ők irányítottak oda, megadták a pontos címet. - Elképzelhető. Reacher vállat vont. - Nehezen. Történtek már ennél furcsább dolgok is. Úgyhogy hívja fel azokat a számokat. Ha talál valakit, akinek kulcsa van a házhoz, beszéljen meg vele egy randevút. De a Thompson Street sarkára, az nincs annyira szem előtt. Sosem lehet tudni. - Mikor? - Most rögtön. Vissza kell érnünk, még mielőtt újra jelentkeznek. REACHER magára hagyta a mobilját nyomogató Gregoryt, és Lane után ment a dolgozószobába. Az ősz hajú férfi az íróasztalánál ült, a bekeretezett portrékat bámulta. A két feleségét, akik közül az egyiket már elveszítette, és hamarosan talán a másikat is. - Amikor Anne-nel történt az a dolog, az FBI megtalálta a tetteseket?- kérdezte Reacher. Lane megcsóválta a fejét. - De utána maga előkerítette őket. - Az alapkérdés nem hagyott nyugodni - magyarázta Lane. - Ki az, aki ilyesmire vetemedik? - Érdekes. A maguk világában a túszejtés vagy az emberrablás nem ismeretlen fogalom. - De ez hazai földön esett meg! - vetette ellen Lane. - New Yorkban. És a feleségemmel, nem pedig velem vagy az egyik emberemmel. - Mindenesetre elkapta őket - Úgy véli? Reacher bólintott. - Egy szóval sem kérdezte, nem gondolom-e, hogy esetleg ugyanazok állnak a háttérben. Alighanem tudja, hogy ez ki van zárva. Lane nem szólt semmit.

- Hogy találta meg őket? - kérdezte Reacher. - Egyik ismerősömnek az ismerőse hallott valamit - És mi lett velük? - Maradjunk annyiban, hogy a fejemet tenném rá, nem ugyanazokkal van dolgunk. - Az üzleti szférában akadnak vetélytársai? - Nincsenek. De ha volnának is, nem tennének ilyet. Öngyilkosság lenne a részükről. Reacher ezt megjegyzés nélkül hagyta. - Azt mondja, újra jelentkezni fognak? - kérdezte Lane. - Szerintem igen. - És mit követelnek? - Tízmilliót - vágta rá Reacher. - Az a következő lépés. - Két táska - mondta Lane. Ez a pasas jelenleg hatmilliós kiadásnál tart, és a szeme sem rebben, gondolta Reacher. - Mikor hívnak? - Először vissza kell érniük. Aztán meg még vitatkoznak - magyarázta Reacher. - Vagyis késő délután, kora este. Előbb nem. Halk kopogtatás után Gregory dugta be a fejét az ajtón. - El van intézve - mondta, de nem Lane-nek, hanem Reachernek címezve a szavait. - Megtaláltam a Spring Street-i ház tulajdonosát. Befuccsolt ingatlanfejlesztő. A jogi képviselője hajlandó találkozni velünk, mint potenciális vevőkkel. Egy óra múlva ott lesz. - Szép munka - mondta Reacher. - Gyerünk!

A DAKOTA ELŐTT egy másik 7-es BMW szedán vette fel őket, ezúttal fekete színű. A sofőr nem szállt ki. Gregory és Reacher hátulra ült. A nő, aki szemmel tartotta az épületet, látta őket elhajtani, és feljegyezte az időpontot.

3

A CSŐDBE MENT ingatlanfejlesztő jogi képviselője a harmincas éveiben járó cingár ügyvéd volt. Gregory átadta neki OBT-s névjegykártyáját, Reachert pedig úgy mutatta be, mint építési vállalkozót, akinek kíváncsi a véleményére. - Ön szerint lakható az épület? - kérdezte Gregory. - Mármint a jelenlegi állapotában? - Illegális házfoglalóktól tart? - kérdezett vissza az ügyvéd. - Csupán az érdekel, lakik-e benne valaki. - Senki - felelte a vékony férfi. - Le van kötve a közművekről, nincs sem víz, sem villany, sem csatornázás. És akad még valami, ami miatt biztosan üres. Jöjjenek, megmutatom! A kulcsával kinyitotta a Thompson Street-i átjáró kapuját, és a hátsó ajtóhoz vezette őket. Egy másik kulccsal azt is kinyitotta, és miközben egyik kezével betaszította, a másikat felemelte, jelezve Gregorynak és Reachemek, hogy várjanak. Így is láthatták, miért mondta, hogy az épület biztosan üres: hiányzott a födém. Az ajtóküszöbön túl közel háromméteres gödör ásított. Aztán fölfelé, a tizenöt méter magasságban lévő tetőig csak a nagy semmi volt. A hátsó ajtótól nem messze létra állt. Ha valaki elég fürge mozgású, az ajtófélfára csimpaszkodva oldalt átlendülhet rá, és lemászhat rajta. Aztán átjuthat az utca felöli oldalra, és kiguberálhatja a szemétből azt amit a négy méter magasan lévő levélrésen bedobnak. Vagy egyszerűen csak elkapja. Mert már eleve ott vár a levélrés alatt. Kinek van még ide kulcsa? - kérdezte Reacher. - Bárkinek - felelte az ügyvéd. - Majdnem húsz éve áll üresen. Az első dolguk

legyen kicserélni a zárakat. - Nem vagyunk rá vevők - közölte Gregory. - Mi beköltözhető ingatlant keresünk. - Az árat illetően rugalmasak vagyunk - próbálkozott az ügyvéd. - Egy dollár - bökte ki Gregory. - Ennyit érne meg nekem. - Csak az időmet fecsérelik - mérgelődött a férfi. Visszazárta az ajtót, majd szó nélkül kiment a Thompson Streetre. Amikor Gregory és Reacher is kívül volt a kapun, azt is bezárta, szó nélkül hátat fordított nekik, és elindult délnek. Reacher és Gregory ott maradt a járdán. - Szóval nem ez a főhadiszállásuk - sóhajtott Gregory. - Csak itt vették át a kocsikulcsot. Létramászásban biztos jók. Legközelebb tehát az átjárót kell figyelnünk. - Aha. Harminchat perc múlva a Dakotánál voltak, és a nő, aki az épületet tartotta szemmel, újabb bejegyzést firkantott a listájára. REACHER kicsit elbóbiskolt, és amikor újra kinyitotta a szemét, látta, hogy rajta kívül csak Carter Groom maradt a nappaliban, a cápaszemű fickó. - Őrségbe osztották? - kérdezte Reacher. - Nehogy már fogolynak tekintse magát - méltatlankodott Groom -, amikor egymillió várományosa. - Irigyli tőlem? - Egy fenét. Ha megtalálja az asszonyt, megérdemli. - Gyakran sofőrködöt neki? - Jó párszor. - Amikor Jade-del mentek valahová, hogy ültek a kocsiban? - Mrs. Lane mindig elöl, a lánya hátul.

- Maga melyik fegyvernemnél szolgált? - A tengerészgyalogos felderítőknél voltam törzsőrmester - felelte Groom. - Ezt a dolgot a Bloomingdale’snél hogy csinálta volna? - Csak egy jó forgatókönyv létezik - mondta Gordon. - Mindennek a kocsiban kell történnie, mielőtt bárki kiszállna. A Bloomie a Lexington Avenue keleti oldalán van. A Lex dél felé egyirányú, tehát Taylor a bal oldali járdánál áll meg, szemközt a bejárattal. Az emberünk felrántja a hátsó ajtót, bevágja magát az ülésre a gyerek mellé, és pisztolyt szegez a fejének. A járókelők semmit sem vesznek észre. Taylor pedig attól fogva azt teszi, amit mondanak neki. - És aztán? - Az emberünk valami nyugis helyre irányítja Taylort, és ott lepuffantja. Egy lövés a gerincébe a háttámlán keresztül. Aztán utasítja Mrs. Lane-t, hogy lökje ki a kocsiból, és vegye át a volánt, ő marad a gyerek mellett. Így teszik meg a hátralévő utat. Reacher bólintott. - Egyetértek. - Még nem találták meg a holttestét - jegyezte meg Groom. - Bizakodik? Groom a fejét csóválta, - Ez csak annyit jelent, hogy valami félreeső helyen hagyták. - Mióta dolgozott itt? - Három éve. - Jó volt? - Persze - bólintott Groom. - Az SAS-től jött, az azért elég jó brancs. - Milyen ember volt? - Mint a kezes bárány. Nagyon jól bánt a kislánnyal. Mrs. Lane szemlátomást kedvelte. Taylor a belső körhöz tartozott. Én hozzá képest egy nagy nulla vagyok.

- Maga öt éve is itt volt már? - Anne idején? Nem, akkor még nem. Kevéssel utána léptem be. DÉLUTÁN háromnegyed öt körül Lane visszatért a nappaliba, és csakhamar szállingózni kezdtek a többiek is. Feszült csöndben várták, hogy csörrenjen a telefon. A nő, aki a szemközti lakásból figyelte az épületet, felvette a telefon- kagylót, és beütött egy számot. A SZEMBEN lakó nő, Patrícia Joseph - a barátainak csak Patti - Brewer nyomozót hívta a New York-i rendőrségtől. A férfi a második csöngésre felvette. - Új szereplő lépett a színre - közölte vele a hírt Patti. A nyomozó vette a lapot. - Éspedig? A nevét még nem tudom. Hogy néz ki? Nagyon magas, masszív testalkatú, negyven körüli pasas. A haja szőkésbarna, rövid, a szeme kék. Zöld ingben és vászonnadrágban van. Tegnap éjjel bukkant fel. - Közülük való? - Nem úgy van öltözve. És sokkal nagyobb termetű, mint a többiek. De a viselkedése, a mozgása, a gesztusai alapján mégis azt mondanám, hogy igen. - Jól van - dicsérte meg Brewer. - Van még valami? - Csak annyi - mondta Patti Joseph -, hogy az asszonyt meg a lányát két napja nem láttam. A DAKOTA-HÁZI APARTMAN nappalijában Reacher belső órája szerint pontban ötkor megszólalt a telefon. Lane felkapta, és füléhez szorította a telefonkagylót, amelyből fojtottan megint Reacherig hallatszott az elektronikusan eltorzított hang. - Adják Kate-et! - mondta Lane, mire hosszú szünet következett, majd újra a géphang szólt bele. Lane-nek. miközben hallgatta, rángott az arcizma. Aztán megszakadt a vonal. A férfi arcán kétségbeesés tükröződött

- Még több pénzt akarnak - közölte. - Azt mondták, hogy egy óra múlva jelentkeznek. - Talán jobb volna most rögtön odamennem - javasolta Reacher. Lane már csóválta is a fejét - Azt mondták, máshogy lesz, mint ahogy eddig volt - Mrs. Lane jól van? - kérdezte Gregory. - Hallatszott a hangján, hogy nagyon fél - felelte Lane. - Na és a pasas hangja mit árult el? - tudakolta Reacher. - A szóhasználata, a hangsúlyai alapján amerikai vagy külföldi? - Amerikai - válaszolta Lane. - Azt hiszem. - Behunyt szemmel összpontosított. - Igen, született amerikai. - Mennyit kémek? - kérdezte Reacher. - Tízmilliót? - Nem - mondta Lane. - Négy és felet. REACHER a következő ötvenöt percben ezen a négy és fél millión töprengett. Önmagában véve is rendhagyó, és a sorozatba sem illik. Egy, öt, majd négy és fél. Összesen tíz és fél millió dollár. Ez így értelmetlen. Vagy mégsem? - Ismerik magát - vetette fel Lane-nek. - De talán nem elég jól. Többet is megengedhetne magának, csak éppen lehet, hogy ők ezt nem tudják. Volt idő, amikor tíz és fél millió volt az összvagyona? Lane gondolkodás nélkül rávágta: - Nem. Hol kevesebb volt, hol pedig több, - De sohasem pontosan tíz és fél? - Soha - mondta Lane. - Az égvilágon senkinek semmi oka azt hinni, hogy tíz és féllel teljesen kifoszthat. Reacher nem firtatta tovább a dolgot, csak azt várta, hogy csöngjön a telefon. A KÉSZÜLÉK pontosan időben, este hatkor csöngött. Lane felvette, és szó nélkül végighallgatta, amit mondtak neki. Kate-et sem kérte. A hívás még két percig sem tartott.

- Ez az utolsó részlet - közölte Lane. - Aztán vége. Megígérték, hogy visszakapom a feleségemet. - Kötve hiszem, gondolta Reacher. - Az időpont hét óra - ismételte Lane a kapott utasításokat. - Egy ember indul innen a fekete BMW-vel, és cirkál. Magával viszi a mobilomat, azon hívják minimum egy maximum húsz perc múlva. Megmondják, hová menjen. Attól fogva végig tartja a vonalat, így ellenőrzik, nem beszél-e valakivel a kocsiban vagy bármilyen rádió-összeköttetésen keresztül. A megadott helyen ott találja a Jaguart, amellyel még Taylor vitte Kate-et. Beteszi a táskát a parkoló Jaguar hátsó ülésére, és a BMW-vel továbbhajt. Semmi trükk, különben a feleségemnek vége. - Vállalom! - jelentkezett a színes bőrű Burke. Lane bólintott. - Köszönöm. - És aztán? - kérdezte Reacher. - Hogyan adják vissza a túszt? Ha végeztek a számolással, megint hívnak - felelte Lane. - Ennyi pénzt átnyálazni elég strapás, úgyhogy beletelik némi időbe. Reacher bólintott. Négy és fél millió százasokban, az negyvenötezer bankjegy. Ha ebből százat leszámolnak percenként, akkor is négyszázötven perc, azaz hét és fél óra alatt jutnak a végére. Hosszú éjszakánk lesz, gondolta. - Burke, Reacher a dolgozószobába! - mondta Lane. Követték Lane-t, aki levett a töltőállványáról egy ezüstszínű Samsung mobilt, és átnyújtotta Burke-nek. Aztán eltűnt a hálószobában. - Pakolja a lóvét - jegyezte meg Burke. Reacher biccentett. A tekintete ismét megakadt az íróasztalon lévő portrékon. Anne Lane-nek hosszú, egyenes szálú, középen elválasztott haja volt, tiszta, nyílt tekintete és ártatlan mosolya. Lane becipelt egy degeszre tömött bőrtáskát. Lehelyezte a padlóra, és odaült az íróasztalához. - Mennyi időnk van? - kérdezte. - Negyven perc - felelte Reacher.

- Hagyjanak magamra! - utasította őket Lane. - Várjanak a másik szobában. Burke nyúlt a táskáért, de Reacher megelőzte. Előzékenyen kivitte a hallba, és letette az ajtó mellé. Letelepedett egy fotelba. Burke fel-alá járkált, Carter Groom a karfán dobolt az ujjaival, mellette Gregory ült néma csendben, odébb a kis spanyol-amerikai Perez, aztán a forradásos homlokú Addison, végül a langaléta Kowalski. Reacher a telefon mellett álló fényképre pillantott, és enyhe borzongás futott át rajta. Tudta, hogy Kate Lane-nek most már kevesebb esélye van az életben maradásra, mint az elmúlt három nap során bármikor, és ezt alighanem a többiek is tudják. - Idő van - mondta Burke. - Indulok. Viszem a táskát - ajánlkozott Reacher. Lementek a lifttel. A fekete BMW ott állt a járdaszegélynél. Burke kinyitotta a hátsó ajtót -Tegye az ülésre! - mondta Reachemek. - Úgy jobban kézre esik. - Jövök én is - mondta Reacher. - Lefekszem a padlóra. Nem lesz semmi probléma. - De mi értelme? - Mint tudjuk, ebben a sztoriban nem lesz olyan jelenet, hogy a nő mosolyogva jön felénk a ködben, kéz a kézben Jade-del. Tehát jobb, ha magunkhoz ragadjuk a kezdeményezést. - Mi a terve? - Miután áttette a táskát, és befordultunk a következő sarkon, én kiszállok. Visszalopódzom, és meglesem őket. - Lane leharapja a fejemet. - Nem kell tudnia róla. Majd azt mondom, sétáltam. - Ha elbaltázza, Lane megöli. - Ha elbaltázom, én ölöm meg magam.

Burke pár pillanatnyi töprengés után intett a fejével: - Beszállás. A volánhoz ült, és a műszerfalra szerelt mobiltartóba csúsztatta a telefont. Reacher közben négykézláb bemászott a hátsó ülés elé. Burke indított, az alkalmas pillanatot megvárva egy U kanyarral dél felé indult a Central Park Westen. Reacher fészkelődött egy darabig. - Kerülje a gödröket - intette Burke-öt. - Nem beszélgetünk - mordult rá Bürke. - Látja ezt itt? Reacher nehézkesen feltámaszkodott, és látta, hogy Burke apró fekete gombra mutat a szélvédőn, a visszapillantó tükör mellett. - Mikrofon - magyarázta. - A mobilhoz. Baromi érzékeny. - Hallani fogom, amit mondanak? Ki lesz hangosítva? - Tíz hangszóróból fogja haliam - válaszolta Bürke. - Rá van kötve a hifire. Reacher visszaheveredett a helyére. Burke egy darabig lassan hajtott, majd vett egy éles jobbkanyart. - Hol járunk? - kérdezte Reacher. - A Fifty-seventh Streeten - felelte Burke. - örült forgalom van. Rámegyek a West Side Highwayre, és délnek veszem az irányt. Szerintem úgyis valahol a Village környékén vagy lejjebb lesz az a hely. Máshol most nemigen tudnának utcán parkolni egy Jaguarral. A kocsi hol meglódult, hol fékezett. A pénzestáska a Reacher fölötti ülésen előre-hátra csúszkált. - Katonakorában hol szolgált? - kérdezte Reacher. - Delta-kommandós voltam - válaszolta Burke. - Ezt a dolgot a Bloomingdale’snél hogy csinálta volna? - A kocsiban, piszok gyorsan. Abban a szempillantásban, hogy Taylor megállt. - Groom is ezt mondta.

- Ahhoz képest, hogy haditengerész volt, nem hülye az a Groom. Maga mit gondol? - Egyetértek. De miért ment volna egyáltalán a Bloomingdale’shez? - Az Mrs. Lane kedvenc áruháza. Minden holmiját ott veszi. - Na igen, csakhogy ki tudhatott erről? Burke hallgatott egy darabig. - Jó kérdés - bökte ki végül. Ekkor megszólalt a mobil. - Mostantól csönd legyen! - figyelmeztette Burke, és megnyomott egy gombot a készüléken. - Halló? - Jó estét! - szólalt meg a hívó. Valami elektronikus szerkentyűvel annyira eltorzította a hangját, hogy még csak találgatni sem lehetett, milyen lehet valójában. A BMW tíz hangszóróján keresztül úgy hatott, mint valami földön kívüli lény bömbölése. Hátborzongató volt. - Kivel beszélek? - kérdezte. - Mi a neve? - Burke. - És ki az a másik a kocsiban? - Egyedül vagyok, nincs velem senki - felelte Burke. - Hol jár most? - váltott nyugodt tónusra a hang. - A Fifty-seventh Streeten - mondta Burke, - Nyugat felé megyek. Mindjárt elérem a West Side Highwayt. - Helyes, azon menjen tovább délnek. - Jó, csak ne sürgessen - kérte Burke. - Teljesen be van dugulva. - Maradjon vonalban! - utasította a hang. A telefonból egy darabig csak lélegzés nesze hallatszott, amely a kocsiban torz dübörgésnek hangzott. Lassan, mélyen lélegzik, csöppet sem izgul, gondolta Reacher. Érezte, hogy a kocsi meglódul, és balra kanyarodik. A West Side Highway felhajtójánál nyilván sárgát kaptak, de még átcsúsztak rajta. Csak óvatosan, Burke,

fohászkodott magában. Ma este roppant kínos volna, ha leállítanának a zsaruk. - A Forty-second Streetnél vagyok - jelentette Burke. - Tovább! - mondta a hang. - Hajtson tovább. - Amerikai, gondolta Reacher. Egész biztosan amerikai. - Most haladok el a Javíts Center előtt - mondta Bürke. - Hajtson csak tovább - szólt a hang. Fiatal, gondolta Reacher. Vagy legalábbis nem öreg. És nem nagydarab. Ez inkább egy könnyűsúlyú ember hangja. - Már a Twenty-fourth Streeten vagyok - mondta Burke. - Tovább. Megyünk vissza Greenwich Village-be, gondolta Reacher. - Most hol van? - kérdezte a hang. - A Perry Streetnél - felelte Burke. - Hajtson tovább, de helyezze magát készültségbe. A katonás szóhasználat szöget ütött Reacher fejébe. - Morton Street - jelentette Bürke. - A harmadik saroknál balra - mondta a hang. A kocsi lassított, majd megállt, aztán araszolgatott, végül kilőtt, hogy még a piros előtt átcsússzon. Reacher neki vágódott a hátsó ülésnek. - A Sixth Avenue következik - közölte Burke. - Hajtson rá - utasította a hang. Burke balra fordult. - Soroljon a jobb oldali sávba - mondta a hang. - Most.

A BMW jobbra rándult, majd lassított. - Nézzen jobbra és előre. Ott a kocsi, a következő sarkon innen. A zöld Jaguar. Reacher elcsodálkozott. Ugyanott áll? Ugyanannál á tűzcsapnál? - Álljon meg, és pakolja át a cuccot. Reacher hallotta, hogy felkattannak a vészvillogók. Pillanatokkal később Burke kinyitotta az ajtót. Tíz másodperc múlva a Reacher fejénél lévő ajtó is kinyílt Burke behajolt, és megragadta a táskát. Az ajtó becsapódott, majd hallatszott, hogy nyílik a Jaguar ajtaja. Aztán az is becsapódott. Tíz másodperc múlva Burke visszaült a volánhoz. - Az átadás megtörtént - jelentette. - A pénz a Jaguarban van. A lidérces hang csak annyit mondott: - Viszlát - és azzal bontotta a vonalat. - Gyerünk! - sürgette Reacher. - A Bleeckernél forduljunk jobbra. Burke indított. Ötven méteren át nyomta a gázt, majd beletaposott a fékbe. Reacher gyorsan kikászálódott a kocsiból, és igyekezett vissza a sarokra. A BLEECKER UTCA végéhez közeledve Reacher megtorpant, zsebre vágta a kezét, majd nyugodt tempóban továbbindult. Egyszerűen beleolvadt a környezetbe, ami meglepően jól ment neki ahhoz képest, hogy egy fejjel kimagaslott a többiek közül. Egyenesen előre nézett, de periferikus látómezeje befogta a zöld Jaguart. Egy pillantás balra: semmi. Egy pillantás jobbra, a Jaguár teteje fölött: ott egy pasas, két méterre a sofőroldali ajtótól. Ugyanaz, akit első este látott. A termet, a mozgás, az öltözék: minden stimmelt. A fehér bőre kissé lebarnult, a testalkata izmos, a mosolytalan arca simára borotvált, az állkapcsát összeszorította. Negyven év körül lehet, nyugodt, összeszedett, céltudatos. Kinyitja az ajtót, beül a vezetőülésre, indít, és válla fölött hátrapillant a forgalomra. Aztán besorol, elhajt észak felé, és már el is tűnik a látóhatáron. Reacher jobbra nézett. Egyetlen taxit sem látott. Megfordult, és visszaloholt a Bleecker sarkára, hogy megnézze, ott van-e még Burke. Nem volt ott. Így hát elindult gyalog. Nem szállt metróra, mert úgy érezte, ki kell adnia magából a gőzt, és erre mi sem alkalmasabb egy kiadós sétánál. Húsz perc és húsz sarok után észrevett a túloldalon egy Staples boltot, amelynek

a kirakata tele volt kedvezményes irodaszerrel. Átvágott az úttesten; azt nem tudta, Carter Groom melyik Staples áruházba vitte Kate Lane-t, de ez a kínálat szempontjából, üzletláncról lévén szó, nagyjából mindegy is volt. Bement, és gyors terepszemlét tartott. Tőle balra, valamivel távolabb a pénztárak sorakoztak. Jobbra egy fénymásoló, tele nagy teljesítményű géppel. Szemben vagy húsz keskeny folyosó húzódott, kétoldalt a mennyezetig érő polcokkal. A nyomasztó áruválaszték láttán Reacher rögtön tudta, hiába nézelődne, az életben ki nem találná, mit kereshetett a Staplesben Kate Lane. Egy darabig bambán bámulta az egyik működő fénymásoló gépet, majd átfurakodott a sorban állók között, és kilépett az utcára. Újabb húsz perc és húsz sarok után a Bryant parkhoz ért. Egy utcai árustól vett egy hot dogot, és befalta. Gyalogolt még húsz percet és húsz sarkot a Central Parkig. Ott egy utcai árustól egy üveg ásványvizet vásárolt, és megitta. Északnak indult tovább, és a tizenkettedik sarok után, még mindig a parkban, szemközt a Dakotával, egy fa alatt hirtelen földbe gyökerezett a lába: ott állt vele szemben Anne Lane, Edward Lane első felesége. A NŐ mindjárt az elején tisztázta a félreértést. - Maga fényképen látta őt Lane-nél. Reacher bólintott. - Nagyon hasonlítottunk egymásra - magyarázta a nő. A férfi ismét bólintott. - Anne a nővérem volt - Bocsásson meg, hogy megbámultam - mentegetődzött Reacher. - Nem ismertem a nővérét, de higgye el, együtt érzek magával. - Köszönöm - mondta a nő. - Ikertestvérek voltak? - Én hat évvel utána születtem. Vagyis most vagyok annyi idős, mint Anne volt azon a fényképen. - Pontosan úgy néz ki, mint ő.

- Igyekszem úgy kinézni - ismerte el a nő. - Olyan érzés, mintha ezzel életben tudnám tartani. Ha már annak idején nem sikerült. - Hogyan tudta volna akkor életben tartani? - Erről is beszélgethetünk - javasolta a nő. - Patti Joseph vagyok. - Jack Reacher. - Jöjjön velem! - kérte a nő. - Kerülőt kell tennünk, mert nem mehetünk túl közel a Dakotához. A parkon át kisétáltak a Sixty-sixth Streetre, Aztán északnak vették az irányt, míg végül megérkeztek a Central Park West 115. számhoz. - Isten hozta a Majesticban! A lakása a hatodik emeleten volt. A nappali a Seventy-second Streetre nézett, egyenesen a Dakota főbejáratára. Közvetlenül az ablaknál ebédlőasztal állt, rajta jegyzettömb, toll, egy teleobjektívval felszerelt Nikon fényképezőgép és egy Leica 10-42-es távcső. - Maga Lane-nek dolgozik? - kérdezte Patti. - Nem. - Katonakorukból ismerik egymást? - Nem. Patti Joseph elmosolyodott - Gondoltam - mondta. - Különben most nem volna itt. Mondtam is Brewernek, maga nem közülük való. - Ki az a Brewer? - Nyomozó a New York-i rendőrségnél. - A jegyzettömbre mutatott - Ezt az egészet neki írom. - Figyeli Lane-t meg az embereit? A zsaruk megbízásából?

- Időnként beszámolok a rendőrségnek, de inkább csak magánszorgalomból csinálom. - Miért? - Mert még nem adtam fel a reményt. - Miben reménykedik? - Hogy Lane előbb-utóbb hibázik, és akkor lebuktatom, Reacher a jegyzettömbre pillantott. Az utolsó bejegyzés ez volt; 20.14 Burke vissza, egyedül, táska nélkül, fekete BMW, OSC 23. - Maga név szerint ismeri Burke-öt? - Még abból az időből, amikor Anne ott lakott. - Miért mutatja meg nekem mindezt? - értetlenkedett Reacher. - Nemrég döntöttem így - felelte a nő. - Elhatároztam, ha új ember bukkan fel köztük, becserkészem, és figyelmeztetem, mit tett Lane. - Miért, mit tett? - Főzök kávét - mondta Patti, és eltűnt a kis konyhában. Reacher hallotta, ahogy matat, aztán kávéillat csapta meg az orrát. - Tejszín és cukor nélkül, igaz? - kérdezte Patti. - Térjen a tárgyra! - Oké - mondta Patti Joseph. - Anne-nel nem emberrablók végeztek öt éve. Az csak kamu volt. Lane ölte meg. Behozta a kávét egy hatalmas, fehér bögrében Reachernek, majd leült az ablak melletti székre. - Edward Lane lelketlen ember. Másoktól hűséget, tiszteletet és engedelmességet követel. Nem tud meglenni nélküle. Igazából azért tartja a zsoldosait, hogy parancsokat osztogathasson. Szerintem elmebeteg, vagy legalábbis személyiségzavarban szenved.

- És? - A nevelt lányát semmibe veszi. Maga nem vette észre? Reacher hallgatott Pedig persze hogy észrevette. Lane az elején egy szót sem szólt Jade elrablásáról, a nappaliban levő képről meg egyszerűen levágta. - A nővérem nem volt különösebben engedelmes - folytatta Patti. - Edward Lane úgy utasítgatta, mint parancsnok az alárendeltjét. Anne ezt rosszul tűrte. És minél inkább lázadt ellene, a férje annál szigorúbban próbálta rendszabályozni. - Anne-nek mi volt az eredeti foglalkozása? - ModelIkedett, igaz, mérsékelt sikerrel. - És aztán mi történt? - A házasságuk zátonyra futott Anne egy napon közölte velem, hogy ott akarja hagyni a férjét. Én persze helyeseltem, ő úgy képzelte, hogy végigcsinálja az egész válási hercehurcát, asszonytartást, vagyonmegosztást. Én erre azt mondtam, hagyja a csudába, csak szálljon ki. Igen ám, de az ő pénze is benne volt az alaptőkében, amellyel a férje elindította a vállalkozását. Lane már azt sem tudta lenyelni, hogy a feleségének elege lett belőle, hát még hogy fizessen is neki. Úgyhogy megrendezett egy emberrablást, és megölte Anne-t. - De rendőrségi ügy lett belőle! — vetette ellen Reacher. — Sőt az FBI is beszállt Patti szomorkásán mosolyogva bólintott. - Nagyon meggyőző előadást produkáltak. - Kik? - Lane emberei. Ahhoz vannak szokva, hogy habozás nélkül teljesítsék a parancsot. Ezek valószínűleg öltek már embert. Reacher bólintott. Persze hogy öltek, nem is egyszer. - Gyanúsít valakit? - kérdezte. - A mostani A csapatból senkit - felelte Patti. - Viszont nem hiszem, hogy másodvonalbeli embereket használt volna.

- Hát akkor? - Akikre gondolok, már nincsenek itt, de annak idején A csapattagok voltak. Két ilyen ember van, Hobart és Knight. Nem sokkal Anne halála után részt vettek egy tengerentúli bevetésben, ők ketten aztán nem jöttek vissza. - Merő véletlen - jegyezte meg Reacher. - Szerintem Lane intézte így. Reacher hallgatott. - Jó, tudom - bólintott Patti. - A kishúg nem beszámítható, igaz? Reacher ránézett; nagyon is beszámíthatónak látta. Hosszú, egyenes szálú szőke haja volt, ugyanolyan, mint Anne-nek a fényképen. Nagy kék szeme, fitos orra, picit szeplős bőre. - Maga mit gondol, hogy zajlott le az egész? - Aznap Knight volt a sofőr - mesélte Patti. - Elvitte Anne-t vásárolni. Várt, de Anne nem jött ki az áruházból. Senki nem tudott semmit, aztán négy óra múlva befutott egy telefonhívás. A szokásos: a zsaruknak egy szót se, váltságdíjért elengedik. - Mennyit kértek? - Százezret. - Lane azonban értesítette a rendőrséget. Patti bólintott. - Alighanem kívülálló tanúkat akart. Hogy az emberei előtt, akik nem voltak beavatva, a gyanú árnyéka se vetődhessen rá. - És aztán? - Az FBI nyomozói lehallgatták a telefonokat, és a pénzátadáskor csapdát állítottak. Lane verziója szerint elbaltázták. Csakhogy az egész megrendezett színjáték volt. Az állítólagos emberrablók nem jelentkeztek a váltságdíjért. Lane előadta a feldúlt férjet, otthon mindennek elmondta a zsarukat meg az FBI-t, végül megtalálták Anne holttestét. - Hol volt közben a másik pasas? Az a Hobart?

- Szabadságon. Saját állítása szerint Philadelphiában. Szerintem viszont abban az áruházban várta Anne-t. - Maga ezt miért nem mondta el rögtön a rendőrségnek? - Próbáltam, de leráztak - felelte a nő. - Mindez nem sokkal az ikertornyok felrobbantása után történt. Mindenki azzal volt elfoglalva. - És ez a nyomozó, Brewer? Ő hogy viszonyul magához? - - Elvisel. Végtére is tisztességes adófizető állampolgár vagyok. - Van valamilyen terhelő bizonyítéka Lane ellen? - Nincs - ismerte el Patti. - Semmi az égvilágon. Csak az összefüggés és a megérzés. - Miféle összefüggés? [- Tudja maga, mire szolgál valójában egy katonákat alkalmazó magánvállalkozás? - Arra, hogy a Pentagon kibújhasson a kongresszusi ellenőrzés alól. - Pontosan - bólintott Patti. - Azért vannak, hogy megszegjék a törvényt. A kormány keze nem ér el hozzájuk. - Lane tudja, hogy maga itt van? Patti megrázta a fejét - Nagyon vigyázok. - Mit vár tőlem, mit csináljak? - Szálljon ki, a saját érdekében. Hagyja ott Lane-t, ne vegyen részt a piszkos üzelmeiben. Néhány pillanatnyi csend után Reacher azt mondta: - Óvatos leszek, mint mindig. De hogy miből és mikor szállok ki, azt kizárólag én magam döntöm el. Patti Joseph erre nem szólt semmit. - Szeretnék találkozni Brewerrel - vetette fel Reacher. - Ő biztosan megkereste a rendőrségnél meg az FBI-nál azokat, akik annak idején foglalkoztak az üggyel. Lehet, hogy tisztább képe van az egészről. - Ha telefonon jelentek neki, utána rendszerint felugrik hozzám. Szolgálatból

hazafelé menet. - Meddig van szolgálatban? - kérdezte Reacher. Éjfélig. Amúgy nincs köztünk semmi - tette hozzá a nő. - Csak ő is egyedülálló, meg én is, ennyi. Reacher ezt megjegyzés nélkül hagyta. Figyelje az ablakomat! - mondta Patti. - Ha Brewer eljön, égni fog a lámpa. Ha nem ég, akkor nincs itt.

