Novellatípusok a századforduló magyar irodalmában

(Dobos István: Alaktan és értelmezéstörténet)

A századvégi novellát műfaji, formai és stiláris sokszínűség jellemezte.

Jellemzői:

- Kihagyásos, hézagos cselekménybonyolítás

- Líraiság

- Az író jelenléte állandó és nyomatékos

- Egy lelkiállapot, érzés vagy hangulat kivetítődése

- A hagyományos anekdota példázattá, parabolává alakult

- Egyes íróknál a novella műfaja dinamikussá, drámaivá változott. Stb.

Dobos István tanulmánya felöleli a korszak novellatípusainak vizsgálatát apró

részletekre kiterjedően.

Vizsgálja:

I. ’90-es évek kritikai irányzatai. Az irodalom önszemlélete

II. Anekdotikus novellahagyomány

III. Drámai novella

IV. Balladisztikus novella

V. Lirizált novella

VI. Lélektani novella

VII. Tárgyias lélekrajzi novella a magyar századfordulón

VIII. Elmélkedő, reflexiós elbeszélés

IX. Rajzforma és tárcaelbeszélés

1

V. Lirizált novella

1. Elvi megfontolások

A lírai elbeszélés meghatározása Dobos szerint bonyolult folyamat, mivel valamennyi

meghatározás és a fogalom alkalmazása különböző dimenziókban mozognak, így nem

is ütköznek egymással. A jelentésváltozatok viszonyainak elméleti tisztázása, a

viszonylagosan közösnek tekinthető jegyek kiemelése mutathatja meg az irányt. A

kiválasztás szempontjait az ismétlődő elemek határozták meg.

Valamennyi változat megegyezik abban (poétikai tartalmuk szempontjából), hogy a

líra kifejezésformájából eredeztetik eszközkészletét és célzatát.

A lírai elbeszélést a századvégi stílusirányzatokkal, a szimbolizmussal,

impresszionizmussal és szecesszióval rokon értelmű kifejezésként használják. Az

elbeszélés szerzőjének költői önkifejezéseként, személyes vallomásaként fogják fel.

Az értelmezői hagyomány néhány jellegzetes szemléletformáját mutatja be a szerző,

valamint a lirizálódás prózapoétikai értelmezésére a metaforaelméletek segítségével,

továbbá stílustörténeti áttekintésre vállalkozik.

2. A fogalom tartalma

A kortársak szerint a lírai novellista szubjektív, jelképekbe vetített lelki történetet ad.

A novella értelméhez sejtelem útján juthat el az olvasó. A nyelvi megformálásban

megjelenő költői elemek új írói szemléletet sejtetnek.

L’art pour l’art: önmagáért való, különleges, rafinált érzéki hatásokat kiváltó

művészet, kifinomult formakultúra, mesterkélt technika, összefoglalva Ignotus és Színi

2

Gyula lírai látásmódú formakövetéseket, a szecessziót, az impresszionizmust, a

szimbolizmust értették rajta.

Az intenzív kifejezőerőre került a hangsúly. Azt vallotta Ignotus, hogy „a művészetnek

csak egy tőrvénye van: csinálj, amit akarsz, ha megtudod csinálni” „Ha akarom: a kő

beszél, ha akarom a szó hallgat”. A világteremtő képességekkel rendelkező művész

korlátlan ura a nyelvnek.

A lírai elbeszélés fogalma: a határtalan művészi önkifejezés és a tökéletessé

fejleszthető jelhasználat, a közvetítő nyelv egymástól elválaszthatatlan feltételezését

foglalja magában.

Ezt követően számos megközelítés született, de teoretikus megközelítésre elsőként

Egri Péter vállalkozott. Nézete szerint leginkább a drámai monológ ad költői

színezetet a prózának. -drámában a monológ a hős önfeltárulkozásának pillanata- Ez

nem lehetséges a regény és a novella esetében Dobos szerint. Nem lehet a szerző

önvallomásának az alkalma.

