História történelmi magazin 1983-02

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1983-02

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1983-02

Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom

1. ........................................................................................................................................................ 1 1. Szõlõsgazdák közösségei a jobbágyvilágban ........................................................................ 1 2. Képek .................................................................................................................................... 3

2. ........................................................................................................................................................ 5 1. Deák és a titkosrendőrség ...................................................................................................... 5

3. ........................................................................................................................................................ 8 1. Ellenállók, antifasiszták, 1944 .............................................................................................. 8 2. Képek .................................................................................................................................. 12

4. ...................................................................................................................................................... 16 1. A Rajk-per és Károlyi Mihály ............................................................................................. 16 2. Képek .................................................................................................................................. 19

5. ...................................................................................................................................................... 24 1. Államminiszter 1956�57-ben. Interjú Marosán Györggyel ............................................... 24 2. Képek .................................................................................................................................. 29

6. ...................................................................................................................................................... 38 1. ............................................................................................................................................ 38

7. ...................................................................................................................................................... 41 1. Történetszemlélet és a �segédtudományok� ..................................................................... 41

8. ...................................................................................................................................................... 44 1. Az õsgaléria ......................................................................................................................... 44 2. Képek .................................................................................................................................. 45

9. ...................................................................................................................................................... 48 1. A családot szervezõ vagyon. A Földváry-család közös birtoklásának 250 éve ................... 48 2. Képek .................................................................................................................................. 50

10. .................................................................................................................................................... 52 1. Egy évszázad egy parasztcsaládban .................................................................................... 52 2. Képek .................................................................................................................................. 54

11. .................................................................................................................................................... 57 1. Kovácsmesterbõl városi patrícius ........................................................................................ 57 2. Képek .................................................................................................................................. 60

12. .................................................................................................................................................... 63 1. A Hatvany-Deutsch család. Genealógiai adattár ................................................................. 63 2. Képek .................................................................................................................................. 67

13. .................................................................................................................................................... 69 1. Családtörténet � társadalomtörténet. Benda Kálmán, Kállay István és Vörös Károly kerekasztal-

beszélgetése ............................................................................................................................. 69 2. Képek .................................................................................................................................. 71

14. .................................................................................................................................................... 74 1. A paraszti lakáskultúra a századelõn ................................................................................... 74 2. Képek .................................................................................................................................. 75

1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Szõlõsgazdák közösségei a jobbágyvilágban

WELLMANN Imre

Szőlősgazdák közösségei a jobbágyvilágban

Gyakran sík vidéken is szőlőhegynek nevezték a szőlősgazdák földjeinek a faluhatár arra alkalmas részén

elterülő együttesét. A név is jelképezte, hogy a szőlő mintegy kimagaslott a határ többi részei közül, mivel

megművelése nagyobb szorgalmat és szakértelmet igényelt, s ezzel összefüggően kiemelt helyzetben volt a

paraszti birtok- és rendelkezési jog terén. A szőlőhegyet körülvevő sövény egyfelől védőgátat jelentett külső

behatolás ellen, akár a faluhatár többi részét időnként elözönlő legelő jószágtól eredt az, akár kártevő vadtól,

vagy dézsmálni, rontani akaró embertől. Idegen csak úgy juthatott be a belülről óvott szőlőgyepű kapuján, ha

előbb a csőszt háromszor „megkiáltotta”. Másrészt jogi védettséget is jelentett, mivel külső hitelező nem

hajthatta be kölcsönét, nem foglalhatott szőlősgazda javaiból az ottani vezetőség engedélye nélkül. Mert a

szőlőhegy nemcsak térben különült el a külső világtól: befelé önálló gazdasági-társadalmi egységet alkotott,

saját vezetőkkel. A szoros egymásmellettiség, melyben az egyes gazdák viszonylag kis kiterjedésű szőlődarabjai

egymás között elvegyültek, a szűkebb körön belül való tőszomszédságból fakadó egymásrautaltság munkában,

együttélésben, egyaránt elkerülhetetlenné tette a közös érdeket szolgáló szabályok s az érvényre juttatásukhoz

szükséges saját szervezet kialakítását.

A szőlő egyéni birtoklását jellemző viszonylag kedvező vonások fokozott mértékben kihatottak a közösség

helyzetére. Egy-egy ismertebb, jobb bort termő szőlőhegyen – bár adott helység határán belül foglalt helyet, s

birtokosai javarészt a falubeliek közül kerültek ki – a faluközösségtől független hegyközség jött létre, maga

alkotta „hegytörvénnyel” s szabadon választott hegybíróval, esküdtekkel, hegymesterekkel, kerülőkkel s a

szőlőérés idejére felfogadott szőlőpásztorokkal. Legfelső szerve a közgyűlés volt, melyet évente legalább

egyszer – a szőlőmunkák megkezdése előtt – összehívták; itt választották meg a tisztségviselőket, itt vésték újra

meg újra a szőlősgazdák emlékezetébe a mindenkire egyformán kötelező szabályokat. Idővel a „hegytörvényt”

számos helyen írásba foglalták, kivált nagyobb szőlőhegyeken, ahol jegyzőt is alkalmaztak, ki a rendtartáson

kívül a fontosabb ügyeket, emlékezetes dolgokat is rendszeresen a hegyközség könyvébe vezette. A 16. század

közepétől fogva, midőn a földesuraság kezdett elhatalmasodni a jobbágynép fölött, nemegyszer a birtokos állt

elő az írásba foglalás s ezzel együtt saját érdekei érvényesítésének igényével. Beavatkozásai azonban nem

terjedhettek messzire, a tapasztalat megmutatta, hogy a szőlőmunkák végzésére s a gazdák érdekvédelmére

vonatkozó szabályok kialakítását és végrehajtását – már csak a minél nagyobb dézsmajövedelem érdekében is –

legjobb a hozzáértő érdekeltekre hagyni. Annál is inkább, mert a szőlő sajátos gazdasági-jogi helyzete

következtében a földesúr igénye ott nem léphetett túl azon, hogy a dézsmát, illetőleg hegyvámot minden

gazdától hiánytalanul megkapja, birtokosváltozás esetén pedig – s ha valamely szőlő műveletlen, vagy örökös és

végrendelet nélkül maradt – őrködjék jogain és a lehetőség szerint éljen velük. A földesúr által jóváhagyott,

esetenként kiadott hegyközségi szabályzatok is rendszerint a régi helyi szokásjogra mentek vissza, mint ahogy

nem is hiányzott belőlük ilyen, a meglevőt helybenhagyó kitétel: „egyébkint földesurak megengedik, hogy az

hegység dirigálja az hegyet”. Még az ország nyugati részén is, hol a nagybirtokos korlátlan hatalmat igényelt

magának „alattvalói” fölött, ezek nem haboztak fölszólalni ellene, mikor ő más hegymestert akart tenni a maguk

választotta helyébe. Arra hivatkozva, hogy amint „az mi eleink is… éltenek aval igazságal, akith hegj mesterth

tetek Sz. Georgj napjan, viselte esztendeigh... es mastis aval élnek... az országban mindenüth, mi is ugj akarnánk

élni”. Nyíltan kijelentették: ha saját emberét „teszen Nagiságod hegj mesteré, mi átalán fogva hozá sem

megionk, nem is gondolunk vele; chak ezt akarnánk Nagiságodnak tuttására adni”.

Még erős földesúri nyomás alatt is így utasították vissza a jobbágyok az uraságnak a hegyközség autonómiája

csorbítását célzó szándékát. Még kevésbé érvényesülhetett a földesúri joghatóság nevezetesebb szőlőhegyeken,

hol jobbágyok és zsellérek mellett, velük térben elvegyülve városi polgárok, egyháziak, nemesek, sőt főurak is

igyekeztek szőlőre szert tenni, hiszen az utóbbiak, illetőleg embereik fölött a földesúr hatalmat nem

gyakorolhatott. Igazgatás és bíráskodás itt mindenestül a „hegység” választottainak kezében volt. Ők osztották

fel a közösség tagjai között s ellenőrizték a szőlőhegy gyepűjének, kapuinak, vízlevezető árkainak, kútjainak,

útjainak, forduló és kitérő, továbbá szüretelő helyeinek karbantartási munkáját, külön figyelemmel a külvilágtól

elhatároló árokra, földhányásra és sövényre, melyek állapotát a György napkor tartott határbejárás során az

összesség jelenlétében vizsgálták felül.

A szőlő különleges értéke jó hírű szőlőhegyeken jelentős birtokforgalmat idézett elő. Ebből a hegybíróra,

illetőleg hegymesterekre az átruházások közhitelű lebonyolításának fontos funkciója hárult. Örökösök nem

léphettek nélkülük a hagyaték birtokába, osztozkodáskor ők mérték ki kötéllel részüket s barázdáltatták el

köztük, illetőleg rakatták ki a határköveket. Ha valaki saját szerzeményű szőlejét kívánta eladni, először a


vérrokonoknak kellett felkínálnia, ha egyikük sem tartott rá igényt, akkor a szomszédoknak, részben, hogy

lehetőleg ne szaporodjanak el a külső (extraneus) birtokosok, részben a túlságos elaprózódás orvosszeréül. Az

ünnepélyes „örökvallás” a hegygyűlés, nagyobb szőlőhegyen a hegybíró és az esküdtek előtt történt. Először

mind a két fél borral kínálta meg az egybegyűlteket, majd a vevő adott – olykor még nyársonsülttel is tetézett –

2–3 tál ételből és borból álló áldomást. S miután a hegymesternek átadta a fáradságáért járó „kesztyűpénzt”, ez

fennszóval a következőt jelentette ki:

„Ez és ez örökáron el akarja adni itt és itt levő szőlejét. Ezért atyafiak és szomszédok ellene mondtok-e az

eladásnak, vagy sem?” Ha szavai válasz nélkül maradtak, az eladó állt elő, s ugyancsak háromszor elismételte:

„Én, ez és ez, vallom itt és itt fekvő örökjogú szőlőmet visszavonhatatlanul ennek és ennek, feleségének,

gyermekeinek és minden maradékának firól fira, s őket annak birtokában minden háborgatás ellen

megoltalmazom.” Amíg a borivás tartott, rokon, szomszéd még mindig ellentmondhatott, s övé lehetett a szőlő,

ha a vétel és a bor árát nyomban letette. Az átruházást írásba foglalták; ha ez jegyző közreműködésével történt,

neki „tudománypohár”-nak nevezett díj járt. De pecsét csak 1 év és 3 nap után került az írásra, mert vérrokon

még addig, sőt aki távol volt vagy fogságba esett, esetleg bujdosásba kényszerült, még azután is felléphetett

jogigényével.

Keresettel ilyenkor a hegyközség elöljáróságához kellett fordulni, hasonlóan, ha örökösök között támadt vita,

hiszen szabályszerű bírósági eljárásra volt szükség annak a sokszor fogas kérdésnek eldöntéséhez, hogy a

rokonság messzeágazó jogán kit illet az elsőbbség. Az igénybejelentő többnyire még a tavaszi szőlőmunkák

megkezdése – rendszerint Gergely napja, március 12-e – előtt kérte a tényleges birtokos eltiltását a szőlő

használatától, mert a szokásjog szerint azt illette a termés, ki a szőlőt metszette és kapálta. A tiltást a hegymester

adta tudtul, s ha sem a perbe hívottat vagy háza népét, sem a szomszédokat nem találta otthon, az előbbinek

udvarán kiáltotta ki azt. Hogy a szőlőmunkák késedelmet ne szenvedjenek, a hegybíróság már tizenötöd napra

megidézte a feleket – három nappal előbb – olyan órában, mikor a nap fönn volt az égen. Elsőben még kérhetett

halasztást az alperes, de újabb két hét múlva mindenképp megkezdődött a tárgyalás. Ha a fölperesnek nem volt

ott szőleje, kezest kellett állítania, hogy legyen kitől megvenni a perköltséget és bírságot, ha a perbe fogott

gazdát kellő alap híján háborgatta s a bírákat fölöslegesen fárasztotta. Ha viszont az alperes elfogadható ok

nélkül távol maradt, elmarasztalták, az idézésre meg nem jelent tanút pedig megbírságolták. Először a fölperes

adta elő keresetét, három ízben, a tárgy pontos megjelölésével. A felek vitája előbb csak formai kérdések körül

forgott, úgy, hogy egymást csöndben kellett végighallgatniuk, különben nyelv váltságot fizetett, aki a másik

szavába vágott. A hegybíróság első határozata után érdemi érvekre kellett rátérni, s aztán ezek alapján mondták

ki az ítéletet. Egyszeri föllebbezésre – új határnap kitűzésével – adtak lehetőséget, perújításra is, de csak új

bizonyságok alapján. Az úriszék csak ott kapcsolódott be, hol a földesúr erőszakkal érvényesíteni tudta

felsőségét. Aki a végső ítéletet nem fogadta el s végrehajtásának ellenszegült, büntetéssel sújtottak.

De nem vitte el szárazon az sem, ki a hegygyűlésről távol maradt, vagy ott kiabált, szitkozódott vagy verekedett,

aki a hegybírót és társait, még ha hibát követtek is el, hamissággal vádolta, becsületükben sértette, rájuk támadt,

döntésüknek nem hajtott fejet, vagy megválasztatását nem fogadta el. Büntetés várt arra is, aki szőleje

határmezsgyéjét a szomszéd rovására elkapálta, határkövet mozdított el, út vagy gyepű rovására terjeszkedett;

aki másén keresztül utat csinált magának, ott kárt tett, vagy vesszőt, esetleg fürtöket vitt el onnan. Még arról

sem feledkezett meg a hegy rendtartása, amiből kiindulva a nemesi patvarkodást Arany János „A fülemilé”-ben

kifigurázta – ugyan nem madárfütty, hanem mezsgye fölött átnyúló ág termésének vonatkozásában –‚ ha nem

kívánta az ág levágását a szomszéd, a földjére hullott gyümölcsöt fölszedhette, de ami az ágon volt, azt illette,

kinek birtokán a fa sarjadt.

Joghatóságának széles körű igazgatási és bíráskodási hatáskörét a közösség vezetőségének a tagjai által letett

eskü szerint kellett betöltenie. Ennek szövegében külön hangsúlyt kapott, hogy sem félelem, sem kedvezés, sem

más tekintet nem fogja vezetni őket a „hegység” tagjainak ügyeiben, hogy szegénynek és gazdagnak egyképp

Isten igazsága szerint tesznek igazat. S elsősorban nyilván nem a parasztoknak, hanem a közösség nemes

tagjainak szólt a vezetőség határozatainak nem engedelmeskedőket fenyegető kemény megtorlás. Igaz, a

büntetésekben tettek annyi különbséget, hogy úrra pénzben, parasztra pálcázásban rótták ki azokat; de az utóbbi

is megválthatta a botütéseket, mégpedig nemesembert sújtótól nem különböző pénzösszegen. Mindez a feudális

korban kivételes példája volt a törvény előtti szinte teljes egyenlőségnek, mintegy összhangban azzal, hogy a

hegygyűlés is nemegyszer felsőbb és alsóbb rendűeket képviselők társadalmi szakadékokat áthidaló barátságos

együttlétének képét mutatta. Emléke maradt olyan szokásnak, hogy a hegybíró szép kenyeret hozott a gyűlésre,

fölszeletelve szétosztotta a jelenlevők között, aztán a tárgysorozat végeztével együtt borozgattak és táncoltak. A

szőlőhegy gyepűje sajátos gazdasági egységként eltérő társadalmi helyzetűek közösségét ölelte körül, melyen

belül a feudális világban egyedülálló magasabb rendű emberi együttélés talált otthonra.


2. Képek



1. Deák és a titkosrendőrség

SÁNDOR Pál

Deák és a titkosrendőrség

Az országgyűlésre 1833. május 1-jén újonnan érkező fiatal zalai követ személy felkelti először Ferstl Lipót

pozsonyi rendőrfőnök beszervezett embereinek, majd Metternich kancellárnak a figyelmét is. Deák ugyanis,

mint az első jelentések írják, „csendes megfontoltsággal párosult aktivitással” vesz részt az ellenzék titkos

tárgyalásain.

E titkos összejövetelek célja az ellenzék politikai stratégiájának és taktikájának megvitatása, ezek gyakorlati

meghatározása. A találkozásokat körültekintően szervezik meg. Az országgyűlés első hónapjaiban többnyire

Wesselényi Miklós pozsonyi szállásán, illetve az Irgalmasok kolostorában jönnek össze. De, mint erre Ferstl

1833. január 24-i pozsonyi keltezésű jelentésében tudósítja Sedlnitzky József rendőrminisztert, a fontosabb

összejöveteleket Széchenyi István, Kölcsey Ferenc, a bihari Beöthy Ödön, a barsi Balogh János pozsonyi

szálláshelyén, „biztosítással” szervezik. A „biztosítás” azt jelentette, hogy az összejövetelek helyét mindig

váltogatták és gondoskodtak megbízható szolgálószemélyzetről is. E személyzet tagjai foglalták el mindig a

külső szobákat. Ezek után egy üres, „közbeeső” szoba következett, ahol senki sem tartózkodott. Csak ezeket

követően rendezték be a tanácskozószobákat. A titkosrendőrség emberei azonban mindig megtalálták a módját,

hogy kifürkésszék a tárgyalások színhelyét és tudomást szerezzenek az ott folytatott politikai előkészületekről.

Rendszerint lefizették a szolgálószemélyzetet, vagy az elveiket könnyen felcserélő, ezért megvesztegethető

politikai karrieristákat. Emellett segítségükre volt néhány beépült konzervatív követ is. Azt is tudjuk, hogy már

a legelső tárgyalásokon is részt vesz a gyenge jellemű és a hatalom kegyeit kereső Orosz József pozsonyi

újságíró is, aki havi 150 forint honorárium fejében áll a kormányzat szolgálatában, és aki Ferenc nevű testvére

segítségével több jelentést készített a pozsonyi rendőrfőnök részére. Ezek nemcsak az ellenzék titkos

tárgyalásairól szólnak, hanem az egyes megyék politikai hangulatáról is tudósítanak, különösen a tisztújító

választások körülményeiről. Egyes jelek arra vallanak, hogy Orosz József már ekkor is egyik megfigyelője az

Országgyűlési Tudósításokat szerkesztő és kiadó Kossuth tevékenységének. Az ellenzékiek hamar rájönnek,

hogy a bécsi kormány a kémhálózaton keresztül pontos értesüléseket szerez bizalmas tanácskozásaikról. Klauzál

Gábor, Csongrád megye reformpárti követe keserűen jegyezte meg: „Én mindig mondtam, hogy a konferenciák

nem sokat érnek. Még ha csupán harmincan jövünk is össze, kémek akkor is mindig akadnak köztünk …az is

gyakran megesik, hogy a megye egyik követe derék ember, a másik meg lókötő!”

Ferstl már egy 1833. június 3-i, Pozsonyból keltezett jelentésében arról tudósítja a rendőrminisztert, hogy az

újonnan érkezett Deák is részt vett egy titkos értekezleten, ahol az ellenzék tagjai a protestánsoknak adandó

vallásszabadság ügyét tárgyalták. Azután megjegyzi: „Wesselényi távozása után” (aki 1833 májusában Erdélybe

ment, az ottani országgyűlést előkészíteni) „az ellenzéknél nem található központi összefogó erő”. Egy évvel

később egy névtelen tudósító arról ír a rendőrminiszternek, hogy „Deák az, akinek a tehetsége összefogja” az

ellenzék táborát, és az ő „kedvéért” néhány konzervatív követ is hajlandó az ellenzék oldalára állni. Nem lehet

tehát véletlen, hogy ez idő tájt már Metternich is felfigyel Deák személyére.

A Deákról szóló különböző jelentések részleteiből összeáll a kép a deáki politika néhány jellegzetes vonásáról.

Ezek szerint Deák nem frontális támadó, inkább lépésről lépésre haladó, „mérsékelt” ellenzéki, aki szívós és

állhatatos küzdelmet folytat liberális elvei védelmében, a háttérből irányítja az ellenzék politikáját. Maga

sokszor csak felveti a kérdéseket, megfogalmazza a reformgondolatot, amelyet azután rendszerint nem ő, hanem

más ellenzékiek képviselnek az országgyűlési viták kezdő fázisában. Deák leginkább a viták előrehaladott

szakaszában, az általa szükségesnek tartott időben veszi át az irányítást, hogy a reformokat a mindenkori

erőviszonyok figyelembevételével győzelemre segítse. A jelentésekből továbbá kiolvasható: Deák kezdettől

fogva azon igyekszik, hogy fokozatosan csökkentse az abszolutista végrehajtó hatalom befolyását és növelje az

alsótábla szerepét a törvényhozásban. Ferstl 1834. január 16-i keltezésű titkos jelentésében arról számol be

Sedlnitzkynek, hogy az ellenzék egy titkos összejövetelén Deák „küldőinek azt a kívánságát javasolta

indítványként elő terjeszteni az országgyűlésre, hogy abban az esetben, ha a mágnástábla az alsótábla valamely

üzenetét háromszor visszautasítja, akkor a rendek ehhez többé ne járuljanak hozzá, hanem az alsótábla a vitás

tárgyat egyedül a maga nevében – a főrendi tábla kikerülésével – terjessze az uralkodó elé.” Az események

hamarosan igazolták Deák törekvésének időszerűségét.

1833 szeptemberében kötötte meg Ausztria és Oroszország a münchen-grätzi egyezményt, amelyhez októberben

Poroszország is csatlakozott. A megállapodás garantálta a Török Birodalom területi integritását, az 1815. évi

szerződések sértetlen fenntartását és a szerződő felek kötelezték magukat: a „beavatkozás elve” alapján egymást


támogatni fogják minden újító-mozgalommal szemben, a fegyveres „segítségül hívás” eszközét is igénybe véve.

Az osztrák abszolutizmus tehát elérkezettnek látja az időt, hogy csapást mérjen a magyar reformmozgalomra.

Politikai akciójának első látványos következményei: 1834. augusztus végén visszaveti az úrbéri

reformjavaslatok legfontosabb pontjait, majd vád alá helyezi és perbe fogja 1835 elején Wesselényi Miklóst,

hűtlenség és felségsértés címén. Indok: Szatmár megye közgyűlésén, 1834 decemberében, a jobbágyok

örökváltsága ügyében a kormányt vádoló beszédet tartott; ugyanakkor „törvénytelen”-nek minősíti azt, hogy

kősajtón kinyomtatta az országgyűlési naplót Erdélyben. Mindezt követte az országgyűlési ifjak katonai

karhatalommal történt elfogatása 1836 májusában, majd Kossuth bebörtönzése 1837. május első napjaiban.

Midőn az ellenzék megtudja, hogy Wesselényinek 1835. május 5-én bíróság elé kell állnia, titkos konferenciát

tart május 2-án. Erről azt írja a pozsonyi rendőrfőnök Sedlnitzkynek, hogy ott olyan elhatározás született, mely

szerint „Wesselényi, saját biztonsága érdekében, a napok óta betegen otthon tartózkodó Deáknál fog maradni”.

Ferstl bizalmi emberei azt is megtudják, hogy Wesselényi már egy nappal előbb – május 1-én – „a 91. számú

fiakkerben Deákhoz utazott, délelőtt fél 10 tájban és nála maradt félkettőig, mialatt magántitkárát két ízben is

elküldték kocsival, hogy Wesselényi lakásáról iratokat hozzon vissza Deákhoz”. Wesselényi tehát az ellene

indított akció során Deák személyes oltalmát kereste, és így tartotta ezt helyesnek az ellenzék említett

konferenciája is. Wesselényi Deákot már márciusban felkérte ügye védelmére. Az „iratok”-ra azért volt

szüksége, hogy azok ismeretében Deák sürgősen megfogalmazza érveit Wesselényi bírói megidézése ellen.

Ámde Deák a Wesselényi személye ellen indított önkényuralmi akciót általános elvi kérdésként, a „szólás

szabadságán” esett sérelemnek tekinti. Kimutatja, hogy a magyar közjogban a király személye és a kormány

nem jelent egyet, hogy a kettő különválasztandó egymástól, hogy Wesselényi nevezetes beszédében nem az

uralkodó személyét, hanem a kormányt bírálta. S a jog a bírálatra a „szabadság legelső és nélkülözhetetlen

feltétele” a megyei közgyűléseknek, mert „csak a szabad szólás oltalma alatt felelhetünk meg hivattatásunknak”:

a közigazgatásban és a törvényhozásban „a személyes és közvetlen” részvétel gyakorlásának. Deák országos

akciót indított a szabad szólás elvének védelméért.

Ferstl minderről így tájékoztatja a rendőrminisztert 1835. június 15-i levelében. Deák felszólította a követeket,

szerezzenek érvényt a korlátlan szólásszabadság elvének a megyegyűléseken. Ez gyakorlatilag azt jelenti – és

most idézi Deák szavait – „hogy minden egyes nemes embernek jogában van – a közös uralkodó személyét

kivéve – a kormányzat rendelkezéseit és cselekedeteinek módját nemcsak részletesen vizsgálat alá vonni,

bírálni, hanem meg is szólni, sőt korholni is, anélkül, hogy ezért bárkit is a legcsekélyebb felelősségre vonás

terhelné”. Deák szerint „a megyei nemességnek nemcsak közvetlen befolyása van a törvényhozásban, a

követeknek adott utasítások kidolgozása által, hanem azáltal, hogy a követek nem térhetnek el a kapott

utasításoktól, maga a megyei nemesség a tulajdonképpeni törvényhozó, és ilyen minőségében fel van jogosítva a

megyegyűléseken, ahol a követutasításokat megadja; a kormányzat rendelkezéseit és cselekedeteinek módját

megvizsgálni, és amennyiben valamilyen káros intézkedést tapasztal az országra nézve, ezt a véleményét

minden további nélkül kinyilvánítani”. Vagyis, mint láthatjuk: az egész érvelés a megyei nemesség pozitív

állásfoglalásának célját szolgálta, hogy a megyék határozatai az alsótábla követeinek többségét a

szólásszabadság ügyének támogatására ösztönözze a Wesselényi ellen indított eljárás ügyében.

Deáknak ez a politikai lépése eleinte sikerrel kecsegtetett. A kormányzat azonban kezdettől fogva el volt szánva

e nagy jelentőségű akció megbuktatására. A főrendi tábla tizenhatszor küldte vissza a deáki indítványt az

alsótáblához. Az indítvány végül is elbukott, amiben jó néhány megyei követ pálfordulása is szerepet játszott.

1839. február 1-jén pedig kiadták Wesselényi ellen a háromévi börtönbüntetésről szóló ítéletet. Az

abszolutizmus – a reakciós hatalmi gépezet öntörvényének foglyaként – hajthatatlan marad.

De Deák sem tétlenkedik: közbenjár az udvarnál Wesselényi szabadon bocsátása, csakúgy, mint Kossuth

börtönbüntetésének elengedése érdekében.

Metternich 1839. február 5-én értesül arról, hogy Deák Bécsben van, hogy személyes tárgyalásokat folytasson

egy sor udvari tisztviselővel. Ezért sürgősen felszólítja Sedlnitzkyt, hogy feltűnés nélkül figyeltesse embereivel.

Ezek minden lépéséről pontosan tájékoztatják. Oly hűséggel, hogy még a fiakker számát is feljegyzik, amelyben

Deák másnap – február 6-án – az udvari kancelláriába hajtatott, ahol négyórás megbeszélést folytatott Bartal

György udvari tanácsossal, az országgyűlési ügyek előadójával és Wirkner Lajos kancellistával. Szálláshelye –

írják megfigyelői – a „Zum wilden Mann” vendégfogadó. Érkezése délutánján levelet írt Kiss Lajos udvari

ágensnek, akit másnap délután meglátogatott, majd ezt az estéjét az udvari színház előadásának megtekintésével

zárta. A jelentések naponta készülnek március elejéig, amikorra Deák legalább azt elérte, hogy a fél szemére

már vak Wesselényi végül is Gräfenbergbe utazhatott szembajának gyógyítása címén.


Deák tudta, hogy figyelik. Az effajta helyzetek felismerésében régóta jártas volt. Az országgyűlési ülések

közötti szünetekben tartott vigalmakon, amelyeken a követek asszonyain és leányain kívül a titkosrendőrség

által beszervezett úri kurtizánok is jelen voltak – mondanunk sem kell, milyen céllal –‚ Deák azon kevesek

egyike volt, akit a legrafináltabban kitervelt módszerekkel sem lehetett valaminő politikai titok kibeszélésére

bírni. Nevezetes bécsi küldetése alkalmával is könnyen felmérte a helyzetet. Kivált, amikor éles szemmel, de

alig titkolt gúnyos mosollyal észrevehette, hogy egyes bécsi ismerősei feszélyezve érzik magukat társaságában.