4

PATTITÓL TÁVOZÓBAN Reacher előbb jobbról megkerülte a háztömböt, hogy nyugati irányból érkezzen a Dakotához. Háromnegyed tíz volt, késő nyári este. Amint belépett a haliba, a portás felszólt, és mire megérkezett vele a lift, Gregory kijött elé a folyosóra. - Na végre! Már azt hittük, lelépett. - Sétáltam egyet - mondta Reacher. - Van valami hír? - Még korai volna. Bementek a lakásba; Edward Lane a székén terpeszkedett, karnyújtásnyira a telefontól. A kanapé szélén még látszott Gregory nyoma, az ő megüresedett helye mellett Burke, Addison, Perez és Kowalski ült sorban. Groom a falat támasztotta, arccal az ajtónak. - Mikor jelentkeznek? - tette fel a szónoki kérdést Lane. Hát ez az!, gondolta Reacher. Vagy talán te fogsz jelentkezni náluk? És jelt adsz, hogy húzzák meg a ravaszt? Fennhangon mégis azt mondta: - Reggel nyolc előtt biztosan nem. Lane az órájára pillantott. - Az még tíz óra. - Annyi - bólintott Reacher.

- Mindent megtettem, amit csak akartak - sóhajtott Lane. Senki sem szólt egy szót sem. MÁSFÉL ÓRA telt el a tízből, amikor Lane Reacherre sandított, és azt mondta: - Ha éhes, talál ennivalót a konyhában. Reacher nem volt éhes, viszont kapóra jött, hogy kimehet a nappaliból. -Köszönöm. A konyhában mosatlan tányérok és üres kínai kajás dobozok sorakoztak a pulton. Reacher egy pillantást vetett a dolgozószoba felé, és látta, hogy nyitva az ajtaja. Fülelt, de nem hallott közeledni senkit. Belépett a szobába. A berendezés a szokásos volt: íróasztal, számítógép, faxkészülék, telefonok, irattartó szekrények, polcok. A polcokkal kezdte. Telefonkönyvek, lőfegyverek kézikönyvei, Argentína története egy kötetben, tollakkal és ceruzákkal teli bögrék, világatlasz. Aztán tömött kartotékdoboz ötszáz kártyával, mindegyiken név, telefonszám, katonai-szakmai végzettség. Reacher gyorsan felütötte a G betűnél, de Carter Groom nevét nem találta. Burke-ét sem a B-néL Ez nyilván a B csapat listája volt. Némelyik név után BSM vagy BSE rövidítés állt. Bevetés során meghalt, bevetés során eltűnt. Reacher a számítógéphez lépett, és megmozdította az egeret. A képernyőn feljött a jelszót kérő szövegdoboz. Reacher a nyitott ajtó felé sandított, és megpróbálkozott a Kate-tel. A gép elutasította. Beírta az „Edward Lane ezredes” szavakból rögtönzött OSLaneE kombinációt Az sem volt jó. Feladta. Az irattartó szekrények következtek. Négy darab, mindegyik kétfiókos. A fiókokon nem szerepelt címke, és nem voltak bezárva. Reacher mozdulatlanul fülelt, majd kihúzta az elsőt. A kétsínes irattartóban hat dosszié volt, amelyeket sárga kartonlapok választottak el egymástól. Mind a hat pénzügyi kimutatásokat tartalmazott. Visszatolta a fiókot. Kihúzta a bal alsót. Ugyanazokat a sárga válaszlapokat találta, de ezek a dossziék vaskos műanyag mappákkal voltak degeszre tömve. Használati és kezelési útmutatók, garancialevelek, szervizfüzetek BMW-hez, Mercedes Benzhez, Jaguarhoz,

Land Roverhez. Némelyikhez tartalék kulcs és távkapcsoló is tartozott. Azonkívül voltak még útdíjfizetésre szolgáló kártyák és benzinkutas számlák. Reacher betolta a fiókot, és hátrapillantott. Látta, hogy Burke ott áll az ajtóban, és némán figyeli. Burke egy másodpercnyi hallgatás után csak annyit mondott: - Megyek, járok egyet. Rendben - bólintott Reacher. - Csatlakozzam? Burke csak vállat vont. Reacher követte a konyhán át az előszobába. Lane csak egy szórakozott pillantást vetett rájuk a nappaliból, nyilvánvalóan lekötötték a gondolatai. Kiléptek a folyosóra, lementek a lifttel, és közben meg sem mukkantak. Az utcára érve a Central Park felé vették az irányt. Reacher felnézett Patti Joseph ablakára. Sötét volt. Tehát a nő egyedül van. Gondolkodtam a kérdésén - szólalt meg Burke. - Melyiken? - Ki tudhatott arról, hogy Mrs. Lane kedveli a Bloomingdale’st. - Na és mire jutott? - Azt hiszem, valaki közülünk adta le nekik a drótot - vélte Burke. - Maga volt az? - Nem. A Central Park West zebrájánál meg kellett állniuk. A koromfekete Burke, bármennyire sportos testalkatú volt, szinte eltörpült Reacher mellett. A lámpa zöldre váltott, és átmentek az úton. - Az Anne-ügy után mi lett velük? - kérdezte Reacher. - Mármint azokkal, akik elintézték? Inkább nem részletezném. - Beismerték, hogy ők tették? - Nem - mondta Burke.

Előttük ott sötétlett az elhagyatott park. - Merre megyünk? - kérdezte Reacher. - Nekem mindegy - mondta Burke. - Csak beszélgetni akartam. - Maga szerint ki volt az? - kérdezte Reacher. - Fogalmam sincs - válaszolta Burke, és dél felé kanyarodott. - Nem azt kérdezem, hogy ki súgott - mondta Reacher hanem hogy kinek? Ez a fontos. És azt hiszem, maga tudja a választ. Burke szótlanul baktatott tovább. - Próbálkozzam a barkochbázással? - Talán az lesz a legjobb - vélte Burke. - Ez az ügy a pénzről szól? - Nem - vágta rá Burke. - A pénz szinte mellékes. - De mi a fő? A bűnhődés? - Úgy van. - Lane szerzett magának egy ellenséget? - Igen. De nem csak egyet. - Kettőt? - Igen. - Mi van a rovásán? - Mi a legrosszabb, amit egy ember elkövethet a másikkal szemben? - Attól függ, kikről van szó - válaszolta Reacher. - Pontosan - bólintott Burke. - Na és kik vagyunk mi?

Reacher elgondolkodott. - Elit kommandósok - közölte végül. - Pontosan - ismételte Burke. - Úgyhogy mit nem teszünk soha? - A bajtársunkat sohasem hagyjuk ott a harctéren. Burke hallgatott. - Csakhogy Lane megszegte a szabályt. Két emberét hátrahagyta. Már a Columbus Circle északi szélénél jártak. Burke megállt. - Mit akar ezzel mondani? Egyszer csak felbukkant valaki a múlt homályából, és bosszút akart állni értük? Burke nem válaszolt. Reacher ránézett. - Élve hagytak hátra két embert? - Nem mi! - védekezett Burke. - Lane hagyta cserben őket. - Hobartot és Knightot. - Honnan tudja a nevüket? Nincs róluk semmi azokban az irattartókban, sem a számítógépen. Mintha nem is léteztek volna. - Mi történt velük? - Megsebesültek, legalábbis Lane elmondása szerint. Mi nem láttuk őket. Lane azt mondta, nem tudunk értük menni. Kiadta a parancsot a visszavonulásra. - Vajon mi lett velük? - Azt gondoltuk, fogságba estek. És arrafelé a foglyok várható élettartama másfél perc. - Hol történt ez? - kérdezte Reacher. - Nem mondhatom meg - mondta Burke. - Lecsuknának érte. - Hogyhogy maga ezután még maradt?

- Nekem az a dolgom, hogy végrehajtsam a parancsot. Dönteni az elöljárók döntenek. Ez mindig így volt. Ezt írja elő a szabályzat. - Lane tudja, hogy azok ketten visszajöttek? - Maga nem figyel rám! - mondta Burke. - Senki sem tudja, hogy visszajöttek. Még azt sem tudja senki, élnek-e vagy meghaltak. Amit tőlem hallott, az csak találgatás, semmi több. - Ki súgna nekik belülről? - Nem tudom. - Melyik fegyvernemnél voltak? - A haditengerészetnél. - Akárcsak Carter Groom. - Igen - bólintott Burke. - Akárcsak Carter Groom. Reacher hallgatott. - A haditengerészek végképp utálják az olyat, aki benne hagyja a másikat a pácban - mondta Burke. - Akkor miért van Groom még mindig itt? - Amiért én. Mi nem kérdezősködünk, hanem tesszük a dolgunkat. - A seregben talán - vélte Reacher. - De nem egy ilyen szaros kis magáncégnél. - Válogassa meg a szavait! A segítségemmel egymilliót söpörhet be. Ha előkeríti Hobartot és Knightot, akkor egyúttal megtalálja Kate-et és Jade-et is. - Nem válogatom meg a szavaimat - közölte Reacher. Maga a szabályzatra hivatkozik, de elfelejti, hogy a feljebbvalójával beszél. Azt mondom, amit akarok, maga meg tudomásul veszi. Burke megfordult, és visszaindult északnak. Reacher a nyomába eredt, és miután utolérte, némán ballagtak tovább. Tíz perc múlva elérkeztek a Seventy-second Streethez. Reacher felpillantott: Patti Joseph ablaka ki volt világítva.

- MENJEN csak fel! - mondta Reacher. - Én még sétálok egyet. - Miért? - kérdezte Burke. - Odafont aligha bukkanok Hobart és Knight nyomára. - Az biztos. Minden nyomuk törölve lett. - Még valamit! - szólt Reacher. - Lane és Kate kijön egymással? - Még mindig házasok - dünnyögte Burke. - Ezzel mit akar mondani? - Hát azt, hogy ezek szerint kijönnek egymással. - Ugyanolyan jól, mint Lane és Anne? Burke bólintott. - Nagyjából. - Nemsokára jövök - ígérte Reacher. Nézte, amint Burke eltűnik a Dakotában. Nem bízik bennem, gondolta. Egy Delta-kommandós nem bízik egy katonai rendőrben. Mi ebben az új? A MAJESTIC PORTÁSA felszólt Pattinek. Három perc múlva Reacher kezet fogott Brewerrel, a rendőrtiszttel. - Csak beszélgessenek - mondta a nő - én megyek, sétálok egyet- Ha máskor nem, legalább éjszaka biztonságosan megtehetem. Magukra hagyta őket, de elmenőben olyan ideges búcsúpillantást vetett rájuk, mintha a jövőjéről készülnének dönteni. Amikor becsukódott mögötte az ajtó, Reacher alaposabban szemügyre vette Brewert. Pontosan úgy festett, ahogy egy New York-i nyomozót elképzel az ember, de valamivel magasabb volt, valamivel testesebb, valamivel energikusabb, a haja valamivel hosszabb és kócosabb. Nem lehetett több ötvennél, de korán őszült.

- Hogyan került maga a képbe? - kérdezte Brewer. - Lane munkát kínált - felelte Reacher. - Másrészt viszont hallottam Patti sztoriját. Úgyhogy tudni szeretném, mi az ábra. - Mivel foglalkozik? - Korábban a hadseregben szolgáltam. Szabad országban élünk - mondta Brewer. - Annak dolgozik, akinek csak akar. - Kényelembe helyezte magát Patti kanapéján, mint aki otthon van. Reacher a falnak vetette a hátát. - Valaha én is nyomozó voltam - jegyezte meg. - A katonai rendőrségnél. - Csak nem akar felvágni vele? - Maguk közül sokan ugyanonnan jönnek, ahonnan én. Brewer vállat vont. - Rendben, adok öt percet. - Kezdjük a lényeggel! - mondta Reacher. - Mi történt öt éve? - Arról nem beszélhetek. Sem más a New York-i rendőrségtől - tette hozzá Brewer. - Ha emberrablás volt, az FBl-ra tartozik, ha meg emberölés, akkor a New Jersey-i rendőrségre, mert a holttestet a Washington híd túloldalán találták meg. Mi nem voltunk illetékesek az ügyben. - Akkor hogyhogy mégis itt van? - Ápolom a rendőrség és a lakosság közötti kapcsolatot. Ez a szerencsétlen lány nem tud napirendre térni a nővére halála fölött, és szüksége van rá, hogy valaki meghallgassa. Emellett kimondottan csinos, ráadásul jó kávét főz. - Nyilván maguk is kaptak másolatot az iratokból. Brewer bólintott. - Van egy dossziénk - mondta. - Egyedül arra van bizonyíték, hogy Anne Lane öt éve meghalt New Jerseyben. A holttestét csak egy hónap múlva találták meg, de a fogazata alapján minden kétséget kizáróan sikerült azonosítani. - A halál oka?

- Tarkólövés. Nagy kaliberű, valószínűleg kilencmilliméteres lőfegyverrel. - Találtak még valamit a helyszínen? - Egy kártyalapot: a treff hármast. Be volt dugva hátulról a gallérjába. Senki sem tudta, hogy mit jelenthet. - Emberrablás vagy gyilkosság? Maga melyikre tippel? - kérdezte Reacher. Brewer ásítod. - Mindig abból indulunk ki, ami a kézenfekvő. Ha egy pasas bejelenti nekünk, hogy elrabolták a feleségét, akkor emberrablás ügyében kezdünk nyomozni. És persze a telefonhívások meg a pénz, az mind valódi volt. - De? Brewer néhány másodpercig hallgatott, majd hörpintett a kávéjából. - Patti bogarat ültetett a fülembe. És egy idő után beláttam, hogy az ő verziója is helytálló lehet. · Mit súg az ösztöne? - Nem tudom - ismerte el Brewer. - És ez számomra merőben szokatlan. Úgy értem, néha tévedek, de mindig van véleményem. - Na és mit lép? - Semmit - vágta rá Brewer. - Ez egy rég lezárt ügy, és egyébként sem a mi hatáskörünkbe tartozik. Néhány másodpercnyi csönd következett. - Patti azt mondja - szólalt meg végül Brewer -, hogy két napja nem látta az új Mrs. Lane-t. Sem a lányát. Reacher hallgatott. ~ Arra gondolok - folytatta a nyomozó -, hogy esetleg az asszony eltűnt, és maga most párhuzamot keres a múlttal. Reacher továbbra is néma maradt. - Vajon miért akar Lane felfogadni valakit, aki a katonai rendőrségnél volt

nyomozó. Mindketten hallgattak. - Mit csinál a Pattitól kapott információval? - Továbbítom - felelte Brewer. - Valakinek, aki érdeklődik iránta. - Ki az? - Egy magándetektív. Nő. Szintén csinos, csak idősebb. - A New York-i rendőrség újabban magándetektívekkel is dolgozik? - Visszavonult FBI-ügynök. ö vezette a nyomozást az Anne Lane ügyben. - Hogy hívják? - Csakhogy végre megkérdezi - dünnyögte Brewer. REACHER két névjeggyel távozott Patti Joseph lakásából. Az egyik Breweré volt, a másik kártya pedig Lauren Paulingé, akinek a neve alatt az állt: volt különleges ügynök, Szövetségi Nyomozóiroda. Aztán következtek az elérhetőségek: manhattani lakcím, a vezetékes készülék és a mobiltelefon száma, e-mail dm. Brewer névjegykártyáját egy kukába dobta, Lauren Paulingét a cipőjébe dugta, majd kerülő úton visszaindult a Dakotához. Hajnali egy körűl járt az idő. Bement a Dakota halljába. Az éjszakai portás rögtön felszólt Lane-hez. Az ötödiken Gregory kint várta a folyosón. - Egyelőre semmi. De van még hét óránk - adott rövid helyzetjelentést. Mindenki a nappaliban volt. Bágyadt sárga fények, behúzott függönyök, és fülledt meleg fogadta. - Várjon velünk – mondta Lane. - Aludnom kell – felelte Reacher. – Három-négy órát. - Használja Jade szobáját – javasolta Lane. Reacher bólintott, és átment Jade szobájába. Az ágy nem volt akkora, hogy elnyújtózhasson rajta.

Fogta a párnát, a lepedőt meg a takarót, és félresöpört egy csomó macit meg babát, hogy vackot vessen magának a padlón. A plüssmackók meg a babák vadonatújnak látszottak. Miközben eltolta az útból az asztalt, leesett róla egy paksaméta. Zsírkrétával készült rajzok voltak. Az egyiken barna pálcikás élénkzöld nyalókák mögött nagy szürke ház látszott: fák és talán a Dakota. A másikon három pálcafigura, két nagy és egy sokkal kisebb, minden bizonnyal a családot ábrázolta. Anya, kislány, nevelőapa. Anya és lánya száját mosolygós ív jelölte, Lane-ét viszont fekete pontok, mintha valaki kiverte volna néhány fogát. A harmadikon repülőgép volt, törzsén három kerek ablakkal, mindegyikben egy arc. Az utolsó megint a családot mutatta, de duplán: két Lane, két Kate és két Jade volt rajta. Reacher szépen visszatette őket a helyükre, lefeküdt, beállította a belső óráját ötre, behunyta a szemét, és már aludt is. ÖTKOR ÉBREDT, terv szerint, de korántsem kipihenten. Kiment a konyhába. Ott találta Carter Groomot, aki a nagy kávéfőző géppel matatott. - Még három óra - mondta Groom. Jött Burke is. Nem szólt semmit, úgy viselkedett, mintha az előző esti beszélgetés meg sem történt volna. Groom kitöltött három bögre kávét, majd fogta az egyiket, és kiment. Burke is elvett egyet, és ő is távozott. Reacher a pultnál itta meg a magáét. Ideje ébreszteni Laura Pauling egykori különleges ügynököt. Kifelé menet megállt a nappaliban. Lane ugyanott ült, mint legutóbb. Gregory, Perez és Kowalski egy-egy kanapén szunyókált. Addison ébren volt, Groom és Burke a kávéját itta. - Elmegyek - közölte Reacher. - Bekapok valamit reggelire. A Broadway felé indult. Senki sem követte. Talált egy nyilvános telefont, és beütötte Pauling mobilszámát. A nő a harmadik csengetésre vette fel. - Halló, tessék!

- Hallotta valakitől mostanában a Reacher nevet? - Kellett volna? - kérdezett vissza Pauling. - Sok időt megspórolunk, ha csak igennel válaszol. Anne Lane Patti húgától, egy Brewer nevű zsarun keresztül. - Igen - vallotta be Pauling. - Tegnap késő este. - Minél hamarabb találkoznunk kell - javasolta Reacher. - Maga Reacher? - Személyesen. Félóra múlva az irodájában? - Tudja, hol van? - Brewertől megkaptam a névjegyét. - Jó, akkor félóra múlva - búcsúzott Pauling. Harminc perc múlva Reacher a West Fourth Streeten állt, és kezében egy pohár kávéval és egy fánkkal várta Lauren Paulingot. Pauling elegáns, ötven év körüli nő volt, az átlagosnál kicsit magasabb, és ahogy Brewer megmondta, csinos. Fekete szoknyát, harisnyát és magas sarkú cipőt viselt, hozzá smaragdzöld selyemblúzt. Melírozott szőke haja hullámokban omlott a vállára. Zöld szemében mosoly bujkált. - Jack Reacher, ha nem tévedek - szólalt meg. Reacher a foga közé szorította a fánkot, a nadrágjába törölte a kezét, majd odanyújtotta Paulingnak. Aztán várt, míg a nő kinyitja a kaput. Megfigyelte, hogyan üti be jobb kézzel a kódot egy szabványos számlapon. Középső ujj, mutatóujj, gyűrűsujj, mutatóujj, a keze alig mozgott. Reacher ennek alapján a 8461 kombinációra gyanakodott. Követte a nőt a másodikra, útközben magába tömte a fánkot. Kétszobás lakásba léptek; az egyik helyiség várónak volt berendezve, a másik dolgozószobának, egy íróasztallal és előtte két vendégszékkel. Szűkös iroda volt, de ízléses. - Beszéltem Brewerrel - mesélte Lauren Pauling. - Felhívtam otthon, miután maga keresett. Arra voltam kíváncsi, hogy magának mi köze ehhez az ügyhöz, de nem

tudott érdemben válaszolni. Olyan halk, fátyolos hangon beszélt, hogy Reacher szívesen elhallgatta volna napestig. A karcsú, kecses mozgású nő az egyik székre mutatva hellyel kínálta, majd az íróasztalt megkerülve ő is leült. - Brewer arról is mesélt, hogy maga a katonai rendőrségnél volt valamikor nyomozó. - Hajdanában. - Akkor tudja, hogy az én szavamra nem adhat. - Miért nem? - Azért, mert nem vagyok pártatlan tanú. Az az igazság, hogy reménytelenül elfogult vagyok. - Hogyhogy? - Gondolja csak végig! Ha nem Edward Lane ölte meg a feleségét, akkor ki? - Megmondom magának. Én. A gondatlanságommal. - Senki sem tökéletes - vélte Reacher. - Úgyhogy szerintem ne is foglalkozzon vele. - Azt mondja? - Rajtam valószínűleg több ember élete múlt, mint ahánnyal maga valaha találkozott, és nem emésztem magam miattuk. Pauling bólintott. - Csak itt van ez a lány. Olyan, mintha ő volna az élő lelkiismeretem. - Beszéljen inkább a treff hármasról! - javasolta Reacher. - Arra a következtetésre jutottunk, hogy nincs semmi jelentősége - kezdte. - A treff hármas csak azért volt ott, hogy vakvágányra tereljen bennünket. - Lane-nek is utánanéztek akkor?

Pauling bólintott. - Alaposan. És persze az embereinek is, egytől egyig. Mert ugye tisztázni kellett, kinek lehetett tudomása arról, hogy sok pénze van. Vagy akár arról, hogy nős ember. - És? - Kellemetlen alak. Személyiségzavarban szenved, úgynevezett borderline eset. Nem bírja ki, ha nem ő parancsol. - Az embereinek sincs ki mind a négy kereke - tette hozzá Reacher. - Ők meg azt nem bírják ki, ha senki sem parancsol nekik. - Furcsa alakok. Mind volt kommandós meg fedett ügynök, úgyhogy a Pentagon érthetően nem sokat árult el róluk. De annyit azért megtudtunk, hogy legtöbbjük előléptetés nélkül szerelt le. Maga Lane is. Reacher bólintott. - Így már érthető, hogy miért ragaszkodnak annyira Lane-hez. Ezzel a minősítéssel másutt nemigen kereshetnének havi huszonöt lepedőt. - Ennyit kapnak? Lane ennyit ajánlott magának? A férfi nem válaszolt. Min gondolkodik? Reacher vállat vont. - Brewer azt mondta, hogy nem tudja, ami számára merőben szokatlan, mert néha téved ugyan, de mindig van véleménye. Pontosan így vagyok vele én is. Most viszont elbizonytalanodtam. Úgyhogy azon gondolkodom, vajon miért nem tudom, hogy mit gondoljak. - Szerintem valódi emberrablás volt - mondta Pauling. - Én pedig elszúrtam. Nekem persze sokkal jobb volna, ha Lane teszi. Lehet, hogy ő tette. De ez csak azért merül fel bennem, mert mentséget keresek. Úgyhogy sima emberrablás volt, nem valami bonyolult trükk. És én elszúrtam. - Mivel szúrta el? Nem tudom. - Akkor lehet, hogy mégis bonyolult trükk volt. - Mire gondol? Reacher ránézett. - Bármi volt, most megismétlődik. Lauren Pauling előrehajolt a székén. - Hallgatom! - Reacher ezután mindent részletesen elmesélt neki, az első pohár kávétól a torz elektronikus hangig, amely pontosan ugyanahhoz a tűzcsaphoz irányította a fekete BMW-t.

- Ha csak trükköznének, ennél egyszerűbben csinálnák - vélekedett Pauling. - Nekem is ez a benyomásom - ismerte el Reacher. - Jól kijöttek egymással? Mármint Lane és a felesége? - Senki nem állítja az ellenkezőjét. - Tehát valódi. Reacher bólintott. - És bennfentes közreműködésére vall. Valakitől értesültek, mikor hová megy Kate Jade-del. Pontosan tudják, milyen autói vannak Lane-nek. - Még valami? - A zsaruk. Lane-nel pontosan elismételtettem, mit mondtak neki a telefonálók. Egy szóval sem figyelmeztették, hogy a zsarukat hagyja ki. Tehát tudják, mi történt öt éve. Tudják, hogy Lane semmiképpen nem fordulna a zsarukhoz. - Következésképpen öt éve is valódi volt a dolog. - Az egyáltalán nem biztos. De van valami, amit egyik esetben sem tudok hová tenni: ez pedig a túszejtés. Csak akkor sima ügy, ha a kocsiban csinálják, és abban a pillanatban, amikor megáll. Viszont a Bloomingdale’s egy háztömb, saroktól sarokig. Azt képtelenség előre kiszámítani, hogy a Lexington Avenue melyik pontján áll majd meg Taylor a Jaguarral. - Vagyis? - Vagyis ez az egész nem stimmel. Életemben először azt kell mondanom, hogy passz. - Nincs tovább? - Van, csak a nehezebb úton - felelte Reacher. - Az melyik? - Olyankor mondtuk ezt a seregben, amikor semmi jóra nem számíthattunk. Amikor az ember nulláról indul, és szép lassan, verejtékes munkával araszolgat előre. - Segíthetek valamiben?

- Érdekelne két ember. Bizonyos Hobart és Knight. Pauling bólintott. - Knight vezette a kocsit aznap, amikor Anne-t elrabolták. Hobart akkor Philadelphiában volt. Mindketten meghaltak a tengerentúlon. - Lehet, hogy nem haltak meg. Sebesülten, de még élve hagyták hátra őket a társaik. Jó volna legalább nagy valószínűséggel tudni, mi történt velük. - Gondolja, hogy életben maradtak? - Nem tudom, mit gondoljak. Annyi bizonyos, hogy minimum egyvalaki Lane emberei közül nem aludt valami jól tegnap éjjel. - Tudja, én találkoztam Hobarttal és Knighttal. Öt éve. - Esetleg illik valamelyikükre annak a pasasnak a személyleírása, akit én láttam? - Középtermetű, teljesen átlagos testalkatú? Igen, mind a ketten pontosan ilyenek. - Ez is valami. - Most mihez kezd? - Visszamegyek a Dakotába. Lehet, hogy befut egy telefonhívás, és vége az egésznek. De valószínűbb, hogy nem így lesz. - Adjon nekem három órát! - kérte Pauling. - Aztán hívjon a mobiltelefonomon.

5 MIRE REACHER a Dakotához ért, hét óra volt, verőfényes reggel. Az égbolt kéken ragyogott. A lakásba lépve nem kellett megkérdeznie, telefonáltak-e már. Nyilvánvaló volt, hogy nem. Mindenki néma csöndben ült a helyén: Lane egyenes derékkal a székén, körülötte a többiek, Gregory, Groom, Burke, Perez, Addison és Kowalski. Mintha kilenc órája el sem mozdultak volna onnan. Lane lassan elfordította a fejét, és Reacherre nézett. - Hol volt mostanáig? - vonta kérdőre.

- Reggeliztem - felelte Reacher. - Azért kapja a fizetését, hogy dolgozzon, ne a fejét tömje. - Nem kaptam fizetést - emlékeztette Reacher. - Ez a problémája? - kérdezte Lane. - A pénz? Reacher nem szólt semmit. - Ezt könnyen megoldjuk. Jöjjön! - mondta Lane, és felállt. Reacher követte a hálószobába. Lane kinyitotta a gardróbfülkéjét, amelynek hátsó falán nyílt egy másik ajtó, baloldalt elektronikus számzárral. Lane a bal kezét használta. Mutatóujj, gyűrűsujj, középső ujj, középső ujj. Reacher a 3785-re gyanakodott. A zár pittyenő hangot adott. Lane kinyitotta a belső ajtót, benyúlt, és meghúzott egy láncot. Meggyulladt a lámpa, amelynek fényénél nagyjából ötször három méteres helyiség tárult fel. Tele volt vastag műanyag fóliával szorosan becsomagolt, kocka alakú bálával. Mindegyiken francia felirat állt: Banque Centrale. Központi Bank. Pénz. Amerikai dollár kötegekben, becsomagolva. A bálák érintetlennek látszottak, egy kivételével. Miközben Lane kivonszolta a bontott bálát a hálószobába, kiesett belőle két vékony pakk. - Vegye fel! - mondta Lane. - A magáé. Reacher nem mozdult. Lane lehajolt az egyikért. - Tessék, fogja! Majd akkor beszélünk a díjazásomról, ha lesz eredmény. Fogja! - üvöltött rá Lane, majd a mellkasához vágta a pénzt, amely ismét leesett a földre. Aztán lehajolt, és a bálába túrva veszettül sorozni kezdte Reachert a pakkokkal. Lane arcán csörgött a könny, és szinte önkívületben ordította: - Fogja! Fogja! - Majd: - Szerezze vissza őt! — És aztán: - Kérem! Kérem! - Mintha minden dühe, fájdalma és kétségbeesése egyszerre szakadt volna ki belőle.

Reacher csak állt, miközben lába körül dollár százezrek gyűltek halomba, és azt gondolta: Nincs az a színész, aki ilyen alakításra képes. Ez most valódi. REACHER a hallban várt, míg Lane lecsillapodik. Hallotta, amint visszapakolja a bálát, majd bevonszolja a belső helyiségbe, és becsukja az ajtót. Amikor a számzár is pittyent, Reacher átment a nappaliba. Egy perc múlva megérkezett Lane, visszaült a székére, mintha mi sem történt volna, és mereven bámulta a néma telefont. Háromnegyed nyolckor végre megcsörrent a készülék. Lane felkapta a telefonkagylót, beleszólt, de arcáról nyomban le lehetett olvasni, hogy másvalaki keresi. Még vagy tíz másodpercig hallgatta a hívót, aztán letette. - Ki volt az? - kérdezte Gregory. - Csak az egyik barátom - felelte Lane. - A zsaruk ma reggel kihalásztak egy hullát a Hudsonból. Ismeretlen személyazonosságú, negyven év körüli fehér férfi. Egy lövés végzett vele. - Taylor? - Alighanem - biccentett Lane. - Mit lépünk? - kérdezte Gregory. - Egyelőre semmit. Várjuk, hogy jelentkezzenek. De senki sem telefonált. Háromnegyed tízre aztán Lane erőtartalékai is kimerültek. Hátradőlt a székén, és bámulta a plafont. - Vége - sóhajtott. - Nincs többé. Mindenki hallgatott. Néma csend telepedett a szobára. Tíz órakor Lane kiegyenesedett. - Na jó! - mondta. - Akkor most nekilátunk. Felkutatjuk és megsemmisítjük őket Igazságot teszünk a magunk módján. Senki sem szólalt meg. - Kate-ért - folytatta Lane. - És Taylorért. Felélénkülve előrehajolt, és Reacherhez fordult. - Amikor maga idejött, azzal

kezdte, hogy az embereim háborút tudnának indítani ellenük, csak előbb meg kellene találni őket. Emlékszik? Reacher bólintott. - Akkor találja meg őket! - utasította Lane. REACHER kifelé menet útba ejtette a hálószobát, felvette az íróasztalról a bekeretezett fényképet, és hosszasan szemlélte. Értetek, gondolta. Nem érte. Aztán visszatette a képet, és távozott. Először a nyilvános telefonhoz igyekezett, amelyet már korábban is használt. A cipőjéből előhúzta Lauren Pauling névjegykártyáját, és beütötte a mobilszámát. - Ez most valódi - szólt bele és nem jönnek vissza. - Ott tudna lenni az ENSZ székházánál körülbelül félóra múlva? - kérdezte a nő. REACHER megpillantotta a First Avenue járdáján várakozó Lauren Paulingot. Színes kendő volt a vállán. A férfi ismét megállapította, hogy milyen jól néz ki. - Kértem valakitől egy kis szívességet - fogadta Pauling. - Összekötő tiszt az egyik ENSZ-bizottságnál. - Mivel foglalkoznak? - Zsoldosokkal - felelte Pauling. - Papíron ugyebár ellenük vagyunk, mert aláírtunk mindenféle egyezményt. - A Pentagon szereti a zsoldosokat. - De csak akkor, ha oda mennek, ahová küldik őket. Azt viszont nem szeretik, ha a szabad idejükben hakniznak. - Knightot és Hobartot hakni közben hagyták ott? - Valahol Afrikában - bólintott Pauling. - A maga embere ismeri a részleteket? - Elég tapasztalt, de ezen a poszton új. A nevét nem fogja elárulni.