Sólyom-elmélettől a Tamási-modellig

Kántor Lajos elméleti igénnyel megalkotja a lírai novella fogalmát. A lírai novella

lényege nem a fordulat, az újdonság, hanem „egy ismert, állandó, ősi motívum,

amelynek érzelmi, hangulati töltése, jelentése van, amely motívum lehetővé teszi a

művész és a mű távolságának feloldását, a szubjektivizmust. Ezek a szimbolikus

jelentést létrehozó motívumok kollektív tudattartalmakat jelöl, ami történet fölötti

narratív elem. (Archetípus)

Gáspári László nyelvészeti szempontból közelítette meg a századvégi novella lírai

stílusrétegeit. Az érzelmekkel áthatott leírásokat közvetlen kapcsolatba hozza az író

3

értékrendjével és világképével, s ezeket a hőseivel azonosuló, sorsát részvéttel kísérő

szerző közvetett vallomásaként értelmezi.

3. Lírai és elbeszélői forma

Fontosnak tartja a lirizált novella lényeges elemeinek számbavételét.

Narrátor magatartása: lehet:

- Vallomásos szubjektív

- Távolságtartó objektív

A lírában a tér és az idő az élmény, vagy az érzelmi hangoltság versbeli horizontját

jelölheti a narráció.

Az epikában elengedhetetlen feltétel az írói távolságteremtés. A fikció alapján a

valóság-modell az elbeszélésben objektív téridővel rendelkezik. Ezek alapján a mű

értékszerkezetében kereshetjük a szerző „hangját”.

Az epikus folyamatban megjelenő személyek (szereplők, elbeszélő, olvasó, író stb.)

sokszoros áttétellel kapcsolódnak egymáshoz, szemben a költészet egyetlen

beszélőhöz köthető.

A prózai szöveg lirizálódása abban gyökerezik, hogy az író a cselekménynek nemcsak

egyszerű ábrázolója, külső szemlélője és leírója, hanem egyúttal részese is. Ennek

következtében az író ÉN-je beleplántálódik a Mű-be.

Narratív discours fontossága: (egyedül az elbeszélés az, ami számunkra az

eseményeket és az azokat létrehozó eljárást közvetíti).

4

4. A művészetek kölcsönös megvilágítása – Stilisztika

A lirizált elbeszélés fogalmának értelmezését segíthetik a különböző művészetek,

stílustörténeti kutatások. Esetleg?

A képzőművészetben megfigyelt jellegzetességek elvileg alkalmazhatók az irodalomra

is. (szerintem gyakorlatilag nem)

Stilisztikai kutatások: a szövegtől függetlenül létező nyelvi normától való eltérés

mértékének a megállapítására szorítkoztak.

Bahtyin gondolata – az irodalmi mű mint nyelvi képződmény stilisztikai alakzatainak

megközelítésében – megnyilatkozásban elsődleges az értékelő orientáció… az

értékelés irányítja a megnyilatkozás összes jelentéshordozó elemének kiválasztását és

elhelyezését”. Tehát a jelentés nem választható el az értékeléstől. Ez nemcsak a

nyelvről mondható el, hanem az irodalmi műről is.

A nyelvészeti megközelítés hozzásegíthet a mű egyedi stílussajátosságainak a

megértéséhez, ha a kontextuális összetevőket is bevon a vizsgálódásának körébe.

(Lényeg, a lényeg, hogy ez sem visz közelebb bennünket a fogalom értelmezéséhez!)

5

5. „Lirizálódás” és metaforikusság az elbeszélésben

A lirizálódás prózapoétikai megközelítésben (lírai és az elbeszélő formák közötti

kapcsolat) a generatív poétikáé a legnagyobb hatású.

Megkülönbözteti Dobos a széppróza két alaptényezőjét:

- A történetet

- A különböző szövegszervező eljárások

révén létrejövő elbeszélést

a művön belüli viszonyrendszerben, amelyet a narratív struktúra képvisel.

Hogyan kapcsolódik ehhez a metaforikusság?

A metaforikus nyelvi alakzatok – díszítő jelzők, különös, szabálytalan hasonlatok –

kételemű metafora részt vesz az elbeszélés nagyobb szemantikai alakzatainak a

felépítésében, jelentésteremtő működésükben.

6. Lirizált elemek (metaforikusság) a századforduló novellairodalmában

Olyan metaforikus jelenségeket vetít elénk a cselekmény és az elbeszélés szintjén,

amelyek közelebb vihetnek a lírainak tekintett stílustörténeti alakzatok ún. szimbolista,

impresszionista és szecessziós novellák megközelítéséhez.

A századvég kisprózáját a lirizált novellára jellemző világkép nem hatotta át olyan

erővel, hogy érvénytelenítse a tapasztalati elvű epikai szemléletformát.