Mások pedig, ha meglátják, csodálkozó pillantások kíséretében gyorsan továbbállnak, hogy ne adjanak alkalmat

a vele való találkozásra. Deák a közömbösségig nyugodt nemtörődömséggel s ugyanakkor természetes

egyszerűséggel viselkedett. Fesztelenül mozgott Bécs utcáin, tárgyalt a kancellária hivatali termeiben. A kisebb

rangú hivatali beosztottakkal éppúgy, mint Kollowrat államminiszterrel, az őt figyeltető Metternich kancellárral,

majd Károly és Lajos főhercegekkel s végül magával az uralkodóval is. Ezekből a látogatásokból az udvar is

hasznot akart húzni: kipuhatolni Deák politikai felfogását, bepillantani az általa vezetett ellenzék politikai sáncai

mögé.

Deák a diplomácia finom szabályai szerint járt el az ügy sikere érdekében. Nagy hangsúllyal választotta el az

uralkodó személyét és az uralkodóházat a kormány jogtipró magatartásától és nyíltan kifejtette alapelvét: az

uralkodóházhoz való törhetetlen ragaszkodását. De ennek feltételéül szabta a magyar törvényhozás tiszteletben

tartását! Mert, ha a kormányzat nem gördít akadályokat a magyar törvényhozás munkája elé, az uralkodóház

mindig számíthat „a országgyűlés higgadt, nagyobbik részére, mely már csak Oroszország miatt is át van hatva

az Ausztriával való szilárd egyesülés szándékától” – fejtette ki Deák az előbb említett audienciákon. Az egyik

titkos jelentés szerint Deák azt is határozottan kijelentette, hogy „forradalmi párt nincs az országban, csak

nagyszájú, lármás hazafiak” akadnak, akik kevés figyelmet érdemelnek. A magyar országgyűlés

törvényalkotásának tiszteletben tartása esetén ezek „előbb-utóbb semmivé lesznek”. Hajlékony, diplomatikus

magatartás az uralkodóház felé egyfelől, másfelől a személyi és szólásszabadságot kiharcolni szándékozó, azt

törvényes biztosítékokkal körülbástyázni akaró állhatatosság a magyar törvényhozás védelmében: ez volt a

lényege ekkor Deák politikai álláspontjának.

Deák a személyes tárgyalások végeztével minden kérdés elől kitért és a kihallgatások tartalmáról semmit sem

árult el. Sem bécsi ismerőseinek, akik, midőn értesültek, hogy az uralkodóval is tárgyalt, most már ugyancsak

faggatták az eredményekről, sem az itthoniaknak, amikor március elején visszatért Pestre. Legfeljebb szívélyes

fogadtatásának külsőségeiről, az uralkodóház méltányosságáról tett – taktikusan – néhány megjegyzést. A

tárgyalások érdemi részét nem érintő s az uralkodóházat dicsérgető megjegyzései ugyanis csak hasznára

válhattak kényes és nehéz küldetésének. Az eredmény ismeretes. Wesselényi március 30-án Gräfenbergbe

utazhatott, anélkül azonban, hogy a nyakába varrt vád alól felmentették volna. Ezért Deák 1839 őszén ismét

kieszközölte az udvarnál a büntetés további elhalasztását. 1840 áprilisának végén az elítéltek – Kossuthtal együtt

– amnesztia útján kiszabadultak a fogságból. Az uralkodó pedig kijelentette nyilatkozatában az országgyűlés

színe előtt, hogy a szólásszabadságot nem volt szándékában megsérteni. Elsősorban Deák szilárd

magatartásának volt köszönhető az is, hogy a kormányzat elismerte a perek megszüntetésének szükségét. Erről

írt Deák 1840. május 14-i levelében az 1843 őszéig Freywaldauban megtelepedet Wesselényinek: „...állapotunk

semmivel nem rosszabb, mint volt, jobb pedig azáltal, hogy a sérelmet okozott eseteknek tettleges következései

meg lettek szüntetve…”

Úgy tűnt, hogy a harmincas évek politikai zivatarának fellegei, az évtized fordulóján feloszlóban vannak a

magyar politika égholtján. Nem is olyan távol azonban újabb viharfelhők gyülekeztek.


1. Ellenállók, antifasiszták, 1944

SZEMTANÚ

DEMÉNY Pál

Ellenállók, antifasiszták, 1944

Demény Pál 1919–1921 között a Kommunista Ifjúmunkások Magyarországi Szövetségének egyik vezetője.

1929–30-ban a Magyarországi Szociáldemokrata Párt keretében működő Országos Ifjúsági Bizottság szervezői

között találjuk. 1924-től frakciós csoportot épített ki, amely befolyásra tett szert a Budapest környéki munkásság

soraiban. 1944 őszén a Kommunista Párt és a deményisták közt megegyezés jött létre a frakció felszámolásáról.

Demény Pált 1945-ben börtönbüntetésre ítélték, 1957-ben az ítéletet megsemmisítették és őt rehabilitálták. (Vö.

Munkásmozgalomtörténeti Lexikon)

Az alábbiakban közöljük visszaemlékezését az 1944. évi budapesti ellenállási mozgalmakról. A

visszaemlékezés mindig az eseményeket átélő szemével, szubjektív oldalról közelít a történelemhez. Az alábbi

visszaemlékezés is – mint az olvasó látni fogja – nemcsak új eseménytörténeti, eddig nem ismert adatokat

tartalmaz az antifasiszta mozgalom történetére, de egyben mutatja a hazai illegális mozgalom egyik

csoportjának – a Demény Pál körül kijegecesedő csoportjának – felfogását. – Az ellenállási mozgalom marxista,

részletes értékelésére vö. Pintér István: A magyar front és az ellenállás (1944. március 19–1945. április 4.)

Kossuth Könyv kiadó 1970.

A polgárnak szinte elviselhetetlenül gyötrelmes a háború és mivel kétségtelen már a németek veresége,

kényszerítetten ők is a szovjet seregeket várják. Előtte, Horthytól a kisgazdákig és a szociáldemokratákig, mind

annyian az angol–amerikai megszállásban reménykedtek, annyira, hogy az ezekkel kötendő fegyvernyugvási

feltételeket előre kidolgozták. A nyugati hatalmak azonban a teheráni konferenciát követően az oroszokhoz

utasítják őket, akkor fordították arcukat a Szovjetunió felé. A románok átállását hallva, már egymással

versengnek a burzsoáziánk elütő csoportjai az oroszok kegyeiért.

Éppen ezért a magam és társaim parányi erejű ellenállási igyekezetét a polgáriaktól elkülönítve említem. Ezek

felett gólyalábbal járva csak azokról szólok, akikkel valamilyen okból találkoztam. Az ellenállási mozgalmak

feltárására már mások vállalkoztak, és még fognak, jó is ez, mert az én véleményem, ítélkezésem néhol

deheroizáló, értékcsökkentő, korántsem bizonyos, hogy helyes. Már azért sem, mert nem a mai, hanem az akkori

szembogarammal közlöm mondanivalómat, csupán mankómul használom a múltjukat idézőket, egyiküket

alaposabban.

A Horthy-klikkből csupán báró Atzél Edével találkoztam. Az Andrássy úti Opera kávéházban mutatták be,

mindjárt közölte, hogy ő a kormányzó úr kiugrási csoportjának megbízottja, ugorjunk együtt. Válaszoltam, hogy

ez jó, megtételéhez fegyverre fel a csepeli, az újpesti, a más kerületi munkásokat. Megígérte, ezt előterjeszti

őfőméltóságának. Ebben maradtunk.

A Magyar Fronttal éppenhogy, és csak közvetetten érintkeztem, Boldizsár Iván és Csorba János beszélt felőlük,

röplapjaikat társaimmal együtt terjesztjük, hasznosak azok németellenességükkel. A frontbeliek politikai pártok,

a mi mozgalmunk nem az. Felejtik múltjukat, most faragják demokratikusabb, oroszbarát jövendőjüket.

Vezetőiket csupán újságcikkekből ismerem, a szociáldemokraták nem egészükben, csak töredékükben velük,

még ezeket sem szívelem, a „Béke párt” kérdőjel előttem, sejtem, hogy kommunisták.

A Népfront-értelmezés azonban sehogysem illett rájuk, annak alfája és ómegája hiányzott. A népfront

kritériuma: milliós baloldali tömegek egybefűzése közös érdekű célok elérésére a parlamenti és másmilyen

választásoknál, demonstrációra, ha lehet kormányalakításhoz, a politikai hatalom demokratikus átvételéhez. A

Magyar Frontnak semmiféle szervezhető tömege, sem parlamenti szószéke, nincsen legális újságja, gyülekező

helye, ekkor a saját erőbeli kormányzás, országvezetés képtelenség. A német megszállás után, 1944. május

közepétől alakulgatott e szervezet. Viszont a Front intézőbizottságának léte előtt Róma már nem fasiszta, az

észak-franciaországi második front harcol, sőt Párizs szabad, Bukarest is az, a szovjet seregek felszabadították

északot, határainkhoz kergették a németeket. Ekkor már Szakasits Árpád is merészel elnökölni abban, ki

esztendővel előtte visszautasította Kádár János békepárti együttműködő ajánlatát.

Nem a népfrontpolitikát helytelenítettem, hiszen ellenkezőjét bizonyítottam nyomtatott kiadványainkkal, sőt

arra emlékszem, hogy hazánkban már a harmincas évek elején propagáltam azt. A Magyar Front polgári napra


forgó politikusaitól mégsem vártam, hogy híven képviseljék a proletár-egységfrontból kinőtt népfront-eszméket.

Akkoriban hallottam, hogy a Front intézőbizottságának névsora: Dessewffy Gyula, Kenessey Pongrác, Kovács

Imre, Pálffy József, Pfeiffer Zoltán, Tildy Zoltán, Szakasits Árpád, míg a Békepárt nevében Kállai Gyula.

Istenkém, ennyi gróf, lelkész, ügyvéd egy sorban, gondoltam, mindjárt ez a magyar népnek a frontja. Még fel is

szabadítanák hazánkat, ha azok a fránya oroszok nem húznak talpukra hétmérföldes csizmákat. Elismerem

utólagost, szükségesek voltak, ha nem is ők, de pártjaik, kik a szilánkokká aprított államapparátusunk első

drótozói lettek, tárgyaló partnerek a győztesekkel és igaz, hogy sorvadt szerveiket hamarosan lelkesült százezrek

duzzasztották.

E bombaesős világban – csak július másodikán félezer gép hullajtotta – gombamód szaporodtak az ellenállási

szervezetek. Színesek, pettyesek, kalapfejűek, gyenge lábúak.

A Teleki tér környékén csinálódott a „Magyar Hazafiak Szabadság Szövetsége”, bútorkereskedő, újságíró,

ügyvédek közöttük, ők a Fészek Klubban és az Abbázia kávéházban várják az oroszokat. Oda sodródott

Hirossik János, munkásmozgalmunk egykori kiválója, ez időben letörten könyvelgetett zsibárusoknak, és ottan a

valamikori Garbai csoportból Akácos András. Ám mindannyiuk rugózója az erdélyi baloldaliaktól ideugrott

bővérű, később megsértett, ellenforradalmat keverő, szerencsétlen végű fogaskerékgyári mérnök, Dudás József.

Vele találkoztam ez utolsó borús őszünkön, újságjuk is volt ekkor, adott abból.

Közel tanyájukhoz, a Stáhly utca 1.-ben, a Közművelődési Tanács méltóságos elnöke, Szilágyi Sándor

irodájában a Szovjetunió Magyarországi Barátainak Egyesülete ébredezett. Titkára, a szovjetországból

hazakerült, a spanyol hadszíntereket is megjárt építészmérnök, Pénzes Géza, később tagja a Felszabadító

Bizottságnak, munkatársa Bajcsy Zsilinszkynek. Szobáikban voltak találkozásaim Kiss Jánossal, Nagy Jenővel.

Sok-sok üldözöttet, katonaszökevényt mentesített a neves szobrászművész fia, Istók János orvos alezredes,

segítője felesége, az Elmegyógyintézet igazgató-főorvosának leánya. Köröttük több jóakaratú értelmiségi, ők

Várnai Zsenivel és Szent-Györgyi Alberttel együtt szerkesztették a németellenes „Márciusi Magyarország”-ot.

Beszélgettem híveikkel egy Nagymező utcai gumigyári üzletben és az Ó utca sarkán a Gyümölcsértékesítő

irodájában.

Nékem szimpatikus ellenállási csoportosulás, a Dr. Debrőczi (Dögei) Tibor apja lakásán gyülekezők közé Déry

Tibor vitt el, bemutatott Boldizsárnak. Boldizsártól értékes, bizalmas jellegű politikai értesülést nyertem és

sokat furikáztunk együtt. Voltunk egyszer Mikó századosnál, ki fészkét az oroszok orra elé rakta a Bimbó

utcába. Az eddigi elhárító tiszt remélte, legyen ő első, ki ölelkezik velük. Hibájából halt meg ott egyik erzsébeti

ifjúmunkás elvtársunk, másikuk megsebesült. Amikor kocsink másodszorra oda tartott, az aknaszilánktól

kigyulladt, és mi lógó orral bandukoltunk a németek tárolt lőszerétől felrobbant Regent szálló romjai felé.

A legaktívabb németellenes agitátoroknak mégis az egyetemistákat hiszem, közülük a Győrffy- és a Teleki-

kollégistákat, velük azonban alig volt érintkezésem, egyszer a Podmaniczky (ma Rudas László) utca valamely

házában, másszor a Benczúr utcában elbeszélgettem velük.

Mondottam, a polgári ellenállásnak alig részese voltam, közelebbről látta azt Pénzes Géza, okosabb, ha az ő

emlékiratából idézek. Már azért is, mert frissiben vetette papírra 1945 májusában*. Abban kétszer is említi

mozgalmunkat, nevemet, már ezért is. Nos hát, beszéljen ő:

Pénzes Géza emlékezéseiből

„A Szubme∗ ∗ hivatalos helyisége akkoriban a Stáhly ucca 1. sz. a. volt. Itt volt az Országos Közművelődési

Tanács, melynek vezetője Szilágyi Sándor „őméltósága” a Szubme végrehajtóbizottsági tagjai közé tartozott.

Ide szoktunk feljárni, s lassanként idejártak a velünk kapcsolatban álló baloldali elemek is.

A pontos dátumra nem emlékszem, talán Dessewffy Gyula tudni fogja, mikor teadélután ürügye alatt

összeültünk Dessewffy Gyula lakásán. Nagy Jenő és Tóth István díszes vezérkari uniformisokban, mi is fekete

ruhában mentünk fel a Várba. Szilágyi Sándor, Gunde László és én.

Újra eltelt két nap, amikor a Stáhly ucca 1. sz. a. megint összegyűlt a társaság. Kovács Imre, Nagy Jenő,

Gyalakuti Géza, Szilágyi Sándor, Fisch Emil (ki a Szubmeban helyettesem volt), Hamm Péter és én tárgyaltunk.

Hamm Péter volt a baloldali ifjúsági szervezetek képviselője. Mint házigazda én vezettem az ülést, mely

∗ ∗ ** Szovjetunió Barátainak Magyarországi Egyesülete


meglehetősen zajos volt. Közben megérkezett Dudás József is és Magyari Ferenc a Hazafiak Szabadság

Szövetségének másik vezetője.

Nagy Jenő ezredes közben titokzatos módon eltűnt lakásáról. Két napig volt távol és mikor egy este az ifjú gróf

Bethlen Istvánnal felmegyünk lakására, két ismeretlen úr társaságában találjuk, kik bemutatkoznak, mint

Radványi Imre és Almásy Pál. Egyébként törzstisztek és Nagy Jenő bizalmas emberei. Mikor az urak

elbúcsúznak, Nagy Jenő kijelenti, hogy megvan a Felszabadító Bizottság. Most jött Bajcsy-Zsilinszky Endrétől,

kivel két napig tárgyalt, Bandi bácsi kezébe vette az ügyet, lefektették a Felszabadítási Bizottság alapelveit és ő

Nagy Jenő veszi át a katonai vonal szervezését.

A Nitrochémia vezérigazgatói szobájában (Nádor utca) ülünk össze egy nagy kerek asztal körül, mely asztal

bizonyára sohasem gondolta volna, hogy annyi kapitalista jellegű tanácskozás után a demokratikus

Magyarország vezetői fognak mellette dönteni az ország jövendő sorsa felől. Legalább is mi így gondoltuk,

mikor a meghatottságtól remegő hangon jelentette be Dr. Csorba János a Kisgazdapárt nevében és mint Bajcsy-

Zsilinszky Endre helyettese a Felszabadítási Bizottság megalakulását. A kerek asztal körül a következők ültek:

Dr. Csorba János, mint elnök, a Független Kisgazdapárt képviselője, Kállai Gyula a Kommunista Párt részéről,

Kovács Imre a Nemzeti Parasztpárt nevében, Dudás Jóska a Magyar Hazafiak Szabadság Szövetsége

megbízásából, Gyalakuti-Soós Géza, mint a Függetlenségi Mozgalom tagja, Hamm Péter, a Baloldali Ifjúsági

Szervezetek vezetője és végül jómagam, mint a Szubme főtitkára. A Szociáldemokrata Párt sem ezen, sem a

későbbi üléseken – mint mondották kizárólag technikai okokból – nem képviseltette magát. A házigazda, Makai

Miklós, a Nitrokémia vezérigazgatója tapintatosan visszavonult.

Nagy Jenő teljes erővel megindította a katonai apparátust is. Egyik nap reggel titkos telefonon értesítést kaptam,

hogy 10 órára jelenjek meg az Endresz György tér sarkán. Itt Radványi mérnökkari őrnagy várt rám, ki

felvezetett egy Kékgolyó uccai bérházba, hol két idősebb urat találtam. Egyik Vitéz Kiss János altábornagy a

másik pedig hófehér hajú piros arcú, mozgékony emberke, Bajcsy Zsilinszky Endre. Nemsokára megérkezett

Nagy Jenő és Almásy Pál is. Bandi bácsival félrevonultunk a másik szobába és behatóan beszéltünk a

Felszabadító Bizottság munkájának külügyi vonatkozásairól. Ő tőlem, mint aki 6 évig dolgozott a Szovjet-

Unióban, különösen a Szovjet-Unió állásfoglalása iránt érdeklődött Magyarországgal szemben. Elmondotta,

elhatározta, hogy felveszi az oroszokkal az érintkezést és evégből követséget akar küldeni Moszkvába,

informálni az oroszokat a Felszabadító Bizottság munkájáról, megbeszélni a belső ellenállás és a szovjet

csapatok közötti összeműködést és kérni a Szovjet-Uniótól a Felszabadító Bizottság el ismerését. A három tagú

követség egyik tagjául engem kért fel. Egyben átadta nekem a megbízólevél és a kiáltvány tervezetét, melyet a

magyar nemzethez akart intézni.

Kisvártatva megjelent Dessewffy Gyula felesége, Éva grófné is, kit az ifjú Bethlen István hozott el kocsin. Éva

grófné vállalta el a Moszkvába küldendő iratok francia nyelv fordítását, míg az orosz fordítást nekem kellett

csinálni. Még aznap délben feleségemmel együtt – aki a Szubme alapító tagjai közé tartozott – felmentünk Éva

grófnéhoz az Úri uccába és összeállítottuk a megbízólevelek fordításait.

Egyik ülésünkön Csorba Jánostól, mint elnöktől azt az utasítást kaptam, hogy a legközelebbi összejövetelünkre

hívassam meg Topa Jánost, kit úgy ismertünk, mint az oroszokkal együttműködő partizáncsapat egyik vezetőjét.

A Délivasút kávéházban pontos időre megjelent Fisch Emil barátom egy idegen fiatalember társaságában.

Feleségemet egyedül hagytuk az asztalnál, mi pedig hárman külön vonultunk egy csendes sarokba. Itt az idegen

bemutatkozik, hogy ő Topa János, Budapest déli részének partizán parancsnoka, egyébként a partizánok között

őrnagyi rangot visel és már négy éve partizánkodik állandóan az orosz vonalak mögött. Topa állítása szerint

Budapest déli részén kb. 2000 kiképzett és felfegyverzett partizán áll rendelkezésre, melyhez akció esetén még

kb. 8000 embert tud felhajtani... Erre a találkozásra Nagy Jenő magával hozta Dessewffy Gyulát és Tóth István

helyett Mikó századost, ki a Hadügyminisztériumban a partizán elhárító csoportot vezette. Fisch-sel jött Topa és

helyettese, ki Solte István Miklós néven mutatkozott be. Nos tehát megbízatásomnak megfelelően értesítettem is

Fischt, hogy a megjelölt napon reggel 10 órára legyen Topával az Opera kávéház sarkán. Itt gyülekezett a

Felszabadító Bizottság, majd Kovács Imre hatalmas alakját és népszerű szürke felöltőjét követve, egyenként

bevonultunk egy Andrássy úti bérház I. emeleti lakásába. A szokásos társaság volt jelen, csak még Pfeiffer

Zoltán is ott volt. A Topával tárgyalás befejezte után a mellettem ülő Kállai Gyula is felkelt és kiment az

előszobába, ahol Topával egy jó 10 perces beszélgetést folytatott. Kállai a szobába való visszatérte után mellém

ült le és meg kérdeztem tőle – na mi van Topával? – Kállai megnyugtatott, semmi különös, régi kispesti

mozgalmi emberekre hivatkozik. Ezek után természetesen én is tökéletesen megnyugodtam és ha még volt is

valami kételyem Topával szemben az most már teljesen eloszlott.

Csorba János megköszönte Topának, hogy eljött, és az ülés még jó két óra hosszat tovább folyt.


A tárgyalás anyaga nem kisebb dolog volt, mint a Bandi bácsi által szerkesztett kiáltvány a magyar nemzethez.

Csorba János külön autóval ment érte és hozta lelkendezve a Bizottság elé. A kiáltványt én olvastam fel és

mondhatom a Bizottság tagjai nagyon vegyes érzelmekkel fogadták. A legfőbb kifogás az volt ellene, hogy

hosszú. Bandi bácsi nem kiáltványt, hanem történelmet írt és vagy hat sűrűn gépelt oldalon keresztül fejtegette a

Felszabadítási Bizottság megalakulásának előzményeit.

Újabb napoknak kellett eltelni, míg végre ezúttal a Nitrochémia jól ismert vezéri szobájában összejött a

vezérkar. Bandi bácsi, Nagy Jenő, Csürös Zoltán, Radvány Imre, Boldizsár Iván, Csorba János és én. Ott

Boldizsár Iván a Malinovszkijhoz és Molotovhoz címzett megbízólevelek francia nyelvű másolatát szállította.

Azonban újabb nehézség merült fel. Csürös Zoltán beteg feleségére és ellátatlan gyermekeire hivatkozva,

visszalépett a moszkvai úttól. Ott ültünk tanácstalanul és Bandi bácsi kimondta a kérdést – „hát ki menjen?” –

Szent-Györgyi – mondottam csendesen beledobva a mozgalomba az egyetlen számbajöhető nevet.

– Bravó – szól Bandi bácsi. – Kolumbusz tojása. Szent-Györgyi!

Szőnyei barátomnál gyűlt össze ismét az egész társaság. Szent-Györgyi Albert, Nagy Jenő, Radvány Imre, Bay

Zoltán, elmaradhatatlan famulusa Dallos György, Boldizsár Iván és én. Később megjelent Kállai Gyula is.

Megbeszéltük a műszaki részleteket és abban állapodtunk meg, hogy egy Székesfehérvár melletti repülőtérről

indulunk a hajnali órákban. Radvány Imre értesíteni fog titkos telefonon, autón megyünk a repülőtérre és onnan

Szegedre... a követség sohasem utazott el. Szerdán reggel, hideg, ködös november végi reggel volt, útrakészen

vártam Radvány őrnagyot. A telefon süket, üzenet nem jön. Csak ebéd utánra sikerült kapcsolatot teremteni és

megtudni a döbbenetes hírt. Bandi bácsit, Nagy Jenőt és a katonai vonal többi vezetőjét, bizonyára árulás

következtében letartóztatták. Makkay Miklós és Boldizsár Iván is a Margit körútra került. A Felszabadítási

Bizottság szétrebbent, mindenki új búvóhelyet keresett, az utazás kútba esett. A levelek tárgytalanná váltak. De

nem! Meg kell őket őrizni, hiszen fontos és autentikus bizonyítékai a felszabadítási bizottság munkájának.

Biztos helyre kell rejteni.

Egy este, kimentem Budára és egy lakatlan helyen elástam a leveleket. Ott feküdtek háborítatlanul múlt év

áprilisáig, mikor is Makkay Miklóssal és Boldizsár Ivánnal előkerestük és átadtuk a Szovjetunió budapesti

képviselőjének, Barulin követségi tanácsosnak.

Annyi azonban mindenesetre valószínű, hogy a katonai vonal könnyelműsége volt a lebukás oka. Hányszor, de

hányszor figyelmeztettük Nagy Jenőt és Kiss Jánost, hogy legyenek óvatosabbak. Hiszen a három fő katonai

vezető még azt sem csinálta meg, hogy feladva bejelentett lakását illegalitásba ment volna. Szemem láttára és

fülem hallatára, kért, könyörgött Csorba János Kiss Jánosnak; hogy vegyenek másik lakást, és ne kísértsék az

istent, hogy bármelyik telefonkönyvben megtalálható lakásukban tartják a konspirációs tisztek összejöveteleit.

Nagy Jenő minden reggel a Belvárosi kávéházban reggelizett és itt adta utasításait a jelentkező tiszteknek.

Tartsay százados lakása pedig mindenki által ismert gyülekezőhelye volt az ellenállási mozgalom katonai

résztvevőinek. November végén úgyszólván mindenki tudta Pesten, kik vezetik a Felszabadítási Bizottság

katonai vonalát és hogy kell bekapcsolódni a mozgalomba.

A teljesség kedvéért meg kell említenem a Magyar Frontban szereplő Kommunista Párton kívül álló ún.

Kommunisták Magyarországi Pártját is, melynek állítólag a hivatalos Kommunista Párton kívül a munkásság

körében igen nagy csoportjai voltak.

A politikai vezetők sokkal iskolázottabb konspirátorok voltak és azok közül, Bandi bácsi kivételével,

természetesen nem is bukott le senki. Ez volt egyik oka, hogy a felszabadítási bizottság annyira elégedetlen volt

a katonai vezetők munkájával. Egyik legutolsó ülésen határozatba is ment, hogy egy konspirációs szakértőt kell

a katonai vezetőkhöz kapcsolni. Erre a tisztségre Demény Pált ajánlották, aki ekkor Molnár néven szerepelt. A

bizottság azonban Rajk László mellett döntött. Sajnos már nem volt alkalma megóvni a katonákat a lebukástól.”

A „Felszabadító Bizottság” szerepe

Ismertem a katonákat, többükkel vezetőik lefogatása után még kontaktusban maradtam már azért is, mivel

Rajkot hat nappal későbben ugyancsak letartóztatták. Mégsem azonosultam nézeteikkel, társaimmal együtt

naivoknak véltük őket, igyekezetüket semmiképpen felszabadításunk eldöntőjének. Szervezkedésük, céljaik

kísértetiesen hasonlítottak a varsói felkeléshez, ha kirobbantják, sorsa ugyanez. A szovjet seregek a súlyos

kettős tankcsatában Debrecent már megnyerték, Szegedet elfoglalták, már Nyíregyházát, Szolnokot, sőt

Kalocsát, Kecskemétet is felszabadították, a „Felszabadító Bizottság”-nak még ekkor sincsen kapcsolata velük.

A budapesti felkelésre katonai terveket készítenek, nélkülük – akárcsak a varsóiak. Bajcsy-Zsilinszky november

19-én soha meg nem érkezett levelet írogat Malinovszkij marsallnak, le is pecsételi, az pedig ezernyi


páncélossal rohan Budapest bekerítésére, ostromára. Levelében „támogatást” és „együttműködést” ajánl fel a

maroknyi magyar nacionalista – köztük a Horthy-rendszer teremtői és oszloposai –‚ kik együttesen nem

annyiak, mint egyetlen szovjet század. Romantikusan bátor álmodozók voltak ők, szomorulatos mártírjaink.

* Itt feltehetően 1946-ban írott emlékezésről van szó, amire a szöveg a későbbiekben egyértelműen utal. (A

szerk.)

** Szovjetunió Barátainak Magyarországi Egyesülete

2. Képek





1. A Rajk-per és Károlyi Mihály

FIGYELŐ

KÁROLYI Mihályné

A Rajk-per és Károlyi Mihály

Károlyi Mihály (1875–1955) 1909–1912 közt az OMGE elnöke, a polgári demokratikus forradalom után

miniszterelnök, majd 1919. januártól köztársasági elnök. 1919–1946 közt emigrációban élt, 1947-től 1949-ig

pedig Magyarország párizsi követe volt.

