NNCL804-400v1.0

Nemere István

TITKOK KÖNYVE

,, A természet (szerencsére) nem az akadémiák elképzeléseinek, hanem

a saját törvényeinek engedelmeskedik." (Gánti Tibor: Eltűnő szigetek)

MAGYAR ESZPERANTÓ SZÖVETSÉG BUDAPEST, 1986

Szaklektorok:Avar Pál

Beöthy Mihály Szántó Gábor

Borító: Szekeres Attila

ISBN 963 571 142 5

®Nemere István 1986

Kiadja a Magyar Eszperantó Szövetség, Budapest, 1986Felelős kiadó: Vaskó Tibor titkár. Felelős szerkesztő: Benézik Vilmos

Műszaki szerkesztő: Böhm OszkárKészült a Borsodi Nyomdában, 12,25 A/5 ív terjedelemben

Felelős vezető: Wirth Lajos

Fantasztikus kérdőjelek(Szántó Gábor előszava)

Nemere István könyveiről – pedig szép számmal írt science fíctiont, politikai krimit, ifjúsági regényt – nem olvastam még szakértő kritikát. A “szakma" észre sem veszi. Gondolom, nem a személyének vagy a műveinek szól ez a semmibevétel, hanem az általa művelt műfajoknak, hiszen tucatnyi jó író jár hasonló cipőben. A többiektől abban különbözik Nemere, hogy “mellesleg" újságokban, folyóiratokban is publikál, mintegy kipróbálva a valóság meghökkentő töredékeit későbbi novellái, regényei megírása előtt. S lássunk csodát: alig emlékszem olyan publicisztikájára, ami ne kavarta volna fel az indulatokat. Ádáz sajtóviták robbantak ki jónéhány cikke után, akár a mentőkocsik “sebességéről" írt (Élet és Irodalom), akár a kisvárosban élők hátrányos helyzetéről (Új Tükör). Ha pedig - leginkább az Ország Világ, az Ifjúsági Magazin, a Magyar Ifjúság hasábjain – egyelőre még érthetetlen jelenségekről számolt be, mondhatni, elszabadult a pokol. Vitapartnerei az “áltudományok" egyik hazai prófétájának tekintik, s ha rajtuk múlna, Nemere manapság már szerelmes verset sem publikálhatna. Szerencsére nemcsak vitapartnerein múlik, miképpen gyűrűzik tovább a vélemények ütköztetése, mert a könyvkiadók - százezres példányszámban napok alatt elfogyó könyvei miatt - szívesen látják, mert az olvasók többsége nem a kritikák nyomán, hanem korábbi olvasmányélményei alapján vásárol, s mert több szerkesztőségben elfogulatlan barátokat is számon tarthat az író. Azt hiszem, magam is ezek közé tartozom. Nem mindenben értek egyet Nemerével, számos írásába szerkesztőként “belenyúlhattam" a vele folytatott viták eredményeképpen, ám nagyra becsülöm harcrakészségét, s azt, hogy örökösen tele van választ, megoldást kereső kételyekkel. Megvallom, tévedéseivel együtt is szimpatikusabb, mint sok szidalmazója, akik eminens diákként megtanulták a leckét (amelyek a tudomány

eredményeitől évekkel-évtizedekkel lemaradva rögződnek a tankönyvekben), s akik stréber diákok módjára próbálják a “szent szöveget" reprodukáltatni. Dogmatikusok – mondhatnám, ha nem lenne a priori politikai értelme a fogalomnak, amellyel egy emberi magatartás ugyancsak jellemezhető, így inkább azt mondom: Nemere ellenfelei nem produktív, hanem reproduktív elmék. Jó gyerekek, akik a kitaposott úton gyakorolják a helyben járást és nincs kérdésük. Márpedig – bocsánat – csak az ostobák nem kételkednek. Meggyőződésem, hogy a tudományt a meglevő tudás csak megalapozza (jól-rosszul), de előbbre a felismert tudatlanság kérdései viszik. Nemere sem tesz mást: kérdez. S ehhez lefordítja, eljuttatja a magyar olvasókhoz azokat a kérdéseket, amelyek világszerte foglalkoztatják az embereket. Ha csak annyit tenne, az is hasznos volna, hiszen nem árt tudni, miről beszélnek, miről töprengenek - avagy miről pletykáinak - határainkon túl. Ez a munka akkor is értékes, ha másod- vagy tizedkézből származó információkat szállít, s nem várható el tőle, hogy az adatok valódiságát pontról pontra ellenőrizze. Nem szabad hát az idézett “tényeket" habozás nélkül tényként elfogadni, csupán annyi bizonyos, hogy mindazokat, amelyeket idéz, összerak, valahol tényként közölték. Nyilván nem kevés köztük a “kacsa", a ferdítés, a belemagyarázás, annyi azonban bizonyos, hogy ha néhány százalékuk igaz – s ez valószínűsíthető –, érdemes elgondolkodni fölöttük. A néhány évezredes emberi civilizáció igazából “mostanában" kezd rádöbbenni arra, hogy mi mindent nem tud a mikrokozmoszról és a makrokozmoszról, s hogy mi mindent – bár nem jóvátehetetlenül – elrontott máris...A tudomány? Nemere nem bízik vakon a tudományban, amely – mintha az agresszív erők lakája volna – évezredek óta elsősorban a háborúskodást szolgálja, s az eredmények maradékát hullajtja folyamatosan és megkésve a “tömegeknek", azoknak, akik lőnek, s akiket a lövések eltalálnak. Amíg arról alig-alig tudunk, hogy egy új fegyver az ötlettől a sorozatgyártásig – és a bevetésig - akadályokba ütközött volna, arra számtalan példa akad, hogy bármi egyéb találmány kimunkálóinak sokszor élethalálharcot kellett vívniok. így volt ez a múltban és sajnos sokszor így van ma is, így van nálunk is. Ki ne emlékezne a “nehéz emberek" kálváriáira, a Rubik-kocka, a Széles-féle Irix, a Bánfí-féle hajszesz, a Béres-féle cseppek - bőséges a példatár - gyártásátforgalmazását megelőző intrikákra, vitákra? A“tudomány" kinevezett – és doktorált és havi fizetéssel, kutatási összegekkel támogatott-intézményesített – “szakemberei" érthető okok miatt féltek és félnek a lelkes amatőröktől, hiszen, ha sorozatos a laikussiker, előbb-utóbb megkérdezi a nép és a felügyelő hatóság, hogy “hát ti?", Vitray Tamást és Mezei Andrást is sokan támadták csak azért, mert hírt adtak a “laikusok" kísérleteiről, felfedezéseiről, mert úgymond “nem bizonyított tudományosan", amiről regélnek, mert mi közük hozzá, mert az áltudományok szekértolóivá váltak. Köztudott, hogy szó sincs erről. A kocka világsiker, a Széles-, a Béres-, a Bánfi-találmányok számos bizonyítható esetben hatásosak. Mellesleg mindehhez eszembe jut egy évekkel ezelőtti sajtóvita, amely a doktorátusok körül zajlott, s amelyben az derült ki, hogy a diplomamunkák zöme felesleges, használhatatlan, az íróasztalnak készül, tucatnyi más diplomamunka alapján. Mit tehetnék hozzá? Egy tudományos intézetben dolgozó ismerősöm kutatómunkájára – veszélyeztetett gyerekekről van szó - a felügyelő hatóságoktól sokezer forintnyi kutatási keretet kapott. A hölgy megkezdte a munkát, majd néhány évre családi okok miatt külföldre távozott. A keretet nem adták oda másnak, a veszélyeztetett gyerekek ráérnek, ha visszajön, folytatja a bíbelődést.A közhelyvád szerint Nemere cikkei tudományellenesek. Ebben van egy szemernyi igazság, az író még fiatalember, aki nem tanult meg politikusán fogalmazni, nem szőrmentén simogatja a macskát, s néha nem teszi hozzá minden mondatához, hogy nem a tisztességesen gondolkodó-dolgozó tudósok alkalmas, felkészült többségére gondol, hanem a “legrosszabb kerekekre", akik köztudottan a legnagyobb zajt verik. Vastag ceruzával húzogattam ki bizonyos mellékmondatait e könyv kéziratából is, hiszen jól tudom, hogy tényleg nem az igazi, elhivatott tudósok ellen morog, nem általában tudományellenes, hanem a nagyhangú-nagyképű “kinevezett" hivatalnokokkal áll szemben.Közben azonban be kell vallanom, hogy magam sem vagyok a tudomány feltétlen és vakon lelkesedő híve. A tudományok többségét Janus-arcúnak látom az előbb említett helyi, bürokratikus, gyarló hibáikon túl is. Pontosabban: nem a tudományokat és a tudósokat hibáztatom, hanem a tudományos eredmények hasznosításának módszereit. Tessék csak arra gondolni, hogy milyen fantasztikus terméshozamokat produkálunk a mezőgazdaság kemizálásának eredményeképpen. És a “mellékes" következmény: megmérgezzük a természetet, mérget tartalmaz a víz, a levegő, a föld, a gyümölcs, a halhús, az emberi szervezet. Megéri, hogy

így kevesebbet kell dolgoznunk, hogy több a szabadidőnk? Vagy gondoljunk a modern nagyiparra. “Mindent" tud, olcsón és gyorsan és tömegesen, miközben melléktermékeivel ugyancsak pusztítja a világunkat, az egészségünket, s ellát “nagyszerű" műanyag holmikkal, konzervekkel, amelyek ugyan silányabbak az eredetinél, viszont maradékuk elpusztíthatatlan. Lehet, hogy most - kivételesen - konzervatívnak tűnök, de az igazi sóletet többre becsülöm a konzervnél, s a pamut- vagy vá-

szoninget a nylonnál. Persze, tudom, hogy nagy szériában képtelenség ma már a négymilliárdnál is több embert etetni, ruházni. De hát esznek és öltöznek és élnek, akik a Földön élnek pillanatnyilag? A világ a felesleget inkább kiönti-elégeti-elássa, mintsem vacak érdekei ellenére felossza. Mi itt Európában azt képzeljük, hogy a huszadik században élünk, pedig tulajdonképpen nem viselkedünk sokkal különbül, mint az ősemberek. S ugyanakkor tudatában lehetnénk, hogy velünk egyidőben ugyanezen a bolygón sokhelyütt középkori vagy őskőkori állapotok között vegetálnak s halnak éhen embertársaink. S ha úgy tetszik, igyekszünk másról sem tudomást venni. Néhány órán belül turistaként eljuthatunk a Föld legtávolabbi pontjára is, de – többnyire magunk se vesszük észre – kevesebb élményt-tapasztalatot gyűjtünk közben, mint száz évvel ezelőtt az az utazó, aki Nyíregyházáról elszekerezett a Velencei-tóig. A tudomány és a technika a fenekünk alá teszi legkorszerűbb járműveit, egyre gyorsabb gyorsaságot biztosít, s ezzel hozzájárul ahhoz, hogy egyre kevesebb élményhez jussunk. A tudomány, a technika volna hibás mindezért? Szó sincs róla. Megint bocsánatot kell kérnem a hasonlatért: ha a majom kezébe fegyver kerül, s kipusztítja a hordát, ki a felelős? Ezzel a kérdéssel, sajnos, előbb-utóbb szembe kell néznünk... Hogy másra ne, csak az ultima rációra emlékeztessek, Nemere erről is írt már: lassacskán atombomba házilag is gyártható. S mert sok kicsi sokra megy, hadd tegyem hozzá: egy-egy kisüzem igazgatója is iszonyú hatású “melléktermékeket" hordathat a földekre, vízpartokra világszerte... A tudomány pedig – világszerte – kullog az események után a “békés" ügyekben, dolgozatokat ír, véleményez, s igazából nem mérlegel előrelátóan. Új s újabb adukat ad nekünk az önpusztításhoz. Már-már azt képzelhetjük, hogy a civilizáció nem több egy közveszélyes penészgombánál a Föld nevű rothadó almán. Ha Nemere “tudományellenes", én is az vagyok. De nem vagyunk azok!Hát akkor? A kérdést magunk provokáltuk, válaszoljunk is. Véleményem szerint a társadalmi változások - ismert objektív okok miatt - lemaradtak a tudományos-technikai haladás mögött. Már sokezer évvel ezelőtt. Mi, a manapság élő emberiség így kerültünk olyan kínos helyzetbe, amikor nem odázható már sokáig a szinkron megvalósítása a tudomány-technika és a társadalmak között. Ha szabad emlékeztetni arra a tényre, hogy a glóbuszon két ellentétes világhatalmi övezet és számos “el nem kötelezett", fejlődő és fejletlen nép áll szemben egymással (összevissza), s hogy annyi kivédhetetlenül világpusztító robbanóanyag áll rendelkezésünkre, amennyi a naprendszer elpusztításához is elegendő lenne, nem kétséges: elérkezett a társadalmi haladás világméretű lépték váltásának ideje. Hogy erre holnap kerül-e sor vagynéhány évtizeden belül, az számolgatható, de kiszámíthatatlan, hiszen áttekinthetetlenül bonyolult a földgolyót behálózó társadalmi rendszerek pókhálója, s a fejlődésváltozás nem cél, hanem folyamat. A világ társadalmi berendezkedése egyértelműen a szabad emberek emberszabású, kommunista alapokon nyugvó szerveződése felé halad, a kibontakozásnak azonban – sajnos – éppen a kibontakozás segítésére hivatott tudományos-technikai haladás “utolérhetetlen" felgyorsulása lehet – akár végzetes – akadálya. S nemcsak és nem feltétlenül egy újabb és immár utolsó világháború esetén, hanem a békés fejlődés “eredményeképp" is. A tudomány valóban a fejlődés motorja, a haladás új és újabb energiáit biztosítja, de, hogy a “kocsi" milyen úton halad, milyen célba ér és hogyan, azt objektív és bonyolult társadalmi törvények–viszonyok–szükségletek döntik el.Visszatérve Nemeréhez, arra a kérdésre, hogy tudományellenes-e, hogy az áltudományok prófétája-e, egyértelműen nemmel válaszolok. Arra figyelmeztet, amit eddig ragoztam, tehát arra, hogy ne legyünk gondolkodás nélkül hívei az “új"-nak, s arra, hogy nem minden ócska trükk, hamisítvány, csalárd, ami évezredek óta foglalkoztatja az embereket. Újságíró vagyok, mindenben érdekelt és igazán semmihez sem értő, notórius nyomozó és kérdezősködő. Nem tudom, hogy mi az igazság a paraszimpatikus jelenségeket illetően, az UFO-k körül, a kézrátételes gyógyításban, a Földünkön állítólag látott szörnyek esetében, s fogalmam sincs, a dogonok honnan tudják, amit állítólag tudnak. Egyben azonban biztos vagyok: keveset tudok, akárcsak embertársaim.Ezért az olyan tiltásokat, miszerint az ilyen “pletykák" károsak, mert “megzavarhatják, manipulálhatják az olvasókat", nem fogadom el. Véleményem szerint az elhallgatott, megszűrt, szelektált “tények" hatásosabban manipulálnak, mint az akár ellenőrizhetetlen adatok, ha ez utóbbiakat nem holtbiztos igazságként tálalják. Bízzuk talán a véleményalkotást, a továbbgondolás lehetőségét az olvasóra. Hiszen aki olvasni tud, az már kevésbé ön- és közveszélyes. Gondolatokkal – még téves gondolatokkal sem! – ugyanis nem lehet hosszú távon megzavarni a gondolkodó emberek fejét. Akik pedig életükben sosem gondolkodtak – azonkívül, hogy igent vagy nemet mondjanak az előttük álló tennivalókra

– azokat az ilyen olvasmányok aligha zavarják meg. Hadd tegyem hozzá: a dogmák veszélyesebbek, mint a téveszmék! Mert a pillanatnyi – vagy egykori – igazságot is téves gyakorlattá teszik. Márpedig még eltévedni is jobb egy járatlan úton, mint járt úton egyhelyben vagy visszafelé topogni.Nemere meghökkentő – egyébént a külvilágban többnyire jól ismert dolgokról-tényekről - ad hírt évek óta, hiszen az itt kötetbe gyűjtött írásai-

nak többsége megjelent a magyar sajtóban. Sokan meg fogják harapni megint mindezért. Szívem szerint azt mondanám, hogy írjon inkább sci-fi regényeket, amit sokan szívesen olvasnak, de amire kevesen figyelnek. Hitem szerint azonban arra biztatom, provokáljon tovább, dobáljon minél nagyobb kavicsokat az állóvízbe. Visszafröccsen rá? Azt gondolom, bírja. Ha Verne “tudományos ismeretterjesztő cikkek" gyanánt írta volna meg regényeinek témáit, megették volna, kinevették volna. így látnoki mesemondó lett, akit túl is haladott az élet...Áltudománynak címezik mindazt, amiről Nemere beszél és melldöngető módszerekkel a marxizmus világképére hivatkoznak ellenfelei, mondván: végső soron a babonák, a hiedelmek, az idealizmus világa felé mutogat, amikor kézrátételes gyógyításokról, azonosítatlan repülőtárgyakról, gondolatátvitelről, ősemberek hihetetlen ismereteiről, a Bermuda-háromszög érthetetlen jelenségeiről továbbítja-összegzi a híreket. Mindehhez tényszerűen nem értek, s nem ismerem a hírforrások megbízhatóságát sem. Viszont mindezekről egyéb forrásokban magam is sokat olvastam, tehát ha nem is lennének, a hírük: van. Mindezek foglalkoztatják az emberek sokaságát, s a magyar olvasókat kizárni ebből a gondolkodásból egyértelműen helytelen lenne. Ami pedig a témák lényegét érinti, egyik sem tabu. A tények – tudomásom szerint – makacs dolgok, mint a fű, a járda aszfaltján is keresztülnőnek. Ezért az újabban divatos “áltudományok elleni harcot" felesleges időtöltésnek tartom. Már maga a fogalom is: “áltudomány", fából vaskarika. Vagy igaz valami, vagy nem. Ki dönti el? És mikor? Mindene Nemere a maga módján választ ad a könyvben. Mit tehetek hozzá? Talán annyit, hogy emlékeztetek a dialektikus materializmus, a marxizmus lényegére, amely szerint a világ megismerhető, s, hogy a kérdőjelek, az új ismeretek sosem objektív igazságainkat kérdőjelezik vagy tagadják, hanem szubjektív tévedéseinket korrigálhatják. A materializmusban “hívő" marxisták nem félnek semmiféle új problémától, ismeretlen ténytől. Mert tudják: nem mindentudók, s mert készek-képesek arra, hogy bármilyen “meghökkentő" jelenségnek a misztikus helyett előbb-utóbb materialista magyarázatát adják. Mert tudják: nem valamiféle isten és nem valamiféle külső erő irányítja a világmindenséget, s benne a földi életet. Nem valamiféle megfoghatatlan szellemiség, hanem az anyag uralkodik, azzal, hogy mozog, s hogy mozgását objektív törvények irányítják. Csak töredékét ismerjük e törvényeknek, de végre tudjuk már, hogy sem hinni, sem imádkozni nem érdemes. Kutatni, kérdezni, gondolkodni, tenni kell, s felnőhetünk céljainkhoz-álmainkhoz. Majd az emberiség minden egyede emberré magasodhat, s majd minden ember “istenné" válhat. Ha lesz hozzá elég erőnk, szerencsénk, tudásunk.Befejezésül még egy gondolatkör: a marxizmus klasszikusainak nem volt idejük arra, hogy néhány alaptételüket továbbgondolják-továbbfinomítsák. Ez a mi, és az utánunk következők dolga, hiszen a marxizmus a világtörténelem legnyitottabb filozófiája. Azt tanultuk: a majmot, a hordába verődő ősembert a munka tette emberré, s a másodlagos jelrendszer, a beszéd változ-tatta-alakította homo sapiensszé. Mindez nemcsak elméletileg, ma már tapasztalatokkal bizonyított. Ám hadd kérjem, menjünk visszább. Mi tette az ősmajmot, az ősembert “dolgozó" emberré? Netán isteni vagy földöntúli sugallatra egyszer csak dolgozni kezdett? Megtervezte, kitalálta a kereket, a tüzet, a kő-baltát? Ha azt képzeljük, hogy bármilyen idea vagy eszköz, amihez a munkához szüksége volt ősünknek, villámcsapásszerűen az eszébe jutott, megint lubickolásra alkalmas magzatvizet hagyunk gondolatban az isteneknek vagy a földön kívüli – mitől okos? – idegeneknek. Szerény véleményem szerint a válasz itt is kézenfekvő, bizonyítható, utólag rekonstruálható.Honnan ered a munka? A játékból. Az ősmajom-ősember ennivalót keresgélt-üldözött, pihent, szeretkezett... és játszott. Kavicsokat gyűjtögetett össze, botot dobált, követ hajigált, s észrevette, megjegyezte hogy a haszontalan játék hasznos eredményt produkált mellesleg. Az összeütögetett kövek szikrát pattintottak, tüzet csiholtak, az eldobott botok-kövek állatokat sebesítettek meg... Alighanem így kezdődött. A játékkal. A játékból pedig a kérdés nyomán, hogy “máskor is így történik?", munka lett, tervszerű, célszerű munka, s az ősember kezdett emberré válni. Akik gyereket nevelnek, tapasztalatból tudják, hogy ma is ez a fejlődés vonala: a munka a játékból ered, a játék munkára nevel, s a munkát a játék fejleszti tovább. Ha igaz ez az anyagi tevékenységet illetően, ugyan már, miért ne volna igaz a szellemi tevékenység terén? Akik a kutatást munkának, robotnak tekintik, mire juthatnak? Akik viszont játszanak. .. ötletekkel, kérdésekkel... juthatnak ötről hatra!Ennyit a Nemere által közvetített és játékosan továbbgondolt valós vagy valótlan információkról. Nem baj, ha játszunk. Továbbmegyek: nem baj, ha álmodozunk, ha képzelődünk. Ha egy százaléknyi esély van arra, hogy a képzeletből valóság, a játékból hasznos munka lesz, akkor megérte.Befejezésül már csak egy kérdés marad: miért az Eszperantó Szövetség

adja ki ezt a könyvet? Ismereteim szerint más kiadó is vállalkozott volna erre, tekintsük a tényt jelképnek. Az eszperantó nyelv is olyan dolog egyelőre – immár egy évszázada –, amely világformáló eszköz lehetne, ha nem vitat-

kozgatnánk szükségességéről, hasznosságáról, hanem felnőtt módjára munkába állítanánk. Az érveket - mellette is, ellene is - nem sorolom, mert e könyv olvasóinak többsége bizonyára ugyancsak ismeri őket. Olykor eszembe jut mi lenne, ha a szocialista országok egyikében - s miért ne éppen nálunk? - kötelezően tanítanák az iskolában, s ezt ajánlanák a baráti országoknak is? Két évtizeden belül az idegenforgalomban, a vendéglátásban, a külkereskedelemben – s miben nem? – tökéletesen értenénk egymást a “mesterséges internacionalista nyelv segítségével...

Szántó Gábor

Korszakalkotó expedíciót indítunk az ember mélyébe, hogy megismerjük az eddig elő-

lünk elrejtett területeket. A lehetőség rémü-letet ébreszt. Mit találunk? Csakugyan fe-lkészültünk arra, hogy szembenézzünk a

ránk váró vakító fényességgel?

(Dr. Gardner Murphyaz Amerikai Pszichiáterek Társasága előtt mondott beszédéből)

A tudat mélyénCSÓTÁNYOK ÉS KOMPUTEREK

Nem titok, hogy a tudományos világ képviselőinek java része nem rajong azokért, akik a tudomány által még be nem járt területek felé irányítják lépteiket. Ha ez a terület viszont a parajelenségek közelében helyezkedik el, a konzervatívabb tudósok és tudományszervezők ellenérzése szinte egyértelműen és maradéktalanul elutasító.Az is közismert, hogy az “igazi tudós" nem foglalkozik parapszichológiával; a pszichológusok egyik nemzetközi szervezete még alapszabályában is tiltja, hogy összejöveteleiken bárki ilyen témával hozakodjon elő, arról előadást vagy vitát rendezzen. És bár a világ sok országában mégis igen nagy összegeket fordítanak már parapszichológiái kutatásokra az erre a célra létrehozott hatalmas kutatóintézetekben – az ellenérzés alig csökken.Látogassunk el most Cambridge-be; köztudott, hogy az itteni angol egyetem nagyon ügyel tudományos és etikai hínevére. Századok óta nem fordult elő, hogy itt diplomát kapott volna valamilyen szélhámos, nem kellően képzett szakember, esetleg csaló. Oxford mellett már szinte közmondásos a cambridge-i egyetem magas színvonala; egy ottani diplomás előtt a világ sok táján nyitva áll minden ajtó. Nos, nemrégen a cambridge-i egyetemen parapszichológiái doktort avattak. Az eset méltán keltett feltűnést a laikusok és a tudósok között egyaránt. A 31 éves Carl Sargentnek sikerült az, ami más tudósnak eddig még soha: a parapszichológiái jelenségek terén teljesítette a tudomány által megkövetelt feltételeket. Bizonyította néhány jelenség létét, sőt, elérte azt is, hogy e jelenségeket bármikor reprodukálni, ismételni lehet.A zágrábi Start című újság egyik riportere, aki a tudományos szenzációkra szakosodott, természetesen azonnal felkereste az újdonsült doktort

és imigyen provokálva próbálta interjúra bírni: “Sokat írtam már parapszichológiáról, készítettem riportot Utrechtben Tenhoffal, akinek a holland kormány csodálatos kutatóintézetet ajándékozott: a freiburgi Benderrel, akinek a kutatásait az NSZK kormánya pénzeli; beszélgettem Uri Gellerrel, aki a szemem láttára gyűrt spirállá két villát és egy kést anélkül, hogy hozzájuk ért volna; láttam levitáló (levegőbe emelkedő) embereket - és mindezek után sem hiszek a parapszichológiában. Mit szól mindehhez, doktor Sargent? "“Nem hinni kell. Mindez létezik" - felelte röviden Carl Sargent és hamarosan be is bizonyította: a parapszichológia nem “hit", hanem számtalan esetben fáradhatatlanul elvégzett kísérletek, részleteredmények összegzése, számolás és munka eredménye.Sargent diplomamunkája a telepátiára vonatkozott, ezzel kapcsolatos kísérleteket folytatott. Például: egy kísérleti személy érzékszerveit - szemét, fülét – izolálták a külvilágtól, majd amikor ebben az állapotban hamarosan különféle “víziókat" kezdett látni (ez természetes állapot: az érzékszerveitől megfosztott emberekkel általában ez történik), akkor “látomásait" elmondatták vele, magnetofonszalagra vették, feljegyezték. Itt nem árt megjegyezni: az alanyok nem tudták, hogy milyen jellegű kísérletekről van szó. Ugyanakkor az épület egy távolabbi helyiségében – sőt nemegyszer egy-egy távolabbi városban! - egy másik kísérleti alany az eléje tárt több száz dossziéból kiválasztott egyet, majd a benne lévő borítékok közül is véletlenszerűen kivett egyet, feltépte, és az ott talált fotók közül az egyikre erősen koncentrált, szinte igyekezett a kép minden részletét az agyába vésni, ő sem tudta, milyen kísérletről van szó... Egy-egy ilyen “szeánsz" harminc percig tartott, majd a fotókat átvitték az egyes számú alanyhoz és négy kép közül ki kellett választania azt, amelyikről “szó volt". A valószinűségszámítás szerint 25%-os esélye volt minden képnek arra, hogy azt válassza az alany. Sargent ellenőrzött kísérletei alatt azonban az alanyok 50–70%-ban választották ki a helyes képet. Vagyis azt, amelyikről valamivel korábban érzékszerveiktől megfosztva, kaotikus “vízióikban" éppen beszéltek. Nemegyszer előfordult, hogy a “kisugárzó" alany (az “adó") kezében tartott képet a másik személy, a “vevő" még apróbb részleteiben is nagyon pontosan írta le szavakkal. Az esetek 40 százalékában a “víziók" pontosan fedték a kiválasztott képeket. Ezek a kutatások szolgáltak Carl Sargent disszertációjának alapjául.Az újságíró kérdéseire válaszolva vázolta, mivel foglalkozik újabban. Két rendkívül érdekes kísérlete van folyamatban. Az elsőnek az “alanyai"... csótányok. A tudós ezeket ketrecbe helyezi, amelyhez egy számítógép csatlakozik. A megfelelő áttételek segítségével ez a komputer 15 másodpercenként vagy áramot bocsát a ketrec padlójába, ami megrázza a csótányokat, vagy infravörös sugarakat, ami viszont kellemesen melegíti a rovarokat. Ha a ketrec üres, és a szerkezetet bekapcsolják, a komputer a számtalanszor lefolytatott és ellenőrzött kísérletek szerint 50–50 százalékban kapcsolja be az áramot és az infrát, így van beállítva. Bár bizonyos szabad “döntési lehetőséggel" is felruházták a számítógépet; tulajdonképpen akkor adhat áramot vagy infrát, amikor “akar". Ez teljesen véletlenszerű. Nos, Sargent doktor egy teljesen meglepő dolgot fedezett fel. Ha ugyanis a ketrecben csótányok vannak és 15 másodpercenként bekövetkezik a komputer “szabad akaratából" érkező döntés – megváltozik a helyzet, eltolódnak az arányok. Minél tovább tart ugyanis a kísérlet, a komputer annál gyakrabban kapcsolja be a kellemes infrasugarat a kellemetlen áramütés helyett. Az arány eléri a 70:30%-os változást is az infra javára.Miről is van tehát szó? Arról – állítja Sargent doktor -, hogy a csótányok valamilyen módon befolyásolták a komputert. A dolog persze a laikus olvasó számára félelmetesen hangzik, ám nem kell attól tartanunk, hogy egy napon a világ csótányai elfoglalják a számítógépközpontokat... Inkább az itt a lényeg, hogy az élőlényekből kisugárzó akaratféleség – például a csótányok ösztönösen szerettek volna több infrasugarat, mint áramütést kapni – valamilyen, ma még számunkra ismeretlen módon hatást gyakorol a gépekre.Lehetséges ez? A kérdés jogos, hiszen ha eszünkbe jut, hogy egy gép kizárólag holt anyagokból áll, és az, amit mi “tudásának" szoktunk nevezni, sem egyéb fémeknél, kristályoknál stb. – akkor hihetetlennek tűnik mindez. De még nincs vége. Megkérdezhetné valaki, miért nem folytatnak hasonló kísérleteket a csótányoknál nyilván nagyobb akaraterővel rendelkező. .. emberekkel? Nos, Sargent doktor ilyent is folytatott. Egy kísérleti alanyt - aki ismét csak nem tudta, miről is van szó – egy szobában egy tévéképernyő elé ültettek, ahol videokazettákról szünet nélkül valamilyen rendkívül unalmas, monoton műsor ment. Volt a közelben egy komputer is, amely teljesen találomra 10 számjegyből álló sorozatokat írt ki egy képernyőre (ezt a kísérleti alany nem láthatta). Az alannyal a kísérlet kezdetén csak annyit közöltek: az unalmas ernyő elől

csak akkor szabadulhat, ha megszólal egy gong.A gong viszont csak akkor szólalt meg (ezt az alannyal már nem közölték), ha a komputer véletlenszerűen kiválasztott tízes számsoraiban valamelyik számjegy 7-szer ismétlődik! Tehát mondjuk 2579749201 helyett egyszer csak 5554250555 tűnik fel...A valószínűségszámítás szerint egy ilyen számsor megjelenésére sokáig kellene várnunk; az esélye egy a több millióhoz. Mégis - amikor a kísérleti

alanyok ülnek az unalmas műsort sugárzó képernyők előtt és mindenáron szabadulni szeretnének gondolatban – egyre gyakrabban tűnik fel valamelyik számjegy 7-szer egymásután, megszólal a gong és a kísérleti személy elégedetten kel fel székéből... ! Sargent doktor jól dokumentált és ellenőrzött 350 kísérletéből 55 esetben szólalt meg a gong. Tudományosan bizonyítottnak veszi tehát – hiszen ezzel a számmal már a legszigorúbb bírálók szerint is “szignifikáns" eredményt mutatott fel –, hogy az emberi agy valamiképpen hatott a komputerre. Aminthogy a csótányok is befolyásolni tudták a véletlenszerű folyamatot.Sargent doktor kísérleteivel maga a parapszichológia is új területekre lépett, nagy lépést tett előre. Felmerül az is, hogy a paradolgok nem csupán emberre vonatkoztathatók: egyre több a jele, hogy a növény- és állatvilág is szerepelhet az eredményes kísérletek sorában. A magyarázat viszont még várat magára. “Itt már kétségtelenül olyan jelenségekkel állunk szemben – jelentette ki Sargent doktor –, amelyek a tudomány mai állása szerint egyelőre megmagyarázhatatlanok. Ami a csótányokkal történt például, azt magam sem tudom megmagyarázni – de így volt, így van!" – fejezte be az interjút a parapszichológia cambridge-i doktora.