A századvégi novellákban a panteisztikus természet-látomásokban, az ábrázolás

szubjektív átitatottságában, a nosztalgiában, hangulatokban jelennek meg a lirizált

epika elemei. Pl.: Gárdonyi novelláiban a tiszta életöröm, a panteisztikus életáhítat, az

6

együvé tartozás bensőséges élménye, a közös sorstudat és részvét nyer lírai színezetet

(Az én falum).

A lirizálódás legszembetűnőbben a nyelvi megformálás szintjén jelenik meg. Pl.: Justh

arisztokratái a századvégi dekadens líra érzelmes modorában elmélkednek az élet

hiábavalósága fölött.

A századvég kiábrándult emberének a szívében közel állt egymáshoz a dekadens és a

platonista szerelem. A transzcendens érzékiségtől a szenvedély vad tombolásáig, a

fülledt erotikáig az élmény valamennyi változatát megszólaltatta a korszak

novellairodalma. Vágy és valóság, élet és ábránd feloldhatatlan kettőssége jelenik meg,

amelyekben a felnőtt visszapillant gyermekkori önmagára. Az emlékfelidézés

lehetőséget ad a lírai önkifejezésre, ha fájdalmas érzelmeket szabadít fel.

A mese alkalmazása: a mese nemcsak fabula-alkotó elem. Másodlagos, metaforikus

jelentést sűrít magába. Az író úgy építi be az elbeszélésszerkezetbe, hogy hihetővé

teszi, s értelmezi a történetet, reflexiók és utalások szerepét veszi át. A mese életre

kelti az ifjúkor személyes emlékeit, a felnőtt embert szembesíti beteljesületlen

álmaival. A veszteségtudat líraivá hangolja a novellát.

A lirizált novella fellazítja a műfaj zárt szerkezetét, a nyitottabb formájú elbeszélés

felé közelít.

A szereplő és a narrátor beszédsíkjának egybejátszása a mindenható elbeszélő

szerepének háttérbe szorulásával magyarázható írói törekvés. A szabad függő beszéd

olyan narrációt eredményez, amelyben a közlemény elválik a beszélő személyiségétől,

s tartozhat a narrátor nézőpontjához, mint a szereplőéhez.

7

Lírai színezetet kaphat az elbeszélés, ha a lelki tájat hangulati képben vetíti elénk az

író. (Kaffka: Nyár)

A századvégi lirizált elbeszélés felépítésére jellemző:

A novellaindító látomásos természeti képek, melyek a narratív szerkezetben nyerik el

értelmüket, másodlagos tartalmak hordozóivá válnak. Pl.: Gozsdu: Az étlen farkas;

Bródy és Petelei novelláiban az elromlott élet látomása jelenik meg. Lírai részvéttel

szóltak az emberi nyomorúságról, pl.: Bródy: Fehér egerek; Petelei: Parasztszégyen.

(A kor novellairodalma kedvelte a nyitott szerkezetet)

A novella történetvezetését az érzelmi-hangulati reflexiók lazán egymáshoz

kapcsolódó epizódokká tördelik. A lelassított mozgás pedig újabb reflexiókat vált ki.

A szereplőben kontúrtalan érzelmek, megfoghatatlan hangulatok kavarognak. Ebben

rejlik a lírára jellemző képalkotás, az érzelmi hangoltságot metaforizált képekkel idézi

fel. Pl.: „régi visszhangmanók kiáltanak üdvözletet a falakból” Krúdy

8

7. Lirizálódás és stílustörténet

(Szimbolizmus, impresszionizmus, szecesszió)

Előzetes következtetések

A szecesszió és a szimbolizmus egymást átható, több közös poétikai jellegzetességgel

rendelkező irányzat. Az imresszionizmustól egyforma távolságra helyezkedik el a

szecesszió és a szimbolizmus. A lirizált poétikai szemléletformákkal tartanak

szorosabb kapcsolatot, de más elbeszéléstípusban is feltűnhetnek külön-külön vagy

együtt mindhárom irányzat stiláris és szemléleti sajátosságai.

Szimbolizmus

A magyar novellairodalomban nem alakult ki olyan gazdag szimbolista próza, mint

amilyen a franciában vagy az oroszban. Azért az anyagelvű filozófiát elutasította a

századvég magyar írója is.

A romantikához kötődő irányzatot áthatotta a lirizált novella: képalkotása, nyelv

zeneisége, a transzcendencia felé hajló képzelete, vallásos színezetű szépségkultusza,

szubjektivizmusa, jelképhasználata, betegségtudata, dekadenciája, látomásos

lélekábrázolása.