Rajk László (1909–1949) 1931-től a KMP tagja. 1937–1939 közt a nemzetközi brigádok magyar zászlóaljának

politikai biztosa Spanyolországban. 1944-ben az illegális KP titkára, a Magyar Front egyik vezetője. 1945–49

közt az MKP, majd az MDP KV és PB tagja. 1946-tól belügy-, 1948-tól külügyminiszter.

Kettejük kapcsolatát mutatja be a szemtanú, Károlyi Mihályné írása. (A szerk.)

Károlyi Mihály első találkozása Rajk Lászlóval azon az ünnepélyes ülésen történt, amelyet a Nemzetgyűlés

1946. május 10-én – férjem huszonhét évi emigráció utáni hazatérése alkalmából – a Parlamentben tartott. Egy

magas, szikár fiatalember felszólalása mélyen meghatotta. Közvetlen, közhelyektől mentes beszéde, egyenes

tekintete, szívből jövő szavai mély benyomást gyakoroltak férjemre. Kérdésére, hogy ki a szónok, azt a választ

kapta: Rajk László.

1947 nyarának végén nevezték ki férjemet párizsi követté, és így a belföldi eseményeket, főleg azokat, amelyek

a kulisszák mögött játszódtak le, nem tudta közelről követni. Talán ez is volt párizsi kinevezésének igazi célja.

Egy idő múlva aztán olyan híreket, pletykákat hallottunk, hogy a párton belül ellentétek mutatkoznak, hogy

Rajk László népszerűségét ferde szemmel nézik egynéhányan, hogy veszélyesnek tartják és valószínűleg

elmozdítják a Belügyminisztériumból.

Rövid időre rá ez meg is történt. Rajkot felmentették belügyminiszteri állásából, de megnyugvásunkra ismét

elfoglalta új állását, mint külügyminiszter. Ezt a posztot addig Molnár Erik töltötte be. Férjem egyrészt örült,

hogy Rajkkal dolgozhat, tudta, hogy jól meg fogják érteni egymást. Örült, hogy így közelebbi érintkezésbe kerül

vele, nemcsak mint politikussal, hanem mint emberrel és baráttal is. Sejtette azonban, hogy ez a „tárcacsere”

többet is jelent és ez aggodalommal töltötte el. Rajk hivatalába kevesen jártak, előszobája kongott az ürességtől.

A diplomaták azt beszélték, hogy a külügyi munkakört kettéosztották. A nyugati részt, amely akkor nagyon

mellékes szerepet játszott, Rajk vezette. Az igazi hatalom azonban másutt volt.

A Kominform Titohoz intézett leveléről férjem már ennek megjelente előtt értesült a jugoszláv nagykövettől.

Pár hónappal korábban Tito elnököt nagy pompával fogadták Budapesten, és a magyar–jugoszláv barátság

fénykorát élte. Férjem mindent elkövetett, hogy Rajkot meggyőzze, nekünk békítő szerepet kell vállalnunk,

közvetítenünk kell Sztálin és Tito között. Rajk teljesen visszautasította ennek a lehetőségét is. A beszélgetés

során semmiféle jelét nem adta annak, hogy véleménye eltér a hivatalos állásponttól, a legcsekélyebb

rokonszenvet sem nyilvánította Titoék iránt. Károlyit ez mélyen elszomorította, mert föderációs tervének két

alapköve éppen Jugoszlávia és Csehszlovákia volt.

A Mindszenty-per

Tudva, hogy elgondolása egyelőre meg valósíthatatlan, elhatározta, hogy 74. születésnapja alkalmából lemond

állásáról. Éppen akkor folyt a Mindszenty-per. A kormány nem fogadta el azt a tanácsát, hogy Mindszentyt

börtön helyett Rómába száműzzék, mégsem kívánta azt a látszatot kelteni, mintha ez az ügy volna

lemondásának oka. Az üggyel kapcsolatos nézeteit részletesen kifejtette 1949. február közepén Rajkhoz intézett

levelében. Többek között a következőket írta: „...nekem nem Mindszentyért fáj a fejem, még kevésbé az

Eszterházy hercegekért. De mélységes aggodalommal tölt el az a tudat, hogy a magyar demokrácia ezt az ügyet

nem eléggé átgondoltan kezelte, s ezért sok bajt és kellemetlenséget fog még a magyar népköztársaságnak

okozni. Hangsúlyozom: nem a lényegben vannak differenciák a kormány és köztem, hanem a taktikában.

Szerettem volna, hogyha ügyesebb taktikával jártunk volna el, ami ez esetben jobb helyzetet biztosított volna

nekünk a világban...

…Az egész Mindszenty-kampányt szeretném egész más irányban vezetve látni. Először is meg kell értetni, hogy

mit is akart a reakció elérni Magyarországon. Ezt eddig elég jól is csináljuk. Másodsorban koncentrált


ellentámadásba mennék azok ellen, akik morális alapon támadnak bennünket. Itt kétségtelen a fölényünk, hiszen

mi egy új, egy igazságos világot akarunk, míg a másik tábor csak a kétszáz családok profitját, a társadalmi

elnyomást, az éhbérek rezsimjét, a koloniális imperializmust akarja konzerválni.”

Rajk e levélre válaszolva 1949. február 27-én, férjem születésnapjára többek között a következőket írta:

„...tisztában voltunk már eleve azzal, hogy a Mindszenty-ügy nemzetközi üggyé válik, s hogy önmagában véve

kényes kérdés. A nemzetközi reakció támadásainak élvonalába mindenütt, ahol csak tehette, a kath. reakciót

állította, mert az egyházhoz hozzányúlni és ellene harcolni kényes, bonyolult és nehéz, s adott esetben, ha a

demokrácia erői mégis visszaütnek, arra is alkalmas, hogy rágalomhadjáratot nevezzenek [szervezzenek] a béke

és demokrácia erői ellen. Nyilvánvaló, hogy ki kell térni a harc vállalása elől? Nem, ezt nem jelenthetik. És ezt

nem kívántad te sem. Meg kell tehát állapítanom, hogy a reakció elleni taktikai kérdés leglényegesebbjében

nincsen közöttünk nézeteltérés. A taktika végrehajtásának módozataira redukálódik tehát mindaz, amit kritika

tárgyává teszel. S evvel kapcsolatban engedd meg azt a megjegyzést: te odakint az éremnek csak az egyik

oldalát látod – s kétségtelenül jobban mint mi, az apró részleteket is ismerve – és ennek alapján ítéled meg a

helyzetet. Mi itthon látjuk részint azt is, de az éremnek a másik oldalát és az itthoni vonatkozásoknak az oldalát,

s azt hiszem mindenesetre jobban, mint te onnan kintről.”

1949. május végén férjem hazautazott, hogy Rajkkal megbeszélje lemondásának ügyét. Pestre érkezve azonnal

felkereste Rajkot a Bem rakparton lévő Külügyminisztériumban. Legnagyobb csodálkozására Rajk a budapesti

francia követtel együtt fogadta. Hogy az ügyet a francia követ jelenlétében tárgyalják meg, mindenesetre

szokatlan volt. Rajk – szokásához híven – nyugodtnak mutatkozott, de férjemnek feltűnt nagyfokú

szórakozottsága. Láthatólag nemigen érdekelte sem a francia követ, sem férjem jelentése. Amikor elbúcsúztak,

Rajk megígérte, hogy másnap fel fogja hívni a következő találkozás időpontjának megbeszélése végett. Ekkor

találkoztak utoljára.

Másnap Párizsból felhívtam férjemet, és tudattam vele, hogy a szovjet nagykövet, Bogomolov és a Szovjet

külügyminiszter, a hírhedt Visinszkij – akik ebédre voltak hozzánk hivatalosak a héten – lemondták azt, s így ha

még dolga van, ne siessen vissza. Férjem közölte, hogy még nem beszélhetett Rajkkal és várja hívását. Úgy érzi,

hogy „valami bűzlik Dániában”.

A Rajk-per

Másnap korán reggel az Egyetem utcai lakásban Rajk titkára jelentkezett nála szolgálatra a Külügyminisztérium

kocsijával és gépkocsivezetőjével együtt. Károlyi azt az üzenetet kapta, hogy Rajk nem fogadhatja, mert nagyon

el van foglalva. Férjem felháborodva visszaküldte a titkárt a miniszteri kocsival együtt. Egyikre sem volt

szüksége. Késő este egy ismerőse felkereste és titokban közölte vele, hogy Rajkot és hét társát lefogták. Este 10

óra volt, amikor férjem a titkárság ellenszegülése ellenére betört a Külügyminisztérium akkori legfontosabb

személyiségének irodájába és az asztalára tette a lefogott elvtársak névsorát. Az illető elsápadt és hebegett. Nem

tudott semmiről, nem hallott semmiről – nem tartozik rá! Másnap a sajtó egy sort sem hozott a

letartóztatásokról. Férjem felkereste Rákosit és Gerőt, akik titokzatosan hallgattak, de biztosították, hogy amint

tudnak valamit, értesítik. Károlyi beadta lemondását, és nem maradt más hátra, mint visszautazni Párizsba és

átadni a követséget utódjának, Szántó Zoltánnak.

Szörnyű hetek következtek. Visszafojtott lélegzettel figyeltük, merészelik-e likvidálni a legnépszerűbb

kommunista forradalmárt. Jó ideig nem tartottuk lehetségesnek, hogy Rákosiék ilyen bűncselekményre

vetemednének. Nagy megkönnyebbülésünkre megérkezett Szántó Zoltán, és átvette a követséget.

Férjem, aki egyre inkább megértette a helyzet komolyságát és annak elkerülhetetlen következményeit, ezekben a

napokban levelet írt Berei Andor külügyminisztériumi államtitkárnak: „Bizonyára nem csodálkoztok azon, hogy

épp felelősségem tudatából kifolyólag mélységesen megrendített a Rajk-ügy, valamint első tanácsosom, Mód

Péter ügye. Tudjátok, hogy mindkettőt jól ismerem, és a legjobb véleménnyel voltam róluk. Rajk hivatali és

magánjellegű érintkezéseink során csöndes, higgadt, megfontolt, szerény, mindenféle intrikától távolálló ember

benyomását tette rám, aki mindig mint 100 százalékos meggyőződésű kommunista viselkedett. Módot, aki öt

hónapig dolgozott itt, még közelebbről volt alkalmam megismerni...

Remélem, e sorokat nem úgy értelmezitek mint bizalmatlanságom kifejezését. Képzelem, hogy súlyos okok

merülhettek fel, ha ilyen súlyos lépésekre szántátok magatokat. De kötelességemnek érzem, megszokott

őszinteségemmel feltárni, hogy az elhangzott borzasztó vádak és a saját személyes tapasztalatom között lévő

szakadékot még nem sikerült áthidalni. Amit az ügyre vonatkozólag eddig a sajtóban olvastam, az már

hangjánál fogva is – meg kell mondanom – inkább gyengíti, mint erősíti azt, amit bizonyítani kívánnak, s

teljesen általánosságokban mozog. Mindez kifelé, a Nyugat felé bizony nagyon rosszul hat, úgy hogy még az


itteni kommunista körökben is megdöbbenést és sajnálkozást látok, amiért az ügyet, akármilyen súlyos volt is,

nem enyhébb módon intéztük el, mint azt hasonló jellegű ügyekben nemrég a lengyel, bolgár és román párt

cselekedte. …bármily súlyos deviációk bizonyultak is rá Rajkra vagy akár Módra, kivégzésüket, amelyre a

sajtóból következtetni lehet, a bel- és külföldi közvéleményre való hatás szempontjából ugyancsak borzalmas

nagy hibának tartanám. Nagyon elszomorító számomra még csak a gondolata is annak, hogy ne térjek vissza a

magyar nép közé, de – csüggedten mondom ezt – volt miniszterem és barátom kivégzésének felelősségében, ha

csak abszolút bűnösségéről meg nem győződtem, nem tudnék veletek osztozni.”

Júliusban Károlyi sértődött hangú és fenyegetőző levelet kapott Rákositól. (Azzal vádolta, hogy idegen

befolyásoknak enged, és hagyja, hogy a nép minden rendű és rangú ellensége eszközül használja.) Július 15-én

küldönc érkezett otthonról, hogy Károlyi kívánságának megfelelően megadja mindazokat az információkat,

amelyekkel Budapesten nem tudták ellátni. Férjem, aki teljesen meg volt győződve Rajk ártatlanságáról,

elhatározta, hogy türelmesen meg fogja hallgatni a magyarázatokat, akármilyen képtelenek is azok. De végül is

nem bírta ki tovább, és kitört: ha Rajk valóban nyugati ágens lett volna, miért leplezte volna le

belügyminiszterként olyan könyörtelenül a kisgazdák összeesküvését? Nem fejezte-e ki Rákosi Rajknak őszinte

háláját forradalmi éberségéért? Mint amerikai kém, nagy szolgálatot tehetett volna az Egyesült Államoknak, ha

megsegíti az összeesküvést és átjátssza Magyarországot a nyugati táborba. „Ilyen sötét lelkek cselekedetei a

normális emberek előtt érthetetlenek maradnak” – hangzott a válasz.

A küldönc, miután közismert fasiszták vallomásaira is hivatkozott, és férjem ezeknek nem adott hitelt, elővette a

legsúlyosabbnak szánt adut: Rajkot 1938-ban, a spanyol háború idején trockista üzelmeiért kizárták a pártból.

„Ez valóban meglepetés számomra – válaszolta Károlyi [titkárának, a szerencsétlen sorsú Havas Endrének írt

levelében számol be erről a beszélgetésről] –‚ de ha ez így van, hogyan lehetett őt nemcsak belügyminiszternek

kinevezni, de még a Politikai Bizottságba is bevenni, ahol, ha jól tudom, csak kilencen ülnek... Erre ötölés-

hatolás volt a zavaros válasz… De különben is megtudtuk, hogy nem rohamozás közben sebesült meg Rajk

Spanyolországban, csak véletlenül, mikor vízért ment. (Propaganda szempontból még jobb lenne azt állítani,

hogy W. C.-re menet vagy szaladás közben kapta a tüdőlövést!). Ezzel befejezést nyert a Rajkról szóló

detektívregény, amelyet azonnal filmesíteni is lehetne…”

Volt Rajknak összeköttetése Titoval? Ellenezte a Kominform álláspontját Jugoszláviával szemben? – tette fel a

kérdést férjem, gyanítva, hogy itt van a kutya elásva.

– Szó sem lehet erről – volt a habozás nélküli válasz. Ezek szerint ekkor még nem határozták el, hogy milyen

vádakat fognak konstruálni. A küldönc még hozzáfűzte, Rákosi azt üzeni, hogy ha „Elnök Úr” hazatér, minden

dokumentumot rendelkezésére bocsátanak.

Férjem ugyanazon éjjel levelet írt Rá kosinak, s ebben közölte, hogy ha Rajkot elítélik, ne számítsanak többé az

ő támogatására. Rákosi válasza rövid volt és rideg. Szemére hányta Károlyinak, hogy nem bízik benne, se a

kormányban. Ebben igaza is volt!

Augusztus végén férjem ismét Budapestre utazott. Egyenesen Rákosit kereste fel, aki ragyogva lobogtatta előtte

Rajk aláírását az önvádló vallomáson, és megkérte, hogy legyen jelen a tárgyaláson. A bűnök lajstroma most

már más alakot öltött. Rajk árulását titoista összeesküvésre építették fel, éppen arra, amit a letartóztatás kezdetén

tagadtak.

Gerőhöz is elment, és ott is kifejezte kételyeit és felháborodását. Akármit vall is Rajk, senki sem fogja elhinni

ezt a detektív-históriát, mondta. Semmi sem árthat jobban a rendszernek. Tömérdek barátot fognak elveszíteni.

Ha Rajk hibát követett el, bírálják azért, amit elkövetett, s tegyék lehetővé, hogy védje magát. Gerő egy ideig

nem válaszolt, az után ezeket mondotta: Rajk és társai megbocsáthatatlan vétkeket követtek el. A titoizmus

veszélyes. Tudjuk, hogy összeesküdött Titoval – de nincsenek bizonyítékok. A közönségnek az igazat

megmondani őrültség volna, nem értené. Politikailag nem elég érettek erre. Nem fontos, hogy kém volt vagy

sem. A néphez azon a nyelven kell beszélni, amit megért, még ha a vádak ostobának látszanak is.

Károlyi – tehetetlensége tudatában mélyen lesújtva – visszautazott Párizsba, abban reménykedve, hogy talán

onnan, a Francia Kommunista Párt által, sikerül nyomást gyakorolni Rákosiékra, sikerül megértetni velük, hogy

semmi sem árthat ennél jobban a kommunista ügynek. Pesten maradnia nem volt értelme, hiszen nyilatkozatait

nem közölték volna, sőt ha ott marad, azt a benyomást kelthetné, hogy egyetért a perrel. Attól is tartott, hogy a

nevében nyilatkozatok jelennének meg, amiket nem tudna megcáfolni. Abban reménykedett, hogy a vádlottakat

mégsem merik majd kivégezni – életfogytiglani fogságra fogják ítélni őket – és az idő mellettük van. Én attól

féltem, hogy férjemet nem fogják visszaengedni. De Bécsből megjött a francia nyelvű sürgöny: A kacsák

szerencsésen átjutottak a túlsó partra. (A fóti gyermekszobában ugyanis valaha lógott egy kép, amely kacsákat


ábrázolt, amint átúsznak egy patakot.) 1949. szeptember 15-én érkezett férjem Párizsba, és két napra rá

megkezdődött a per.

Amikor a halálos ítéleteket kihirdették, férjem sürgönyt menesztett Rákosinak, s ebben követelte, hogy

halasszák el az ítélet végrehajtását. Nem kapott választ. Egy álmatlan éjszaka után férjem rájött arra, hogy Rajk

vallomása egy olyan esetről is szólt, amelynek maga is tanúja volt és tudta, hogy nem úgy történt, ahogy az a per

során elhangzott. Egy általánosságban mozgó nyilatkozatnak semmi hatása sem lett volna. De itt egy konkrét

esetről volt szó. Rajk azt „vallotta”, hogy ő adott Sulyok Dezső képviselőnek útlevelet, hogy az „külföldön

Magyarország ellen agitáljon”. Férjem jelen volt azon a beszélgetésen, amelyen Rákosi kijelentette, hogy

megadja Sulyoknak az útlevelet, mert külföldön kevésbé tartja veszélyesnek, mint itthon. Sőt azt is közölte,

hogy még pénzügyi segítséget is hajlandó neki felajánlani. Itt volt az adott alkalom, hogy Károlyi a per

újrafelvételét követelje és tanúnak jelentkezzen. Október 13-án a következő táviratot küldte a köztársasági

elnöknek: „Elolvastam a Rajk-perről Budapesten kiadott kék könyv francia kiadását és a 61. oldal első

bekezdésében felfigyeltem arra a helyre, ahol Rajk azt vallja, hogy lehetővé tette Sulyok képviselő külföldre

szökését.

Én magam jól emlékszem arra a beszélgetésre, amelyet augusztus első napjaiban Dinnyés miniszterelnök

jelenlétében Rákosival folytattam, aki kijelentette, hogy útlevelet akar adni Sulyoknak, hogy az elhagyhassa az

országot.

Sulyok 1948-ban német nyelven megjelent könyvében elmondja, hogy Rajk, Rákosi ígérete ellenére

visszautasítja útlevelét és így Sulyok csak a rendőrség éberségének kijátszásával tudott elmenekülni. Mindezek

alapján azt kell hinnem, hogy Rajk vallomásának többi része is ugyanilyen alaptalan önvádolás, amely

ellentétben áll az igazsággal.

Eskü alatt vallom, hogy ez a Rákosival Dinnyés jelenlétében lefolytatott beszélgetés úgy zajlott le, ahogy azt itt

leírom. Ünnepélyesen arra kérem a kormányt, hogy Rajk perét vegye revízió alá.”

Károlyi azt is közölte, hogy ha 24 órán belül nem kap megnyugtató választ, a sürgönyt a francia lapokban

nyilvánosságra fogja hozni. A sürgöny válasz nélkül maradt. A francia sajtó publikálta a sürgöny szövegét. Rajk

Lászlót és társait kivégezték.

A magyar kormány hivatalos nyilatkozatban bélyegezte meg Károlyi tiltakozását, aki most lett másodszor is

emigráns.

2. Képek






1. Államminiszter 1956�57-ben. Interjú Marosán Györggyel

ÚJRAKEZDÉS

RAPCSÁNYI László

Államminiszter 1956–57-ben

Interjú Marosán Györggyel

A 20. századi magyar progresszió gerince az a szervezett munkásság volt, amelyik szervezeteit, társas életét a

19. századtól, a szociáldemokrata párt és a szakszervezetek kereteiben alakította ki. A felszabadulás után, az új,

demokratikus Magyarországon már egyetlen politikai irányzat sem vitatta: a szervezett munkásságot a politikai

hatalomba kell emelni. A két munkáspárt, a kommunista párt és a szociáldemokrata párt mind növekvő szerepe

révén ez a hatalomban részesedés meg is történt. Paradox módon azonban: amint a munkáspártok

„egyeduralomra” jutottak (1948), ahogy a hivatalos állami megnyilatkozások mind többet hangoztatták, hogy a

munkásosztály a hatalom egyedüli birtokosa Magyarországon – a köznapi életben a „munkás-formán”

öltözködés, viselkedés (jobbára elképzelt módon, külsőségek utánzásával) még értelmiségi magatartásforma is

lett –‚ meg is indult a személyi kultusz manipulatív politizálása következményeként a munkásság

legtörzsökösebb rétegének, a hagyományos szervezett munkásságnak visszaszorítása. Kifejezésre jutott ez

abban is, hogy a munkásarisztokrácia elleni harc címén az üzemekben felléptek a régi, jól képzett

szakmunkásgárda ellen, a hazai munkásmozgalom vezetőit eltávolították a vezetésből (jellemző módon még a

népköztársaság elnökét, a volt szociáldemokrata vezér Szakasits Árpádot is letartóztatták, s börtönbe zárták). De

kifejezésre jutott abban is, hogy a történelemben a szociáldemokrata pártot a mozgalom mindenkori árulójának

kiáltották ki, s terjesztették ezt a napi propagandában is. A történetírásra vár annak felmérése: milyen gazdasági

kár érte az országot azáltal, hegy a napi életben néhány év alatt kiszorították vagy elhallgattatták az üzemek

mindennapjaiban, a termelő munkában a szakszerűség, a hozzáértés, a minőség szeretetének mentalitását, ennek

tekintélyes képviselőit, s egyúttal összetörték a munkásotthonokban, szakszervezetekben, üzemi közösségekben

évtizedek alatt kialakult politizálási és kulturális magatartásformákat.

1956. november 4-e után az újrakezdés egyik történelmi jelentőségű vonása volt, hogy szakítani kívánt az

álforradalmi munkáspolitikával, bevallottan a hazai szervezett munkásság hagyományaira – mind kommunista,

mind szociáldemokrata gyökerű hagyományaira – kívánt támaszkodni.

Ha a mindennapi életben, az üzemi szakmai-politikai szervezetekben nehezebben is – és teljes mértékben

sohasem – mehetett végbe a hibák következményeinek teljes kiküszöbölése, a legfelső vezetésben az első

pillanattól helyet kaptak a hazai munkásság régebbi vezetői. Ezek egyik legismertebbje volt Marosán György.

(G.)

– Tisztelt Marosán György elvtárs, emlékeztetném az 1956. november 8-án a Népszabadságban megjelent

beszédének egy részére: „Évekig szenvedtem ártatlanul börtönben, minden okom megvan rá, hogy teljes

mértékben egyetértsek a Rákosi–Gerő klikk vétkes politikájának legmesszebbmenő elítélésével. Nincsen azonban

olyan személyes bántalmam, ami megingatná a szocializmus ügye iránti szent hitemet és meggyőződésemet.

Munkára fel, ezt követeli tőlünk hazánk léte és boldog jövője.” A beszédet közölte a Magyar Szabad

Szakszervezetek lapja, a Népakarat is, és ettől kezdve Marosán György minden héten, majdnem minden nap

szerepelt a nyilvánosság előtt. Annak idején azzal a gondolattal jött ki a börtönből, hogy befejezte a politikai

munkát.

– Én vagyok az egyik vezető, aki legkésőbb jött ki a börtönből – Szakasits Árpáddal együtt, 1956. március

végén –‚ és egyike azoknak, akiket huszonnégy óra múlva Rákosi elé vittek! Azt hittem, hogy Rákosi soha az

életben nem mer velem találkozni. A találkozás Hegedüs András akkori miniszterelnök társaságában zajlott le.

Beszélgetés közben egyszer csak azt mondja Rákosi: „Nagyon sajnálom, hogy Péter Gábor bandája ezt tette

magával!” Mire közöltem vele: „Nézze, Rákosi elvtárs, hagyjuk Péter Gábor bandáját, az nem mer engem

letartóztatni, ha maga erre parancsot nem ad!”

– A megszólítás változatlanul Rákosi elvtárs?

– Én még mindig kommunistának éreztem magam, és ő volt a párt első titkára! A börtönben számot vetettem

magammal: helyes volt a munkásegység? Helyes volt a kommunistákkal együttműködni egészen az


egyesülésig? És erre azt feleltem, hogy igen. Ezt mindig megcsináltam volna, minden körülmények között!

Megmondtam Rákosinak is: „Én mint kommunista jöttem ki a börtönből, legyen szíves velem így beszélni.

Nincs bennem gyűlölet, harag senki iránt, csak magam iránt. Nem voltam gyerekember: 42 éves koromban

tartóztattak le, és 40 éves koromban történt az egyesülés. Amit csináltam, azt érett fejjel tettem, ma is vállalom.”

– Emlékezete szerint mivel végződött a beszélgetés?

– Rákosi közölte velem, hogy nemsokára megtartják a rehabilitációs tárgyalást, és ennek alapján a párt számít

énreám. Akkor én már éreztem, hogy Rákosinak terve van velem, de én megfogadtam a börtönben, hogy

visszamegyek a szakmámba, mert nem vagyok jó vezető, ha engem így meg lehet téveszteni! Vissza a

szakmámba, én is tudok úgy élni, mint más!

– Azonban az októberi események elsöpörték a Rákosi–Gerő klikket!

– 1956. október 31-én én még az MDP Politikai Bizottságának a tagja vagyok. Az volt a szándékom, hogy

mielőtt elhagyom az országot, beszélek Kádárral, mert így láttam helyesnek.

– Hova ment volna?

– A Szovjetunióba. Én máshova nem mehettem, ember! Mondták, hogy menjek a román követségre, de azt

mondtam, nincs mese, nekem az úton végig kell menni! Október 31-én Kádárnak feltettem a következő

kérdéseket:

„Szüksége van a pártnak énrám? Tudok én segíteni?” – mert nem zavartak engem az asztal körül, ha én nem

voltam fejes, ha nem kellek, azt nekem meg kell mondani, és nem haragszom, nem sértődöm meg. És akkor

Kádár nekem azt mondta: „Hogy ha soha nem is, most szükség van rád! Menj be a Parlamentbe, üzenek érted!”

Telnek a napok. És hol szólal meg az első üzenet? November 4-én a rádióból értesültem arról, hogy a

Forradalmi Munkás–Paraszt Kormány államminisztere vagyok.*

– A régi törvényhozásban az államminiszter a tárca nélküli miniszternek felel meg, lényegében politikai

miniszter.

– Így van, az államminiszteri funkció nem szakminiszteri. Akik erről döntöttek, tudták, hogy én a barikád

melyik oldalán helyezkedtem el.

– Mindenütt jelen van, sőt még teoretikus előadásokat is tart a pártakadémián …Apropó párt: a Magyar

Szocialista Munkáspárt új elnevezés! Miért került sor arra, hogy a párt nevét megváltoztassák?

– Mert kompromittálódott a régi név, az MDP-é is, és a Magyar Kommunista Párttal sem lehetett kijönni. A párt

neve november 1-jén változik meg, megszűnt az MDP, ettől kezdve én már tulajdonképpen párttag sem vagyok,

mert az MSZMP megalakításába engem nem vontak be! November 4. történelmi jelentősége, hogy létrejön a

Forradalmi Munkás–Paraszt Kormány. Ha van érdeme ennek a kormánynak – és nézetem szerint van –‚ akkor

az az, hogy senkivel nem alkuszik. Például statáriumot hirdet és végre is hajtja, amire Nagy Imre kormánya nem

volt képes. Rendet teremteni másképp nem lehetett ebben a zűrzavarban! De van még valami, amit tisztázni kell.