MI A PSZICHOTRONIKA?

Szakkönyvekben ezt a magyarázatot találjuk: “Interdiszciplináris tudomány, amely az élő anyag funkcióit és tulajdonságait kutatja, különös tekintettel az élő és holt természet között az elektromos terek által létrehozott kölcsönös információs tevékenység pszichikai aspektusaira. Kutatja továbbá a biológiai és pszichikai élet energetikai alapjait is. A jelenségek vizsgálatát a matematikai és biológiai tudományok módszereivel és eszközeivel végzi."Ez még korántsem teljes és pontos definíció: a (közeli) jövőben ez még alakul, formálódik, változik majd, feltehető, hogy jelentősen kiegészül. A pszichotronikusok sok országban a kibernetikai társaságok keretén belül tevékenykednek. A pszichotronika terminológiája sem egységes még – szakszavaik egy részét ezek a tudósok a biológiai, fizikai tudományoktól, más részét a parapszichológiából vették kölcsön, és ezt nem is csodálhatjuk, hiszen a parapszichológia volt a pszichotronika elődje. De a parapszichológia csak a kiemelkedő, “furcsa", “megmagyarázhatatlan" jelenségekkel foglalkozik (és javarészt más eszközöket használ), kutatásai pedig nagyrészt a kísérleti pszichológiából erednek. A pszichotronika jóval szélesebb körben dolgozik; magában foglalja a hipnózist, szuggesztiót, akupunktúrát, radieszteziát (“varázsvessző"), bőrlátást, a Backster-effektust stb.Kezdjük a hipnózissal. Ezen belül a regresszió az, amelyik számunkra – nem csupán ebben a fejezetben - az érdekes, a fontos. Ilyen stádiumban a hipnotizált személy visszamegy az időben abba az életkorba, amelybe a hipnotizáló orvos őt “küldi". A páciens – mert ezt a fajta hipnózist sokszor gyógyítási céllal alkalmazzák – ilyenkor visszaemlékezik nem csupán arra, mi volt tegnap vagy egy évvel ezelőtt, vagy akár évtizedekkel korábban is – hanem maga is mintegy visszamegy saját akkori idejébe, például “gyermekké válik" ismét. Az óvodáskorba visszaküldött páciens elfelejti az írás-olvasás tudományát, felszólításra az eléje tett papírra gyerekes ákombákomokat és vonalemberkéket rajzol.A módszernek - első pillantásra úgy tűnik - aligha lehet gyakorlati haszna; vajon csupán afféle érdekességként kerülhet szóba? Korántsem így van; mint már említettem, az orvostudomány ezt (tulajdonképpen már régóta alkalmazott) lélekgyógyászai módszerként hasznosítja. Olykor így jutnak el a hipnózis segítségével a beteg bajának egykori kiindulópontjához, az okához, ami lényegesen megkönnyíti a gyógyítást.A másik felhasználási terület az igazságszolgáltatás. Több fejlett jogrendszerrel rendelkező országban a tanúk (sőt olykor a vádlottak, bűnelkövetők) hipnózis alatt tett vallomása jelentős mértékben segíti az igazság kiderítését. Például köztudott, hogy az átlagember, ha fontos eseményre tanúként kell visszaemlékeznie, eléggé pontatlanul emlékezik a lényeges részletekre. Emiatt gyakran egy közlekedési baleset, tűzvész stb. okai kideríthetetlenek maradnak, sőt a bűntények esetében a tettesek megmenekülnek a büntetéstől. Ám a különösen fontos vagy éppenséggel az egyedüli szemtanú a hipnózis állapotában hihetetlen élességgel képes felidézni a részleteket, így értékes szolgálatokat tehet az igazságszolgáltatásnak. Nem véletlen tehát, hogy sokfelé a hipnózis már nem csupán az orvostudományban és igazságszolgáltatásban foglal el egyre nagyobb teret (annak ellenére, hogy nem is olyan régen még “vásári mutatványnak" titulálta a tudományos közvélemény), de az emberek tudatában, a közvéleményben is elérte az őt megillető helyet.A hipnózisnak nagy befolyása lehet a művészi alkotás folyamataira és eredményeire is. Ez talán meglepően hangzik, de szerencsére jó példákkal

igazolhatjuk a távolabbi és közelebbi múltból is. A tizenkilencedik század végén Szergej Rahmanyinov I. szimfóniáját a pétervári ősbemutató alkalmával a közönség kifütyülte. A kudarc annyira megviselte a zeneszerzőt, hogy valóságos apátiába esett és éveken át semmit sem alkotott. 1901-ben barátai taná-

csára több héten át eljárt egy ismert hipnotizőrhöz, doktor Dahlhoz. Dahl többek között ilyesmiket sugallt neki: “Ón hatalmas tehetség, ön könnyedén komponálhat remekműveket" - stb. A hatás nem is maradt el - Rahmanyi-nov még abban az évben megírta sokak által a legjobbnak tartott művét, a II. (c-moll) zongoraversenyt, és azt a hipnotizőrnek dedikálta.No igen, mondhatná erre valaki, könnyen megtehette ezt Rahmanyinov vagy akármelyik más, amúgy is tehetséges művész. De lehetséges-e a hipnózis révén tehetségtelen vagy csak átlagos tehetségű emberekből zseniket csinálni? Nos, Vlagyimir L. Rajkov moszkvai pszichiáter kísérletei jelenleg éppen ebben az irányban haladnak, és úgy tűnik, a kérdésre bizonyos korlátok között igennel felelhetünk. Rajkov a hipnózisba “merített" embereknél személyiségváltozást idéz elő; (ez természetesen csak ebben az állapotban érvényes). Ő maga a módszert “művi reinkarnációnak" nevezi. Magyarul: a hipnotikus álomban levő kísérleti személynek bebeszéli, hogy ő híres és roppant tehetséges művész, valóságos zseni. Ez az állapot távol áll a hipnózisban oly gyakran alkalmazott nyugalmi állapottól; Rajkov alanyainál a műszeres vizsgálatok is erre mutatnak. A “művi reinkarnáció" alatt például az EKG-képről eltűnnek az alfahullámok, helyettük a normális ember igen aktív állapotátjelző kép tűnik fel. Az általa olykor Raffaellóvá, Matisse-á tett egyetemi diákok később úgy mondják, hogy valamiféle “másik parton" ébredtek fel. De ez az egyetlen dolog, amire – halványan – emlékeznek. A kísérlet egész tartama és annak eseményei kitörlődnek emlékezetükből.Rajkov a hipnotikus zseniknek festőműtermet rendezett be. Az aktív hipnotikus álomban-állapotban az alanyok teljesen normálisan mozognak, tevékenykednek – a kívülről érkező látogató csak azt látja, hogy fiatal nők és férfiak festenek az állványok mellett. Egy fiatal lány “Raffaello vagyok" - szavakkal mutatkozik be, és ha azt kérdik tőle, melyik évet írjuk most, így válaszol: “Ezerötszázötben vagyunk". Rajkov a vendég fényképezőgépét mutatja és megkérdezi “Raffaellót": “Tudod, mi ez? " “Nem. Sohasem láttam ilyesmit" - hangzik a válasz. A vendég a szputnyikokról, repülőgépekről beszél nekik, de “Raffaello" és társai kinevetik: “Ez csak mese".“Raffaello", “Rjepin", “Matisse", “Gauguin" és a többiek lázasan festenek. Néhány szeánsz után szemmel láthatóan javul technikájuk, színérzékük, 25 lecke után - ha nem is válnak valódi Raffaellóvá vagy Gauguinné, az átlagosnál jóval magasabb a rajz- és festőtudásuk. Ébredés után viszont egyikük sem akarja elhinni, hogy azt a bizonyos képet éppen ő festette... Ám már 10 ilyen lecke után a hipnózisban szerzett tudás “átszivárog" a valós tehetségbe és Rajkov kísérleti alanyai az elmúlt években gyakran váltak ismert rajzolókká vagy festőkké. Rajkov hasonló kísérleteket folytatott a zene területén is: a moszkvai konzervatórium egyik diákjába az egykor híres virtuóz hegedűművészt, Fritz Kreislert “oltotta", és a diák hamarosan “átvette" Kreisler virtuóz játékának fogásait, nem csupán hipnotikus, de ébren lévő, normális állapotában-életében is.Rajkov mégis óva int attól, hogy a módszer mögött valamilyen természetfeletti jelenséget lássunk. A kísérleti alanyokkal közölt “Rjepin" vagy “Raffaello" szavak csak jelképek, amelyek révén a hipnotizőr mintegy belenyúlhat az emberi lélek eddig feltáratlan mélységeibe, és kihozhat abból rejtett tehetségeket, képességeket.

TELEPÁTIA

Erről is írtak már sokat; magyarul Vasziljev professzor kétszer is kiadott könyvét ajánlhatjuk az érdeklődők figyelmébe. Mi most az utóbbi egy-két évtized érdekes kísérleteit vesszük sorra, röviden.A philadelphiai Medical Collegeben elektroenkefalográffal vizsgáltak két egypetéjű ikret. A kísérleti alanyok természetesen nem tudtak a kísérlet mibenlétéről. Külön-külön helyiségben foglaltak helyet, arról sem tudtak, hogy ikertestvérük éppen akkor részt vesz ugyanabban a kísérletben. Az agy ritmusainak változása (amit az egyiknél kiprovokáltak) ugyanolyan változásokat okozott a másik ikernél is, minden külső hatás nélkül.Egy szovjet kísérlet lényege az volt, hogy egy nyúlpárt sokáig együtt tartottak, majd hosszabb idő elteltével a nőstény fejébe EEG-érzékelőket erősítettek és megindították a berendezést, amely az agy hullámait regisztrálta. Az egész egy sötét, elzárt, külső ingerektől mentesített helyiségben történt. A hímet átvitték öt emelettel lejjebb és... egyetlen csapással levágták a fejét. Abban a másodpercben a nőstény viselkedésében – úgy szemre – semmi látható változás sem történt, ám az EEG vonala hirtelen kiugrott.Egy másik szovjet kísérletben szintén nőstény nyúl szerepelt, de ezúttal

kölykeivel együtt, amelyeket előtte jó ideig nevelt. A kölyköket egy nap egy tengeralattjáróval levitték a mélybe, és ott sorban megölték őket. Az anya agya a fenti kísérletben leírt módon sorban “kijelezte" összes kicsinye halálát, másodpercre pontosan.Okvetlenül említést érdemel az a tény, hogy több, tudományos kutatásban élenjáró országban folytattak emberkísérleteket is. Ami nem is csodálható, hiszen a telepátia tulajdonképpen (és igencsak leegyszerűsítve) nem más,

mint egy hírközlő (információs) rendszer, amely még számos titkot rejteget. Egyes szakemberek ugyan amellett kardoskodnak, hogy a telepátia a primitív őskori emberek régi és a gyakorlatban bevált-használt képessége, sőt tulajdonsága volt, amit később a másféle információs csatornák (pl. a beszéd) kialakulása szorított háttérbe – olyannyira, hogy ma már a létezésében is kételkedünk... Röviden szólva, szerintük úgy is fogalmazhatunk, hogy az a normális, biológiailag teljes értékű ember, akinek telepatikus tulajdonságai, képességei vannak - és azok a korcsok, abnormálisak, akik ezt a képességüket már teljes mértékben elvesztették.Visszatérve az emberkísérletekhez: a Szovjetunióban a leghíresebbek ezen a téren a Kamenszkij-Nyikolajev páros kísérletei voltak.1966 áprilisában például Nyikolajev Novoszibirszkben volt, aznap, ugyanabban az órában Kamenszkij pedig Moszkvában (a távolság kb. 3000 kilométer) és mindketten egy-egy tudóscsoport ellenőrzése alatt álltak. Kamenszkij – aki szakmáját tekintve nem akárki, hisz maga is tudós, közelebbről biofizikus – a tudósoktól sorsolás útján kiválasztott lepecsételt csomagot vesz át. Kamenszkij kinyitja, kiveszi a tárgyat, és telepatikusán “sugározza, átadja" képét Novoszibirszkbe. Az első tárgy egy fémrugó, két spirálból áll. Nyikolajev kerek, fémes, csillogó, karkötőre emlékeztető tárgyként írja le először, majd tíz perccel később jön a következő kép ... A valóságban ez egy fekete műanyag nyelű csavarhúzó. Nyikolajev “képe": hosszúkás, keskeny, fém, műanyag, fekete műanyag. És így tovább, többször egymás után. Nem lehet mindezt a véletlennel magyarázni, és nem is magyarázta így senki. A szovjet telepátiakutatók a Popovról elnevezett műszaki-tudományos társulatnál nagy összegeket kaptak a további kutatásokra.Érdemes megemlíteni a két kutató további kísérleteit, illetve a velük folytatott érdekes próbákat. 1967 márciusában Kamenszkij Moszkvában, Nyikolajev pedig Leningrádban volt, ismét tudósok ellenőrzése alatt. Mindkettőjük fejére EEG-készülék elektródáit helyezték. Kamenszkij Moszkvában különféle agyi ritmusokat produkált, amelyeket készüléke természetesen kimutatott a tudósok számára. Nyikolajev Leningrádban persze nem tudta, mikor kezdődik a kísérlet, és azt sem, hogy az miből áll majd. Ám Kamenszkij “sugallatai" hatására három másodperces késésekkel az ő agya is produkálta ugyanazokat a ritmusokat.Szinte külön fejezetet kellene szentelni a következő férfinak. Ha száz évvel korábban születik, menthetetlenül a spiritiszták karmaiba kerül, “médiumnak" kiáltják ki. ötszáz évvel korábban máglyán végezte volna. Szerencsére Teofik Dadasev a huszadik század gyermeke. 1973-ban a Prágában rendezett Pszichotronikai Világkongresszuson mutatta be a szovjet küldöttség a 26 éves azerbajdzsáni férfit, a bakui egyetem joghallgatóját. Wolf Messing halála óta állítólag a világ legjobb telepatikus személyisége. Nem kell neki gyakorlott partner - bárki “adását" képes “venni". Mondhatnánk: olvas az emberek gondolataiban, érti, amit azok sugallnak neki – természetesen akkor is, ha egymás nyelvén beszélni nem is tudnának! A telepátiának ugyanis az is előnye, hogy nem ismer nyelvi korlátokat. Az ember nevű élőlény agya a nyelvek nélküli területeken működik.Ám Dadasev - ez érdekes – a közölt gondolatokat csak 50 méternél közelebbről “érti" Képes fellelni eldugott tárgyakat is. Az egyik vele folytatott kísérletnél egy régi palotába vitték, ahol azelőtt sohasem járt. A kísérlet vezetője telepatikusán közölte vele: találja meg a könyvtárszobát, az ott lévő 12 000 kötetből válasszon ki egy meghatározott könyvet, nyissa ki a 371. oldalon, és olvasson fel hangosan az alulról a hetedik sorban lévő szövegből két szót. Dadasev a feladatot hibátlanul elvégezte.

KOZMOSZ ÉS TELEPÁTIA?

Már Dadasevnél említettük, hogy a telepatikus “vételnek" nála vannak földrajzi határai. Ugyanakkor más kísérleteknél egymástól több ezer kilométerre tartózkodó egyének között is akadálytalan volt az információáramlás. Hol lehet tehát a határ – és van-e egyáltalán? Lehet, hogy ez egyéni teljesítőképességtől függ csupán, és elméletileg elképzelhető a teljes(?) kozmikus világmindenséget is átívelő telepatikus információáramlás? (Lásd a későbbiekben könyvünknek a növényi telepátiáról szóló fejezetét is.) Erre nézve vannak már... kozmikus tapasztalataink is.Az első űrbéli telepatikus kísérletsorozatot az Apollo-14-es űrhajó 1971-es repülése során tartották. Az “adó", vagyis a kisugárzó személy Edgár Mitchell, a holdkomp pilótája volt - a “vevők" pedig néhány, az USA területén élő személy, többek között például Olaf Johnson Chicagóban. Négy időszakban – amikor a többi űrhajós pihent – Mitchell a parapszichológiái kutatásokban használatos Zener-kártyákkal (ezeken öt, egymással össze nem keverhető ábrát alkalmaznak: csillag, hullám, kerék,

kereszt és négyzet), véletlenszerű sorrendben koncentrált a lapokra, a rajtuk lévő rajzra. Ugyanakkor a Földön a “vevők" próbálták ezt az “agyi adást" felfogni, összesen körülbelül 200 közvetítési próba zajlott le, s két földi személy jóval a statisztikai átlag fölött teljesített. Az említett Johnson például 51 esetben értette meg a közlést.

Persze ez túl kisszámú kísérlet volt ahhoz, hogy vitán felül állíthassuk: működik a telepátia a világűrön át is. Statisztikailag ennyi kísérlet a kevésnél is kevesebb. Prága. 1973:Pszichotronikai (Parapszichológiái) Kutatások Világkongresszusa.A Dadasevvel kapcsolatban már említett konferencián az egyik fő kérdés a telekinézis volt. Az annyit vitatott jelenségnek (képességnek?) sok válfaja van. Ez is felkerült egyszer a ,,kiátkozottak" listájára, és sokan máig sem ismerik el a jelenség létét. Mindez persze nem akadályoz meg egyeseket abban, hogy telekinézist előidézzenek, amikor csak akarják – másokat pedig abban, hogy ezzel tudományos alapokon foglalkozzanak. Említsük meg tehát, hogy azon a prágai (majd két évvel később a monte-carlói) kongresszuson az egybegyűlt kutatók és érdeklődők sok érdekes program között láthatták például a cseh és szlovák résztvevők bemutatóját.Róbert Pavlita cseh mérnök az asztalra tesz egy kis rotort - függőleges tengelyen műanyag korongot – és azt “gondolati" úton, “akarata erejével" forgásra készteti. A mérnök bizonyos távolságban ül a szerkezettől és nem is néz feléje; tekintetét inkább az asztal végére helyezett kis fekete dobozra szegezi. A korong előbb lassan, aztán egyre gyorsabban forog – ahogy Pavlita akarja.Róbert Pavlita idestova negyven éve foglalkozik ilyen kísérletekkel. Ezek közül néhányat a kongresszus résztvevőinek is bemutatott. Például a kezében tartott fémtollhoz – akár a mágneshez – ragad egy vaslemezke, ahhoz üveg, ahhoz papír, majd rézdrót...! Az egész lánc mágneshatásra áll össze – ám nyilvánvaló, hogy nem a mindnyájunk által ismert mágnesességről van szó. Talán elektrosztatikus vonzás...? Ő maga “biológiai energiának" nevezi ezt a különös erőt, amit fizikális berendezésekkel is mérni lehet. Például: vetőmagvakat két csoportra osztottak. Az egyiket a Pavlita által szerkesztett “bioenergetikai akkumulátor" hatásának tették ki, a másik csoport csak ellenőrzésre szolgált. Aztán mindkét csoport magot elvetették ugyanolyan cserepekbe, ideális – és persze teljes mértékben azonos – növekedési feltételeket teremtve. Mégis, a “besugárzott" magvak ugyanannyi idő alatt csaknem kétszeres termést hoztak.Július Krmessky docens, szlovák fizikus telekinézis-előadása és bemutatója a prágai kongresszuson a következőképpen zajlott le: Krmessky az asztalra tett egy hosszúkás, vízzel telt medencét. A fizikustól távolabbi végén egy kis, fémfóliából készült tutaj úszott apró árboccal és papírvitorlával. A fizikus a csatorna másik végén, befelé fordított tenyérrel mintegy szuggerálva “késztette" a hajót, hogy elinduljon feléje és átússza a csatornát. (“Fújás" tehát kizárva.)A fizikus számos hasonló dolgot végez bratislavai laboratóriumában. Állítja, hogy a fent ismertetett és azokhoz hasonló kísérleteknél egy fizikai jelenségről van szó, amely azonban a mai fizika szintjén még nem magyarázható. A kvázi-mágnesség magyarázata az anyag valamilyen különleges tulajdonsága lehet.Hasonlóan vélekedik Alekszandr Dubrov, a Szovjet Tudományos Akadémia Földfizikai Intézetének munkatársa, aki mellesleg magyar tudósokkal is tart kapcsolatot, műveit a Szovjetunióban és az USA-ban is kiadták.Sokat beszéltek-beszélnek Uri Gellerről és képességeiről, ám azt már jóval kevesebben tudják, hogy akadnak fiatal követői, akiknek szervezete még a Gellerénél is érdekesebb tulajdonságokat produkálhat. Többek között ilyen a lengyel Joanna Gajewska. 13 éves, ő is érintés nélkül hajlítgatja a kanalakat. (Bűvészettel nem foglalkozott, még titokban sem. Egy gyermek rövidke előéletét sokan ismerik, így nem tételezhető fel, hogy előzőleg cirkuszi trükköket tanult volna titokban. Mellesleg ezt az ellenőrzések is kizárták.) A kislány közelében elpattannak az üvegedények, az üvegcserepek pedig mind a kislány felé repülnek. Lakásukban érintése nélkül több háztartási gép leesett már a bútorokról a padlóra.A Lengyel Biocenotikai Társaság kutatói már négy kísérletet végeztek vele; az eredményekről a bel- és külföldi sajtó is beszámolt. Azt kutatták, vajon a kislány milyen hatást gyakorol az elektrosztatikus, mágneses, elektromágneses és gravitációs terekre? Kiderült, hogy az összes közül csak a gravitációra hat. A vizsgálatokhoz normális voltmérőt, ampermérőt, elektrokémiai berendezéseket stb. használtak. A kislány furcsa “energiája" ötszöröse az átlagemberének.Nem szabad elfelejteni: fennáll a veszély, hogy a kamaszkorban a test biológiai érésekor mindez eltűnik. Nemegyszer volt már így – ez adta később a tápot azokhoz a hamis hiedelmekhez, sőt érveléshez, hogy egy-egy ilyen illetőt “lelepleztek" és ,,kiderült, hogy nincs is semmilyen rendkívüli tulajdonsága". Sajnos e fura jelenségek igen nagy részben függenek az emberi test bizonyos állapotaitól, erről a későbbiekben is lesz még szó. Joanna minden újságírónak és bárki érdeklődőnek, aki a

családnál jelentkezett, eltört egy-egy kanalat (érintéssel-dörzsöléssel vagy érintés nélkül).