A századvégi író szubjektív létértelmezése megfoghatatlan látványokba vetíti elénk

élményeit, de a novellákban a képek csak kivételes pillanatokban rendeződnek

egységes látomássá.

A szimbolista próza hatásformáit a képalkotásban, érzékletes stílusban, a szavak

zeneiségében találta meg Szini Gyula. ( Mégsem szimbolista) A sárga batár című

elbeszélése alapján tartja számon az irodalomtörténet szimbolista íróként.

9

Petelei és Gozsdu alkalmazta a jellemábrázolás történet fölötti poétikai eljárásait,

motivációs lehetőségeit: érzelemtartalmakat megvilágító helyzetrajzot és a

természetleírást. Az író hangulatokat vetít elénk képekben, s a látvány erejével sugallta

a szereplő lélekállapotát. A metaforikus történetvezetést Lovik, Gozsdu és Csáth

tudatosan kezelte. Náluk a szereplők nézőpontjából megjelenített környezetés tárgyak

a hősök tudattartalmainak a kifejezőivé válnak. A vízió a lélekrajzba ágyazódik, ezért

nevezhető objektív szimbólumnak. Pl. a szereplők létfilozófiai szomorúságát,

életfájdalmát a belső terek látványával világíthatja meg az író, ilyen Gozsdu: Spleen,

Nirvána c. novellái.

Gyakran eszmei probléma áll a szvégi novella tengelyében, s az öntudat

kibontakozásának a folyamatát, látomásos, szimbolikus lélekrajzzal jeleníti meg az író,

metaforizált leírással sugalmazza a lélektani sík átfordulását.

A szvégi novellában már feltűnik a szimbolikus elbeszélőszerkezet homológ

metaforasora is. A szabad képzettársításos motívumfejlesztés majd Kosztolányi és

Krúdy epikájában teljesedik ki. Homológ metaforasort épít fel Gozsdu a Spleen-ben. a

melankóliába merült Kanuth Istvánnak céltalanná válik az élete, a létezés válik teherré

számára, ezért menekül folyton az öntudatvesztés boldog állapotába. Keresi az értelem

kihunyásának pillanatait, a felfüggesztett időt. Az óra-motívum (végighúzódik a

novellán) összetett érzelemtartalmak hordozójává válik. Szorongás és halálvágy

egyszerre ölt formát benne.

A századelő novellairodalma kialakította a végletekig redukált, felfelé stilizáló

szimbolisztikus kisformát. A formaszervező elve az utalásos narrációban rejlik. Az

elbeszélő eltávolodik a történetalakításától, összezsugorítja a novella cselekményét, a

10

szerkezetet sűrű szövésű motivikus háló tartja össze. A szerkezetből hiányzik a

hagyományos novella bevezető, előkészítő szakasza, a leíró és elbeszélő narratív

egységek között a szabad motívumok teremtenek kapcsolatot.

Imresszionizmus

A századelő kisprózájában az impresszionizmusra jellemző stiláris-nyelvi sajátosságok

(ige nélküli hiányos mondat, felsorolás, halmozás, igéből képzett elvont főnév) a

szecesszió kifejezési eszközeivel keverednek.

Az impresszionista széppróza legjellegzetesebb vonása a pillanatnyi impresszióból

fakadó jelző és a tartalmát rögzítő látási, tapintási és hallási érzeteket összeolvasztó

szinesztézia. Kedvelte a zenei, képzőművészeti hasonlatokat, kifejezéseket. „Előre

tudtam, mit jelent ez a tea, egy kis zenét, sok képzőművészetet, s az egész

világirodalmat”.(Ambrus: Pókháló kisasszony)

Az impresszionista szubjektivista, egyéniségközpontú világképet alakít ki. Nem

tulajdonít abszolút valóságot a tárgyaknak. A lélek valóságához ragaszkodtak. A

valóságot a lelki élettel azonosították. Időszemlélet bergsoni filozófiából indul ki, az

anyag abszolúte az, aminek látszik. Kulcsszavak: az észrevétel és az emlékezés. Az

írói attitűd képzeteket, idősíkokat von össze, képzeletet és valóságot vetít egymásra,

hangulattá oldja a világot. Az időszemlélet színfoltokká alakítja a múltat, a konkrét

látvány körvonalait elmossa, mert az impressziók emlékképeket szabadítanak fel, a

benyomások pedig érzéseket zárnak magukba. A novella szerkezeti kontúrjai

elmosódottak, mintha a szereplő önkéntelen ihlete szőné a történetet. A jelenen folyton

áttűnik a múlt, a cselekményszálakat a hangulat fűzi egybe.