Nem vitás, hogy a fegyveres felkelést a szovjet hadsereg verte le, de ezzel csak a feltételeket teremtette meg a

termelés megindításához, a konszolidációhoz!

– Ekkor indul országjárásra Marosán György.

– És ekkor kezdődik el az igazi harc! Az élvonalbeli emberek egy-két kivételtől eltekintve mind eltűntek a

megyékből, a kerületekből, a központból és a második vonal lép be: tulajdonképpen a politikai munkatársakból

kerül ki a megyei titkár, a kerületi titkár és a többi. Ez nagyon fontos: azért, mert voltak, akik vállalták ezt a

nehéz harcot. A Forradalmi Munkás–Paraszt Kormány teremtette meg a politikai és a szervezeti feltételeit

annak, hogy a termelés, illetve a konszolidáció elinduljon. Nagyon kevesen vállaltuk, hogy kimenjünk a

gyárakba. Először Kádár indult el Tatabányára. Szabályos kanosszajárás ez a munkástanácsnál, mert

Magyarországon a munkástanács úgy lép fel, hogy nem érdekli sem a párt, sem a szakszervezet. Elköveti azt a

politikai baromságot, hogy már eleve elzárja magát a munkásoktól.

– Igen, de a kormány kijelentette, hogy biztosítja a munkástanács törvényes működését!


– Egyszer ezt is tisztázni kell tulajdonképpen! Munkamegosztás volt köztem és Kádár között, megegyeztünk,

munkástanáccsal először én tárgyalok és mondom, ami belefér, aztán amikor már a feje tetején áll minden, bejön

Kádár, én kimegyek, ő leül, és megpróbálja megnyugtatni a kedélyeket. Már ott tartottunk, hogy Kádár elvileg

nem utasította el a munkástanácsnak azt a kérését, hogy lapot kapjon, de megegyeztünk abban, hogy ne vigyék

ki ezt a megállapodást. Ez este nyolc órakor történt, tíz órakor a Szabad Európa Rádió bemondta, hogy miben

egyezett meg Kádár a munkástanáccsal!

– Honnan tudta?

– Az amerikai követségről.

– Ott honnan tudták?

– A katonai, a kulturális és a sajtóattasék összeköttetésben voltak a munkástanáccsal, én buktattam le őket

többek között a Beloiannisz gyárban! Beszéljünk másképp, van valami, ami a történészek számára egyszer

perdöntő lesz: a forradalmi Munkás–Paraszt Kormány tárgyalt Nagy Imrével, és azt kérte, hogy ismerje el ezt a

kormányt, Nagy Imre azonban nem volt hajlandó erre. De mi akkor már túl voltunk a rendcsinálás egy bizonyos

pontján, az ő tartózkodásuk a jugoszláv követségen viszont már terhes volt a jugoszláv kormánynak is!

– Igen, Tito november 11-i pulai beszédében azt mondta: „A Kádár kormány a legbecsületesebbet képviseli,

amit Magyarországon képviselni lehet.”

– Ezt én később tudtam meg! Hruscsov és garnitúrája repülőgépen elindult először Pekingbe, aztán Varsóba,

aztán Berlinbe, aztán Prágába, aztán Bukarestbe, aztán Szófiába és a Brioni-szigetekre, Titohoz. A pulai beszéd

mögött ez húzódott meg. Ha Magyarországon győz az ellenforradalom, a munkás fizeti meg. Rákosi egyik

legnagyobb bűne, hogy a legjobb elvtársakat legyilkoltatta, de a reakció megmaradt Budapesten és

Magyarországon!

– Ha jól értem, Marosán György nem teoretizált, hanem szinte ösztöneiben érezte, hogy mit kell tenni.

– Én egy öreg szervezett munkás vagyok, nem teoretikus: annyi marxista műveltséggel rendelkeztem, hogy a

munkásosztálynak nincs más választása!

– Marosán Györgyről azt tartják, hogy személyében is bátor ember. Tény, hogy ezzel a programmal a tömegek

közé ment, elmondani ezt a programot. A szokásos temperamentumával, energiájával és érzelmi töltésű

beszédével vállalni a bizonytalant, amit nagyon sokan nem vállaltak; ez a római történelem néptribunjait

juttatja eszünkbe.

– Megtették ezt mások is, de sokaknál az volt a probléma, hogy túl sárosak lettek. Részt vettek abban, amit

Rákosi 45-től csinált.

– Marosán elvtárs is részt vett!

– Ameddig le nem tartóztattak, addig én felelős is vagyok, de még utána is ez ment 51-től 56-ig!

– Ez igaz.

– Mondd, kit nevezünk bátor embernek?

– Aki vállal mindent, életét kockáztatja.

– Ez pszichológiai és lelkiismereti kérdés!

– Az is.

– Nem, ez csak az! Nem vagyok bátor ember: én tudtam, hogy mivel játszom, rám lőttek is. Megpróbálok egy

egyszerű példát most szalonképesen elmondani: először is: sehova nem mentem, hanem küldtek vagy hívtak. A

gyár nevét nem mondom meg, mert világhírű gyár lett belőle. Közölték velem, hogy menjek ki hozzájuk. Ötszáz

párttag volt ott és a gyár kétezer dolgozója. Megyek be – mondom, megpróbálom finoman elmondani – a

folyosó közepén egyszer csak megszólal egy borízű hang: „Ezt a lapát trágyát ki dobta ide?” Erre

visszafordultam, és azt mondtam: „A jó édes anyádat...”

– Satöbbi...


– Indulok be a terembe, ott van egy asztal és egy szék, elnökség sehol. A harmadik sorból kilép egy pali, és azt

mondja: „Ezt a kormány küldte, hallgassák meg!” Rájuk néztem, és felordítottam: „ a proli, neked, a prolinak

egy lapát trágya vagyok!? Hát hülye vagy, te? Marha vagy te? Azt hiszed, hogy ezt a komfortos sztrájkot neked

Mindszenty vagy az Eisenhower fizeti ki!? Te tíz év múlva is fizetni fogod, hiszen már túl vagyunk a 15

milliárdon!” A munkások dermedten hallgattak. A kutya sem tapsolt, nem tudtam, mi lesz a vége, verejtékben

úszva indultam ki, és vártam, hogy valaki leüt. Mi történt azonban az emberekben? Nézzük csak, mit mond az

asszony otthon a prolinak? „Az nem jó, hogy te nem dolgozol, csak hozod a pénzt, én vásárolom a húst, tejet,

kenyeret – mert minden volt! –‚ ebből egyszer baj lesz!” Érdekes, hogy a melós felesége és a Marosán pontosan

ugyanazt mondta! Ezért nem vert agyon. A végén azt mondtam nekik, hogy megérdemlik, hogy ilyen tróger a

munkástanács elnöke! Másnap leváltották, a gyár elindult, ma világhírű. Miért mondtam ezt el? Ne menjen

munkások közé az, aki nem ismeri a munkásokat! Ha mi hazudunk, vagy félrevezetjük, azért megfizet a

munkás. Rákosi egyik bűne, hogy 48 végétől kezdve már oda se figyelt a prolira, a parasztra, az értelmiségi

rétegekre még kevésbé. Kiderült, hogy a vezetés és a munkások között óriási szakadék van, én azonban olyan

iskolából jöttem – néhányadmagammal még élünk –, ahol a testközelség a mozgalmi munka feltétele volt!

– Ha egy későbbi nemzedék az 56 őszi és 57 eleji újságokat olvassa, arról értesül, hegy ezekkel az eseményekkel

egy időben Melbourne-ben olimpia van, hogy Papp Laci olimpiai bajnok lesz, hogy Csou En-laj Budapesten

járt. A hazai eseményeket az újságok úgy mutatják be, hogy az élet zökkenőmentesen indul el, rendkívül

konszolidáltan!

– Nagyon tapintatosan tetted fel a kérdést! Mi a szerencsénk 56-ban? Az, hogy az októberi eseményeket

Pekingtől Londonig, Stockholmtól Rómáig árnyalati különbséggel valamennyi kommunista és munkáspárt

ellenforradalomnak minősíti! Az árnyalati különbség az, hogy mondjuk az angol párt azt mondta: „Rendben

van, de ez a Kádár miért nem veszi be Nagy Imrét a kormányba?” De hát az angolok nincsenek Budapesten,

nem tudják, hogy itt mi van! A magyar eseményeket tehát egységesen ítélték meg a testvérpártok, plusz ott volt

a szuezi háború! Nyugaton tehát háborús állapot és válság volt, a szocialista világ pedig mögöttünk állt.

– A „Kádár-rezsim” tehát bevált?

– Szerintem igen. Hangsúlyozom, hogy kettőnk között semmiféle nézeteltérés nem volt soha! Teljes

egyetértéssel csináltuk a dolgot, és hozzáteszek még valamit a történelmi hűség kedvéért: menjen a fészkes

fenébe az, aki nekem 1981-ben előírja, hogy 1956. december 10-én mit kellett volna csinálni!

– Ugorjunk egyet 1957. május elsejére: tribün, rengeteg ember az utcán, s ez nemcsak a külföldieket, a

hazaiakat is meglepi. Honnan jött össze annyi ember?

– Honnan jött össze? Budapesten 1956. december 31-ig legfeljebb 35 ezer párttag volt. Aztán amikor a

munkástanács meg az írók letartóztatása következett, az emberek visszakoztak.

– Ez mit jelent?

– Csak néhány százan, vagy néhány ezren vállalkoztak arra, hogy az MSZMP-hez csatlakozzanak!

– De sokkal többen voltak a téren 57. május elsején!

– Most az előzményekről beszélünk! Vidéken már kezdtünk rendbe jönni, de Budapesten nagyon nehéz volt

feloldani a sokkot. Mielőtt Kádár elutazott a Szovjetunióba, azt mondta nekem: „Ide hallgass, április 4-én az

Operaházban rendezünk egy ünnepséget, te fogsz beszélni, de amíg odaleszek, törd a fejed, és beszélj az

elvtársakkal, hogy mit csináljunk május elsején: felvonulást?, gyűlést?!”

– Tehát Marosán Györgynek kellett eldönteni, hogy milyen a helyzet?

– Míg Kádár odavolt, Csepelen volt egy gyűlés, ami pokolian jól sikerült, és én ebből arra következtettem, hogy

Budapesten a tömegek érettebbek, mint a vezetők, beleértve a központot is.

– Ez tehát próbagyűlés volt?

– Igen, nehezen mentem ki, de a végén ötezer ember gyűlt össze. Abból indultam ki, hogy ha összeül mind a

huszonkét kerület titkára, akkor ezzel a huszonkét kerületi titkárral, 48 órai suttogó propaganda mellett, tíz

gyűlést tudunk tartani Budapesten. Amikor ez a javaslatom elhangzott, a pártközpont és a budapesti központ

életre-halálra tiltakozott ellene, de nem tiltakozott a huszonkét kerületi titkár! A végén azt javasoltam, hogy az


Erkel Színházban, a Sportcsarnokban, Angyalföldön a József Attila Színházban, szóval decentralizálva legyen a

gyűlés. Erre felállt Bakó Ági, és azt kérdezte: „Miért az Erkel Színházban, miért nem a Köztársaság téren?”

– Ott a nyolcadik kerületi pártbizottság!

– Igen, és ő vette át a kerület vezetését! Amit mondott, az azért egy kicsit nekem is sok volt. A kerületi titkárok

megegyeztek, hogy népgyűlés lesz a Köztársaság téren, Angyalföldön, Kőbányán, Erzsébeten, én a Köztársaság

térre megyek, Münnich Angyalföldre, Biszku Kőbányára, és Rónai Erzsébetre. Eljöttek hozzám a központ

munkatársai: „Kádár nem ezt hagyta itt neked, ez kalandorság, mi lesz, ha megbukunk?” Azt mondtam: „Hogy

Kádár mit hagyott nekem, majd megbeszéljük, ha hazajön, a gyűlést pedig megcsináljuk, a kerületi titkárok

fogják megcsinálni!”

– Volt ennyi jogköre?

– Éltem a lehetőséggel! Én voltam Kádár helyettese! Ez a társaság elment Münnichhez is, ő akkor a fegyveres

erők minisztere volt, tehát hadügyminiszter és belügyminiszter.

– És mit szólt hozzá?

– Telefonált nekem, és kérdezte, hogy mit akarok csinálni. Erre átmentem hozzá, és mondtam neki, hogy ezt

hagyta itt Kádár, hát honnan az istenből tudjam én azt, hogy néz ki Budapest, ha nem teszünk egy kísérletet,

aminek az alapján megállapíthatjuk?

– Merész kísérlet!

– Münnich elküldte hozzám Sós főkapitányt, mert provokációval feltétlenül számolni keltett. Sósnak

elmondtam, miről van szó és ő egyetértett.

– Egy pillanat: a szovjet csapatok láthatóan itt voltak Budapesten!

– Azt mondtam neki: „Kedves Sós elvtárs, van egy kérésem magához: mondja meg a barátainak, hogy egy

szovjet katonát, egy rendőrt sem akarok látni az utcán!”

– Hát kit?

– A rendőröket vonják össze a Mosonyi úton, és a rendet a munkásőrök fogják fenntartani!

– Már fegyvert adtak a munkások kezébe?

– A „MUK”** után vagyunk! Az volt az utasítás, hogy minden kommunista, minden KISZ-ista köteles kijönni

és köteles hozni magával egy embert!

– Köteles?

– Köteles! – ezt adtuk ki utasításba. Bakó Ági felhívott, hogy a Ganz MÁVAG-ban nagy a sértődés a munkások

között, hogy őrájuk nem számít senki. Mondom, Ági, azt hoz ki, akit akar. Elindultam a gyűlésre, de már a

Rókus-kórháznál ki kellett szállni a kocsiból, mert 60–70 ezer ember volt csak a Köztársaság téren. 35 ezer

gyűlt össze Angyalföldön tehát több mint 100 ezer ember 48 óra alatt! Eljött hozzám az egyik akkori agit.-prop.-

titkár, és kérte, legalább engedjem meg, hogy a gyűlést a rádió kétszer bemondja! „Elmész a fészkes fenébe!”

Hát akkor legalább engedjem meg, hogy a Népszabadság közölje! Semmit, legyen suttogó propaganda! Ha

MUK-ot lehet csinálni, akkor mi nem tudunk egy gyűlést csinálni!? Ez miért fontos? Mert Hruscsov közölte

Kádárral, hogy mi történik Pesten, és este felhívtuk telefonon, aztán mondtam neki: „Gyere haza már, a Jézusát

neki!” – ekkor írták alá az állami szerződést, ezután Kádár hazajött, én megtartottam az április 3-i beszédet az

Operaházban, majd az intéző bizottság a következőképpen döntött: május elsején felvonulás lesz a Hősök terén!

A frontáttörés Budapesten azt eredményezte, hogy hat hét alatt 200 ezer ember kérte az átigazolását az MDP-ből

az MSZMP-be: ez már jelezte, hogy tömegeink vannak! Benne volt a csírája annak, hogy mi lesz májusban,

amikor Kádár kijelentette, elérkezett az idő az ideiglenesség felszámolására: össze kell hívni a parlamentet, új

kormányt kell alakítani, és mivel mi nem tudunk kongresszust tartani, tartsunk pártkonferenciát.

– Térjünk vissza 1956 őszére. A kibontakozásra.

– Azon a véres csütörtökön, amikor Gerőnek le kell lépni, Kádár rohadt örökséget vesz át!


– Ez az a bizonyos véres csütörtök, amikor a Parlament előtt a tömegre lőnek!

– Kádárt két okból tartottam fontosnak. Először is azért, mert munkás, másodszor pedig azért, mert ő ugyanúgy

adót fizetett a Rákosi-éra következményeiért, mint én. Ez a kettő együtt sugallta nekem, hogy a vezetést számba

véve ő az egyedüli ember, aki számba jöhet, akinek súlya, tekintélye van. Nekem mi volt a feladatom? Én

támadhatatlan voltam, a baloldal engem nem mert támadni, a jobboldal támadása pedig nem érdekelt. Kádárt

erősíteni kellett a pártban, funkciójában, mert ő képviselte az egész ügyet! Kádár megerősítése tulajdonképpen a

kétfrontos harcban a baloldalra való ütést jelentette. Kádár személye tehát itt döntő szerepet játszott.

– Marosán György is fennt áll a tribünön 1957. május elsején, és ezek szerint az, ami eleinte politikai

hazárdjátéknak tűnt, győzött!

– Szeretném a figyelmedet felhívni valamire, ami 81-ben különösen érvényes. Egy mozgalmat, egy politikát

sohasem statikus állapotában kell vizsgálni, hanem fejlődésében, mozgásában vagy visszafejlődésében. Mi is

kénytelenek voltunk lépést tartani a forgó, mozgó világgal!

A beszélgetés 1981. november 9-én hangzott el a rádióban. Az interjút Rapcsányi László készítette.

* Pontosabban csak 1957. május 9-től államminiszter, 1956. november 4-től a Magyar Forradalmi Munkás-

Paraszt kormány tagja, mégpedig egyetlen olyan tagja, akit nov. 12-én nem bíztak meg valamelyik tárca

vezetésével. Nov. 12-től tehát lényegében államminiszter volt, de csak „lényegében”; a kinevezése szerint: a

kormány tagja. (A szerk.)

** MUK – ellenforradalmi fenyegetés és jelszó: „Márciusban újra kezdjük!”

2. Képek










1.

ÖNKRITIKUS TÖRTÉNETTUDOMÁNY

GLATZ Ferenc

Történetszemlélet és a „segédtudományok”

I.

Van-e olyan szakma-hivatás, amelynek képviselője ne gondolkodott volna azon: amit ő tesz, miként és

mennyiben válik az emberi közösség valamilyen szintjén (legyen az falusi, városi, országos közösség) az Egész

részévé? Mi az értelme munkavégzésének?Ahogy a kőfaragó kézműves akkor látja értelmét sok ezernyi véső-

ütésének, csiszoló kézmozdulatának, ha az egyes kövekből, darabokból összeállított alkotást egészében nézheti,

láthatja a mű élését a természeti-emberi környezetben, ahogy a hengerfejben a furatokat felcsiszoló munkás

természetességgel kíváncsi arra az automobilra, amelyet az ő motoralkatrésze hajt, s ahogy a szőlőjét kapáló

paraszt borának első fejtésekor örül kedvet derítő nedűjének, úgy a történész is újra felteszi magának a kérdést:

vajon mi lesz a sorsa monográfiáinak, tanulmányainak? A csendes, sok-sok ezer órás kutatómunka

eredményeként kikerekedő tanulmány gondolati tanulságaival bekerül-e a kultúrfogyasztás áramába, lesz-e

abból legalább apró kis homokszemcse az emberi gondolkodás csiszolásához, vagy eltemetődik a modern

kultúrgépezet előállította könyvhegyek gyomrában – emésztetlenül…

A mai fiatal történésznemzedék talán nemcsak azért teszi fel magának így a kérdést, mert aggódva látja: az

újságárusok standján nem találnak olvasóra jegyzetekkel, bizonyító apparátussal bőségesen ellátott tanulmányai.

Sokkal inkább azért kérdez, mert a társadalom széles rétegének mindennapi gondolkodásában saját tudománya

fejlődésének bázisát is látja. Úgy látja: csak részben volt igaza a régi történetírónak amikor azt gondolta, hogy a

hőseinek, eseményeinek értékeléséhez az új szempontokat kizárólag az új források előkerülésének vagy új

módszertani eljárások felfedezésének köszönheti. Úgy látja, a történetíró új témaválasztásához, azok

kidolgozásánál alkalmazott módszerekhez az újra ösztönzést sokkal inkább a saját korában végbemenő

társadalmi-politikai változásokból nyeri. A mai történetírás változásait figyelve kérdezi például: vajon nem a

jelen történéseinek mindinkább világméretűvé szélesedése fordítja-e a mai történetírás figyelmét az egyetemes

történeti összefüggések felé? De, kétségtelenül. A modern hírközlő apparátusoknak, a mindennapi ember

világméretűvé szélesedett látószögének nagyobb jelentősége van az egyetemes történeti szempontok

megerősítésében a szaktudomány számára, mint a legzseniálisabb történetelméleti vagy filozófiai

tanulmányoknak. Ezeket a társadalom mélyén végbemenő változásokat, átrendeződéseket a köznapi ember

közvetlenül és gyorsan érzékeli. A közgondolkodás a történettudomány számáratehát a jelen változásainak

elsőszámú közvetítője…

A marxista történettudomány a társadalomhoz kötődés követelményével született meg. Kezdetben ezt úgy

értelmezték – diákként tankönyveinkből, néhány egyetemi óránkról eleven élményként él bennünk –, hogy a

tudomány feladata elsősorban: történelmi példákat mozgósítani napi politikai jelszavakhoz. Természetességgel

jegecesedett ki erre reakcióként is az 1956 utáni években – napjainkig élő örökség – az a másik álláspont, amely

a tudományosság kritériumait a jelen társadalom problémáitól való távolmaradásban látta biztosíthatónak. Két

irányban is zártnak képzelte el tudományunkat. Zártnak egyrészt a jelen társadalmi-politikai gondolkodása, a

politikum felé. Féltve – mint ismeretes, nem is alaptalanul – a tudományos gondolkodás autonómiáját, úgy tett,

mintha nem tudná: a történetírás állításai mindig is elhelyezkednek a politikai gondolkodás síkján. És zártnak

mondotta másrészt tudományát a társadalom széles rétegeinek gondolkodása felé, mivel abban csak a csacska,

hamis nézetek táptalaját, irracionalitásra hajló közeget látott.

A történész, aki szaktudományos munkájában nem csupán emelkedett, büszke professzori foglalatosságot lát,

hanem munkájának értelmét abban is látja, mint bármely más „köznapi alkotó mestere” a társadalomnak, hogy

kutatásának eredményei a társadalom gondolkodásának alkotórészeivé válnak, tudományát nem kétfelé zártnak,

hanem nyitottnak kívánja látni. Nyitottnak abban az értelemben, hogy a köznapi gondolkodással való szerves

együttélésből tudományos megújulását is remélheti és nyitottnak abban az értelemben, hogy a jelenben

végbemenő változások feldolgozója, kritikusa is.

II.

Más alkalommal is emlékeztettünk rá: Magyarországon az utóbbi másfél évtizedben a táradalom szinte egészére

kiterjedő életmódváltozás zajlott le. Életsorsok, társadalmi rétegek mozdulásai, újfajta elhelyezkedésük kisebb

vagy országos szintű közösségben együtt jár azzal, hogy az emberek újrafogalmazzák viszonyukat


környezetükhöz, sőt a politikai intézményrendszer egészéhez. És nemcsak jelenünkhöz, de közvetlen

környezetünk, mindennapiságuk történelméhez is. De vajon tudjuk-e s eléggé figyelünk-e arra, hogy a köznapi

gondolkodás miként „válogat” a történelemből. Vajon milyen szerepe lehet a társadalomtudományoknak abban,

hogy amikor például büszkén tekintünk vissza dolgos dédapáinkra, felmenőinkre, ez az „őskutatás” ne csússzék

át a hamis büszkeség vagy az előítélet-teremtés talajára. Vajon ezek az átcsúszások csak jelen társadalmi

tényezőktől függnek? Az ősök érdemére hivatkozás alapja csak a társadalmi mobilitás mind többet emlegetett

beszűkülése lehet? Vagy etnikai, vallási, társadalmi csoportok érdekazonosságának visszakeresése a

történelemben csak a mai új érdekcsoportosulások függvénye? Képes-e a tudomány segíteni abban, hogy a

széles körben fellendült családkutatás ne az „ősmagyar”, a „zsidó”, a „sváb”, a „tót”, a „rác” hamis öntudat vagy

ellentudat újraélesztésével járjon együtt, hanem annak tudatosodásával, hogy a magyar történelem nagy

fellendülő korszakainak egyik tudati alapja a nemzeti, etnikai, felekezeti tolerancia volt…

De vajon ideológiai intézményrendszerünk alkalmas-e arra, hogy ezeket a köznapi szinten végbemenő

változásokat feldolgozza? Vajon nem kísért-e bennünket még mindig az a rossz örökség, ami a tudományosan

megalapozott ideológiai tevékenység területét elsősorban az értelmiség, az elit értelmiség egyes csoportjaival

való foglalkozásban látja, s a széles tömegeket vagy csak a marxista szemlélet helyességéről meggyőzendő,

vagy egyszerűen politikánk „helyességét” vagy „helytelenségét” visszajelző közegnek tekinti…

A magát nyitottnak tekintő történettudománynak is fel kell tennie a kérdést: szemléletileg felkészült-e, hogy

érzékelje a napi munkavégzés, az apró dolgokban szerveződő emberi viszonylatok történelem-mozgató

szerepét? Szakmailag-módszertanilag felkészült-e, hogy azokat feltárja, feldolgozza és alkotásaiban láttassa?

III.

Napjainkban ismét élénken foglalkoztatja a történetírást: mi a titka annak, hogy egyes korszakokban a

történetíró oly szenvedéllyel merült el a kis forrásközlemények, részlettanulmányok kimunkálásában, máskor

viszont szinte belső erő hajtja nagy, több évszázadot átfogó szintézisek írására?

Vajon az, hogy a történés részletei kimunkálásának a 19. század oly nagy jelentőséget tulajdonított, arra

vezethető-e vissza hogy a polgári világ fejlődésének nyugodtságában a polgári gondosság az élet részleteire

állandóan ügyelt? Vagy tudományunk belső fejlődése, intézményrendszerének rohamos kiépülése volt a

meghatározó? A modern állampolgári nevelésben a történelem az egyik legfontosabb ismeret lesz. A nemzeti-

történeti emlékezet ápolására kialakulnak a helyi és országos múzeumok. Indulnak az első rendszeresen

megjelenő történeti folyóiratok. A levéltárakban, múzeumokban őrzött emlékek kezelését szakszerűen képzett

tisztviselők végzik. A történelemmel foglalkozni főhivatássá, szakmává válik. Az országos, a megyei és a

családi levéltárak kínálják a lehetőséget a kutatásra. A korabeli történész nagy élvezettel merült el forrásaiban.