Nehéz tárgyak “levitáinak" (lebegnek) a jelenlétében, például a vízvezetékszerelő apa súlyos munkaeszközei. A lány különös “tehetségének" felfedezése után Gajewskiék lakást cseréltek, most egy sokemeletes tömbházban élnek, ám a furcsa jelenségek ott is ismétlődnek, akárcsak régi lakásukban. A tárgyak “repülése" különben gyakran történik olyankor, amikor Joanna alszik. A tudósok véleménye: “a gravitációs tér helyi jellegű zavara bioenergetikai tevékenységhatására".összefoglalva elmondható, hogy a kis Joanna környezetében a következő “rejtélyes" események történtek:1. Tízegynéhány szemtanú jelenlétében tárgyak levitáltak:2. Egyszer éjszaka lesben ült a lakásban néhány férfi (szomszédok és a rendőrség körzeti megbízottja), ők is látták a levitációkat, tanúi voltak más tárgyak zuhanásának.3. Ha az iskolában valamelyik társa kölcsönkér tőle egy tárgyat - például tollat -, a tárgy az illetőt a szó szoros értelmében megrázza, akárha elektromos töltéssel rendelkezne.Ha vannak a művészetben vagy a tudományban kiemelkedő emberek, akkor lehetnek ilyenek az energiakisugárzás terén is. A középkorban ezért a “másságért" máglyán égették el ezeket az embereket – mi ma és itt kinevetjük vagy nem vesszük tudomásul képességüket. A művészetek terén minden haladás “másság" volt, kezdetben mindegyik alkotót kinevették. Persze könnyebb kinevetni, mint megvizsgálni valamit...Borisz Jermolajev nem titkolja, amit tud, bár különösebben nem is reklámozza fura tehetségét. Ritkán ad interjút a külföldi sajtónak; mi mégis egy interjúból és szakkönyvekből szereztünk róla tudomást.A fiatalember Leningrádban orvosegyetemet, Moszkvában filmrendező szakot végzett. Tárgyakat: edényt, kis tükröt, hamutartót, virágot, órát, cigarettát tart a levegőben, mintegy “odaszögezve" a tér egy pontjára, az érdeklődők odamehetnek, közelről is megnézhetik, meggyőződhetnek róla, hogy felfüggesztés nélkül “lógnak" a levegőben, tapogatózhatnak körülötte. A látvány meghazudtol minden fizikai alaptörvényt. A moszkvai Pszichológiai Intézetben V. Puskin professzor vezetésével megvizsgálták Jermolajev képességeit. A Kirlian-felvételek és műszeres mérések tanúsága szerint körülbelül ezerszer nagyobb energiát sugároz ki, mint az átlagemberek. Nem elektromágneses és nem is elektromos erő ez, feltehetően a gravitációs tér egy fajtájáról van szó. Einsteint is segítségül hívják a tudósok: autogravitációról, biogravitációról beszélnek. Ha a koncentráció, a feszültség egy ilyen kísérletnél növeli ennek az erőnek a hatását, akkor kapcsolat lehet a gravitációs folyamatok és az emberi pszichikum között. Ennek az állításnak nem kis jelentősége lenne a pszichológia, a fizika és számos más tudományág kutatási metódusaiban is. Most egy kicsit másfelé vesszük utunkat. A következő leírásban nem kézzelfogható tárgyak elmozdulásáról vagy “felfüggesztéséről" lesz szó; annál - ha lehet – sokkal meglepőbb jelenségről olvashatunk beszámolót. A hitelességéhez kétség nem férhet, hiszen a folyamatokat egy nemzetközi hírnevű tudományos intézmény: a seattle-i (USA) Tudományos Kutatási Központ ellenőrizte. Előzmény: tudjuk, hogy a stroncium–90 radioaktív anyagból állandóan távoznak elektronok. Elméletileg az elektronok minden irányba és állandóan repülnek, vagyis: egyetlen irány vagy időpillanat sem kitüntetett. A kísérlet során Geiger–Müller számlálóval regisztrálták az elektronokat: a számlálóba vezető utat egy gyorsan forgó tárcsa négy nyílása tette szabaddá. Nyilvánvalóan teljesen egyforma volt a találati lehetősége mind a négy nyílásnak.Ám ekkor a készülék mellé ültettek egy személyt, aki figyelmét összpontosítva arra törekedett gondolatban, hogy egy kiválasztott nyíláson való áthaladásra késztesse az elektronokat. A kísérlet kezdetét és végét az illető egy gombnyomással jelezte, ez egyben elindította és kikapcsolta a regisztráló berendezést.A számos kísérlet eredményét később egy számítógép elemezte; a gép összehasonlította az egyes lyukakon áthaladt elektronok számát akkor, amikor a kísérletben ember nem vett részt, azzal, amit a fent leírt folyamat eredményezett, őszinténszólva a tudósok arra számítottak, hogy semmi különbséget sem találnak. Ám nem így történt! Kivétel nélkül az összes emberrel kombinált kísérletben statisztikailag kimutatható volt, hogy az ember által sugallt nyíláson az átlagosnál jóval több, a többi nyíláson át viszont jóval kevesebb elektron haladt át.A seattle-i eredmények alapján a Stanford University (USA) kutatói hasonló kísérleteket végeztek a telekinézissel. Itt a kísérleti személyek lassú elektronáramlás sugarát hajlították el pszichoenergetikai ráhatás révén. És egyre mélyebben merülünk az emberi pszichikumba. Következő témánk a telegnózis, amelyet magyarra “távolról megismerésnek", “felismerésnek", “tudomásszerzésnek" is nevezhetünk. Ez javarészt (bár nem kizárólag) a telepátiával van kapcsolatban. A jelenség vagy képesség inkább a ,,jóslás" fogalomkörébe sorolható. De lássuk, mit derített fel erről a tudomány. Ilyen irányú kutatások folytak 1964–1972 között New

Yorkban a Maimonides Egészségügyi Központban, ezeket Stanley Krippner és Montague

Ullman vezették. Telepatikus tulajdonságú alvó személyekbe “szuggeráltak" “adók" – erős koncentrációjú, szintén telepatikus tulajdonságú emberek – különböző konkrét dolgokat, majd az alvók másnap, ébredés után beszámoltak álmaikról. Pszichológusok elemezték ezt követően az álmokat, próbálták kiszűrni belőle a telepatikus úton kapott üzeneteket. Akadt olyan kísérleti személy, aki az összes álomban vette az üzeneteket és azok - mintegy beépítve álmaiba - ott valamilyen formában megjelentek. Az “adók" legtöbbször ismert vagy kevésbé ismert festményeket néztek és azok tartalmát igyekeztek az alvóknak sugallni. Érdemes megjegyezni, hogy az alvó alanyok és a “sugalmazok" között – a különböző időpontokban szervezett kísérletek alkalmával – 30 méter, 20 kilométer és 70 kilométer volt a távolság. Az álmokat elbíráló pszichológusok személyesen soha nem találkoztak sem az “adókkal", sem a kísérleti “vevőkkel". Ugyanott, ugyanezek a kutatók végeztek másféle kísérleteket is, például részt vett bennük egy Ingó Swann nevű férfi, aki nem álomban, hanem ébren volt képes furcsa dolgokra. Nappal, kényelmes székben ült, agyi tevékenységét műszerek regisztrálták. “Adó" ezúttal nem szerepelt. Az volt a kérdés, hogy egy bizonyos épület bizonyos szobájában levő festmény mit ábrázol? Nyolc próbából nyolcszor Swann pontosan közölte, illetve meglehetős pontossággal írta le a képeket, ő maga képletesen(?) úgy magyarázta a dolgot, hogy ilyenkor “elküldi a tudatát bárhová, hogy az a helyszínen szerezze be az információt". Ez természetesen csupán az ő belső érzése: a valóságban – és mérhetően - tény, hogy tudata állítólagos “eltávozása" alatt az EEG hirtelen változásokat jelzett, többek között gyakori volt az alfahullámok feltűnése, mintha a telegnózis, a távolbalátás éppen olyan törvényeknek engedelmeskedne, mint a normális látás. Ám egyes kutatók várakozása ellenére a műszerek egyetlen alkalommal sem jeleztek a már ismertektől eltérő, új EEG-hullámokat.A prekogníció szót általában “előérzetnek", jóslatnak is fordítjuk. Az emberiséget kezdettől érdekelte, hogy mi lesz a jövőben – de az is, mi történik jelenleg nagy földrajzi távolságban? Hová rejtettek kincseket, mi lett a háborúkban vagy katasztrófákban eltűnt vagy elhurcolt személyek sorsa? Mindig volt rá szükséglet, sokan is jósoltak, több-kevesebb sikerrel. Mindnyájan érezzük néha, például azt, hogy aznap vagy egy bizonyos helyen kellemetlenségünk lesz, gyakran kiderül, hogy egy hozzánk közelálló személy iránt érzett aggodalmunk nem is volt alaptalan, éppen történt vele valami stb.A pszichológia és a parapszichológia tulajdonképpen egyazon módon magyarázza: tudat alatt valamit érzékelünk, ami a közelgő kellemetlenségre utal. A különbség viszont az emberi tudat által “vett" (érzékelt) üzenet fajtájában keresendő.Egykor – több ezer éven át – feltételezték, hogy a jövőbe látás apró darabkái az álmokban jelennek meg. Ez magyarázza az álomfejtők, az álmoskönyvek népszerűségét. Az ember – bár tudja: veszélyes! – mindig szeretné ismerni a jövőt vagy annak egyes részleteit.Szovjet kutatók több ezer eset elemzése révén rájöttek, hogy bizonyos betegségeket a szervezet előre jelez az álomban: nemegyszer két évvel előbb, mintsem az orvosok első ízben felfedezik annak tüneteit. Hasonló eredményre jutottak amerikai kutatók is.Van egy lehetséges(!) magyarázat arra is, ami sokkal gyakrabban történik, mint ahány ilyen esetről tudomást szerzünk: családtagok álmukban megérzik, hogy szeretteik közül valakit veszély fenyeget, vagy a baj már meg is történt. Tudósok szerint álomban könnyebben létrejön a telepatikus kapcsolat, másrészt – talán genetikai okok miatt is - a családtagok ilyen úton könnyebben találnak egymással valamiféle közös “hullámhosszot". Ettől függetlenül a kutatók általában a nagy számok törvényével vagy véletlen egybeesésekkel magyarázzák az efféle “előrejelző" álmokat. Mindennek persze egyelőre aligha lehet gyakorlati haszna. Ám pragmatikus korunk igényeit is kielégítheti a következő (és bizony szintén nem egyedülálló) esemény:A földközi-tengeri kikötőváros, az új Alexandria a régi romjaira épült, az egykor híres város már alig lelhető fel. Itt-ott kiállnak a talajból az amfiteátrumok, stadionok, szentélyek romjai - semmi több. A régészeti kutatásokat egyrészt a jelenlegi beépítettség, másrészt a terület elváltozásai nehezítik. A XV. században ugyanis erős földrengés rázta meg a környéket, és az egykori város egy részét elnyelte a tenger és egy közeli tó vize. A régészek leginkább Kleopátra királynő palotáját keresték sokáig. Több évtizedes kutatás sem hozott eredményt. Ekkor lépett a színre az akkor 55 éves George Mc Mullen, kanadai “jós", aki előzőleg nem kis hírnévre tett szert földrajzi régészeti jellegű megérzéseivel. Hazájában nagy szerepe volt egy irokéz település fellelésében, ezt követően számos elsüllyesztett spanyol kincseshajó pontos helyét is megmutatta - anélkül, hogy otthonából kimozdult volna. Addig a legnagyobb sikerének azonban a szerencsétlenül járt amerikai Tresher

atom-tengeralattjáró esetét tartják; az amerikai katonai hatóságok az ő útmutatása alapján lelték fel a hajó végső nyugvóhelyét.Mc Mullen négyhónapos megfeszített munkával tanulmányozta az összes elérhető szakkönyvet és térképet. Szinte “beleélte" magát Kleopátra korába.

A dolog így sem volt egyszerű, még az ő számára sem. Négy hónap múlva állítólag “minden megvilágosodott" előtte, “látta" a királynőt, a rabszolgákat, a tömegeket - és ami valóban fontos: látta a palotát is. Az ún. “Keleti kikötő" medencéjében, a víz alatt van, közel a mai parthoz és nem is túl mélyen. Amikor a hír eljutott Egyiptomba, a helyszínen dolgozó ottani régészek természetesen csak gúnyosan mosolyogtak. A alexandriai Görög-Római Múzeum igazgatója, A. Shehata dühösen közölte az újságírókkal:– Ostobaság! A búváraink már rengeteg alkalommal bejárták azt a helyet, és semmit sem találtak. Ott csak homok és sziklák vannak.De a város kormányzója hitt Mc Mullennek és felkérte az egyiptomi haditengerészetet, küldjön a jelzett helyre békaembereket. Azok meg is érkeztek, és furcsa dolog történt: ahol a régészek évtizedes munkával semmit sem találtak – a parttól negyven méterre, és nyolc méter mélyen – a “távolbalátó jós" utasításait követő békaemberek fellelték Kleopátra palotáját, sőt, másfél kilométerrel odább egy másik, kisebb palotát is – ez Antoniusé volt. Miután pedig a békaemberek elkészítették a leletek tervrajzát, szétfoszlottak a kétségek: a rajz pontosan egyezett Sztrabón leírásával, aki Kleopátra korában élt, és maga is gyakran megfordult abban az épületben. A palotát nem lehet kiemelni a víz alól, így azt továbbra is csak békaemberek és más, ugyanígy felszerelt amatőrök és régészek látogathatják. A prekognícióval kapcsolatos kísérletek persze ritkák. Már csak azért is, mert a jelenség mérhető fokon és módon kevés alanynál lép fel, azok sem mindig egyeznek bele abba, hogy hosszan tartó és fárasztó kísérleteknek vessék alá magukat. Ismeretes a tudományos világ egy részének merev ellenállása is. Alexandria messze van, de a prekogníció mint jelenség közelebb is tapasztalható. Ezért foglalkozott vele L. E. Stefaiíski professzor, ismert lengyel tudós is.Stefaiíski számtalan kísérletet végzett, és ezekben gyakran előfordult, hogy a kísérleti személynek azt az utasítást adták, mondjuk vasárnap: “Ma hétfő van. írja le napját, mit csinál, mit lát reggeltől estig." Az alany “beleéli" magát a hétfőbe – vagyis a következő napba – és részletesen elmondja, hogyan “látja lelki szemével" (ahogy mondani szokás) azt a napot. Reggel kijön lakásából, így és így öltözött nőt lát a lépcsőházban, a bejárat előtt egy megrakott teherautót kell elkerülnie, a boltban veszekednek a vevők, az ajtóban kocsiban sír egy csecsemő, a munkahelyén nem a szokásos asszony ül a portásfülkében stb. Talán mondanom sem kell, hogy egy-egy ilyen kísérlet tanúk előtt zajlik, a kísérleti személyek szavait hangszalagra veszik (újabban videomódszerrel, vizuálisan is rögzítik) és az általa elmondottakat írásban is jegyzetelik. A csalás, az utólagos belemagyarázás lehetősége tehát teljesen kizárt. Amint eljött a hétfő, az asszonyt kora reggel lakásán felkereste és mindenfelé elkísérte a tudósok csoportja. És csakugyan: ott állt a bejárat előtt a megrakott teherautó, gyerek sírt a bolt ajtaja előtt, veszekedtek a sorban álló asszonyok, a portásfülkében (mivel a rendes portásnő gyereke megbetegedett) egy helyettese ült stb. – így végig az egész napon. Jellemző különben, hogy nemegyszer előfordult: a kísérleti alanyok megijedtek, amikor rájöttek, hogy így előre látják a jövőjüket és felhagytak a kísérletekkel. Mindezt Ste-fanski professzor 1982-ben, már második kiadásban megjelent könyvében közölte.Mi az az ESP? – kérdezte nemrégen valaki; egy angol nyelvű folyóiratban találkozott a rövidítéssel. Az ESP ismét olyasmi, amiről az akadémikus lélektan tudósai sokáig hallani sem akartak; mára azonban legtöbbjük lassan kénytelen meghajolni a tények előtt. Ezek közé tartoznak Russel Targ és Harold Puthoff, a Stanford Research Institute tudósai is. Kutatásaik eredményeit közölte a Nature is. A két fizikus az ottani Elektronikai és Bionikai Laboratóriumban dolgozik. Kutatásaik tárgya: az ESP (extra sensory percep-tion): érzékeken kívüli érzékelés.Ezen belül itt kutatják a “remote viewing"-et, amit távolbalátásnak fordíthatunk. Persze nem a szem vagy műszaki eszközök segítségével végzett távolbalátásról van szó. Az ilyesmire alkalmas személyek mintegy “elküldik" valahová tudatuk egy részét, és ott olyan dolgokról szereznek tudomást, ami tulajdonképpen fizikailag lehetetlen. Targ és Puthoff a “Scientist Loök at Psychic Ability" című könyvükben számoltak be róla.Egy kísérlet: a “médiumokat" egy városban több napra bezárták egy-egy helyiségbe. A másik csoport, az “utazók" valahol másutt összejöttek, úticéljaik felől sorsot húztak és külön-külön elutaztak a Föld egy-egy pontjára. Hogy hová, arról természetesen a laborban ülő “távolbalátók" nem tudhattak (erről bonyolult ellenőrző rendszer gondoskodott). A harmadik csoportot maguk a kísérletet végző tudósok alkották; felszólították sorjában az alanyokat, próbálják meg elképzelni, hogyan néz ki az a földrajzi pont, ahol valamelyik utazó lehet most, és ha sikerül elképzelni, akkor azt rajzolják le. Közben az utazók valahol Hondurasban, Belgrádban, Thesszalonikiben vagy Dzsakartában fényképeket készítettek környezetükről. Amikor visszajöttek, az ellenőrző bizottság már

rendelkezett a “távolbalátók" időközben elkészült rajzaival. Most melléjük tették a fényképeket (az olvasó a könyvben

is összehasonlíthatja őket) és a dolog megdöbbentő: itt egy kikötő a hajókkal, épületekkel, ugyanolyan eloszlásban, a terep jellegzetes pontjai is ugyanott láthatók – mint a hazatérők helyszínen készült fotóin.A kutatók nem próbálják magyarázni ezeket az eredményeket; teljes felelősséggel csupán a következőket állítják:1. A “remote viewing" jelenség objektíve létezik.2. Az efféle távolbalátás nem korlátozódik rövid távolságra, sőt egyáltalán nem függ a távolságtól, úgy tűnik.3. A “távolbalátó" személynek ez a tulajdonsága a jobb agyféltekével áll kapcsolatban (erre a rajzok és leírások elemzése révén következtettek).4. A “távolbalátás" képességével különböző fokon rendelkezett a kísérlet összes résztvevője (nagy, statisztikailag jelentős számról van szó). Ám a csoporton belül sokkal jobb eredménnyel jártak azok, akik úgy vélték, hogy erre képesek – mint azok, akik “kételkedtek önmagukban".Nem árt hozzátenni, hogy a jelentéshez a nemrégen elhunyt világhírű antropológus, Margaret Mead írt előszót, aki arról is nevezetes, hogy kétséges tudományos ügyeket sohasem támogatott. Akármihez nem adta a nevét.

A GELLER-JELENSÉG

Mielőtt rátérnénk Uri Geller képességeire, hadd szúrjuk közbe, hogy sok érdekes és furcsa, sőt megdöbbentő dolgot produkáltak mások is a világ más országaiban. Okvetlenül megemlítendő a szovjet Nyina Kulagina, aki telekinézis - és egyéb kísérleteit teljes tudományos felügyelettel is elvégezte, sőt azokat filmre is vették. Kulagina tízegynéhány centiméter távolságból, keze “ráhatásával" elfordította az iránytű mágnesét, elmozdított kisebb tárgyakat (gyufásdoboz, golyó stb.) akkor is, ha azok átlátszó műanyag tartályban voltak. Csaknem egyméteres távolságból megállította egy béka szívét... Mindezek az események afféle illusztratív bevezetőként szolgáltak az utóbbi évek leghíresebb és leghírhedtebb embere, Uri Geller jelenségeinek leírása előtt. Ez az izraeli fiatalember pénzért végzett parapszichológus mutatványokat a hetvenes években. Bár olykor kenyérkereseti céllal “mágusként" is fellép, valójában tudása távol esik a cirkuszporond embereinek tudásától, sőt egészen más alapokon nyugszik. Az utóbbi években elterjedt, hogy Uri Gellert “leleplezték", hogy “kiderültek csalásai" – valójában csak annyi történt, hogy a visszaélések miatt elbocsátott impresszáriója minden eszközzel próbálta befeketíteni Gellert és tudását. Lássuk hát a meztelen valóságot. Gellert több világhírű egyetemen tudóscsoportok vizsgálták; a vizsgálatokba természetesen maga egyezett bele. Az amerikai Stanford University által kereken hathétig(!) rendezett vizsgálat érdekesebb fázisairól színes filmet is készítettek. A legnagyobb népszerűségnek – akárcsak Geller mutatványos jellegű fellépésein – itt is a kanalak, villák, gyűrűk és vasrudak(!) hajlítgatása örvendett. A “normális" emberek többségének persze, Uri Geller mutatványait látva sem jut eszébe azokat otthon megpróbálni, ismételni – hátha sikerül? Ám nem így a gyerekek. Nekik nincsenek ilyen gátlásaik. Annál is inkább, mert Geller maga kéri erre nézőit! 1973 decemberében az angol, 1974 januárjában az NSZK, februárban és márciusban a japán tévé kamerái előtt lépett fel, és utána Londonban számos szülő jelentkezett azzal, hogy 7 és 11 év közti gyerekeik sikerrel ismétlik Geller pszichokinetikus kísérleteit. A tévé újabb műsorában már tizenkét angol gyerek lépett fel “Geller-mutatványokkal". Az NSZK-ban, Ausztriában és Svájcban hat ilyen gyermeket találtak. A legtöbb, csaknem 1000 jelentkezést a százhúszmilliós Japánban tapasztalták. Sokuknál találtak valós pszichokinetikus tehetséget; a tizenegy éves Jun Szekigucsi pszichokinetikus energiáját, az ezen a téren mutatott képességeit így írta le Toshiya Nakaoka professzor: “Az asztalra tettem egy előzőleg meghajlított kanalat és utasítottam a fiút, álljon az asztaltól 10 centiméterre. Ezután Jun felemelte jobb kezét, néhányszor jobbra-balra elmozdította. A kanál kiegyenesedett és visszanyerte előbbi alakját." Ugye ez nem is emlékeztet arra, amivel Uri Gellert – mint vásári trükköket bemutató csepű-rágót – vádolták? A hitetlenkedő sajtóban állandóan azt olvashattuk, hogy Geller és követői kézzel hajtogatják a fémtárgyakat, ehhez halogéneket használnak, “ami régtől ismert bűvésztrükk". A japán kisfiúval Londonban is folytattak kísérleteket. Itt például egy átlátszó műanyag burában minden oldalról teljesen elzárt (leforrasztott) tartályban felfüggesztett kanalat görbített el kívülről, csupán rejtélyes erejével. A kísérletet végző tudósok eközben saját szemükkel láthatták - akár egy lassított filmen - a fém elgörbülését... Más alkalmakkor Jun egyszerre három-négy fémtárgyat dobott fel a levegőbe és mikor azok leestek, már el voltak hajlítva. Ezt is filmen rögzítették.A Japánban lévő Chiba város ipari laboratóriumában metallurgiai

vizsgálatnak vetették alá a Jun által meghajlított, rozsdamentes acélból készült kanalakat. A vegyi elemzés a széntartalom jelentéktelen mértékű csökkenését állapította meg. Természetesen összehasonlító elemzéseket is végeztek: a tel-

jesen egyforma érintetlen és a Jun által meghajlított kanalakat kettévágták és ezt a vágási felületet lefényképezték. Jelentős különbségeket tapasztaltak akkor is, ha valamilyen gép segítségével, mechanikusan hajlították el a kanalakat és azokat Jun pszichokinetikus energiájával meghajlítottak mellé helyezték. Mint kiderült, a pszichokinetikusan hajlított fém megőrzi természetes struktúráját, míg a mechanikusan hajlított fém mikrofotóin mindig gyűrődéseket és réseket látunk. A laboratóriumi vizsgálatokról kiadott hivatalos jelentésben ezt olvashatjuk: “Úgy véljük, hogy a kanalakat valamilyen ismeretlen erővel hajlították el." Jun Szekigucsi, kisfiú lévén, a fémrudak és -tárgyak meghajlításához szükséges fizikai erővel nem rendelkezik. Mivel bebizonyította, hogy képessége révén érintés nélkül, távolabbról is képes ilyen elváltoztatásra - hát kénytelenek vagyunk a bizonyítékok súlya alatt elismerni, hogy ugyanerre Uri Geller is képes. Annál is inkább, mert mint említettem, mindezt tudósok is igazolták. A Szekigucsiról készült filmeket látva a tudósok úgy vélik, hogy a gyerek akaratától függően – bármilyen hihetetlenül is hangzik! – a fémdarabok egy-egy pillanatra “kilépnek a rájuk vonatkozó fizikai törvények hatása alól". De térjünk vissza Gellerhez. A Stanford Egyetemen tartott hosszú vizsgálatsorozat alatt nyolc ízben eltalálta, hányat mutat a kocka, amelyet fémpohárban ráztak és abban tettek az asztalra is. Senki sem nézhette meg, mielőtt ő közölte a számot; csak utána vették le a fémpoharat a kockáról. Ez persze tulajdonképpen még semmit sem – vagy nagyon keveset – bizonyít, akkor is, ha az efféle próbák során Geller 100%-os vagy majdnem 100%-os eredményeket mutatott fel. Ám produkált mást is. Például alumínium kazetták felett elhúzva a kezét megmondta, melyik üres, melyikben van valami. A vele végzett telepatikus kísérletekben Geller fémlapokkal és fémhálókkal szigetelt helyiségben ült, az “adó" viszont tőle sok ezer kilométerre, az USA keleti partvidékén. (A Stanford Egyetem Kaliforniában, az USA nyugati partján található.) Az “adó" személy előbb rajzokat közvetített neki, majd egy szótárból véletlenszerűen kiválasztott szavakat. Geller az egyik kísérlet alatt 15 rajzból 7-et teljesen, 4-et igen nagy közelítéssel talált el, 4-szer tévedett.Gellerrel folytattak telekinézissel kapcsolatos vizsgálatokat is. így például a kutatók Gellerrel végzett kísérleteit is ide sorolhatjuk. A Stanford Egyetem szakemberei üvegbura alá 1 kg-os súllyal mérleget helyeztek, amelyre tehát kívülről semmiféle módon hatást gyakorolni nem lehetett. Geller pszichikai ráhatással több ízben is kimozdította a távolból a mérleg nyelvét, két esetben a kitérés meghaladta az 1 grammot, egyszer pedig a 175 grammot. A magnetométer is kitért Geller közelében; a férfi másfélszeres földmágnesességgel hatott a műszerre. Ha a közelében papírra fémport öntöttek, az is el-elmozdult a Gellerből áradó “mágnesség" hatására. A Stanford-kísérletekben hivatásos bűvész is részt vett, aki figyelte Gellert. De sem az egyetemi laboratóriumokban, sem nyilvános fellépései alatt nem kapták rajta soha semmiféle csaláson.Gellert a londoni egyetemen John Taylor fizikus vizsgálta. Többek között megismételték a fémhajlításon alapuló “mutatványokat". Ezek után az elváltozott fémpróbákat a King's College metallurgiai laboratóriumban vizsgálták. Egyszer Gellernek nem sikerült a vizsgálat során elhajlítania - persze érintés nélkül! – egy rézrudat: ám ugyanakkor az asztal másik végén heverő alumíniumszalag a tudósok szeme láttára elhajlott. Lehet: ez esetben Geller ereje “célt tévesztett", vagy más fémre elég volt annyi ráhatás, amennyi elégtelennek bizonyult a rézhez? Távolból eltört egy-két centiméteres káliumkristályt és egy vékony fadarabot is. A mérőeszközökkel összekapcsolt kanalat csak megérintette, és az az érintés után körülbelül egy másodperc alatt ellágyult, alakot változtatott, majd hőmérséklet-változás nélkül megkeményedett. Egy lepecsételt üvegcsőbe tett alumíniumdarabot is eltört távolról. A vizsgálatok alatt Geller különösen erős koncentrációja közben a Geiger-Müller-számláló a normálisnál nagyobb sugárzást jelzett.

IRODALOM1. Bendei, H.: Telepathie, HeUsehen und Psychokinese. München 1972.2. Cron, L. M., Le: Selbsthypnose. Genf 1972.3. Dingwall, E. J. (editor): Abnormal Hypnotic Phenomena. London, 1972.4. Dubrov, A.: Biogravitáció. Az I. Nemzetközi Psychotronikai Kongresszus Anyagai. Praha, 1973.5. Fantastyka, (Varsó), 1983. 3. sz.6. Le Figaro: “Leleplezett kanálhajlítgató" = Magyarország, 1978. 32. sz.7. Kleinsorge, H.; Klumbries, G.: Technik der Hypnose für Arzte. Jena, 1969.8. Krippner, S., Rubin, D.: The Energies of Consciousness. New York, 1975.9. Magyarország, 1977. 37. sz. “Babonától babonáig".10. Nature, 1974 október.11. New Scientist, (London), 1974. okt 17.12. Puthoff, H., Targ, R. cikke a Stanford Research Institute 1973-as “Pszichikai jelenségek és a modern fizika" c. kiadványában.13. Przekrój, (Krakkó), 1979. febr. 25.14. Török Sándor: Egy kis kertet szerettem volna. Bp, 1979. Magvető'. (Az olvasó figyelmébe ajánlom a 233. oldalon kezdődő részt Ez Kelé Jánosról, a két háború közti államrendőrségi parapszichológusról szól.)15. Ullman, M., Krippner, S., Vangham, A.: Dream Telepathy. Baltimore, 1974. Penguin Books.16. Völgyesi, F.: Hypnose bei Mensch und Tier. Leipzig, 1969.17. Stefaiíski, L. E., Komar, M.: Od magii do psychotroniki. Warszawa 1982.18. Havasi János: Kelé, a “léleklátó" Pécs 1985. a szerző kiadása.

“A gyógyító legyen jó, szeresse az ember- eket . . ."

(Dzsuna Davitasvili gyógyító, Moszkva)

A másik orvostudomány

Ne csodálkozzanak, ha itt-ott“ A tudat mélyén" című fejezetben már említett témákkal találkoznak. Ez nem véletlen; a “bűnös" maga a természet, amely két dolgot: a parapszichológiái képességet és a gyógyítani tudást olyannyira egymás mellé helyezte, hogy az gyakran el sem választható. Már csak azért sem, mert sokszor az efféle tulajdonságokkal rendelkező személyek egyben gyógyítani is képesek ...