11

Szecesszió

A mai kutatások szerint a szecesszió rendkívül heterogén, nyitott, nehezen

körvonalazható, több egymáshoz közel álló irányzat sajátosságait egyesítő

stílusképződmény.

A prózapoétikai kutatások alapvető felismerése, hogy az elbeszélésben az idő nem

választható el a tértől. Bahtyin kronotoposz fogalma szerint a tér az idő függvénye az

elbeszélő művekben, az idő aspektusait a tér tárja fel. Az idő megjelenítéséről tehát

nem mondhat le az elbeszélés.

A szecesszió írója a kétségbeesett ember természetes ösztönét követte, amikor az örök

változásban az állandóságot kereste.

A szecessziós novellákban megnyilatkozó életérzést, vágy és valóság, élet és ábránd

feloldhatatlan ellentéte váltja ki. Visszatérő gondolat, hogy minden emberben

szunnyad egy álmodozó, az elfásult ember is a szívében hordja a szépség, fiatalság

utáni vágyat. A szecessziós író közelről akarja látni a halált, az elmúlásban keresik az

örök emberi lét tartalmát. Az álmokban, ábrándokban a szecessziós író menekülő

attitűdje nyilvánul meg.

12

VI. Lélektani novella

1. Közelítések

Más tartalmú lehet a lélektaniság, s a neki megfelelő lélekrajzi, lélektani elbeszélés

fogalma.

A lélekábrázolás felfogása:

A priori poétikák szerint a személyiséget a történelmi feltételek határozták meg. A

lélekábrázolás szerepét a látszat és lényeg dialektikája jegyében szűk körre korlátozták

Különböző szintű és dimenziójú irodalmiság-kánonok szabták meg az elmúlt korokban

a lélekábrázolás alapvonásait. Ezért nem beszélhetünk egységes „lélektani elbeszélés”

fogalmáról.

Különböző felfogások:

1. Az immanens szemlélet elemeivel vitában álló Beszédaktus-elmélet

Az a legfontosabb ebből, hogy a szöveg értelmezésének egy lehetséges szemléletéhez

vihet közelebb. Vagyis a szöveg helyett a megnyilatkozást kell vizsgálni, figyelembe

kell venni a beszédműveletet minősítő hallgatót is, azt a helyzetet, amelyben a

szöveget lélekrajzként olvassák.

2. A lélektani elbeszélés megközelítésében az elbeszélt tudat ábrázolásának a

narratológiai lehetőségeit tekinti irányadónak. Elismeri a diskurzusok sokféleségét.

(Szegedy-Maszák)

3. A lélektani elbeszélés jelentéstani alakzatainak a megközelítésében irányadó

Genette elvi megfontolása, mely szerint óvakodjunk az olyasminek az

általánosításától, ami minden esetben a viszonyok egyszeri rendje.

13

Az irodalmi folyamat történeti idejében létező szöveg felépítésének megragadásához a

nyelvi műalkotás szemmel tartása vihet közelebb.

4. Stanzel rendszerezése az elbeszélt tudat ábrázolására vállalkozik. Ő az elbeszélőre

alapozza elméletét. Az elbeszélés megkülönböztető jegye az elbeszélő hangja által

megteremtett közvetettség, ennek pedig a nézőpont és a személyes elbeszélő a két

legfontosabb tényezője, valamint a mód, amely egy-egy bináris oppozícióra épül.

2. Történetszerkezet. Események, jellemek

Szegedy-Maszák szerint a „jellem egyik fő ismérve a tettek belső megindokoltsága”. A

szereplő akkor válhat jellemmé, ha az író elismeri a személyiség önállóságát, akinek

lényéből nem hiányzik a viszonylagos állandóság”.

A történet szerkezetének két összetevője, a cselekményt alkotó események és a jellem

közt kölcsönhatás jön létre, melynek eredményeképpen egyre több az elemek száma, a

nyitott lehetőségeké pedig csökken.