- Rendben. Berregett Pauling mobilja. A nő a füléhez tartotta, és körülnézett. - Egy kávéházba kell mennünk a Second Avenue-n - mondta Reachernek. - Utánunk jön. A kávéházban Pauling egy hátsó bokszhoz terelte Reachert, és úgy ült le, hogy az ajtóra lásson. Reacher becsusszant mellé. Ő mindig háttal a falnak ült. Pauling intett a felszolgálónőnek, és feltartotta három ujját. A nő odajött, letett az asztalra három barna bögrét, és egy nagy kannából megtöltötte őket. Reacher belekortyolt a kávéjába; forró volt és erős, de átlagos. A Pentagon emberét már az ajtóban kiszúrta: jellegtelen külsejű, középkorú férfi volt vörhenyes hajjal. Kigombolt nyakú fehér inget, csíkos nyakkendőt viselt. Ez is egyfajta egyenruha. Mielőtt beljebb jött volna, megállt, és körülnézett. Nem minket keres, gondolta Reacher. Azt nézi, van-e itt valaki, aki ismeri. Ha van, úgy tesz, mintha hívnák a mobilján, és lelép. Csakhogy nyilvánvalóan mindent rendben talált. Hátrasétált a bokszukhoz, leült velük szemben, és miután egy-egy rövid pillantást vetett az arcukra, tekintete kettőjük között, a tükrön állapodott meg. Így közelről már látszott, hogy két keresztbe tett pisztolyt ábrázoló fekete kitűzőt visel. - Nem sokat tudok mondani maguknak - kezdte. - Ha amerikaiak magánvállalkozásban harcolnak a tengerentúlon, az nagyon rossz fényt vet ránk, főleg Afrikában. És ez még az én időm előtt történt, úgyhogy alig tudok róla valamit. - Helyileg hol volt? - kérdezte Reacher. - Burkina Fasóban vagy Maliban. A háttér a szokásos: polgárháború, a lázadók jönnek elő a dzsungelból, a hadsereg teljesen megbízhatatlan, úgyhogy a kormány ijedtében próbál felhajtani valamilyen segéderőt a nemzetközi piacon. - Ott franciául beszélnek? - Ha a hivatalos nyelvet kérdezi, az mindkét országban a francia. Miért érdekli? - Láttam a pénz egy részét. Lefóliázva, francia felirattal. Banque Centrale.

- Amerikai dollárt? Reacher bólintott - Egy egész kazallal. - Voltak olyan kósza hírek, hogy Edward Lane lelépett a pénzzel, óriási túlerővel álltak szemben, méghozzá stratégiailag teljesen reménytelen helyzetben. - De nem tudtak mind kereket oldani. A Pentagon összekötője bólintott - Úgy tűnt. Az efféle helyekről nemigen szivárog ki információ, általában a Vöröskereszt jelentéseire hagyatkozunk. Végül annyit sikerült hitelt érdemlően megállapítanunk, hogy két amerikai fogságba esett. Egy évre rá megtudtuk a nevüket is. Knight és Hobart volt a két fogoly. - Meglep, hogy életben maradtak - A lázadók győztek. A két amerikai valóságos trófeának számított, úgyhogy az életüket meghagyták, de embertelenül megkínozták őket. - És mi lett a vége? Erről lehet tudni valamit? - Az egyikük meghalt a fogságban, a másik a Vöröskereszt szerint kijutott az országból. A Veteránügyi Hivatal nyilvántartásában szerepel valaki, aki Afrikában járt, és olyan gyógykezelést kap, amely trópusi betegségekre és csonkításokra enged következtetni. - Melyikük jött vissza? - kérdezte Reacher. - Nem tudom - felelte az összekötő tiszt. - Derítse ki! - mondta Reacher. - És a címét is szerezze meg a Veteránügyi Hivataltól. - Nem megy. Ezzel túllépném a hatáskörömet. Ahhoz nagyon nyomós indok kellene. - Nézzen rám! - kérte Reacher. Az összekötő levette a szemét a tükörről, és odafordult. - Tíz hatvankettő - mondta ekkor Reacher. A férfi már ismét a tükröt nézte rezzenéstelen arccal.

- Ms. Pauling mobilján fogok jelentkezni - közölte. Azzal egyenesen az ajtóhoz ment, kinyitotta, az utcára lépve jobbra fordult, és már el is tűnt szem elől. - Mi volt az a tíz hatvankettő? - kérdezte Pauling. - A katonai rendőrség kitűzőjét viseli, vagyis kolléga. Nálunk a tíz hatvankettő rádiókódban azt jelenti, hogy egy tiszttárs bajban van. Sürgős segítséget kér. Úgyhogy segíteni fog. - Akkor talán mégsem kell végigjárnia a nehezebb utat? - Talán. De a maga ismerőse mintha túlzásba vinné az óvatoskodást. Én simán kikaptam volna a nyilvántartásból azt a dossziét. - Lehet, hogy éppen emiatt jut ő följebb a ranglétrán, mint maga. - Nem vitás. Közben odajött a felszolgálónő a kannával, hogy tölthet-e még. Csak Reacher kért, Pauling nem. - Ma reggel a New York-i rendőrség talált egy vízihullát - szólalt meg végül Reacher. - Fehér, negyvenes férfi. Valaki telefonon újságolta Lane-nek. - Taylor az? - Minden bizonnyal. - És most mit csinálunk? - Végigvesszük a lehetőségeket - javasolta Reacher. - Induljunk ki abból, hogy Knight vagy Hobart visszatért, bosszúra éhesen. - Gondolkodjon hangosan. Mi az, ami nem illik a képbe? - Először is a túszejtés. Az egyáltalán nem stimmel. - És még? - Az egész, úgy ahogy van. - Túl nagy falat - dünnyögte Pauling. - Kezdjük kicsiben? Mondjon valamit, ami meglepte.

Reacher kortyolt a kávéjából, majd így szólt: - Kiszálltam a fekete BMW-ből, miután Burke áttette a táskát a Jaguarba, és meglepő volt, hogy a pasas pillanatok alatt ott termett a volánnál. - Magyarázat? - Ott várt az utcán. - Nem kockáztatta volna meg. Ha Knight vagy Hobart az, Burke rögtön felismeri. - Lehet, hogy egy kapualjba húzódott - vetette fel Reacher - Háromszor egymás után? Három különböző alkalommal ugyanazt a tűzcsapot választotta. Nehéz lett volna minden esetben alkalmas rejtekhelyet találnia. Alkalmas rejtekhely, futott át Reacher agyán. Eszébe jutott az első gondolata akkor. Ugyanannál a tűzcsapnál áll? Letette a kávésbögrét, megfogta Pauling kezét, és gavalléros mozdulattal csókot lehelt a nő vékony ujjaira. - Köszönöm - mondta. - Köszönöm szépen. - Mit köszön? - A pasas háromszor egymás után ugyanazt a tűzcsapot nézte ki. Miért? Volt neki egy jó leshelye. Az számított, és nem a tűzcsap. Olyan búvóhelyre volt szüksége, ahol biztonságban és észrevétlenül meghúzhatja magát. És talált ilyet. - Segít ez nekünk? - Ez az első láncszem. Egy azonosítható hely. Elmegyünk a Sixth Avenue-ra, és megkeressük. Lehet, hogy valaki látta a pasast. REACHER és Pauling a Sixth Avenue és a Houston Street sarkán kiszállt a taxiból, és a langyos szélben észak felé vette az útját. - Na, mutassa azt a tűzcsapot! - kérte Pauling. Hamarosan oda is értek. Pauling lecövekelt mellette. - Ha valakinek katonai srófra jár az agya, milyen helyet keres?

- A katona tudja, hogy az alkalmas megfigyelőpont akadálymentes kilátást tesz lehetővé előre, ugyanakkor oldalról és hátulról megfelelően védett. Oltalmat nyújt az elemekkel szemben, és elrejti a megfigyelőt. Nagy valószínűséggel biztosítja a megfigyelő zavartalan tevékenységét a művelet egész időtartama alatt. - Milyen időtartamról beszélünk? - Legfeljebb egy óráról, alkalmanként. - Az első két alkalommal hogy zajlott le a dolog? - Nézte, ahogy Gregory leparkol, majd követte a Spring Streeten. - Nem abban a lerobbant házban várt? Ha egyedül csinálta, akkor nem. - De azért használta a hátsó ajtót. Legalábbis a második alkalommal. - Biztosra vesszük, hogy egyedül volt? A kettőből csak egy jött vissza élve. - Akkor hol volt a leshelye? - Innen nyugatra - válaszolta Reacher. — Teljes rálátást akart. - A másik oldalon? Reacher bólintott. - A tömb közepén vagy attól északra vagy délre. - Lője be a határokat! - Az ív szöge legfeljebb negyvenöt fok. A sugara maximum százméteres lehet. Pauling a járdaszegély felé fordult. Vállmagasságban kinyújtotta a karját, és kimért negyvenöt fokot összesen. Öt objektum esett az így bezárt szögbe, de a két szélső éppen csak belefért, úgyhogy a középső három jöhetett számításba. Reacher odaállt a nő mögé, és átnézett a feje fölött Pauling bal keze virágüzletre mutatott. Utána Reacher kedvenc kávéháza következett, majd egy képkeretező. Aztán egy borszaküzlet. A jobb szélen vitaminbolt zárta a sort. - A virágüzlet ugrik - okoskodott Pauling. - Éjjel háromnegyed tizenkettőkor már biztos nincs nyitva. Reacher nem szólt semmit. A boros valószínűleg későn zár, viszont nem nyit reggel hétkor - folytatta a nő. Ilyen üzletekben az ember nem bámészkodhat egy óra hosszat - tette hozzá Reacher.

- Nem marad más, csak a kávéház. - Az viszont elég kockázatos lett volna. A felszolgálók megjegyzik a visszatérő vendéget. - Akkor hol volt? Reacher előbb balra pillantott, aztán jobbra, végül föl. Patti Joseph lakása - mondta. - Elég magasan van, jóval a fák koronája fölött. A hatodikon semmi sem akadályozza a kilátást. Egy tengerészgyalogos felderítő pedig akadálytalan kilátást akar. Lauren Pauling megint a járdaszegély felé fordult, és ismét kinyújtotta a karját, akár egy szögmérőt, csak most följebb emelte. - Először merről érkezett? - kérdezte. - Dél felől - felelte Reacher. - De akkor a Spring Streetről jött. Azt nem tudhatjuk, hogy honnan indult. - És másodszor? - Majdnem ugyanúgy. A forgalmon átvágva északkeletnek, onnan számítva, ahol én ültem, dél felől. Pauling délebbre vitte a jobb karját. Az így leszűkített képbe az az épület, amelyben a virágüzlet volt, már csak félig fért bele, a másik, a kávéház viszont még majdnem egészen. A virágüzlet fölötti három emelet ablakain reluxa volt, a belső párkányon nyomtatók és papírhalmok álltak. - Irodák - közölte Pauling. A kávéház fölötti három emelet ablakaiban fakó függönyök, illetve egy helyütt festett üvegdíszek lógtak, de volt teljesen csupasz ablaktábla is, egy másikat pedig újságpapírral fedtek be. - Lakások - mondta Pauling. A virágüzlet és a kávéház között boltíves, kék kapu nyílt. Mellette balra ezüstszínű doboz, gombokkal és névtáblákkal. Reacher megszólalt: - Ha valaki azon a kapun jön ki, és a tűzcsap felé indul, akkor északkelet felé kell átvágnia a forgalmon, igaz? - Megtaláltuk - bólintott Pauling. A kék kapu melletti ezüstszínű dobozon hat hívógomb sorakozott. A legfölső névtáblán, amelyen már megfakult a tinta, KUBLINSKI felirat állt, a legalsóra vastag fekete filctollal azt firkantották, hogy GONDNOK, a köztük lévő négy pedig üres volt. - Olcsó bérlemények - jegyezte meg Pauling. - Rövid távra, ideiglenes

lakóknak. Kivéve Kublinskit. Próbálkozzunk a gondnokkal? - A névjegykártyájával mutatkozzon be, de tegyen úgy, mintha aktív ügynök volna. Pauling megnyomta a gondnok hívógombját, mire a kaputelefon hangosan recsegni kezdett. - Szövetségi nyomozók! - szólt bele Pauling. Tulajdonképpen nem is lódított nagyot. A telefon ismét megreccsent. A kék kapu megnyílt befelé, és magas, sovány férfi tűnt elő pecsétes pólóban, fekete kötött sapkával a fején. - Tessék! - szólalt meg erős orosz akcentussal. Pauling felmutatta a névjegyét, majd így szólt: - A legutóbbi lakóról érdeklődnénk. - Ötös szám -mondta a gondnok. - Egy hete. Az újsághirdetésre jelentkezett. - Körül kell néznünk abban a lakásban közölte Pauling. - Nem tudom, beengedhetem-e magukat - ellenkezett a gondnok. - Nemzetbiztonsági törvény, terroristaellenes törvény - sorolta gyorsan Reacher. A pasas vállat vont, és elindult a lépcsőfeljáróhoz, Reacher és Pauling a nyomában. Az ötös szám a harmadik emeleten volt, az utca felőli oldalon. - Itthon van? - kérdezte Reacher a gondnoktól. - Most biztos nincs itt. Az előbb ellenőriztem az egész ház vezetékrendszerét. - A derékszíján lógó kulcscsomón megkereste az ötöst, és kinyitotta az ajtót. A lakás teljesen üres volt. Leszámítva egyetlen ebédlőszéket. Nem régi, de sokat koptatott bútordarab volt, olyasfajta, amilyet becsődölt éttermek felszámolói árulnak nagy tételben a Bowery utcáin. Az ablaknál állt, kissé északkeletnek fordítva. Reacher odament, és leült a székre. Ahogy elhelyezkedett, az ablakból egyenesen a Sixth Avenue-n lévő tűzcsapra látott. Felállt, és hátrafordult: zárható ajtót

látott, és tömör falakat. A katona tudja, hogy az alkalmas megfigyelőpont akadálymentes kilátást tesz lehetővé előre, ugyanakkor oldalról és hátulról megfelelően védett. Reacher a gondnokra nézett. - Meséljen erről az emberről! - Nem tud beszélni - felelte a gondnok. - Úgy érti, néma? Valamilyen trauma érte? - Nem lelki - csóválta a fejét a gondnok. - Fizikai. Füzet segítségével kommunikált. - Sohasem nyitotta ki a száját. Mintha takargatni akart volna előttem valamit. Nagyon emlékeztetett egy esetre, amit több mint húsz éve láttam. - Éspedig? - Én orosz vagyok. Amikor a Vörös Hadseregben szolgáltam, büntetésből Afganisztánba küldtek. Egyszer a törzsi harcosok elrettentésül visszaküldték hozzánk egy foglyot. Ki volt vágva a nyelve. A gondnok lement Reacherrel és Paulingal a saját lakásába. Előkereste az ötös számú bérleményre vonatkozó hatályos szerződést. Pontosan egy hete írta alá egy magát Leroy Clarksonnak nevező személy. Ez persze álnév volt, méghozzá eléggé átlátszó: a Clarkson és a Leroy a West Side Highway felőli első két utca a Houstontól északra. Az aláírás olvashatatlan volt. A gondnok tűrhető személyleírást adott, de ez így semmivel sem volt több, mint amennyit Reacher a saját szemével látott. Harmincvalahány éves férfi, közepes testalkatú, szakálla, bajusza nincs. Kék farmert, kék inget, baseballsapkát, edzőcipőt visel. - Mennyit fizetett ki előre? - Egy hónapot. Az a minimum. Lejáratkor megújítható. - Ő már nem jön vissza - dünnyögte Reacher. - Nyugodtan meghirdetheti a lakást. Távozóban a kék kaputól csak hármat kellett lépniük észak felé, és már ott is voltak a kávéháznál. Beültek egy kávéra.

Pauling szólalt meg elsőnek. - Ezek szerint nem egyedül csinálta. Valaki más is kellett a telefonhívásokhoz. Reacher nem felelt. - Mi a benyomása a telefonálóról? - kérdezte Pauling. - Amerikai - vágta rá Reacher. - Intelligens, magabiztos, csöppet sem szorong. Jól ismeri New Yorkot. Nem kizárt, hogy katona. Burkétől megkérdezte a nevét, ami arra utal, hogy ismeri Lane embereit. Nagyon torz volt a hang, mégis úgy éreztem, nem lehet idős. Volt benne valami könnyedség. - Ha magabiztos és csöppet sem szorong, akkor inkább maga a főnök személyesen, és nem egy embere. Reacher bólintott. - Jó meglátás. - Na és ki az? - Ha a maga pentagonos barátja nem igazított volna el, akkor azt mondanám, hogy a Hobart-Knight kettős. - De ez kizárt - vélte Pauling. - Ekkorát biztosan nem téved. - Akkor pedig kettőjük közül az, aki visszajött, és új segítőtársat keresett magának. - Olyat, akiben bízhat - tette hozzá Pauling. - Elég hamar rátalált. Reacher vetett egy pillantást a tűzcsapra. - Egy távkapcsoló működik ilyen messziről? - kérdezte. - Mármint hogy autót ki lehet-e nyitni vele? Talán - dünnyögte Pauling. - Miért? - Miután Burke áttette a táskát, ajtózár kattanását hallottam. Szerintem a pasas volt onnan föntről, a szobájából. Figyelt, és amikor látta, hogy megvan a pénz, egy másodpercre sem akarta nyitva hagyni a kocsit. - Ésszerű. - Csak tudja, mi nem az? Miért ő dekkolt ott, miért nem a társa? Miért az veszi ki a lakást, aki nem tud beszélni? Mindenki, akivel kapcsolatba kerül, emlékezni fog

rá. Mire való a megfigyelőállás? Arra, hogy az ember onnan irányítson. De hogyan, ha még telefonálni sem tud? - Küldhet SMS-t. - Az igaz. De nekem akkor is felfoghatatlan, miért a néma intézte ezt az ügyet a gondnokkal. - Nekem is - ismerte el Pauling. Egy percig hallgattak. - És most? - törte meg a csendet a nő. - Nekiláthatunk a nehezének - felelte Reacher. - Ugye benne van? - Ez felkérés akar lenni? - Nem, azt gondolom, hogy maga önként vállalja. Mert ha jól csináljuk, akkor kiderül, mi történt Anne Lane-nel. És nem lesz több álmatlan éjszakája. - Hacsak nem az derül ki, hogy öt éve valódi volt a dolog. Mert akkor lehet, hogy soha többé nem tudok aludni. - Az élet ettől izgalmas - jegyezte meg Reacher. - Na jó - bólintott Pauling. - Legyen igaza, önként vállalom. Reacher azonnal kész volt a tervvel. - Zargassa még az orosz barátunkat. Szerezze meg tőle azt a széket. Utána lesétálunk vele a Bowery-re, és megnézzük, honnan származik. Hátha emlékszik rá valaki. REACHER vitte a széket, úgy ballagtak kelet felé. A Houston Streettől délre, a Boweryn egymást érték a különböző árucikkekre szakosodott lerakatok. Reacher szerette az ilyen környékeket. A hattömbnyi kavalkád északi részén kezdték a szemlét, egy alig százméteres szakaszon, amely a Manhattanben eladásra kínált használt székek fő lelőhelye volt. Az első három boltban nem találtak azonos típusú széket, sem olyan eladót, aki igennel válaszolt volna a kérdésre, hogy látta-e a Reachernél lévő példányt A negyedikben viszont meglett, amit kerestek.

Ez dupla hodály volt, amelyben beljebb, egy fali kampón ott lógott a Reacher cipelte szék két hasonmása. - Beletrafáltunk - mondta Pauling. A férfi hátrament a székkel a kínai tulajdonoshoz, aki egy asztalnál ült. Fásult öregember benyomását keltette. - Ezt itt vették. - Reacher felemelte a széket, és a fal felé intett. - Kábé egy hete. - Öt dollár - közölte az öreg. - Nem akarom megvenni - mondta Reacher. - Az érdekelne, hogy kinek adta el. - Öt dollár - ismételte a tulaj. - Információt akar, és az információnak ára van. - Kinek adta el a múlt héten? - Öt dollár. - Kettő ötven, plusz a szék. - A széket úgyis itt hagyja. Unja már cipelni. - Kérem, uraim! - szólt közbe Pauling. Kinyitotta a táskáját, elővette a pénztárcáját, és kihúzott belőle egy tízest. - Tíz dollár - mondta. - És a szék. így jó lesz, ugye? Az öreg kínai bólintott. - A nők mindig megtalálják a hangot. - Tehát ki vette meg a széket? - kérdezte Pauling. - Nem tudott beszélni - felelte az öreg. - Csukva tartotta a száját, valami fogyatékossága lehetett - Hogy nézett ki? - kérdezte Reacher. A kínai pontosan ugyanazt a személyleírást adta, mint a gondnok a Sixth Avenuen. - Hasznát veszik ennek az információnak? - kérdezte végül.

- Talán - mondta Pauling. - Bár semmi újat nem tudtunk meg. - Sajnálom - szabadkozott az öreg. - Akkor a széket megtarthatják. - Unom már cipelni - dohogta Reacher. Az öreg félrebillentette a fejét - Na ugye, megmondtam! Csak hagyja itt nyugodtan. Kiléptek a Boweryre, elöl Pauling, utána Reacher. - Nesze semmi, fogd meg jól - jegyezte meg Pauling. - A fene sem érti - csóválta a fejét Reacher. - Miért a némát küldik mindenhová? - A másiknak biztosan feltűnőbb ismertetőjele van. - Azt inkább meg sem próbálom elképzelni. -Ez a Lane cserbenhagyta két emberét - emlékeztette a nő. - Maga miért segít neki? - Nem neki segítek. Kate-ért és a gyerekért csinálom. - Ők már meghaltak. - Akkor is tisztázni kell ezt az ügyet. Meg kell tudni, ki mit tett, hol és miért. Valakinek ki kell állnia értük. - És maga lesz az a valaki? - Bosszút kell állni értük, Pauling. Mert ez nem az ő harcuk volt. Ha Hobart vagy Knight Lane-t veszi célba, lehet, hogy csak kibicelek. De nem, ö Kate-et és Jade-et pécézte ki. Azt pedig ne felejtse el, hogy két gazságból nem lesz igazság. - Háromból sem. - De, ebben az esetben igen - erősködött Reacher. Paulingnak rezeghetett a mobilja, mert előhúzta a zsebéből. Bemutatkozott, és egy percig hallgatott. Aztán megköszönte a hívást, és összecsukta a készüléket. - A pentagonos ismerősöm volt - újságolta. - Megvan az ország: Burkina Faso,

korábbi nevén Felső-Volta. Egykori francia gyarmat. Lakossága tizenhárommillió, bruttó nemzeti terméke a negyede annak, amennyit Bill Gates keres évente. - De azért volt kéznél annyi pénzük, hogy felbéreljék Lane csapatát. - Az informátorom szerint nem - helyesbített Pauling. - Knight és Hobart ott esett fogságba, de hogy a kormány szerződtette volna Lane-éket, annak nincs nyoma a feljegyzésekben. - A maga embere azt hiszi, hogy mindenről készül feljegyzés? - Szerinte igen, csak az a kérdés, hol. Már dolgozik rajta. - De nem elég gyorsan. Addig is lépnünk kell. Van egy ötletem. - Éspedig? - A pasas Leroy Clarkson nevet mondott be. Talán azért, mert arrafelé lakik. Pauling bólintott. - Az irodámban nézzük át a telefonkönyvet. A MANHATTANI TELEFONKÖNYBEN találtak néhány Hobartot és féloldalnyi Knightot, de egyikük sem a Village nyugati részén lakott. Paulingnak voltak különféle adatbázisai, ám ezekben sem bukkant szóba jöhető Knight vagy Hobart nevűre. - Őt évig volt távol - idézte fel Pauling. - Nincs telefonja, nem fizet számlákat. - Valószínűleg — mondta Reacher. - De nem szükségképpen. Ezek a fickók hozzá vannak szokva, hogy hirtelen szedni kell a sátorfájukat. Adhatott megbízást automatikus díjfizetésre is. - Az is csak addig működik, amíg ki nem ürül a bankszámlája. Reacher bólintott. - Most mit csinálunk? - Várunk - felelte a férfi. - Mégpedig a maga aktakukac barátjára. Még egy perc sem telt el, és Pauling újabb hívást kapott. Beleszólt a készülékbe, hallgatott, majd lassan összecsukta a telefont.

- Hobart - közölte. – Ő volt az, aki túlélte, és visszajött.

6 - KERESZTNEVE? - kérdezte Reacher. - Clay. Clay James Hobart - válaszolta Pauling. - Lakcíme? - Várjuk a nyilvántartóból. - Mondott még valamit? - Hogy Lane rajta van a Pentagon hivatalos feketelistáján. - Miért? - Tudja, mi volt az „Igaz ügy” fedőnevű hadművelet? - Panama - vágta rá Reacher. - Manuel Noriega ellen. Több mint tizenöt éve. Egy rövid ideig én is ott voltam. - Lane is, és előléptették ezredessé. Aztán még részt vett az első öbölháborúban, utána tisztázatlan körülmények között leszerelt. Túl nagy folt azért nem eshetett a becsületén, mert a Pentagon minden további nélkül felfogadta külsősnek. Kolumbiába küldték, az egyik kokainkartell ellen harcolni. Olyanokat vitt magával, akik már akkor megvoltak a mostani csapatából. Zsebre vágta az amerikai kormánytól kapott pénzt, a helyszínen viszont a kijelölt célpont helyett egy rivális kartellt számolt fel. A Pentagon többé nem vette igénybe a szolgálatait. - Az emberei azt mondják, járt Irakban és Afganisztánban is. Pauling bólintott. - Csak mint alvállalkozó. A Pentagon kiadta a munkát valakinek, akiben megbízott, az meg továbbpasszolta Lane-nek. - Burkina Fasóban is alvállalkozó volt? - Minden bizonnyal - vélte Pauling. - Ezért nincs semmi nyoma a feljegyzésekben.

- Kormányszinten közünk volt az ottani eseményekhez? - Lehetséges. A pentagonos barátom kicsit feszültnek tűnik. Reacher bólintott. - Ezért segít nekünk, igaz? Érdeke elsimítani az ügyet, nehogy nyilvánosság elé kerüljön. Pauling nem szólt semmit. Megint jelzett a mobilja. Miközben hallgatta, egy noteszlapra dollárjelet firkantott, majd két számot, aztán hat nullát. Végül bontotta a vonalat. - Huszonegymillió dollár - közölte. - Kápéban. Ennyit kasszírozott Lane Afrikában. - Aha dünnyögte Reacher. Huszonegymilliónak mennyi a fele? - Tíz és fél. - Hát ez az. Kate Lane váltságdíja pontosan a Burkina Fasó-i zsold fele. Így már van értelme, Lane valószínűleg lefölözött magának ötven százalékot. Hobart meg hazatért, és úgy gondolta. Lane része igazából őt illeti a szenvedéseiért. - Ésszerűnek hangzik. - Én a helyében az egészet követeltem volna mondta Reacher. Megint rezgett Pauling mobilja. Ezúttal csak három sort irt, aztán összecsukta a készüléket. - Megvan a cím - újságolta. - Hobart az özvegy húgához költözött. A Hudson Streeten laknak, lefogadom, hogy a Clarkson és a Leroy közti szakaszon. Az özvegy húgot Dee Marie Grazianónak hívták, benne volt a telefonkönyvben, Hudson Street-i lakcímmel. Pauling utánanézett az adóhivatal számítógépes adatbázisában. - Hatósági áras bérlemény. Tíz éve lakik ott. - Felírta Dee Marie társadalombiztosítási számát, amit aztán begépelt egy másik adatbázisba. - Harmincnyolc éves, alacsony jövedelmű. A félje tengerészgyalogos volt, három éve halt meg. Lejjebb görgetett a képernyőn.

- Hoppá, ezt nézze meg! Beperelte az államot és a védelmi minisztériumot. - Miért? - Mert nem adtak hírt a bátyjáról. Pauling a NYOMTAT gombra kattintott, majd egyesével továbbadta a lapokat Reachemek. Dee Marie Graziano öt hosszú éven át kemény és elkeseredett küzdelmet vívott, hogy megtudhassa, mi történt a bátyjával, Clay James Hobarttal. - Dee Marie nem kíméli magát - mondta elismerően Pauling. - Ahogy Patti Joseph sem - tette hozzá Reacher. - A két elszánt húg esete. - A Pentagonban már egy év elteltével tudták, hogy Hobart életben maradt. Azt is tudták, hol van. Mégis négy évig hallgattak. Hagyták kínlódni ezt a szerencsétlen asszonyt. - És ha közük vele a hírt, akkor mit csinál? Hazahozza a bátyját, hogy bíróság elé állíthassák Anne Lane meggyilkolásáért? - Hobart ellen semmilyen terhelő bizonyíték nem volt. Pauling hirtelen elhallgatott. - Mi jutott eszébe? - kérdezte Reacher. - Abban maradtunk, hogy Hobart új partnerrel dolgozott, igaz? Amint hazaért, rögtön talált egy megbízható társat. Mi van, ha a húga az? Amit maga a kocsiban hallott kihangosítva, nem lehetett női hang? - Lehetett - ismerte el Reacher. - Gregory mesélte, hogy Hamptons- ban volt egy látogatójuk. Egy kövér nő. És Kate elbeszélgetett vele. Lehet, hogy Dee Marie volt az. Lehet, hogy pénzt kért. Lehet, hogy Kate lerázta, és ez volt az utolsó csepp a pohárban. Pauling előhúzott a könyvespolcáról egy várostérképet utcajegyzékkel, és megkereste a Hudson Street-i címet. - A Houstontól délre van, a Vandam és a Charlton között. Ez nem a Clarkson-Leroy környék, de csak tizenöt perc onnan.

- Vér tapad a kezükhöz, Pauling, és tele a zsebük. Már rég a Kajmán- szigeteken vannak. Vagy a Bermudákon. - Akkor mi legyen? - Gyerünk a Hudsonba, hátha szerencsénk lesz, és még nem hűlt ki teljesen a nyomuk. REACHER ÉS PAULING hátrányban volt, mivel egyikük sem hordott fegyvert, és Hobart már kétszer találkozón Paulinggal korábban, amikor a nő Anne Lane eltűnése után hosszan kikérdezte Lane embereit. Ezzel együtt sem vállaltak túl nagy kockázatot, ugyanis Reacher meg volt győződve róla, hogy a Hudson Street-i lakást üresen találják. A vörös homlokzatú ötemeletes épületben nem működön portaszolgálat. A falba süllyesztett kaputelefonon tíz fekete gomb sorakozott. A 4L mellett a Graziano név állt. - Lift nincs - közölte Pauling. - A 4 L lakás a negyedik emeleten lesz, baloldalt. Reacher a 4L kivételével minden gombot megnyomott, és beleszólt a kaputelefonba: - Nem találom a kulcsom. - A zár kettőt berregett, és Pauling betolta az ajtót. Félhomályos haliba jutottak, jobbra volt a lépcső. - Várjunk! - javasolta Reacher. - Legalább ketten ki fognak nézni, hogy ki az, aki elhagyta a kulcsát. Valahol fönt ajtó nyílt, majd becsukódott. Aztán újabb nyikorgás hallatszott, amit harminc másodperc múlva ajtócsapódás hangja követett. - Oké - mondta Reacher. - Most már mehetünk. A 4L ajtaja fakózöldre volt festve. A kémlelőlyuk Reachernek mellmagasságba esett. A férfi előrehajolt, és fülét az ajtórésre tapasztva hallgatódzott. - Van valaki odabent - suttogta. Egy nő beszél. Aztán felegyenesedett, és hátralépett.

- Kihez beszél? - kérdezte Pauling. - Nem tudom - súgta vissza Reacher. Még egy lépést hátrált, majd a 4R feliratú ajtóra mutatott. - Ott várjon. Ha lövést hall, hívja a mentőket. Ha nem, jöjjön utánam, de tartson két méter távolságot. - Bekopog? - Nem - mondta Reacher. - Nem egészen. Újabb lépést tett hátra. Százkilencvenöt centi magas volt, és száztíz kiló. A lábán 45-ös bőrcipő. masszív talppal. A testsúlyát áthelyezte a hátrább lévő lábára, a másikat felemelte, aztán rohamra indult. Egy lépés, kettő, majd a jobb sarkával belerúgott az ajtóba közvetlenül a kilincsgomb fölött, mire a fa megrepedt. Az ajtó kivágódott, és Reacher futott tovább. Újabb két lépéssel már a nappaliban volt. Ott megtorpant. Lauren Pauling követte. Szemben előttük konyha nyílt, balra szoba ócska kanapéval és áporodott meleggel. A konyhaajtóban termetes asszony állt pamut ingruhában. Középen elválasztott, hosszú, barna haja volt. Szeme-szája elkerekedett a döbbenettől. A nappaliban, az ócska kanapén egy férfi hevert. Beteg volt, sovány, fogatlan. Nem volt keze, sem lába. Hobart? - szólalt meg Pauling. A kanapén fekvő ember nem lepődött meg. Nagy erőfeszítéssel megmozdította a fejét, és így szólt: - Pauling különleges ügynök, örülök, hogy újra látom. Volt nyelve. Tudott beszélni. Pauling az asszonyra nézett. - Dee Marie Graziano? - Igen - hangzott a válasz. Pauling visszafordult Hobarthoz. - Mi történt magával? - Afrika - hörögte Hobart.

Új, sötétkék farmer volt rajta, és ing. Az ingujjak és a nadrágszárak fel voltak tűrve, hogy a végtagok szabadon maradjanak a brutális amputációról tanúskodó csonkvégekkel. - Mi történt? - ismételte meg a kérdést Pauling. - Mit érdekli az magát? Talán azért küldte ide az FBI, hogy segítsen rajtam? - Már nem vagyok FBl-ügynök - közölte Pauling. Hobart szeme Reacherre siklott. - És maga? - Korábban katonai rendőr voltam. Egy percig mindannyian hallgattak. - Épp levest csináltam - törte meg a csendet Dee Marie. - Folytassa csak nyugodtan! - mondta Pauling. Reacher kiment az előszobába, és amennyire lehetett, becsukta a betört ajtót. Mire visszaért a nappaliba, Dee Marie már a konyhában tett-vett. Pauling még mindig a kanapén heverő embert nézte. - Mi történt magával? - kérdezte tőle harmadszor is. - Előbb hadd egyen! - szólt ki a konyhából Dee Marie. DEE MARIE odaült a bátyja mellé a kanapéra, feltámasztotta a fejét, és óvatosan kanalazni kezdte a levest a szájába, majd gyöngéden, szeretettel megtisztította az állát egy konyharuhával. - Edward Lane - szólalt meg végül Pauling. - Meg tudná mondani, hogy mikor látta utoljára? - Öt éve - felelte Hobart. - Afrikában. - Mi történt ott? - Fogságba estem. - Knighttal együtt?