Igazi szakmai öröme a tömegével feltárulkozó, elsősorban írásos emlékek kritikai feldolgozása. Ebből is

magyarázható, hogy a szaktudományon belül a részkutatásokhoz szükséges szakmai ismeretek differenciált

fejlődésnek indulnak. Azok a tudományágazatok, amelyek ismerete a korabeli normatívák szerint

nélkülözhetetlen volt a kutatáshoz, a „segédtudományok” elnevezést kapták. E segédtudományok legtöbbje a

középkorkutatás akkori legfontosabb forrástípusához, az oklevélhez kötődött. Külön mesterséggé fejlődik a

diplomatika, az oklevéltan, majd az írással foglalkozó paleográfia, amely a további differenciálódás során

szétválik oklevélírást és könyvírást vizsgáló tudományszakokra, ugyanígy a szfragisztika, amely az oklevelek

kormeghatározásában és az oklevélkiadó intézmények gyakorlatának megismerésében fontos pecséteket

vizsgálja. De ide sorolódik a nemesi családok leszármazási rendjét vizsgáló és a családok címerével foglalkozó

heraldika. Meghatározó volt e korszak szakmánk egész későbbi fejlődésére: ezen szakosodás eredménye

ugyanis a mesterségbeli alapkövetelmények kialakulása, másrészt viszont a történettudomány szétesése

szakdiszciplínákra. A történelem egésze részekre, külön-külön kutatási ágazatokra szakadt. A 20. század nagy

világpolitikai átalakulásai a történettudománytól már elsősorban összegező látásmódot kívántak: mind a

világháborúk okozta nagy állami-nemzeti átrendeződések Európa és a világ térképén, mind az új társadalmi

osztályok emelkedése, régiek süllyedése hozta gazdasági-társadalmi megrázkódtatások. E jelenbéli változások

okaira kívántak magyarázatot adni széles ívű, a jelenbe nyúló áttekintésekben a modern szintetizáló irányzatok:

a szellemtörténet, a szociológiai szemléletű társadalomtörténet, de ugyanígy a marxizmusi is. Nem véletlen,

hogy századunk társadalmi átrendeződéseinek genezisére választ kereső radikális gondolatkörből származik a

múlt század részletkutatásának elmarasztaló minősítése: „a tudni nem érdemes dolgok tudománya”. Csak

gyenge törekvések mutatkoznak a múlt század nagy eredménye, a szakszerű forráskritika és a 20. század igénye,

a szintetizáló látásmód összeegyeztetésére. És félreszorultak ezek a kezdeményezések a magyar történetíráson

belül is…

A felszabadulás után első lépéseit tevő marxista történettudomány a részletkutatásokban, a forráskritikai

tanulmányokban lényegtelen dolgokkal foglalkozást látott. Része volt ebben annak is, hogy a marxista


társadalomtudós-garnitúra műveltségéből a fentebb említett szakmai-filológiai felkészültség hiányzott, s hogy a

magyar történelemre vonatkozó alapmunkák a szaktudományon kívül a politikai publicisztika műfajában

keletkeztek. És itt fogalmazódtak meg a történelmünkre vonatkozó marxista tézisek is. Része volt a történelem

apró jelenségeinek megvilágításához szükséges filológiai-módszerbéli képzettség ismeretanyagának

lebecsülésében annak is, hogy a nagy szemléletváltás korában a marxisták figyelmüket a formáció-szintű

összefüggésekre összpontosították, a történelem nagyívű folyamataival foglalkoztak. Sőt a napi politikai

gyakorlat is kisugárzott a történetkutatás módszerére. Természetesnek vették, hogy ha a munkásosztály

felszabadulás előtti elnyomására kellett idézet, kiírtak néhány sort a 45 előtti Népszavából, majd ha holnap a

szociáldemokraták áruló szerepét kellett illusztrálni, ugyanannak a cikknek más sorait írták ki. Ilyen időben,

mint egyik fiatalkori tanárom szomorúan megjegyezte, a szakszerű forráskritika stúdiuma ideológiamentes

foglalatosságnak tűnt. A marxista tudományban módszer és szemlélet éppúgy függvénye volt a kor társadalom-

és közgondolkozásbeli viszonyainak, mint a polgári tudományosságban. Ez magyarázza, miért érezte szükségét

a tehetséges középkor-kutató, hogy ragyogó filológiai felkészültségét felejtve – mint hallgatói mondották – a

középkor „politikai gazdaságtanát” adja elő, vagy az, hogy a középkori magyar társadalom első – és ragyogó

intellektussal elkészített – szintézise miért hivatkozik hamis oklevelekre. És ezzel magyarázható az is, hogy a

múlt emlékeinek szakszerű értékeléséhez, forrásként megszólaltatásához szükséges ismeretek összegzése az

egyetemi képzésben a „segédtudomány” oktatási tárgyra, egy tanszékre és egy-egy szemeszterre zsugorodott…

A 60-as évektől megújuló marxista tudományosság légkörében nevelkedett új nemzedék azzal az igénnyel

indult, hogy tudományán belül megteremtse az egyensúlyt a szakszerű forráskritikai készség és az elméleti

általánosításra képesség között. Megőrizve a marxizmus hozta nagy gondolkodásbeli váltás eredményeit, a

korábbiaknál sokkal nagyobb megbecsüléssel fordul a szakszerű forrásfeltárás, a nagy történeti folyamatokat a

részletekben megmutatni képes tanulmányok felé. Elveti azt a felfogást, amely megrekedve a múlt századi

tudományfejlődésnél, az egyes forrástípusokkal foglalkozást öncélú, a tudomány egészéből kiszakított

stúdiumként fogta fel, s ezzel eleve lemondott arról a lehetőségről, hogy a történés apró részleteinek

vizsgálatából jusson el az összefüggések feltárásához. Számára a „segédtudomány” nem külön stúdium, hanem

a történész alapképzettséghez tartozó szaktudományos alapismeretek együttese. De elfordul attól az igen gyors

sikert hozó szakmai gyakorlattól is, amelyik a történelmet csak többé vagy kevésbé szellemes elméletgyártások

alapanyagának tekintette. Azokhoz az elődökhöz nyúl vissza módszertani alapkereséseiben, akik a

genealógiából, a heraldikából és a hagyományos „segédtudományok”-ból modern forrástudományokat kívántak

formálni, akik számára ezek a tudományszakok arra valók, hogy megelevenítsék a társadalom

mikroközösségeinek életét, a társadalmon belüli szokásrendeket, a társadalmi munkamegosztás rendező elveit az

emberek közti kapcsolatok szerveződésében. Olyan módszerbéli alapok kialakítását sürgeti az egyetemi

képzésben, tudományos utánpótlás-nevelésben, amelyekre építve a történész egy ránk maradt írásos, tárgyi vagy

szóbeli emléket a hajdani mindennapok életegészébe képes beilleszteni és ezen részletek pontos rekonstrukciója

alapján megmutathatja az egyéni törekvéseket, napi történéseket, a történelem mélyén munkáló erőket.

Jelenkori társadalmi átrendeződések, vagy ideológiai megrázkódtatások, vagy a szaktudomány módszerbéli

válságai késztetik a történészt mindezek átgondolására?... Vagy talán mindhárom együttes jelentkezése?

A történész tudja, hogy ő maga is átélője jelenének, szakmai-ideológiai gondja jelenéről-gondolkodásának

szerves része, terméke. A végső okok fürkészését tehát az utókor történészére hagyja…


1. Történetszemlélet és a �segédtudományok�

GLATZ Ferenc

Történetszemlélet és a „segédtudományok”

I.

Van-e olyan szakma-hivatás, amelynek képviselője ne gondolkodott volna azon: amit ő tesz, miként és

mennyiben válik az emberi közösség valamilyen szintjén (legyen az falusi, városi, országos közösség) az Egész

részévé? Mi az értelme munkavégzésének?Ahogy a kőfaragó kézműves akkor látja értelmét sok ezernyi véső-

ütésének, csiszoló kézmozdulatának, ha az egyes kövekből, darabokból összeállított alkotást egészében nézheti,

láthatja a mű élését a természeti-emberi környezetben, ahogy a hengerfejben a furatokat felcsiszoló munkás

természetességgel kíváncsi arra az automobilra, amelyet az ő motoralkatrésze hajt, s ahogy a szőlőjét kapáló

paraszt borának első fejtésekor örül kedvet derítő nedűjének, úgy a történész is újra felteszi magának a kérdést:

vajon mi lesz a sorsa monográfiáinak, tanulmányainak? A csendes, sok-sok ezer órás kutatómunka

eredményeként kikerekedő tanulmány gondolati tanulságaival bekerül-e a kultúrfogyasztás áramába, lesz-e

abból legalább apró kis homokszemcse az emberi gondolkodás csiszolásához, vagy eltemetődik a modern

kultúrgépezet előállította könyvhegyek gyomrában – emésztetlenül…

A mai fiatal történésznemzedék talán nemcsak azért teszi fel magának így a kérdést, mert aggódva látja: az

újságárusok standján nem találnak olvasóra jegyzetekkel, bizonyító apparátussal bőségesen ellátott tanulmányai.

Sokkal inkább azért kérdez, mert a társadalom széles rétegének mindennapi gondolkodásában saját tudománya

fejlődésének bázisát is látja. Úgy látja: csak részben volt igaza a régi történetírónak amikor azt gondolta, hogy a

hőseinek, eseményeinek értékeléséhez az új szempontokat kizárólag az új források előkerülésének vagy új

módszertani eljárások felfedezésének köszönheti. Úgy látja, a történetíró új témaválasztásához, azok

kidolgozásánál alkalmazott módszerekhez az újra ösztönzést sokkal inkább a saját korában végbemenő

társadalmi-politikai változásokból nyeri. A mai történetírás változásait figyelve kérdezi például: vajon nem a

jelen történéseinek mindinkább világméretűvé szélesedése fordítja-e a mai történetírás figyelmét az egyetemes

történeti összefüggések felé? De, kétségtelenül. A modern hírközlő apparátusoknak, a mindennapi ember

világméretűvé szélesedett látószögének nagyobb jelentősége van az egyetemes történeti szempontok

megerősítésében a szaktudomány számára, mint a legzseniálisabb történetelméleti vagy filozófiai

tanulmányoknak. Ezeket a társadalom mélyén végbemenő változásokat, átrendeződéseket a köznapi ember

közvetlenül és gyorsan érzékeli. A közgondolkodás a történettudomány számáratehát a jelen változásainak

elsőszámú közvetítője…

A marxista történettudomány a társadalomhoz kötődés követelményével született meg. Kezdetben ezt úgy

értelmezték – diákként tankönyveinkből, néhány egyetemi óránkról eleven élményként él bennünk –, hogy a

tudomány feladata elsősorban: történelmi példákat mozgósítani napi politikai jelszavakhoz. Természetességgel

jegecesedett ki erre reakcióként is az 1956 utáni években – napjainkig élő örökség – az a másik álláspont, amely

a tudományosság kritériumait a jelen társadalom problémáitól való távolmaradásban látta biztosíthatónak. Két

irányban is zártnak képzelte el tudományunkat. Zártnak egyrészt a jelen társadalmi-politikai gondolkodása, a

politikum felé. Féltve – mint ismeretes, nem is alaptalanul – a tudományos gondolkodás autonómiáját, úgy tett,

mintha nem tudná: a történetírás állításai mindig is elhelyezkednek a politikai gondolkodás síkján. És zártnak

mondotta másrészt tudományát a társadalom széles rétegeinek gondolkodása felé, mivel abban csak a csacska,

hamis nézetek táptalaját, irracionalitásra hajló közeget látott.

A történész, aki szaktudományos munkájában nem csupán emelkedett, büszke professzori foglalatosságot lát,

hanem munkájának értelmét abban is látja, mint bármely más „köznapi alkotó mestere” a társadalomnak, hogy

kutatásának eredményei a társadalom gondolkodásának alkotórészeivé válnak, tudományát nem kétfelé zártnak,

hanem nyitottnak kívánja látni. Nyitottnak abban az értelemben, hogy a köznapi gondolkodással való szerves

együttélésből tudományos megújulását is remélheti és nyitottnak abban az értelemben, hogy a jelenben

végbemenő változások feldolgozója, kritikusa is.

II.

Más alkalommal is emlékeztettünk rá: Magyarországon az utóbbi másfél évtizedben a táradalom szinte egészére

kiterjedő életmódváltozás zajlott le. Életsorsok, társadalmi rétegek mozdulásai, újfajta elhelyezkedésük kisebb

vagy országos szintű közösségben együtt jár azzal, hogy az emberek újrafogalmazzák viszonyukat

környezetükhöz, sőt a politikai intézményrendszer egészéhez. És nemcsak jelenünkhöz, de közvetlen

környezetünk, mindennapiságuk történelméhez is. De vajon tudjuk-e s eléggé figyelünk-e arra, hogy a köznapi


gondolkodás miként „válogat” a történelemből. Vajon milyen szerepe lehet a társadalomtudományoknak abban,

hogy amikor például büszkén tekintünk vissza dolgos dédapáinkra, felmenőinkre, ez az „őskutatás” ne csússzék

át a hamis büszkeség vagy az előítélet-teremtés talajára. Vajon ezek az átcsúszások csak jelen társadalmi

tényezőktől függnek? Az ősök érdemére hivatkozás alapja csak a társadalmi mobilitás mind többet emlegetett

beszűkülése lehet? Vagy etnikai, vallási, társadalmi csoportok érdekazonosságának visszakeresése a

történelemben csak a mai új érdekcsoportosulások függvénye? Képes-e a tudomány segíteni abban, hogy a

széles körben fellendült családkutatás ne az „ősmagyar”, a „zsidó”, a „sváb”, a „tót”, a „rác” hamis öntudat vagy

ellentudat újraélesztésével járjon együtt, hanem annak tudatosodásával, hogy a magyar történelem nagy

fellendülő korszakainak egyik tudati alapja a nemzeti, etnikai, felekezeti tolerancia volt…

De vajon ideológiai intézményrendszerünk alkalmas-e arra, hogy ezeket a köznapi szinten végbemenő

változásokat feldolgozza? Vajon nem kísért-e bennünket még mindig az a rossz örökség, ami a tudományosan

megalapozott ideológiai tevékenység területét elsősorban az értelmiség, az elit értelmiség egyes csoportjaival

való foglalkozásban látja, s a széles tömegeket vagy csak a marxista szemlélet helyességéről meggyőzendő,

vagy egyszerűen politikánk „helyességét” vagy „helytelenségét” visszajelző közegnek tekinti…

A magát nyitottnak tekintő történettudománynak is fel kell tennie a kérdést: szemléletileg felkészült-e, hogy

érzékelje a napi munkavégzés, az apró dolgokban szerveződő emberi viszonylatok történelem-mozgató

szerepét? Szakmailag-módszertanilag felkészült-e, hogy azokat feltárja, feldolgozza és alkotásaiban láttassa?

III.

Napjainkban ismét élénken foglalkoztatja a történetírást: mi a titka annak, hogy egyes korszakokban a

történetíró oly szenvedéllyel merült el a kis forrásközlemények, részlettanulmányok kimunkálásában, máskor

viszont szinte belső erő hajtja nagy, több évszázadot átfogó szintézisek írására?

Vajon az, hogy a történés részletei kimunkálásának a 19. század oly nagy jelentőséget tulajdonított, arra

vezethető-e vissza hogy a polgári világ fejlődésének nyugodtságában a polgári gondosság az élet részleteire

állandóan ügyelt? Vagy tudományunk belső fejlődése, intézményrendszerének rohamos kiépülése volt a

meghatározó? A modern állampolgári nevelésben a történelem az egyik legfontosabb ismeret lesz. A nemzeti-

történeti emlékezet ápolására kialakulnak a helyi és országos múzeumok. Indulnak az első rendszeresen

megjelenő történeti folyóiratok. A levéltárakban, múzeumokban őrzött emlékek kezelését szakszerűen képzett

tisztviselők végzik. A történelemmel foglalkozni főhivatássá, szakmává válik. Az országos, a megyei és a

családi levéltárak kínálják a lehetőséget a kutatásra. A korabeli történész nagy élvezettel merült el forrásaiban.

Igazi szakmai öröme a tömegével feltárulkozó, elsősorban írásos emlékek kritikai feldolgozása. Ebből is

magyarázható, hogy a szaktudományon belül a részkutatásokhoz szükséges szakmai ismeretek differenciált

fejlődésnek indulnak. Azok a tudományágazatok, amelyek ismerete a korabeli normatívák szerint

nélkülözhetetlen volt a kutatáshoz, a „segédtudományok” elnevezést kapták. E segédtudományok legtöbbje a

középkorkutatás akkori legfontosabb forrástípusához, az oklevélhez kötődött. Külön mesterséggé fejlődik a

diplomatika, az oklevéltan, majd az írással foglalkozó paleográfia, amely a további differenciálódás során

szétválik oklevélírást és könyvírást vizsgáló tudományszakokra, ugyanígy a szfragisztika, amely az oklevelek

kormeghatározásában és az oklevélkiadó intézmények gyakorlatának megismerésében fontos pecséteket

vizsgálja. De ide sorolódik a nemesi családok leszármazási rendjét vizsgáló és a családok címerével foglalkozó

heraldika. Meghatározó volt e korszak szakmánk egész későbbi fejlődésére: ezen szakosodás eredménye

ugyanis a mesterségbeli alapkövetelmények kialakulása, másrészt viszont a történettudomány szétesése

szakdiszciplinákra. A történelem egésze részekre, külön-külön kutatási ágazatokra szakadt. A 20. század nagy

világpolitikai átalakulásai a történettudománytól már elsősorban összegező látásmódot kívántak: mind a

világháborúk okozta nagy állami-nemzeti átrendeződések Európa és a világ térképén, mind az új társadalmi

osztályok emelkedése, régiek süllyedése hozta gazdasági-társadalmi megrázkódtatások. E jelenbéli változások

okaira kívántak magyarázatot adni széles ívű, a jelenbe nyúló áttekintésekben a modern szintetizáló irányzatok:

a szellemtörténet, a szociológiai szemléletű társadalomtörténet, de ugyanígy a marxizmusi is. Nem véletlen,

hogy századunk társadalmi átrendeződéseinek genezisére választ kereső radikális gondolatkörből származik a

múlt század részletkutatásának elmarasztaló minősítése: „a tudni nem érdemes dolgok tudománya”. Csak

gyenge törekvések mutatkoznak a múlt század nagy eredménye, a szakszerű forráskritika és a 20. század igénye,

a szintetizáló látásmód összeegyeztetésére. És félreszorultak ezek a kezdeményezések a magyar történetíráson

belül is…

A felszabadulás után első lépéseit tevő marxista történettudomány a részletkutatásokban, a forráskritikai

tanulmányokban lényegtelen dolgokkal foglalkozást látott. Része volt ebben annak is, hogy a marxista

társadalomtudós-garnitúra műveltségéből a fentebb említett szakmai-filológiai felkészültség hiányzott, s hogy a

magyar történelemre vonatkozó alapmunkák a szaktudományon kívül a politikai publicisztika műfajában


keletkeztek. És itt fogalmazódtak meg a történelmünkre vonatkozó marxista tézisek is. Része volt a történelem

apró jelenségeinek megvilágításához szükséges filológiai-módszerbéli képzettség ismeretanyagának

lebecsülésében annak is, hogy a nagy szemléletváltás korában a marxisták figyelmüket a formáció-szintű

összefüggésekre összpontosították, a történelem nagy ívű folyamataival foglalkoztak. Sőt a napi politikai

gyakorlat is kisugárzott a történetkutatás módszerére. Természetesnek vették, hogy ha a munkásosztály

felszabadulás előtti elnyomására kellett idézet, kiírtak néhány sort a 45 előtti Népszavából, majd ha holnap a

szociáldemokraták áruló szerepét kellett illusztrálni, ugyanannak a cikknek más sorait írták ki. Ilyen időben,

mint egyik fiatalkori tanárom szomorúan megjegyezte, a szakszerű forráskritika stúdiuma ideológiamentes

foglalatosságnak tűnt. A marxista tudományban módszer és szemlélet éppúgy függvénye volt a kor társadalom-

és közgondolkozásbeli viszonyainak, mint a polgári tudományosságban. Ez magyarázza, miért érezte szükségét

a tehetséges középkor-kutató, hogy ragyogó filológiai felkészültségét felejtve – mint hallgatói mondották – a

középkor „politikai gazdaságtanát” adja elő, vagy az, hogy a középkori magyar társadalom első – és ragyogó

intellektussal elkészített – szintézise miért hivatkozik hamis oklevelekre. És ezzel magyarázható az is, hogy a

múlt emlékeinek szakszerű értékeléséhez, forrásként megszólaltatásához szükséges ismeretek összegzése az

egyetemi képzésben a „segédtudomány” oktatási tárgyra, egy tanszékre és egy-egy szemeszterre zsugorodott…

Az 1960-as évektől megújuló marxista tudományosság légkörében nevelkedett új nemzedék azzal az igénnyel

indult, hogy tudományán belül megteremtse az egyensúlyt a szakszerű forráskritikai készség és az elméleti

általánosításra képesség között. Megőrizve a marxizmus hozta nagy gondolkodásbeli váltás eredményeit, a

korábbiaknál sokkal nagyobb megbecsüléssel fordul a szakszerű forrásfeltárás, a nagy történeti folyamatokat a

részletekben megmutatni képes tanulmányok felé. Elveti azt a felfogást, amely megrekedve a múlt századi

tudományfejlődésnél, az egyes forrástípusokkal foglalkozást öncélú, a tudomány egészéből kiszakított

stúdiumként fogta fel, s ezzel eleve lemondott arról a lehetőségről, hogy a történés apró részleteinek

vizsgálatából jusson el az összefüggések feltárásához. Számára a „segédtudomány” nem külön stúdium, hanem

a történész alapképzettséghez tartozó szaktudományos alapismeretek együttese. De elfordul attól az igen gyors

sikert hozó szakmai gyakorlattól is, amelyik a történelmet csak többé vagy kevésbé szellemes elméletgyártások

alapanyagának tekintette. Azokhoz az elődökhöz nyúl vissza módszertani alapkereséseiben, akik a

genealógiából, a heraldikából és a hagyományos „segédtudományok”-ból modern forrástudományokat kívántak

formálni, akik számára ezek a tudományszakok arra valók, hogy megelevenítsék a társadalom

mikroközösségeinek életét, a társadalmon belüli szokásrendeket, a társadalmi munkamegosztás rendező elveit az

emberek közti kapcsolatok szerveződésében. Olyan módszerbéli alapok kialakítását sürgeti az egyetemi

képzésben, tudományos utánpótlás-nevelésben, amelyekre építve a történész egy ránk maradt írásos, tárgyi vagy

szóbeli emléket a hajdani mindennapok életegészébe képes beilleszteni és ezen részletek pontos rekonstrukciója

alapján megmutathatja az egyéni törekvéseket, napi történéseket, a történelem mélyén munkáló erőket.

*

Jelenkori társadalmi átrendeződések, vagy ideológiai megrázkódtatások, vagy a szaktudomány módszerbéli

válságai késztetik a történészt mindezek átgondolására?... Vagy talán mindhárom együttes jelentkezése?

A történész tudja, hogy ő maga is átélője jelenének, szakmai-ideológiai gondja jelenéről-gondolkodásának

szerves része, terméke. A végső okok fürkészését tehát az utókor történészére hagyja…


1. Az õsgaléria

MODERN FORRÁSTUDOMÁNYOK: GENEALÓGIA

PETNEKI Áron

Az ősgaléria

„Szobái ódivat szerint vörös selyemdamaszttal, erdélyiesen kamukával voltak kárpitozva, melyeket fehér és

arany lécek kerítettek. Bútorzata, csillárai, velencei tükrei, nagymérvű [= nagyméretű] családi képei s ezek

között a szerencsétlen, pompás Bán Dienesé, összhangzásban valának a díszes falkárpitokkal.”

Jósika Miklós írta ezeket a sorokat Emlékirataiban Bánffy György gróf, erdélyi gubernátor (1747–1822)

kolozsvári palotájáról, melyben az író gyermekkorában sokszor megfordult. Egy másik emlékiratíró, Ujfalvy

Sándor viszont apjának egy 80 éves barátjáról, Keczeli Istvánról és annak udvarházáról beszélt el sok mindent

az utókor számára:

„Keczeli, a régi jó időkből fennmaradt eredeti példány volt... Eredete régi tősgyökeres nemes; családi

leszármazását a magyar vezérekig vitte fel és arra sokat is tartott... Házi bútórai jó erős fából, s keményen

készítve, századokig tartottak... Háztartás és ház felosztás, változtatás nélkül mind a régi... A tükör alatt a falon

fenyőfa, kis pipa fogason 4 hosszú szárú borgai s egy rövid szárú debreceni makra pipa: alattok horgas szegen

csüng a zsíros, nagy kostök. A falon díszelnek az utolsó Rákóczi, Apafy Mihály s Werbőczy képei, elnyűtt, alig

ismerhető alakba. Ezeken kívül apja, nagyapja képei, továbbá a maga és neje majomhoz inkább, mint emberi

alakhoz hasonlító, közelebbről Gáti által festett mellképeik: akit külföldről nem rég hozatott gróf Haller

Kapjonba olasz falakat festeni. Ha Belső-Szolnokban még ma is torz festvényt, akár régi olasz falat látsz, bizton

tudhatni, hogy a Gáti mesterműve.”

Mindkét leírás 18. század végi enteriőrt örökít meg. Az egyik gazdag mágnás európai pompájú palotája, a másik

a változtathatatlanság „ázsiai virtusával” ékeskedő kisnemes kúriája. A két lakás ugyancsak különbözik

egymástól, mint ahogy gazdáik is, hiába köti össze őket a Hármaskönyvben kimondott „egy és ugyanazon

nemesség” elve. Mégis mindkét berendezésben találhatunk közös vonást: a Bánffy-palotában is, meg a Keczeli-

féle düledező udvarházban is ott függenek a falakon az ősök arcképei.

Az elődök portréival természetesen nemcsak a magyar nemes vette körül magát. Általános szokása volt ez az

európai országok kiváltságos osztályainak, s a 16. század végétől, a 17. század elejétől egyre több helyen vált

gyakorlattá. Az ősök galériája megtalálható az angol kastélyokban, a Loire menti várakban épp úgy, mint a

német bárók palotáiban vagy a Visztula menti nemesek vörösfenyőből rótt kúriáiban. Közép-Kelet- Európában

azonban különös jelentőségre tett szert, nem annyira a képek művészi kvalitása miatt, mint inkább ama szerep

miatt, amelyet a megrendelők, a tulajdonosok életében és tudatában játszott. Ami a képek minőségét illeti, a

nyugat-európai megrendelő bizony sokkal könnyebben tudott elsőrangú művészeket foglalkoztatni, gyakran

olyanokat, akik királyi, fejedelmi udvariban működtek. Az első idézetünkben, a Bánffy grófok esetében éppen

az említett Bánffy Dénes (1723–1780) képét a bécsi udvar hivatalos festője, Martin van Meytens készítette. (Ma

a Magyar Nemzeti Múzeum Történelmi Képcsarnoka őrzi.) Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy a Bánffy-

palota összes képe kiváló alkotás volt. A magyar közép- és kisnemesség szobáiban azonban jobbára csak olyan

arcképek függtek, mint amilyenekben Keczeli uram gyönyörködhetett.

A kor nemessége számára ugyanis az ősgaléria társadalmi és tudati funkciója sokkal lényegesebb volt, mint az

esztétikai meggondolások. Igaz ugyan, hogy valakit nem az ősgaléria, vagy a címer tett nemessé, hanem

elsősorban a birtokadomány, mégis, aki csak tehette, ragaszkodott a külső díszhez is.

Az ősgalériák keletkezése az arckép festészet kialakulásával párhuzamosan haladt. Először a könyvdíszítés, a

miniatúra-festészet területén találkozunk a jelenséggel: a Képes Krónikában egész sereg 14. századi magyar

nemzetség ősének képe szerepel. Ez azonban még nem volt kifejezetten ősgaléria, hiszen annak tartalmaznia

kellett nemcsak az alapító őst, hanem a további leszármazókat is. Közép-Kelet-Európában, de talán egész

Európában az egyik legelső ilyen fennmaradt ősgaléria még mindig könyvillusztrációnak készült. (Ez a lengyel

Szydłowiecki család történetét tartalmazó kódex, a Liber geneseos illustrissimae familiae Schidloviciae, amely

1532 körül keletkezett.)

A 16. században – elsősorban a királyi, fejedelmi udvarokban, majd az udvart mindenben követő mágnásoknál –

megjelentek a nagyméretű, egészalakos táblaképek, kialakult az úgynevezett reprezentatív portré típusa. A 17.

század elejétől kezdve Magyarországon is gyakorivá vált, hogy nemcsak a főúri családok élő tagjait, hanem a


család hatalmát, gazdagságát megalapozó ősöket is megfestették. Lássuk csak, hogyan is készült egy ilyen

ősgaléria. A Perényi család levéltárában fennmaradt egy utasítás, amelyet a család egyik tagja egy festőnek

adott, miként kell az ősöket megfesteni (hiszen azokról semmiféle korábbi portré nem volt, így a művész nem

tudott mire támaszkodni): „Nr. 2. Nevezetes Pétert Öreg embernek kell írni, haragosnak, kemény tekintetűnek,

mindaz két kezében mezítelen pallost tartson, az fején sebeket, úgy jobb kezén és lábain, mivel az levelekben [=

oklevelekben] is úgy vagyon. Nr. 3. Miklós megélemedett ember volt, de öreg nem volt, ezt is nagy sebekben

véresen halva fekve írják. Nr. 4. János iffiú ember volt, s igen dali cifra. Nr. 5. Imre cancellárius, mint Jósa

Mihály mondotta volt, egy szenátor tekintetű embert representáljon, ez is jó öregséges. Nr. 6. Imre Palatinust [=

nádort] szelíden, öregen kell írni és olyan signumokkal, mint hercegeket szokás, köszvényes ember is volt

nagyon, úgyannyira, hogy sem lovon, sem gyalog nem járhatott. Nr. 7. Ferenc püspök igen iffiú korában esett el

az mohácsi harcon, ezt is véres vágásokkal fekve, halva kell leírni. Nr. 8. Gábor középkorú ember volt, azt is

véresen vágásokkal fekve kell íratni. Nr. 9. Péter is nem volt öreg ember, ezt gazdagon, pompás köntösben írják.

Nr. 10. Gábor harmincöt esztendős volt, azt is írhatják vitézi módon, mert az király ellenségei ellen sok próbákat

tött. Nr. 11. Mihályt is halva írhatni, ágyú golyóbissal elszaggatott testtel, az sem volt igen öreg ember. Nr. 12.

Ferenc is közép idejű ember volt. Nr. 13. György szelíd, gazdának termett ember volt, s jó öregséget élt.”

A képíró tehát mindössze ennyire támaszkodhatott, s nem is csoda, ha a különböző ősök – az attribútumoktól

eltekintve – ugyancsak hasonlítottak egymásra. Ami pedig ruházatukat illeti, arra nézve csak ennyi állott az

utasításban: „Minemű köntösben kell írni és miképpen, az esztendő számbul az képíró jobban conjiciálhatja [=

következtethet rá], akkor mint jártanak az magyarok.”