GYÓGYÍTÓK, DIPLOMA NÉLKÜL

Ritkán jut eszünkbe, hogy a világon egyszerre és párhuzamosan tulajdonképpen két orvostudomány létezik. Az egyik az, amit mi annak nevezünk és van az úgynevezett “természetes gyógyítás". A “hivatalos" medicina évszázadok óta valahogy úgy tekint a népi gyógyítókra, ahogyan például a keresztény egyházak a pogányokra... Holott számtalan példa van arra, hogy nem kizárólag a mi orvostudományunk az üdvözítő, nem csupán az állíthatja helyre megrendült egészségünket. Ezt belátták már az erre hivatott legfelsőbb intézmények és az ENSZ égisze alatt dolgozó szakemberek is. A világszervezet részeként működő, földgolyónkat behálózó komoly intézmény, az Egészségügyi Világszervezet is másként tekint ma a népi gyógymódokra, mint húsz-harminc évvel ezelőtt. Az első komolyabb áttörést az akupunktúra teljes mértékű el- és befogadása jelentette, ami az elmúlt években az addig kirekesztett “áltudomány" nagy győzelme volt. Ám ezen túlmenően most egy ennél is nagyobb horderejű kezdeményezésről számolhatunk be.Nem volt könnyű áttörni a hivatalos orvostudomány képviselőinek bizonyos fokig érthető és indokolható ellenkezését. A sok gyógyító már évtizedek óta törekedett munkássága hivatalos elismertetésére. A paramedici-

nának is nevezett ősi gyógymódok alkalmazói – akik ugyan nem rendelkeznek orvosi diplomával, ám a megfelelő vizsgák letétele után mint gyógyítók kapnak működési engedélyt számos országban – régóta törekedtek az orvosokat meggyőzni módszereik helyességéről, szélesebb körű alkalmazhatóságáról. A healerek természetesen soha nem állították, hogy gyógymódjaik a modern orvostudomány helyett vagy annak ellenében valók - inkább mellette, azzal párhuzamosan, azt kiegészítve alkalmazandók. Angliában több mint két évtizede létezik a Lelki Gyógyítók Nemzeti Szövetsége (National Federation of Spiritual Healers NFSH); ennek 1977-ben körülbelül 3000 tagja volt. A Brit Orvosok Társasága hosszú, makacs ellenállás után 1500 kórházban és klinikán engedélyezte, hogy a healerek is együttműködjenek a gyógyításban. A leghíresebb angol gyógyító, Harry Edwards már negyedszázada gyűjtötte a bizonyítékokat a healerek képességeiről; tudósok révén figyeltette a gyógyítók által kezelt betegek szervezetében lejátszódó biológiai, vegyi stb. folyamatokat. Amikor aztán a kórházakban egymást kiegészítve működtek az orvosok és a gyógyítók, sokasodni kezdtek a meglepő eredmények. Még bénák, csökkentlátók és hallászavarokkal küszködök körében is számos “csodálatos" gyógyulás akadt.Az NFSH 1971-ben komoly kutatóprogramot indított el. Orvosokkal, tudósokkal közösen megállapították például, hogy a daganatos betegségek keletkezésében milyen óriási szerepet játszik a páciens életének előző, stresszhatásoknak kitett időszaka. A healerek kezdettől tudták, hogy a stressz az oka rengeteg, első pillantásra kizárólag fizikai elváltozásokat okozó kórnak. A szoros orvosi felügyelet alatt végrehajtott kísérletek során a healerek – gyógyszeres és egyéb vegyi vagy sebészeti beavatkozás nélkül – a betegek mintegy felénél visszafejlesztették és eltüntették a rákos daganatokat. Angliában jelenleg a healereket különleges tanfolyamokon pszichológiára, etikára, anatómiára és fiziológiára is oktatják, és csak az ellenőrzött, magas erkölcsi szinten álló egyének lehetnek tagjai a gyógyítók szövetségének. A szervezet ellenzi azt, hogy a healerek a gyógyításért anyagi ellenszolgáltatást fogadjanak el; ám engedélyezi az útiköltség megtérítését és bármilyen összegű “ajándék" átvételét, amit azonban a healer átutalhat a szövetség alapítványának. Említésre méltó a brazil gyógyítók ténykedése is. Sao Paulóban külön kórházuk van, ahol évente több százezer beteg fordul meg, javarészt ambuláns kezelés formájában. Heti kétszer két órában másfélezer healer jár be rendszeresen gyógyítani, és ugyanott működik egy hároméves tanfolyam, ahol – és ez nagyon érdekes – nem csupán a jövendő gyógyítókat oktatják tudnivalóikra, de gyakran rendeznek előadásokat a... betegeknek is az őket támadó kórról, annak esetleges következményeiről, a lehetséges gyógymódokról a lelki higiéné szükségességéről. Megtudják a páciensek azt is, hogy a stressz és saját közérzetük mennyiben lehet “felelős" a betegségért, és négyszemközti beszélgetésekben próbálják feltárni, mi okozhatja a kórt. Hasonló nagy egészségügyi központok működnek Brazília más városaiban is.Az USA-ban a hivatalos orvostudomány és a népi gyógyítók mozgalmai nem válnak el egymástól olyan élesen, mint egykor Angliában. Az American Healers Association első elnöke orvos, D. Dean professzor lett, és igen komoly egyetemek foglalkoznak az ún. paramedicina jelenségeivel. Előretört a holisztikus orvostudomány is, amely tulajdonképpen nem más, mint a távol-keleti gyógymódok nyugati változata. Rengeteg központ és intézet keletkezett, ezek elsődlegesen nem is annyira a különböző gyógyító módozatokra, mint inkább a megelőzésre építettek: az egészséges életmódot és az öngyógyítást propagálják. Az ebből kinőtt társadalmi mozgalom tagjai az “új korszak embereinek" (“People of the New Age") nevezik magukat, céljuk az ember és a természet harmóniájának visszaállítása. A mozgalom egyik feladata: a természetes gyógyítók társadalmi presztízsének emelése. E célból minden lehetséges módon informálják a közvéleményt arról, mire képesek a healerek és működésüknek milyen pozitív oldalairól győződhetett meg a hivatalos orvostudomány is. Ázsiában természetesen kisebb tere van az európai értelemben vett medicinának, miáltal jóval nagyobb a hagyományos népi gyógymódok befolyása és működési területe. Ám a kétségtelen kuruzslás már nagyon kis szerepet játszik – hiszen csak annak a gyógyítónak van esélye sikerekre, tehát a további folyamatos gyógyításra és saját megélhetésére, aki valós eredményeket képes felmutatni. Indiában például a jóga is gyógymód; az ismert jógamesíer, Dhirendra Brahmatsari egy kórházat vezet, ahol olyan betegségeket is gyógyítanak, amelyeket nálunk Európában az orvostudomány még gyógyíthatatlannak tart. Például a cukorbetegséget; a jógakórházban a páciens szervezetét függetlenítik az inzulintól. Nem árt megjegyezni: ez az intézmény szoros kapcsolatban áll egy európai stílusban gyógyító kórházzal, és azt a beteget, aki ezt igényli, átviszik oda további kezelésre. Az indiai kormány éppen olyan mértékben dotálja a

népi healerek vezette kórházakat, mint a “rendes" egészségügyi intézményeket. Delhiben az Ali Science Institute-ben tudósok kutatják a jóga gyógyító hatásmechanizmusát, és kórházi kezelésre azt feltétlenül ajánlják. Bombay közelében a Lonavla jógaközpontban még laboratóriumok is vannak, ahol szerte a világból érkezett tudósok is tevékenykednek.

Az Egészségügyi Világszervezet felelős vezetői is belátták, hogy a hivatalos orvostudomány további elzárkózása nem szolgál az ügy javára. Úgy döntöttek hát, hogy az eddiginél sokkal nagyobb mértékben engedélyezik, sőt támogatják a két irányzat-ágazat összefonódását. A döntésben nyilván szerepet játszott az is, hogy (főleg a harmadik világ országaiban) a népesség növekedésével és a tömeges betegségek hihetetlen méretű terjedésével az európai mintájú orvostudomány nem tud lépést tartani megannyi szervezete, intézménye és sok millió dolgozója ellenére sem. így vagy úgy – A lényeg az, hogy a magasan fejlett, szupermodern gépekkel felszerelt országok kórházaiban is lassan-lassan majdnem egyenrangú társ lesz a diplomával ugyan nem, de jó és hasznos képességekkel rendelkező healer. Az Egészségügyi Világszervezet egyik legutóbbi plenáris ülésén a fent vázolt integrációt erősen ajánlotta a tagországoknak, a gyógyítók tevékenységét “pozitív társadalmi jelenségnek" értékelte és “health promotion" – “egészségügyi segítség" – néven annak nagymértékű támogatása mellett döntött.

KÉZRÁTEVÖK - “CSODATEVŐK"?

Az emberiség a legrégebbi koroktól ismeri a gyógyítás különleges eseteit. A nagy gyógyítókat – Aszklépioszt, Hipokrátészt és másokat – isteneknek vélték, haláluk után nemegyszer szentélyeket építettek tiszteletükre és valóságos kultusz övezte emléküket. A nagy vallásalapítók gyakran gyógyító emberek is voltak, csodáik tekintélyes részét éppen a medicina területén hajtották végre. A középkorban bizonyos magas rangú személyek – Európában például királyok és pápák – testének gyógyító erőt tulajdonítottak. Elég gyakran előfordult, hogy az uralkodók – mint “istentől felkent", tehát isteni erejű személyek - nyilvános gyógyító napokat rendeztek, ilyenkor százával és ezrével érintették meg az eléjük tántorgó-vánszorgó vagy odaszállított betegeket. Az efféle “gyógyítás" hatásfoka nyilván igen vitatható, bár feljegyeztek “csodálatos gyógyulásokat". Egészében véve mégis elmondható, hogy a koronás fők kezének érintése inkább csak emocionális – érzelmi – hatást gyakorolhatott a szerencsétlen páciensekre. Hogy miért - arra többé-kevésbé természettudományos magyarázatot próbálunk adni, méghozzá egy reális ellenpélda segítségével. Tény ugyanis, hogy a kézrátevéssel történő gyógyítás egyáltalán nem merült feledésbe és a múltba, tehát mai példák alapján ellenőrizhetjük, hogyan is történik az. Nem állíthatjuk azt sem, hogy tudományosan “túlhaladott" módszerről van szó.Az ún. parapszichológiába tartoznak olyan, jelenleg megmagyarázhatatlan jelenségek és folyamatok, amelyek közül némelyik már “átszivárgott" az “igazi" tudományba. Nos, a parapszichológia több, orvostudománnyal kapcsolatos fogalmat kutat jelenleg. Ilyenek például a paradiagnosztika, a paramedicina általában, és a kézrátevés. Talán nem árt megjegyezni, hogy a Szovjetunió, az USA és tízegynéhány kisebb állam kormánya évente sok milliót áldoz parapszichológiái-egészségügyi kutatásokra; csak az Egyesült Államok 30 államában 240 laboratórium és egyetem foglalkozik ilyen irányú kutatásokkal. Ezek az intézmények nemegyszer közöltek már eredményeket olyan személyekkel kapcsolatban, akiknek “csodálatos gyógyító erőt" tulajdonítanak.“Szóval ma is vannak ilyenek? " – kapjuk fel a fejünket. Igen, több ezren élnek ma a világban, akik a paramedicina, a kézrátevéses gyógyítás terén már számtalan eredményt mutathatnak fel. Vannak köztük olyanok is, akik érintéssel diagnosztizálnak. Az egyszerűség kedvéért most csak egyetlen ilyen személyt válasszunk példának. Clive Harris kanadai születésű angol gyógyító több mint egy évtizede járja a világot. Kezdjük fizikai tulajdonságaival; a most negyvenes éveiben járó Harris agyműködése (laboratóriumi vizsgálatok szerint) az átlagostól messze eltérő, ő maga azt állítja, hogy teste igen erős “energetikus biotérrel" rendelkezik. Ezt a róla készült Kirlian-felvételek is megerősítik. Vannak országok, ahol minden “fellépését" tudósok lesik-várják (ezek az emberek nyilván nem szurkolnak sikeréért...) és felméréseket végeznek vele is és betegeivel kapcsolatban is. Clive Harris mindenféle vizsgálatba beleegyezik, ami nem zavarja őt a gyógyításban; több ízben még arra is hajlandó volt, hogy gyógyítás közben végezzenek rajta EKG-méréseket. Megállapították, hogy anyagcsere-paraméterei egészen rendkívüliek. Természetesen nincsenek káros szenvedélyei, csak így képes elviselni azt a fizikai megterhelést, amit gyógyításai közben kell kiállnia. Harris ugyanis előre bejelentett betegeiből egyetlen nap leforgása alatt képes több ezret fogadni...! Az érintés ugyanis mindössze hat másodpercig tart. E sorok írója egy szocialista országban 1978–79-ben figyelemmel kísérhette Harris működését és a tömeges gyógyítás “technikai" részleteinek megszervezését. Harris, a neves healer akkor járt tizennegyedszer Lengyelországban. Bár érkezésének idejét a hírközlő

szervek nem reklámozták, arról mégis milliók szereztek tudomást, és a jótékonysági szerveknél felállított jelentkezési pontokra százezrével(!) érkeztek a levelek. Ezeket ön-

kéntes segítők szelektálták: Harris nem foglalkozik olyanok gyógyításával, akik már visszafordíthatatlan orvosi beavatkozáson (műtéten, amputáción) estek át. A magas vérnyomásúak és tüdőbetegek sem kerülhetnek eléje; Harris ezeknek csak ártana, amivel pontosan tisztában van. Főleg a daganatos kórokban, alacsony vérnyomásban, ideg- és csontpanaszokban, krónikus migrénben szenvedők kerülnek eléje.Harris gyógyítása teljesen ingyenes. A költségeket jótékonysági egyletek állják, ezek finanszírozzák Harris útjait. Afrikában, Ázsiában, Amerikában Harris ,,big"-eket (big meeting – nagy gyűlés, nagy találkozó) tart sportpályákon, stadionokban, templomokban, szabad téren. így volt ez Európában, sőt Kelet-Európában is. A betegek hetekkel korábban nyomtatott kis kártyát kapnak nevükkel és az őket kínzó kór angol nyelvű megjelölésével. Harris érkezése után megindul az áradat... A kijelölt helyen gyűl a tömeg. Nemegyszer több ezer ember. E sorok írója egy 160-ezres városban látta azt a közel tízezer beteget, akit Harris egynapos tartózkodása alatt megérintett – és azt a másik tizenöt-húszezer embert, akik hiába próbáltak már eléje kerülni... Elsőbbséget élveznek a rákosok és a gyerekek. Harris látogatásai alkalmával az egyes országokban tudományos intézmények, vallási-társadalmi szervezetek működnek közre, de nem ritka az sem, hogy orvosok segédkeznek neki. A fent említett esetben például a gyógyítás színhelyén hosszú sorokban jelentek meg az állami mentőautók, amelyek a kórházak betegeit az orvosok írásos utasításai alapján hozták Harris elébe... Ettől függetlenül persze az egészségügyi hatóságok nincsenek elragadtatva Harris tevékenységétől. Az érintéses gyógyítást az orvosok nagy többsége a betegek autoszuggesztiójával magyarázza; ám ennek ellentmondani látszik az a tény, hogy Harris igen jó eredményeket ér el gyermekek gyógyítása terén is, akiknél pedig az akarat és a szuggesztív képesség még igen alacsony szinten áll. Harris napi tíz-tizenkét órán át egyfolytában, állva fogadja betegeit; csak két rövid szünetet tart. Fizikai állóképessége rendkívüli. A végeláthatatlan sorokban özönlő betegektől segítői veszik át a kis lapokat és mikor a beteg Harris elé ér, az egyik segítő angolul közli a beteg szerv nevét. Harris megérinti a testrészt. E sorok írója kikérdezett tízegynéhány olyan személyt, akik átestek ezen az érintésen. Mindnyájan azt állították, hogy az érintés pillanatában forróságot és szinte villamos ütést éreztek. A Harris gyógyításaira felügyelő egészségügyi hatóságok minden ilyen “turné" után kénytelenek elismerni, hogy a “megérintettek" közül sokkal többen gyógyulnak meg, mintsem, hogy ezt a véletlennel vagy a valószínűséggel magyarázhatnánk. Természetesen sok “csodálatos" gyógyulás híre jár Harris nyomában, ugyanakkor ismeretesek olyan esetek is, amikor volt páciensei az érintés után rövid időn belül elhaláloztak. Igaz – ezeket kezelőorvosaik is menthetetleneknek tartották. Az is előfordul, hogy az érintés alatt Harris mintegy mellékesen, véletlenül – felfedez a betegnél egy másik kórt is, olyat, amiről sem ő, sem orvosai nem tudnak még. A műszeres vizsgálatok ezt minden esetben megerősítik.Mi a jelenség magyarázata? Mivel tud többet Clive Harris, mint más emberek, honnan ez a képessége...? Ő maga a kézrátevéses gyógyítást így magyarázza: minden élő szervezetnek megvan a maga energetikai biotere. A beteg ember biotere – éppen a kór miatt – szabálytalanul működik, mintegy “kiesett" az optimális rezgésszámból; ezt az állapotot állítja helyre a fizikai érintés révén az a személy, akinél nem csupán a rezgésszám optimális, de olyan “felesleges" bioenergetikai készlettel rendelkezik, hogy abból károsodás nélkül juttathat másoknak is.Harrisról írt már a Newsweek és a szocialista államok sajtója is; egy amerikai tévéállomás élő műsort csinált arról, hogyan gyógyít meg egy beteget. A betegről az adás előtt röntgenfelvételt készítettek, majd azt az érintés után megismételték. A nézők milliói láthatták, hogy a rosszindulatú daganat hamarosan kisebbedni kezdett... De kérdezzük meg magát Clive Harrist, miképpen vélekedik furcsa, különleges képességéről? “Ez itt bennem alighanem valamilyen energia, amelyet – talán – elektromágneses úton továbbítok. Ne csodálkozzon, hogy ilyen bizonytalanul fogalmazok: nem tudom, honnan került belém, és azt sem tudom, tulajdonképpen milyen módon adom át másoknak. Sok esetben már az érintés előtt érzem, hogy nem tudok segíteni a betegen; főleg akkor, ha a kór már igen előrehaladott állapotban van nála, ha az elváltozások már visszafordíthatatlanok... A beteget érintés közben nem is látom. Teljes erővel a kór ellen küzdők. Az érintések hatásfokát nem változtatja meg az a tény, hogy az emberek hisznek-e kezem gyógyító erejében vagy sem. A kétkedés nem csökkenti a módszer hatásosságát..."Természetesen sokan éppen olyan betegek maradnak Harris érintése után is, mint annak előtte. Ám elgondolkoztató, hogy Harris érintése gyakran pozitív fiziológiai változásokat idéz elő a szervezetben, így szép számmal akadnak végleg kigyógyulok is... Harris azt állítja: ő egy szál maga nem helyettesítheti az orvostudományt – “nem vagyok alternatíva az

orvosokkal szemben" – sőt maga kéri az orvosok együttműködését. Nyilvánvaló, hogy ennek a jelenségnek is megvan a maga természetes – tehát a tudomány esz-

közeivel megmagyarázható – oka. Reméljük, a magyarázatot is megismerjük egyszer. A következő sorok több rádióműsorból származnak. Az általam írott nagy anyaghoz 1982-ben és 1983-ban Radnóti Lászlóval és Papp Márióval közösen készítettünk riportokat is; az anyag két, egyenként egy-egy órás műsorban hangzott el a Magyar Rádióban. Néhány részletét ragadjuk ki ismét:

A TUDOMÁNY PARTIZÁNJAI

Mintegy két évtizede tart a folyamat, egyre több jel mutat arra, hogy nem jelentéktelen, apró dologról van szó, amelynek elhanyagolhatóak a következményei. Lényegében a bizalom válságáról van szó. Több országban nyíltan beszélnek arról, hogy az emberek egyre kevésbé hisznek a tudósoknak. Amíg csak a mindennapi élettel látszólag kevéssé összefüggő ágazatokban tevékenykedőkről – például asztrofizikusokról, paleontológusokról stb. – van szó, addig az utca emberét különösebben nem izgatják a sajtóhírek. Pedig ezek a hírek arról szólnak, hogy itt és ott egész csoportok, szervezetek “lázadtak fel" a “hivatalos tudomány" és tudósai ellen, mert ezek például... csaltak. Hamis eredményeket, alaptalan felfedezéseket közöltek valósként személyes előnyökért vagy dicsvágy okából. De ha ilyen eseteket hallunk az orvostudományok vagy a biológia köréből, rögtön másképpen reagálunk. Valahol a tudatunk mélyén bennünk él a veszély, hogy egyszer kísérleti nyúlként használhatnak fel bennünket, vagy nem kapjuk meg azt az ellátást, gyógyszert, gyógymódot, amelyre pedig szükségünk lenne.Annál is inkább, mert nemegyszer hallunk a tudós, és orvosátlaggal szembenállókról, akik valamilyen rendkívüli találmánnyal vagy módszerrel, esetleg maguk készítette gyógyszerrel jó, netán szenzációs eredményeket értek el. A módszer vagy a gyógyszer mégsem került át a közhasználatba, mert a “szakmabeliek" nem adták intézményesített áldásukat az ügyre. Ugye, ismerős a sablon? Könnyfacsaró filmek a korukban meg nem értett művészek, feltalálók tragikus életéről; ez jut eszünkbe, igaz? Ám mai újsághírekben, tévéműsorokban is találkozunk ilyen “partizánokkal", akik a szakmai berkekben elszenvedett kudarcok után fordulnak panaszra a nyilvánossághoz. Vannak persze olyan feltalálók – gondoljunk csak a gyakorlati téren tevékenykedő gyógyítókra – akiknek nem létszükségletük a hírnév, ellenkezőleg: a túl nagy nyilvánosság vonhatja fejükre a “hivatalos tudomány" haragját.Ez a már másodszor idézett fogalom – “hivatalos tudomány" – nemrégen született. Logikusan: a szabadabb, kezdeményezőkészebb, rugalmasabb tudomány ellentétét jelenti. A “partizánok" olyan tudósok és szakemberek, akik a meglévő hivatalos struktúrákkal és nézetekkel szemben ellenvéleményt képviselnek (szakmai téren!) és amellett aktívan kiállnak, pl. saját kutatásaikra támaszkodva. A “hivatalos tudomány" képviselői, illetve közülük azok, akik ilyen kérdésekben egyáltalán szót emelnek – “áltudománynak" minősítenek minden olyan kutatást vagy már folyamatban lévő gyakorlatot, amely nem helyezhető bele a már meglévő, részeire bontott tudomány valamelyik ágába, amely nem vagy kevéssé mérhető adatokon, ritkán megfigyelhető jelenségeken alapul, amelynek nincs megfelelő dokumentációja és... tekintélye. A tudománynak az elmúlt évszázadokban már oly sok kárt okozott tekintélyelvnek egy sajátos válfajával találkozunk itt, amely a feltörekvő, “fiatal", új tudományággal szemben igen gyakran hajthatatlan, merev álláspontra helyezkedik, alig ad neki – és kutatóinak, gyakorlóinak – helyet, alkalmat, lehetőséget arra, hogy bizonyítsanak. Ezért egyes területeken ma is óriási késéssel “érnek be" döntő fontosságú találmányok, eredmények. És ezekért a késésekért gyakran kizárólag a vaskalapos szemlélet a felelős. Ez a jelenség annál inkább meglepő, mert – a XX. században is – számtalan egykori “áltudomány" és “értéktelen, tudománytalan" szemlélet, találmány, hipotézis vált valóra, mai, mindennapi életünk részévé. Nem árt, ha emlékeztetünk rá, hogy nem is olyan régen még a “hivatalos tudomány" (a fogalom nem, de öntudatlan képviselői már léteztek) prominens emberei nyíltan és teljes erőbedobással ellenezték, a nyilvánosság előtt lejáratták vagy gúnyolták azokat, akik az elektromágneses hullámok gyakorlati felhasználását szorgalmazták, gyógymódot láttak a pszichoanalízisben, “hittek" a röntgensugarak létében stb. Örök figyelmeztetésül álljon itt Kari Ludwig Schleich, a kokainos helyi érzéstelenítés feltalálójának több évtizedes vesszőfutása. Őt is sarlatánnak bélyegezték. Vagy gondoljunk csak az éter bevezetése körüli szégyenteljes viharokra. De nem kell feltétlenül régebbi múltba mennünk, vannak újabb keletű példáink is, sajnos. A hatvanas évek elején az olasz Petrucci professzor bejelentette, hogy megtermékenyített emberi petesejtet 59 napja tart már életben. Azonnal koncentrált támadások pergőtüzébe került; a leghevesebben tudós kollégái és a katolikus egyház

támadták békés egyetértésben, lombikgyerekek és ,,homunculusok" előállításával vádolták. Petrucci elvesztette minden támogatóját, és, bár megsemmisítette “kísérleti alanyát", még hazájából is elűzték.A “partizánt" nem munkahelye és munkakörülményei különböztetik meg az “igazi" tudósoktól – hanem kutatási területei. Még a kutatási mód-

szerek is lehetnek azonosak –a hivatalosak" mégsem fogadják őt be, mert valami egészen mást hirdet, mint amit az adott szakterületen dolgozók addig helyesnek, normálisnak, elfogadottnak tartottak. Olyan elmélet vezeti a partizánok kutatásait, amelyeket a szakma elismert nagyjai alapjában hibásnak tartanak, pedig valaminek a születése mindig egy ugrás a semmiből. Nem lehet véletlen az sem, hogy ilyen reakciók elleni védekezésül például az Egyesült Államokban eddig három, sok ezer “szabad" orvost is tagjai közé soroló társaság alakult abból a célból, hogy rákkutatással és rákellenes szerek készítésével foglalkozzon az “ortodox orvostudomány" (az ő szóhasználatukkal élve) mesterkedései és fékezése ellenében. Valóban ortodox lenne az orvostudomány? Csak annyiban, amennyire a többi tudomány is az. Ma is előfordul persze, ami a történelemben már nemegyszer: a Galilei távcsövébe belepillantani sem akaró papok esete megismétlődött Liebig és Pasteur esetében; a tekintélyelvi alapokon álló tudósok sokszor ma sem hajlandók megtekinteni a bizonyítékokat, felmérni a “partizánok" eredményeit, sőt netán folytatni azok sikerrel indult kutatásait. No és emlékszünk még a szerencsétlen Liszenko-esetre is. A következőkben azt javaslom, vessünk egy-egy pillantást az orvostudomány néhány ágára, ahol bőséges alkalmuk és területük adódik a “partizánoknak" – éppen ezért, mert a standard medicina mereven elzárkózik nem csupán elméleteik meghallgatása, de a már ténylegesen elért gyakorlati eredmények ellenőrzése elől is.

FÁJDALOM NÉLKÜLI SZÜLÉS; VÁKUMOS SZÜLÉS

Nemrégen női hallgatók előtt olvastam fel egy magyar népszerű-tudományos szakcikkből, amelynek szerzője azt bizonygatta, hogy a szülés mint olyan egyáltalán nem fájdalmas. Jellemző módon ilyen cikkeket kizárólag férfi orvosok írnak. Az itt idézett szerző beismeri, hogy bizonyított tény: ha a nagyagykérget kikapcsoljuk (pl. altatással), az öntudatlan állapotú szülő nő ilyenkor is tud szülni, méghozzá úgy, hogy fájdalmat nem érez, sőt a szülés tényéről sem vesz tudomást.Köztudott, hogy sok kapitalista országban, megfelelő anyagi ellenszolgáltatásért a tehetősebb nők kizárólag fájdalom nélkül szülnek. Ezért nincs abban semmi csodálatos, ha valamelyik Kennedy-feleségnek vagy más milliomos nejének kilenc, tíz vagy több gyermeke van. Angliában például igen sok nő szül fájdalom nélkül. A megoldásnak több változata is van: altatás, hipnózis, elektromos áram alkalmazása stb.A nők többsége mégis állítja, hogy a szülés fájdalommal, sőt nagy fájdalommal jár. Ami nem is lehet másként, hiszen afféle katasztrófajelenségről van szó, amely nagy és jelentős élettani változásokat okoz a szülő nő szervezetében. Ezért az orvostudomány múltbeli történetében is már sokféle törekvéssel találkoztunk – tudósok és gyakorló orvosok próbálkoztak régóta fájdalmatlanná tenni a szülést. Ilyen módszerekről magyar tudósok már 1922-ben közöltek szakcikket. Ők a szülés ideje alatt a nők 90%-át hipnotizálták, az ezt megelőző napokban pedig 4–5 un. “preparáló ülésen" készítették fel a szülő nőket lelkileg. A kitolási szakaszig gyakorlatilag fájdalmatlanok voltak ezek a szülések. Ugyanilyen célra létezik egy szovjet módszer is: az áramimpulzusos vagy más néven elektroanalgetikus módszer: az “Elektro-Morpheus" készülék. Miközben a Szovjetunióban is folyt és folyik a vita, vajon szükséges-e a fájdalom a szülés alatt vagy sem (mindkét félnek komoly érvei vannak) – addig egyes magyar orvosok azt állítják: a szülés nem is fáj. Közben azonban mások, (tudósok? sarlatánok?) gyakorlatban valósították meg a fájdalom nélküli szülés levezetését, sőt annak párhuzamosan több módszerét is. A Szovjetunióban 1972-től ismert az előbb említett készülék, eddig több száz esetben alkalmazták. És mi a helyzet Magyarországon? Nyilván messze vagyunk még attól, hogy a szülő nők ilyen szülési módot szerte az országban a társadalombiztosítás terhére választhassanak. De a dolog hátterében más is rejtőzik: a fájdalom nélküli, pl. altatásos szülés levezetéséhez több orvos kell, és azok felelőssége is jóval nagyobb... Talán nem egészen alaptalan a gyanú, hogy a “sáncon belülieknek" egyszerűbb kijelenteni: a szülés nem is fáj. Mert nálunk ma a fájdalmat megelőzendő, ezt az igen egyszerű módszert alkalmazzák. A “bebeszéléses technika" a divat a szülés fájdalom mentesítése terén. A módszernek természetesen van latin neve is: pszicho-profilak-tika. Ennek alkalmazása a következőképpen fest (az elméletben): a szülés előtt az orvosok beszélgetéseket folytatnak a leendő szülő nőkkel. A nők agyában az összekapcsolódott “szülés" és “fájdalom" fogalmakat próbálják szétválasztani. Mert – a már idézett cikkből tudjuk – “az eltelt évezredek folyamán az emberiség a fájdalmat mint feltételes reflexet hozzákapcsolta a szüléshez; ezt igyekeznek leküzdeni a pszichoprofilaktikus fájdalomcsillapítással".