Hobart bólintott - Knighttal együtt. - Hogy történt? - faggatta Reacher. Hobart hosszú másodpercekig hallgatott. - Polgárháború volt - mondta aztán. Egy várost kellett védenünk. Vagyis a fővárost Úgy hívják, hogy Ouagadougou. Mi csak O városnak neveztük. - Mi történt ott? - kérdezte Pauling. - Északkelet felől jöttek. A városhatár és a dzsungel között olyan másfél kilométer volt a távolság. Két útra kellett figyelni, V alakban futottak szét, mint a kerék küllői. Elneveztük őket Egy óra útnak és Két óra útnak, az óramutató szerint. Tudtuk, hogy a lázadók az Egy óra utat használják majd, csak éppen oldalról közelítik meg, a dzsungelban. Addig nem látjuk meg őket, míg ki nem bukkannak a fák közül. Mondom, olyan másfél kilométernyi nyílt terepen kellett átjönniük, és nekünk nehézgéppuskáink voltak. - Akkor mi volt a probléma? - Úgy számítottunk, hogy két egyforma oszlopban vonulnak az Egy óra út jobb és bal oldalán. Amikor három kilométerre vannak, a jobb oldali oszlop balra fordul, és megkerülő manőverrel próbálkozik. Ehhez viszont annak az ötezer embernek keresztül kell vágnia a Két óra úton. Amint kijönnek a fedezékből, észrevesszük őket. - És mi történt? - kérdezte Pauling. - Knight meg én tengerészgyalogos felderítők voltunk. Jelentkeztünk előretolt őrszemnek. Miután megtettünk úgy kétszázötven métert kúszva, találtunk két mélyedést. Knight is elfoglalt egy tüzelőállást, ahonnan jól látta az Egy óra utat, meg én is, ahonnan szemmel tarthattam a Két óra utat. Az volt a terv, hogy ha nem próbálnak megkerülni, akkor mi szemből elkezdjük lőni őket, és addig tartjuk magunkat, amíg nem csatlakozik hozzánk a főerő. Ha nem tudjuk feltartani a támadókat, akkor visszahúzódunk a városhatárig, és ott foglalunk el védőállást. - Mitől fuccsolt be a dolog? - kérdezte Reacher. - Elkövettem két hibát - ismerte el Hobart. Úgy tűnt, mintha ennek a három szónak a kimondása végtelenül megerőltető lett volna számára. Sípolva, zihálva kapkodott levegő után.

- Maláriás és tüdőbajos - magyarázta Hobart húga. - Kap kezelést? - kérdezte Pauling. - Nincs társadalombiztosításunk. A Veteránügyi Hivatal tesz érte valami keveset. Azonkívül bejárok vele a St. Vincent Kórházba. - Hogyan viszi föl a lépcsőn? - A hátamon - felelte Dee Marie. - Milyen két hibát? - kérdezte Reacher Hobarttól. - Az elején volt egy megtévesztő támadás - idézte fel Hobart. - Úgy ezerötszáz méterrel Knight előtt kirontott a dzsungelból egy tízfős előőrs. Vaktában lövöldözve rohantak előre. Knight várt egy kicsit, majd lekaszálta az egész társaságot. Utána nem láttam, úgyhogy átkúsztam hozzá, hogy megnézzem, megvan-e még. - És? - A haja szála sem görbült. Én viszont nem mentem vissza a helyemre, mert mint kiderült, onnan jobban lehetett látni a Két óra utat, mint az én fedezékemből. Ez volt az első hibám. Hogy ott maradtam Knight mellett. - És a második? - Elhittem, amit Edward Lane mondott. - Miért, mit mondott Edward Lane? - tudakolta Reacher. - Úgy harminc perccel az első, megtévesztő támadás után Lane felbukkant Knight fedezékében. Meglepte, hogy engem is ott talál. Azt mondta, hogy a legfrissebb értesülése szerint látunk majd embereket keresztülvágni a Két óra úton, de azok a megerősítésünkre küldött kormánycsapatokhoz tartoznak. - És tényleg jöttek? - Hosszú, tömött sorokban. Ezrek és ezrek. - Aztán? - Csöndben lapultunk egész nap, míg be nem esteledett. Akkor viszont elszabadult a pokol: előjöttek az erdőből vagy ötezren. Nem kormánypártiak voltak,

hanem lázadók Lane értesülése tehát téves volt. Legalábbis akkor ezt gondoltam. Később pedig rájöttem, hogy hazudott nekem. Mi történt? - kérdezte Pauling. - Az elején még túl messziről lőttek. Mi Knighttal nem izgattuk magunkat különösebben, vártuk a mieinket, hogy visszavonulhassunk. Vártuk, de csak nem jöttek. Hátrafordultam, és láttam a sötét és néma várost alig kétszázötven méterre tőlünk. Visszafordultam, és láttam azt a több ezer manust felénk rohanni. Hirtelen olyan érzésem támadt, hogy már csak két nyugati maradt az országban, Knight meg én. És valószínűleg úgy is volt. Ahogy később megtudtam, Lane meg a többiek már tizenkét órával azelőtt leléptek. Vagyis ahogy visszament a mi lőállásunkból, beugrott a dzsipbe, és irány a repülőtér. - Kíváncsi volnék, miért tette - jegyezte meg Reacher. - Nagyon egyszerű - mondta Hobart. - Lane azért vert át bennünket, mert azt akarta, hogy Knight otthagyja a fogát. Én meg rossz helyen voltam. Ezt hívják járulékos veszteségnek. - Lane miért akarta Knight vesztét? - Mert Knight megölte Lane feleségét. - Ezt bevallotta magának? - kérdezte Pauling. - Bevallott ő ezerféle dolgot - mosolyodott el keserűen Hobart. - El nem tudják képzelni, mi ment ott. Négy éven át összevissza handabandázott. De alighanem én is. - Meséljen róla! - unszolta Pauling. Dee Marie Graziano közbeszólt: - Én most elmegyek. Nem akarom újra hallani. Nem bírom. Pauling elővette a pénztárcáját a táskájából, és egy halom bankjegyet nyújtott Dee Marie felé. - A legszükségesebbekre - mondta. - Ennivalóra, gyógyszerre. Dee Marie elvette a pénzt, aztán fogta a kulcsait, és kiment. Az előszobából behallatszott a romos ajtó zsanérjainak csikorgása. - Hívnunk kellene egy asztalost - jegyezte meg Pauling.

- Beszéljen azzal az orosz gondnokkal a Sixth Avenue-n - javasolta Reacher. - Ezermester típusnak látszott, biztosan elvállalja. Pauling bólintott. Reacher Hobarthoz fordult. - Igazán nagy szerencse, hogy ilyen húga van. - Szegényt nagyon megviseli a dolog - sóhajtott Hobart. - Meséljen nekünk Knightról! Hobart testét újabb köhögésroham rázta meg. Csak azután válaszolt, hogy elcsitult. - Először nem csináltunk semmit. Aztán összenéztünk, és akkor egyetlen szempillantás alatt hallgatólagosan megállapodtunk, hogy nem adjuk olcsón a bőrünket. Azok egyre csak jöttek, mi meg halomra gyilkoltuk őket. Csakhogy kezdte megadni magát a géppuska, annyira túlmelegedett, és amikor ezt észrevették, általános rohamra indultak. Na, gondoltam, ennyi volt. - De aztán? - De aztán megálltak a fedezékünk pereménél, és valami tisztféle tört utat magának a tömegben. Lenézett ránk a holdfényben, és elégedetten vigyorgott. Több száz emberét megöltük, és most elevenen kézre kerített bennünket. Milyen volt a fogság? - Az első néhány nap összefolyt előttem. Egész idő alatt láncon tartottak. Nemhogy börtönük, semmijük sem volt. De enni adtak. Aztán úgy egy hét múlva kiderült, hogy győztek a puccsisták. Na, akkor az egész kompánia bevonult O városba, és minket besuvasztottak a városi börtönbe, egy külön szárnyba. Gondoltuk, biztos alkudoznak Washingtonnal. Kaptunk kaját, békén hagytak bennünket, úgyhogy az első hónap piknik volt ahhoz képest, ami utána jött. - Mi jött utána? Nyilván beinthettek nekik Washingtonból, mert átraktak minket a többiek közé. Mit mondjak, az kemény volt. Baromi zsúfoltság, mocsok, betegek, fertőzött ivóvíz, minimális fejadagok. Egy hónapon belül olyanok voltunk, mint a csontvázak. Aztán törvényszék elé állítottak bennünket

- Tárgyalást rendeztek? - Olyasmit. Azért úgy gondolom, hogy tárgyalás lehetett, bár érteni egy kukkot sem értettem belőle. Mindenesetre elítéltek. Azt hittem, ennél rosszabb már nem történhet velem. De tévedtem. Mert elérkezett a születésnapom. - Mi történt a születésnapján? Kirángattak az udvarra velem együtt vagy egy tucat embert. Alighanem mind ugyanaznap születtünk. Először a nagy vödör kátrányon akadt meg a szemem. Mellette volt egy hatalmas kőszikla. Aztán az egyik őr felkapott egy bozótvágó kést, és elkezdett üvöltözni a sor élén álló fogollyal. Mellettem egy fickó törte kicsit az angolt, ő tolmácsolt. Azt mondta, választhatunk. Sőt három választásunk van. Születésnapunk alkalmából megszabadítanak az egyik lábunktól. Első választás: bal vagy jobb. Második választás: hosszú- vagy rövidnadrág, vagyis térd fölött vagy alatt vágják-e le. Harmadik választás: kell-e a vödör vagy nem. A forró kátrány elzárja az artériákat, és kiégeti a sebet. Aki nem kéri, elvérzik. Szabad a döntés. Döbbent csend telepedett a szobára. Végül Hobart folytatta: - Én azt mondtam: bal, hosszúnadrág, és kell a vödör. Egy évre rá, a következő születésnapomon azt mondtam: jobb, hosszúnadrág, és kell a vödör. - Knighttal is ezt csinálták? - kérdezte Reacher. Hobart bólintott. Előtte is jóban voltunk. De vannak dolgok, amelyek igazán összehoznak két embert Pauling falfehér lett. - Közös emlékek sóhajtott Hobart - A harmadik születésnapomon, amit ott töltöttem, megint kivittek az udvarra. A második kérdést most már úgy tették fel, hogy rövid ujjú vagy hosszú ujjú. Soha senki nem választotta a rövid ujjút. Ismét csönd támadt - Arról mit tud, hogy Knight mondott-e valamit Anne Lane-ről? - faggatta Pauling. - Sok mindent mondott. De ne felejtse el, hogy betegek voltunk, és éheztünk. Elkaptunk mindenféle fertőzést: maláriát, vérhast. A láztól néha hetekig félrebeszéltünk.

- Mit mondott? - Hogy lelőtte Anne Lane-t New Jerseyben. - Azt is elárulta, miért? - Egy csomó különféle okot hozott fel. Hol azt mondta, hogy viszonyuk volt, és a nő ejtette. Hol azt, hogy Lane megharagudott a feleségére, és őt kérte meg, intézze el. Hol meg arra hivatkozott, hogy a CIA megbízásából tette. - Elrabolta? Hobart lassan bólintott. - Elfuvarozta az áruházig, de ott nem állt meg vele, hanem elővette a stukkert, és egészen New Jerseyig hajtott. Ott aztán lelőtte. - Rögtön? - kérdezte Pauling. - Rögtön - felelte Hobart. - Legyen nyugodt, maga nem hibázott semmiben. - Maga akkor tényleg Philadelphiában volt? - kérdezte hitetlenkedve Reacher. - Tényleg ott voltam - válaszolta Hobart Ki utánozta Anne hangját a telefonban? - kérdezte Pauling. Ki intézkedett a váltságdíjról? - Knight egyszer azt mondta, hogy két haverja. Másszor meg azt, hogy mindenről Lane gondoskodott - És melyik igaz? - kérdezte Pauling. - Én is sokat töprengtem rajta, mert lényegében emiatt kerültem be a darálóba. Újabb csönd következett - Szerintem nem lehetett viszonyuk. Knight ügyetlenül bánt a nőkkel. Anne Lane-nek soha eszébe nem jutott volna Knighttal kavarni. És ez fordítva is igaz, mert minden katona tudja, hogy a parancsnok felesége tabu. - Biztos benne?

- Ismertem, mint a rossz pénzt. Ami pedig a másik dolgot illeti, nem voltak olyan haverjai, akik utánozni tudták volna Anne hangját a telefonban. Itt jöttem rá, hogy hazudik. - Akkor vajon miért szédítette ezzel magát? - Mert előbb megértette, mint én, hogy mi már túlléptünk a valóságon. Azon a ponton nem számított, hogy valami igaz-e vagy csak a képzelet műve. Én az összes sztori közül csak egyet hittem el. Az pedig úgy szólt, hogy Lane szervezte az egészet, mert a felesége válni akart tőle, asszonytartást követeli , és ezt a férfi nem bírta elviselni. Úgyhogy megölette az asszonyt. - Lane miért akarta Knight vesztét, ha egyszer ő nem tett mást, csak végrehajtotta tőle kapott parancsot? - Egyrészt elővigyázatosságból, másrészt hogy ne legyen lekötelezve neki. Az utóbbi volt a lényeg. Olyan egóval, mint Lane-é, az ember senki iránt sem képes hálát mutatni. - Mi lett végül Knighttal? - tudakolta Reacher. - A negyedik születésnapján nem kérte a vödröt - mondta Hobart. - Nem akarta tovább folytatni. TÍZ PERC MÚLVA megszólalt a kaputelefon. Dee Marie volt az. Reacher leszaladt segíteni neki, majd amikor már lepakolta a négy szatyor élelmiszert a konyhában, megkérdezte: - Úgy hallottuk, valaki meglátogatta Kate Lane-t Hamptonsban. Maga volt az? - Előbb a Dakotában kerestem - felelte Dee Marie. - De a portás mondta, hogy elutaztak. Két nap múlva aztán utánuk mentem Hamptonsba. - Figyelmeztetni akarta Anne Lane utódát? - Úgy gondoltuk, nem árt, ha legalább tudja, mire képes a férje – mondta Dee Marie. - Hogyan reagált? - Sétáltunk a parton, és végighallgatta a mondókámat

- Mennyire győzte meg? - Hangsúlyoztam, hogy egyrészt nincs bizonyítékunk rá, másrészt nincs kétségünk felőle. Értette, mit mondok. - Beszélt neki a bátyjáról? - Ez is a történethez tartozik. Ezt is meghallgatta. Reacher ott hagyta magára Dee Marie-t a konyhában, és visszament a nappaliba. - Mi jut eszébe a treff hármasról? - kérdezte Hobarttól. - Természetesen Knight. A hármas volt a szerencseszáma, a kabalája meg a lóhere. - Ott hagyott Anne Lane holttestén egy kártyát. Méghozzá a treff hármast. - Tényleg? Ezt nekem is mesélte, csak nem hittem el. Dee Marie kijött a konyhából. - Tudnom kell, mit csináltak az elmúlt négy napban! - váltott témát Reacher. Dee Marie habozás nélkül belekezdett kissé csapongó, de éppen ezért meggyőző előadásába. Eszerint Hobartnak négy nappal azelőtt kiújult a maláriája, és be kellett vinni a St. Vincent Kórházba. Az ügyeletes orvos befektette negyvennyolc órás intravénás kezelésre. Dee Marie az idő nagy részét mellette töltötte, aztán taxival hazahozta. Azóta egyfolytában otthon voltak, nem találkoztak senkivel, egészen addig, amíg Reacher rájuk nem törte az ajtót - Miért kérdezi? - érdeklődött Hobart. - Az új Mrs Lane-t is elrabolták. A kislányával együtt. - És maga azt hitte, én tettem? - Felvetődött a neve. Csak nagyjából tudtuk, mi történt magával és Knighttal. Hallottunk valamiféle csonkításról, de nem ismertük a részleteket. Aztán képbe került egy pasas, akinek kivágták a nyelvét Azt hittük, maga az. - A nyelvét? - kérdezett vissza Hobart. - Cserélnék vele.

- Az ajtót megcsináltatjuk. És ha bármiben tudunk segíteni, szóljon nyugodtan. - Előbb az asszonyon meg a kislányon segítsenek. - Valószínűleg már késő. - Ne mondjon ilyet! A remény hal meg utoljára. Az tartott életben engem is öt kemény éven át. REACHER ÉS PAULING elbúcsúzott Hobarttól és Dee Marie-tól, ott hagyva őket a kopott kanapén. Lementek a lépcsőn a földszintre, és kiléptek az árnyas utcára. Pompás nyári délután volt; a forgalom lassan, de folyamatosan hömpölygött. - Nyolcmillió történet a meztelen városban - jegyezte meg ironikusan Reacher. - Sehol sem vagyunk - mondta Pauling.

7 HOGYAN TOVÁBB? - kérdezte Pauling. - Azt hiszem, hogy marad a nehezebb út. Az egész az én hibám, mert olyan ostoba voltam. - Hogyhogy? - Emlékszik, mit viselt Hobart? - Olcsó új farmert - Az a pasas, akit láttam elhajtani a kocsival, régi farmerban és ingben volt. Ahhoz, hogy a ruhája ilyen kopott legyen, legalább öt évig kellett hordania itthon a mosodába. Nem létezik, hogy most tért volna vissza Afrikából. Pauling nem szólt semmit - Maga kiszállhat - mondta Reacher. - Megtudta, amit akart. Nem hibázott az Anne Lane-ügyben. Nyugodtan alhat. - Nem alhatok nyugodtan, mert Edward Lane tovább röhög a markába. Hobart vallomása mit sem ér, hiszen azt ő is elismeri, hogy Knight- tal együtt az idő nagy

részében gyakorlatilag beszámíthatatlanok voltak. - Akkor mondjuk rá, hogy ez bizony csak félsiker. Nyugodtan ennyiben hagyhatja. És Patti Joseph is. Majd felugróm hozzá, és mindenről beszámolok neki. - Maga ennyiben hagyja? - Nem, nekem még maradt egy kevés elintéznivalóm. Jobban mondva elég sok. - Segítek. - Hát, ha úgy dönt... - Akarja? Reacher ránézett, és őszintén válaszolt: - Igen. - Akkor ezt megbeszéltük. - Találkozzunk Patti Josephnél! - javasolta Reacher. - Két óra múlva. Külön menjünk. - Miért? - Mert engem most megpróbálnak elintézni. Pauling azt mondta, két óra múlva ott lesz a Majestic halijában, azzal elindult a metrómegálló felé. Reacher lassú léptekkel észak felé ment a Hudson Streeten. REACHER a Majestic halijában, egy fotelban üldögélve találta Paulingot. A nő időközben kicsit rendbe szedte magát. Jól nézett ki. - Útba ejtettem azt az orosz gondnokot - újságolta. - Ma este megjavítja az ajtót. - Helyes - mondta Reacher. - Ezek szerint nem intézték el - élcelődött Pauling. - Reacher leült. - Megint tévedtem - vallotta be. - Eddig azt feltételeztem, hogy Lane belső körében van egy tégla. De most már nem hiszem. Tegnap reggel Lane egymillió dollárt ajánlott nekem. A beépített emberük tehát tudhatta, hogy elég komoly ösztönzéssel rendelkezem. És megmutattam nekik, hogy nem vagyok pancser. Mégsem próbált senki sem eltakarítani az útból. Pedig meg kellett volna próbálniuk.

Ez bármilyen belső cinkostól elvárható lett volna. Két óra hosszat csúszkáltam Manhattanben, tucatnyi alkalmat kínáltam, de senki sem élt vele. - Mégis, hogyan csinálhatták meg belső segítség nélkül? - Fogalmam sincs róla. Bejelentkeztek a portán, és fellifteztek a hatodikra. Patti Joseph a folyosón várta őket. Kissé kínos volt a helyzet, mert miután Patti öt éve abban a hitben élt, hogy a nővére tragédiája Pauling lelkén szárad, nem fogadta kitörő örömmel. Csakhogy ez a látogatás új információt ígért. Patti tehát erőt vett magán, és behívta őket. - Egy kávét? - Köszönjük, nagyon ránk fér - mondta Reacher. Patti kifordult a konyhába kávét főzni. Pauling az ablakhoz lépett, vetett egy pillantást a párkányon heverő kellékekre, megnézte a kilátást. - Mi újság? - szólt ki Patti a konyhából. - Megvárom, amíg maga is leül, aztán elmesélem - felelte Reacher. Tíz perc múlva, amikor túl voltak rajta. Patti Joseph arcán könnycseppek gördültek végig. A gyász, a megkönnyebbülés, a végső bizonyosság és a düh könnyei. - Hol van most Knight? - kérdezte. - Meghalt - felelte Reacher. - Nagy kínszenvedések között. - Jól van. Örülök neki. Mi legyen Lane-nel? - Az egyelőre még nem világos. - Szólni kéne Brewemek. - Brewer semmit sem tehet. Nincs bizonyíték. - Akkor mondja el a többieknek, mi történt Hobarttal. Hogy mit tett vele Lane. Elmehetnek, és megnézhetik a saját szemükkel. - Nem kockáztathatjuk meg. Nem tudjuk kiszámítani a reakciójukat. Lane-nek minden oka megvan rá, hogy tartson Hobarttól, és ha a nyomára bukkan, végez vele. Még Hobart húgát is veszélybe sodornánk.

- Maga miért van itt? - Jöttem, hogy beszámoljak magának. - Nem úgy értem, hanem mit keres éppen a Dakotában? Reacher nem felelt. - Nem vagyok hülye - folytatta Patti Joseph. - Az asszony meg a lánya egyszer csak eltűnik a színről, erre másnap felbukkan maga, emberek pénzeszsákokat pakolnak kocsikba, és maga arról faggatja Brewert, hogy is volt az a dolog Edward Lane előző feleségével. Tudja, mit gondolok? Hogy Lane megint megcsinálta ugyanazt. Reacher Paulingra sandított, és miután a nő apró vállrándítással jelezte, hogy felőle mehet, részletesen elmondta Pattinek mindazt, amit megtudott. Amikor a végére ért, Patti felállt, a fiókos szekrényhez ment, elővett egy köteg fényképet, és Reacher ölébe dobta. Volt köztük egy, amelyiken Dee Marie Graziano látszott, amint éppen kilép a Dakota halijából. - Az ott Hobart húga, ugye? - jegyezte meg Patti. - Akkor tudta meg a Dakota portásától, hogy a család elutazott Hamptonsba. Ott aztán meg is találta őket. - És? - A napnál is világosabb, nem? Kate Lane elmegy sétálni a tengerpartra ezzel a különös látogatóval, és hall tőle egy hajmeresztő történetet, amelyet nem tud félvállról venni. Talán olyannyira nem, hogy még a férjénél is rákérdez. Erre aztán elszabadul a pokol. Hirtelen kiderül, hogy Kate semmivel sem jobb Anne-nél. Egyszerre kényelmetlenné válik, sőt komoly veszélyt jelent. - Lane Hobartot és Dee Marie-t is félreállította volna. - Ha sikerül a nyomukra bukkannia. - Két kérdés! - mondta Reacher. - Ha most Anne esete ismétlődik, Lane miért akarja mindenáron, hogy segítsek neki? - Ez csak színjáték, amit az emberei kedvéért ad elő - felelte Patti. - Második kérdés: ki játszhatja ezúttal Knight szerepét?

Patti lehorgasztotta a fejét. - Ez tényleg nem stimmel dünnyögte. - Most senki sem hiányzik. - Aztán így folytatta: - Jó, rendben, visszavonom. Lehet, hogy igaza van. Anne esete megrendezett volt, de ettől még nem biztos, hogy Kate-é is az. REACHER és Pauling szótlanul liftezett le a Majestic halijába. Kiléptek az utcára; kora este volt, a parkot szerelmespárok és kutyasétáltatók vették birtokukba. - Innen hová megyünk? - kérdezte Pauling. - Maga haza aludni - felelte Reacher én meg vissza az oroszlán barlangjába. Pauling elindult a metrómegállóhoz, Reacher pedig a Dakotához. A portás ezúttal nem szólt fel, hanem rögtön beengedte. Az ötödiken sem várta senki a folyosón. Lane-ék lakásajtaját zárva találta. Bekopogott; Kowalski nyitott ajtót, szemlátomást egyedül volt. Reacher belépett. - Hová tűnt mindenki? - kérdezte. - Elmentek vadászni - mondta Kowalski. - Mire? - Burke megérzése szerint szellemek bukkantak elő a múltból. - Kár a gőzért - legyintett Reacher. - Knight és Hobart otthagyta a fogát Afrikában. - Nem úgy van az! - vetette ellen Kowalski. - Valamelyik ismerősünk ismerősének az ismerőse beszélt egy taggal a VH-nál. Csak az egyikük maradt ott Afrikában. - Melyikük? - Azt még nem tudjuk, de kiderítjük. Mindennek megvan a tarifája. Egy hivatali beosztotté elég alacsony. - Bementek az üres nappaliba. - Maga ismerte őket? - kérdezte Reacher. - Knightot és Hobartot? - Persze - bólintott Kowalski.

- Na és kinek az oldalán áll? Az övéken vagy Lane-én? - Lane-től kapom a fizetésemet, nem tőlük. Reacher a hálószoba felé indult, Kowalski pedig ment szorosan a nyomában. - Mindenhová követni fog? - kérdezte Reacher. - Alighanem - válaszolta Kowalski. - Miért, mire készül? - Megszámolom a pénzt. - Lane kérte meg rá? - Mégis mit gondol, mi másért adta meg a kódot? Bal kéz. Mutatóujj, begörbítve. Gyűrűsujj, egyenes. Középső Ktf- egyenes. Középső ujj, begörbítve. Három hét nyolc öt. Remélhetőleg. Reacher kinyitotta a gardróbajtót, és beütötte a 3785-öt a számlap00. Idegtépőén hosszú másodperc után pittyenés hallatszott, majd kattant a belső ajtó zárja. Reacher kitárta, és belépett. Balra szűk hely, jobbra pénz. Bálák, mind bontatlan, egyet kivéve, amelynek már csak a fele volt meg. Reacher kirángatta azt az egyet, és odacipelte az ágyhoz. Kowalski végig a sarkában maradt - Tud számolni? - kérdezte Reacher. - Nagyon vicces - felelte Kowalski. Reacher visszament a gardróbba, és leemelt a rakás tetejéről egy bontatlan bálát. Az egyik oldalán, a Banque Centrale felirat alatt kisebb betűkkel az állt: Government National, Ouagadougou, Burkina Faso. Alatta: USD 1,000,000. Reacher megpillantotta Ben Franklin arcmását. Százdollárosok. Bálánként tízezer darab, vagyis egymillió dollár. Összesen tíz bontatlan bála volt. És tíz üres fólia. - Ötven köteg - szólt Kowalski az ágy mellől. - Tízezer dollárjával egy kötegben.

Az félmillió, számolt Reacher. Tehát tíz és fél még itt van, tíz és fél már nincs. A kezdeti huszonegymillióból. Kowalski tűnt fel a gardróbajtóban, kezében a tépett fóliába szépen visszacsomagolt pénzzel. Reacher feltornázta a bontott bálát a helyére, majd meghúzta a láncot, és becsukta az ajtót. Az elektronikus számzár egyet kattant és egyet pittyent. Kowalskival a nyomában Reacher visszaigyekezett a nappaliba, onnan pedig a konyhába. Útközben bekukkantott a dolgozószobába. Az irattartókkal kapcsolatban motoszkált valami a fejében. - Hol vadásznak a többiek? - kérdezte. - A kórházakban - felelte Kowalski. - Akármelyikük jött is vissza, biztosan beteg. Rövid csönd következett. - Megint el kell mennem - mondta Reacher. - Maga csak maradjon. Három perc múlva egy nyilvános telefonnál állt, és Pauling mobilszámát hívta. A nő a második csengetésre felvette. Reacher beleszólt: - Üljön be egy taxiba, és menjen Dee Marie lakásához! Ott találkozunk. Lane és az emberei sorra járják a kórházakat. Csak idő kérdése, mikor jutnak el a St. Vincémig, és szerzik meg Hobart címét Úgyhogy máshová kell költöztetnünk őket. Visszaakasztotta a telefonkagylót, és leintett egy taxit. A NEGYEDIKEN az ajtó még mindig félig nyitva állt. A szobából kihallatszott Pauling és Dee Marie hangja. Reacher beljebb lépett. Pauling farmerben és pólóban volt, és most is jól nézett ki. Hobart a kanapén feküdt. Ő rosszul nézett ki, de a szeme izzott, mint a parázs. - Lane idejön? - kérdezte. - Talán - felelte Reacher. - Nem zárhatjuk ki a lehetőségét. - Akkor most mit csinálunk?

- Gondoskodunk róla, hogy csak üres lakást találjon. Hobart kissé vonakodva bár, de beleegyezett. - Hol lenne neki a legjobb? - kérdezte Reacher Dee Marie-től. - Mármint gyógykezelés szempontjából. - Az alabamai Birminghamben vagy a tennesseei Nashville-ben, valamelyik nagy egyetemi kórházban. Vannak róluk prospektusaim. Jó helyek. - Felvett az asztalról két prospektust, és odanyújtotta Reacher-nek. A fényes címlapfotók kék eget, zöld pázsitot, barátságos téglaépületeket mutattak. Belül a különböző sebészeti programok és protézises alkalmazások részletes ismertetői sorakoztak. - Jónak látszanak - dünnyögte Reacher, azzal visszatette az ismertetőket az asztalra. - Keressünk egy motelt éjszakára - javasolta Pauling. Valahol a közelben. - Azt nem tudom megfizetni - vetette ellen Dee Marie. Kínos csönd lett a szobában. Reacher az ablakhoz lépett, és kiszúrta, hogy fekete Range Rover áll meg a járdánál. A rendszáma: OBT 19. - Megpördült. - Itt vannak! - mondta. Mit csináljunk? - kérdezte Dee Marie. - Mindenki a fürdőszobába! - adta ki az utasítást Reacher. Odalépett Hobarthoz, és felemelte a kanapéról. Bevitte a fürdőszobába, és óvatosan a kádba fektette. Dee Marie és Pauling is besietett. - Zárják magukra az ajtót! - utasította őket Reacher. — Ne mozduljanak, maradjanak csendben. Kiment az előszobába, és a következő másodpercben megszólalt a kaputelefon. - Tessék! - szólt bele. - VH Ápolószolgálat!

Reacher elmosolyodott. Ügyes. Megnyomta a gombot. Aztán visszament a nappaliba, és leült a kanapéra. Hallotta, ahogy recseg alattuk a lépcső. Hárman vannak, gondolta. Fölérve megálltak, alighanem meglépte őket a betört ajtó. Aztán bejöttek, és már az előszobában koppant a léptük. Elsőként Perez, a kis spanyol-amerikai toppant a nappaliba. Aztán a sebhelyes szemöldökű Addison. - Végül maga Edward Lane. - Hogy a francba kerül ide? - kérdezte. - Megelőztem - felelte Reacher. - Hobart hol van? Kórházban. - Egy nyavalyát! Most ellenőriztük - Nem itt. Alabamában vagy Tennesseeben. - Honnan tudja? - Szakápolásra szorul. A St Vincentből valamelyik nagy egyetemi kórházba irányították, lent délen. Reacher a kisasztalra mutatott. Edward Lane kezébe vette a prospektusokat. - Melyikbe? - Lényegtelen - intett Reacher. - Nem Hobart rabolta el Kate-et. - Gondolja? - Nem gondolom, tudom. Kérdezze meg, miért került egyáltalán a St.Vincentbe! - Megkérdeztük. Azt mondták, maláriás.

- Négyszeres amputált - pontosított Reacher. - Nem tud járni, nem tud autót vezetni, nem tud pisztolyt fogni vagy telefonálni. Csönd telepedett a lakásra. - A börtönben csinálták vele - folytatta Reacher. - Burkina Fasóban. Mind hallgattak. - Miután leléptek, és a sorsára hagyták - emlékeztette őket Reacher. - Gőze sincs, mi volt ott akkor! - mordult rá Lane. - De azt tudom, mi van itt most - mondta Reacher. - Mindenképpen meg akarom találni - erősködött Lane. - Miért? Sakk-matt. Lane erre csak úgy tudott volna válaszolni, ha bevallja, mivel bízta meg Knightot öt éve. - Nyomon vagyok - közölte Reacher. - Előkerítem a másik pasast - Mikor? - Amint megkapom a pénzt - Miféle pénzt? - Az egymilliót, amit maga ajánlott - Az akkor járt volna, ha megtalálja a feleségemet. Most már késő. - Rendben - bólintott Reacher. - Akkor nem kerítem elő a pasast. - Ki tudjuk verni magából az infót. - Nem hinném - csóválta a fejét Reacher. Százkilencvenöt centijével, száztíz kilójával ült a kanapén kényelmesen elterpeszkedve. - Oké - mondta Lane. - Mi oké?

- Oké, jár magának az egymillió. Mikor kapom meg a nevet? - Holnap - felelte Reacher. Lane bólintott, majd odaszólt az embereinek: - Gyerünk, indulás! - Hadd menjek ki a mosdóba! - szólalt meg Addison. Reacher felállt. - Majd kimegy otthon, a saját fürdőszobájába. - Mi van? - Csak nem képzeli, hogy éppen annak az embernek a lakásában fog könnyíteni magán, akit gyáván cserbenhagyott? - Mit tud maga, mikor ott sem volt? - Ezer szerencséjük, hogy nem voltam ott. Edward Lane tett egy lépést előre. - Vigye innen ezeket! - szólt rá Reacher. Lane összeszűkült szemmel, némán fürkészte. - A nevet! - mondta aztán. - Holnapra. - Szállítom - ígérte Reacher. Lane intett az embereinek, és kimasíroztak. Reacher megvárta, míg leérnek, és becsapódik mögöttük a kapu. Akkor az ablakhoz ment, és figyelte, ahogy beülnek a Range Roverbe, és elhajtanak észak felé. - Elmentek - szólt be a fürdőszobába. Reacher visszavitte Hobartot a kanapéra. - Mindent hallottunk - jegyezte meg Pauling. - Még pár perc, és magának esnek - tette hozzá Hobart. - Lane mindig sötét alakokkal dolgozott. - Miért mondja ezt, amikor maga is köztük volt?