Voltak olyan főúri családok is, amelyek gyors karriert befutva kerültek a régi arisztokrácia közé. Az ilyen,

hamar felkapaszkodott famíliáknak még inkább szükségük volt az ősi származás bizonygatására. Esterházy Pál

(1635–1713) herceg, Magyarország nádora 1681 óta az ország első zászlósura volt. Apja, az ugyancsak nádor

Esterházy Miklós gróf vetette meg a család hatalmas vagyonának alapjait – igencsak céltudatos házasságával.

Nagyapja végvári vitéz volt, dédapjáról viszont már nem lehetett biztosan tudni, hogy egyáltalán volt-e

nemessége. Mi sem természetesebb hát, hogy Pál herceg legkedvesebb időtöltései közé a családi genealógia

elkészítése tartozott (három példánya is fennmaradt az Esterházy-levéltárban), amelyben Noéig vitte vissza a

família leszármazását. A fraknói vár hatalmas ősgalériájában ma is látni egy olyan festményt, amelyen az

emberi nem ősatyja, Ádám fekszik a földön, oldalából fa nő ki, melyből a bibliai pátriárkákon, királyokon, majd

a hun és magyar vezéreken át sarjad ki az Esterházy család, amely immár olyan ősökkel dicsekszik, mint Lehel

vezér. (A fraknói várban még egy, a 17. században hamisított Lehel-kürtöt is találhatunk, hogy annál

szavahihetőbb legyen az ősgaléria, nem is beszélve a sosem volt, hun Estorás-ősök temetési pajzsairól és

fegyvereiről.) Pál herceg még attól sem riadt vissza, hogy a Nádasdy Ferenc által 1664-ben kiadott, a magyar

vezéreket és királyokat ábrázoló rézmetszet-sorozatot, a „Mausoleum”-ot Péter nevű udvari festőjével

lemásoltassa, s a magyar uralkodók képeit, új feliratokkal ellátva, saját fiktív őseinek galériájaként 1700-ban

Bécsben rézbe metszve kiadassa. (Könnyen tehette, a szerzői jog még teljesen ismeretlen volt.)

Az ősgalériák állománya többször is változott, új házasságok, örökségek növelték, háborúk, költözködések

apasztották. A már említett Esterházy Pál a Wesselényi-féle összeesküvés felszámolása után, majdnem jelképes

összegekért jutott hozzá a kivégzett Nádasdy Ferenc gróf ősgalériájához. (Az egész alakos képekért 3, a

félalakosokért másfél forintot fizetett.) Hogy az uralkodóház iránti hűségét bizonyítsa, a galériából kihagyta

mindazok arcképeit, akik az összeesküvésben részt vettek.

Amint burjánzott a rokonság, úgy lettek az ősgalériák egyre terjedelmesebbek. Sok arckép egyszerre több

példányban is elkészült, a rokonság különböző tagjai számára, gyakran azonban az egyes korábbi arcképeket

„összevonták”; azaz egyetlen képre festették. Volt olyan ábrázolás, ahol az egyes családtagokon kívül még a

kedvenc hátaslovak is ott szerepeltek.

A 20. század háborúi és az azokat követő változások nem sokat hagytak meg a közép-kelet-európai, s különösen

nem a magyarországi ősgalériákból. Eredeti helyükön ma már csak elvétve láthatók (pl. Keszthelyen a

Festeticsek, Hontszentantalon a Koháryak, Krasznahorkán és Betléren az Andrássyak, Fraknón az Esterházyak

képei), egy részük múzeumba került (pl. a Magyar Nemzeti Múzeumba a Batthyány-galéria nagyobb része, vagy

letétként a Csákyak képtára), egy másik – nem jelentéktelen – részük pedig megsemmisült vagy szétszóródott.

Ezek a galériák, társadalmi funkciójukat immár elvesztve, a történésznek és a művészettörténésznek szolgálna

forrásokul.

2. Képek




1. A családot szervezõ vagyon. A Földváry-család közös birtoklásának 250 éve

DÜMMERTH Dezső

A családot szervező vagyon

A Földváry család közös birtoklásának 250 éve

Nagy vagyonok kialakulása állandó eleme a történelmi folyamatnak: minden kor uralkodó osztálya egyúttal

általában a legvagyonosabb személyek, családok körét is magába foglalta, vagy éppen azonos volt azzal.

Utánpótlását is jobbára ezek soraiból merítette. Egy-egy nagy vagyon olykor a család több generációjának műve

volt. Összeállásában jelentős szerepet játszottak – a politikai és gazdasági tényezőkön túl – a családi

kapcsolatok: elsősorban a házasságok és a házasságok révén más családok felé is megnyíló öröklési lehetőségek.

A feudalizmus korában a családi kapcsolatok így különösen nagy szerephez jutottak egy-egy nagyobb vagyon

(pl. az Esterházyak vagy a Károlyiak vagyonának) létrejöttében. Ám e vagyonok útját nyomon követve azt

látjuk, hogy később nemegyszer a család és vagyon viszonyában a szerep megcserélődik: a már kialakult

vagyon lesz az, amely megszervezi és összetartja maga körül a családot. Az alábbiakban a Pest megyei híres

bernátfalvi és földvári Földváry család példáján egyaránt szemlélhetjük a családi vagyont, majd a vagyon

családot szervező szerepét, és a szerepek kialakulásának korukra is oly jellemző mechanizmusát.

A Földváry család a mohácsi vész utáni évtizedekben még csak szerény vagyoni helyzetű köznemesi família.

Karrierje – e korban nem meglepő módon – szerencsés házassággal indult. A későbbi Földváry-vagyon egyelőre

még más családban kezd kialakulni: Bernátfy Bernát, bujáki várnagy 1540 körüli két házasságában. Az egyiket

a Jeney, a másikat a Tetétleni családok utolsó leányági leszármazottaival kötötte. Mindkét esetben a férfiágak

kihaltak. Az első házasság a Szolnok megyei Jeney birtokokat: Cibakházát és tartozékait, valamint Tiszajenőt (a

későbbi Jászkarajenőt) juttatta kezére, és egy még Mátyás korából származott nagy jövedelmű tiszai és kőrösi

révjogot „hozott”. A második házasság, a még a 14. században felemelkedett Tetétleni családnak a 16. század

közepéig megmaradt nagy dunavecsei uradalmát biztosította a Bernátfy család részére. Mindez maguknak a

Bernátfyaknak Heves (Szűcsi, Oroszi, Gyöngyöshalászi) és Abaúj megyei (Bernátfalva) birtokaival együtt már

igen tekintélyes vagyont képezett. Bernátfy Bernátnak három örököse volt: két fia és egy leánya. A leány, Zsófia

a 16. század vége felé ment hozzá Földváry Mihályhoz. Az ifjú férjről ekkor még nem sokat tudunk:

vagyontalan, de mint Földváry Bálint országbírói titkár fia, maga is hivatali szolgálatban áll. Ebből a

házasságból született fiuk, Földváry György lesz az, akivel a család emelkedése megindul.

Földváry György Nógrád megyében szolgabíró, majd Forgách Zsigmond nádor szolgálatában egy ideig

Somoskő várnagya. Ő nem katona-típus, nincs adatunk róla, hogy mint annyi más nemes vagy felemelkedő

jobbágysorsú katona, a török elleni harcokban szerezne új birtokot, kitüntetést. György tisztán az örökösödés

törvényes rendjéből várható előnyökre épít – és vár. Jól tudja hasznosítani a mostoha-ági rokonsági

viszonylatokat is. Az idő neki dolgozik: unokatestvére, Bernátfy István – mivel nincs leszármazottja – a 16.

század végén Bernátfalu birtokát, másodfokú unokatestvére, egy vak leány, Bernátfy Borbála pedig 1621-ben a

Jeney örökségből rászállt Cibakháza és Tiszajenő birtokát neki adja el.

Földváry György, aki a Bernátfy vagyont a maga kezében összegyűjtötte, 1635 körül meghal. A 17. század

elején vagyunk: e birtokok jórészt még török uralom alatt állanak. Három fia és három leánya mégis optimistán

tekintenek a jövőbe: olyan töretlen bizakodással számítgatnak családi gyűléseiken, hogy a mai ember

elcsodálkozik rajta. 1646-ban, amikor megállapítják, hogy a török megszállás ellenére eddig nekik is jól adózó

Dunavecse és környéki Tetétleni javak puszta helyekké váltak és Cibakháza is a török alá tartozik, e birtokokat

ugyanúgy bevonják az „osztály”-ba, mint a ténylegesen legalább még valamit jövedelmező abaúji és hevesi

részeket (melyek nem voltak megszállás alatt). Mintha csak előre, bizonyosan tudták volna, hogy Magyarország

felszabadul a török iga alól, és ők, vagy legalább utódaik ugyanott folytathatják a birtoklást, ahol őseik

abbahagyták.

Minden túlzás nélkül állíthatjuk: nagy távlatokban kellett gondolkozniuk azoknak az embereknek, azoknak a

családtagoknak, akik a 17. század derekán éltek. Azt nyilván sejtették, hogy nekik maguknak már nem sok

hasznuk lesz e birtokok jogából. De éltette őket a remény, hogy gyermekeik vagy unokáik majd élvezni fogják

gondoskodásuk gyümölcsét.

Mi volt ebben az esetben e nagy összetartás alapja?


Földváry György végrendeletében (1631) olvasható, hogy Dunavecsét és tartozékait az ősök, tehát a Tetétleniek

„kezdettől osztatlanul bírták”. Ez azt jelentette, hogy senki nem rendelkezett egyénileg saját (az „osztály”

alkalmából megállapított) birtokrészével, csak a belőle származó jövedelem illette meg. Magához a földhöz, a

közös birtokhoz – amelyet egy, a családtagok által választott direktor igazgatott – egyik családtag sem

nyúlhatott, nem adhatta, nem ajándékozhatta vagy örökíthette el, legfeljebb (mint a későbbi iratokból kitűnik) a

vele egy vérségben levő família valamelyik másik tagjának.

Más családok ősei is bírtak ilyen, működésében szinte a tőkés viszonyok részvénytársaságaira emlékeztető

osztatlanságot, de ezt már a 17. században – ha nem előbb – felszámolták. A Földváryak azonban az osztatlan

birtoklás rendszerét nemcsak örökölték, hanem meg is tartották, és mindkét nemen való utódaikra is hosszú

nemzedékláncon át egészen 1873-ig átörökítették. Ez pedig kb. 9 nemzedéket jelent, amelyikben Földváry

Györgynek 6 gyermekétől 24 felnőtt kort megért unokája, ezektől 42 dédunoka, majd pedig 83 szépunoka

származott. Utóbbiak már a 18. század második felében éltek. Természetesen mindezekhez a közvetlen

leszármazottakhoz hozzá kell számítani még házastársaikat is, és így ha utánaszámolunk, láthatjuk azt, hogy az

osztatlanul kezelt birtokból élő családtagok száma az évtizedek során egyre növekedett. A 18–19. század

fordulóján a Földváryak rokonságában találunk megyei tisztviselőket, uradalmi ügyészt, bírókat, magas rangú

közhivatalnokokat, tudósokat és arisztokratákat is.

A középkori birtoklásmódhoz való e töretlen ragaszkodás a família története során nemcsak a konzervatív

hajlamokat mutatta meg, hanem azt is, hogy Magyarország sajátos viszonyai között milyen gazdasági támaszt

talált a nemzedékről nemzedékre nagy, hatalmas számban kiterebélyesedő családok sora ebben az osztatlan

birtoklásban, az osztatlan családi birtok pedig hogyan támaszkodhatott a családtag részbirtokosok ügyes

politikai magatartására. A Földváry családnak minden politikai csoportosulásban ott voltak azok a tagjai, akik

alkalmasak voltak az illető fél győzelme esetén a család érdekeinek védelmére. Kivált a 17. század végétől a

Rákóczi-szabadságharcig terjedő, az egész magyar társadalmat megosztó mozgalmas korszakban. Mikor 1673-

ban Ampringen Gáspár elnöklete alatt megalakul a rendi jogokat semmibe vevő, az országot abszolutisztikus

módszerekkel irányítani akaró Gubernium, ennek hivatalnokai között találunk egy Földváryt: Andrást, György

legfiatalabb, katolikussá lett és az udvar szomszédságában, Pozsonyban lakó fiát. Nem meglepő ezek után, hogy

ezekben az években ez a Földváry András a família jószágügyeinek direktora.

De a famíliának így is majdnem távoznia kell a töröktől felszabaduló birtokokról. Ampringen rendszere 1681-

ben megszűnik ugyan, de Földváry András is meghal, és a famíliának nincs többé aulikus körökben

védelmezője. Majdnem mindnyájan protestánsok (evangélikusok), és a vármegyei élet kereteiben élik a keleti

országrészeken birtokosi életüket. Ott, ahol a császári tábornokok birtokrekviráló, véres terrorja még mindig

tombol, főleg a protestáns nemesek és lelkészek ellen. Caraffa tábornok ekkor fogatja el az egyik Földváry-

unokának, Zsuzsának a férjét is, Bezzegh György Nógrád megyei jegyzőt, és a királyi kegyelemlevél

megérkezését hátráltatva, kegyetlen kínzások után felnégyelteti. Fiát, Bezzegh Gábort pedig 1691-ben két

Darvas-unokatestvérével a szolnoki katonai parancsnok fogatja börtönbe, s ezzel kikényszeríti a família

lemondását Tiszajenő birtokáról, a császári kincstár számára.

Ám éppen a török segítségre támaszkodó Thököly-féle mozgalom idején egy másik unoka, Földváry László,

fegyverrel harcol a királyi csapatokban. A törökök elfogják, gályarabságra hurcolják. Innén megszökve szinte

csak azért tér haza, hogy 1697-ben, ezúttal a Tokaji Ferenc-féle hegyaljai parasztzendülés ellen foghasson ismét

fegyvert, az előző sebesüléséhez itt egy második, súlyosat is szerezve. Talán jórészt ennek köszönheti a család,

hogy a töröktől visszahódított területeken a régi birtokosok birtokjogait felülvizsgáló királyi bizottság működése

idején Tiszajenőn kívül nem veszti el más uradalmát: Dunavecse és Cibakháza is megmarad a Földváryak

kezén.

Ezután a Rákóczi-szabadságharc következik, ahol ugyancsak megoszlik a família pártállása. A labanc-oldalon

távoli rokon, Komjáthy Ábrahám áll, akit a kurucok le is fejeznek. Vele szemben Földváry György dédunokái

közül Zolnay Zsigmond Rákóczi táborában harcol. És a fejedelem oldalán diplomataként és kancellárként

ugyancsak egy Földváry dédunoka állt, Ráday Pál, a későbbi hírneves nógrádi alispán és költő. De a szatmári

béke után mindketten leteszik a hűségesküt a királyra, birtokaik megmaradnak. Nem is véletlen, hogy a szatmári

béke után egymás után ők lesznek a közös vagyon direktorai is.

1730-ra már megszilárdul a megmaradó magyar nemesi birtokosok alatt a talaj: birtokjogaik biztonságban

vannak. A Földváry família – fenntartva továbbra is a közös birtoklást – ekkor kezd új erőre kapni. A birtokok is

kezdenek jövedelmezni. Dunavecse a közben pusztává lett egykori középkori falvak tartozékaival 1734-ben

például már évente 1345 rajnai forintot jövedelmez. 1749-ben választják direktorrá az energikus Batta Pált, az

egyik szépunokát, a királyi tábla ülnökét, s hét évvel később, 1756-ban a vecsei uradalom már 4878, 1757-ben

pedig 5000 forintot fizet be a család közös pénztárába. Cibakházán pedig az a révjog, melyet még Mátyás király


adott a Bessenyeieknek, s mely Jeney Bernátfy jogon, a vak leány révén a Földváryakra szállt, 1748–1752

között 4593 forint 3 krajcárt jelent a famíliának. Közben folyik a – emlékezhetünk – törvénytelenül elvett

Tiszajenőért indított táblai per is, de egyelőre még eredmény nélkül. Dunavecse viszont 1752-ben városi rangot

kap, Mária Teréziának fizetett nem kevés összegekért, melynek hiányzó részét a família tagjai adják külön

össze, jól érezve, hogy a város rangemelése az ő innen származó jövedelmüket is emelni fogja. Persze nem

adózó, szabad kézműveseket csak „az új városrészben” tűrnek meg, a városbírót és tanácsot pedig, ha „vétkes”-

nek találják, még akkor is ugyanúgy botbüntetésre ítélik, mint az egyszerű lakosságot. Az igazság másik oldala

viszont, hogy a jobbágyokat „sanyargatókra” is lesújt a szigorú Batta Pál direktor. Amire egyéni birtoklás esetén

nem lehetne mód, a közös birtoklás lehetővé teszi, hogy „megtiltsa” a família tagjainak felesleges leutazásait a

birtokokra és azt, hogy ott a jobbágyokat enni-innivaló és fuvar szolgáltatásaival terheljék. Sőt, jogot ad a

jobbágyoknak ilyen esetekben a família vezetősége előtti panaszra. S a jobbágyok élnek is a lehetőséggel. A

vecsei jobbágyok panaszára pl. könyörtelenül elbocsátják a velük méltánytalan gazdasági ispánt is.

Ilyen körülmények között azonban az sem meglepő, hogy a família néhány tagja Batta Pál direktorságát túl

keménynek találja. Bár a többség háláját nyilvánítja neki, „sok nyughatatlansága” miatt 1767-ben leköszön a

direktorságról.

Utána észrevehetőbben „demokratikusabb” az ügyintézés – mármint a família-tagokra nézve. A direktori

tisztség megszűnik, helyét a korlátozottabb hatáskörű „moderator” foglalja el, ezúttal a családi tanács korábbi

jegyzőjének, Kövesdy Lászlónak személyében. Közben a táblai per tovább folyik Tiszajenőért, és azt most már

egy ükunoka, Batta Bálint viszi tovább a família nevében; ő ugyanúgy táblai ülnök, mint apja volt.

A família életének utolsó nagy, látványos eseménye aztán éppen a századfordulón következik be: 1800-ban.

Megnyerik a pert az államkincstárral szemben, és Tiszajenő, a vak leány másik birtoka, melynek átengedéséért

Bezzegh Gábor és társai 1691-ben a börtönben szenvedtek, most ismét visszatér a Földváry-javak osztatlan

egységébe. Ezek az évek azonban már a magyar feudalizmus válságának kezdetét jelentik, s a következő, 1848-

cal záruló korszakban, az országgyűléseken és a politikai közvéleményben egyre nagyobb súllyal jelentkeznek a

polgári átalakulás kezdeti problémái. A nemesség egyes tagjai ebben a küzdelemben különböző helyeket

foglalnak el, egészében azonban a Földváry család inkább a reformok pártján helyezkedik el. A polgári

forradalom: a polgári jogrend bevezetése és a jobbágyfelszabadítás azonban míg egyrészt jelentősen csökkenti a

vagyont, másrészt egyre nehezebbé, és a csökkent jövedelem folytán egyre értelmetlenebbé teszi a közös

birtoklás fenntartását. Így 1873-ban sor kerül a végső osztozásra: a családi közös birtoklás felszámolására; a

birtok kisebb-nagyobb személyi tulajdonokra bomlik szét. De hogy a család összetartozásának emléke mégis

fennmaradjon, a nemzetség – és benne a közös birtoklás – tekintélyes levéltári anyagát egyben átadják a Pest

megyei Levéltárnak, mely a mai napig őrzi azt az iratokkal együtt átadott szép szekrényben.

2. Képek



1. Egy évszázad egy parasztcsaládban

ZÁBORSZKY Miklós

Egy évszázad egy parasztcsaládban

Napjaink embere hajlamos arra, hogy visszatekintve a 160–200 év előtti régi magyar falu életére, azt

csendesnek, megmerevedettnek, eseménytelennek, monotonnak tekintse, melyben a rendíthetetlen és szinte már

időtlen földesúri hatalom nyomása alatt az idő múlását csak az évszakok változásai s a születések és halálok

jelezték: fiak következtek apákra, és a fiakra unokák, „ősi földek” és „ősi porták” szálltak apáról fiúra egy

évszázados szokásrend logikája és hagyományai szerint. A történelmi és néprajzi kutatás mára már előrehaladt

ennek a képnek a felülvizsgálatában és kritikájában. A falu e hagyományos képén is egyre inkább előbukkannak

annak a nagyon is élénk mozgásnak nyomai, mely alapjában ugyanúgy, mint Thomas Mann Buddenbrook

családjának lübecki polgárainál látható – generációk folyamatos váltása során nemcsak állandóan át- meg

átalakítja a régi falu társadalmát, hanem folyamatosan alkalmazkodva a környező világ társadalmi-gazdasági

változásaihoz, időről időre (és többnyire éppen a változások korai felismerése által) kiemelkednek belőle egyes

tehetséges egyének – akár több generációra kiterjedőleg is – vagyont és befolyást teremtve maguknak és

családjuknak. A további kutatás feladata annak feltárása, hogy egy-egy ember, egy-egy család így kialakuló

szerencséje mennyiben jelent végül az egész falut átformálni kezdő modellt, és így húzóerőt a falu többi családja

számára is – kétségtelen azonban, hogy egyes családok történetének feltárása nélkül még a kérdésfeltevésig sem

juthatunk el. A történettudomány igénye parasztcsaládok történetének ilyenféle feltárására természetesen már

hosszabb múltra tekinthet vissza (legyen elég az 1940-es évekből Szentpétery Imre kezdeményezésére utalni),

de talán ezek után sem lesz tanulság nélkül alábbi vizsgálatunk: egy súri parasztcsalád három generációjának

történetéről.

Súr kicsiny falu a Bakony Komárom megyei oldalán. Évszázadokon át, egészen 1949-ig, Veszprém megyéhez

tartozott. Sorsát azonban nem a megye, hanem a földesuraság határozta meg: a falu a gróf Zichy család

várpalotai ura dalmának volt része. A török kiűzése után az erdők mélyén fekvő elnéptelenedett kis faluba a

Zichyek hoztak új telepeseket: elsősorban felső-magyarországi birtokaikról, részben lutheránus, részben

katolikus szlovákokat. Mivel a falu anyakönyvei 1747-től kezdve megmaradtak, ezeknek és a földesúri és állami

összeírásoknak segítségével végigkísérhetjük a falu 36 családjának útját abban a mintegy évszázadnyi

korszakban, mely a jobbágyság terheit szabályozó 1767. évi úrbérrendezés és az 1848-ban kimondott

jobbágyfelszabadítás befejezése között eltelt, és amely nagyjából három emberi generációnak felel meg. E 36

családból most egyetlen, igaz, rendhagyó sorsú, felemelkedett és e szinten magát fenntartani képes családot

emelünk ki végigkövetve Sógorka György és utódai három nemzedékének útját.

A család 1747-től kezdve sűrűn előfordul a falu anyakönyveiben; a földesúri összeírásokban 1765-ben pedig

már két tagja, I. István és I. György is telkes jobbágyként szerepel. Mivel a családnak sem az 1724., sem az

1740. évi földesúri összeírásokban nincs nyoma, kétségtelen, hogy ők az első súri nemzedék.

Az indulás: szőlő, birka, közélet

A két ember – alighanem testvérek – közös vonása a jobbágygazdaságra ekkor még kevéssé jellemző vállalkozó

szellem. 1765–66-ban mindkettőjükkel ott találkozunk a falu határában telepített első új szőlők gazdái között.

Emellett I. István 1765-től 1782-ig minden földesúri összeírásban egész telkes gazdaként szerepel: ez ott és

akkor mintegy 24 hold szántóföld és 8–10 kaszás rét birtoklását jelenti. I. István emellett – nyilván a család

felső-magyarországi tapasztalataira is támaszkodva – birkát kezd tenyészteni: egy időben 103 juháról tudunk, és

saját juhászt is foglalkoztat – az anyakönyv pedig mint „kiváló vadász”-t említi. Testvérének, az 1760-ban még

csak féltelkes Györgynek azonban még ennél is több, 130 juha van, és ezzel ő a falu legnagyobb juhosgazdája.

Természetesen neki is külön juhásza őrzi és gondozza az állatokat.

György azonban, úgy tűnik – mai szóval –‚ „közéleti ember” is volt. Már 1760-ban valamilyen szerepe van a

súri evangélikus egyház presbitériumában: legalábbis ekkor hozzá és apósához küldenek egy, az egész

gyülekezethez címzett levelet, amellett nevével igen gyakran találkozunk a súri és bakonycsernyei házassági és

keresztelési anyakönyvekben házassági tanúként vagy keresztapaként. Mindez nyilván alkalmas arra, hogy

többeket lekötelezzen magának, így azután azt sem csodálhatjuk, ha 1782-ben, majd 1786-ban is ő tölti be a

községi bíró tisztet, közben pedig, 1783-ban már mint másfél telkes gazda szerepel az úrbéri összeírásban. Ez

pedig már kb. 36 hold szántó és ezzel arányos rétterület birtoklását jelenti a faluban ekkor egyedül ő bír ekkora

jobbágytelekkel.


A második nemzedékben I. István fiairól (II. Istvánról és Andrásról) nem sokat tudunk: az összeírásokból úgy

tűnik, hogy megosztották maguk között az apai jobbágytelket. Legalábbis erre utal, hogy a fiatalon, már 1802-

ben elhunyt András Ádám nevű fia (már a harmadik nemzedék) a századelőn már csak féltelkes – mint ahogy

ugyancsak féltelken gazdálkodik II. István leánya is férjével. (Erről a férjről különben tudjuk, hogy régebben I.

István cselédje volt: az, hogy a gazdalányokkal való házasság mennyire szolgálta a zsellér vagy éppen

szolgafiak emelkedését, ezen a példán is bebizonyosodik.)

De maradjunk még a második nemzedéknél, bár arról forrásaink alapján I. György ágában sem sokat tudunk.

Három fiút ismerünk: közülük Ferenc már 1793-ban, tehát még apja életében negyed telkes gazda (lehet, hogy

ezt apja abból a másfél telekből hasította ki számára, amelyet ugyanezen évben birtokolt). A család közéleti

rangját azonban inkább a másik fiú, I. János viszi tovább: ő 1807-ben bíró volt, a harmadik fiú, III. István pedig

a tanító lányát vette el, ami – a tanítói állás bizonytalan, inkább csekély presztízsét tekintve – éppen úgy

jelenthetett visszalépést, mint valamilyen szerény intellektuális igényt is.

A vagyon megoszlása

A család harmadik nemzedékének viszonyait elsősorban az 1828. évi országos adóösszeírásból ismerjük. I.

István leányunokájának, Erzsébetnek a szolgából lett vővel kötött házasságából, úgy látszik, nem születtek

utódok – unoka testvérének, a már említett Ádámnak házasságából azonban 4 lány származott. Ádám maga

anyagiakban is gyarapodott: 1842-ben már háromnegyed telek (mintegy 20 hold) birtokosa, és ennek nyilván

része van abban, hogy 1844-ben a családból harmadikként ő is bíró lesz. Az 1848-ban kimondott jobbágy

felszabadítás lebonyolításának eredményeként 1856-ra 20 katasztrális hold immár teljes polgári jogú

tulajdonosává válik. Ekkor már a falu új részén, az alsó úton lakik, otthagyva a „Kis Burgá”-ban épült apai

házat. Leányai 1833 és 1851 között kevésbé tehetős, de ugyancsak régi súri családokba házasodnak be: a

családnak ez az ága így férfiágon kihalt.

A család György-ágának harmadik nemzedéke viszont bővelkedik fiúgyermekekben: Ferenc Márton nevű fia

mellett a bíróviselt I. János három (II. György, II. János és Pál), III. István ugyancsak három fia (I. Mihály, IV.

István, III. György) viszi tovább a család nevét. Az összesen 7, nagyjából kortárs rokon közül 1828-ban Ferenc

Márton nevű fiáról már egyáltalán nem hallunk. I. János fiai azonban, legalábbis egy ideig, még tovább tartják a

család vagyoni színvonalát. II. György és II. János egy-egy féltelek birtokosai; Pál, aki nem kapott földet, de

apja iparra adta és szűcsmesterséget tanult, 1828-ban a falu egyetlen olyan iparosa, aki segédet is képes tartani.

III. István gyermekei közül Mihály és III. György a nagyapa, a „közéleti” I. György egykori falusi telkén élnek,

de részben immár különválva: két külön házban. Közülük Mihály indul sikeresebben: ő 1828-ban egy fél

jobbágytelek birtokosa, de 1841-re már egy egész telek van a birtokában; nem tudni, házassága révén, vagy

azáltal, hogy megszerezte unokatestvérének II. Györgynek fél telkét. II. György kezén ugyanis az összeírás

idején már nincs föld, fiával (V. Istvánnal) pedig néhány év múlva egy szomszéd faluban béresként találkozunk.

Ugyanígy nem tudni, mi lett II. György testvérének, II. Jánosnak féltelkével: fiának, VI. Istvánnak kezén ui.