Más megoldás:

A szövegszintű folyamatokat irányító retorikai műveletek négy alapformája:

- Elhagyás

- Hozzáadás

- Elhagyás-hozzáadás

- Felcserélés

A hagyományosabb jellemábrázolás mellett az elhagyás is szerephez jut az alakok

bemutatásában a századfordulón. A narrátor, pl. homályban hagyhatja a szereplő

cselekedeteinek rejtett indítékait, a történet némely pontjára élesebb fényt vethet,

14

fellazíthatja a metonimikus szerveződésű epikai szerkezetet, lélekrajznak rendeli alá,

többszintű motivációval készíti elő a lélektani síkon bekövetkező fordulatot. Minden

külső esemény a belső, lelki történés jelölőjévé válik.

A természeti jelenségeknek a lelki élet tényeivel való azonosítása, a külső táj

megszemélyesítése, a tudattartalmakat helyettesítő leírás a metonimikus

szövegépítkezésű elbeszélés jelentésképzésében a képzettársítást teheti az értelmezés

alapjává. A leírás élethangulatok, érzelmek, lelkiállapotok érzékletes metaforájaként, a

személyiségrajzban, a lélektani motiválásban kap szerepet.

3. Narrátori szerep. Tárgyiasság.

A tárgyiasság fogalmán a történetmondásos szövegek egy meghatározott tulajdonságát

érti, amely önmagában nem értéktényező. Az adott mű egészében betöltött tényleges

szerepe következtében nyeri el jelentését és értékét. Ezek olyan szerzői kommentárok,

amelyek nem a külső történés, hanem a lelkiállapotok, hangulatok és viszonyok tájain

szituálják a történést. A tárgyiasság fogalma nem zárja ki az elbeszéléshez fűzött

értelmezést, mivel megvalósíthatatlan az író számára a beavatkozásmentes narráció,

ugyanis az objektivitás tiszta megvalósulása esetén nem hatolhatna be a főhős

gondolkodásába.

Tehát a szereplők belső megközelítése elválaszthatatlan a külső nézőpont jelenlététől,

mivel ez teszi lehetővé a belsőbe való átlépés révén az elbeszélt tudat megjelenítését

A jelentésszerkezet szempontjából a szereplők tudata a narrátor közvetítése révén tárul

elénk.

15

VII. Tárgyias lélekrajzi novella a magyar századfordulón

A századfordulót a Hét kritikusai a „pszichológiai olvasás” idejének tekintik. Az

intellektuális elbeszélést a léleknézése, a belső ember iránt való érdeklődése”

különbözteti meg a múlt századi epika tradícióitól, a passzív olvasói magatartás helyett

a műértelmezés új szemléletformáját hívta létre. (Cholnoky Viktor)

A korforduló novellairodalmából kitűnik, hogy a századvégi ember elveszítette a

közvetlen kapcsolatot a vallási, általános etikai és nemzeti értékekkel. Eltávolodott az

író a 19. sz-i racionalista poétikák historizált emberképétől és típusalkotó

jellemábrázolásától, az érzetétől áthatott valóságtudat, életérzés, léthangulat

kifejezésének, a személyiség pszichikai valóságának rendelte alá az epikai szerkezet

elemeit. Általános érvényű magatartásnormát már nem alakíthatott ki.

A lélekelemzésre vállalkozó írónak fel kellett adnia „mindenható” elbeszélői

pozícióját, a racionalista poétika magabiztos emberszemléletét, hézagtalan

motivációját és önhit moralizmusát. A személyiségkonfliktust a belső tapasztalatok

felöl közelítette meg. A tárgyias lélektani novella narrátorának személyiségfelfogása

nem a narrátori közlésekben nyilvánul meg, hanem az alakok belső felépítésében kap

szerepet. A külső körülmények elmondása, a lelkiállapotok bemutatása a belső

konfliktusokkal lép kölcsönhatásba. Az objektív jellemábrázolás poétikai hatásformáit

juttatják érvényre, a szereplőkben végbemenő lelki átalakulásra az egyenes beszédben

visszaadott dialógusokból következtethet az olvasó. A fordulat nem a cselekmény

szintjén következik be, hanem a hősök gondolkodásában, szellemi, lelki

átváltozásában. A narrátor nem avatkozik be a lelki folyamatokba, a párbeszédhelyzet

körülményeinek a leírására szorítkozik. Csak sugalmazza a belső lelki történetet, amit

16

a novellában egy jelképesen elszigetelt történetsor hordoz. Pl. Gozsdu: Spleen,

Nirvána

A tárgyias lélekrajzi novella szembetűnő vonásai: az epikus helyzet élénk drámaisága,

rejtőzködő elbeszélői perspektíva, amely úgy tárja elénk az alakok lelkét, hogy az

olvasó pár szavas epizódokból önmaga jön rá arra a megismerésre, amit az író meg

akar mutatni. – írja Osvát

Történeti-poétikai elemzés

Gozsdu lélekelemző novellái

Észrevétlen és értelmetlenül aláhulló sorsokról volt a legtöbb mondanivalója.