- Éppen azért - válaszolta Hobart. - Én sem vagyok különb náluk. - Ha Afrikában Perez és Addison a két előretolt őrszem, vajon hátrahagyta volna őket? Hobart a távolba tévedt. - Olyan nincs. - El kell vinnünk innen - erősködött Pauling. - Nem szükséges - mondta Dee Marié. - Úgysem jönnek vissza. Berregett a kaputelefon, de aki beleszólt, orosz akcentussal beszélt A Sixth Avenue-n lakó gondnok jött megjavítani az ajtót. Reacher az előszobában fogadta. A férfi szerszámtáskával meg deszkával étkezett. - Így aztán végképp rendben vagyunk - mondta Dee Marie. Pauling kifizette a gondnokot, aztán Reacherrel lementek az utcára. A nő egy darabig szótlanul, kissé morcosán baktatott a férfi mellett - Mi a baj? - kérdezte Reacher. - Az, hogy megalkudott Lane-nel. Eladta magát. - Csak próbára akartam tenni - csitította Reacher. - Bizonyítékot akartam, hogy ezúttal valódi-e a dolog. Gondoltam, ha nem, akkor kihátrál az egyezségből. De ő el akarja kapni a pasast. Vagyis az a fickó csakugyan létezik. - Nem hiszek magának. Lane csak színészkedik az emberei előtt, és arra számit, hogy túljár a maga eszén. - Épp most bizonyítottam be neki, hogy nem jár túl az eszemen. Előbb találtam meg Hobartot mint ő. - Mindegy, ez az egész akkor is a pénzről szól, nem igaz? - De - bólintott Reacher. - Arról szól. - Na és mit csinál majd a millióval? Vesz egy házat? Egy kocsit? Ennél azért többet néztem ki magából.

- Jaj, Pauling, ne fárasszon már! - hurrogta le Reacher. - Miért ne? - Mert abból a pénzből először is megfizetem a maga fáradságát és költségeit, aztán pedig elküldöm Hobartot Birminghambe vagy Nashville-be, ahol rendbe hozzák. Utána bérelek neki egy lakást, adok némi költőpénzt, és ha még marad valamennyi, abból veszek magamnak egy új inget - Komolyan mondja? - Persze. Szükségem van egy új ingre. Pauling megtorpant - Bocsánat, nem akartam megsérteni. - Megbocsátok, egy feltétellel. - Éspedig? - Segítsen a munkában. Rengeteg dolgunk van még. - Megígérte Lane-nek, hogy holnap mond neki egy nevet - Valahogy le kellett ráznom. - Ki tudjuk deríteni ennyi idő alatt? - Nem látom be, miért ne tudnánk. - Hol kezdjük? - Egyelőre fogalmam sincs. LAUREN PAULINGNÁL kezdték. A nő egy társasházban lakott a Barrow Streeten, nem messze a West Fourthtól. A lakásában volt hálófülke, fürdőszoba, konyha és egy szoba kanapéval, egy székkel, tévével meg rengeteg könyvvel. A gyermekeket ábrázoló bekeretezett fényképek láttán Reacher kérdés nélkül is tudta, hogy azok Pauling unokaöccseiről és unokahúgairól készültek. Reacher leült a kanapéra, és a fejét hátrahajtotta a támlára. A belső órája szerint fél tíz körüljárhatott az idő. Az ablakon át látta a város késő esti fényeit.

- Vegyük végig megint! - indítványozta gondterhelten. - Gondolkodjunk hangosan. - Jól van - egyezett bele Pauling. - Kezdjük az elején! Mi volt az első figyelmeztető jel? Reacher behunyta a szemét, és felidézte magában a kezdetet, ahogy Gregory érkezik a járdán, majd ahogy a kávéházból kilépve egyenesen az ő asztala felé tart. - Amikor Gregory az előző este látott kocsiról kérdezett, és mondtam neki, hogy háromnegyed tizenkettőkor hajtott el vele valaki, kijavított, hogy inkább éjfélre járhatott már. - Magának nincs is órája - jegyezte meg Pauling. - Általában elég pontosan tudom, mennyi az idő. - Mi volt a következő? - Amikor beültünk Gregory kocsijába, a kék BM W-be, valami bevillant. Legalábbis utólag így rémlik. - De nem emlékszik, mi volt az? - Nem. Aztán megérkeztünk a Dakotába. - Lazítsunk kicsit! - javasolta Pauling. - Van itthon fehérborom. - Nahát, milyen önző vagyok! Akármi történt öt éve, maga jó munkát végzett. Erre tényleg koccintanunk kell. Pauling elővette a bort a hűtőből, és töltött két pohárba. Amikor odavitte az italt a kanapéhoz, Reacher megkérdezte: - Anne Lane miatt hagyta abba? - Nem kimondottan, és nem azonnal. De végső soron igen. Reacher nem szólt semmit. Pauling kortyolt a borból, majd a lábát maga alá húzva oldalra fordult, hogy jobban lássa Reachert. A férfi is elfordult kicsit, így most szemből nézték egymást.

- Maga miért lépett ki? - kérdezett vissza a nő. - Mert amint a tudomásomra hozták, hogy akár mehetek is, megtört a varázs. Felfogtam, hogy nélkülözhető vagyok. - Szüksége volt rá, hogy szükségük legyen magára? - Nem kifejezetten. Mondom, egyszerűen csak megtört a varázs. Reacher elhallgatott, és Paulingot fürkészte. Bármennyire rajongott is a nőkért, mindig talált rajtuk valami hibát, legyen az fülforma, bokavastagság, magasság, súly vagy más egyéb, ami rontotta az összképet. Lauren Pauling ellen azonban nem volt semmi kifogása. - Szóval gratulálok - mondta. - Ma éjszaka nyugodtan alhat. - Lehet, hogy átdolgozzuk az éjszakát - felelte Pauling. - Aki folyton dolgozik és sohasem kapcsolódik ki, az egy idő után unalmassá válik. - Te nem vagy unalmas - váltott bizalmas hangra Pauling. - Kösz - súgta Reacher, azzal előrehajolt, és gyengéden szájon csókolta. Aztán magához ölelte, és újra megcsókolta. - Általában nem csinálok ilyet - szabadkozott a nő, miközben az ajkuk összeért. - Mármint olyanokkal, akikkel együtt dolgozom. - Ha nem tudnád, most nem dolgozunk, hanem kikapcsolódunk - emlékeztette Reacher. - Ünnepelünk. Megünnepeljük, hogy mi nem jártunk úgy, mint Hobart. Vagy Kate Lane. - Én téged ünnepellek - mosolyodott el Reacher, és csókot lehelt a nyakára. Később együtt lezuhanyoztak, megitták a bort, és visszafeküdtek az ágyba. Reacher kimerültén, boldogan zuhant álomba. JÓVAL KÉSŐBB arra ébredt, hogy Pauling, kezével letakarva a szemét,

suttogva kérdezi tőle: - Hány óra? - Háromnegyed hét lesz három perc múlva - felelte. - Reggel. - Hihetetlen. - Nem túl hasznos adottság. - Ha Gregory tévedett, te pedig pontosan tudtad az időt, annak van jelentősége? Reacher abban a pillanatban már tudta. - Van zseblámpád? - Egy kis ceruzalámpa, a táskámban. - Tedd zsebre! - mondta Reacher. - A táskát hagyd itthon. És nadrágban gyere.

8

GYALOG MENTEK, mert gyönyörű reggel volt, és lassan, hogy a kellő időben érkezzenek. Pontosan hét óra harminc perckor fordultak be a Spring Street sarkán. Reacher megállt a csokoládégyártó műhelynél, és belesett az ablakon. A konyhában égett a lámpa. Megpillantotta a tulajdonost, aki szokásához híven most gyújtotta be a tűzhelyeket. A férfi megkopogtatta az üveget. A nő megfordult, majd átment a boltba, és kinyitotta a kulcsra zárt ajtót. - Megint be kellene mennünk abba az átjáróba - kezdte Reacher. - Csak ellenőrizni akarunk valamit. A nő beengedte őket. Reacher mutatta az utat Paulingnak a konyhán és a folyosón át a hátsó ajtóhoz. Reacher lehajolt, levette a cipőjét, és a sarkával betörte az ablaküveget. Addig kotorászott, amíg meg nem találta a belső zár pöckét. Elfordította, aztán visszahúzta a kezét, és kinyitotta az ajtót Pauling előtt. - Létrán kell lemászni. Menni fog?

Pauling bedugta a fejét, és körülnézett. - Volt már szerencsém ilyesmihez - mondta. - Quanticóban. Bár annak már jó pár éve. - Itt csak három métert tudsz esni - biztatta Reacher. - Kösz szépen. - A nő megfordult, és odaállt a tátongó űr széléhez. Reacher megfogta a jobb kezét, várt, amíg ballal kapaszkodva megveti a lábat a létrán, majd elengedte, és Pauling aláereszkedett a sötétbe. Fentről látszott a ceruzalámpa ténycsóvája, ahogy a nő leérve körülpásztázott. - Hová menjek? - kiáltott föl. - Az utcai fronthoz. Közvetlenül a kapu alá. Miután Pauling odaért az épület elülső falához, megállt a kapu alatt. - Most nézz a lábad elé! - utasította Reacher. - Mit látsz? A fénycsóva a földre szegeződött. - Szemetet - jelentette Pauling. - Nézd csak meg jobban! A fénycsóva tétova kört írt le, aztán megállt, és nem mozdult tovább. - Oké szólt föl Pauling. - Most már látom. De honnan tudtad? Reacher nem válaszolt. Pauling lehajolt, majd felegyenesedett. A jobb kezében a ceruzalámpát tartotta, a balban pedig két kocsikulcsot: egy Mercedes Benzét és egy BMV-ét. Pauling visszabotorkált a létrához, és feldobta a kulcsokat Reachemek. Reacher megragadta Pauling karját, és fölsegítette a létráról. - Egyből egy - mondta Reacher. Becsukta az ajtót, és a törött ablakon benyúlva belülről bezárta. - Ez az egész bedobósdi csak fal volt - vélte. - A pasas már rég megszerezte a kocsikulcsokat Lane szekrényéből. - Tehát az időpontot illetően neked volt igazad.

Reacher bólintott. - Ott dekkolt a kávéház fölötti lakásban. Amikor látta, hogy Gregory tizenegy negyvenkor leparkol, csak kisétált, átment a Sixth Avenue-n, és elővette a kulcsot a zsebéből. Pár perc alatt megvolt, sokkal közelebb a tizenegy negyvenhez, mint az éjfélhez. - És másodszor, reggel ugyanígy csinálta a kék BMW-vel. - Ugyanígy - bólintott Reacher. - Ezért adta meg pontosan, melyik kocsi legyen. - És ezért ütött szöget a fejembe, hogy az első este, amikor beszálltunk a kocsiba Gregoryval, ő csak rácsipogott a távkapcsolóval három méterről. De előző este az a másik pasas kulccsal nyitotta a Mercedest. Ugyanis nem volt távkapcsolója, csak slusszkulcsa. Ami azt is megmagyarázza, miért a Jaguarral ment az utolsó részletért. Az utca túloldaláról akarta bezárni, mihelyt Burke betette a pénzt. Távkapcsolója egyedül a Jaguarhoz volt még a túszejtéskor kaparintotta meg. Pauling néhány másodpercig törte a fejét majd így szólt: - Ezzel megint azt mondod, hogy belső segítség kellett ugye? A kivágott nyelvű. Ó a kulcsfigura. KILENC ELŐTT visszaértek Pauling irodájába. - Be kell vonnunk Brewert — mondta Reacher. - És Patti Josephet - Brewer még alszik - vetette ellen Pauling. - Mindig késő éjszaka adja le a szolgálatot. - Ma kénytelen lesz korán kelni. Ugyanis azonosítanunk kell a Hudsonból kihalászott hullát. - Taylort? - Ezt fogjuk tisztázni. Patti biztosan lefotózta. Ha ad róla egy használható képet Brewernek, ő azonosítani tudja. Így Pauling felhívta Patti Josephet, aki azt mondta. Taylorról is van fényképsorozata, majd ő odaadja az egyiket Brewernek. Ezután Pauling a rendőrtisztnek telefonált, aki morcos volt ugyan a korai ébresztő miatt, de azért

vállalta, hogy elmegy a képért. - És most? - kérdezte Pauling. - Lane még ma meg akarja tudni a pasas nevét. - Éjfélig van haladékunk. Még ellenőrizni akarok valamit. - Mit? - kérdezte a nő. - A telefonkönyvet - mondta Reacher. - T mint Taylor. Pauling levette a vaskos kötetet a polcról, és az asztalra tette. - Keresztnév, középső név? - Fogalmam sincs - mondta Reacher. - Inkább egyéni előfizetőt keress a West Village-ben. Pauling hét ilyet talált: a West Eighth, a Bank, a Perry, a Sullivan, a Hudson és a Waverley Piacé Streeten. - Kezdd a Hudsonnal! Nézd meg a térképen, hová esik a cím. - Pontosan félúton van a Clarkson és a Leroy között - magyarázta Pauling. - Mi folyik itt? - Mit gondolsz? - Talán a nyelv nélküli ember ismerte Taylort? Együtt laktak? Együtt dolgoztak? Ő ölte meg? Reacher nem szólt semmit. - Várj csak! - folytatta Pauling. - Taylor volt a tégla, ugye? Ő lopta el a tartalék kocsikulcsokat, ö állt meg a Bloomingdale’snél pontosan ott, ahol a másik várta. Csak így történhetett. Reacher nem szólt semmit. - Mi a nyavalya folyik itt? - Összerakjuk a részleteket, és felgöngyölítjük a szálakat. Járjuk a nehezebb utat. A következő lépésünk az lesz, hogy felkeressük a Taylor-rezidenciát. Pauling felírta egy darab papírra a telefonkönyvben G. Taylor nevénél talált

címet. Gyalog mentek; az úttesten zárt kisteherautók és taxik tülekedtek. A Clarkson és a Leroy között csak a Hudson Street nyugati oldalán álltak házak, átellenben park volt, úgyhogy rögtön megtalálták a keresett címet, a téglából épült, tizenhat emeletes házat. Reacher látta, hogy a portáspult mögött egyetlen alkalmazott ül. - Mi legyen a taktikánk? - kérdezte Pauling. - Legegyszerűbb a direkt módszer - felelte Reacher. Miután beléptek a kapun, a férfi egyenesen a pulthoz ment, és amikor a portás felnézett, Paulingra mutatott. - A hölgy ad négyszáz dolcsit, ha beenged G. Taylor lakásába. Reacher kiváló érzékkel határozta meg az összeget, amely elég nagy volt ahhoz, hogy érdemes legyen fontolóra venni. Úgy tapasztalta, hogy négyszáz dollár hallatán a legtöbben ellenállhatatlan kísértést éreznek, hátha fel tudják srófolni ötszázra. Onnan pedig már nincs visszaút. A portás előbb jobbra, majd balra sandított. Sehol senki. - Egyedül? Nekem mindegy - felelte Reacher. - Maga is jöhet. Vagy küldje a mindenest. A portás töprengett, majd azt mondta: - Oké, küldöm a mindenest. De a pénzt megtartod magadnak, gondolta Reacher. - Ötszáz - közölte a fickó. - Áll az alku - vágta rá Reacher. Pauling elővette a pénztárcáját, leszámolt öt darab százdollárost, és odacsúsztatta a portásnak. - Tizenkettedik emelet. A folyosón balra, utolsó ajtó jobb kéz felől. Mindjárt ott lesz a mindenes. Reacher és Pauling a lifthez igyekezett. A férfi megnyomta a felfelé mutató gombot, és rögtön nyílt az ajtó.

- Jössz nekem ötszázzal - emlékeztette Pauling a liftben. - Megadom - nyugtatta Reacher. - Még ma éjjel gazdag leszek. A lift megállt velük a tizenkettediken. Nyílt az ajtó, és balra indultak a folyosón. A végére érve megtalálták Taylor lakását. Jobbról hallották a jelzőcsengőt: megjött a lift. Zöld formaruhás férfi érkezett vele, a mindenes. Kulcsot vett elő, és kinyitotta Taylor ajtaját. Reacher lépett be elsőnek. Az előszobában fülledt, meleg levegő fogadta, balra konyha, jobbra gardrób. Szemközt a nappali, baloldalt két egymás melletti hálószoba. A konyhában és a nappaliban makulátlan rend és tisztaság. A polcokon sok könyv sorakozott ábécérendben. Volt egy kisebb tévé és rengeteg CD. - Nagyon elegáns - jegyezte meg Pauling. A nagyobbik hálószoba puritán egyszerűséggel volt berendezve: a falakat fehérre festették, a dupla ágyon szürke ágynemű, a gardrób tele évszakok és színek szerint csoportosított öltönyökkel és ingekkel. - Elképesztő - sóhajtott Pauling. - Ehhez akarok férjhez menni. Jack Reacher átment a másik hálószobába. Egyszerű kis helyiség volt, mindössze két keskeny vaságy állt benne, rajtuk bevetetlen ágynemű. A mennyezetlámpából kicsavarták az izzót, az ablakot fekete szövettel takarták be. - Itt rejtette el Kate-et és Jade-et - közölte. - De kicsoda? Az ember, aki nem tud beszélni? - Igen - bólintott Reacher. - Az ember, aki nem tud beszélni, ide rejtette őket. Pauling megvizsgálta a párnákat. - Igen, hosszú, sötét hajszálakat találtam rajtuk. Reacher visszament a nappaliba, és átnézte az íróasztalt. A mindenes az ajtóból figyelte. Személyes iratokat, banki számlakivonatokat talált. Taylor, keresztneve Graham, olvasta, az Egyesült Királyság állampolgára, állandó tartózkodási engedéllyel él az Egyesült Államokban. Az íróasztalon volt egy konzolos telefon, amelynek tíz gyorshívó billentyűje mellé, az átlátszó műanyag lap alatti rubrikákba egy-egy nyomtatott betűt írtak. A legfelsőhöz az L került. Ez bizonyára Lane lehet, gondolta

Reacher. Megnyomta a gombot, és az LCD kijelzőn egy 212-vel kezdődő telefonszám tűnt fel. A többi kilencet is végig próbálta. Volt még három 212-es, aztán három 917-es, két 718-as és egy 01144-gyel kezdődő hosszú szám. A 212-esek manhattaniek, ezek valószínűleg a barátok. A 917-esek mobilszámok, lehetnek ugyanazok a haverok. A 718- asok a Manhattanén kívüli kerületek. A hosszú 01144-es meg Nagy-Britannia lesz. Esetleg a család. Ez S betűvel volt jelölve. Reacher még egy darabig babrált a telefonnal. - Vajon itt huszonnégy órás portaszolgálat van? - kérdezte közben. - Nem hinném - felelte Pauling. - Ezen a környéken valószínűbb, hogy csak este nyolcig van szolgálat. - Akkor talán ezzel magyarázhatók a hosszú időközök. Az első nap nem hozhatta be őket a portás szeme láttára. Órákig kellett várnia. Utána pedig tartotta az időközöket, hogy ne térjen el a sémától. - És olyan benyomást keltsen, mintha valahol messze járna. Gregory is erre tippelt. - Hogyan tovább? - kérdezte Pauling. - Szívesen beszélnék megint azzal a pentagonos fickóval. Hátha alkut tudunk kötni vele. - Mi volna az ajánlatunk? - Az, hogy kivonjuk a forgalomból Lane bandáját, ha ő cserébe kisegít minket információval. Biztosan belemegy. - Meg tudjuk csinálni? - Előbb-utóbb eljutunk odáig, hogy vagy ők, vagy mi. Így aztán Pauling felhívott néhány embert az ENSZ székházban, és sikerült is előkerítenie a barátját. Délután háromra beszélték meg a találkozót ugyanabban a kávéházban, mint a múltkor. - Fogy az idő - panaszkodott Pauling. - Ez nem újdonság. Próbáld meg Brewert, hátha sikerül elérned. Brewer azonban nem tartózkodott a helyén, és a mobilja is ki volt kapcsolva.

Negyven perccel korábban értek a Second Avenue-n lévő kávézóba. Pauling újra hívta Brewert. Még mindig semmi. - Megvan az elméleted, ugye? - fordult ezután Reacherhez. - Attól még messze vagyok - felelte Reacher. - Hiányzik egy fontos láncszem, de Lane-nek tudok nevet mondani. - Hogy hangzik? - Várjuk meg vele Brewert! - mondta Reacher. Intett a pincérnőnek, és rendelt. Ugyanazok a barna bögrék, ugyanaz az erős, de amúgy jellegtelen kávé. A pentagonos érkezéséig volt még harminc perc. Paulingnak rezgett a mobilja. Felvette, egy darabig hallgatott, majd bemondta, hol vannak, aztán összecsukta. - Brewer - mondta. - Végre. Idejön. - Egyszerre fognak megérkezni. - A pentagonos annak nem örül majd. - Ha elhúzná a csíkot, utána megyek, és kint beszélek vele. Pauling embere azonban korábban érkezett. Minden teketória nélkül beült melléjük a bokszba. Ugyanaz a kék öltöny volt rajta. - Az ajánlata aggodalommal tölt el - kezdte, Reacherhez intézve a szavait. - Nem nyújthatok segédkezet illegális tevékenységekhez. Egyszer a nyomorult életedben hálás lehetnél, mérgelődött magában Reacher. De fennhangon azt mondta: - Megértem, hogy aggódik, uram. Éppen ezért a szavamat adom, hogy semmi olyat nem teszek, amit Amerikában egyetlen rendőr vagy ügyész kifogásolna. Ezt garantálom. - Reális esélyt lát rá, hogy így meg tudja csinálni? - Biztos vagyok benne. A pentagonos néhány másodpercig töprengett. - És mit kér tőlem? - Ellenőrizze, hogy egy bizonyos név szerepelt-e az elmúlt negyven-nyolc

órában ebből a körzetből felszállt gépek utaslistáján. - Melyik repülőtér? Milyen járat? - Én a Kennedyvel kezdeném. British Airways, United vagy American Airlines, a londoni járat. Mondjuk tegnapelőtt késő estétől. Ha ott semmi, akkor megnézném a newarki repülőteret. Ha ott sincs semmi akkor vissza a Kennedyre, a tegnap délelőtti járatokhoz. - Rendben - egyezett bele a fickó, majd megkérdezte: - Ki az, akit keresünk? Edward Lane embere? - Reacher bólintott. - Taylor. Graham Taylor. Angol állampolgár. A pentagonos távozott, megígérve, hogy Pauling mobiltelefonján jelentkezik. - Taylor útlevele nem volt ott a lakásán - jegyezte meg Pauling. - Tehát vagy életben van, vagy valaki Taylomak adja ki magát. Reacher nem szólt semmit. - Tegyük fel, hogy Taylor és a nyelv nélküli ember összedolgozott - folytatta a nő. - Csakhogy nézeteltérésük támadt, az egyik megölte a másikat, majd lelépett Taylor útlevelével és az összes pénzzel. - Ha a nyelv nélküli ember az elkövető, akkor miért használná Taylor útlevelét? - Például, mert neki nincs. Vagy, mert saját nevén nem tudná elhagyni az országot. - Az útlevélben fénykép van. - Te talán hasonlítasz az útlevélképedre? - Egy kicsit. - Néha annyi is elég - mondta Pauling. - Kiutazásnál nem olyan alaposak, mint beutazásnál. Reacher éppen akkor fordult az ajtó felé, amikor belépett Brewer. Odasietett hozzájuk, és leült a pentagonos helyére. A lényeggel kezdte: - A folyóban talált holttest nem azé a pasasé, aki Patti

fotóján szerepel. - Biztos benne? - kérdezte Reacher. - Mérget vehet rá. Patti embere százhetvenöt centi magas, izmos testalkatú, a vízihulla meg százkilencven centis és vézna. - Van nyelve? - tudakolta Pauling. Brewer nagy szemet meresztett. - Mije? - Egy olyan fickót keresünk, akinek kivágták a nyelvét. - Ennek mindene volt, csak pulzusa nem. - Sikerült azonosítani? - kérdezte Reacher. Brewer bólintott. - Az ujjlenyomat alapján. A New York-i rendőrség egyik informátora volt. - Akkor nincs köze a mi ügyünkhöz - dünnyögte Reacher. Brewer vállat vont. - Ahogy gondolja. - Magánál van az a fotó, amit Patti adott? - kérdezte Reacher. Kettőt adott - felelte a rendőrtiszt. - Itt vannak! Letett az asztalra egy borítékot, majd felállt, és ugyanúgy, ahogy jött, szó nélkül elviharzott. Reacher a borítékot nézte, de nem nyitotta ki. - Szóval meddig jutottunk? - kérdezte. - Odáig, hogy van Taylor meg az a másik, aki nem tud beszélni. Reacher megcsóválta a fejét. - Taylor az, aki nem tud beszélni. - Ne viccelj már! - tiltakozott Pauling. - Lane nem venne fel valakit, aki nem tud beszélni. Mi oka volna rá? - De miért hisszük, hogy nem tud beszélni? Mi van akkor, ha tud, csak nem

szabad neki? Pauling elgondolkodott, aztán világosság gyúlt a fejében: - Hát persze! A kiejtése miatt. - Pontosan - bólintott Reacher. - Végig azt mondtuk, hogy senki sem hiányzik, holott értelemszerűen Taylor kezdettől fogva hiányzott. Ő tervelte ki ezt az egésze. Ő bérelte a lakást, ő vette a széket. És közben egy kukkot sem szólhatott, mert angol. Tudta, hogy nyomokat hagyna maga után. És akárki nyomoz utána, ha azt hallja, hogy átlagos külsejű, negyven év körüli férfi angol akcentussal, akkor hamar azonosítja. Mert ő volt az utolsó, aki élve látta Kate-et és Jade-et. - Ugyanazt csinálta, amit öt éve Knight. - Pontosan - mondta ismét Reacher. - Ez az egyetlen lehetséges magyarázat. Valószínűleg elfuvarozta őket a Bloomingdale’shez, de biztos, hogy nem állt meg ott. Előhúzta a pisztolyát, és továbbhajtott. Talán azzal fenyegette meg Kate-et, hogy a kislánya szeme láttára lelövi. Ez hathatott az asszonyra. Utána nem volt nehéz dolga, először is, mert halottnak hitték, másodszor pedig mindenki azt a félrevezető információt adhatta róla, hogy nem tud beszélni. Vagy nincs nyelve. - Nyisd ki a borítékot! - javasolta Pauling. - Hadd lássuk! Reacher előhúzta a két fényképet, hátlappal felfelé. Megfordította a felsőt. Az a férfi volt rajta, akit kétszer is látott: Taylor. - Egyértelmű - közölte Reacher. - Öt láttam beszállni a Mercedesbe és a Jaguarba. Megfordította a másikat is. Ez közelről mutatta Taylort. Nyitva volt a szája, látszott, milyen hiányosak a fogai. - Na tessék! - jegyezte meg Reacher. - Nemcsak az akcentusát kel lett lepleznie, hanem a fogászati problémáit is. - Hol lehet most? Angliában? - Szerintem igen. Hazarepült, mert ott érzi magát biztonságban. Pauling maga elé húzta a képeket. - Kár - dünnyögte Reacher. - Amíg azt hittem, meghalt, rokonszenvesnek találtam. Mindenki csak jót mondott róla.

- Most már megadhatod a nevét Lane-nek. - A telefonhívásokat nem ő intézte, hanem egy amerikai. Ez a láncszem még hiányzik. - Lane nem éri be részeredménnyel - figyelmeztette Pauling. - Nem fog fizetni. - A részeredmény viszont részfizetéssel jár. A többit megkapjuk később, amikor majd közöljük vele, hogy ki volt a másik. - És hogy tudjuk meg, ki volt a másik? - Ennek egy módja van: megkeressük Taylort, és kiszedjük belőle. - Angliában? - Ha a pentagonos barátod majd megerősíti, hogy oda utazott, akkor ott. Azt is megnézheti, ki mellett ült Taylor a gépen. Pauling rögtön hangpostaüzenetet hagyott az ismerősének. - És most? - kérdezte ezután. - Amíg nem jelentkezik, várunk - közölte Reacher. - Aztán rendelj egy kocsit, amely kivisz minket a repülőtérre, és két jegyet Londonba. Lefogadom, hogy Lane megkér, utazzak oda, és készítsem elő a terepet neki meg a csapatának. Ha ők is átutaznak a nagy leszámolásra, akkor gondoskodunk róluk. Pauling felnézett. - Szóval ezért ígérted meg, hogy Amerikában egyetlen rendőr vagy ügyész sem fogja kifogásolni a dolgot. Reacher bólintott, aztán a Patti Josephtől kapott képeket visszatette a borítékba, és a zsebébe csúsztatta. Miután a járdán búcsúcsókot váltott Paulinggal, elindult a metrómegállóhoz, öt óra előtt ért a Dakotához. EDVARD LANE meglobogtatta a fényképeket, és csak annyit kérdezett: - Miért? - Nyereségvágyból - felelte Reacher. - Hol van most?

- Gyanítom, hogy Angliában. Hamarosan megtudom. - Biztos, hogy nem egyedül csinálta — vélte Lane. - Ki volt a társa? - Ezt Taylortól kell megkérdeznie. - Azt akarom, hogy maga derítse ki. - Akkor fizessen! - Tíz százalék most. A többit később, ha majd megtaláltam Taylort. - Húsz százalék most. - Tizenöt - alkudozott Lane. - Húsz, vagy már itt sem vagyok. Oké, legyen húsz - adta be a derekát Lane. - De még ma este indul. Huszonnégy óra múlva megyünk mi is. Heten. A Park Lane Hiltonban fogunk megszállni. - Ugye hozza a fennmaradó összeget is? A szállodában megmutatom a pénzt. Megmondja, hol van Taylor. Amint a saját szememmel látom Taylort, azonnal megkapja a lóvét. - Rendben - egyezett bele Reacher. Tíz perc múlva a metróban zötykölődött. A kezében szatyor volt, abban pedig kétszázezer dollár. Paulinghoz igyekezett, aki otthon várta. Reacher a kezébe nyomta a szatyrot. - Vedd le belőle a tartozásomat, a többit pedig rejtsd el. Elég lesz Hobartnak az induláshoz. Pauling kitett egy köteg pénzt, majd bedugta a szatyrot a sütőbe. - Nincs széfem - mondta magyarázatképpen. A kötegből leszámolt négy bankjegyet, és odanyújtotta Reachemek. - Új ruhára - mondta. - Ma este Angliába utazunk. - Ezek szerint visszaszólt?

Pauling bólintott. - Négy órával azután, hogy Burke betette a pénzt a Jaguarba, Taylor már a British Airways londoni járatán ült. - Egyedül repült? - A jelek szerint. Valami angol asszonyság ült mellette. És három táska volt a poggyásza. - Ruhára én nem költők négyszáz dollárt - közölte Reacher. - De igen, ha velem akarsz utazni. Félóra múlva Reacher ruhát vásárolt magának egy nagyáruházban. Konkrétan a Macy’s férfiruharészlegében állt a pénztárnál, kezében egy szürke pantallóval, szürke zakóval, fekete pólóval, fekete V nyakú szvetterrel, egy pár fekete zoknival és egy fehér bokszeralsóval. Miután kifizette és hazavitte őket, lezuhanyozott, majd átrakta az új nadrágja zsebébe kopott útlevelét és a Patti Josephtől kapott fotókat. A folyosón levő szemétledobónál megszabadult a régi ruháitól, aztán Paulinggal együtt a hallban várta az autót, amely a repülőtérre vitte őket.

9 PAULING első osztályra vette a jegyüket, ugyanazon a járaton, amellyel negyvennyolc órával azelőtt Taylor utazott. - Mi a stratégiánk? - tudakolta a nő. - Megtaláljuk Taylort, Lane elintézi, én pedig elintézem őt. - És a többiek? - Ha azt látom, hogy szétesik a banda, akkor békén hagyom őket. De ha valaki Lane helyére akar állni, akkor vele is leszámolok. - Taylort nem lesz könnyű megtalálni - vélte Pauling. - Menni fog. - Hogyan?