Most hagyjuk azt, hogy ezt a módszert is csak néhány budapesti klinikán alkalmazzák, kis vidéki városokban szül nálunk a nők nagyobb része, akik

soha hírét sem hallják a “pszicho-profilaktikának". A dolog másik oldala: a szülő nők közül nem kevesen kerülnek szülés után hosszabb-rövidebb időre ideg- és elmegyógyászati osztályra, ahol a rendkívüli fájdalom miatt beállott lelki traumát kezelik... Lényegében ide tartozik egy másik dolog is: a vákuumos szülés. Ennek célja nem a szülés fájdalmatlanná tétele – ezt nyilván más módszerrel intézik el – hanem az, hogy az anyák zseniket szüljenek. Idézőjel nélkül. Maga a látvány is meglepő: a terhes anyák hátukon fekszenek, hasuk fölé nagy üvegbura borul, légszivattyú szívja ki a levegőt, a has megnagyobbodik ... És ezt a fél-félórás kezelést a szülést megelőző 70 napon keresztül folytatják(!). A cél: dekompresszálás segítségével megelőzik a méh deformálódását, javul a méhlepényben a vérkeringés – a dekompressziót a szülés alatt is alkalmazzák.. Sikerül így elejét venni a magzati élet egyik legnagyobb veszélyének: hogy a magzat fejlődésének utolsó tíz hetében nem kap elegendő oxigént.A vákuummal született gyerekek több évvel megelőzik “rendes" társaikat a szellemi fejlődés terén, és amíg a normálisan született gyerekek között százra csupán 2–3 kivételes fizikai és értelmi fejlettségű esik, addig a “de-kompresszorosok" között ez az arány eléri a 40 százalékot! Mivel a módszert évtizedek óta alkalmazzák, az eredmények már felmérhetők.A vákuumos szülést egyébként azért említem, mert ez is a “partizánok" műve; a dél-afrikai Witwaters Klinikán 1954 óta alkalmazzák, az első szakcikkek 1959-től jelentek meg róla – ennek ellenére sokfelé a hivatalos orvostudomány mindmáig tartózkodó gyanakvással figyeli a dekompressziós kezelést és szülést. Szórványosan alkalmazzák már - magánklinikákon – Kanadában és Olaszországban, mégis, a szülészek és nőgyógyászok többsége mereven elzárkózik előle.

A MÁGNESES GYÓGYÍTÁS

A mai biofizika résztudományát alkotó mágnesbiológia lényegében két és fél ezer éves tudomány. A mágneses gyógyító tulajdonságairól írt már az idősebb Plinius és Arisztotelész is. A mágnesbiológia azonban elegendő tudományos adat híján és az új elektroterápiás eszközök megjelenése miatt szorult háttérbe; a tudomány perifériáin néhány elszánt “partizán" művelte a XK. és XX. században. A hetvenes években a Szovjetunióban több fizikus és orvos együttműködésének eredményeképpen született újjá.A lényege: “magnetoforokat" – gyantával, gipsszel, kaucsukkal stb. kevert keményfémpor-lemezeket – mágneseznek, ezek rugalmas kötésekké alakíthatók. Dyeneket helyeznek a beteg vagy sérült testrészekre. Moszkvában a módszert sikerrel alkalmazták 20%-os égési sérülteknél (lerövidült a kezelési idő), de ideggyök gyulladások, heveny vénagyulladások, egyes gyomor-, bél-, ideg- és nőgyógyászati panaszok esetében is. A magas vérnyomású betegeknél a magnetoforok csökkentik az artériás vérnyomást. Előmozdítják a törött csontok összeforrását, javítják a közérzetet. A mágneses tér gyógyító hatását néhány tudós már felismerte. Kidolgoztak egy módszert, amelynek segítségével baleset folytán levágott végtagot vissza lehet varrni mágneses térben, majd ugyancsak mágneses térben kezelik naponta 10–30 percig; így nincs szükség sem vérátömlesztésre, sem antibiotikumokra, és mégsem fordulnak elő szövődmények. Jelenleg az állatkísérleteknél tartanak, de bizonyos esetekben már embereknél is alkalmazták a módszert.A rádióműsorban ezen a helyen az akupunktúráról szóló riportok következtek. Ezek egyértelműen bizonyították annak létét és pozitív, gyógyító hatásait. Mivel az egykori “áltudomány" szinte mindenütt a világon – már-már nálunk is – polgárjogot nyert, bekerült a sáncok közé, elfogadott gyógymóddá vált, úgy érzem, nincs már helye ebben a gyűjteményben. Menjünk hát tovább.

PARAPSZICHOLÓGIA A GYÓGYÁSZATBAN

A parapszichológia (vagy újabban pszichotronika) a lélektan ága, amely az ember neuropszichikus tevékenységének bizonyos, eddig még kevéssé tisztázott megnyilvánulásait tanulmányozza. Ilyen elsősorban az idegen pszichikum tartalmának és a külső környezet tárgyainak ismert érzékszervek közvetítése nélkül történő észlelése (extrasensory perception). A magyar sajtó a parapszichológiát csaknem egyöntetűen a “babonák" címszó alatt tárgyalja; a világ más részein is komoly tudósok osztják ezt a véleményt. Vagy mégsem...? Hiszen az “okkult" jelenségekkel foglalkozó, legalább olyan komoly tudósok viszont úgy vélik, még az asztrológiát sem ítélhetjük el addig, amíg tudományosan be nem bizonyítjuk, hogy az égitestek mozgásának semmi közük az ember nevű lény életműködéséhez. Tudjuk, az égitestek fizikai hatást gyakorolnak bolygónkra és annak élőlényeire... De maradjunk e fejezet tárgyánál. “A parapszichológia tudomány – és már be-

bizonyította, hogy léteznek paranormális jelenségek" – olvashattuk egyszer a magyar sajtóban is (Magyarország 1977. 37. sz.).A parapszichológia a pszichikum legtitokzatosabb, többnyire a tudatalattiból kiinduló, a mindennapi normától eltérő megnyilvánulásait vizsgálja, ezért marad el – természetszerűleg – a lélektan többi ágának fejlődésétől. Ennek ellenére a világon sokfelé és már régóta foglalkoznak vele. Az első államilag fenntartott parapszichológiái laboratóriumot a Szovjetunióban, Leningrádban szervezték meg, és elmondhatjuk: az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején a nyugati tudósok és stratégák a Szovjetuniót két területen elért eredményei miatt irigyelték a legjobban: az űrkutatás az egyik, a másik a parapszichológia volt. Talán nem árt megjegyezni, hogy Szófiában is működik Parapszichológiái Kutató Intézet. A telepátia a parapszichológia egyik kutatási tárgya. Orvosi felhasználhatósága még nagyon kismértékű, az ez irányú kutatások folyamatban vannak (lásd könyvünk másik fejezetét).Ezzel kapcsolatban kell megemlíteni: sokak szerint az a jó orvos, aki egyidejűleg alkalmaz gyógyító módszereket a testi és a lelki oldal felé. Aki a beteg egyéniségének megfelelő pszichoterápiát képes alkalmazni, jobb eredményeket tud felmutatni, mint az, aki csak a test felől közelít a beteghez és a betegséghez. Több haszonnal kecsegtet a hipnózis. Bár az utóbbi években a nemrégen még szintén a babonák közé sorolt tudomány már előléptetést nyert; az “áltudományok" közül “kiemelték" és egyre gyakrabban olvashatjuk: ez nem tartozik a parapszichológiához ... Ettől függetlenül ma is nagy a berzenkedés az orvosi berkekbe, hiába bizonyították már be, hogy egyes lelki bajok esetében (is) indokolt és használható. Mint gyógymódot (a szuggesztióval együtt) a sumérek és az egyiptomiak is ismerték. A híres-hírhedt Mesmer szuggesztióval és a beteg testrészek érintésével gyógyított. Jellemző az ítélet, amit módszeréről a párizsi akadémia vizsgálóbizottsága kiadott: “Megállapítottuk, hogy Mesmer úr szuggesztív hatással van a betegekre. A titokzatos fluidumot az érzékszervek nem foghatják fel, tehát az nem létezik." (Kiemelés tőlem – N. I.) Tagadhatatlan, hogy ugyanez a szemlélet ma is sokfelé uralkodik a tudományban, holott rengeteg olyan dolgot fedeztünk fel közben, amelyeket érzékszerveink nem foghatnak fel (pl. a különféle sugárzások), ezek létében azonban mégsem kételkedünk. A hipnózissal sokan foglalkoztak már. Maga Engels is hipnotizált egy gyereket, és több munkájában kitért a hipnózis hasznosságára. Már az is jelent valamit, hogy Engels szükségesnek találta a jelenséggel való foglalkozást. Pavlov szerint a terhes nők igen sok változatban részesülhetnek a megfelelően alkalmazott orvosi hipnózis és pszichoprofilaxis áldásaiban. Völgyesi professzor könyvében olvashatjuk, hogy milyen sok területen lehet(ne) Magyarországon is alkalmazni a hipnózist a belgyógyászatban, és nem csupán ott. Például a sebészeti és urológiai műtéteknél, a vakbél eltávolításánál, égési sérültek ellátásakor, ugyanígy alkalmazható még foghúzásnál is – érzéstelenítésként. Ismeretes, hogy hipnózissal a vesék működését lehet serkenteni, vagy éppen ellenkezőleg. Vérnyomás- és szívpanaszok, lelki depressziók esetében is használható. Az idült alkoholisták gyógyításában is szerepet játszik. Hogy nem kis csoportot érintő lehetséges gyógymódról van szó, annak bizonysága, hogy az emberek 90%-a jól hipnotizálható. A Nagy Szovjet Enciklopédia szerint alig 5% a hipnózisra és szuggesztióra alkalmatlanok aránya. A szakemberek – tréfásan, de reálisan - úgy vélik: mindenki hipnotizálható, aki aludni szokott.Levi szerint a hipnózistól ugyan sokat várhat az emberiség, de “nagy kár, hogy mi még úgyszólván sehol sem tartunk". Pesszimizmusa semmiképpen sem indokolt, akkor sem, amikor a gyógymód ellenfeleire így panaszkodik: “Az embereknek szükségük van a csodára, a megmagyarázhatatlanra. Ami érthető, azt nem tisztelik. Úgysem hiszik el, hogy nem vagy mágus, hát ne ábrándítsd ki őket, hagyd meg nekik hitüket. Hiszen éppen ők a támaszaid azokkal szemben, akiket nem lehet meggyőzni, akik mindig ott ülnek az előadótermekben, akik saját szemüknek sem hisznek és sarlatánnak neveznek téged; amikor hipnotizált személyekkel dolgozol, közbekiabálnak, hogy ezek összejátszanak veled." Hányan foglalkoznak parapszichológiával (pszichotronikával) és mind “partizánok"-e? A New Scientist 1972-es(!) kérdőívére érkezett válaszokból csak az derül ki, hogy a megkérdezett tudósok 25%-a a paranormális jelenségek létét bizonyított ténynek fogja fel, 42%-uk pedig teljesen valószínűnek tartja az ilyen jelenségeket. (Tehát mégsem olyan nagy a “hivatalos tudomány" ellenállása, vagy a fenti adatok csak a névtelenül válaszoló, mintegy magánemberként megnyilatkozó tudósok nézeteit tükrözik? Ugyanezek az emberek intézményesen másképpen vélekednek?) Mégis, a többi tudomány peremén tevékenykedő tudósok és kívülállók számához viszonyítva - rendkívül magas számról beszélhetünk. Persze, azért így is kisebbséget képviselnek a “sáncon belüliekkel" szemben. Ne feledjük, hogy a

parapszichológia már több mint 100 éves; az első, a londoni parapszichológiái társaság 1882-ben alakult. A modern pszichotronika az érzékenység különféle formáit különbözteti meg: telepátia, megérzés (jelenségek, események, tárgyak érzékelése

ismert érzékszervi kapcsolat nélkül), jövőbe látás (a megérzés egyik speciális esete), biofizikai effektusok (föld alatti vizek, üregek, ásványok, tárgyak felderítése), paradiagnosztika (orvosi diagnózis felállítása “megérzés" alapján) stb. Van tehát paramedicina. De mielőtt ebbe belemerülnénk, lássunk néhány ártatlannak tetsző, természetes gyógymódot. Ezeknek semmi közük a “paradolgokhoz", mégis komoly ellenállást kell legyőzniük azoknak a szakembereknek, akik velük foglalkoznak.

MÉHCSÍPÉS MINT GYÓGYMÓD

Beteg ízületek és szív, valamint keringési zavarok esetében régóta alkalmazzák a méhcsípést mint gyógyászati módszert. Egy ilyen “méhekkel gyógyító emberről" olvashatunk egy irodalmi-politikai hetilapban. Varsó közelében főleg a nyári idényben rendel – az autók hosszú sorban állnak utcájában, rengeteg a páciense, pedig a kezelés elég drága és a legrövidebb kezelési sorozat 50 csípésből áll – ám nemegyszer több tízezer szúrást kell kapnia a páciensnek (természetesen huzamosabb időn keresztül tartó kúra során). A “méhes emberrel" együttműködik a helybeli kórház is, bár az egészségügyi hatóságok a módszert a “modern orvostudomány szégyenfoltjának" nevezik és mindent megtesznek, hogy gyakorlását megakadályozzák. Ennek ellenére nagyszámú teljes gyógyulással dicsekedhet az illető “mester", aki az ősi szláv gyógymódok egyikét, a méhek termelte savat alkalmazza. Ez tudvalevőén értágító hatású. A dolog csattanója: ezt a szert mesterségesen is előállítják és például az NSZK-ban vagy az USA-ban gyógyszertárakban is kapható. A Szovjetunióban pedig orvosi szaklapok is gyakran közölnek cikkeket a méhszúrással történő gyógyításról. Úgy tűnik, ezen a területen a néhány partizánnak még sokáig lesz munkája ...

AZ IRIDOLÓGIA

Az elméletét dr. Péczely magyar tudós alkotta meg. Röviden: arról van szó, hogy szemünk szivárványhártyáján testünk valamennyi szervének van egy zónája, és a szerv betegsége esetén – még a tünetek jelentkezése előtt! – a “zónában" apró pigmentfoltok tűnnek fel különböző színben és formában; ezekből a szakértő idejekorán diagnosztizálhatja a szervezet támadó betegségét.Szovjet kutatók – Romasov és Velhover - megállapították, hogy a magyar tudósnak csakugyan igaza volt. A módszer fogyatékossága viszont, hogy a beteg szerv csak azokat a kórokat “jelzi ki" a szivárványhártyára, amelyek fizikai fájdalommal járnak. Tehát rákot, cisztákat, polipokat ily módon nem lehet felderíteni. Ettől függetlenül kétségtelennek tartják, hogy az indológia kiegészítő, fontos résztudománya lehet(ne) az orvosi diagnosztikának. Egyesek arról álmodoznak, hogy a tüdőszűrések mintájára időnként kötelező indológiái vizsgálaton kellene átesnie minden állampolgárnak a betegségek megelőzése érdekében.Csak éppen nehéz áttörni a gátakat. Az USA néhány orvosegyetemén az indológia külön tantárgy, a Szovjetunióban pedig a fent említett két tudós (“partizán") áll szemben az orvostudomány konzervatívabb rétegeinek értetlenségével. Magyarországon ebben a tekintetben is nagy lemaradásról heszélhetünk.

KEZRÁTEVÉS?

Említettük már többször, hogy a “kézrátevéses" – valójában pszichikai energia átadásán alapuló – gyógyítás is létezik. Lássuk hát, kik és hogyan foglalkoznak még ezzel Keleten és Nyugaton?A holland Johannes Rongen szocialista országokat is felkeresett (mielőtt az egyikben végleg letelepedett). Rongen a haemofiliás beteg vérzésének elállítására is specializálódott. Érintésére – orvosilag ellenőrzött körülmények között! – háromszor rövidebb idő alatt következik be a vérzés csillapítása, mint a medicina ma alkalmazott egyéb módszereivel.Bruce MacManaway a második világháború franciaországi hadszínterein (ahová a szövetséges csapatokkal érkezett), fiatal tisztként a csatatéren vette észre, hogy sebesült bajtársai sebét érintve, elállítja a vérzést. A csatatéri körülmények között aztán “helyettesítette" a röntgenkészülékeket is, ugyanis kezével megérezte, hol lapulnak a sebesültek testében a kívülről láthatatlan repeszdarabok. Jelenleg érintéssel gyógyít abban a liverpooli kórházban, ahová általában a már gyógyíthatatlannak tartott pácienseket szállítják.Az angol Rose Gladden még gyermekként kezdte gyógyítani osztálytársait, érintéssel. Azóta sok tízezer embert gyógyított.A jelenség persze azokat is érdekli, akiknek kívülállóként van alkalmuk

azt megfigyelni. Akadtak már tudósok, akik a fenti módokon gyógyító healerek kutatásának szentelték életüket, például dr. Maxwell Cade a Londoni

Pszichobiológiai Intézet munkatársa. Mindenekelőtt a healerek agyának változásai érdeklik, ezért gyógyítás közbeni elváltozásaikat figyeli. Érdekes kutatási eredményei vannak, főleg az ún. alfa- és théta-hullámokat illetően.Az érintéses gyógymód ellen az egyik legfőbb érv az, hogy a ,javulás" nem valós, hanem pszichikai téren játszódik le, a gyógyító nem hat a fiziológiára, a páciens csak “hiszi", hogy segítettek rajta – kis idő elteltével pedig ismét visszaáll a szervezet eredeti, kóros állapota. De hogy mégsem csupán placebo-hatásról van szó, ezt a kanadai McGill University professzora, Bemard Grad bizonyíthatja. Oskar Estebany gyógyítóval érdekes kísérleteket végzett. Egereken kicsi, nyílt sebeket ejtettek, majd az állatokat három csoportra osztották. Az egyik ketrecet egy terem egyik végébe tették, és más nem történt a benne lévő egerekkel. A másik ketrecet emberi test hőmérsékletű besugárzásnak vetették alá. A harmadik ketrecre Estebany rátette a kezét, gyógyított". Két hét múlva a kézrátételben “részesült" egerek sebe begyógyult, míg a másik két csoportban az állatok sebei éppen hogy csak gyógyulni kezdtek.Később New Yorkban dr. Justa Smith ugyanezzel az O. Estebanyval végzett kísérleteket. A healernek egy enzimekkel teli kis tartályt adtak a kezébe, változtat-e rajta, van-e befolyása az alapvető kémiai folyamatokra? Kiderült: hatása olyan volt, mintha erős elektromágneses térbe helyezték volna az enzimeket, bár Estebanynál semmilyen mérhető elektromágneses energiasugárzást nem tapasztaltak. Ultraibolya-sugarakkal “elrontott" enzimeket viszont “meggyógyított" – az általa kezelt enzim visszanyerte előző tulajdonságait, miután ő Estebany egy óra hosszat kezében tartotta a tartályt. A texasi San Antonio egyik kutatóintézetében Dr. John Metz vizsgálta a fiatal angol gyógyítót, Matthew Manninget. Manning egy ráksejtekkel teli lombikot tartott a kezében; 20 perc múlva a sejtek elvesztették szaporodóképességüket, így nem is terjedhettek tovább. Manning az akváriumban tartott elektromos rájákat egy fal mögül, érintés nélkül is képes volt megfosztani elektromos töltetüktől. Érdekes, hogy amikor Justa Smith néhány hónap múlva megismételte Oskar Estebanyval kísérleteit, az eredmények most rosszabbak voltak – talán azért, mert Estebany közben elvesztette egy közeli hozzátartozóját. Manningot pedig egy idő után untatni kezdték a laboratóriumi kísérletek, hisz azok révén nem gyógyíthatott – így attól kezdve eredményei romlottak. Ezt a jelenséget már jól ismerik a kutatók, nemegyszer találkoztak vele. Az efféle különleges adottságokkal rendelkező személyek idegrendszere általában érzékenyebb, különösen ami képességeiket illeti. (Ez viszont ismét egy bizonyíték arra is, hogy nem mutatványos trükkökkel dolgoznak, hiszen egy ügyes “szakembernek" a milliószor begyakorolt trükk majdnem mindig sikerül... Előfordul továbbá az is, hogy az életkor előrehaladtával egyes képességek elmúlnak, megszűnnek.)

LÁTHATÓ-E A BETEGSÉG?

A kérdés talán furcsának tűnik, holott feltevése nem megalapozatlan. Az már kétségtelen, hogy van egy bizonyos “aura" az emberi szervezet körül (létét a Kirlian-felvételek is bizonyítják), amely készülékekkel láthatóvá is tehető. Egyes gyógyítók állítják, hogy ezt szemükkel látják is.A tbiliszi Alekszandr Krivotorov doktor kutatásai is ezt bizonyítják. A tudós állítja, hogy “kétségtelenül energiaátvitelről van szó", hiszen műszeres vizsgálatok is alátámasztják, hogy a szóban forgó “aura" a beteg személyeknél sérültnek látszik, a gyógyítónál pedig ép és egészséges, és erőteljesen sugárzó – majd a gyógyítás alatt az “ép aura" helyreállítja a “sérült aurát". Mindez persze csak külső, másodlagos dolog, hiszen a lényeg a beteg szervezetében történik. Éppen ez a legnehezebben ellenőrizhető folyamat, ezzel kapcsolatban érik a gyógymódokat a legádázabb kritikák, sőt támadások.Ám akik anyagelvűségi alapon, mintegy ideológiai oldalról állítják, hogy az efféle jelenségek anyag és anyag között lehetetlenek, azoknak figyelmébe idézzük a következő kísérletet, amelyet előbb Novoszibirszkben végeztek el (Kaznacsejev), majd Moszkvában megismételtek és a Szovjet Tudományos Akadémia felfedezési regiszterében 112-es szám alatt jegyeztek be: két lombikban egy-egy baktériumtenyészet látható. Az egyiket vírussal fertőzték meg. A fertőzött baktériumok pusztulni kezdenek, hamarosan vége az egész telepnek. És ekkor... a tőle távol, hermetikusan elzárt, nem fertőzött, egészséges telepen is pusztulni kezdenek a baktériumok, majd az a tenyészet is teljesen megsemmisül. Holott a két telep között semmi kapcsolat sem volt; mégis valami “átjutott" a lombikok falán, talán több is, mint a puszta információ arról, mi történt az első baktérium teleppel. Ha pedig a sejtek között létezhet távolra ható erő, akkor ez felléphet (és a jelek szerint fel is

lép) szervek és szervek, sőt szervezetek és szervezetek között is...Dr. Lev Vencsaunasz fizikus, a moszkvai Bioinformatikai Laboratórium vezetője a “Moszkovszkij Komszomolec" c. lapnak részletesen elmagyarázta az ehhez hasonló jelenségeket és egyáltalán nem zárja ki a gyógyításnak ezt a

formáját sem, annak ellenére, hogy a műszerek a ráhatás mikéntjét, működési módját nem képesek regisztrálni.Ugyanerre a belátásra jutott Japánban Motoyama Hitoshi orvos, aki számtalan kísérletet végzett hazai, Fülöp-szigeteki és brazíliai gyógyítókkal. A Faraday-ketrecben (tehát a külvilágtól elektromágnesesen elszigetelt térben) tartózkodó kísérleti alanynál néhány méter távolságból olyan fiziológiai változásokat voltak képesek előidézni, amilyent csak akartak. Tetszés szerint gyorsították a mit sem sejtő alanyok légzését, szívverését, nyugtatták, izgatták vagy éppen álmossá tették őket. Más kísérletek bizonyították, hogy saját testük Felett az átlagot messze meghaladó módon uralkodnak: Carlos Mirabelli (Brazília) például kívánságra 200-ra növelte szívverését, majd lecsökkentette azt percenként 40-re. Ráma Shi Bhagarshi jógi ugyanilyen ellenőrzött körülmények között bármikor megtette, hogy 6 másodpercre(!) leállította saját szívműködését, majd azt ismét elindította.Tudom, mindez hihetetlennek tűnik. Különös képességű emberek, akik diploma nélkül gyógyítanak... Idézzünk hát erre vonatkozóan egy jellemző párbeszédet egy szocialista országból érkezett újságíró és egy angol orvos között a hetvenes évek végén:“– Nálunk több mint másfél ezer healer tevékenykedik – így az angol orvos. – Még saját szakszervezetük is van.– Csakugyan? - csodálkoztam. – És mit szól ehhez az Egészségügyi Minisztérium? Az orvosok nem üldözik őket? Hát a hivatalos orvostudomány? Megengedi?– Már miért ne engedélyezné? – felelte az orvos – Ha ezek az emberek elhivatottságot éreznek és segíteni akarnak a betegeknek? Hisz nem ártanak nekik. Ha nem segítenének a betegeken, már nem lennének pácienseik. És miért kellene őket üldözni? Azt hiszi, a diploma már mindenttudóvá teszi az orvost? Az ember túl bonyolult lény – és megmutatta az Egészségügyi Világszervezet 1976-os jelentését, idézett is: “Még a hivatásos orvosok is sokat tanulhatnak a hagyományos gyógyítóktól, ami a diagnosztikát, a beteggel való bánásmódot, a pszichoterápiát illeti..."Nem árt, ha tudjuk: kézrátevéssel – tehát energiaátadással – gyógyítók száma Angliában jelenleg 3000 felett, az NSZK-ban 7000, Franciaországban 4000, Svájcban 2000 körül van. Dolgoznak szovjet, lengyel, olasz, svéd stb. klinikákon is. így már azon sem csodálkozhatunk, hogy a szovjet Filozófiai Enciklopédia “Parapszichológia" címszó alatt azt állítja: ez a tudomány egyik új ága. Mint látjuk, a hagyományostól eltérő gyógymódok és a paramedicinális, parapszichológiái jelenségek és folyamatok létét, kutatását sokfelé komolyan végzik. Már csak azért is, mert – mint fentebb láttuk – néhol más az érdekeltek “hozzáállása" az ügyhöz. A hipnózisról, szuggesztióról volt már szó. Mégsem árt megemlíteni, hogy ennek orvosi alkalmazása is van, mint azt szocialista országokból vett példák is bizonyítják. Nézzük például azt a sokat emlegetett Lozanov-féle operációt, amely feltehetően az első ilyen volt; 1965-ben zajlott le Szófiában. A páciens egy ötvenéves tornatanár; elég komplikált, legalább egy óra hosszat tartó sérvműtétről volt szó. Lozanov előre megbeszélte a beteggel, mit és hogyan kell majd tennie neki is. Az egész operációt filmre vették. A páciens nem volt igazi hipnotikus álomban, csupán Lozanov kimondott sugalmazásainak engedelmeskedett. “Nem fog fájdalmat érezni" – stb. A sebészek első, kb. 4 cm-es vágását a beteg észre sem vette, és így folyt le az egész műtét. Mikor elindult egy vérzés, Lozanov azt sugallta a betegnek, hogy vissza tudja ezt tartani... És a vérzés elállt. Majd a professzor gyors sebhegedést sugallt, és tényleg, a seb a szokásos időnél jóval előbb behegedt.Ha már a sebészetnél tartunk: néhol ez sem mentes a számunkra érthetetlen módszerek alkalmazásától. A Fülöp-szigeteki “mágusok" nagyon népszerűek nemcsak hazájukban, de külföldön is. Ha csakugyan bebizonyosodott volna, hogy csalnak és nem képesek gyógyítani (ahogy időről időre a nemzetközi sajtó felveti és mint bizonyított tényt, közli) már évek óta senki sem emlékezne rájuk. Úgy látszik, még sincs így, ha külföldről is tömegesen érkeznek hozzájuk a páciensek... Operációikat eszköz nélkül is végzik. Kül és belföldi, diplomás orvosok szeme láttára nyitják fel a testet és az operáció végén ismét, sokszor csaknem nyomtalanul “bevarrják" azt. Természetesen akadnak ismert csalások is (az élet melyik területe mentes ettől? ), de a többség csakugyan jó eredményekkel gyógyít. Az olvasottabb gyógyítók arról beszélnek, hogy a daganatos sejtek egy bizonyos elektromágneses hullámhosszra másképpen reagálnak, mint az egészséges sejtek. Ma már az sem kétséges, hogy akadnak a Földön olyan személyek, akik efféle sugárzást képesek természetes úton, saját testük révén produkálni, valamint ezzel mások szervezetére hatni.A Fülöp-szigeteki pszichosebészettel sokat foglalkozott dr. Nelson Decker; több ezer (!) ilyen műtétnek volt tanúja. Tapasztalatait a hivatalos

szaksajtóban is sikerült közölnie. Toug Agrapoa “véresen" dolgozik; az általa műtött páciensek úgy véreznek, akár az európai sebészek műtőiben a betegek; ám a Térte nevű gyógyító viszont vértelenül. A műtétek alatt a betegeket nem

altatják, azok tiszta tudattal nézik végig saját testük felnyitását. A népi gyógyítók meglepő pontosságai erősítik meg az előzőleg kórházban, műszeres úton felállított diagnózist (ha volt ilyen), majd rendkívül gyorsan (a szó szoros értelmében percek alatt) eszközök nélkül, kezük valamiféle ráhatásával felnyitják a testet, eltávolítják a beteg szervet vagy annak egy beteg részét, majd éppoly gyorsan bevarrják a sebet. Dr. Decker Agrapoának több ezer, Tértének körülbelül ezer operációját nézhette végig közelről. Az sem tartozik a ritkaságok közé, hogy Európából, Amerikából, Ázsiából jönnek olyan betegek, akiknek hazájukban a modern orvostudomány képviselői már csak hónapokat vagy néhány hetet adtak; a Fülöp-szigeteken elvégzett furcsa műtét után szinte mindnyájan gyógyultan távoznak. Az említett gyógyítókat - és rajtuk kívül körülbelül 30 híresebb van még - más európai és amerikai orvosok is megfigyelték (pl. dr. Beik). Ahogy a Fülöp-szigeteki pszichosebész eszköz nélkül megnyitja az emberi testet – amiről számtalan film is készült – a modern orvostudomány elektrodiatermikus gépeire emlékeztet. Ezt a sebészetben alkalmazzák: a készülék 20 kV-os feszültség mellett 1 MHz-es áramot fejleszt és az emberi szöveteket szétvágja (de úgy, hogy a hatása alá kerülő sejteket természetesen meg is semmisíti).