1856-ra már csak alig egy hold szántó és mindössze 900 négyszögöl szőlő található; a családnak ez a második

generációban még oly dinamikus ága úgy látszik ekkorra hanyatlásnak indult: nem tudjuk, milyen okokból.

A visszaszerző

Mindezen, egyelőre nehezen magyarázható változások során azonban ebből a generációból újból kiemelkedik

egy ember: mégpedig III. Istvánnak a tanító lányától született középső fia, IV. István. Ellentétben testvérével, I.

Mihállyal, az osztozáskor nem jutott birtokhoz (de nem is maradt zsellérnek a faluban, mint másik testvére, III.

György), hanem anyósának haláláig annak házánál élt feleségestől, zsellérként. 1841-ben azonban már féltelkes

jobbágyként tartják nyilván: kétségtelenül – felesége jogán – megkapva anyósának féltelkét. István azonban

nem áll meg e ponton. Mivel a kataszteri összeírás szerint 1856-ra testvérének, I. Mihálynak fia II. Mihály már

csak egyetlen hold szőlővel rendelkezik, fel kell tételeznünk, hogy időközben I. Mihály féltelkét is IV. István

szerezte meg, és talán unokatestvére, II. György ekkorra eltűnt féltelke is az ő kezére jutott. Ez utóbbit

valószínűsíti, hogy 1856-ra Istvánnak immár polgári tulajdonában másfél teleknyi, 33 holdnyi birtok van, ami

összesen nagyjából megfelel a saját féltelke és másik két féltelek területének. És hogy ne legyen kétségünk,

kiknek telkeiről lehet szó: 1856-ban IV. István már I. György egykori házában lakik – abban, amelyben előtte

két testvére, I. Mihály és III. György lakott. Ekkorra már a család majd minden földbirtoka az ő kezében van, és

IV. István a falu legmódosabb gazdáinak egyikévé lépett elő. Ez az a pont, ahol abbahagyjuk a család

történetének vizsgálatát. Hogy IV. István fiának, III. Jánosnak útja immár a polgári viszonyok között hogyan

alakult tovább, éppúgy feltárandó, mint azé a másik 36 családé, melynek történetét kutatásunk során nagyjából

tisztázni sikerült.

*


Mindössze kb. 90–100 éven, három generáción át vizsgáltuk egyetlen parasztcsalád történetét. A kibontakozó

kép ennek a csupán egyetlen családnak útján át is a falusi társadalom nagyon is erőteljes mozgását: emelkedő és

hanyatló sorsok egymásmellettiségét és egymás elleni küzdelmét tükrözi: időnként egyes személyek

kiemelkedését, házasságok, vállalkozások (vagy olykor talán kíméletlen ügyeskedések?) révén. Kideríteni és

kielemezni azt, hogy ezek a kis közösségeken belüli mozgások és ellentétek során kialakuló, illetve felszabaduló

társadalmi energiák mennyiben, milyen mechanizmusok útján érvényesülve és milyen szabályszerűségeket

kialakítva vitték előre az egész paraszti osztály fejlődését, illetve felbomlását, még sok család történetének

hasonló, ám még hosszabb időtartamú és még mélyebb elemzését igényli.

2. Képek




1. Kovácsmesterbõl városi patrícius

MAGYAR Zoltán – UNGER Emil

Kovácsmesterből városi patrícius

Családok – kivált polgári és nemesi családok – emelkedésének és hanyatlásának története hosszú idő óta kedvelt

témája a szépirodalomnak. Az írók ugyanis már korán megérezték azt, hogy olyan nagy történelmi folyamatok,

mint a polgári viszonyok között a nemesség hanyatlása, a feudalizmusban felnőtt „patrícius” polgár háttérbe

szorulása, a régi hagyományos értékek értékvesztése – és mindezeknek a társadalmat, jellemeket és emberi

viszonyokat is átformáló hatásai legérthetőbben éppen úgy az egyes családok történetén át mutathatók be, mint

az új osztályok és értékrendek megjelenése, felemelkedése is. A történettudomány mindezen – sokban

párhuzamos – folyamatok közül sokáig inkább a nemesség útját vizsgálta; a polgárság útjának feltárását már

csak a kellő történeti távlat hiánya, ill. a vélt vagy valódi személyi-családi érdekek és érzékenységek éppen

nagyon is eleven volta folytán hosszú időn át kevésbé érezte jelentősnek. Az újabban e vonatkozásokban is

megélénkült kutatás azonban felhívta a figyelmet azokra a tanulságokra, melyeket a (kivált egy-egy nagyobb

múltú) polgári család története nemcsak a polgári társadalom és benne a polgár útját meghatározó

szabályszerűségek, hanem olykor a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet mechanizmusának

megismerése szempontjából is nyújtani képes.

Az a 250 év, amely alatt a Nyugat-Dunántúlról, a mai Burgenlandból származó budapesti Unger család előbb a

pesti belváros jelentős polgárcsaládjai közé emelkedett, majd lassan háttérbe szorult a város leggazdagabbjai

között, jól mutatja egész osztály emelkedésének és az azt elősegítő kapcsolatok vagy gátló körülmények

érvényesülésének mechanizmusát.

A céhes ipar jegyében

A család őse, Unger Benedek kovácsmester a 18. század első évtizedében született a Vas megyei Pinkafő

környékén. Pinkafő német lakosságú városka, a név azonban (Unger = magyar) arra utal, hogy ha idők folyamán

a család el is németesedett, de eredetileg mindenképpen a német környezettől nyelvében is elütő közegből

származott.

Unger Benedek nyilván mesterlegényi vándorlása során került Pestre. 1736-ban már házadót fizetett az itteni

„Új világ”-ban, a városfalak mentén fekvő, addig alig beépített területen. 1740-ben feleségül vett egy magánál

idősebb, feltehetően jómódú özvegyasszonyt, majd – már mint kovácsmester – még ugyanabban az évben

megkapta a pesti polgárjogot. Néhány év múlva a mai Semmelweis utcában levő előbbi házát elcserélte egy

forgalmasabb helyen – a Hatvani (ma Kossuth Lajos) és a mai Magyar utca sarkán állóért és itt nyitotta meg

kovácsműhelyét. A műhely jól jövedelmezett, mert a nagy forgalmú pesti vásárokra a Hatvani kapun érkező

szekeresek itt rögtön megtalálták a kovácsműhelyt, amelyre gyakran szükségük volt. Unger Benedeknek a

jómód mellett társadalmi megbecsülésből is kijutott, számtalanszor kérték fel keresztapának, 1755-ben pedig

tagja lett a várost irányító ún. választott polgárok százas testületének. Gyermekei csak második házasságából,

már idős korában születtek. A városi vezetéssel való jó kapcsolatát bizonyítja, hogy mindegyiküknek Mosel

József városbíró, a későbbi polgármester volt a keresztapja.

Az 1781-ben elhunyt Benedeknek három leánya és két fia nőtt fel. Az egyik leány, Róza a korai kapitalizmus

fontos pesti alakjához, Wurm (később Almay) Józsefhez, a dúsgazdag kereskedőhöz ment férjhez, és az ő egyik

leánya a „legnagyobb magyar” fiának, gr. Széchenyi Ödönnek lett a felesége.

Unger Benedeknek két fiától, Antaltól és Ferenctől származik a család két fő ága. Mindketten apjuk mesterségét

vitték tovább és ezért Schmied-Ungereknek nevezték őket. Az indulás egyenlő esélyei ellenére az idősebb, az

Antal (vagy Unger)-főág gazdagabb és tekintélyesebb lett, mint a kézműves szinten megrekedt Ferenc (Unger-

Magyar)-főág.

Vaskereskedés és telekvásárlás

Unger Antal (1771–1835) örökölt vagyonának jelentős növelésével megvetette a főág későbbi jólétének alapját.

Kovácsmesterségét az Országúton, a mai Múzeum körúton folytatta, két városkapu közt, igen kedvező helyen, a

híres pesti vásárok színhelyén. Ugyan akkor azonban már kezdett kiszakadni az elavult céhes keretekből: a

napóleoni háborúk konjunktúráját kihasználva 15 éven keresztül jóformán évente vásárolt egy-egy ingatlant.

Telkein jó nevű építészekkel bérházakat építtetett. Család háza az Aranykéz utcában épült, a város előkelőbb,

belső részén. (A Magyar utcai apai sarokház öccséé, Ferencé maradt, akivel azonban az elég gyakori családi


viszály következtében kapcsolata élete végére teljesen megszakadt.) Unger Antal házai a családi hagyomány

szerint óránként egy arany dukátot jövedelmeztek.

Két lánya és két fia nőtt fel, s életük alakulása jól mutatja a család fölfelé törekvését a pesti polgárságnak ebben

az öntudatosodó, fellendülő korszakában. Az egyik lány Hupf városi szenátor, a másik Aigner vaskereskedő

felesége lett.

Az idősebbik fiú, II. Antal (1801–1868), a család továbbvivője, a jómódú Pollack Mihálynak, a kor legnagyobb

magyar építészének Magdolna nevű leányát vette feleségül, és apjához hasonlóan felismerve a megmerevedő,

hanyatló céhes kisipar kilátástalanságát, a sokkal korszerűbb kereskedelem felé tájékozódott. Az Aldunasoron

megalapította az Arany Kaszához címzett vaskereskedést, s ez rövidesen az ország második legnagyobb ilyen

jellegű cégévé fejlődött. Üzleti nyereségének jelentős részét ő is ingatlanokba fektette.

Öccse, Henrik (1809–1877) városi képviselő, agglegény maradt. Egész életében magánzóként, házai – a város

fejlődésével együtt egyre növekvő – jövedelméből élt. Emellett azonban bekapcsolódott a kor ipari

vállalkozásaiba, és ennek eredményeként milliomos lett. Idős korában Budapest ötödik legnagyobb

házadófizetője volt. Az egykori kovácsműhely helyén, a Múzeum körúton 1852-ben Ybl Miklóssal szép kis

romantikus stílusú palotát építtetett, amely ma műemlék. Halála után vagyona részben az Unger család immár

negyedik pesti generációját gazdagította.

II. Antal és Henrik nemzedéke már érdeklődött a kultúra iránt is. Ezt mutatja Henrik szép könyvtára, és erre vall

Antal személyes kapcsolata Vörösmarty Mihállyal, aki nemegyszer megfordult házában. Ez az ismeretség,

továbbá a Kerepesi temető főbejárata melletti családi sírbolt kezdettől fogva magyar nyelvű feliratai tanúsítják,

hogy az Antal-főág a század közepére ismét magyarrá vált. A család polgári öntudatát bizonyítja, hogy Antal is,

Henrik is visszautasították a felkínált nemességet.

A pazarlók és a nemesek

II. Antalnak egy leánya és négy fia volt. A leány saját nagybátyjához, Pollack Sándorhoz ment férjhez, aki

később táborszernagy és Ferenc József szárnysegéde lett. A második fiú, Emil szakítva az iparos és kereskedő

hagyományokkal, Pollack nagyapja mesterségét folytatta; mint Ybl Miklós tanítványa tehetséges építész lett, de

fiatalon, nőtlenül meghalt. A legidősebb fiú, III. Antal és a harmadik, Leó, örökölték a vaskereskedést, amely

egy ideig még könnyű jövedelmet biztosított a számukra. Az ő életük már arra az időszakra esik, amikor a régi

polgárcsaládok stagnálni kezdtek, az üzleti nyereség és a jutalékok élvezetére rendezkedtek be, és lemaradtak a

versenyben az újabb, aktívabb erőkkel szemben. III. Antal és Leó szórakozni, élni vágyó emberek voltak,

szórták a pénzt, amely végül el is fogyott. Antal a Pestnél olcsóbb Pozsonyba költözött, s ott is halt meg szerény

körülmények között, gyermektelenül 1907-ben. Leó öccse már jóval korábban öngyilkos lett. Az Arany Kasza is

eladásra került. Leó, Emil fia már csak szerény minisztériumi tisztviselő volt. Agglegény maradt, így vele ez az

oldalág kihalt.

Az Antal-főág egyetlen erőteljes sarja ebben a generációban a legfiatalabb testvér, Unger Béla (1843–1920)

volt. Halléban végzett egyetemet, gazdász lett, de csak rövid ideig működött jószágigazgatóként Albrecht

főhercegnél, házassága után mint magánzó élt házai jövedelméből. Neki sikerült megtartania öröklött vagyonát,

és első házassága révén – unokatestvérét, Pfeffer Adeline-t vette feleségül – további komoly vagyonhoz jutott,

elsősorban a Tahiban levő Pollack-eredetű birtokhoz, amely azután családi székhely lett. (A Pollack második

feleségének vagyonából származó tahi telken még ma is áll – romladozó állapotban – a nagy építész által

tervezett egyemeletes klasszicista villa.) Egyébként távol tartotta magát a gazdasági élettől, emberkerülő volt,

puritán és jótékonykodó. Öregkorában, 1918-ban nemességet szerzett „tahi” előnévvel.

Két házasságából született három fiának és két leányának élete már nagyobb részt a 20. századra esik. A

1egidősebb Pfeffer Adeline-től született fiú, Richárd, jogi egyetemet végzett, de rövid bécsi

külügyminisztériumi szolgálat után visszavonult. Gazdag anyai öröksége lehetővé tette számára, hogy a század

elején tizenegy bérpalotát építtessen Budapesten és így megduplázza vagyonát. Ő alapította meg és építtette fel

az Astoria szállót is. Egyébként finom ízlésű műgyűjtő volt.

Béla második házasságból született két fia, II. Béla és Ervin csak az apai örökségből részesült, s – mivel ebben

az időben a házbérjövedelem jelentősége már amúgy is csökkenőben volt – kereső foglalkozást kellett

választaniuk. II. Béla mérnök lett, bár hivatása gyakorlásában az első világháborúban szerzett rokkantsága

gátolta. Öccse, Ervin – kedve ellenére – huszártiszt lett.

Az úri életformák vonzásában


Amint arról már említés történt, a család másik főága Unger Benedek kisebbik fiától, Ferenctől (1778–1861)

származik. Ő idősödő koráig folytatta kovácsmesterségét egy ugyancsak az Országúton nyitott új műhelyben; de

később azt felszámolva, házai lakbérjövedelméből élt. Nyolc ház, továbbá szőlők, kőbánya és szántóföld

tulajdonosa volt. Legfontosabb ingatlana az örökölt Hatvani utcai sarokház maradt, ezt a benne működő

fűszerkereskedés cégére után Elefántnak nevezték.

Unger Ferenc óvatos biedermeier polgár volt, és az Antal-főágban sokáig megnyilvánuló vállalkozó, üzleti

szellem utódaiból is hiányzott. Az volt a célja, hogy fiaiból úriembert neveljen, leányait úriemberekhez adja

férjhez. Két leánya Erkel Ferencnek, a család barátjának két öccséhez, – az orvos Rezsőhöz, illetve a jogász

Jánoshoz – ment feleségül. Idősebbik fia, II. Ferenc (1814–1858) jogot végzett, majd a császári hadseregben

szolgált hadbíró kapitányként. A szabadságharc idején is megmaradt a császári oldalon, de annak bukása után

nem kívánt részt venni a megtorlásban, és lelkiismereti válságba került. Jóval fiatalabb öccse, Gyula (1830–

1908) ezzel szemben honvéd volt, később Münchenben a művészeti akadémián építészetet tanult. Hazatérése

után házassága révén Pestről Budára került, a Tabánban élt, e szakmájának kevés hasznát vette, inkább

telekspekulációval foglalkozott változó sikerrel, egy időre mindenesetre a legfelső, virilista adófizető rétegbe

emelkedett. Az I. Unger Ferenc örökségével kapcsolatos hosszas pereskedés után minden kapcsolata

megszakadt bátyja családjával. 1861-ben családi nevét Magyarra változtatta, ezzel is hangsúlyozva teljes

visszamagyarosodását. II. Unger Ferenc családjában ez a magyarosodási folyamat egy nemzedékkel később

ment végbe.

A fiatalon meghalt II. Ferencnek két leányán kívül csak egy fia maradt. Özvegye az I. Ferenc örökségéből

kapott pénzen még fel tudott építeni egy bérházat az Újvilág utcában. Emil fiára ennek már csak a harmadrésze

maradt, amiből már nehéz volt megélni. Műegyetemet végzett, és mint mérnök az Államvasutak szolgálatában

töltötte el életét. Az ő egyetlen fia, ugyancsak Emil, szintén technikai pályát választott, mint gépészmérnök a

MÁV mérnökeként kezdte, majd a villamos erőművekre specializálódott és egy villamossági rt. műszaki

igazgatója lett.

A főág másik ágára, Unger, 1861-től Magyar Gyula utódaira áttérve hamarosan messze kerülünk Budapesttől.

Magyar Gyulának két leánya mellett – egyikük Máriássy báróné lett – egyetlen fia volt, Antal. Ő előbb jogot

végzett, majd mint hivatásos huszárszázados kereste a társadalmi emelkedést, de csakhamar megbetegedett, és

egészsége helyreállításának céljából 1894-ben Magyarországot elhagyva Dél-Dalmáciában, a kotori öbölben

lévő Zelenika helységben telepedett le. Itt 1902-ben virágzó tengerparti penziót majd hotelt alapított, ezzel

megvetve alapját a mai Crna Gora tartomány legjelentősebb iparágának, az idegenforgalomnak. A hotelt fia,

Adorján, anyai részről a neves festő, Madarász Viktor rokona vezette tovább egészen a második világháború

utáni államosításig.

A patríciusok útja

Tovább folytatva az Unger család történetét, már a jelenhez, élő emberekhez érnénk. A család a budapesti

polgárság egy jelentős számú, „patrícius” csoportjára jellegzetesnek, sőt tipikusnak is tekinthető útja azonban

már az eddigiek alapján is világosan kirajzolódik előttünk. A család pozícióját az első generációban még a céhes

kézműipar alapozta meg, de az út innen már hamar, a második és harmadik generációban a kereskedelem felé

fordul. A modern nagykereskedelmi formát azonban a cég már soha nem veszi át, üzletkörében végig megmarad

a kicsinybeni árusítás is. Ezzel azonban már szinte kezdettől fogva párhuzamosan kibontakozik a városi

ingatlan-, telek- és bérházbirtoklásra való sikeres törekvés, mely a család vagyoni viszonyaiban a negyedik-

ötödik generációra már egyre inkább meghatározó, végül szinte kizárólagos jelentőségű lesz. Biztos, nagy

házbérjövedelmével az ingatlanbirtoklás a családtagokat ekkorra már nemcsak az ipari-pénzügyi

vállalkozásokba való kockázatos befektetésektől tartja vissza, de sokáig még a megszerzett értelmiségi képesítés

gyakorlati felhasználásától is. Mindezek már a hanyatlás jegyei, mely a századvégre a család egyes tagjainál

éppenséggel a vagyon eltékozlásában nyilvánul meg. A századforduló körüli új generációban azonban – talán

mintegy a polgári társadalom első korai működési zavarainak riasztó hatására – megjelenik az igény az

értelmiségi (mérnöki, építészi) pályán való, sőt végül vállalkozói tevékenységre is. Nem kevésbé érdekes a

család e kései generációiban feltámadó vonzalom részint a képzőművészet, részint azonban a kifejezetten

dzsentri jellegű (huszártiszti, diplomáciai) pályák iránt. Az első generáció visszautasította, az első világháború

végének generációja már kérelmezni fogja a nemességet.

A hanyatlást azonban a két világháború közötti időben sem lehetett megállítani. A még az ősök által

felhalmozott vagyon maradékai a megváltozott világban előbb-utóbb már akkor sem lennének alkalmasak a régi

nagypolgári életmód fenntartására, ha a család életébe nem szólnak bele a második világháború végén Európa e

zónáját átalakító hatalmas társadalmi változások.


2. Képek




1. A Hatvany-Deutsch család. Genealógiai adattár

A Hatvany-Deutsch család

Genealógiai adattár

1879-ben Deutsch Bernát és Deutsch József hatvani előnévvel nemességet kaptak. 1897-ben kapott engedélyt a

család a Hatvany-Deutsch kettős családnév viselésére. 1910-ben kapja a család a bárói rangot. A család 1911-

ben kapott engedélyt a Hatvany-Deutsch kettős családnév elhagyására és a Hatvany név viselésére.

1. Deutsch Ábrahám

Kőszegről települt át Aradra, a híres dél-magyarországi gabonavidék központjába, ahol szatócsüzletet nyitott, s

szövettel, gyapottal, gabonával és más terményekkel kereskedett. A napóleoni háborúk konjunktúrájának

hatására figyelme a gabonakereskedelem felé fordult. Ezzel teremtette meg a későbbi hatalmas vagyon alapjait.

Deutsch Ábrahámnak 1 fia maradt: D. Ignác.

2. Deutsch Ignác (1803–1873). Abelsberg Teréz (1802–1863)x

Kezdetben apja szatócsüzletébe társult, majd különböző arisztokrata családoknál (pl. a gróf Zelenski családnál)

kereskedő, hitelt nyújtó „házi zsidó”. A hazai biztosítási üzletág megteremtője: 1838-ban átvette az

Assicurazioni Generali (Trieszt) biztosító társaság aradi képviseletének irányítását. 1844-ben az Aradi Első

Takarékpénztár váltóbírálója. 1848–49-ben nemzetőrként részt vesz a szabadságharcban. Felesége szintén

vagyonos terménykereskedő családból származott. 1856-ban Pest város magisztrátusától nagykereskedői

jogokat kapott Bernát fiával, mint társával együtt. A cég induló vagyonához (30 000 Ft) 20 000 Ft-tal járult

hozzá. Az 1850–60-as években több vasútépítés fővállalkozói (pl. Kassa – Odenberg, Munkács – Beszkid

vonalak). Részt vesznek az 500 000 Ft tőkével induló Concordia Gőzmalom alapításában. Vagyonát

földbirtokvásárlásba fektette. Hagyatéki leltára szerint több mint 10 000 hold birtoka volt. Ez jelentette a család

malom-, majd cukoriparhoz kapcsolódásának bázisát. 1867-ben 460 000 Ft-ért megvette a hatvani uradalmat

(4255 hold) az egykori Grassalkovich kastéllyal együtt. Vagyona halálakor:

összes hagyaték 2 371 570 Ft

tiszta hagyaték 1 936 703 Ft

üzleti vagyon 1 301 092 Ft,

azaz a hagyaték 54,86%-a

ingó vagyon az összes hagyaték 57,83%-a

ingatlan vagyon

az összes hagyaték 42,17%-a.

D. Ignácnak 2 fia D. József (3), D. Bernát (4) és 2 leánya D. Róza (5) és D. Ernestine (6) maradt.

3. Deutsch József (1824–1903)

Krieshaber Paula (1833–1899)

1864-ben vállalkozó szellemű kereskedők 250 000 Ft alaptőkével üzembe helyezték az Első Budai Gőzmalmi

Társulatot. A vezetőségben a Weisz és Brüll család mellett a Deutsch céget D. József képviselte.

A 70-es években igazgatósági tagja az Első Budapesti Gőzmalom Rt-nek, de a „Deutsch Ig. és Fia” közkereseti

társaságban nem szerepelt a neve.

1879-ben hatvani előnévvel Bernát testvérével együtt nemességet kaptak. Lehet, hogy e nemességet a Bosznia-

Hercegovina okkupációja (1878) során a hadseregnek nyújtott támogatásukért adományozták nekik, de az is

lehet, hogy egyszerűen csak vásárolták.


Deutsch Józsefnek 2 fia D. Sándor (7), D. László (9) és egy leánya Hermina (8) maradt.

4. Deutsch Bernát (1826–1893) Wejsz Laura (1837–l 904)

15 éves korától apja üzletében dolgozott, de a kereskedelmi törvény (1840. XVI. tc.) értelmében cégjegyzésre

csak 20 éves korától volt jogosult. 1856-ban mint apja társa, nagykereskedői jogot kap. A cég induló

vagyonához (30 000 Ft) 10 000 Ft-tal járult hozzá. Az 1873-as tőzsdekrachot és hitelválságot meglovagolva a

cég forgalma jelentősen ugrik. 1879-ben pl. a Concordia Gőzmalom – melynek alaptőkéje ekkor már 1 150 000

Ft – majdnem összes részvényét a Deutsch család vallhatta magáénak. 1882-ben már Bernát az alelnök, ő az

Osztrák Nemzeti Bank pesti fiókjának és a Pesti Magyar Kereskedelmi Banknak a váltóbírálója, igazgatósági

tagja a Magyar Jelzáloghitelbanknak, az Egyesült Budapesti Fővárosi Takaréknak és a Salgótarjáni

Kőszénbánya Rt-nek. 1888-ban földbirtokos megjelöléssel 6915 Ft adóval szerepel a főváros legnagyobb

adófizetői között. 1881-ben a Deutsch, Kohner és Brüll cégek megvásárolják a csődbe jutott nagy-surányi

cukorgyárat. A gyár 1882-ben Bernát elnökletével, 4,5 millió Ft alaptőkével kezdi meg a termelést. 1888–89-

ben cukorgyárat alapítanak a család hatvani birtokán, majd 1893-ban Sárváron és Oroszkán. 1893. október 26-

án hunyt el.

Vagyona halálakor:

összes hagyaték 4 391 653 Ft

tiszta hagyaték 4 379 598 Ft

üzleti vagyon 4 200 080 Ft,

az összes hagyaték 95,63%-a

ingó vagyon


ingatlan vagyon

az összes hagyaték 4,20%-a.

Deutsch Bernátnak hét gyermeke maradt: József (10), Emma (11), Adél (12), Károly (13), Béla (14), Irén (15),

Janka (16).

5. Deutsch Róza (1829–1915)

Koppély Adolf (Gyermekeik: Ilka, Berta, Theresa, Aranka, Géza)

6. Deutsch Ernestine

Brüll Sámuel (1825–1874) (Gyermekeik: Malvin, Ida, Theresa)

10. Hatvany-Deutsch József (1858–1913)

Laczko Fanny (r888–1964)

A bécsi Hochschule für Bodenkulturban tanult. 1884-től társtulajdonosa a „Deutsch Ig. és Fia” cégnek. 1888-tól

a hatvani cukorgyár vezetője. A cukoripar helyzetéről gyakran jelentek meg cikkei a hazai sajtóban. Apja halála

(1893) után unokatestvére és sógora, Sándor üzlet társa.

1910-ben bárói méltóságot kapott, ugyanezen évtől volt a főrendiház tagja. 1913. június 30-án halt meg.

Vagyona

halálakor:

összes hagyaték

9 349 859 Ft (18 699 718 K)


tiszta hagyaték

8 848 633 Ft (17 697 267K)

üzleti vagyon

8 752 622 Ft (17 505 324K)

(az összes hagyaték 93,6 1 %-a)

ingó vagyon

az összes hagyaték 96,06%-a)

ingatlan vagyon


Hatvany-Deutsch Józsefnek négy gyermeke maradt: Lily (20), Endre (21), Antónia (22) és Bernát (23).

11. Hatvany-Deutsch Emma (1858–1901)

12. Hatvany-Deutsch Adél (1861–1927)

br. Schossberger Nándor

Férje tornyai br. Schossberger Zsigmond nagybirtokos (Tura: 26 000 kh) és nagykereskedő fia.

13. Hatvany-Deutsch Károly

(1863–1944)

Csányi Renée (Gyermekeik: Mariann, János)

1890 lett a családi vállalkozás (Deutsch Ignác és fia cég) tagja. 1903-ban igazgatósági tagja volt többek között a

Nagy-Surányi Cukorgyár és Finomító Rt-nek, a Vas megyei Cukorgyárnak és a Concordiának, 1913-ban a

Magyar Leszámítoló és Pénzváltó Bank, a Forgalmi Bank Rt. és a Hungária Bank Rt-nek. 1921-ben 16,38%-kal,

1933-ban pedig már 20%-kal részesedett a „Deutsch Ig. és Fia” cég jövedelméből.

14. Hatvany-Deutsch Béla

(1866–1933)

Taussig Klára /Gyermekeik: Pál (1900–), Péter (1903–1936) 1897-től tagja a „Deutsch Ig. és Fia” közkereseti

társaságnak. 1913-ban ő is igazgatósági tagja volt a családi érdekeltségekhez tartozó hatvani, nagy-surányi és

oroszkai cukorgyáraknak és a Kassa–Odenbergi vasútnak. Ezen kívül három osztrák cukorgyár, valamint az

Osztrák–Magyar Bank igazgatóságában is helyet foglalt. 1921-ben 20,97%-kal részesedett a családi

vállalkozásból. Bécsben éltek.

Felesége az osztrák állami vasutak vezérigazgatójának leánya.