- Nem ismersz véletlenül egy angol magánnyomozót? - Van pár telefonszámom. Ezt otthonról is elintézhettük volna. - Nem volt rá időnk. Pauling magára terítette a légikisasszonytól kapott plédet, és hátradöntötte az ülését. Reacher követte a példáját, bár ő csak felhúzott térddel fért el. A férfi szeretett repülni, elaludni New Yorkban, felébredni Londonban - ezt mintha kifejezetten az ő kedvéért találták volna ki. A légikisasszony ébresztette a reggelivel: sült bacon kifliben és forró kávé. Reacher megevett hatot a kifliből, és megivott hat csészével a kávéból. Pauling ámulva nézte. - Mennyi az idő? - kérdezte. - Öt perc múlva öt - felelte Reacher. - Reggel. Vagyis ebben az időzónában öt perc múlva tíz, délelőtt. A hangosbeszélő tudatta, hogy a gép rövidesen leszáll a Heathrow-n. Reacher homlokát az ablakhoz szorítva kinézett. Látta a napfényben csillogó Temzét, és addig nyújtogatta a nyakát, amíg meg nem pillantotta a Szent Pál-székesegyház hatalmas kupoláját. - Tudsz egy jó szállodát? - kérdezte Paulingtól. - Jó messze kell mennünk onnan, ahol Lane fog lakni, hogy még véletlenül se hozhassanak kapcsolatba vele, miután elintéztük. - Persze. Olyan helyet keresünk, ahol nem nézik az útlevelet, és készpénzzel lehet fizetni. Mondjuk Bayswaterben. Reacher megint kinézett az ablakon, és széles utat látott, amelynek bal oldalán lassú tempóban haladtak a járművek. Aztán feldübörögtek a hajtóművek, a gép fékezett, majd lassan gurultak a terminál felé. Kitöltötték a belépőkártyát, és kezeltették az útlevelüket. Pauling fontra váltott egy köteg dollárt. Találtak egy expresszvonatot a Heathrow és Paddington között, gondolták, az éppen jó lesz, ha Bayswater felé akarnak továbbmenni. Nem sokkal déli tizenkettő előtt léptek ki az utcára London belvárosában. Napos, de hűvös idő fogadta

őket. Reacher vitte Pauling táskáját. A Sussex Gardens felé indultak. A férfi a korábbi útjairól emlékezett, hogy arrafelé sok a régi sorházakból átalakított olcsó szálloda. A nő az első kettőt lefitymálta, de a harmadiknál már felfogta, hogy a többi sem lesz jobb, úgyhogy rábólintott. A recepciós minden további nélkül elfogadta a készpénzt. Vendégkönyv nem volt; a szobában dupla ágy fogadta őket, rajta zöld takaró. - Nem leszünk itt sokáig - nyugtatta Reacher. - Megfelel - mondta Pauling nagyvonalúan. A nő nem csomagolt ki, Reacher pedig egyébként is a zsebében tartotta a fogkeféjét. Leült az ágyra, Pauling pedig ment megmosakodni. Miután végzett, kijött a fürdőszobából, és az ablakhoz lépett. - Kétszázötvenezer négyzetkilométer - sóhajtott. - Hol kezdjük? - A magánnyomozónál - javasolta Reacher. Pauling előkotort a táskájából egy kézi számítógépet. Egy darabig keresgélt az adatok között, majd azt mondta: - Találtam egyet a Gray’s Inn Roadon. Az itt van valahol a közelben? - Úgy tudom, nem - felelte Reacher. - De földalattival elérhető. Pauling az éjjeliszekrényen lévő telefonhoz ment, és beütötte a számot. Amikor felvették, bemutatkozott, és kért egy időpontot. - Hat óra megfelel? Jó, akkor hatkor - mondta végül, azzal letette. - Remélem, Lane-nek nincs kézi számítógépe egy csomó londoni számmal - jegyezte meg Reacher. ELSÉTÁLTAK a Lancaster Gate-ig, mentek hat megállót a metróval, majd a Chancery Lane-i állomástól északnak indultak a Gray’s Inn Roadon. Pauling megtalálta a keresett házszámot. A szűk kapu fölött legyező alakú ablak nyílt. Reacher kitárta a kaput Pauling előtt, és felmentek a lépcsőn a másodikra, ahol megpillantottak egy NYOMOZÁSI FELADATOKAT ELLÁTÓ RT. feliratú réztáblát. Az iroda egyetlen parányi helyiségből állt. Jöttükre apró termetű, ritkás hajú, ötven év körüli férfi emelkedett fel az íróasztala mögül.

- Maguk biztosan amerikaiak - mondta üdvözlésképpen. - Kizárólag a maguk kedvéért maradtam bent. Amúgy végeztem volna mára. - Elnézést, ha kényelmetlenséget okoztunk - szabadkozott Pauling. - Semmi baj. Kollégának mindig örömmel állok rendelkezésére. - Keresünk valakit - kezdte Pauling. - Két napja érkezett New Yorkból. Angol, és Taylornak hívják. - Maga ma már a második - jegyezte meg a magánnyomozó. - Ez a Taylor nagy népszerűségnek örvend. - Hogy érti? - Valaki New Yorkból telefonált, és szintén Taylor iránt érdeklődött. A nevét viszont nem árulta el. Az volt a benyomásom, hogy sorba hívja az összes londoni detektívirodát. Pauling Reacher felé fordult, és néma szájmozgással jelezte: Lane. - És mit mondott neki? - faggatta ismét a magánnyomozót. - Hogy Nagy-Britanniában mintegy hatvanmillió ember él, akik közül több százezret hívnak Taylomak. Vagyis ennyi információ alapján nem tudok segíteni. - De nekünk tud? - Az attól függ, milyen többletinformációjuk van. - Fényképek. - Az a végén jól jöhet, de az elején nem sokat ér. Reacher is bekapcsolódott a beszélgetésbe: - Megvan a legközelebbi hozzátartozó telefonszáma. Amikor átkutattuk Taylor New York-i lakását, találtunk egy asztali telefont tíz beprogramozott gyorshívóval. Az egyetlen itteni telefonszám S betűvel volt jelölve. - És mi volt a szám? - kérdezte a magándetektív. Reacher behunyta a szemét, és felmondta a 01144-gyel kezdődő számot, amelyet még a Hudson Streeten az emlékezetébe vésett. A magánnyomozó felírta

magának. - Na! - mondta tettre készen. - Akkor a számból visszakeresünk a címre. Ez persze még nem elég, mert azt máshol kell kiderítenünk, hogy ki lakik azon a címen. - Munkához látott, és a képernyőn hamarosan feltűnt egy cím. Grange Farm - közölte. - Bishops Pargeterben. Ami a postai irányítószámból ítélve valahol Norwich környékén lehet. - Keresse már meg azt a nevet! - Türelem, mindjárt! - Belépett egy másik adatbázisba. - A választói nyilvántartás - magyarázta. - Tessék, már itt is van! Két választópolgár szerepel azon a címen. Az egyik Anthony Jackson, a másik... igen, Mrs. Susan Jackson. Ez lesz a maga S betűje. S, mint Susan. - A húga vagy a nővére - vélekedett Pauling. - Férjezett. Hasonló eset, mint Hobartnál. - Akkor most ügyeskedünk - javasolta a detektív. - Ez nem teljesen legális, de kollégák közt... - Újabb adatbázist varázsolt elő. - Munka- és Nyugdíjügyi Minisztérium. - Beírta Jackson nevét, lakcímét, és lenyomott valami billentyűkombinációt. - Anthony Jackson harminckilenc éves, a felesége, Susan harmincnyolc. Leánykori neve csakugyan Taylor. Egy gyermekük van, kislány, nyolcéves, a neve Melody. Lefelé görgette az adatokat a képernyőn. - Melody Londonban született. - Begépelt egy másik internetcímet. - Megnézzük a földhivatali keresőt. - Beírta a lakcímet, és rákattintott egy gombra. - Valamivel több mint egy éve vették a Bishops Pargeter-i ingatlant. Eszerint városi emberek, akik vidékre költöztek. - Köszönjük - mondta Reacher. - Nagyon hálásak vagyunk a segítségéért. És ha megkérhetném, mindezt felejtse el, ha az a New York-i pasas újra jelentkezne. - Maguk voltak itt előbb - nyugtatta meg őket. - Természetesen köztünk marad. - Köszönjük - mondta ismét Reacher. - Mennyivel tartozunk? - Hagyják csak! - legyintett a magándetektív. - Szóra sem érdemes. Amikor ismét az utcán voltak, Pauling megszólalt: - Ha Lane átkutatja Taylor lakását, és megnézi a telefont, ugyanott van, ahol mi.

- Nem nézi meg a telefont - vetette ellen Reacher. — Vagy ha mégis, akkor sem jön rá a kapcsolatra. - Biztos vagy benne? - Nem. Ezért aztán vettem a fáradságot, és töröltem a számot a memóriából. - Mi a következő lépés? - Elutazunk Norfolkba. A MARBLE ARCH közelében találtak egy autókölcsönzőt. Reachemek nem volt sem jogosítványa, sem hitelkártyája, úgyhogy Paulingra bízta a papírmunkát, és könyvesboltot keresve elindult az Oxford Streeten. Már az elsőben egy egész polcra való autósatlaszból válogathatott. Az első háromban, amit átböngészett, nem volt benne Bishops Pargeter. Aztán egy külön helyen rábukkant a Brit Királyi Térképészeti Hivatal nagy méretarányú térképeire. Kihúzkodta az összes norfolkit, és elkezdte módszeresen átnézni őket. A negyedikben megtalálta Bishops Pargetert. Apró falu volt egy útkereszteződésnél, Norwich külvárosától mintegy ötven kilométerre délnyugatra. A térkép mellé vett egy másikat is, a legolcsóbbat, általános tájékozódás céljára. Végül visszabaktatott az autókölcsönzőbe, ahol Pauling már egy Mini Cooper slusszkulcsával a kezében várta. - Azt hiszem, Taylor ott lesz a húgáéknál - vélte Reacher. - Miért gondolod? Az ösztöne azt diktálja, hogy valami félreeső helyen húzza meg magát. És mivel katona volt, azt is figyelembe veszi, hogy védhető-e. Arrafelé olyan sík a terep, mint egy biliárdasztal. Az előbb néztem meg a térképen. Ha van puskája, akkor a ház bevehetetlen erőd. Ha pedig terepjárója is akad, akkor teljes körben nyílik előtte menekülési útvonal. - Igen, igazad lehet - dünnyögte gondterhelten Pauling. - Milyen figurát vessünk be? - Taylor három évet nyomott le Lane-nél - mondta Reacher. - Úgyhogy nem látott sem téged, sem engem. Nem hinném, hogy minden arra vetődő idegent lepuffant. Azt mégsem engedheti meg magának. - Szóval egyenesen odamegyünk a házhoz?

Reacher bólintott - Legalábbis olyan közel hozzá, hogy jól szemügyre vehessük. Ha Taylor ott van, lelépünk, és bevárjuk Lane-t. Ha nincs ott, bemegyünk, és beszélünk Susannal. Egy alkalmazott kiállt a garázsból a Mini Cooperükkel. Miután Reacher bepréselte magát az utasoldali ülésre, Pauling indított. - Kelet felé kell kimennünk a városból - mondta. - Északkelet felé - helyesbített Reacher. - Az M11-es úton. Némi szerencsétlenkedés után megtalálták az M25-ös autópálya-gyűrűt, és két leágazás után már az M11-esen robogtak északkelet felé. Este kilenc óra volt, már elég sötét. - Milyen lehet ez a Grange Farm? - tűnődött fennhangon Pauling. - Nem tudom - dünnyögte Reacher. - A grange eredetileg magtár vagy hombár volt később azonban a szó már udvarházat vagy majorságot is jelentett. Úgyhogy szerintem egy nagy tanyaházra számíthatunk, körülötte néhány kisebb melléképülettel. - Te aztán sokat tudsz. - Csak egyvalamit tudok, hogy nem tetszik nekem ez az egész. Képtelen vagyok szabadulni az érzéstől, hogy valami nagy hibát követek el. Jóval később, amikor Fenchurch St. Maryt elhagyva észrevették egy NORWICH 65 KM feliratú táblát, Reacher meresztgetni kezdte a szemét, nehogy elszalasszák a Bishops Pargeterbe vezető leágazást. Az útjelzők jól láthatók és egyértelműek voltak, de a hosszabb helységnevek rövidítve szerepeltek rajtuk. Így aztán már kétszáz méterrel túlmentek a B’SHP’S P’ETER feliratú nyílon, mire Reacher rájött, hogy hibáztak. Pauling visszafordult, majd rákanyarodott a szűk bekötőútra. - Milyen messze vagyunk? - kérdezte. - Tizenöt kilométerre - felelte Reacher, és kinézett az ablakon. - Ennek semmi értelme - dohogta. - Tök sötét van, így még a házat sem látjuk, nemhogy a lakóit. - A térkép körülbelül hat-hét kilométerre onnan épületeket jelzett, az egyiken PH felirat volt. Megnézte a jelmagyarázatot. - Public House - motyogta. -Vendégfogadó. Megszállhatnánk ott éjszakára, és majd korán reggel körülnézünk. - Rendben, főnök - élcelődött Pauling.

Nyolc perc múlva fényt láttak, amely közelebbről a pub cégérének bizonyult: THE BISHOP’S ARMS. Kivilágított ablakaival barátságos hely benyomását keltette. Pauling befordult a parkolóba, majd egy sáros Land Rover meg egy kopott szedán közé kormányozta a járművüket, és leállította a motort. Reacher, kezében a nő táskájával, előrement a bejárathoz. Az ajtóval szemben volt a recepcióspult, amelynek régi, sötét faburkolatát fényesre csiszolták. Nem volt mögötte senki. Innen balra és a lépcsőfordulón túl jobbra is nyílt egy-egy ajtó. Az egyiken SALOON BAR, a másikon PUBLIC BAR felirat díszelgett. A bal oldali helyiség üres volt, a másikba bekukkantva viszont Reacher észrevette a kocsmárost meg a pultnál iszogató négy vendég hátát. Rácsapott a csengőre. Egy perc múlva odajött a tulajdonos. Hatvan év körüli, jól megtermett, pirospozsgás férfi volt - Kivennénk egy szobát - közölte Reacher. - Negyven fontot kóstál. Reggelivel együtt. - Jól hangzik. - Fürdőszobásat kérnek? - Igen - mondta Pauling. - Jól fog esni egy fürdő. Átadott a fogadósnak négy tízfontost, mire az odanyújtott neki egy rézkulcsot, majd Reacher elé tolta a vendégkönyvet és a tollat és mutatta a rubrikákat. A NÉV rovatba Reacher azt írta: J. & L. Bayswater. ÁLLANDÓ LAKCÍM gyanánt a Yankee-stadionét tüntette fel: East 161 st Street, Bronx, New York, USA. A GÉPJÁRMŰ TÍPUSÁ-hoz odakörmölte: Rolls-Royce. Aztán megkérdezte: - Tud vacsorát adni? - Azt sajnos már lekésték - szabadkozott a kocsmáros. — De készíthetünk szendvicset, ha az megfelel. - Nagyon jó lesz - örvendezett Reacher. - Üljenek le, igyanak egyet, míg elkészülnek a szendvicsek. Reacher ott hagyta Pauling táskáját a lépcsőnél, és belépett az ivóba, öt fej fordult felé egyszerre. A pultnál üldögélők mind a négyen farmernak látszottak, legalábbis vörös arcuk és a kezük erről árulkodott.

A sarokasztalnál egymagában gubbasztó fickó pedig Taylor volt. Taylor jó katona lévén rögtön felmérte, jelent-e Reacher valamilyen veszélyt. Pauling felbukkanása láthatóan megnyugtatta. Jól öltözött férfi, finom asszony: házaspár, turisták, gondolta. Már el is kapta a tekintetét, és tovább bámulta a sörét, összességében csak egy másodperccel nézte őket hosszabban, mint bárki tette volna hasonló helyzetben. Reacher a helyiség túloldalán lévő egyik asztalhoz vezette Paulingot, háttal a falnak ült le, és látta, hogy a gazdák visszafordulnak a söntéspult felé. Pillanatokon belül jött a kocsmáros is. - Viselkedjünk normálisan - javasolta Reacher. - Igyunk valamit. - Azt hiszem, megkóstolom a helyi sört. Reacher felállt, és a pulthoz lépett. - A jobbikból egy pintet nekem, felet a hölgynek. - A négy farmer felé fordulva hozzátette: - Uraim, legyenek a vendégeim egy pohárra! - A kocsmárosra pillantott. - Maga is. - Amikor Taylor felpillantott, Reacher odaszólt neki: - Mit iszik? Taylor összenézett vele. - Kösz szépen, de mennem kell. - Tősgyökeres angol kiejtése volt, ravasz, de nem gyanakvó tekintete és őszinte mosolya. Felállt, és indult az ajtóhoz. A kocsmáros csapolt hat pintet meg egy felet, és felsorakoztatta őket a pulton. Reacher fizetett, majd a magáét és Paulingét az asztalukhoz vitte, a négy gazda és a kocsmáros, pedig feléjük fordulva poharat emelt. Azonnali bizalom potom pénzért, gondolta Reacher. - Remélem, nem bántottam meg valamivel azt a jóembert - jegyezte meg fennhangon. - Én nem is ismerem - közölte az egyikük. - A Grange Farmon lakik - jegyezte meg egy másik. - Ott kell, hogy legyen, mert azoknak a Land Roverével jött. - Gazdálkodó? - kérdezte Reacher. - Nem úgy néz ki - vetette ellen az első. - Még sohasem láttam itt. - Hol van az a Grange Farm? - Tovább az úton. Lakik ott most egy család.

- Kérdezze Dave Kempet! - tanácsolta a kocsmáros. - Dave Kempet? Ő kicsoda? - A boltos - felelte a harmadik. - Bishops Pargeterben. Dave mindent tud, mert ő a postás is. - Ott is van kocsma? - Ez az egyetlen a környéken. Mit gondol, miért van itt ennyi ember? Reacher erre nem szólt semmit. - Nemrégiben jöttek a Grange Farmra - mesélte az első, befejezve korábbi gondolatát. - Londonból. Biotermelők. Úgy érezhették, ennyi elég egy ingyen sörért, mert egymás közt diskuráltak tovább a biogazdálkodás előnyeiről és hátrányairól. Alighanem sokadszor került terítékre a téma. - Igazad volt - mondta Pauling. - Taylor a farmon van. - De vajon ezután is ott marad? - tette fel a kérdést Reacher. - Miért ne? Meggyőzően adtad elő a nagyvonalú amerikai tahót. Turistáknak nézett bennünket. Finom szendvicseket kaptak: friss, ropogós házikenyeret megvajazva, marhasülttel, tejszínes tormával, és mellé sajtot. Megették, felhajtották a maradék sörüket, aztán fölmentek a szobájukba. Reacher reggel hatra állította be a fejében lévő ébresztőórát.

10

REGGEL HATKOR az ablakon kinézve csak végtelen ködös lapályt lehetett látni. A fáknak vékony, hajlékony törzse és tömör koronája volt. Hideg volt odakint, a kocsikat belepte a harmat. Reacherék szótlanul kászálódtak be a Mini Cooperbe. Pauling kitolatott a parkolóhelyről, és az útra kanyarodva kelet felé indult. Nyolc kilométer volt Bishops Pargeterig. Nyolc

kilométer Grange Farmig. Előbb vették észre a farmot, mint a falut. Nem kerítéssel volt körülvéve, hanem árkokkal, amelyeken szépen művelt szántók voltak. Beljebb, a birtok közepe felé facsoportok álltak, aztán egy szürke kőház. Nagyobb volt, mint amekkorát Reacher elképzelt. Távolabb, a háztól északra és keletre öt melléképület látszott, hosszú, alacsony istállók. Három egy négyzet alakú udvart határolt, két másik külön állt. Az országút párhuzamosan futott a birtok déli határát jelző árokkal. A bekötőútra kis hídon lehetett ráhajtani. Ez az út észak felé tartott, és érintette a nyolcszáz méterre lévő ház hátát. Az épületrész és az egyik istálló között félúton állt a Land Rover. - Még itt van - mondta Reacher. - Lassítottak; a ház körül nem láttak mozgást. Pauling leállította a motort, és letekerte az ablakot. A csöndben egyszer csak puskalövés dörrent. Pauling és Reacher is ösztönösen összehúzta magát, majd a láthatárt kémlelte. - Vadászok? - kérdezte Pauling. Reacher hegyezte a fülét. Nem hallott semmit. - Azt hiszem, valami madárriasztó - vélte.- Most vetettek. Nem akarják, hogy a varjak kicsipegessék a magvakat. Vannak ilyen automaták, amelyek rendszertelen időközönként vaktöltényt pufogtatnak. - Remélem, tényleg csak az volt. - Később visszajövünk - mondta Reacher. - Most menjünk, keressük meg Dave Campet. Pauling indított. Elhaladtukban Reacher az ülésen oldalvást fordulva megnézte a farm keleti felét is. A ház közelében néhány fa magasodott, azokon túl széles szántók, majd a határárok. Nem sokkal utána következett a Bishops Pargeter-i keresztút. Aztán maga a falu, vagyis egy ősrégi kőtemplom, valamint az út túloldalán, mintegy ötvenméternyi szakaszon néhány ház. Közülük az egyik egyszerre volt újságos, vegyesbolt és postahivatal. - A direkt módszer? - kérdezte Pauling.

- Egyik változata - válaszolta Reacher. A kocsiból kiszállva megcsapta őket a metsző szél. A vegyesbolt ezután kimondottan meleg, kellemes kuckónak tűnt. A bejáratnál leeresztett postaablak volt, középen a bolt, leghátul pedig egy újságospult. Mögötte öregember üldögélt. - Maga David Camp? - kérdezte Reacher. - Az volnék - felelte az öreg. - Eladó farmok iránt érdeklődünk. - Amerikaiak, ugye? - Igen, egy nagy amerikai mezőgazdasági céget képviselünk. És elég csinos üzletszerzői jutalékot tudunk fizetni. Elsősorban olyan jó helyeket keresünk, ahol hozzá nem értő tulajdonosok vannak, akik azonban még nem tettek mindent tönkre. - A Grange Farm legyen az első, amit megnéznek - javasolta Kemp. - Azoknak fogalmuk sincs semmiről. Biogazdálkodásba kezdtek, de túl nagy fába vágták a fejszéjüket, főleg úgy, hogy nincsenek mindig ott. - Ez a Grange Farm esélyesnek tűnik - vélekedett Reacher. - Mégis úgy hallottuk, hogy valaki más is szemet vetett rá. Nemrégiben látták arra bóklászni. - Tényleg? — horkant föl Kemp. - Az csak az asszony bátyja lehet. - Biztos benne? Kemp bólintott. - Idejött, és bemutatkozott. Azt mondta, vége a csavargóéletnek, most már megállapodik. Egy csomagot adott fel Amerikába. Jól elbeszélgettünk. - Mit küldött Amerikába? - tudakolta Pauling. - Nem kötötte az orromra. Egy New York-i szállodába címezte. - Nem is sejti, mi volt a csomagban? - Valami vékonyka könyv lehetett - árulta el Kemp. - Rá volt húzva egy gumikarika. Nem azért mondom, mintha nagyon megtapogattam volna, csak érződött. - Töltött ki vámáru-nyilatkozatot?

- Beírtam, hogy nyomtatvány. Ahhoz nem kell nyilatkozat. - Köszönjük, Kemp úr - mondta Reacher. - És a jutalékom? - Ha megvesszük a farmot, megkapja - ígérte Reacher. VISSZAIGYEKEZTEK a farmhoz. A ház körül nem láttak mozgást. - Jó alakítás volt - szólt elismerően Pauling. - Ha Kemp szétkürtöli, Taylor azt fogja hinni, hogy csak egy ócska haszonleső felhajtó vagy. - Hazudozásban bárkivel felveszem a versenyt - mondta Reacher. - Sajnos. Ekkor sürgősen elhallgatott, mert nyílt a tanyaház ajtaja. Négy alakot látott kilépni rajta. Két magasabbat, egy alacsonyabbat és egy nagyon kicsit. Valószínűleg két férfi, egy asszony és egy kisgyermek. - Négyen vannak - mondta Pauling. - Jacksonék és Taylor, igaz? - Csak ők lehetnek. Mennek kapálni - felelte Reacher. Az alakok észak felé távolodtak, el az országúttól. - Ezek szerint Taylor marad - mondta Pauling. - Ha békésen gyomlálgat a húga földjén, akkor esze ágában sincs elmenni innen. Reacher bólintott. - Eleget láttunk, és elvégeztük a dolgunkat. Menjünk vissza Londonba, és várjuk be Lane-t. AHOGY LONDON vonzáskörzetébe értek, sűrűvé vált a forgalom. Pauling kétórányi autózás után megállt tankolni, és a benzinkúttól már Reacher vezetett tovább. A Hilton Szálloda a Park Lane déli végén volt. Egy mélygarázsban parkoltak le délelőtt háromnegyed tizenegykor. - Ebéd? - kérdezte Pauling.

- Most nem tudnék enni - tiltakozott Reacher. - Úgy érzem magam, mintha átadnám Taylort az ítéletvégrehajtónak. - Rászolgált a halálra. - Szívesebben intézném el magam. - Akkor jelentkezz! - Lane ki akarja szedni belőle a társa nevét. A kínvallató szerepe nem nekem való. - Akkor viszont szállj ki! - Most már nem lehet. Meg kell torolnom azt, amit Kate-tel és Jade- del tettek, és meg kell szereznem a pénzt Hobartnak. Plusz a pentagonos barátoddal is van egy megállapodásunk. Akárhogy is, az ebédet inkább kihagyom. - Mit akarsz, hol legyek? - kérdezte Pauling. - A hallban, és tartsd nyitva a szemed. Utána menj, és vegyél ki egy szobát valahol másutt. Hagyjál majd üzenetet a Hilton recepcióján, Bayswater néven. Elviszem Lane-t Norfolkba, ő elintézi Taylort, én meg őt, és majd visszajövök érted. Aztán megpróbáljuk távol tartani magunkat mindenféle zűrös ügytől. Felmentek a Hiltonba vezető lépcsőn. Pauling letelepedett a hall egyik távoli sarkában, Reacher pedig odament a recepcióspulthoz, és beállt a sorba. Amikor sorra került, megkérdezte a recepcióst: - Edward Lane és társasága bejelentkezett már? Az alkalmazott rövid idő után közölte: - Még nem, uram. - Ha megjönnek, kérem, szóljon nekik, hogy a hallban várom őket. - Szabad a nevét, uram? - Taylor - felelte Reacher. Elsétált onnan, és talált egy csendes helyet négy üres fotellal. Nem akart közönséget, miközben megszámol nyolcszázezer dollárt. Nem messze tőle egy család várakozott, óvatos pillantásokat vetettek rá. Az anya már a fél poggyászukat kipakolta, hogy lekösse valamivel a két csemetét. Voltak ott kifestő-füzetek, kopott plüssmacik, félkarú baba, videojátékok. Reacher elfordult, és a bejáratra szegezte a szemét.

Látta, hogy besétál rajta Perez, majd Kowalski, aztán maga Edward Lane. Utánuk Gregory, Groom, Addison és Burke érkezett. Katonai vászonzsákokban hozták a holmijukat. Messziről látszott rajtuk, hogy elit kommandósok, akik próbálnak inkognitóban utazni. Reacher figyelte, amint bejelentkeznek. A recepciós átadta Lane-nek az üzenetet. A férfi körülnézett a hallban. A tekintete végül megállapodott Reacheren. Bólintott, majd mind a heten újra felmálháztak, odajöttek és megálltak egy csoportban. Lane leült Reacherrel szemben. - Mutassa a pénzt! - mondta Reacher. - Tudja, hol van Taylor? Reacher bólintott. - A saját szememmel láttam, kétszer. Tegnap este, aztán ma reggel. - Akkor ki vele, hol van! - Előbb mutassa a pénzt. Lane nem szólt semmit. - Telefonálgatott mindenféle londoni magándetektívnek - vetette a szemére Reacher. - Próbált megelőzni. - Az jogos, ha az ember igyekszik kerülni a fölösleges kiadásokat. - És sikerült megelőznie? - Nem. - Ezek szerint szükséges kiadásról beszélünk. Mutassa a pénzt! - Oké - adta be a derekát Lane. Letette a zsákot a földre, és elhúzta a cipzárt: a táska dugig volt pénzzel. Reacher az egyik papírszalag alá dugta a körmét. Feszes volt, tehát nem hiányzott a kötegből. - Rendben - mondta, és hátradőlt. Lane becipzárazta a zsákot. - Tehát hol találom?

- Civilek is vannak ott. Fegyvertelenek. - Nem lövöldözünk - mondta Lane. - Odamegyünk, lekapcsoljuk, és elhozzuk, anélkül, hogy bárkinek a haja szála görbülne. Megmondja, ki volt a társa, aztán meghal, lassan és keservesen. - Értem - mondta Reacher. - Szóval hol van? - Reacher Hobartra gondolt, az alabamai Birminghamre, a tennesseei Nashville-re. - Norfolkban - bökte ki. - Innen északkeletre, kétszáz kilométerre. Egy Grange Farm nevezetű helyen. - Mi a legközelebbi nagyobb város? - Norwich. Attól úgy ötven kilométerre délnyugatra van. - A legközelebbi település? Reacher nem válaszolt. - A legközelebbi település? - ismételte meg a kérdést Lane. Reacher a recepció felé pillantott. Tekintete a félkarú babára ugrott. Hallotta Dave Kemp hangját, amint azt mondja a vegyesboltban: „Valami vékonyka könyv lehetett.” - Reacher! - noszogatta Lane. A férfi fejében most Lauren Pauling hangja csendült fel: „Néha egy kicsi is elég. Kiutazásnál nem olyan alaposak, mint beutazásnál.” - Mi van, megsüketült? Azt kérdeztem, mi a legközelebbi település! Reacher visszazökkent a révedezésből, és Lane szemébe nézett. – A legközelebbi települést úgy hívják, hogy Fenchurch St. Mary. Egy óra múlva álljon indulásra készen. Addigra visszajövök. Felállt, és lassú léptekkel átvágott a hallon. Elkapta Pauling tekintetét, majd

kisétált a hotelból. Aztán rohanni kezdett a mélygarázs felé. REACHER parkolta le a kocsit, úgyhogy nála volt a kulcs. Pittyentett a távkapcsolóval, feltépte az ajtót, bevágta magát a Minibe, és csikorgó gumikkal kilőtt. A sorompónál odanyújtott egy tízfontost az őrnek, majd felrobogott a rámpán, és két sávot váltott, aztán beletaposott a fékbe, mert észrevette a felé siető Paulingot. Felvette, és továbbhajtott. - Merre van észak? - Mögöttünk - felelte Pauling. - Mi az, mi történt? - Keresd meg nekem a kivezető utat! Nézd az atlaszt! Pauling lázas igyekezettel pörgette a lapokat. - Egyenesen, aztán jobbra a St. John’s Wood Roadra. Utána balra. Most pedig tudni szeretném, hogy pontosan mi történt. - Hibáztam - ismerte el Reacher. - Emlékszel, amikor arra panaszkodtam, hogy úgy érzem, nagy hibát követek el? Hát rosszul mondtam. Nem nagy hiba volt, hanem katasztrofális. - És mi volna az? - Vegyük azokat a fényképeket a lakásodon! Unokaöcsök és unokahúgok, igaz? - Egy egész csapat. - Mik a kedvenc játékaik? A régi kedvenceik. Mi az, amiért berohannának az égő házba, hogy kimentsék? - Gondolom, egy maci vagy egy baba. Valami olyan játékszer, ami kiskoruk óta megvan. - Pontosan - bólintott Reacher. - Valami, amit szeretnek. Amit ha elutaznak, magukkal akarnak vinni. - Na és? - Hogy néznek ki az ilyen kedvencek?

- Borzalmasan. Reacher ismét bólintott. - Valahogy úgy. Minden gyereknek van ilyen játéka. Jade-nek nem volt. Ez az, ami hiányzott a szobájából. - Mit akarsz ezzel mondani? - Azt, hogy ha Jade-et elrabolták volna, akkor a kedvenc játékait ott találtam volna a szobájában. Csakhogy nem voltak ott. - Jó, de mit jelent ez? - Jade nagyon jól tudta, hogy el fogja hagyni az otthonát, ezért összecsomagolt. Reacher úgy számított, hogy nagyjából két óra előnye van Lane-nel szemben. Egy óra, míg a férfi rájön, hogy átejtették, aztán még legalább egy óra, amíg megszervezi a megtorló akciót. - Jade összecsomagolt? - kérdezett vissza Pauling. - És Kate is - tette hozzá Reacher. - A hálószobából elvitte azt, ami számára a legdrágább volt: a lányáról és róla készült közös fényképet. - De azt láttad! - mondta Pauling. - Nem vitte el. Reacher megcsóválta a fejét. - Fénymásolatot láttam, amely a Staplesben készült. De ki készül rá, hogy el fogják rabolni? - Nem rabolták el őket - mondta Reacher. - Ez itt a lényeg. Ők nem fogságba estek, hanem éppenséggel kiszabadultak onnan. Élnek valahol, jól vannak, és boldogok. London északi külvárosában jártak, Finchleyn és Swiss Cottage-on áthajtva Hendon felé tartottak. - Az történt - folytatta Reacher hogy Hamptonsban Kate elhitte, amit Dee Marie mondott neki Anne-ről, és komolyan vette a figyelmeztetését. Volt valami a történetben és a férjében, amitől hihetőnek találta. Egyébként ez volt Patti Joseph véleménye is. Lehet, hogy már Kate is olyasmiket érzett, mint öt évvel korábban

Anne. Elképzelhető, hogy ugyanazokra a lépésekre készült. - Tudod, mit jelent ez? - Hogyne tudnám. - Taylor segített nekik. Kimentette őket, bújtatta őket, kockára értük az életét, ő a jó fiú. Reacher bólintott. - És én az előbb árultam el Lane-nek, hol találja meg Taylort. Kijöttek az utolsó londoni körforgalomból, és felhajtottak az autópályára. Reacher nyomta a gázpedált, a Morris százötvennel száguldott. - Na és a pénz? - kérdezte Pauling. - Asszonytartás - válaszolta Reacher. - Azt hittük, hogy a Burkina Fasó-i zsold fele, de Kate szempontjából ez a közös vagyonuk fele. Annak idején, amikor összeházasodtak, valószínűleg ö is betett a kasszába. Úgy látszik, Lane-nek erre kell a feleség. - Jól kigondolták - dünnyögte Pauling. - De elkövettek hibákat. - Úgy bizony. Ha el akarsz tűnni, ne vigyél magaddal semmit, mert az végzetes. - Ki segített Taylomak? Vajon ki volt az amerikai társa, aki telefonálgatott? - Ahogy néhány napja már felvetettem, egy nő volt az, eltorzított hangon. Maga Kate, természetesen, ő beszélt, mert Taylor nem tehette meg. Nem volt könnyű dolga. Valahányszor Lane hallani akarta a hangját, le kellett vennie a torzítót a kagylóról, aztán vissza kellett raknia. - Tényleg megmondtad Lane-nek, hol van Taylor? - Lényegében igen. Pauling néhány másodpercig hallgatott. - Meg kell próbálnunk figyelmeztetni őket. Gondolnunk kell Taylor húgára is. És Melodyra. - Susant és Melodyt nem fenyegeti veszély. - Hogy mondhatsz ilyet?