AZ EMBER, AKI BELÉNK LÁT

Jerzy Rejmer az ókori filozófia fiatal doktora, az ógörög nyelv egyetemi oktatója Krakkóban. Már gyermekkorában képes volt megmondani, melyik pajtásának melyik testrésze fáj; később észrevette, hogy tizenéves barátai, fiúk és lányok szeretnek nála lenni, mind hosszabb ideig, különösen jól érezték magukat a közelében. Akkor még nem sejtette, hogy ezt a belőle sugárzó bioenergiának köszönheti.Ma felnőttként, idegen városokban vadidegenek “támadásainak" van kitéve: őt előzőleg soha nem látott emberek fordulnak hozzá az utcán, liftben, boltban és elmesélik életük tragédiáit, betegségeiket, szólnak beteg hozzátartozóikról stb. Tehát belőlük is kivált valamit a Rejmert övező “tér" Érdekes, hogy ez állatokkal is előfordul nemegyszer .. . ami elég kínos számára például az utcán: sebesült, beteg kutyák követik csapatostul... Aztán eljutott a Radieszteziológiai Társasághoz (“varázsvesszővel" és hasonló természetes sugárzásokkal foglalkozó egyesület), ahol szakemberek megvizsgálták és az eredmény: rábeszélték, foglalkozzon gyógyítással, hisz szinte “arra termett". Hivatásos orvosok engedélyével különösen találó módon diagnosztizál. Most már nem csak úgy általánosságban jelenti ki a páciensről, hogy pl. “a feje fáj", hanem közli, hogy melyik agylebenyben keresendő a baj stb. Ugyanis időközben elvégzett egy alapos, orvosok számára szervezett anatómiai tanfolyamot, és jelenleg is orvosokkal dolgozik együtt egy rendelőben. A veleszületett különleges képesség és az utóbb szerzett tudás most együtt igen jó eredményeket ad. Rejmer például “belenéz" a páciens testébe és pontos információkkal szolgál egy vesekő méretéről, elhelyezkedéséről, ám természetesen nem végezhet operációt, nincs ilyen vágya, sem ehhez szükséges szakértelme. A röntgenfelvételek vagy más vizsgálatok mindig megerősítik diagnózisait. Véleménye szerint a nem hagyományos, jelen esetben a bioenergioterapeutikus gyógymódok feladata az, hogy az orvostudományt szolgálják. A páciens testét érintve általában termikus – hideg, meleg, és ezek egész skáláját – vagy elektromos hatásokat érez; például akárha egy elemet vagy gyenge akkumulátort érintene. Ezen túlmenően “látja" a vizsgált testrészek körvonalait. Ez a “látás" furcsa és érthetetlen a köznapi ember számára: egy Rejmert vizsgáló professzor így mondta: olyan, mintha a férfi infravörös fényben látna, ő maga kezdetben sokat gyötrődött, mert afféle élő röntgenkészülékként látta az emberek kóros testrészeit utcán, villamoson, társaságban. Ma már uralkodik magán, és csak vizsgálat közben koncentrál erre. A testrészeket színesben látja; de “negatívan", vagyis úgy, mint amikor valaki egy fénykép negatívját nézi. A beteg szerv fényes, a patologikus elváltozás helyén viszont sötét folt(ok) észlelhető(k). Az egészséges szervek Rejmer-féle színei: a szív narancsszínű, a hasnyálmirigy sárga, a lép lila, az izmok indigókékek. A véredények az anatómiai atlaszok színeivel éppen ellentétesen jelennek meg: az ütőerek a kékek. A máj zöldes. Az idősebb embereknél azonban a még egészséges testrészeknek sincs már olyan ragyogásuk. Rejmer újabban újszülötteknél fedezett fel ilyen kevésbé fényes szerveket, amik kétségkívül a modernkor embereinek gyengébb fizikumára utalnak. Ilyenkor időben figyelmezteti a szülőket.Rejmer nincs egyedül, ilyen képességekkel rendelkező gyógyítók többen is vannak. Okvetlenül érdemes megjegyezni, hogy ezek a világ különböző részein élő és egymással semmilyen kapcsolatot nem tartó személyek ugyanígy látják a szerveket és azok színeit is.

Rejmer kézzel tapint, kézzel érzi, valamint a fenti módon “látja" is a kóros elváltozásokat. E módszerek kombinációjából állítja össze a diagnózist. Maga sincs egészen tisztában (nem is lehet) azzal, min alapul módszere, de azzal “vigasztalja" magát és az érdeklődőket, hogy a röntgensugarakat is alkalmazták már akkor, mikor még nem nagyon tudták, min alapszik a módszer.

Jól tudja, hogy az általa gyakorolt módszernek vannak korlátai is. Az anatómiai hiányosságok, például csonthiány esetén Rejmer semmit sem tehet, legfeljebb ráhatással enyhítheti a fájdalmat. Ám a daganatos betegségek bizonyos fajtáinál és bizonyos stádiumokban segíthet; ilyen jellegű gyógyításait az orvosok röntgenfelvételek segítségével folyamatosan ellenőrzik. Eddig jó eredményeket mutat - bár ő maga ezzel még távolról sem elégedett. Úgy véli, igazán még sohasem sikerült visszafejlesztenie egy rosszindulatú daganatos elváltozást. De nem adja fel a reményt. A páciensek természetesen “csodát" várnak és nemegyszer nagyon meglepődnek, hogy a “csodatévő Rejmer doktor" vizsgálat után azonnal műtéti beavatkozást javasol. Mert Jerzy Rejmer és társai nem felelőtlen varázslók, hanem komoly emberek, akik a természettől kapott ritka tehetségüket nem vásári mutatványokra, hanem embertársaik gyógyítására, és csak arra használják.Mint említettük, Rejmer nincs egyedül. A harmincegynéhány éves moszkvai Dzsuna Davitasvili már nagy hírnévre tett szert mint gyógyító. Lakása előtt hosszabb sorban állnak a betegek, mint a mozik előtt a jegyre várók. Több tudományos vizsgálatnak is alávetette magát. Egyes hírek szerint a normális ember bioenergiájának több ezerszeresét sugározza ki magából. Angliában jelenleg Harry Edward a legismertebb gyógyító. Az amerikai Psychic News szaklap véleménye szerint a nála járt páciensek 30%-a teljes és azonnali gyógyulásban részesült, 50%-a pedig fokozatosan javult. A nem hagyományos módon gyógyítók Moszkvában 200-nál többen vannak. Név szerint Varvara Ivanovát, Davitasvilit és másokat említenek a források. Az Ogonyok c. folyóiratban egy moszkvai klinika orvosnője, Irina Csukmacseva értékelte pozitívan Dzsuna Davitasvili képességeit. Lengyelországban Stanislaw Nardelli a hetvenes-nyolcvanas években tömeges gyógyításaival hívta fel magára a figyelmet. Az érdeklődők nemegyszer televíziós helyszíni közvetítésekben láthatták a sziléziai sportstadionokban rendezett, egyszerre több tízezer résztvevős gyógyító ,,big meeting"-jeit. Természetesen a tudósokat is érdekli a Nardelli-jelenség. A legtöbb vizsgálatot dr. Leszek Mellibruda pszichológus, a Krakkói Orvostudományi Akadémia kutatója végezte Nardellivel. A gyógyító pácienseinek Kirlian-felvételein (a gyógyító “szeánsz" előtt és után készült felvételekről van szó) jelentős változásokat észleltek a bioterekben. Sok betegnél nem nőtt az “aura", de helyreállt az előző sérülés. Különböző egészséges és beteg ember Kirlian-fényképein jól láthatók az aura változásai, különbségei. Nardelli is részt vett a kísérletekben, a tudós bizottságok előtt érintett meg embereket. A Kirlian-fotók minden esetben pozitív változásokat jeleztek az érintések után.Érdemes és szükséges megjegyezni: egyik gyógyító sem állítja, hogy többet tud az orvosoknál, hogy ő “jobban gyógyít". Azt sem szabad elfelejteni, hogy a bioenergioterápia még csak az első lépéseket teszi, és korai lenne ezen a téren megalapozottnak hitt elméleteket felállítani; egyelőre abban a szakaszban vagyunk, amikor csak a jelenséget tapasztaljuk, alig-alig látunk mögéje.Azokon a világrészeken azonban – érdemes ezen elgondolkozni – ahol a lakosság nagyobb része alkalmaz hagyományos gyógymódokat – Kína, Afrika, Brazília, Fülöp-szigetek stb. – az emberek átlagéletkora csak a fele a magas egészségügyi kultúrával rendelkező országok lakosai korának... Az USA-ban kiadott George W. Mech-féle jelentés 10 éves munkával gyűjtött adatokat tartalmaz a gyógyítókról. Ebből tudjuk, hogy neves healerek csaknem minden országban vannak. Amerikában is. Például Carl Simonion orvos Fort Knox katonai egészségügyi központjában dolgozik. Az ő módszere egészen más, mint az eddig tapasztaltak: rákosoknak – pl. tüdőrákos betegeknek – felváltva hol saját röntgenfelvételeiket, hol pedig egészséges tüdők képeit mutatja és rábeszéli pácienseit: “akarják" teljes erővel, hogy az ő tüdejük is olyan tiszta, egészséges legyen. A betegek (ellenőrzött kísérletek!) 70%-ában mérhető és bizonyítható javulásra került sor. A dolog – bár állandó orvosi ellenőrzés alatt áll – még kísérletnek számít.Vidak Jukic, a jugoszláviai Montenegró (Crna Gora) lakosa is tömegesen gyógyítja a betegeket, bár ő sem orvos. Jukic a maga módján hat a páciensekre; állítja, hogy a kóroknak több mint 70%-át a beteg szervezetben előzőleg lejátszódott pszichikai folyamatok okozzák. Megfigyelései alapján állítja: létezik egy bizonyos “lelki energia", amely minden emberi szervezetben megvan, és azt megfelelő körülmények között maga a beteg, más körülmények között egy “gyógyító" hozhatja rendbe. Mint arról a szovjet Trud c. napilap beszámolt, moszkvai tudósok (az akadémia tagjai) felkutatták a Szovjetunióban élő “szuperérzékeny" emberek többségét. Többek között Alekszej Krivotovról, Dzsuna Davitasviliről van szó mindenekelőtt; az utóbbi egy bizottság előtt egy beteg mély fekélyét 15 perc alatt kiszárította, majd újabb öt perc múlva a seb felszínén rózsaszín hártya (új bőr) képződött. Alekszandr Szpirkin akadémikus kijelentette ezzel kapcsolatban: “Ilyen képességek igenis

léteznek és nem nevezendők természetfelettinek. Legfeljebb a tudomány mai eszközeivel megmagyarázhatatlannak."Nem vitás: a “megmagyarázhatatlanság" rányomja bélyegét a nem hagyományos gyógymódokra és gyógyítókra, ám ez nem ok arra, hogy az egész

kérdéskomplexumra egyszer s mindenkorra legyintsünk és lemondjunk róluk. Ezek a gyógymódok (akár az annyi ideig eretneknek tartott akupunktúra, amely lám mégis az orvostudomány része lett csaknem mindenütt a világon) sok ezer éves népi (tehát széles körű) tapasztalatokon alapulnak és ha hatástalanok lennének, már régen eltűntek volna életünkből. Jó példa erre a Fülöp-szigeteki népi sebészet. Akadnak európai szakemberek, akik az egész jelenséget “zseniális szélhámosok működésének" tekintik, (pl. a belga Mewissen onkológus professzor), bár még ők sem tagadják eredményeit. Jaime Licauco, a “Teljes igazság a Fülöp-szigeti gyógyításról" c. könyv szerzője is ír a csalókról, az álgyógyítókról és figyelmeztet: a csalók csak az igazi nagy gyógyítók “árnyékában" létezhetnek, egzisztenciájukat éppen a sok valós, sikeres gyógyítás adja, ez vonzza a pácienseket az egész világból a Fülöp-szigetekre. “A pszichosebészet létezik, nem trükk, nem tömeges hipnózis, nem természetfeletti jelenség. A dolgok rendjéhez tartozik, természetes jelenség, de úgy mondanám: a valóságnak egy magasabb, a tudomány által még nem teljesen értett szintjén. Ez nem jelenti, hogy ez a másik valóság nem létezik." A könyv előszavában Alfréd Stelter ismert fizikus, a Dortmundi Műszaki Egyetem professzora keményen ki is mondja: az orvosok által menthetetlennek tartott betegeket is sokszor gyökeresen kigyógyítanak a népi gyógyítók.

SZAFJONOV FELFEDEZÉSE

A Szovjet Tudományos Akadémia Elnöksége mellett működő “Kibernetika" Komplex Programtervezet 1980 elején különbizottságot hozott létre “az emberi szervezet bizonyos különleges tulajdonságainak vizsgálata" céljából. Elnöke az akadémiai tag Alekszandr Szpirkin bioelektronikus professzor lett. A bizottságba filozófusok, szociológusok, orvosok, pedagógusok, biológusok, mérnökök, matematikusok, fizikusok stb. kerültek. A “Polityka" c. lap különtudósítója, Tamara Krucskovszkaja a bizottság három tagját interjúvolta meg: prof. Szpirkint, prof. dr. Arszenyij Megyeljanovszkijt (Szovjet Orvostudományi Akadémia) és Vlagyimir Szafjonov mérnököt, az akadémia dialektikus materializmus osztályának vezetőjét. A riportban a szovjet tudósok nemegyszer jelenlegi világképünket jóval meghaladó témákat feszegetnek, amelyek a Szovjetunióban is élénk vitákat keltettek.A. Megyeljanovszkij előbb arról beszélt, hogy a szovjet kormány úgy döntött: a hipnózisos és akupunktúrás gyógyítás számára kedvező feltételeket teremt – mivel számos megfigyelés arra mutat, hogy az emberi szervezet még sok eddig ismeretlen, különös képességet rejteget. A professzor bejelentette, hogy az ő vezetése alatt álló laboratóriumban is kutatások indultak, ezek célja olyan személyek vizsgálata, akik képesek (eddig ismeretlen módon) távolról energiát átadni.A. Szpirkin kijelentette: addig kell kutatni, amíg kétséget kizáró módon sikerül kimutatni a “biológiai tér" létezését, és persze ennek a térnek sokféle megjelenési formáját és gyógyászati hasznosságát. Mivel nem fizikai, hanem biológiai térről van szó – hát műszeres mérése és matematikai formulákba öntése rendkívül nehéz. Kutatják továbbá az embernek növényre gyakorolt hatását, a kristályoknak az emberi szervezetre gyakorolt pozitív és negatív hatását. Az már biztos – mondotta A Szpirkin – hogy az emberi, növényi és állati szervezet kisugárzása valóban létezik. Szovjet tudósok is elvégezték a (könyvünk más helyén említett) kísérleteket a növényi magvak – például feketebab – ember által történt “besugárzásával", sőt meggyőződtek róla, hogy a “médium" vagy “extra érzékeny" személy által besugárzott vízzel öntözött magvak is gyorsabban, szebben fejlődnek. Az elektromágneses, mágneses és ultrahang-terek részei az emberi biotérnek, de nem ezek adják a tér alapját. Része a telepátia is, ezért az ilyen teret nem lehet fizikai módszerekkel elszigetelni. Szpirkin szerint a biotér tulajdonságainak teljes felmérése hihetetlenül nagy lépést jelenthetne az emberiség fejlődésében; azt állítja, hogy a biotér a világmindenség olyan alkotórésze, amelynek modellje az általános térelmélet kialakításához adja majd az alapot. Ezt az elméletet ma még keresik a fizikusok. Ez egyelőre persze nem több egy elméletnél. Szpirkin úgy véli: ugyanakkor eléggé furcsa – de igaz – hogy ezt a sugárzást nem csupán élő anyagban, de kristályokban és bizonyos, a földben található ásványokban is megtalálták. A kutatásban részt vevő orvosok arra is rájöttek, hogy az egyszer valamilyen betegségen átesett emberi szerv az erről szóló információt az egész élettartam alatt megőrzi. Ennek olyan jelei is vannak, amiket a bioteret érzékelő paramedicinális gyógyító személy érzékelhet. Az elváltozások már korai stádiumban észrevehetők, aminek nagy szerepe lehet pl. a rák megelőző gyógyításában. Ide kell számítani a biotér korrekciójának nevezett ráhatások – pl. a kézzelérintés –

módszereit is.

Vlagyimir Szafjonov mérnök saját bevallása szerint igen szkeptikus volt az efféle gyógymódokat illetően – míg egyszer felfedezte, hogy ő maga is képes erre. Ma már úgy véli: képessége egyáltalán nem kivételes dolog - “akik legyőzik magukban a hitetlenség korlátait, szintén képesek energiaátvitelre" Ő maga érintés nélkül, bizonyos távolságból (20-100 cm) hat a betegekre. Nagyon sokféle kór gyógyítható így, állítja, kivéve például az örökletes betegségeket, ahol megsérült a szervezet genetikai kódja, valamint a hajlott korral járó és néhány gombás betegséget – bár ennek ellenére mindhárom esetben előfordult nála “csodálatos gyógyulás". Szafjonov gyógyításainak jelentős részét tudományos felügyelettel, műszeres mérésekkel végezte; számos bizonyított eredmény áll már rendelkezésre arról, milyen állapotban voltak betegei a kezelés előtt, alatt és után, valamint arról, milyen változások álltak be Szafjonov szervezetében a gyógyítás alatt. (Ilyenkor 160-ra nő a vérnyomása, oxigénfogyasztása pedig 20%-kal emelkedik.)Szafjonov képes arra, hogy epilepsziás személyek agyára ugyanazon épület másik helyiségéből hasson. Hogy nem elektromágneses sugárzásról van itt szó, bizonyítják azok a kísérletek, amikor a betegeket szigetelt kabinokban helyezték el. A gyógyító pozitív módon hatott az epilepsziásokra. Szafjonov körülbelül tíz évig dolgozott így egy moszkvai fiziológiai laboratórium tudósainak felügyelete alatt; számtalan esetben diagnosztizált és gyógyított. A szóban forgó riportban Szafjonov még két rendkívül különös és csaknem hihetetlen dologról is beszél: arról, hogy fényképek alapján általa személyesen soha nem látott, akár igen távol élő emberek betegségeit is meg tudja állapítani. Említi továbbá, hogy halott emberek és állatok földi maradványai közelében “megérzi" azok halálának okát (legalábbis azt, hogy melyik testrészük szervi baja miatt következett be a halál). A jelenség – tulajdonképpen a halál után valahol a térben, valami módon fennmaradó információhalmaz léte – őt is zavarja, annál is inkább, mert hiszen mint marxista tudós, nem hisz a halálon túli életben. Ám itt nem is életről van szó, hanem arról, hogy az egykor élt lények “információs teret" hagynak maguk után és – úgy tűnik – ez is része a mi valóságos világunknak, amelyben élünk ...Befejezésül csak annyit írhatunk: amíg a két gyógymód hívei élesen szemben állnak egymással, aligha számíthatunk “békekötésre". Az ellenpontok a következők:1. A “hivatalosak" álláspontja: minden gyógyszer és gyógymód, amely nem a hivatalos orvostudományban született, attól idegen – nem használhat a betegnek, az csak kuruzslás.2. A másik oldal éppen ilyen szélsőséges álláspontra helyezkedik nemegyszer; úgy véli, minden, amit a hivatalos orvostudomány képvisel, az igazi egészség ellen van (vegyi beavatkozás a szervezetbe stb.).Az igazság természetesen a kettő között van és ezt a többség(?) belátta végre. így várható, hogy az álláspontok közelednek majd. Mi, európaiak, hozzászoktunk ahhoz, hogy az egészséget egyedül és kizárólag az egészségügyi funkcionáriusok adhatják vissza, ha megbetegszünk. Szinte eszünkbe sem jut, hogy a megelőzésen kívül bizonyos fokig a gyógyítás is rajtunk áll. A döntések nem mindig és nem teljes mértékben rajtunk kívül történnek... Már Hippokratész is követelte az orvos és a beteg együttműködését, és ez egyáltalán nem jelentette-jelenti csupán egyoldalúan azt, hogy a beteg vesse magát alá az orvos(ok) utasításainak.

IRODALOM1. Bánk E.: A szülés élettana. Természet Világa, 1970. 1. sz.2. Csalnak a tudósok. Magyarország, 1977. 14. sz.3. Ehrenwald, J.: Telepathy and Medical Psychology. London 1946.4. Life, 1967. szept. 22. (Cikk Ted Seriosról, aki állítólag fényképlemezre visz fel “akaratával" képeket.)5. Literatura, (Warszawa), 1978. 47. sz.6. Literatura, 1979. ápr. 5.7. Marék Antal: Az emberiség harca a fájdalom ellen. Bp. 1966, Medicina Kiadó, 145-146. old.8. Monato, (Belgium), 1983 október.9. Orvosi Hetilap, 1922. 36. sz.10. Polityka, (Varsó), 1980. 51-52. sz.11. Psychich News, 1966.12. Przekrój (Kraków), 1983. júl. 24.13. Saturday Review, 1972. márc. 18. (Nyina Kulagina és a telekinézis.)14. Science of Mind, 1974 július.15. Der Spiegel (Hamburg), 1977. 28. sz. 132-133 old. (Cikk a Kaminszkij-Nyikolajev-kísérletekről, + fotók.)16. Szovjetunió, 1978. 2. sz.17. Szovjetunió, 1978.12. sz.18. Szovjetunió, 1978. 4. sz.19. Természet Világa, 1969. 7. sz.20. Vasziljev, L.: Telepátia. A fiziológus észrevételei. Bp. 1964, Gondolat Kiadó. 21.Völgyesi F.: Az orvosi hipnózis. I. P. Pavlov és a hipnózis. A pszichés befolyásolhatóság technikája. Bp. 1962, Medicina.22. Levi, V.: Egy hipnotizőr vallomásai. Bp.-Uzsgorod, 1978, Kozmosz-Kárpáti Kiadó.23. Magyarország, 1977. 30. sz. “így születnek a zsenik".

“Csak korunk adott feltételei között va-gyunk képesek a megismerésre, és annyira, amennyire ezek a feltételek megengedik."

(Engels: A természet dialektikája)

Ha akarom, fiú ...1982-ben a rádió, a Magyar Ifjúság, az Ország-Világ adott hírt arról, hogy Bányai Mátyás “asztrológiai" módszerekkel képes meghatározni a születendő gyermek nemét. Mióta foglalkozik ezzel a kérdéssel?– Az asztrológia természettudományos vizsgálatával már közel negyven éve foglalkozom. Ebből az első öt év azzal telt el, hogy igyekeztem a számomra hozzáférhető könyvekből megismerni a klasszikus asztrológia eredetét, gondolkodásmódját és gyakorlatát. Nem volt nehéz felismerni, hogy a klasszikus asztrológia világképe a természettudományos forradalmakat megelőző állapotokat tükrözte.– Sokan úgy vélik, hogy az asztrológia nem két-három évszázados elmaradásban van, hanem az egyenesen az ókori természetszemléletet tükrözi.– Ez nem ellentmondás, mert az ókor természetszemlélete a reneszánszig meghatározó erejű volt. Az alapvető szemléletbeli változás a nagy földrajzi felfedezésekkel, a csillagászati világkép forradalmi átalakításával kezdődött, amely a fizika, a kémia, a biológia és az orvostudomány tapasztalat útján történő megközelítésének, rendszerezésének az igényéhez vezetett. Ezzel a forradalmi átalakulással adós ma az asztrológia elmélete. Egy hasonlattal szemléltetve: a klasszikus asztrológia ma olyan fejlettségi fokot tükröz, mint a gyógynövények tudománya a XVII-XVIII. században.– Az orvostudományban pedig ma éppen visszatérést tapasztalhatunk a régi módszerekhez, például éppen a gyógynövényekhez is ... Tehát az első öt év a klasszikus ismeretek elsajátításával telt el. Mi történt ezután?– Kémia-fizika szakos középiskolai tanár vagyok, érthető, hogy foglalkoztatott a természettudományos revízió kérdése. Ezen belül is az asztrológiai jelenségek leírásához használt ún koordináta-rendszer felülvizsgálata. 1957-ben fejeztem be annak a koordináta-rendszernek a kialakítását, amely szerintem nélkülözhetetlen a természettudományokhoz történő felzárkózáshoz.