Kiábrándult nihilbe süppedt, akarat nélküli szereplői a lassan múló időt, a céltalanná

vált létezést érzik tehernek. Az elveszett objektivitás élményét mutatja be,

betegségtudattal, reményvesztéssel, kiábrándultsággal, dekadenciával.

A Spleen és a Nirvána c. novellájában dramatikus jelentésegységekre alapozta a belső

történet megjelenítését, a belső nézőpontok érvényesítésére törekedett. A közvetett

elbeszélésével az objektív módszerű tárgyias lélekábrázoláshoz közelített.

Gozsdu narrátora kívül és felül álló pozícióba helyezkedik, ezáltal megszünteti az

egyeduralkodó elbeszélői nézőpontot. A dialógushelyzeteket minimális narrátori

jelenléttel mutatja be. Az olvasó a narrátorral együtt építheti fel a szövegvilágot.

A külső történetegységeket megfosztja Gozsdu a mozgalmasságtól, és szcenikusan

ábrázolja a fabulát alkotó mag-eseményeket. Állóképszerűség jellemzi novelláit. A

cselekmény okozati logikájára alapozó motiváció szerepét a leírás veszi át.

17

Közvetlenül az alakok szemszögéből érzékelheti az olvasó az ábrázolt tárgyiasságok

rétegét, amely a szereplők tudattartalmait hordozza.

Egzisztenciális válságról, eszmei csalódásról ad hírt. Az arisztokrácia létfilozófiai

szomorúságát, életfájdalmát és dekadenciáját, jeleníti meg. Mindenekelőtt az

arisztokraták világnézeti keserűsége kötötte le, magatartásmódjuk természetrajza

foglalkozatta elsősorban.

Átértelmezi a környezetfestés hagyományos szerepét. A háttér nemcsak kiemeli a hőst,

hanem tetteinek rugóit, lelki reakcióinak okait is megvilágítja, a jellemzés és a

lélekelemzés függvénye a háttér.

Spleen (Baudlaire-től vett mottóban) nehezen megfogható hangulat, a századvég

kiábrándultjainak lelkét lassan pusztító tárgyatlan bánat, egyetemessé nőtt unalom,

mindent átható életundor megjelenítésére vállalkozott.

Műfaji értelemben sajátos elbeszélésnek számít, mert novellajellegű narratív

egységekből épül fel. Elbeszéléséből szinte kiiktatja a narrátort, alig érzékelhető a

jelenléte. Dialógushelyzetek helyettesítik Kanuth István öntudatra ébredésének

folyamatát, az öngyilkossághoz vezető drámai felismerések összefüggéseit a szereplő

tudathorizontján belül maradó nézőpontból láttatja az elbeszélő. A környezet magán

viseli a szereplő karakterjegyét: a beteg lelkület-megszokott formától elütő palota, a

grófnő kéjvágy - budoárjának pompája, a szerető ásító üressége - ízléses berendezés,

az ellentétek is ezt tükrözik, mindez a főhős múltjának hordozója, személyiségének

képét adja. Megfigyelése rejtett önvizsgálat.

Óra-motívum összetett érzelemtartalmak hordozója.

18

Nirvána

Az anya-fiú viszonyra épül az elbeszélés világa. Expozíciója Kanut Lőrincné

összefoglaló jellemzését adja. A narrátor ebben a részben a mindentudó elbeszélő,

később homályba merül, utalásos narráció kíséri az érzelmeket.

A fiú, Kanut Istvánt filmszerűen pergő képsorokban jeleníti meg.

Tudatosan felépített, összefogott narrációjú, kiegyensúlyozott szerkezetű alkotás.

Mesterien alkalmazza a lélekállapotok és érzelmi folyamatok megjelenítésében a

nézőpontváltást és az elbeszélőhelyzet elmozdítását. Az objektívabb narráció felé

közeledett.

19