- Ne csinálj úgy, mintha nem értenéd! Hol van Kate és Jade? Fogalmam sincs. Dehogy nincs! - méltatlankodott Reacher. - Pontosan tudod, hol vannak. Ma reggel láttad őket. NEWMARKETNÉL elhagyták az autópályát, és a Norwich felé vezető országúton hajtottak tovább. - Gondold csak végig! Mondta Reacher. - Kate miért éppen Taylorhoz fordul segítségért? Hogyan kérhetne segítséget bármelyiküktől? Hiszen olyan hűségesen szolgálják Lane-t, hogy az már nem normális. - Összejöttek - találgatott Pauling. - Igen, ez az egyetlen magyarázat. Voltak is jelei. Groom azt mesélte, hogy Kate kedvelte Taylort, aki nagyon jól bánt a kislánnyal. - Dee Marie felbukkanása döntötte el a dolgot. Reacher erre is bólintott. - Kate és Taylor felvázolt egy tervet, aztán kivitelezte. De előbb mindent elmagyaráztak Jade-nek. - Egy kisgyereknek nehéz ilyen titkot magában tartania. - Nem is sikerült — mondta Reacher. - Folyton ez járt a fejében, és mivel nem beszélhetett róla, lerajzolta. - Miket rajzolt? - Négy képet találtam a szobájában. Az egyiken nagy szürke ház volt, előtte fákkal. Azt hittem, hogy a Dakota, de most úgy vélem, inkább a Grange Farm lehetett. Biztos megmutatták neki fényképen. Aztán volt egy családi kép. A férfira ott azt mondtam volna, hogy Lane, de a szája helyén furcsa fekete pontok voltak, mintha kiverték volna néhány fogát. Úgyhogy csakis Taylor lehetett az. Lerajzolta az új családját: Taylort, az anyját és saját magát. - És szerinted Taylor hozta őket ide Angliába? - El kellett jutniuk valami biztonságos helyre. Jade rajzolt egy repülőgépet is, amelyben hárman utaztak. A negyedik képen pedig mindegyik családtagot megkettőzte. Akkor nem értettem, mi akar ez lenni. Most már világos, hogy Jacksont

és Taylort, Susant és Kate-et, illetve Melodyt és önmagát rajzolta le. Az új családját. - De az útlevelüket ott hagyták a fiókban! - emlékezett Pauling. - Olcsó trükk - legyintett Reacher. - Odatették a kirakatba, hogy ordítson: nem hagytuk el az országot. Közben már rég külföldön voltak. - Hogyan lehet útlevél nélkül külföldre utazni? - Sehogy. De éppen te mondtad, hogy kiutazásnál nem olyan alapos az ellenőrzés. Pauling pár másodpercig gondolkodott. - Valaki másnak az útlevelét használták? - Ki jöhet szóba? Ki lehet az a középkorú asszony, és ki lehet az a nyolcéves kislány? - Pauling rávágta: - Susan és Melody. - Susan és Melody elrepült az Egyesült Államokba. Aztán odaadták az útlevelüket Kate-nek és Jade-nek. Taylor megvette a jegyeket a British Airwaysnél. A repülőgépen egy angol asszony ült mellette. Lefogadom, hogy ez az asszony Susan Jackson néven szerepelt az utaslistán. - És mellette Melody Jackson ült. De valójában persze nem ők voltak hanem Kate és Jade Lane. - Így viszont Susan és Melody az Államokban rekedt. - Átmenetileg - pontosított Reacher. - Mit adott fel Taylor postán? - Valami vékonyka könyvet. - Két útlevelet, Susan New York-i szállodacímére. - De ha kiutazáskor nincs nyoma, hogy beléptek az országba... - Az bizony szabálytalan - bólintott Reacher. - Na és akkor mi van, kitoloncolják őket? Mondd már, úgyis hazafelé tartanak. - Az odaadó húgok - sóhajtott Pauling. - Ez a történet róluk szól.

A LONDONBAN BÉRELT sötétzöld, hétüléses Toyota Land Cruiser sportterepjárót John Gregory vezette. Mellette Edward Lane ült, hátul Addison, Kowalski és Groom, a pótüléseken Burke és Perez. Most, hogy már kikeveredtek a belvárosból, és ráhajtottak az északkelet felé tartó autópályára, Gregory végre beletaposhatott a gázba. REACHER ezúttal idejében észrevette a B’SHP’S P’TER táblát, és már előtte lassított. Két óra körül járt az idő, magasan állt a nap. Tökéletes angol késő nyári délután volt. Pontosabban az lehetett volna. - Mit fogsz mondani nekik? - kérdezte Pauling. - Hogy sajnálom - felelte Reacher. - És aztán? - Hogy nagyon sajnálom. - Ne emészd magad! Az ő ötletük volt az emberrablás. Senki sem hibáztathat, amiért komolyan vetted. - Előbb kellett volna kapcsolnom - mondta Reacher. Elhagyták a Bishop’s Arms fogadót, majd a Grange Farm nyugati határát jelző árkot is. Reacher lassan közelítette meg a hidat, és széles ívben fordult rá. Kis autó jön kis sebességgel, nincs mitől tartani. Legalábbis remélte, hogy ezt gondolják. A hosszú bekötőút két helyen is hurokvonalban kanyarodott. A talaj sáros volt, és korántsem olyan egyenletes, mint amilyennek messziről látszott. Reacher letekerte az ablakot. - Hová tűnt mindenki? - kérdezte Pauling. A tanyaépülettől harminc méterre az út elágazott: az egyik irányban a ház elejéhez, a másikban az istállókhoz vezetett. Reacher az utóbbit választotta. A Land Rover nem állt ott, az istállóajtó csukva volt. Mindenütt csend honolt. Reacher visszatolatott, és ráfordult a másik, szélesebb útra. A bejárati ajtótól három méterre állt meg.

- És most? - kérdezte Pauling. - Bekopogunk - válaszolta Reacher. Odament a méretes, kortól megfeketedett tölgyfa ajtóhoz, fogta az oroszlánszájból lógó fonott rézkarikát, és kétszer erőteljesen rácsapott vele az ajtóra. - Taylor! Graham Taylor! - eresztette ki a hangját. Semmi válasz. Teljes csönd. Azaz mégsem. Vagy harminc méter távolságból apró lábak surranását hallotta. Balra sandított; a ház sarka mögött éppen akkor tűnt el egy csupasz kis térd. - Megvagy! - kiáltotta Reacher. - Láttalak, most már nyugodtan előjöhetsz. Hosszú másodpercek múlva kikandikált a sarok mögül egy kis fej. A nyolcévesforma kislánynak sötétbarna haja, hófehér arcbőre és nagy zöld szeme volt. - Szia - üdvözölte Pauling. - Hogy hívnak? - Melody Jacksonnak - felelte Jade Lane. REACHER azonnal ráismert a fénymásolt fotóról, amelyet a Dakotában látott a hálószobái asztalon. Az a kép is nagyon szépnek mutatta, de azért Jade Lane a valóságban még szebb volt. - Én Lauren vagyok - mutatkozott be Pauling. - Ő pedig a társam, Reacher. Jade biccentett. Zöld, ujjatlan nyári ruha volt rajta, lábán fehér zokni és szandál. - A felnőttekkel akarunk beszélni. Tudod, hol vannak? - Egyikük itt - hangzott a válasz, és a ház másik sarka mögül Kate Lane lépett elő. Ő is olyan volt, mint a fényképen. Elképesztően szép: százhetvenöt centi magas, karcsú nő. Flanel férfiinget viselt. Remekül állt rajta. - Susan Jackson vagyok - mondta. Reacher kezet fogott vele. - Tudom, hogy nem az, de ettől függetlenül örülök, hogy itt találom. És Jade-et is. El sem tudja képzelni, mennyire őrülök.

- Ki maga? - Reacher vagyok. Hol van Taylor? - Kicsoda? Reacher közelebb lépett hozzá. - Beszélhetnénk négyszemközt? Nem szeretném felzaklatni a kislányát. - Mindenről tud. - Akkor jó - bólintott Reacher. - Azért jöttünk, hogy figyelmeztessük, Edward Lane egy órával lemaradva jön utánunk. Vagy talán még annyival sem. - Edward itt van? - Kate arcára kiült a leplezetlen félelem. — Máris? Reacher bólintott. - És ide tart. Engem bérelt fel, hogy találjam meg Taylort. - Akkor miért figyelmeztet bennünket? - Mert rájöttem, hogyan történt valójában ez az egész. Kate nem szólt semmit. - Hol van Taylor? - kérdezte ismét Reacher. - Elment Tonyval - felelte Kate. - Anthony Jacksonnal? A sógorával? Kate bólintott. - Vele. Norwichba. Azt hiszem, valami alkatrészt vesznek a kotróhoz. - Mikor indultak? - Két órája. - Vagyis bármelyik percben megjöhetnek. - Akkor menjünk be mindannyian! -javasolta Reacher. Kate-et láthatóan megnyugtatta, hogy egy másik nő is jelen van. Kinyitotta az ajtót, és bevezette őket. A tanyaháznak alacsony, gerendás mennyezete volt. A tágas konyhában a masszív tölgyfa ebédlőasztal körül tizenkét szék állt, egy külön asztalon

telefon és irathalom. - Szerintem el kellene menniük innen, Kate - vélte Reacher. - Magának és Jadenek. Most rögtön. Aztán majd meglátjuk, miként alakulnak a dolgok. - Mégis hogyan? - kérdezte Kate. - Nincs itt a kocsi. - Menjen a miénkkel! - felelte Pauling. - Vagy majd én elviszem magukat. - Hová? - Ahová csak akarja. Amíg nem tisztázódik a helyzet. - Lane is tudja? - Még nem. - Az jó - mondta Kate. - Vigyen el valahová! Most. Kérem! Megragadta Jade kezét. Sem táskát, sem kabátot nem vitt. Reacher odadobta Paulingnak a Mini kulcsát, majd maga is kilépett a házból. - Állj! - csattant fel a hangja. Az országúton másfél kilométerre sebesen közeledő sötétzöld járművet pillantott meg. Ragyogó tiszta volt, nem lepte sár, mint a farmhoz tartozó Land Rovert. Másfél kilométer az másfél perc. Nincs idejük menekülni. - Mindenki vissza a házba! - adta ki a parancsot. Kate, Jade és Pauling felszaladt az emeletre, Reacher pedig a ház délkeleti sarkához igyekezett, hogy onnan kilessen az árok fölötti hídra. Éppen akkor ért oda, amikor a sötétzöld terepjáró befordult. Ketten ültek benne. Az egyik Tony Jackson volt, a másik Taylor, a terepjáró pedig a Grange Farm-i Land Rover, frissen lemosva. A fiúk a norwichi alkatrészvásárlást összekötötték egy autómosással is. Reacher felkiabált az emeletre, hogy minden rendben, aztán újra kiment. A Land Rover a ház hátulja és az istállók közötti területen állt meg. Jackson és Taylor kiszállt, majd az előbbi odament Reacherhez. - Jack Kemptől tudom, hogy mi járatban van. A válaszom az, hogy nem eladó. - Nem akarok én semmit sem venni - közölte Reacher.

- Akkor mit keres itt? Jackson hasonlóan izmos testalkatú volt, mint Taylor, csak jobbak voltak a fogai. - Taylort keresem. Taylor odalépett, és megkérdezte: - Mit akar? - Bocsánatot kémi - felelte Reacher. - És figyelmeztetni. - Taylor gyorsan kapcsolt. - Lane? - kérdezte. - Alig egyórányira van innen. - Értem - mondta Taylor higgadtan. Látszott rajta, hogy nem lepődött meg. Persze meglepődni csak az amatőrök szoktak. Taylor pedig vérbeli profi volt. - Láttam magát a Sixth Avenue-n - idézte fel Taylor. - Amikor beszálltam a Jaguarba. De ez csak tegnap este ugrott be, a kocsmában. Akkor már tudtam, hogy a nyomomban van. Gondoltam, felmegy a szobájába, és telefonál Lane-nek. Nem számítottam rá, hogy Lane ilyen hamar ideér. - Már úton volt. - Közölte vele a pontos tartózkodási helyünket? - Annyit tudott meg tőlem, hogy Grange Farm. A Bishops Pargeter-nél már észbe kaptam, és Fenchurch St. Maryt mondtam helyette. - Megtalál minket a telefonkönyvben. - Sajnálom - szabadkozott Reacher. - Maga előtt mikor állt össze a kép? - Kicsit később a kelleténél. Melyik mozzanat volt árulkodó?

- A játékok. Jade bepakolta a kedvenceit. Taylor elmosolyodott. - Mi maga, magánkopó? - Az amerikai hadseregben voltam katonai rendőr. - Hogy hívják? - Reacher. - Szép munka volt. Persze végig tudtam, hogy csak idő kérdése az egész. Minél tovább nem kerül elő a holttestem, annál többen kezdenek majd gyanakodni. De azért pár hétre számítottam. - Most viszont hatvan perce sincs. A konyhában gyűltek össze haditanácsot tartani. Jade az asztalnál ült, és rajzolgatott. Gyújtsunk be a kandallóba, hideg van itt - jegyezte meg Taylor. - És igyunk egy csésze teát. - Van most erre időnk? - aggodalmaskodott Pauling. - Ilyen a brit hadsereg mentalitása - magyarázta Reacher. - Teázni mindig ráérnek. Jacksonon nem látszott, hogy különösebben izgatná a dolog. Nyugodt férfi benyomását keltette. - Hol szolgált annak idején? - kérdezte tőle Reacher. - Első Ejtőernyős Ezred - felelte Jackson. Az Első Ejtőernyős Ezred az amerikai katonai rohamcsapat brit megfelelője. Belevaló légideszantosok. - Lane hat emberét hozza - mondta Reacher. - Az A csapatot? - kérdezett vissza Taylor. - Régebben héttagú volt. Mielőtt én kiszálltam. - Kilenctagú - helyesbített Reacher.

- Hobarttal és Knighttal együtt - hagyta rá Taylor. - Kate ismeri a történetüket. Hobart húga elmesélte neki. - Ez volt az utolsó csepp a pohárban? - Részben. De az is benne volt, hogy nemcsak Hobart végezte ilyen csúnyán, hanem az évek során egy csomó sebesülés vagy haláleset történt Lane miatt. - Miattuk követelte a pénzt? - A pénz Kate asszonytartása, őt illeti meg. De biztos vagyok benne, hogy jó célokra fogja fordítani. Tony Jackson kitöltötte a forró teát öt bögrébe. - Van erre időnk? - tamáskodott ismét Pauling. - Reacher? - dobta tovább a labdát Taylor. - Van erre időnk? - Az attól függ, hogy pontosan mi a célunk - felelte. - Az enyém a hosszú, boldog élet. - Ennek örülök - dünnyögte Reacher. - Ha ez itt Kansas volna, akkor Dave Kemp puskát és lőszert is árulna a boltjában. De ez itt nem Kansas. És Lane egész biztosan semmit nem pakolt a repülőútra. Úgyhogy ha most beállít, akkor fegyvertelenül jön. - Nyilván itt is lehet valahol fegyvert szerezni - vetette fel Pauling. Taylor bólintott. - De ezeket megtalálni időbe telik. - Mennyi időbe? - Szerintem minimum tizenkét órába. Tehát Lane legfeljebb holnap jöhet. Hozzáteszem, ő a hajnali rajtaütést részesíti előnyben. - Maguknak van valamilyen fegyverük? - tudakolta Reacher. - Ez egy gazdaság - felelte Jackson. - A farmerek mindig készen állnak, hogy felvegyék a harcot a kártevőkkel.

Gyilkos elszántság volt a hangjában. Reacher felállt, odament a telefonhoz, és szemügyre vette. Régimódi fekete készülék volt, üzenetrögzítő és gyorshívó gombok nélkül. Taylorhoz fordult. - Ezt maga akarta így - tanakodott fennhangon. - Maga szándékosan használta a Leroy Clarkson nevet, hogy a lakása nyomára vezessen. Taylor nem szólt semmit. - Megakadályozhatta volna, hogy Jade elhozza a játékait. Szólhatott volna Katenek, hogy hagyja ott azt a fotót. Susan átvihette volna magának Tony útlevelét. Akkor három Jackson szerepelt volna az utaslistán, nem két Jackson és egy Taylor. Az igazi neve nélkül nem lehetett volna követni a nyomát Angliába. A férfi továbbra sem szólt semmit. - A telefon a lakásán vadonatúj volt - folytatta Reacher. - Azért vette, hogy benne hagyhassa Susan számát. Taylor most sem mondott semmit. - Fecsegett Dave Kempnek - magyarázta Reacher. - Aki a legnagyobb pletykafészek. Aztán ott lebzselt a kocsmában egy csomó kíváncsiskodó gazdával. Mert ide akarta csalni Lane-t, hogy itt rendezzek az ügyüket. Mindenki hallgatott. - Hazai pályán akart megmérkőzni vele - vélte Reacher. - És úgy gondolta, hogy ez könnyen védhető hely. Taylor bólintott. - Kicsit hamarabb érkezett, mint vártuk. De amúgy azt akartuk, hogy jöjjön ide, és számoljunk el. - Miért éppen most? Erre Kate Lane, aki a kandalló mellett ült egy széken, felnézett, és így szólt: - Gyereket várok. A LOBOGÓ TŰZ fényében a szépséges Kate szívszorítóan esendőnek látszott. így beszélt: - Amikor először összevesztünk Edwarddal, hűtlenséggel vádolt. Pedig ez akkor még nem volt igaz. Azt mondta, ha egyszer rajtakap, hogy megcsalom, úgy mutatja meg, mekkora fájdalmat okozok neki ezzel, hogy olyasmit tesz Jade-del, ami még annál is nagyobb fájdalmat okoz nekem. Először még nem vettem komolyan, de

miután hallottam, mi történt Anne-nel, Knighttal és Hobarttal, tudtam, hogy rosszul teszem. Akkor már volt takargatnivalóm. Úgyhogy elmenekültünk. - Lane pedig a nyomukban volt. - Reacher Jacksonhoz fordult. - Nem azért hozzák rendbe a kotrót, hogy árkot pucoljanak vele, igaz? Hanem hogy sírgödröt ássanak. - Van ellene kifogása? - kérdezte Taylor. - Nincs - mondta Reacher. Taylor most Paulinghoz fordult. - És magának, asszonyom? - Nekem nagyon is kellene, hogy legyen. Tudniillik annak idején felesküdtem, hogy megtartom és megtartatom a törvényeket. - Csakhogy? - Másképp nem tudom elkapni Lane-t. - Akkor ha jól értem, egy csapat vagyunk - mondta Taylor. - Isten hozta magukat! Miután megteáztak, Jackson bement Reacherrel a konyhából nyíló kis kamrába. Kinyitott egy faliszekrényt: négy Heckler & Koch G36-os automata karabély sorakozott benne. A G36-os modern puskát akkortájt rendszeresítettek a seregben, amikor Reacher karrierje már véget ért. - Elég drága volt, viszont megbízható, mint a német fejlesztésű fegyverek általában. - Hol szerezték ezeket? - kérdezte Reacher. - Vettem - felelte Jackson. - Hollandiában. - Van hozzá lőszer? Jackson kinyitott egy másik szekrényt. Reacher tömérdek fekete fémet látott megcsillanni. - Legfeljebb három-négy lövést adhatunk le egyszerre, különben túl nagy zajt csapnánk.

- Közel vannak a zsaruk? - Norwichban. De az embereknek van telefonjuk. - A madárriasztó is új szerzemény? Jackson bólintott. - A terv része. Úgy van beállítva, hogy hajnalban kezdjen durrogtatni. Lane előreláthatólag akkor támad majd. - Ha volna húgom és sógorom, azt szeretném, hogy olyanok legyenek, mint maga meg Susan. - Taylorral nagyon régi az ismeretségünk. - Maguknak nem lesz ebből bajuk? - Megleszünk valahogy. Jackson bezárta mindkét szekrényt. Reacher visszament a konyhába, és leült Taylor mellé. - Meséljen nekem Gregoryról! - Mit akar tudni róla? - Ha választani kell, hová áll majd: Lane vagy maga mellé? - Szerintem Lane mellé. Mindig tiszt szeretett volna lenni, de nem jutott el odáig. Lane-nél aztán hadnagy lett belőle. Ráadásul biztosan zokon veszi, hogy nem avattam be a titkomba. - És a többiek? Lehet rá számítani, hogy valamelyikük átáll? - Legfeljebb annyit remélhetünk, hogy Groom és Burke semleges marad. De erre sem mernék mérget venni. - Mennyire jók? - Nagyjából olyanok, mint én. Annak idején kiválóak voltak, most már csak jobbak az átlagnál. Megvan a képességük, rengeteg a tapasztalatuk, de rég nem gyakorlatoznak. - Maga miért állt közéjük?

- A pénzért - felelte Taylor. - Aztán Kate miatt maradtam. Sorsot húztak, milyen sorrendben menjenek ki őrségbe. Jackson és Pauling húzta a rövidebbet. A férfi a ház mögött álló Land Roverbe, a nő a Minibe ült be. Így mindketten több mint száznyolcvan fokos szögben tudták ellenőrizni a terepet. A síkon elláttak másfél-két kilométerre. A riasztástól számítva másfél percük marad, ha Lane az úton jön. Amennyiben a földek felől érkezik, akkor valamivel több. Elfogadható biztonság, vélte Reacher. Amíg világos van.

11

VALAMIVEL nyolc óra után kezdett sötétedni. Akkor már Reacher ült a Land Roverben, és Kate Lane a Miniben. Gyorsan szállt le az este, és vele együtt a köd, amelytől száz méterre sem lehetett ellátni. Taylor és Jackson az egyik istállóban a kotrót bütykölte, Pauling a konyhában konzerveket bontott a vacsorához, Jade pedig az asztalnál rajzolgatott. Fél kilenckor már annyira rosszak voltak a látási viszonyok, hogy Reacher hátrahagyta az őrhelyét, és bement a konyhába. Hamarosan Taylor is betoppant a sötétből. - Van tíz óránk - mondta. - Hajnalig nincs mitől tartanunk. - Biztos benne? - kérdezte Reacher. Mert még máshová is vihetjük Kate-et és Jade-et. - Jobb, ha itt vannak velünk - vélte Taylor. - Különben kétfelé kellene figyelnem. Reacher magában egyetértett Taylorral. A figyelemmegosztás szerencsétlen dolog, és lehet, hogy Lane emberei már valahol a közelben lapulnak. Ha kiszúrják Kate és Jade Lane-t, akkor borul minden. Vacsora közben megbeszélték, hogy kétszer kétfős őrséget állítanak öt-öt órára, így kihúzzák hajnalig. Taylor és Jackson kezd, fél kettőkor váltja őket Reacher és Pauling.

Reacher nekiállt mosogatni, míg Taylor és Jackson fogott egy-egy G36-ost, és kiment őrségbe. Kate az emeleti hálószobában ágyba bújtatta Jade-et, Pauling pedig fát rakott a tűzre. Félóra múlva Kate lejött a földszintre. - Elaludt - mondta. - Hogy viseli a kislány? - tudakolta Reacher. - Rosszul alszik - felelte Kate. - Az időeltolódás összezavarta. És nem érti, miért nincsenek itt állatok. Miféle farm az, ahol csak növényt termesztenek? - Elmeséli, hogy zajlott ez az egész? - Igazából elég simán ment. Amit csak lehetett, előkészítettünk. Megvettük a hangtorzítót, kibéreltük a szobát, szereztünk egy széket, elemeltük a kocsikulcsokat. - A zömét Taylor intézte? - A hangtorzítót nekem kellett megvennem. És én másoltattam le a fényképet a Staplesben. Az nehéz ügy volt. Groom vezetett, mert nem ragaszkodhattam mindig Grahamhez, nehogy gyanút keltsünk. De utána már ment minden, mint a karikacsapás. Elindultunk a Bloomingdale’sbe, de helyette Graham lakására igyekeztünk. Ott meghúztuk magunkat, és vártunk. Aztán elkezdtük a telefonálgatást. - Elfelejtette mondani, hogy a zsaruknak egy szót se. - Tudom. Akkor azt hittem, nagyot hibáztam, de Edwardnak mintha fel sem tűnt volna. Aztán ahogy belejöttem a gyakorlatba, már sokkal jobban ment. - Miért három részletben kérték a váltságdíjat? - Mert ha egyszerre kérjük az egészet, az túl átlátszó lett volna. Gondoltuk, hátha akkor Edward nem veszi észre az összefüggést. - Szerintem észrevette, de valószínűleg rosszul értelmezte. Hobartra és az afrikai kapcsolatra gyanakodott. - Maga most azt gondolja rólam, hogy hidegvérrel végigjátszottam a szerepemet, igaz?

- Ha azt gondolnám, nem kritika volna. - Edward a tulajdonának tekintett. Azt mondta, ha csak egyszer is megcsalom, Jade-en áll bosszút, nekem pedig megkötözve kell végignéznem. A kandallóban vidáman táncoltak a lángok. - Mi a szándéka, végleg itt akar maradni? - faggatta Reacher. - Szeretnék - felelte Kate. - A biogazdálkodásnak nagy jövője van. - Akkor is, ha Lane végképp eltűnik a színről? - Ez esetben időnként visszamennénk New Yorkba. De a Dakotának még a környékét is elkerülném. - Anne húga szemben lakik a Dakotával. Négy éve figyeli Lane-t. - Jó volna megismerkedni vele - sóhajtott Kate. - És Hobart húgával is szeretnék újra találkozni. - Megalapíthatnák a túlélők klubját - jegyezte meg Pauling. Reacher az ablakhoz sétált. Odakint vaksötét volt. - Ahhoz még ezt is túl kell élnünk - mondta. ÜLTEK A FOTELBAN a tűz körül, és csendesen bóbiskoltak. Amikor Reacher fejében fél kettőt jelzett az óra, megpaskolta Pauling térdét. Kiléptek a koromfekete, hideg éjszakába, majd halkan odaszóltak Taylornak és Jacksonnak. Az ajtó előtt állva megvárták, míg mindketten odajönnek. Aztán Reacher átvette Taylortól a puskát, és lassan elindult a ház déli sarkához. Ott megállt, és várt. Egy perc múlva, amikor a szeme már hozzászokott a sötétséghez, meglátta a hold halványan derengő fénye előtt kirajzolódó sötét felhőzetet. Nem kellett tartania tőle, hogy messziről észreveszik. Tett két lépést előre, megállt, majd a fejét lassan elfordítva végigpásztázta a terepet. Eleinte nem hallott semmit, de tudta, hogy itt egyetlen közeledő ember is olyan zajt csapna, hogy száz méterről meghallaná.

Egyedül volt a sötétben, persze fegyverrel a kezében, tettre készen. öt óra hosszat állt ott egy helyben, de nem jött senki. Reggel fél hétkor már rózsaszín fénycsík húzódott az égen, és egyre gyorsabban oszlott a szürkület. Taylor és Jackson kijött a házból a harmadik és a negyedik puskával. Reacher új pozíciót vett fel a ház hátsó falánál, arccal délnek. Taylor, vele átellenben, az északi oldalt figyelte. Reacher tudta, hogy tőlük húsz méterre Jackson és Pauling ugyanígy felosztja a keleti és nyugati oldalt. Megfelelő védelem, gondolta, amíg ki tudnak tartani a helyükön. EGÉSZ ÁLLÓ NAP kitartottak, egészen estig. Tizennégy óra egyhuzamban. Lane nem jött. Egyszerre mindig csak egyikük ment be néhány percre, hogy harapjon valamit vagy elvégezze a dolgát. A négykilós puskát a végén már négytonnásnak érezték. Kate és Jade végig bent tartózkodott a házban, ők gondoskodtak az enni- és innivalóról. A napsütés eloszlatta a ködöt, kellemes idő volt, csak délután hűlt le ismét a levegő. Lane még mindig nem jött. Jade elfoglalta magát. Lerajzolta a Mini Coopert, majd Paulingot puskával, aztán Reachert. Végül istállókat rajzolt háziállatokkal, jóllehet tudta, hogy Jacksonéknál nincs egy sem. Lane továbbra sem jött. Jade sorra mindenkitől megkérdezte, kimehet-e egy kicsit ő is körülnézni. Mindenkitől azt a választ kapta, hogy nem. Reacher hallotta, amint három elutasítás után negyedszerre már azt kérdezi Taylortól, legalább sötétedés után kimehet-e. Taylor, ahogy minden szülő, amikor már elege van a nyaggatásból, azt felelte: - Majd meglátjuk. Este fél kilenckor mind összegyűltek az ajtó előtt, remegett a lábuk a fáradtságtól. - Kifárasztásra játszik - vélte Taylor. - Nyerő taktika - hagyta helyben Jackson. - Ezt nem sokáig bújuk.

- Mostanra már szerezhetett fegyvert - jegyezte meg Pauling. - Holnap hajnalban jön - dünnyögte Taylor. - Biztos benne? - kérdezte Reacher. - Nem. Maga hogy csinálná? - Hárman a földeken át, észak felől. A többi négy a bekötőúton, esetleg úgy, hogy kettő elöl kocsival, kikapcsolt fényszórókkal, nagy sebességgel, a másik kettő mögöttük kétoldalt, gyalog. A hét ember hét kiválasztott ablakot jelent. Legalább hárman be tudnak jutni. - Leszedjük őket, mielőtt közel érnének a házhoz. - Csak ha mind a négyen éberek tudunk maradni a következő negyvennyolc órában. Vagy harminckettőben. Vagy ötvenhatban. Lane-nek nem sürgős. - Ez a ház egy erőd - erősködött Taylor. - De az idő Lane-nek dolgozik. Elfogy az ennivalónk, és előbb-utóbb mindannyian elalszunk. - Reacher megcsóválta a fejét. - Ideje magunkhoz ragadni a kezdeményezést - Hogyan? - Megyek, és megkeresem őket. Erre nem számítanak. - Egyedül? - kérdezte Pauling. - Ez őrültség. - Amúgy is meg kellene tennem - intette le Reacher. - Még nincs nálam Hobart pénze. Nyolcszázezer dollárt kell felmarkolnom. REACHER behozta a Mini kesztyűtartójából a térképet, és kupaktanácsot tartott Jacksonnal. Grange Farm és Bishops Pargeter a középpontjába esett egy hatalmas háromszögnek, amelynek keleti szára a Norwichot Ipswichcsel összekötő út volt, a nyugati pedig a thetfordi út. A háromszögben fel volt tüntetve néhány nagyobb épület is, Bishops Pargeter elérhető közelségében viszont csak egyetlen ilyen volt, mégpedig a Bishop’s Arms. - Mit gondol, vajon ott vannak? - kérdezte Reacher.

- Ha először Fenchurch St. Mariyben álltak meg, és onnan jöttek tovább Bishops Pargeterbe, akkor az az egyetlen hely, amely útba esett nekik - vélekedett Jackson. - Norwich felé már jó néhány fogadó van. - Szerintem minél közelebbit kerestek. - Akkor talán meghúzhatták magukat a Bishop’s Armsban - bólintott Jackson. Nyolc kilométer, gondolta Reacher. Oda-vissza három óra gyalog. Éjfélre visszaérek. - Megyek, megnézem! - mondta. A kamrában magához vett két tartalék tárat a G36-osához. Megkereste Pauling táskáját, aztán kihalászta belőle a ceruzalámpát. A térképet összehajtogatta, és zsebre tette. Aztán összedugta a fejét a többiekkel, és megállapodtak egy jelszóban, nehogy visszafelé jövet véletlenül lepuffantsák. Jackson javaslatára a Kanárikban maradtak, ami a sárga mezes norwichi futballcsapat beceneve volt. Reacher először észak felé indult a ház mögött, majd nyugatnak fordult, és az országúttal párhuzamosan haladt. A talpa alatt puha, süppedős volt a talaj. A G36-ost a bal kezében vitte. Reacher ismét egyedül volt a sötétben. A Grange Farm határárka, amely levezette a vizet a sík talajról, három méter széles és két méter mély volt. Vastagon állt benne a sár. Reacher kénytelen volt leereszkedni a falán, átgázolni a cuppogós sáron, és kimászni túloldalt. Három kilométernyi gyaloglás után, alaposan elfáradva belátta, hogy így nagyon lassan halad. Irányt váltott, és közelebb ment az országúthoz. Észrevette, hogy a szomszédos földön széles keréknyomokat hagyott egy traktor. Egy darabig ezt a csapást követte, de aztán a traktornyom észak felé fordult, és innen már ismét a szántóföldön kellett folytatnia az útját. A belső órája szerint fél tizenegy volt, mire a hatodik kilométert is legyűrte. Kitisztult az ég, fényesen sütött a hold. Öt perccel tizenegy előtt a távolban felderengett a fogadó kivilágított cégére. Füstszagot sodort a szél; a fény és a szag forrása felé vette az irányt, és addig ment a földeken át, meglehetősen távol maradva az országúttól, míg háromszázötven méterre tőle fel nem tűnt egy épület. Hideg fehér fénnyel világító kis négyzeteket látott, valószínűleg fürdőszoba- vagy konyhaablakokat.