15. Hatvany-Deutsch Irén

(1867–1880)

16. Hatvany-Deutsch Janka

(1874–?)

br. csetei Herzog Mór Lipót. Férje a fia volt br. csetei Herzog Péternek, a Victoria Gőzmalom Rt.

főrészvényesének, a század egyik legnagyobb terménykereskedőjének.

7. Hatvany-Deutsch Sándor


(1852–1913)

1. Hatvany-Deutsch Emma

(1858–1901)

2. Amberg Ottilia (1817–)

Fiatal korában egy berlini bankban gyakornok. 1873-ban részt vett a családi cég vállalkozásaiban. 1877-ben lett

cégvezető. 1893–1913 között a Nagy-Surányi Cukorgyár elnöke. 1879-től társtulajdonosa a „Deutsch Ig. és Fia”

cégnek. Apjával és nagybátyjával részt vett a gabona-, majd cukoripari alapításokban. 1894-ben elnöke lett a

Cukorgyárak Országos Szövetségének. A család bankérdekeltségei folytán a századfordulón a 32 milliós

alaptőkéjű Hazai Bank alelnöke, valamint a Pesti Hazai Első Takarékpénztár és a Budapesti Giro- és

Pénztáregylet igazgatósági tagja. (1904-ben már szinte mindegyik budapesti nagybank igazgatóságában ott

voltak a család tagjai.)

A bankok és cukorgyárak mellett két nagy gőzmalom fő részvényese. 1902-ben Chorin Ferenccel megalapította

a hazai iparosok érdekvédelmi szervezetét, a Gyáriparosok Országos Szövetségét. 1903-ban tagja lett a

főrendiháznak. 1910-ben bárói méltóságot kap.

A családi birtokok jelentős részét az ő nevén tartották nyilván, mint ahogy a nagybátyja (Bernát) és apja (József)

közti munkamegosztásban is apja kezelte a birtokokat. Az összterületet tekintve 1911-ben az arisztokrata

birtokosok között a 75., a „friss arisztokraták” közül azonban senki nem előzte meg. A birtokok elsősorban a

cukorgyárak répaszükségletét voltak hivatva kielégíteni, de az újabb gyáralapításokban (Erőtakarmánygyár,

Hatvani Növénynemesítő Rt. stb.) is a kiterjedt földbirtok szolgált bázisul. Halála előtt néhány héttel másodszor

is megnősült. 1913. február 18-án hunyt el. Vagyona halálakor:

összes hagyaték

10 300 365 Ft (20 600 730 K) tiszta 9 429 350 Ft (18 858 700 K)

ingó vagyon


ingatlan vagyon


Hatvany-Deutsch Sándornak 2 fia Lajos (17), Ferenc (18) és 1 leánya Irén (19) maradt.

8. Hatvany-Deutsch Hermina (1854–1924)

zempléni Moskovitz Geyza (1851–1913) Gyermekeik: István, Amália (Lesznai Anna). A férj apjától, Moskovitz

Mórtól, id. gr. Andrássy Gyula háziorvosától örökölt 4000 holdas birtokon éltek a Zemplén megyei

Körtvélyesen.

9. Hatvany-Deutsch László (1856–1880)

Tüdőbajban halt meg 24 éves korában.

17. Hatvany Lajos (1880–1961)

Író. Formálisan 1916-tól tagja a cégnek, de az októberi forradalomban való részvétele miatt a család félti az

üzletet és Hatvany Lajosnak végkielégítést ad. Ez 1921-ben 9% volt.

18. Hatvany Ferenc (1881–1958)

Festő. Tanulmányait Budapesten Fényes Adolfnál és Bihari Sándornál, majd Nagybányán és Párizsban végezte.

Éveket töltött Olaszországban, Németországban és Spanyolországban. 1916-tól formálisan tagja a cégnek. 1921-

ben 11% a részesedése.

19. Hatvany Irén (1885–1944)


Hirsch Albert

Férje 1910-ben lett a közkereseti társaság tagja, s 1913-ban több, a cég érdekeltségéhez tartozó részvénytársaság

igazgatóságában foglalt helyet. 1921-ben Hirsch Albert 5, Hatvany Irén pedig 9%-kal, 1933-ben 6,3 ill. 10,8%-

kal részesedtek a családi vállalkozásból. Irén Auschwitzban halt meg.

20. Hatvany Lily (1890–?)

1. br. Madarassy Beck Gyula

2. Tószeghy Imre.

Író. Első férje bankár, de hamarosan elváltak. Második férje a szeszgyáros Freund családból származott.

21. Hatvany Endre (1892–?)

1916-ban lett a „Deutsch Ig. és Fia” cég társtagja. Ő kezdeményezte az 1920-as évek végén a hatvani

Paradicsomkonzervgyár létrehozását. Főrendiházi tag volt.

22. Hatvany Antónia (1894–?)

Építészetet tanult, majd Amerikába emigrált. A New York-i ügyvédi kamara főtitkára volt.

23. Hatvany Bernát (1900–1980)

Vegyészetet, majd kereskedést tanult, de mindkettővel felhagyott. A Concordia malomban dolgozott. 1939-ben

emigrált. Orientalista. Ázsiai utazásokat tett s megírta a kínai kérdés történetét is. Magyarra fordította és

magyarázatokkal ellátva Münchenben kiadta a Tao-te king című filozófiai költeményt. 1980-ban halt meg

Párizsban.

(Az adattár Koncz E. Katalin „A hatvaniaktól a Hatvanyakig” c. kismonográfiája alapján készült.)

2. Képek



1. Családtörténet � társadalomtörténet. Benda Kálmán, Kállay István és Vörös Károly kerekasztal-beszélgetése

Családtörténet – társadalomtörténet

Kerekasztal-beszélgetés

BENDA KÁLMÁN: Pápai Páriz Ferenc 1767-ben megjelent latin–magyar szótára a genealógia szó jelentését

így adja meg: valamely „nemzetségnek lajstroma”. Mai szóval úgy mondhatnánk: leszármazási táblája. Az

1894-ben megjelent Pallas Lexikon már többet mond. Eszerint a genealógia „a nemzetségek (genera)

eredetének, leszármazásának és egymásközti összefüggésének tana... Alkalmazása oly családokra szorítkozik,

melyek valamely országban kiválóbb szereppel, jelentőséggel bírtak. Ilyenek a fejedelmi és a fő- és

középnemesi családok.”

VÖRÖS KÁROLY: A genealógia fogalma a közbeszédben és a köztudatban több, egymással kétségtelenül

össze is függő értelmezésben fordul elő. Jelenti elsősorban mindazon praktikus eljárások és alkalmazásuk

ismeretének összességét, amelyek ahhoz szükségesek, hogy egymással bármilyen módon leszármazási

kapcsolatban álló dolgok kapcsolatait forrásszerűen feltárhassuk. Ide tartozik tehát a kapcsolatot bizonyítani

képes forrásoknak és felhasználásuknak ismerete, valamint az a technika, melynek segítségével az így nyert

adatokat a kapcsolatokat érzékeltetni képes formákban kifejezhetjük (családfák, leszármazási táblák

készítésének ismerete stb.).

Második, ugyancsak közhasználatú értelmezésében a genealógia az emberi leszármazási kapcsolatok

kutatásának tudománya, és ebben a vonatkozásban a család kutatását jelenti.

KÁLLAY ISTVÁN: Az ősök kutatása – amely nem választható el az irántuk táplált tiszteletteljes kíváncsiságtól

– az ember ösztönös tevékenységei közé tartozik. Dr. Heinz Friedrichs frankfurti genealógus professzor

kutatásaiból tudjuk – maradva egyelőre a Benda Kálmán és Vörös Károly által említett igényeknél a genealógia

iránt –, hogy leszármazási táblázatokat a Kr. u. 4–5. században már a közép-amerikai indiánok is vezettek.

Az ősatya kis kőházban, apró zsámolyon ül, indián öltözékben, a nemesi ruházatra jellemző köpenyben. Előkelő

származását a vörös fejkötő, a tolldísz és a virágcsokor emeli ki. Vékony vonalak kötik össze hat fiával, akik

ugyancsak indián kőházakban, kis zsámolyon ülnek. Őket követi a többi generáció, köztük asszonyok is hosszú

ruhában, szarvszerű copffal. Nevek eredetileg nem szerepeltek, azokat utólag írták be a táblázatba.

A leszármazási táblázatok legelterjedtebb rajzos formája a családfa, amelyek közül egy díszeset olvasóink

folyóiratunk e számának fedőlapján láthatnak. Feltünteti a fi- és leányági családtagokat, esetleg születési,

házassági és halálozási adataikat. Régebben a leszármazási viszonyok bemutatására egy elágazó fát használtak,

amelynek gyökerét az ősök képezték, a különböző színű ágak a családnak egy-egy ágát, a levelek egy-egy

családtagot jelöltek. Innen a családfa elnevezés.

A modern családfáknál az ős rendszerint legfelül van, a leszármazók vannak összekötve (esetleg nevüket

számmal jelölik és a számokat külön magyarázzák). Speciális az az örökösödési táblázat, amely csak az

öröklésre jogosultakat tünteti fel. Az ilyen családfa az öröklési jogban játszott szerepet; a feudális korban a

legelterjedtebb volt. Pontos vezetésének értelme az öröklési viták megelőzése volt.

A családfa egyik fajtája az ősfa, amely egy ember őseit (szüleit), illetve ezek szüleit stb. tünteti fel. Rendszerint

az ősfa alsó részén van annak a személynek a neve, akinek őseit a táblázat felsorolja. Az oldalág (a testvérek) az

ősfán egyáltalán nem szerepel.

Családfát kezdetben az uralkodóházak vezettek, majd a fő- és köznemesek is.

B. K.: Valóban, a genealógia, a családtörténeti kutatás évszázadokon át elválaszthatatlan volt a nemességtől;

mindenütt, de Magyarországon különösen. A főnemesi és köznemesi családok pontos följegyzéseket vezettek a

család fiági nemzedékrendjéről, de nagy gonddal állították össze a házassági kapcsolatok révén létesült leányági

rokonságokat is. Az ismert, országosan számon tartott ősöktől való leszármazás, az előkelő rokonság nagyban

emelte a család tekintélyét, társadalmi rangját. Ugyanakkor vagyoni szempontból sem volt közömbös. A nemesi

birtok ugyanis – az 1351. évi ősiségnek mondott törvény értelmében – fiágon öröklődött, s ha az egyenes ág

kihalt, az oldalágakra szállt meghatározott sorrendben, s csak ha a nemzetségnek már egy férfitagja sem volt,


akkor háramlott a Szent Koronára, és rendelkezhetett vele a király. Előfordult, hogy egymástól több évszázada

elvált ágak örököltek. Az örökléshez való jogot azonban igazolni kellett, ezért is őrizték olyan gondosan az

iratokat és vezették a leszármazási táblákat a nemesi családokban. Persze előfordult, hogy a leszármazás egy-

egy láncszeme hiányzott, a rokonság – és így az öröklési jog – tehát bizonytalanná vált, ilyenkor attól sem

riadtak vissza, hogy okleveleket hamisítsanak és nem létező ősöket találjanak ki; persze főként az egészen régi

időkre. A francia közmondás Magyarországra is érvényes volt: hazudik, mint egy genealógus.

K. I.: De volt családfájuk a polgároknak, a kereskedőknek, sőt a jobbágyoknak, a zselléreknek is...

V. K.: Az, hogy a társadalom különböző rétegei számontartották leszármazásukat, eredményezi, hogy a

genealógia, az előbb említett formális származási táblázatok készítésén túl – és a következőkben döntően erre a

vonatkozásra kívánjuk a hangsúlyt helyezni – alapul szolgálhat egy sajátos általános történeti módszerhez is,

olyan módszerhez, amelyik abból indul ki, hogy a történeti folyamat bizonyos elemei legjobban az emberi

leszármazás vonalát nyomon követve, annak tanulságai alapján lesznek megismerhetők.

Egy adott korszak társadalmi mozgását ugyanis az eddigi kutatás elsősorban a különböző időmetszetekben

rekonstruált vagyoni struktúrák összehasonlítása révén tudta felderíteni. Ez a módszer azért nem adhat tökéletes

képet, mert így nem váltak észlelhetőkké, hogy az arányváltozások mögött mennyiben áll a személyek, illetve

családok, ill. – s ez a fő kérdés – az általuk reprezentált társadalmi osztályok, rétegek változása is. És még

kevésbé válhat láthatóvá az, hogy a vizsgált és az összehasonlított időpontok között a változást (amennyiben

ilyen volt) kialakító mozgás konkrétan hogyan ment végbe. És ugyanakkor nem kisebb veszteségként ismeretlen

maradhat az a mechanizmus is, melyen át a változás érvényesül; a biológiai (kihalás), politikai

(kompromittálódás), anyagi (vagyoni hanyatlás), vagy akár (a biológiaival összefüggően) az intellektuális

képességek több generációs hanyatlásában stb. megnyilvánuló folyamat.

És ez az a pont, ahol a genealógiai módszer, tehát a leszármazási kapcsolatok alkalmazása körének a szükséghez

képest ki kell bővülnie biográfiai mozzanatok levonásával is (egyéni életpályák kutatásával és feltárásával),

méghozzá olyanokéval, amelyek a vizsgált csoport átlagából minél kevésbé emelkednek ki. Mint ahogy az egész

genealógiai módszer mintegy igényli is az átlagemberek, átlag családok (természetesen az átlag mindig a

vizsgált csoport jellegének megfelelően értendő) történetének feltárását, megírását.

Különösen jelentős szerepe lehetne az ilyen módszerű társadalomtörténeti kutatásokban a helytörténetírásnak.

Meggyőződésünk ugyanis, hogy a helytörténeti kutató, ha a kutatásának tárgya a nagy, országos hatósugarú

témákhoz képest sokszor korlátozottnak tűnik is, bizonyos szempontokból határozott előnyben van az országos

történet kutatójával szemben. A kutatott táj: egy adott helység, vagy régió kis területén általában erős körvonalú

szerves kapcsolatok és így kialakult funkciók és érdekkörök fogják össze a társadalmat. Ez pedig korlátozott

méreteinél fogva lehetővé teszi bizonyos jelenségek, egyrészt teljességükben vagy legalább is biztonságosan

általánosítható mintákon történő, másrészt igen nagy mélységig lemenő vizsgálatát.

B. K.: Annál is inkább, mert például – hogy a feudalizmus korabeli magyar történetnél maradjak – a főúri,

nemesi atyafiság erősen összetartott, szinte érdekcsoportot képezett, s egy-egy vidék vagy országrész vezető

garnitúrája többnyire egy azonos nemzetségből, a rokonság szálaival összefonódott embereiből került ki. A

politika bonyolult összefüggéseit nemegyszer csak a rokonsági összetartozás felderítése magyarázza meg.

Ugyanakkor a házassággal létesített rokoni kötelék a társadalmi fölemelkedés egyik leggyakoribb lépcsője volt,

ismerete nélkül értetlenül állnánk nem egy karrier előtt.

K. I.: Egy család emelkedésében például – és nemcsak a nemeseknél – mintegy a hazai vidéki zsidó

kereskedőréteg emelkedése is nyomon követhető. A szekszárdi Pirnitzer kereskedőház alapítója 1816-ban

született Bonyhádon. Mikor Pirnitzer Józseftől 1848-ban megkérdezték, hogy hány éves, azt felelte:

valószínűleg 32. Állítását azonban nem tudta kellőképpen igazolni, mert a zsidó hitközségek akkor még nem

mindenütt vezettek anyakönyvet. Ebben az esetben elsődleges forrásként szolgálnak a türelmi adók és más

kötelezettségek kivetése céljából készült összeírások.

A 19. század második évtizedében három „Bürnitzer”-t ismertek Bonyhádon. Az idősebb, Dávid, 1795-ben

vándorolt be Morvaországból és a jesivában tanított. A másik családtagot, aki két évvel később érkezett

Bonyhádra és kereskedést nyitott, Perczel Ignác és más földbirtokosok hitelezőjeként említik a megyei

közgyűlési jegyzőkönyvek A legfiatalabb Bürnitzer, Mózes – a dinasztiaalapító József apja – 1805-ben jött

Bonyhádra, ahol haláláig házaló volt.

Pirnitzer József előbb a Kron-féle rőfös üzletben volt inas, majd 1840 után Szekszárdon bérelt, illetve nyitott

szövet-, vászon- és selyemboltot. Takarékosan élt, albérletben lakott, majd feleségül vette a paksi rabbi


unokáját, Behr Katát. A családalapítás ezúttal üzletalapítást is jelentett: Pirnitzer szorgalma, takarékossága

szövetségre lépett Behr Mózes háztulajdonával és az üzleti világban kivívott hitelképességével. A családtörténet

bizonysága szerint a házasságkötés szerencsés volt. Az 1860-as években Pirnitzer átvette sógora, a csődbement

Behr Károly vagyonát és kereskedését is.

Pirnitzer József helyzete ezzel még szilárdabbá vált. 52 éven át volt a kereskedőház feje. Öt gyermeket nevelt

fel, akik különbözőképpen igazodtak az új viszonyokhoz. Az idősebb fiú, Antal, irányította tovább az üzletet, a

másik fiú a banküzletben helyezkedett el, a legifjabb újságíró lett. A család (más néven) feltűnik Babits

„Halálfiai” című művében is. – De ugyanígy említhetnénk, mintegy illusztrálásként, hogy a helytörténeti

kutatásnak milyen szerepe lehet a társadalomtörténetileg jellemző családi utak felderítésében, Fejér megyéből

jobbágy életutakat, vagy városi polgárcsaládok történetét, sőt még kondás dinasztia történetét is ismerjük.

V. K.: A genealógiai kutatásokban rejlő lehetőséget azonban csak akkor leszünk képesek megfelelően

kihasználni, ha a családok útjának történeténél (éppúgy, mint az egyéni biográfiák esetén is) nem rekedünk meg

pusztán a családtörténet absztrakt rekonstruálásánál, tehát egyszerűen a családfák összeállításánál, hanem azt

mindig összhangban nézzük részint az egész vizsgált helység, régió történetével és a család ezen belül betöltött

szerepével, részint mindazon anyagi és szellemi feltételek alakulásával, melyek révén a család ezt a szerepet

betölteni képes volt. Mert ha természetszerűen a módszer alkalmazásának alapja a leszármazási táblák, ill. az

életrajzok alapvető adatainak minél teljesebb és pontosabb összeállítása, az is természetes, hogy a család és a

vele együtt vizsgált kisebb-nagyobb közösség egész útja csak akkor értelmezhető helyesen, ha erre az absztrakt,

szinte csak biológiailag értékelhető vázra felrakjuk a vagyoni viszonyok, a társadalmi státus, a szellemi

színvonal esetenkénti helyzetének és változásainak megfelelő vonásait, és mindazt viszonyítjuk is az így

vizsgált közösség minél több tagjának egyéni útjához.

A társadalomtörténetbe így bekapcsolt genealógiai módszer alkalmazása – megítélésünk szerint – a

társadalomtörténet minél teljesebb mozgásának figyelemmel kísérését teszi lehetővé, és megélénkítheti a már

sokban sematizmusba merevedett társadalomtörténeti kutatásokat.

2. Képek




1. A paraszti lakáskultúra a századelõn

ELSÜLLYEDT VILÁG

BÍRÓ Friderika

A paraszti lakáskultúra a századelőn

Zala és Vas megye három nagyobb tájegysége, a Zala megyei Göcsej és Hetés, a Vas megyei Őrség dombhátai

archaikusnak mondható településformáit, népi építészeti- és lakáskultúráját vizsgáltuk. Itt maradt fenn

napjainkig az ún. szeges, ill. szeres településforma. Még ma is áll néhány a 18–19. században épült boronaházak

közül, s a legutóbbi években is megtalálható volt a füstöskonyhás lakóház; a padlásokról, kamrákból, szőlőhegyi

présházakból múlt század eleji ácsolt ágyak, faragott ládák, falipolcok kerültek elő. A szóban forgó területekről

került be a legtöbb épület a szabadtéri múzeumokba, és itt maradt fenn a legtöbb olyan építmény is, amelyből

tájházak, nyaralók, üdülők lettek. A táj hangulata, a falvak, házak, utak, itt-ott a kerítések és a kutak régies

formája olyan benyomást kelt bennünk, mintha ezen a vidéken alig mozdult volna előbbre a világ.

A történetírás és a néprajztudomány kutatási eredményei azonban éppen nem arról tanúskodnak, hogy ez a

vidék egyáltalán nem tartozott az ország gazdaságilag elmaradott részei közé. Nyugat-Dunántúlon a

jobbágyfelszabadítást követően viszonylag korán kibontakozott a belterjes mezőgazdaság.

A belterjesedő állattartás nyomán új munkarend és munkamorál jött létre. Ez a gazdálkodási mód mindenekelőtt

több és többféle munkát, a korábbinál lényegesen nagyobb szorgalmat és erőfeszítést kívánt a parasztoktól.

Átformálódott a parasztcsalád eddigi életritmusa, a nagyobb munkaintenzitás következtében feszesebb lett a

családok munkarendje, újfajta munkabeosztás és munkamegosztás alakult ki. Mindez átformálta az életmódot is.

Jelentős mértékben befolyásolta a gazdálkodás hagyományos rendjét, hogy a pillangósok, kapások, ezen belül is

az állati takarmányozást szolgáló répafélék vetésterülete megnőtt, hogy a talajerőt már nem pihentetéssel, hanem

istállótrágyával, a 19. század végétől pedig műtrágyával tudták pótolni. Megjelennek a korszerű talajművelési

eszközök, vas ekék, vasboronák, vetőgépek, répa- és szecskavágók stb. Bővülnek a piaci lehetőségek. A munka-

és termelési renden túlmenően a polgárosuló életforma kialakulását ösztönzik a közeli városok és gyorsan

hódított a nagy marhavásárok alkalmával látogatott osztrák városok (Graz, Fehring, Fürstenfeld) polgári divatja

is az őrségi, hetési és távolabbi zalai falvakban.

A mezőgazdasági termelés átalakulása jelentős mértekben szétfeszítette a hagyományos paraszti porta kereteit:

az eddigi zárt, kerített porta elrendezése felbomlott, a régi boronaistállók helyébe hatalmas téglaistállók és

szellősebb, kényelmesebb pajták épültek. A lakóházak távolabb kerültek a telki építményektől, tágasabb lett az

udvar, a ház köré fákat, bokrokat telepítettek, virágot ültettek. Az új lakóházak többnyire házilag égetett

nagyméretű téglából épültek, tetejüket cseréppel fedték. Az Őrségben például az 1910-es népszámlálás adatai

szerint 1432 lakóházból már 334 épült téglából. (871 még a régi faépítkezéssel készült házak száma, 223 pedig

tömés és vert fallal rendelkezett.) A téglaházaknál klasszicizáló jegyeket találunk; a házak kiugró, vaskos,

zömök oszlopos tornácai mutatják ezt legjobban.

A polgári korszak nemcsak az új lakóházak építését, a régiek bontását gyorsította meg, de elősegítette a

lakásbelsők átalakulását is polgárias irányba. A múlt század végére végképp megtört a füstöskonyhák uralma. A

füstös kemencék helyére a téglaházak új konyháiba nagyméretű téglakemencéket építettek. Ezeknek a

kemencéknek különböző változatai alakultak ki vidékünkön, a módosabbak csempével, díszes

lakatosmunkákkal, rézveretekkel díszítették azokat; egyszerűbb változatuk fehérre meszelt, szerényebb kivitelű

volt. A konyha füsttelenítése teljesen átformálta a lakóház belső tereinek funkcióját, de nagymértékben

hozzájárult a családi élet, a családtagok elhelyezkedési rendjének átalakulásához is. A konyha központi szerepet

kapott, mondhatni általános tartózkodóhellyé vált. Az új igényeket kihasználva, a család az istállókból, a

kamrákból a lakóházba húzódott, a fiatalabbak a szobában, az idősebbek a konyhában aludtak. A régi szobai ágy

a konyhába került, a szobába új berendezést vettek. A régi szobai ágy mellett a székek, a szobai sarokpad egy-

egy oldala is rendszerint a konyhába vándorolt. A konyhaberendezés új tárolóbútorokkal, a kredencekkel, ún.

„kasztnikkal”, üveges szekrényekkel gazdagodott. Az új bútorokat helyi asztalosok készítették, vagy a közeli

vásárokon szerezték be azokat. A füsttelenítés lehetővé tette a konyha díszítését is. A falakra hímzett falvédők,

kefe- és fésűtartók, ruhafogasok, törölközőtartók, törölközők, tükrök kerültek. A falra helyezték a sokfajta

színes vagy faragott fűszertartót, konyhai eszközt is. A régi cserépedényeket az öntöttvas főzőedények és bádog

sütőtepsik váltották fel. A cseréptányérok mellé vastag keménycserép és porcelán tányérokat, a bögrék helyébe

csészéket vásároltak. A kereskedelem révén (városi üzletekből, vásárokról, boltokból) a századforduló

évtizedeiben került a legtöbb konyhai iparcikk a paraszti háztartásokba. A konyhaberendezés keveredésében


hovatovább a korszerűbb és újabb tárgyak kerültek túlsúlyba. A korabeli konyha és lakás polgáriasult jellege,

mondhatni modernizálódása igen gyors ütemben zajlott le, és ezen a szinten hamarosan – újabb 50 évre – meg is

állapodott.

A múlt század elején kialakult és hosszabb időt megélt jobbágyparaszti szoba berendezése az új bútordarabok

megjelenésével a bútorok eltérő elrendezésével, a dísztárgyak és újfajta díszítő megoldások használatával a

század végére lényegében véve paraszti-polgári lakássá változott.

Az új lakóházban két szoba volt. Rendszerint mindkettő a konyha előtt húzódó folyosóról nyílt, egyik balra, a

másik jobbra. A nagyobbik az új lakóház dísze, egyben a polgári vagyonosság kifejeződése, mintegy fitogtatása.

A másik, a kis szoba berendezése ódivatúbb, a hagyományosat valamilyen módon folytatta. Itt általában a

lebontott házból átkerült bútorok álltak, s rendszerint az idősebb generáció lakta. A hagyományok őrzésében

nem csupán a „takarékosság” játszott közre, hanem a kisebb szobát lakó idősebb nemzedék erősebb

ragaszkodása is a hagyományos ízléshez, régi megszokott bútoraikhoz.

A polgárosult szoba bútorai szinte kizárólagosan városi kereskedelem termékei. A szoba területe megnőtt,

ablakai megnagyobbodtak. A bútorok, kivált az ágyak új alakja, s a jóval nagyobb szekrények miatt a városi

szobaelrendezést kezdték átvenni. A régi szobában az ágyak egymástól külön, egyvégben álltak, vagy a két

szemben levő fal mellett húzódtak. Az új szobában a szoba közepére állítva egymás mellé kerültek, ezáltal az

egész szoba berendezése megváltozott. A régi egyajtós szekrények helyére kétajtós, gondosabban megmunkált,

esetleg faragott díszítésű szekrények kerültek, az ágyak elé asztalokat helyeztek, vastag gyári terítővel takarták

le őket. Az asztal közepére még virágos vázákat is állítottak. A szoba padlójára rongyszőnyeget terítettek, a

falakra olajnyomatok és főképp fényképek kerültek. Az ablakokra gyári csipkefüggönyöket aggattak. A szoba

megvilágítását a század eleji porcelán asztali lámpák s mellettük a mennyezetről lecsüngő, a városi gázlámpák

formáját utánzó petróleumlámpák szolgáltatták. A „tiszta” szoba valójában használaton kívül állott –

hétköznapokon mindenesetre; ünnepnapokon, nagyobb családi alkalmakkor, betegség esetén népesült be.

A most vázolt folyamatok eredménye az lett, hogy a 20-as évekre kialakult az a polgári-paraszti kultúra és

ízlésvilág, amely – és ez is nagyon fontos – amilyen gyors ütemben fejlődött fel, olyan hirtelen rekedt is meg, s

lényegében a felszabadulás után is sokáig uralkodó maradt. Ha ennek okait keresnénk, akkor, mint ahogy a múlt

század végének dinamikus fellendülésénél is, a konkrét történeti-politikai körülményekre kellene kitekintenünk.

Arra, hogy az első világháborút követő években tájainkon a gazdasági viszonyok mennyire előnytelenül

alakultak. Az új államhatárok megvonása révén tájegységünk elvesztette nyugati piacait, az értékesítési

lehetőségek a 20-as évekbeli átmeneti fellendülés után a 30-as évekre nagymértékben megnehezültek, az

elhúzódó gazdasági világválság az újabb kezdeményezések nagy részét jó időre – mint említettük a közvetlen

múltunkban, az 1950–60-as években végbement átalakulásig – megbénította. De ez már egy újabb tanulmány

tárgya lehet.

2. Képek




Documents

História történelmi magazin 1983-02