– Gyakran hallani olyan véleményt is, hogy az asztrológia többek között azért sem juthat helyes eredményekhez, mert a ma is használatos koordináta-rendszer lényegesen eltolódott az állócsillagokhoz képest. Például március 21-én a Nap a Kos jegyében tartózkodik, az asztrológusok szerint ekkor születnek harcias, temperamentumos, nehezen irányítható személyiségek. Holott a Nap valójában már messze jár a Kos csillagképtől, valahol a Vízöntő csillagkép vége felé tartózkodik.– így van. Azok a hatások, amelyekkel az asztrológia foglalkozik, túlnyomó többségükben a Föld, a Hold és a bolygók mozgási állapotára vezethetők vissza. A klasszikus csillagképeknek nincs kapcsolatuk ezekkel a hatásokkal, az ókorban mintegy tájékozódási szerepük volt, amelyeknek a segítségével jobban meg tudták jelölni a Nap és a Bolygók helyzetét az égbolton.– Tehát nincs szerepe a csillagképek alakjának a hozzájuk kapcsolt hatás kialakításához? Például Donald Menzel szép kiadású Csillagászat című könyvében az Ikrek csillagképe és a Skorpió csillagkép valóban nagyon emlékeztet az egymás kezét fogó ikrekre, illetve az ollót és visszahajló fullánkot viselő skorpióra ...– Ez természetesen véletlen, az emberi képzelet terméke. Az ókori kultúrákban elterjedt gyakorlat volt jelenségeket, tulajdonsághalmazokat összefoglaló szimbolikus képekkel kifejezni. A szanszkrit írások szerint már az ind. orvosok megkülönböztették az emberek nyúl-, bika-, csődörtípusait. Ezek a szimbólumok sok évszázados tapasztalatot sűrítenek magukban. Ezek voltak az elsődlegesek! Ezt követően, a könnyebb tájékozódás érdekében a szimbólumokat kivetítették az égboltra, és azt a csillagképet, amelyben a Nap a hatás fellépése idején tartózkodott, ennek a szimbólumnak megfelelően alakították ki.– Mikor jöttek rá az asztrológusok, hogy eltolódás van a tapasztalt hatás és a Nap “hátterében" lévő csillagképek között?– Az eltolódás az időszámításunk kezdete tájékán már nyilvánvaló volt. Ptolemaiosz dolgozta ki az első koordináta-transzformációt. Azóta, a lassan hátráló mozgást végző tavaszpont az a hely az égbolton, amelyhez a “Koshatás" kialakulását fűzik.– Sikerült-e Ptolemaiosznak egy erősen hagyományokra épülő kultúrkörben ezt a változtatást elfogadtatnia?– Úgy tűnik, igen! Ennek nagyon fontos elvi jelentősége van. Bizonyítja az asztrológiai hatásmodell fejlődőképességét. Egy álló, megmerevedett koordináta-rendszerből dinamikus, mozgó koordináta-rendszerre tért át. Ennek az új szemléletnek az elterjedése meggyőző bizonyítéka annak, hogy az elmélet tapasztalati alapokra épül. Egy fokozottan hagyományőrző kultuszban ennyire alapvető metodikai változást létrehozni csakis a tények kényszerítő hatása alatt lehet. Vagyis a korabeli asztrológusok a gyakorlatukat a tapasztalatokhoz igyekeztek igazítani.– Mai szemmel nézve elfogadható-e ez a koordináta-rendszer?– Sajnos nem. Ma már világosan láthatók az alapvető hibái is. Ezek közül az egyik legszembetűnőbb az, hogy az a bizonyos belső adottság, öröklött genetikai készlet, amely jelentős mértékben szól bele a személyiség alakulásába, nem a születés pillanatában, hanem a fogantatás pillanatában dől el. Következésképpen azok az asztrológiai hatások, amelyeket ezeknek az öröklött belső adottságoknak a kialakulásával hoznak kapcsolatba, kb. 266 nappal korábban működtek. Ez ma már nem vitatható. A második koordináta-transzformációnak (1957) fő célja ennek az ellentmondásnak a kiküszöbölése volt.– Ám így felvetődik az a gondolat, hogy mindazok a megállapítások, amit az asztrológia művelői eddig tettek - a hibás koordináta-rendszer miatt – rosszak. De akkor hogyan fogadhatók el ezek tapasztalati tényeknek?– A tudománytörténet azt bizonyítja, hogy a természettudományok mai eredményeihez sok tévedésen, sok zsákutcán keresztül vezetett az út. Az ókor és a középkor “tudományos" felfogása az emberi testről, a betegségek eredetéről mai szemmel nézve döbbenetesen naivnak tűnik. De a mai eredmények mégis ebből születtek. Itt még hozzá kell tennünk azt is, hogy egy hibás koordináta-rendszer önmagában véve nem zárja ki bizonyos összefüggések felismerését, csak a rosszul megválasztott rendszer nagyon megnehezíti azt. Ennek jó példája: az ókori csillagászoknak hibás elképzelésük volt a Nap, a Hold és a Föld térbeli viszonyáról. Mégis, hosszú megfigyelések tapasztalata alapján nagyon pontosan meg tudták jósolni a napfogyatkozás és a holdfogyatkozás időpontját.– ön a beszélgetésünk kezdetén a természettudományos revíziót említette. Elterjedt nézet az, hogy az asztrológia misztikus gondolatkör, babona ... önnek mi erről a véleménye?– Az asztrológia természettudomány. A hagyományai is ezt tükrözik. Amikor a káldeus papok felismerték és kimondták, hogy az emberi élet alakulása függ a bolygók mozgásától, kivették az emberi élet és a sors

irányítását az istenek kezéből. Ezzel az élet és a természeti jelenségek okainak kutatásában – a természetfeletti elemek helyett – anyagi természetű tényezők kerültek előtérbe. A kozmikus méretű anyag mozgása és az életfolyamatok közötti kapcsolat kimondásával lerakták a világ anyagiságáról vallott mai felfogásunk alapjait. Ezeket a törvényeket feltárhatónak tartották, ami a világ megismerhetőségének elvi elfogadását jelentette.

– De akkor miért tartja magát, mégis oly makacsul a felfogás, hogy az asztrológia misztikus tan?– Szűkebb és tágabb értelemben vett környezetünk feltérképezésében érzékszerveinken kívül minden idegszálunk, valamennyi szervünk, zsigerünk részt vesz. Mélyen a szöveteinkbe ágyazva egy sajátos rostarendszer működik, amely a felfogott információkat válogatja, súlyozza. Némelyeket árnyaltabban, másokat felszínesebben használ fel a világ képéről alkotott felfogásunk kialakításában. Ha ennek a rostarendszernek a működését csoportosítani akarjuk, akkor könnyen felismerhetjük azt a látásmódot, amely a világ anyagisága mellett mennyiségi jellemzőit, számszerűségig egzakt matematikai formákba önthető tulajdonságait részesíti előnyben. Ez a tudóstípus. Egy másik optika a művészé, amely a természet harmóniáját szubjektumán átszűrve, a művészet eszközeivel törekszik megragadni. Tagadhatatlanul létezik egy harmadik kultúra is. Az emberiséggel egyidős, a világ természetfölötti eredetének híve, amely a tapintható világban is a természetfölötti tényezők szerepét tartja meghatározónak. A világ eme három típusú látásmódjának létezése örök emberi kategóriák. Olykor egyetlen emberben is ellentmondásmentesen létezhetnek. Például a művész belső konfliktus nélkül elfogadhatja a mindennapok gyakorlati kérdéseiben a tudományos egzaktság elsőbbségét, és ezzel egyidejűleg a világ és az ember létezésének végső kérdéseiben a természetfölöttiséget, mivel ebben a kérdésben a tudomány nem képes sem hihetőbb, sem megnyugtatóbb választ adni. A problémák akkor keletkeznek, ha ezek a látásmódok átlépnek egymás szerepkörébe. Ennek tipikus példája természeti jelenségeknek, tehát tapasztalati tényeknek természetfölöttivé nyilvánítása. Nincsenek természetfölötti jelenségek! A tapasztalatok a létező világ részei. Ezért nincsenek misztikus tudományok, csak misztikus megközelítési módok... Annak az elfogadása, hogy a dolgok magyarázata a természeti világ határain túlmutat, okkult megközelítési mód. A legsötétebb, a legzavarosabb kérdéskör megközelítése is lehet tudományos, ha elfogadjuk a tapasztalatra épülő előrejelzést: hogy amit ma még nem ismerünk, azt idővel megismerhetjük. Értelemszerűen a misztikus megközelítés táptalaja a tisztázatlanság, az ismeretek hiánya. A természetfölöttiség elfogadása még ötven évvel ezelőtt is igen gyakori volt az európai kultúrában is, gondoljunk csak az orvostudománnyal kapcsolatosan olyan hiedelmekre, amelyek a betegség eredetét, vagy az attól való megszabadulást az isteni beavatkozásjelének tekintették. De az időjárás alakulásában járványok, háborúk kirobbantásában is természetfölötti erőknek tulajdonítottak szerepet. Az asztrológia bővelkedik tisztázatlan kérdésekben. Érthető, hogy nagyon sok ember esetében az asztrológiával való foglalkozás nem a tudományos megismerés vágyából fakad, hanem a misztikum iránti igényét elégíti ki. Ugyanúgy, ahogyan a tanulatlan néprétegek tudatából az egészségügyi felvilágosítás űzte el a kuruzslásba vetett bizalmat, ugyanúgy az asztrológiában is a természettudományos kutatások eredményei fogják háttérbe szorítani a misztikus felfogást.– Visszatérve az ön által kidolgozott második transzformációra... A régebbi kutatóknak nem jutott eszébe, hogy az emberi élet nem a születéskor, hanem a fogantatáskor kezdődik? Senki sem tett kísérletet ennek a nyilvánvaló ellentmondásnak a feloldására?– Találhatók ilyen utalások. Maga Ptolemaiosz híres könyvében, a Tet-rabiblosz III. 1. részében a fogamzási idő fontosságát hangsúlyozza. Mégsem terjedt el a gyakorlatban, mivel az erre épülő számítás eléggé körülményes. De a második transzformáció nélkül ennek nem is lett volna sok eredménye. Szórványosan azért találunk olyan számításokat, amelyek a fogamzás idejére épültek. Például Mátyás király elkészíttette fia, Corvin János horoszkópját, és ezen látható a fogamzási idő bejegyzése.– Az ön kutatási eredményei valamilyen módon alátámasztják-e azt az elképzelést, hogy a klasszikus asztrológia némely megállapítása tapasztalati tényre épül?– Igen. Az asztrológia egy olyan kultúrtörténeti meddőhányó, amelyet az utókornak érdemes gondosan átfésülnie, mert sok értékes tapasztalatot lehet találni a nagy mennyiségű, tudományos szempontból meddőanyagnak tekinthető megállapítás mellett. így például a cselekvési időkkel kapcsolatos mérések jól tükrözik az egyes típusok motorikus tulajdonságaira vonatkozó asztrológiai megállapításokat. A szellemi teljesítmények alakulása is mutatott egy elég jó kapcsolatot az asztrológiai számítások alapján várható eredményekkel. Az asztrológiától független – elsősorban orvosi – kutatások, például a betegségek fellépése és a krízisidőszakok vonatkozásában tartalmaznak olyan törvényszerűségeket, amelyek már az asztrológia gondolatrendszerében is megfogalmazódtak. Vagy pl. érdekes és egészen egzakt dolognak tekinthető, hogy a bolygók, földpálya szintjére vonatkoztatott gravitációs térerőssége alapján felépíthetünk egy olyan periodikus rendszert,

amelyben egy csoportba kerülnek a klasszikus asztrológiában rokon hatásúnak tartott bolygók.– Milyen területeken lehetne ön szerint alkalmazni az asztrológiát? -Az asztrológiának naprakész, azonnal alkalmazható eredménye aligvan. Mint az előbb elmondtam, jelentős tudományos kutatásoknak kell tisz-

tázniuk egészen alapvető kérdéseket. Ezután kerülhetne sor az alkalmazásra. Ilyen alkalmazási terület lehet a családtervezés. A genetikusok több példával tudják bizonyítani, hogy a fejlődési rendellenességek kialakulásának oka sok tényezőre vezethető vissza. Ezeknek a tényezőknek a többsége csak valószínűsíti a károsodás bekövetkezését. Érdekes módon kb. 20%-ban a környezeti faktorok, mint pl. kémiai anyagok, sugárzások stb. felelősek az ártalmak bekövetkezéséért, és 80%-ban az ártalomra irányuló hajlam a meghatározó. Ez a hajlam időben ingadozó nagyságú. Úgy gondolom, megfelelő előkutatások alapján kijelölhetnénk azt a fogamzásra optimális időszakot, amelyben a károsodás valószínűsége minimális.Az asztrológia egyik legismertebb alkalmazási területe a személyiségelemzés. Az itt szerzett tudományos tapasztalatok sok hasznos információt adhatnak a pedagógiai gyakorlatban is. Érdekes alkalmazási terület a konjunkturális és depresszív időszakok előrejelzése. Ennek elsősorban ott van jelentősége, ahol az elvárt jó teljesítmény meghatározott rövid időre korlátozódik. Például sport, vizsgák, műtétek stb. Tanulságos terület lehet az emberi kapcsolatok ilyen megközelítésű elemzése is.– Erre a beszélgetésre az adott okot, hogy ön egy nagy port felvert bejelentést tett. Vágjunk hát bele ebbe. ön szerint ilyen alkalmazási terület lehet a gyermek nemének előrejelzése is?– Igen. Ez a feladat mind gyakorlati, mind elméleti szempontból érdekes. Indokolt vele foglalkozni.– Milyen szempontok alapján lehet kiválasztani azokat a feladatokat, amelyekkel érdemes foglalkozni?– Három alapvető szempontot érdemes figyelembe venni: a kutatás eredményére legyen társadalmi igény, a feladat megoldható legyen és egy szubjektív feltétel: a kutatót érdekelje a vizsgált probléma.– Amikor ön elkészítette az új asztrológiai munkahipotézisét, rögtön a gyermek nemének előrejelzésével kezdett foglalkozni?- Nem. Sokat foglalkoztam a pedagógiai alkalmazás lehetőségével és a baleseti veszélyeztetettség előrejelzésével, ezen belül a bányabalesetek előrejelzése érdekelt.– Úgy tudom, komoly statisztikai és egyéb vizsgálatokat folytatott magyar iskolákban és bányákban. Volt-e érdeklődés e kutatási eredményei iránt?– Sajnos, nem. Az illetékes egyetemi tanszék látatlanul elutasította azt, hogy ezek a kutatási eredmények pedagógiai doktori értekezés tárgya lehessenek. A megyei tanács évenként meghirdet egy ún. alkotói ösztöndíjat. Legalább hatszor utasították el a pályázatomat. A bányabalesetekkel hasonló volt a helyzet. A dorogi szénmedencében végzett vizsgálatok eredményesek voltak. Szerettem volna ezt a kutatást kiterjeszteni több bányaterületre. Annak ellenére, hogy az akkori nehézipari minisztertől engedélyt kaptam a kutatás folytatására, főhatósági szinten egy beosztott tisztviselő megakadályozta az adatok megszerzését azzal az indokkal, hogy olyan összefüggések, amilyeneket én keresek, nincsenek...– Ezek után esett a választás a családtervezési kutatásra?– Igen.– Milyen körülmények között került a kutatási feladatok közé ez a kérdés?– Egy szerencsés véletlen folytán. 1966 nyarán értesültem arról, hogy egy Csehszlovákiában élő magyar orvos, dr. Jónás kidolgozott egy eljárást, amely lehetőséget nyújt a születendő gyermek nemének megválasztására. Amikor megismerkedtem közelebbről a feladattal, rájöttem, hogy ez egy ideális kutatási terület. Viszonylag könnyen beszerezhetők a kutatáshoz szükséges adatok, úgy tűnt, hogy a feladat nem túl bonyolult, tehát kezdetnek megfelelő, és az első tájékozódó felmérések is azt mutatták, hogy erre van társadalmi kereslet. így 1966-ban elkezdtem a kérdéssel foglalkozni.– Átvette a Jónás-féle eredményeket?– Nem, tőle csak a problémát vettem át. A feladat megoldására merőben eltérő utat választottam. Ez már többé-kevésbé abból is következett, hogy Jónás a klasszikus asztrológia híve volt, én meg ettől már eltérő hatás-modellel dolgoztam.– Mikorra sikerült kidolgoznia a használható eljárást?– Elég soká tartott. Körülbelül 10 évig foglalkoztam a módszer kidolgozásával. 1974-ben meghívást kaptam Moszkvába egy tudományos tanácskozásra, ahol ezekről az eredményekről beszámolhattam. Sajnos, nem tudtam kijutni, de az előadásom anyagát felolvasták. Ebben még csak részleges eredményekről adhattam hírt. Ma már sokkal többet tudunk erről a kérdésről.– Módszerének mi a lényege?– A Holdnak az ivarciklusra gyakorolt hatására már régen felfigyeltek.

Ismeretes, hogy bizonyos tengeri algák spórakibocsátása, vagy az édesvizek mikroszkopikus növényállományának erősebb a szaporodása az egyes holdfázisokban. Ezek közül a legérdekesebb összefüggést a holdfázisokkal a Fidzsi-szigetek és a Samoa-szigetek halászai szerint a palolo mutatja. Szaporodásuk egy jól meghatározható Nap-Hold helyzethez kapcsolódik. Az ivarsejteket tartalmazó levált testrész a bennszülöttek kedvelt csemegéje, amit nagy népünnepély keretében lehalásznak.

– Megfigyelhető a Hold ivarciklusokra gyakorolt hatása az emberrel kapcsolatban is?– Igen. Például Kirchoff és Harfst a XIX. században megfigyelték, hogy az Északi-tenger partvidékén a dagályt követő órákban több mint 30%-kal nagyobb a születések aránya, mint az apály idején. Arrhenius Nobel-díjas svéd kémikus 1898-ban tizenkétezer nő adatán azt tapasztalta, hogy a szülés megindulása a tropikus holdhónap 10. és 25. napján a legnagyobb gyakoriságú. Oswald tízezer adaton kapta azt az eredményt, hogy a menstruáció holdtöltekor és újhold idején a legnagyobb gyakoriságú.– Lehet-e következtetni ezekből a statisztikai átlagértékekből az egyéni viselkedésre?– Ezek olyan csoportreakciók, amelyek bizonyos esetekben helyhez kötöttek, másrészt a maximumok kialakításában nem ugyanazok az egyedek vesznek részt. Ezért ezekből a csoportreakciókból egyénekre érvényes következtetéseket nem lehet levonni. De a csoportreakciók hátterében mindig egyéni reagálási módok húzódnak meg. Ezeket érdemes felkutatni.– Tehát ezzel lehetőség nyílik arra, hogy Magyarországon a szülők mintegy “megrendeljék" születendő gyermekük nemét... Milyen adatokra van szükség ehhez?– Készítettünk egy kérdőívet, amelyen a családtervező szülők pontos születési adatai szerepelnek; az anyától az utolsó menstruáció kezdetét és a korábbi terhességből származó gyermekek fogamzásának a feltételezhető napját kérdezzük. Ezeknek az adatoknak az alapján javaslatot teszünk bizonyos napokra, amelyekben fiú-, illetve leánygyermek fogantatása a valószínűbb.– Ezek a napok az anyára jellemző holdhelyzetek?– Igen. A nők a reájuk jellemző holdhelyzetekben képesek teherbe esni. Ezeknek a helyzeteknek a fele fiút, a másik fele lányt valószínűsít. A számítások segítségével mi ezeket az időszakokat választjuk szét.– A már többször használt “mi" nem fejedelmi többesszám, hanem...– A feleségemmel közösen dolgozunk.– Ön fizikatanár és nyilván jól ismeri, mennyire gyenge erősségű a gravitációs mező változása, amely a Holdtól ered. Hogyan lehetséges hát, hogy ezek a gyenge hatások az élő szervezetben mégis ennyire alapvető módon képesek beavatkozni?– Az élővilág kialakulását számtalan fizikai, kémiai természetű környezeti vagy háttérhatás jelenléte kísérte. Ezek között nagyon sok periodikusan változó, gyenge erősségű hatás van. A fejlődés folyamán az élővilág ezekhez a hatásokhoz alkalmazkodott. Képessé vált ezeknek a gyenge intenzitású jeleknek a felfogására. A gyenge intenzitású, akár földi, akár kozmikus eredetű hatások vizsgálatával újabban kezdenek foglalkozni és máris igen meglepő eredményekre bukkantak. Például kiderült, hogy az élő szervezet akár milliószorta gyengébb hatásokat is képes érzékelni, mint azt korábban feltételezték.–De a gyenge hatások hogyan képesek a szervezetet befolyásolni, hisz nagyon kicsi az energiatartalmuk?– Ezek a hatások nem energetikai úton avatkoznak be a szervezetbe, hanem a szervezet ezeket a jeleket felfogja, értékeli és ennek alapján olyan szabályozó folyamatok indulnak el, amelyhez szükséges energiát a szervezet saját energiakészletéből biztosítja. A folyamatszabályozásnak, a vezérlésnek sok ilyen példáját láthatjuk a gyakorlatban. Például egy kocsisort képes egy jelzőlámpa megállítani, nyilvánvalóan nem a jelzőlámpa teljesítménye fékezte le a kocsik sokaságát. Az élő szervezet egy olyan jelfogó relé, amely számtalan gyenge intenzitású jel felfogására van beállítva. Ezeket a jeleket felfogja, az információtartalmukat megfejti és ennek megfelelő válaszreakciót ad.– Az ön tapasztalatai mennyire igazolták a számítással kapott eredmények helyességét?– Részben az elméleti következtetések, részben az elmúlt években szerzett tapasztalatok alapján ma egy olyan algoritmus áll a rendelkezésünkre, amely 90% körüli biztonsággal adja meg a születendő gyermek nemét.– Az egyszerű családtervezésen túl van-e ennek az eljárásnak egészségügyi jelentősége?– A nemhez kötött genetikai ártalmak - mint például a vérzékenység elkerülésére ma az orvostudomány azt tudja ajánlani, hogy a terhesség meghatározott fázisában a magzatvízből vett minta alapján meghatározzák a magzat nemét és ha az veszélyeztetett, akkor a terhességet művi úton megszakítják. Ha a fogamzást a véletlenre bízzák, akkor az ilyen vizsgálatokat követően az abortuszra az esetek ötven százalékában kerül sor. Ha az előrejelzést, az irányítást figyelembe veszik, akkor a kényszerű abortusz esélye 10 százalékra csökken.– Nincs-e az ön által alkalmazott eljárásnak valamilyen egyéni vagy társadalmi jellegű hátrányos következménye?– Sem egyéni, sem társadalmi vonatkozású hátrányos következménye

nincs. Teljesen veszélytelen az anyára és a magzatra, mert a szabályozás természetes úton történik. A gyermekek nemére vonatkozó ellenkező előjelű szülői szándék nagyobb közösségi szinten kiegyenlítődik: magyarul, végső so-

ron éppen annyian akarnak majd fiút, mint leányt. Ez nem veszélyezteti a nemek természetes arányának egyensúlyát.– Vannak-e a módszernek belső tartalékai? Vannak-e fejlesztési lehetőségek?– Igen. Még javítható a 90%-os pontosság. Másrészt, bizonyos kutatások elvégzése után lehetőség nyílhatna a veszélyeztetett terhességek számának csökkentésére, a fogamzás optimális idejének meghatározására, az időszakosan fellépő veszélyeztető tényezők elkerülésére.– Az utolsó kérdésem: mire lenne szükség ahhoz, hogy ezek megvalósulhassanak?– Valamilyen intézménynek hivatalosan – legalább szerződéses viszonyban – vállalnia kellene ezeknek a kutatásoknak a támogatását, az elért eredmények felhasználását.

“Tanuljunk meg álmodozni, uraim!"(Friedrich Kekule von Stradovitz múlt

századi német vegyész, a kollégáihoz...)

Akik a bőrükkel látnakA “dermooptikai jelenség" – ez a bőrlátás tudományos neve – nem mai “találmány". 1898-ban A. Hovrin orvos, majd a huszadik század elején Sz. Korszakov pszichiáter írtak olyan páciensekről, akik borítékba zárt vagy több réteg papír alá helyezett írást ujjúkkal elolvastak, sőt az írás jellegét, a tinta színét is meghatározták.A hivatalos tudomány, főleg a Szovjetunióban és az USA-ban, csak a legutóbbi két évtizedben kezdett a jelenséggel foglalkozni. Az 1960-as években a szovjet Róza Kulesova volt a leghíresebb bőrlátó: az asszony bekötött szemmel, jobb keze két ujjjával megkülönböztette a keze alá tett (de általa nem érintett!) papírok vagy textíliák színét, főleg a zöldet, vöröset, kéket és narancssárgát. Ujjaival újságok és könyvek szövegét is elolvasta. 1962-ben és 1964-ben szovjet tudósok kongresszusain nyilvánosan is bemutatta különleges adottságait. Az évek során a vele folytatott kísérletek révén még egy dologra derült fény: arra, hogy a bőrlátással rendelkező személyek ezt a tulajdonságukat szorgalmas gyakorlással tovább is fejleszthetik; edzései révén Kulesova a végén már egy keménypapírfal mögül, fekete kendővel letakart kezei alatt “látta" az odahelyezett fényképeket, kártyalapokat, sőt majdnem folyékonyán olvasta a kisalakú betűkkel nyomtatott szöveget is.Közben a világban – a magyar sajtóban is – elterjedt az a hír, hogy Kulesovát “leleplezték", “csaló" volt, aki nem is látott a bőrével, ergo: bőrlátás nincs is... Számos szovjet, amerikai, lengyel és bolgár tudós ennek ellenére tovább folytatta vizsgálatait. Szverdlovszkban doktor Jákob Fiselev, Odesszában a Látásfiziológiai Intézetben doktor Andrej Sevalev vezetésével azt kutatták, hogy nem lehetne-e a bőrlátást a vakok javára hasznosítani? Más intézetekben – hogy kizárják a csalás vádját – születésüktől vak személyekkel kezdtek foglalkozni. Szófiában a Tudományos Akadémia Parapszichológiái Kutató

Intézetében a világhírű Lozanov professzor hatvan vak gyermekkel fogott munkához. Egyikük sem látott soha semmiféle színt; ezért a tudósok kezdetben hol vörös, hol kék fénnyel világították meg a gyerekek kezét és mindig közölték velük: “ez vörös", “ez kék". Néhány hét múltán a legtöbb gyerek bőre segítségével már meg tudta különböztetni ezt a két színt; másmilyennek érezték a vöröst, mint a kéket. Később ugyanígy megtanulták a többi alapszínt is. Kezdetben a gyerekek azt mondogatták: “Érzem a különbséget, de nem tudom, mi az."1972-ben Edinburgh-ben a Parapszichológiái Kutatások Kongresszusán, majd 1973-ban a Prágában rendezett hasonló kongresszuson amerikai és francia kutatók számoltak be ugyanilyen eredményekről; ám ők általában világtalan felnőttekkel dolgoztak. A lengyel vak gyerekek üveglap alá helyezett szövegeket olvastak és (háromhónapos gyakorlás után) geometriai formákat ismertek fel. Megszülettek a bőrlátás első tudományos leírásai és szaknyelve. A jelenség neve például oroszul: kozsnoopticseszkoje csusztvo, németül: Hautsicht vagy Augenlose Sehen, ugyanígy angolul eyeless sight vagy dermo-optic sensibility.Jelenleg a kutatók úgy vélik, hogy a bőrlátásra elméletileg az ember egész bőrfelülete képes. A legtöbb bőrlátó tenyerével, ujjaival lát; de akadtak köztük olyanok is, akik fülcimpával, kézfejjel, kezük külső oldalával, vagy éppen – mint Léna Bliznova tízéves harkovi kislány – a háta és a hasa bőrével lát. A Szovjetunióban találtak olyan személyeket is, akik a fényt és a színeket a nyelvükkel, könyökükkel vagy orrukkal érzékelték. Franciaországban a vizsgált – látó és vak – személyek nagy része arcával (főleg bal halántékával) érezte meg a fényt, ha az elérte legalább az 500 lux erősséget. De a legérzékenyebbek az ujjak és a tenyér. A sok országban folytatott tömeges kísérletek tapasztalatai szerint dermooptikai tulajdonságokkal nagyon sokan rendelkeznek. Elméletileg mindenki képes rá; a gyakorlatban persze ez nem ilyen egyszerű. A legjobb eredményeket gyerekeknél érték el, mert bennük a “bőrlátással" kapcsolatban semmiféle előítélet nem él. A gyerekek, szerencsére, nem tételezik fel előre, hogy ez a dolog lehetetlen. Akik legyőzik ezt a pszichológiai akadályt, gyakran érnek el sikert.A szovjet pszichológusok szimpozionján, 1965-ben Permben dr. Sz. Dobronravov kijelentette – és ehhez később lengyel és bolgár kutatók is csatlakoztak – hogy a gyerekeknek körülbelül 70 százaléka képes bőrlátásra, főleg életük hetedik és tizenkettedik éve között. Még fontosabb az a tény, hogy a gyerekek játszi könnyedséggel “megtanulhatnak" a bőrükkel látni; Lozanov professzor már említett kísérletsorozata alkalmával 60 gyerekből kezdetben csak három volt erre képes, a másik 57 később sajátította el. De a felnőttek is képesek lehetnek a bőrlátásra. Nyizsnij Tagil városban dr. Novomejszkij 80 egyetemistával kísérletezett; minden harmadik – néhány “lecke" után – meg tudta különböztetni ujjaival az üveglap alá helyezett rajzokat, betűket, papírlapok színét stb.Egy lengyel kislány, Bogna Stefaiíska ilyen tulajdonságait a tudományos intézményeken kívül nemegyszer közönség előtt is bemutatta; több ízben vették filmre és szerepelt a televízióban is.Mit éreznek a “bőrlátó" személyek? A tudósok természetesen ez iránt is érdeklődtek. A festők által “melegnek" nevezett színeket ők is melegnek, a “hideget" hűvösnek érzik. Ha kísérlet közben a már eléggé tapasztalt világtalan bőrlátó személy kezét – figyelmeztetés nélkül – olyan szín fölé helyezik, amelyet előzőleg még nem “látott", érdekes dolgok történnek. Például a lila esetében a kísérleti személy zavarba jön, “valami új szín", mondja – “hasonlít a vöröshöz", ám a “hőmérséklete" mintha a sárgához állna közelebb – ezért egy ideig össze is téveszti a sárgával. A fehér színt hidegnek, a feketét melegnek érzékelik. A Novomejszkij doktor kísérleteiben részt vevő egyetemisták megpróbálták szavakkal is leírni benyomásaikat; ők a hideg-meleg meghatározásokon kívül olyan szavakat is használtak, mint: sima, ragadós, érdes. A csak ujjuktól néhány centiméterre érzékelt sárga szín síkos, de nem egészen sima érzetet keltett bennük. A vörös, a zöld és a sötétkék ragadósak, ugyanakkor a zöld ragadósabbnak tűnt a vörösnél. A narancssárga kemény és olyan érdes volt, hogy szinte “fékezte a fölötte elsuhanó kezet". Még inkább ilyen benyomást keltett a lila. A “legragadósabb" a fekete volt, míg a fehér szín simának tetszett. Hasonló (bár nem teljesen ugyanilyen) benyomásaik voltak a francia vakoknak is, akikkel Yvonne Duplessis kísérletezett, ő megtette azt is, hogy alanyait különféle színekre festett falú helyiségekbe vezette; a bőrlátók közérzete “hideg" színek között azonnal leromlott és megjavult a “meleg" színek között. A kék szobában például a résztvevők hatvan százaléka szinte ugyanazokkal a szavakkal írta le kellemetlen érzéseit. A színes kártyák színeit sokan csak néhány centiméternyi távolságból, mások viszont 40,50, sőt 70 centiméter messziről is felismerték kezük vagy ujjuk bőrével. Vannak olyan személyek is (például a már említett Kulesova), akik a más papírlappal letakart

szöveget, sőt bonyolult matematikai képleteket is “leolvassák" ujjaikkal, meghatározzák, milyen kép kerül egy tévé képernyőjére, milyen formájú hullámok futnak egy oszcillográf ernyőjén, milyen színű folyadékok vannak a kezük elé tett kémcsövekben stb.