Menetelt tovább délnek, egyenesen az ablakok felé. Reacher hátulról megkerülte az épületet. A jobb sarok és a bejárat között, ahová az ivó esett, három ablak volt. Óvatosan belesett az egyiken, de csak a tegnapelőtt estéről ismerős négy gazdát látta odabent, meg persze a kocsmárost. Az asztaloknál nem ült senki. Reacher továbbment. A parkolóban négy kocsi állt. Egyikről sem lehetett elképzelni, hogy egy Park Lane-i autókölcsönzőből bérelték. Reacher továbbosont. A bal oldalon is három ablak volt, ezek a szalonhoz tartoztak. Tegnapelőtt este a helyiség üresen állt, most az egyik asztalnál három férfi ült: Groom, Burke és Kowalski. Kowalski és Burke egymás mellett, Groom velük szemben foglalt helyet. Kowalski magyarázott valamit Burke-nek. Groom a székét hátrabillentve a semmibe révedt. Reacher továbbsurrant. A következő sarkon túl volt még egy ablak, de ezen át is csak ugyanazt látta más szögből. Négy lépést hátrált, és visszalopózott a ház elülső sarkához. Egyik ablakból sem láthatták meg. Kitapintotta a falat, és letérdelt. Óvatosan letette a puskát a földre, pontosan a nyugatra néző ablak alá. Itt senki sem találja meg. Visszahátrált, és a parkoló felé kerülve a bejárathoz ment. Benyitott az előtérbe, odalépett a pulthoz. Jobbról a kocsmáros neszezését hallotta, balról pedig Kowalskinak a csukott ajtón keresztül tompán kiszűrődő hangját. Fogta a vendégkönyvet, és felütötte. A tegnapelőtti J. & L. Bayswater után tegnap még három vendég jelentkezett be: C. Groom, A. Bürke és L. Kowalski. A GÉPJÁRMŰ TÍPUSA rovatban Toyota Land Cruiser szerepelt. A parkolóban nincs Toyota Land Cruiser. Hol lehet Lane, Gregory, Perez és Addison?

Visszalapozott, és látta, hogy a Bishop’s Armsnak csak három vendégszobája van. Ha tehát Groom, Burke és Kowalski külön szobát vett ki, akkor a többieknek nem jutott hely a fogadóban. Bizonyára másutt szálltak meg. Reacher besétált az ivóba. Jöttére mind felnéztek, a négy gazda kurta biccentéssel üdvözölte, a kocsmáros pedig szolgálatkészen előrehajolva a pultra támaszkodott. - Hová küldte a többi négyet? - kérdezte Reacher a tulajt. - Kiket? - Tegnap jött hét fickó. Három itt van. Hová küldte a többieket? - A Maston Manorba. - Az hol van? - Bishops Pargeteren túl tíz kilométerrel. - Köszönöm - mondta Reacher. Kiment az előtérbe, becsukta maga után az ajtót, és megállt a szalon ajtaja előtt. Megfogta a kilincsgombot, várt, majd egy lendületes mozdulattal benyitott. Carter Groom az ajtóval szemben ült, ő csak felnézett, Kowalski és Burke viszont odakapta a fejét. Reacher halkan betette maga mögött az ajtót, és nem mozdult. Magának aztán van bőr a képén - morogta Groom. Reacher a kandallóhoz lépett. Leakasztotta a kampóról a piszkavasat, megkaparta vele a cipősarkát, majd visszaakasztotta a helyére. Azok hárman csak ültek, és vártak. - Új helyzet van - kezdte Reacher. Kicsit közelebb húzódott a nyugatra néző ablakhoz. Az ott álló asztal mellől kiemelt egy széket, és leült három méterre a társaságtól, két méterre a puskájától, amelyet az ablak alá rejtett. - Miféle új helyzet? - kérdezte Burke. - Nem történt semmiféle emberrablás - felelte Reacher. - Színjáték volt az

egész. Kate és Taylor egymásba szerettek, és leléptek. Jade-et is magukkal vitték. - Kate él? - hitetlenkedett Groom. - Hol van? - Valahol az Államokban, gondolom. - Akkor Taylor minek jött ide? - Hazai pályán akart megmérkőzni Lane-nel. - Na, az most meglesz. Reacher a fejét csóválta. - Nem jó ötlet. Taylor egy farmon húzta meg magát, amelyet mély árok vesz körül, és kocsival nem lehet átjutni rajta. Úgyhogy gyalog kell menni. Igen ám, de vele van nyolc régi SAS-es haverja, a sógora pedig olyan alakulatban szolgált, mint nálunk a Zöldsapkások, és ö is hozta magával hat emberét. Taposóaknákat raktak le százméteres körben, és minden ablakba nehézgéppuskát állítottak. Van éjjel látójuk és gránátvetőjük is. - Nem vethetik be. Kizárt dolog. Angliában vagyunk. - Taylort ez nem érdekli. Bármit kész bevetni. De igazából nem lesz rá szüksége, mert az SAS-esek között van négy mesterlövész. Mindhárman hallgattak. Kowalski fogta a poharát, és hörpintett egyet, majd Burke is, aztán Groom is. Reacher megfigyelte, hogy Kowalski balkezes, Burke és Groom pedig jobbkezes. - Az lesz a legokosabb - tanácsolta Reacher ha szépen hazamennek. Lane pedig meghal. - Nem léphetünk le - mondta Burke. - Afrikából is leléptek - emlékeztette Reacher. - A sorsára hagyták Hobartot és Knightot, hogy megmentsék az egységüket. Most sorsára hagyják Lane-t, hogy mentsék az irhájukat. - Maga Taylorral van? - kérdezte Groom. Reacher bólintott. - És jól bánok a puskával. - Azt a rengeteg pénzt meg elhappolták - dünnyögte Burke.

- Az asszonytartásra kellett. így egyszerűbb volt, mint kérni. Anne megmondta világosan, hogy asszonytartást kér, és az életével fizetett érte. Ez Kate előtt sem maradt titokban. - Az valóban emberrablás volt. Reacher megrázta a fejét. - Lane nyíratta ki, mert az asszony válni akart. Knight volt a végrehajtó. Azért kellett otthagyni Afrikában, mert Lane szabadulni akart tőle. Hobartot is feláldozta, pedig ő csak annyit vétett, hogy ugyanabban a lőállásban volt, mint Knight. - Süket duma. - Megtaláltam Hobartot. Knight mindent elmondott neki, mialatt a fogságban levágták kezüket-lábukat. Kínos csönd támadt. Burke Groomra nézett, Groom Burke-re, majd mindketten Kowalskira. Hosszan hallgattak. - Oké - szólalt meg végül Burke. - Ebből inkább kimaradunk. - Bölcs döntés - mondta Reacher. Elindult az ajtó felé, de a kandallónál megállt. - Lane és a többiek hol vannak? Rövid hallgatás után Groom válaszolt: - Itt nem volt elég hely, úgyhogy továbbmentek Norwichba. Valami ottani szállodába. Reacher bólintott. - És mikor készül a rajtaütésre? - Holnapután hajnalban. - Mit vett? Géppisztolyokat. MP5K-t, mindenkinek egyet, plusz még kettőt tartalékba. Aztán lőszert, éjjel látót, zseblámpákat. Telefonálnak neki, amint kitettem innen a lábam? - Nem - tiltakozott Burke. - Ő nem az a fajta ember, akivel célszerű ilyen híreket közölni.

- Jól van - mondta Reacher. Aztán villámgyorsan balra lépett, és lekapta a kampóról a piszkavasat. Megpördült, és keményen odavágott Groomnak. A férfi karcsontja ripityára tört. Groom felordított, de Reacher már egy bivalyerős ütéssel eltörte a balkezes Kowalski bal karját. Burke és Groom jobbkezes volt. Reacher csípővel félrelökte Kowalskit, és ugyanazzal a lendülettel lecsapva tönkrezúzta Burke jobb csuklóját. Végül visszafordult, és a helyére akasztotta a piszkavasat. - Biztos, ami biztos - mondta. - A válaszaik nem voltak elég meggyőzőek. Főleg az nem, ami Lane hollétére vonatkozott. Azzal kisétált a szalonból, és halkan becsukta maga mögött az ajtót. A belső órája tizenegy óra harmincegy percet mutatott. PONTOSAN tizenegy harminckettőkor Edward Lane lecsapta a Toyota hátsó ajtaját. A csomagtérben kilenc Heckler & Koch MP5K géppisztoly, hatvan darab harmincas tár kilenc milliméteres Parabellum lőszer, hét éjjel látó szemüveg, tíz elemlámpa, hat tekercs ragasztószalag és két nagy tekercs kötél volt. Gregory beindította a motort. Perez és Addison hátul ült. Lane beszállt Gregory mellé, és elindultak nyugatnak. A kommandósok szerint legjobb a hajnali rajtaütés, de előtte persze ki kell küldeni egy kis létszámú felderítőegységet. AZ ÉJJELISZEKRÉNYEN ÁLLÓ vekker tizenegy óra harminchárom percet jelzett, amikor Jade kinyitotta a szemét. Felkelt az ágyából, és elhúzta a függönyt. Odakint sötét volt. Taylor azt mondta, sötétedés után kimehet. Akkor most megnézheti, milyen állatokat rejtenek az istállók. TIZENEGY ÓRA harmincnégy perckor Reacher felvette a földről a G36-osát, és elindult az országúton. Azt gondolta, így sokkal gyorsabb lesz, hetvenöt perc alatt meg tudja tenni a visszautat. Fáradt volt, de elégedett. Az a három melák egy darabig nem vesz fegyvert a kezébe. Reacher ismét egyedül volt a sötétben. Senki sem fog ki rajta. Ez az érzés egészen addig tartott, amíg a Grange Farm-i bekötőút végén oda nem ért a házhoz. Legalább hatszor mondta már a jelszót, eleinte halkabban, aztán hangosabban. De nem jött rá válasz.

12

REACHER készenlétbe helyezte a puskáját, és mozdulatlanná merevedett. Hiába fülelt, semmit sem hallott. Lane, gondolta. Nem lepődött meg. Csak az amatőrök lepődnek meg, Reacher viszont profi volt. Egyszerűen elindult visszafelé, balra távolodva a háztól, hogy minél kisebb célpontot nyújtson, és minél nagyobb területet lásson be. Mindegyik ablak sötét volt, csak a konyhai derengett halványan. A kandallóban még nem aludt ki a parázs, a bejárati ajtó csukva volt. Odébb a Mini Cooper körvonala látszott. Furcsán, előredőlve állt. Odasettenkedett, és megtapogatta az első kerekét. A gumi cafatokra volt szaggatva. Zajtalanul átkerült a másik oldalra. Ott is ugyanaz a látvány fogadta. Fülelt, de semmit sem hallott. A bejárati ajtóhoz igyekezett, amely nem volt bezárva. Elfordította a kilincsgombot, és benyitott. Bent sötétség honolt. Reacher gyorsan bekukkantott a konyhába. Az egyik széken Jade rajzai hevertek. Minden pontosan úgy volt, mint amikor elment, csak az emberek hiányoztak. Felkapcsolta az elemlámpát, és a bal kezével odafogta alulról a puska csövéhez. Aztán így végigpásztázta vele az összes földszinti helyiséget. Sehol senki. Fellopakodott a lépcsőn. Az első szoba, ahová benézett, Jade-é volt. A kopott régi játékok, amelyeket a Dakotában hiányolt, mind ott sorakoztak az ágy mellett: a félszemű maci, az alvóbaba. Az ágyon látszott, hogy aludtak benne. De Jade nem volt ott. Jacksonék szobája következett. A pipereasztalon bekeretezett fényképek egy kislányról, nyilván Melodyról. Taylorék szobájában régi dupla ágy és éjjeliszekrény fogadta, meg a csupasz falak, mint a legtöbb vendégszobában. A fénykép az öltözőasztalon állt. Kate és Jade, együtt. Az eredeti példány. Továbbindult, majd a folyosó közepén megtorpant.

A padlón vérnyomokat talált. Reacher beleszimatolt a levegőbe, és enyhe lőporszagot érzett. Látta, hogy a folyosó végén nyitva áll a fürdőszobaajtó. A hátsó falon, derékmagasságban egy törött csempe volt. Futó célpont, vállról leadott lövések, a három golyó közül az egyik sebesülést okozott, valószínűleg a felkaron, de csak húst ért. Reacher lement a lépcsőn, és kilépett az éjszakába. Megkerülte a házat balról jobbra. Távolabb a sötét, néma istállók álltak, idébb az öreg Land Rover, mind a négy gumija kiszúrva. Elhaladt mellette, aztán megállt. Lekapcsolta a lámpát, és a sötétbe meredt. Hogy történhetett? Bízott bennük, Paulingban tapasztalatból, Taylorban és Jacksonban pedig látatlanul. Három profi. Persze fáradtak, de attól még nagyon is cselekvőképesek. Ha Lane-ék rajtaütéssel próbálkoztak volna, akkor itt most négy szitává lőtt holttestet látna, meg egy autót romokban. Jackson éppen beindítaná a kotrót, Pauling söröket bontana, Kate pedig kenyeret pirítana. De akkor hol vannak? Valami elterelhette a figyelmüket. Hogy mi lehetett az, arra Jade rajzai adták meg a választ Reachernek: az állatok az istállóban. Rosszul alszik, mesélte róla Kate. Reacher lelki szeme előtt látta, amint a kislány felébred, kiszalad a biztonságosnak hitt sötétbe, a négy felnőtt rohan utána, keresik, és közben a lesben állók közelebb lopódznak. Lane bedönget az úton a terepjáróval. Taylor, Jackson és Pauling nem mer lőni, nehogy egymást, Kate-et vagy Jade-et találják el. Lane most már felkapcsolja a fényszórót. Meglátja a mostohalányát. És meglátja a tulajdon feleségét. Reacheren borzongás futott át. Felkattintotta a lámpát, és maga elé világítva elindult a bekötőúton. Aztán futásnak eredt az országút felé. PEREZ a homlokára tolta az éjjel látó szemüveget. - Reacher elment - jelentette. Edward Lane bólintott. Perezhez fordult, és kiadta az utasítást: - Keressen egy telefont! Szóljon oda a fogadóba a többieknek, hogy azonnal jöjjenek.

- De a kocsi itt van velünk - emlékeztette Perez. - Akkor gyalogoljanak! - mordult rá Lane. Reacher visszajön - mondta Jackson. ö volt az egyetlen, akinek a száját nem ragasztották le szalaggal. - Nagyon jól tudom - mondta Lane. - Csak nem mostanában. Előbb gyalogol tíz kilométert, nem talál semmit, aztán hátra arc. Beletelik vagy négy órába. Maga akkor már nem lesz életben. Reacher még végignézheti, ahogy elintézem a kölyköt, aztán Paulingot, és csak utána végzek vele. - Maga megőrült - mondta Jackson. - Haragszom - mondta Lane. - De azt hiszem, jó okkal. Perez távozott. REACHER a bekötőút egyik kanyarát elhagyva előbb csak lassított, majd megtorpant. Lekapcsolta a lámpát, és mozdulatlanul állva visszapörgette magában az iménti képet. Az út a kanyarban végig puha és nedves volt, pedig napok óta nem esett. És a sárban keréknyomok látszottak. Három pár. Az egyik Jackson öreg Land Roveréé. A másik a Mini Cooperé. A harmadikat egy nagyobb jármű hagyta. A Toyota Land Cruisernek lehet ilyen széles gumija. És csak egy nyomot hagyott. Odafelé menet. Lane még itt van a farmon. LANE keményen fejbe vágta Jacksont az elemlámpával. A lámpa eltört, a férfi összerogyott. Kell egy új zseblámpa - jegyezte meg Lane. Addison vigyorgott, és másikat vett elő a ládából. Lauren Pauling az ajtót figyelte. A száján ragasztószalag, a keze hátrakötve. Tudta, hogy az ajtó bármelyik

pillanatban nyílhat. És ez nekik vagy jót jelent, vagy rosszat. Mert Perez lesz ott vagy Reacher. Lane elvette Addisontól az új zseblámpát, és Kate-hez lépett. Megállt előtte, és miközben farkasszemet néztek, úgy világította meg alulról az arcát, hogy az asszony gyönyörű vonásai eltorzuljanak. Holtomiglan vagy holtodiglan - mondta Lane. - Így esküdtem, és meg is tartom. Kate elfordította a fejét. - Hűtlenül el nem hagyom - folytatta a férfi. - Ez is benne volt az esküben. Én ezt is megtartottam. Kate behunyta a szemét. MIUTÁN Reacher átért a hídon, kelet felé indult az országúton, egyre távolodva a farmtól. Nem kapcsolta le a lámpát, hadd lássák a mozgását minél jobban. Ha az ember éjjel látó szemüvegen át néz egy zsugorodó alakot, amely előbb dél felé halad, majd keletnek veszi az irányt, akkor hajlamos azt hinni, hogy ez most már végleg elment arra. Ettől fogva aztán nem figyel rá annyira, és éppen ezért nem is veszi észre, ha mégis visszajön. Vagy kétszáz méter után lekapcsolta a lámpát, majd a szántóföldön átvágva addig menetelt, míg el nem ért az árokig. Lecsúszott a falán, a puskáját fél kézzel a magasba tartva kimászott belőle túloldalt, aztán futni kezdett északnak. Két perc múlva már az istállók vonalában járt, ott voltak tőle vagy háromszáz méterre balra. Megállt, hogy kifújja magát. Aztán egyes lövésre állította és vállához emelte a puskát, majd gyors léptekkel megindult az istállók felé. Reacher visszatért, és egyedül volt a sötétben. Fegyverrel a kezében, tettre készen. EDVARD LANE Kate-re vicsorgott. - Ezek szerint nyilván már évek óta henteregsz vele. Kate nem szólt semmit. - Még jó, hogy nem kaptál el tőle valami nyavalyát. Elvigyorodott, mert mulatságosabb gondolata támadt.

- Vagy nem estél teherbe. Az asszony rémült szeme megvillant. Lane észrevette. - Micsoda? Csak nem azt akarod mondani... Kate megrázta a fejét. - Szóval felcsinált. - A keze fejével megérintette az asszony hasát, ő próbált elhúzódni, hozzápréselte magát a gerendához, de Lane is közelebb nyomult. - Nahát, ez hihetetlen. Egy fattyúval a hasadban fogsz megdögleni. Megperdült, de máris újabb ötlete támadt. Hirtelen megtorpant, és visszafordult. - Nem, így nem szabad - jelentette ki. - Előbb ki kell kaparni azt a porontyot. Kate behunyta a szemét. - így is, úgy is meghalsz - mondta Lane. REACHER TUDTA, hogy valamelyik istállóban vannak. Máshová nem rejthették a kocsijukat. De melyikben az öt közül? Hiába kockáztatná meg, hogy felkapcsolja a lámpáját, ilyen messziről úgysem látná a keréknyomokat. A legközelebbivel kezdte, hátha szerencséje lesz, de nem volt. Belesett a deszkák résén: odabent vaksötét volt. A másodiknál sem járt sikerrel, ott is sötétség és csönd fogadta. Éppen indult volna az udvart körülálló másik három istálló felé, amikor földbe gyökerezett a lába. A szeme sarkából fényt és mozgást látott a konyhaablakban. LANE Gregoryhoz fordult, és így szólt: - Kell valami műtőasztalnak. Bármi megteszi, csak lapos legyen. Gregory körülnézett az istállóban. Hátul a limlomok között hevet egy régi ajtó. Gregory kirángatta, és felállította. - Az tökéletes! - kiáltotta oda Lane. - És kapcsolja be a fényszórót! Látnom kell, hogy mit csinálok.

REACHER gyorsan és nesztelenül a ház hátsó ajtajához surrant. Ott megállt, és várt. Bentről beszédhang szűrődött ki, enyhén spanyolos akcentus. Perez telefonon beszélt. Reacher megfordította a puskát, és megmarkolta a csövét. Aztán várt. Perez kilépett az éjszakába, és ahogy félig visszafordulva csukta volna be az ajtót, Reacher lecsapott rá. A G36-os irányzókéval pontosan halántékon találta, mire Perez holtan esett össze. Lane Addisonhoz fordult: - Menjen, nézze meg, mi tart Pereznek ilyen sokáig! - Reacher még odakint van - szólalt meg Jackson. - Ezért nem jön vissza Perez. Lane elvigyorodott. - Talán induljak el a két emberemmel és próbáljam felkutatni? Hogy maguk itt addig megszervezhessenek egy szökési kísérletet? Reacher már a Bishops Pargeter-i templomnál járhat. REACHER az ablak alatt kuporogva leltárba vette Perez felszerelését: egy MP5K harmincas tárral, egy törött elemlámpa és egy konyhakés. A kést a cipőjébe dugta, az MP5-ös géppisztolyt a bal vállára kanyarította, a törött zseblámpát odébb rúgta. Aztán visszaindult az istállókhoz. Reacher újra egyedül volt a sötétben, a nehezebb úton is egyre közelebb a célhoz. A HÁROM ISTÁLLÓ a százszor százméteres udvar északi, keleti és déli oldalán állt. Reacher lassú, nesztelen léptekkel átvágott az udvaron az északi istálló bal sarkához. Hátulról megkerülte, és a jobb sarkához érve megállt. Mindhárom fal tömör volt; a tíz centiméter széles deszkákból összerakott ajtó felső sínen csúszott. Reacher a falhoz tapadva odaszorította a fülét az ajtóréshez. Nem hallott semmit. A deszkák között sem szűrődött ki fény.

Ez nem az, döntötte el magában. A jobb oldali istállóra pillantott. Akkor az lesz, vélte. Elindult felé. Hat méterre járhatott tőle, amikor nyílt az ajtó. Vakító kékes fénycsóva hasított a sötétségbe. Ott állt bent a Toyota terepjáró felkapcsolt fényszórókkal. Addison lépett ki, géppisztollyal a vállán. Megfordult, és elkezdte tekerni a kereket. Az ajtó nem csukódott vissza teljesen, maradt egy tizenöt centis rés. Addison felkattintotta a zseblámpáját, és a ház felé indult. Reacher mély lélegzetet vett, és villámgyorsan, zajtalanul utána vetette magát, öt-hat méterrel osont mögötte, aztán már csak négy méterrel, hárommal. A két alak eggyé olvadt a sötétben, és a zseblámpa leesett a földre. Addison összecsuklott, majd elterült, ahogy Reacher a cipőjéből előrántott késsel elvágta a torkát. Addison még vonaglott egy utolsót, de Reacher ekkor már szaporázta a lépéseit. Egy puska, két géppisztoly és egy kés volt nála. Csakhogy nem az istállók felé igyekezett, hanem a házba. Első útja az emeleti hálószobába vezetett, majd megállt a konyhában is a kandallónál, aztán az asztalnál. Csak ezután indult vissza az istállóhoz. Megállt a deszkafal tövében, és újra leltárt csinált. A G36-osról lemondott. Nem kizárt, hogy elgörbült a csöve, végtére is elég nagyot sózott vele Perez koponyájára. Kivette a tárat a spanyol-amerikai MP5-öséböl. Kilenc töltény maradt benne. Ezek szerint Perez lövöldözött. Akkor viszont Addisonnál tele tárnak kellett lennie. Reacher ellenőrizte, és nem tévedett. Így Addison tárát tette Perez géppisztolyába. Akció indul. Leült a földre, háttal a résnyire nyitott ajtónak. Elrendezte a házból magával hozott kellékeket: a gyújtóst a kandalló előtti kosárból, a három befőttesgumit az asztalon talált üvegről, a kézitükröt Susan Jackson pipereasztaláról. A gyújtós negyven centis kőrisfadarab volt, olyan vékonyra hasítva, hogy beférjen a rácson. Reacher a gumikkal ráerősítette a tükröt a fadarab végére, aztán lehasalt, és bal kézzel lassan odatolta a tükröt az ajtórés elé. Addig igazgatta, amíg tökéletesen nem látta, hogy mi történik odabent. A TÜKÖR tanúsága szerint az istállótető kereszt- és szarufáit gerendák támasztották alá, összesen tizenkettő. Közülük öthöz egy-egy ember volt kötözve hátrafeszített karral. Reacher a tükörben balról jobbra látta őket: Taylor, Jackson,

Pauling, Kate és Jade volt a sorrend. Csuklójukon és bokájukon is kötél volt, a szájukon ragasztószalag. Jackson félájultan kuporgott a gerenda tövében, és dőlt a vér a szájából. Taylor volt az, aki megsebesült. Szakadt, vértől átitatott ingujja mutatta, hogy hol érte jobb felső karját a golyó. Pauling sértetlennek látszott. Kate holtsápadtan, behunyt szemmel állt. Jade a földre csúszva, lehajtott fejjel guggolt. A Toyota terepjáró az istálló bal hátsó sarkában állt bekapcsolt fényszórókkal. Gregory valami fatákolmánnyal küszködött. Talán egy ócska ajtó lehetett. Egyik sarkáról a másikra billentve próbálta kijjebb hozni. Lane az istálló közepén állt, jobbjával az MP5-öse markolatát fogta. Ujja az elsütőbillentyűn pihent, és az ajtó felé fordult. Még hogy határeset, gondolta Reacher. Ez tisztára elmebeteg. Gregorynak sikerült előrébb hoznia az ajtót, és Reacher hallotta, amint azt kérdi: - Hová tegyem? Erre Lane azt felelte: - Kellene két bak. - Bordán rúgta Jacksont, majd megkérdezte tőle: - Van itt valahol bak? - Jackson azt felelte: - A másik istállóban. - Mire Lane: - Majd Perez és Addison áthozza, ha visszajött. - Reacher odakint van, és elkapta őket - fenyegette Jackson. - Ez már unalmas - mérgelődött Lane. Reacher kiszúrta, hogy azért vet egy pillantást az ajtóra. Jackson persze igyekezett Lane figyelmét az istállón kívüli dolgok felé terelni. Hátha úgy időt nyernek Lane alakja növekedni kezdett a tükörben. Reacher lassan visszahúzta a fahasábot. MP5-ösével kétujjnyival az ajtórésen kívülre célzott Dugd ki a fejed!, fohászkodott. Csakhogy nem volt akkora szerencséje. Hallotta, hogy Lane megáll az ajtóban, és elüvölti magát: - Reacher! Ott van? Reacher várt. - Reacher! Ott van? - ordította ismét Lane. - Tízig számolok, aztán lelövöm Jacksont! Szétlövöm a combcsonti artériáját, és elvérzik! Reacher tovább várt.

- Tíz! - kiáltotta Lane. - Kilenc! Nyolc! - Halkult a hangja, ahogy ment vissza az istálló közepe felé. Reacher óvatosan visszatolta a tükröt a réshez. Látta, hogy Lane megáll Jackson előtt, és hallotta, amint azt mondja neki: - Reacher nincs ott. - Aztán megfordult, és emelt hangon tovább számolt: - Hét! Hat! Öt! - Gregory az ajtót maga előtt tartva állt mellette. - Négy! Reachemek megfordult a fejében, hogy feláldozza Jacksont. Öt túszból egyet elveszteni nem rossz arány. - Három! - ordította Lane. Aztán arra gondolt, hogy ez a Jackson rokonszenves fickó, meg persze ott van Susan és Melody is. És ott van Kate Lane álma az új, nagy családjáról, akikkel viszi majd a gazdaságot. - Kettő! Reacher elengedte a tükröt, kinyújtotta a jobb karját, és megmarkolta az ajtó szélét. Gyorsan hátrálni kezdett, és mindvégig takarásban maradva magával rántotta és teljesen elhúzta az ajtót. Az istállóban néma csönd lett. Reacher tudta, hogy Lane a kinti sötétségre mered. Reacher puffanást hallott, ahogy Gregory leejtette az ajtót. Lane szemszögéből nézve az ajtó jobbról balra nyílt, következésképpen a láthatatlan ajtónyitónak kívül és balra kellett lennie. Reacher felpattant, és futva megkerülte az istállót. Most már kívül és a jobb oldalon volt. Az istállóban továbbra is csönd volt. Reacher lecövekelt, bal vállát a falnak vetette, könyökét az oldalához szorítva, könnyedén fogva az MP5-ös markolatát. Jobb mutatóujját ráfeszítette az elsütőbillentyűre, majd várt. Az istálló betonpadlóján halk léptek közeledtek, és árnyék vetült előre. Ahogy Lane a nyakát nyújtva kilesett a sötétbe, egy vékony, holdsarlónyi sávban előbukkant a feje. Reacher a fal vonalában akart lőni, nem befelé az istállóba. Nem fordíthatta balra a csövet, mert úgy veszélyeztette volna a túszokat. Meg kellett várnia, míg Lane odajön elé. Reacher csak az MP5-ös irányzékát nézte. Lane feje egyre inkább belekerült, végül a koponyája hátsó részének közepén állt a célkereszt.

Reacher agyán átvillant, hogy rákiált, megparancsolja neki, hogy forduljon meg, és a fejére olvassa a bűneit. Aztán eszébe jutott Hobart, és megnyomta az elsütőbillentyűt. Furcsa, tompa berregés hallatszott, mint egy varrógép hangja. Ezt a betonpadlóra zuhanó test puffanása követte. Reacher ellépett a faltól. Gregory balra figyelt, de a Lane életét kioltó lövések jobbról jöttek. - Lője le! - mondta Jackson. Reacher nem mozdult. - Lője már le! - nógatta Jackson. - Ne várjon, míg elmondom, mihez kellett volna nekik asztal. Reacher összenézett Taylorral. A férfi bólintott. Összenézett Pauling-gal. Ö is bólintott. Úgyhogy beleeresztett hármat Gregory mellkasának közepébe. A NAGYTAKARÍTÁSRA ráment az éjszaka hátralévő része és még majdnem az egész rá következő nap is. Meg sem próbáltak aludni, kivéve persze Jade-et. Őt Kate ágyba fektette, és ott ült mellette, míg álomba nem zuhant. Mivel a kislány még az elején eszméletét vesztette, a legvéresebb jeleneteknek nem volt szemtanúja, és a többit sem fogta fel igazán. Kate-en látszott, hogy a poklok kínjától szabadult meg. Egy hosszú percig Lane holttestét bámulta, és csak azután hitte el, hogy a férfi tényleg halott. Taylornak a jobb tricepszét szétroncsolta a golyó. Reacher az emeleti fürdőszobában talált egy elsősegélydobozt, és legjobb tudása szerint ellátta a sebet, de tudták, hogy orvoshoz kell fordulni vele. Taylor azt mondta, vár két napot, mert nem volna szerencsés rögtön az éjszakai csetepaté után jelentkeznie a klinikán. Jacksonnak felrepedt a szemöldöke és a szája, volt az arcán pár zúzódás, és lötyögött néhány foga, máskülönben jól volt. Paulingnak nem esett baja. Mint elmondta, ő végig meg volt győződve róla, hogy majd jön Reacher, és kitalál valamit. A férfi nem tudhatta, tényleg így volt-e, vagy csak hízelegni akar. Azt mindenesetre nem mesélte el, hogy hajszál híján világgá futott. Mert mi lett volna, ha nem vet egy pillantást a bekötőút sarára, ami töprengésre késztette?

Átkutatta a Toyotát, és megtalálta Lane pénzestáskáját. Hiánytalanul benne volt a nyolcszázezer dollár. Átadta megőrzésre Paulingnak. A maga részéről teljesen nyugodt volt. És míg más talán azon rágódott volna, jogosan tette-e, amit tett, ő inkább a hullák eltüntetésének lehetőségeit mérlegelte. A farm északnyugati sarkában, egy fáktól takart négyhektáros parlagon jelölték ki a helyet. Jackson beindította a kotrót, és munkához látott. Százméteres gödröt kellett ásni, mert úgy döntöttek, hogy a kocsiktól is megszabadulnak. - Bejelölted a kocsibérléskor a kiegészítő különbiztosítást? - kérdezte Reacher Paulingtól. A nő bólintott. - Akkor holnap jelentsd be, hogy ellopták. Taylor átfésülte az egész terepet, és minden terhelő maradványt összeszedett, köztük a Perez MP5-öséből kilőtt huszonhét töltényhüvelyt is. Pauling pedig felsikálta a vérnyomot az emeleti folyosó padlójáról, és kicserélte a falon a törött csempét. Reacher berakta a hullákat a Toyotába. A nap már órák óta fent volt, mire végre elkészült a gödör. Jackson az egyik oldalát lejtősre hagyta, ott Reacher le tudott hajtani a Toyotával. Jackson visszament a kotróval a házhoz, és egészen a gödörig manőverezte vele a Minit, majd legurította a lejtőn. Taylor bedobta a maga gyűjteményét. Aztán Jackson nekiállt betemetni a gödröt. Reacher letelepedett, és figyelte, ahogy dolgozik. Addig nézte Jackson munkáját, amíg a föld teljesen el nem borította a kocsik tetejét. Akkor felállt, és visszaballagott a házhoz. PONTOSAN tizenkét hónap múlva a hajdan parlagon heverő négy hektár friss, zsenge vetéstől zöldellt. Tony és Susan Jackson, valamint Graham és Kate Taylor a szomszédos földön dolgozott. A házban a két kilencéves unokanővér és jó barátnő, Melody Jackson és Jade Taylor Jade kis- öccsét, az egészséges, öt hónapos Jacket felügyelte. A Grange Farmtól négyezer-nyolcszáz kilométerre Lauren Pauling Barrow Street-i otthonában kávézott, és közben a New York Timest lapozgatta. Elkerülte a figyelmét egy kis hír, amely arról számolt be, hogy Irakban életét vesztette három magánvállalkozó. Burke, Groom és Kowalski két napja szenvedett halálos sérülést, amikor gépjárművük aknára futott. Viszont olvasott egy másik tudósítást a városi hírek között, amely arról számolt be, hogy a Dakota-apartmanház képviselete

érvényesítette zálogjogát az épületben lévő egyik ingatlanra, amelynek tulajdonosa már tizenkét hónapja nem fizetett közös költséget. A lakást átkutatva egy gardróbszekrényben több mint kilencmillió dollár készpénzt találtak. A Grange Farmtól kilencezer-hatszáz kilométerre nyugatra Patti Joseph mélyen aludt vízparti lakásában, a Washington állambeli Seattle- ben. Tíz hónapja már egy magazinnál dolgozott olvasószerkesztőként. Állhatatosságának és minden apróságra kiterjedő figyelmének köszönhetően elégedettek voltak vele. Egy helyi újságíró udvarolgatott neki. Boldog volt. Messze Seattle-től, messze New Yorktól, messze Bishops Pargeter-től, az alabamai Birminghamben Dee Marie Graziano korán kelt, és a klinika tornatermében nézte, ahogy a bátyja megfogja új fémbotjait, és lépkedni kezd velük. Jack Reachemek nyoma veszett. Két órával azután, hogy leállt a kotró, távozott Grange Farmról, és azóta senki sem hallott felőle.