Furcsa és különös helyzetet teremtett a világtalan Nagyja Lobanova, aki a rézlemez alá tett papírlapok színét is megérezte, ha a lemez fölé tartotta a kezét. A vak nő tehát látta azt, amit a látó emberek sem láthattak...A Szovjetunióban Borisz M., az USA-ban Patrícia Stanley megtanulta infravörös fényben is megkülönböztetni a bőrével látott színeket.Ami a jelenség tudományos magyarázatát illeti: a nézetek még megoszlanak. A telepátia nagy úttörője, Leonyid Vasziljev professzor úgy vélte: a bőrlátás az ember nevű élőlény atavisztikus, ősi tulajdonsága, amely egy idő óta “használaton kívül" lévén, visszafejlődött. Hiszen sok állat, főleg vakon élő hal – képes szem nélkül is reagálni a fényre. Egy mikroszkóp segítségével bárki meggyőződhet róla, hogy a szemmel nem rendelkező egysejtűek, például a papucsállatkák is érzékelik a fényt. Többen gyanakodtak arra, hogy az emberi bőrben még ismeretlen “miniatűr szemek" vagy látóidegek vannak – ám ezekre mindmáig nem leltek rá. Egy másik elmélet szerint bőrünk az infravörös fényre reagál. Egyesek a szervezetben található radioaktív izotópokra gyanakodnak, mások viszont a tárgyak által kibocsátott, szemmel nem látható elektromágneses hullámokban keresik a jelenség magyarázatát.Egy dologban azonban biztosak lehetünk: az emberi szervezet és a bennünket körülvevő világ még sok ismeretlen és meglepő dolgot tartogat a számunkra. Szerintünk mindenre van – vagy lesz – tudományos magyarázat.

IRODALOM1. Bender, H.: Unsei sechster Sinn. Stuttgart, 1971.2. Borún, K., Manczarski, S.: Tajemnice parapsychologii. II. kiad., Warszawa 19823. Duplessis, Y.: La vision paiapsychologique des couleuis. Paris, 1974.4. Kazsinszkij, B.: Biologicseszkaja radioszvjaz. Kiev, 1962.5. Lozanov, G.: Szugesztologija. Szofija, 1971.6. Pető G. P.: A tudomány körüL Népszabadság, 1983. febr. 23.7. Rhine, O. B., Pratt, J. G.: Parapsychology;Frontier Science of the Mind. Springfield, 1957.8. Ryzl, M.: Hellsehen und andeie paiapsychologjsche Phánomene in Hypnose. Genf,1971.9. Stefanski, L. E., Komái, M.: Od magii áo psychotioniki, II. kiad., Warszawa, 1982. lO.Vopioszi kompleksznogo isszledovanyija kozsno-opticseszkoj csuvsztvityelnosztyi.Szverdlovszk, 1968. 11. Watson, L.: Supernatuie; A Natural History of the Supernatuial. London, 1973.

,,A tudománynak az az álláspontja, hogy a priori elvet minden olyan problémát, amely

nem tetszik neki, sajnos sok kollégámra jellemző. Szerintem ez tudományellenes

álláspont"

(Remy Chauvin biológus-pqrapszichológus, a párizsi Sorbonne Egyetem professzora)

Érző növények

A VILÁGŰR TELEPATIKUS ÜZENETE?

Azt a tényt, hogy a növények rendelkeznek számunkra még ismeretlen biológiai tulajdonságokkal, régóta sejtik már a szakemberek, jóllehet egyetlen komoly tudós sem merte volna ezt határozottan állítani. Az egyszerű emberek – éljenek bármilyen földrajzi szélességen, bármilyen éghajlat alatt – bátrabbak voltak: számtalan monda és népmese született csodálatos tulajdonságokkal felruházott fákról, virágokról, indákról és gyökerekről. A primitív népek máig hisznek abban, hogy a növényeknek “lelkük" van...És most képzeljük el, hogy a huszadik század vége felé néhány tudós előáll és nyilvánosan bejelenti: a növényeknek igenis van valamiféle “tudatuk", vagy legalábbis rendkívül furcsa tulajdonságokkal rendelkeznek ... Sőt – állítják tovább merészen – a földi növények bizonyos kozmikus kapcsolatokkal is bírnak...! De menjünk sorjában.Mint tudjuk, a növények alapvető szerkezeti egysége a sejt. A sejt reagál a hidegre és melegre, a sugárzásra, érintésre és károsításra. Ugyanakkor tudjuk azt is, hogy a növények rendelkeznek elektrodinamikái tulajdonságokkal is, amelyeket mikroelektródákkal mérni lehet. Ha elektromos áramot vezetünk a növénybe, a sejtek citoplazmája összehúzódik. A növényekkel folytatott kísérletek eddig főleg két irányban haladtak. Az egyik egy műszerekkel is bizonyítható telepatikus tulajdonság felfedezését eredményezte máris; a másik kísérletsorozat folyamatban van, ezért eredményei még váratnak magukra. Tegyük hozzá: már az sem mindennapi eredményekre vezetett, amit eddig felfedeztek... Először nézzük az első csoportba tartozó kísérleteket. Tudjuk, hogy ha egy növényt megsebzünk, vagy azt valamiféle természetes sérülés éri – pél-

dául leszakítjuk egy levelét, letörjük ágát, megvágjuk törzsét – akkor ez az élő szervezet erre mérhető áramimpulzusokkal válaszol, reagál. Angolul ezt nastic response-nak, “rettegésreakciónak" nevezik és főleg a kisebb növényekre jellemző. Ami érthető is, hiszen nem várható el egy ötvenméteres fenyőtől, hogy apró ágának letörésére “rettegni kezdjen" –ám ez nagyon is helyénvaló egy muskátli vagy aszparágusz esetében. (A szóban forgó kísérletek java részét az erre nagyon alkalmas mimosa pudica nevű növénnyel folytatták.)A New York melletti Farmingdale-ben létesített növénykísérleti telepen észrevették, hogy a legkülönfélébb, árammérő műszerekre kapcsolt és egymással természetesen semmiféle összeköttetésben nem álló növények között olykor megmagyarázhatatlan, egyidejű és nagyméretű csoportos reakciók jöttek létre. Többször is előfordult, hogy a “rettegésreakciók" nagysága afféle “idegösszeroppanást" okozott sok száz kísérleti növénynél. Ez adta a gondolatot, hogy e furcsa viselkedést valamiféle, az ember által nem tapasztalt és kívülről érkező “jelzés" váltotta ki.Dr. Clive Backster a “hazugságmérő-gép" néven ismert és Amerikában igen széles körben alkalmazott szerkezetek specialistája. Mint tudjuk, ott ezeket a gépeket sok államban az igazságszolgáltatásban törvényesen alkalmazzák. Hangzatos neve ellenére a gép persze nem a delikvens “lelki rezdüléseit", hanem az emberi test igen természetes, az agy által vezérelt fizikai reakcióit jelzi. Nos, dr. Backster már 1966-ban elvégzett egy kísérletet, amelynek eredménye annyira meghökkentő volt, hogy a tudós eleinte habozott, vajon közzétegye-e...? Közzétette és kiderült, nem ok nélkül tartott kollégái reagálásától. Ahogyan az várható volt, a tudományos világ ki is nevette érte – egy ideig. De amióta a kísérletet többfelé megismételték, már nem nevetnek.Backster doktor egy növény leveléhez erősítette a “hazugságmérő" -tehát reakciókat, elektromos impulzusokat jelző – gép elektródáit és nastic response kiváltásával kísérletezett egy növényen. Hogy a “rettegésreakció" minél hamarabb bekövetkezzék, úgy döntött, égő gyufát érint a növény leveléhez. Abban a másodpercben, amikor erre gondolt (és a gyufát természetesen még elő sem vette), a szerkezet mutatói kilendültek és a forgó papírhengerre fel is rajzolták a hirtelen jött rettegés jelét. A növény tehát megérezte a tudós szándékát, még annak megvalósítása előtt. A dolog persze hihetetlennek tetszett, ezért Backster még más kísérleteket is végzett. Tudta már, hogy a növények telepatikus úton reagálnak az emberek agyából érkező “kisugárzásokra" (jobb szó híján nevezzük így). Nos – gondolkozott a tudós – nyilvánvalónak tűnik, hogy a növények nem kizárólag az emberekkel állhatnak ilyen különleges kapcsolatban, hiszen elég arra gondolnunk, hogy a Földön millió évekkel az ember megjelenése előtt is éltek már növények, ez a tulajdonságuk biztosan már akkor kialakult. Az újabb kísérlethez egy olyan készüléket szerkesztett, amely révén hideg vízből apró, élő tengeri csigákat lehetett kiemelni és azokat forrásban lévő vízbe dobni. A készülék egy szobában állt; a fal mögött egy másik helyiségben voltak elhelyezve a kísérleti növények, amelyekre előzőleg természetesen felszerelték már az érzékelő elektródákat. Az egyezred másodperc pontossággal működő időmérők papírszalagon is regisztrálták azt a pillanatot, amikor a csigák a zubogó vízbe zuhantak. A másodpercnek ugyanabban a törtrészében az összes közelben lévő növény drámai feszültségnövekedéssel reagált... Tehát “tudomást szereztek" a csigák szörnyű és tömeges pusztulásáról. Az egyelőre megmagyarázhatatlan eseményt “Backster-jelenségnek" nevezték el. Egy másik tudós, dr. George Lawrence, a kalifornia San Bernardino Ecola Institute tudósa szintén régóta foglalkozott a növényekkel. Túljutván a Backster-kísérletek megismétlésén és továbbfejlesztve azok alapgondolatait, arra a belátásra jutott, hogy a növények ily módon nem csupán az egymáshoz közelálló élőlények – növények, állatok és emberek – között tarthatnak fenn kapcsolatot, hanem ez a telepatikus üzenetközvetítés talán kozmikus méretekben is létezik...? A merész ötletet a megvalósítás követte.A Las Vegas közelében fekvő kietlen Mojave-sivatagban fogtak hozzá a később “Cyclop-Prqject"-nek nevezett kísérletsorozathoz. Egy hatalmas, több mint 12 kilométer hosszú területen elhelyezett különféle fajtájú növényeket a fentebb már ismertetett módon elektródákkal megtűzdelték, az ellenőrző műszereket hozzájuk kapcsolták és, elszabadult a pokol! A nap és az éjszaka különböző időpontjaiban az egymással semmilyen látható-észlelhető kapcsolatban sem álló sok száz növény egyidejűleg teljesen hasonló reakciókat mutatott. A tudósok hiába próbáltak a végére járni a jelenségnek: vajon a föld alatt történt valami, ami “idegesítette" a növényeket, a gyökereiket? Földrengés, távoli, mély lávaömlés, mágneses hatás...? A legfurcsább az 1971. október 29-én észlelt jelenség volt: a hatalmas kísérleti területen a növények ugyanabban a töredék másodpercben erős, hirtelen reakciót mutattak. Mindez természetesen bizonyítható is, ugyanis az elektromos impulzusáramot a készülékek

időjelzést is regisztráló, forgó szalagokon rögzítették.A “Cyclop Project" következő szakasza az volt, hogy a Mojave-sivatagban a növényeket ólomszekrényekbe helyezték. így minden külső elektromágneses hullám elől elzárták őket. Az eredmény mégis - ugyanaz lett! Egy-

idejűleg kicsi és nagy reakciók, időben és térben sajátságos szinkronizáció Már-már úgy tetszett, hogy a növények egymás között “beszélgetnek". Persze, nem erről van szó. A növények nem tudnak gondolkodni, nincs tudatuk. Ám tudnak... reagálni. Mire reagáltak hát a Cyclop Project növényei? A tudósok ekkor érzékeny műszereikkel egyidejűleg figyelni kezdték az összes lehetséges elektromágneses hullámhosszot. De a kísérletek alatt nem vettek semmiféle “adást" az éterből, amely gyanút keltett volna. Sejtéseik viszont egyre inkább a kozmoszra terelődtek és ezért a kutatásokba rádiócsillagászokat is bevontak.Ami akkor következett, sok kutatónak elvette a kedvét. Szenzációs felfedezés helyett kénytelenek voltak továbbra is egy helyben topogni, a kutatások ebben az irányban nem juthattak előre. Ugyanis a hatalmas rádiócsillagászati antennák a kísérletek időpontjában semmi olyasmit nem regisztráltak az űrben, ami a növények furcsa reakcióit okozhatta; serif a kvazárok, sem a csillagok nem viselkedtek a szokásostól eltérően, különös kozmikus sugárzást sem tapasztaltak. Ám a növények bizonyos időpontokban teljesen érthetetlen reakciókat mutattak.Nyilvánvaló volt: a jelek egy olyan hullámhosszon érkeznek, amelyeket az elektromágneses földi műszerek nem tudnak venni. Vagyis más természetű jeltovábbításról van szó, amely biológiai reakciók kiváltására képes. Így jutottak a tudósok a telepátia egy különleges változatának nyomára. Ez a kozmoszból érkező “sugárzás" ma még ismeretlen módon működik és a földi növények sejtjeiben “realizálódik", itt válik általunk is érzékelhetővé – tehát a majdani megfejtést is a növényi sejt további kutatása hozhatja meg. Dr. George Lawrence erről így ír:“A biológiai kapcsolat (telepátia?) tulajdonképpen nem is olyan új dolog; az ember ősidők óta ismeri, a Természet pedig – úgy tűnik – mindig is alkalmazta. Ismerik az állatok is (gondoljunk csak a kutyákra és macskákra) és most már vannak bizonyítékaink arra, hogy a növények is részei egy hatalmas, mindent átfogó biológiai kapcsolatnak. Két dolog volt csak számunkra meglepő: hogy a kapcsolatok fennállnak a Kozmosz–Föld viszonylatban is, és hogy a Világűrrel fennálló biológiai kapcsolatoknak semmi közük a fénysebességhez..."Ez az utolsó félmondat nincs kellőképpen alátámasztva. A kutatók mindeddig nem jöttek rá, milyen kozmikus eseményeket, folyamatokat vagy “üzeneteket" reagálnak le a növények, így azt sem tudhatjuk, csakugyan a fénysebességnél nagyobb gyorsaságról van-e itt szó. Ha ez igaz lenne, jelentősége felülmúlna minden eddigi más kutatási eredményt: ugyanis cáfolná azt a tételt, hogy a Világmindenségben nem létezik semmi, ami a fény terjedési sebességénél gyorsabban haladhatna.A kísérleteket folytatják. Több tudós állítja, hogy a “biológiai sugárzás" terjedési sebessége talán a százszorosa is lehet a fénysebességnek. Ez persze megkérdőjelezi mindazt, amit pillanatnyilag tudunk e sugárzás anyagi természetéről, s ami – ha igaznak bizonyulna – más problémákat okozna a tudományban, a filozófiában. A dolog viszont itt kapcsolódik az űrkutatáshoz; felmerül a kérdés, hogy talán egy új eszköz birtokába juthatunk, amelynek révén más kozmikus civilizációkkal is érintkezésbe léphetünk... ? Nem csoda hát, hogy dr. Lawrence jelenleg a még inkább alkalmas növényfajtákat keresi, amelyek – a 350 000 földi növény közül – a kísérletekre a legmegfelelőbbek lesznek-lennének. Az érdeklődés középpontjában a Kozmosz és a földi növényvilág kapcsolata áll. Mert elképzelhető, hogy a körülöttünk lévő növények – miközben mi rádióhullámokkal és űrszondákkal fürkésszük a közeli és távoli világmindenséget – már régóta kommunikálnak a földön kívüli civilizációkkal...? E cikk megírása óta újabb hírei érkeztek annak, hogy sokfelé komolyan foglalkoznak a kérdéssel. Egyes szovjet és amerikai laboratóriumok folyamatosan kísérleteznek, egy olasz intézet szenzációs eredményeit pedig a nyolcvanas évek elején a hírközlő eszközök is ismertették. Ám fel kell készülnünk arra, hogy évtizedek munkájáról van és lesz szó, mert az efféle kísérletek rendkívül időigényesek.A növényi telepátia már beszivárgott a tudományos irodalomba, legtöbbször a “biotelekommunikáció" címszó alatt bukkan fel. Az emberi telepátiához hasonlóan persze ez is akadályokba ütközött: mivel kevés tudós foglalkozott vele és eddig oly kevés kísérletet végeztek, a szakemberek többsége vagy nem is tud róluk, vagy ezek az eredmények túlságosan periferikusak, mennyiségileg nem számottevők, no és ... hihetetlenek. A cikkben ismertetett Backster-kísérletek azóta tovább folytatódnak, többek között úgy is, hogy Backster és Henson nevű asszisztense megosztották egymás között a munkát: a kísérleti filodendronnal Backster “jól bánt", míg Henson gyakran fájdalmas kísérleteket végzett a növénnyel. Ezek után a növény már akkor is “rettegésreakciót" jelzett, ha Henson csak bejött a szobába – ám ,,nyugodt"

maradt, ha Backster is ott tartózkodott. Vajon ez utóbbi reakcióból valamiféle disztingválni képes “értelemre", következtethetünk?Backster kísérleteit elvégezte Jagadis Chandra Bőse az indiai Kal-kuttában; őt a növények esetleg létező(?) idegrendszere érdekelte. Moszkvában, a Tudományos Akadémia tagja, V. N. Puskin kimutatta, hogy a növények mindig reagálnak a környezet megnyilvánulásaira; pl. a méhek vagy legyek repülésére, a szél okozta sérülésekre stb. Ugyanez a tudós azzal is foglalkozott, hogy hipnotizált ember képes-e érzéseit növényeknek “átadni"? Ezt még nem sikerült bizonyítania, de Puskin professzor hipotézise szerint létezhet összeköttetés két olyannyira különböző információs rendszer, mint az emberi idegrendszer és a növényi sejtek között. Az USA-ban Dorothy Retallack a zenének a növényekre gyakorolt hatásával foglalkozik. A rockzene híveit nem fogja megörvendeztetni Retallack kísérleteinek eredménye: a modern “üvöltő zene" hatására a növények visszafejlődtek, vagy abnormálisán nőttek – a legszembetűnőbb az volt, hogy szinte “erejüket megfeszítve" igyekeztek a hangszóróktól minél távolabb kerülni, az ellenkező irányba nőni... Ezzel szemben Bach, Haydn, Mozart zenéjére a növények a kellemes hang fonásai felé nőttek, mintegy magukba szívták ezt a zenét (hanghullámokat). A francia Mario Desbiez a clermonti egyetemen végzett kísérletei alapján azt állítja, hogy a növények rendelkeznek bizonyos sajátságos emlé-kezőtehetséggel is. Az előbb szúrással megsértett leveleket később eltávolították; ám a növény által (a természetes szimmetria szabálya szerint) ismét kihajtott levelek az esetek többségében ugyanazokon a pontokon magukon viselték a szúrások nyomait. De csak akkor, ha ez a beavatkozás után 20 napon belül következett be. Ennél később az információ “elhalványult", elfelejtődött és a növény külalakján a jel már nem mutatkozott többé.Desbiez ebben annak bizonyítékát látja, hogy a növények bonyolult idegrendszer hiányában is rendelkeznek valamilyen “sejtmechanizmussal", valamint energián kívüli információközlő rendszerrel. Vitahj Gorcsakov szovjet tudós érdekes kísérleteiről a magyar sajtó is beszámolt (Ország-Világ 1970.) Tudjuk, hogy az egyes növények valami módon később is felismerik azt a személyt, aki nekik már “fájdalmat okozott" (ld. Backster-Henson fent említett kísérleteit). Pierre Paul Sauvin amerikai tudós megtanított egy filodendront, hogy egy relé közbeiktatásával megállítson egy játékvonatot, mert az áramütés révén fájdalmat okozott... a gazdájának, vagyis a kísérletet végző Sauvinnak! Megtanítottak növényeket arra, hogy “felismerjék" a melléjük helyezett ásványminták közül azokat, amelyekben telér található; megtanítottak növényeket arra, hogy maláriában szenvedő betegek közeledtére reagáljanak, segítve ezzel az orvosi szűrővizsgálatokat.Mindez persze még csak néhány – úgy is mondhatnám, egyedi – kísérlet eddigi szerény eredménye. Biztosra vehetjük: ha a növényekkel szélesebb körben, több intézményben foglalkoznak majd, rengeteg izgalmas dologra derülhet fény. Azt hiszem, akkor egészen másképpen nézünk majd “hallgatag társainkra", a növényekre, amelyek évmilliók óta élnek a Földön és amelyekről eddig mégis oly keveset tudtunk.

IRODALOM1. Borún, K., Manczarski S.: Tajemnice parapsychologü Warszawa 1982.2. Cherpillod, A.: Éreznek-e a növények? Monato (Belgium), 1982. 12.3. Doiozynski, A.: A növények “érzelmi" élete. Science et Vie, 1974 júL 31-39. oldal.4. Ország-Világ, 1970.17. sz. 10-11. old.5. Ország-Világ, 1970. 51. sz. 27 old.6. Stefanski, L. E., Komar, M.: Od magii do psychotroniki. Warszawa 1982.7. Suliivan, W.: Signale aus dem Ali. Düsseldorf 1966.8. Tompkins, P., Bírd, Ch.: The secret Life of Plants. New York 1974.

“Lehet, hogy éppen a bioenergetika terü-letén pihen a biológiabomba, amely majd kiterjeszti a tudást az élő anyagról, boly-

gónk legmagasabb rendű anyagárát”

(B. A. Dobrovszkij, Szovjet Tudományos Akadémia)

Igazat mond a varázsvessző?

Évezredek óta élnek közöttünk olyan emberek, akik eszközeikkel szinte “belelátnak" a földbe, és képesek kimutatni annak tartalmát. Vizet, ásványokat és elrejtett tárgyakat néha nehezebben, néha pedig játszi könnyedséggel lelnek fel. Ott látjuk őket – kezükben “varázsvesszővel" – az óegyiptomi falfestményeken s számtalan ókori és középkori rajzon. Szó esik róluk az Aeneisben és Hérodotosz műveiben. A jezsuita Athanasius Kircher (1601–1680) “De arte magnetica" című könyvében már rátapintott a lényegre: róluk írván megsejtette, hogy a föld alatti vizekből és ásványokból sugárzás indul ki, ezt érzékeli a “vessző". Luther viszont – követve a kor általános véleményét – boszorkányoknak nevezte a varázsvesszős embereket. A közvélemény egy része még a XLX. században is “tudománytalannak" minősítette a módszert. Ám mivel a vízkeresőkre mindig szükség volt, hát a közvéleménytől függetlenül szorgalmasan kerestek (és találtak is) vizet.A helyzet csak századunkban változott. Az első ezzel kapcsolatos tudományos igényű vizsgálatot 1931-ben Olaszországban végezték. Az agy elektromágneses hullámainak kutatásáról ismert dr. F. Cazzamalli neurológus a veronai stadionban mérnökökből és neurológusokból álló bizottság élén a legnagyobb titokban ólom-, bronz-, vas-, alumínium és réztömböket, valamint vízvezetékeket ásatott a talajba, majd jókora közönség előtt a nyolc akkor leghíresebb “varázsvesszős" férfi bemutatta, mit tud. öten közülük mindent megtaláltak, hárman majdnem mindent, a fémet is, a vizet is. Csupán az alumíniumra nem reagáltak.A vízkeresés a radiesztéziával foglalkozók számára nem jelent nehézséget, (így hívják angol, francia stb. szaknyelven a “varázsvesszős" kutatást. A magyar elnevezés megtévesztő és elavult, hiszen szó sincs varázslatról.) Számtalan esetet ismerünk, amikor sikerrel jártak olyan esetekben is, ha az előttük ugyanott vizet kereső geológusok semmit sem találtak. Egynéhány

évvel ezelőtt a Magyar Rádióban elhangzott riportból értesülhettünk róla, hogy ilyesmi Magyarországon is előfordul, nem is ritkán... Külföldön még több példa akad. A Varsó melletti atomreaktor építését majdnem abbahagyták, a műszerek és a geológusok egybehangzóan azt állították, hogy a közelben víz... nincs. Szerencsére a felvilágosult kormánybizottság nem hagyta annyiban a dolgot, és a radiesztéziához fordult: a “varázsvesszősök" kiderítették, hogy igenis bőven van víz. A fúrások őket igazolták és a reaktor felépült. A középkori “vessző" a legtöbbször tényleg fából volt, alakja pedig az Y betűhöz hasonlított. Ma már gyakrabban használnak fémből (vasból, ezüstből, alumíniumból) készült műszereket, alakjuk is különböző lehet: kör, U, L stb. formájú. A hitetlenek csak legyintenek, ha azt a szót hallják: “varázsvessző" – mert nem hiszik, hogy egy élettelen fa- vagy fémdarab kimutatja a víz vagy ásvány jelenlétét. Itt rögtön szögezzük le: igazuk van – ugyanis nem a “vessző" reagál, hanem az ember, aki azt kezében tartja.F. Petrov szovjet tudós már 1952-ben bebizonyította, hogy embereknél feltételes reflex alakítható ki: a környezetben hirtelen megjelenő elektromágneses hullámokra reagál a szervezet Ez a reakció tudaton kívüli mozgás, izomtónus-változás lehet. Tehát a kísérleti személy tudata nem játszik szerepet a dolgokban. Ugyanez a helyzet a “varázsvessző" esetében is. A talajban lévő vízerekből vagy más anyagokból származó sugárzásra egyesek (nem mindenki) reagálnak, ez mozdítja el a “vesszőt" vagy más alakú műszert. Ez persze nem jelenti azt, hogy a kísérleti személy tudatát teljesen kikapcsolhatjuk. A “vesszős ember", ha nem koncentrál arra, amit csinál – például saját személyes vagy anyagi problémái aggasztják – éppúgy melléfoghat, mint bárki más, aki figyelmetlenül végzi munkáját. Ugyanis tehetsége a művészi talentumokhoz hasonlítható: a költő vagy zeneszerző sem képes bárhol és bármikor verset írni vagy zenét szerezni. Ezért fordul elő nemegyszer, hogy az eleve ellenséges vagy gúnyolódó beállítottságú, szigorú tudósbizottság előtt “bizonyításra felkért" varázsvesszős vízkereső kudarcot vall. Az ilyen és ehhez hasonló esetekben az emberi szervezetben lejátszódó folyamatokkal még nem vagyunk tisztában. Úgy tűnik, hogy a kívülről származó “információ" – például a talaj térerősség-változásának érzékelése – eljut valamiképpen a tudatba. Az emberi test ilyenkor egy biofizikai szerkezetként viselkedik, működik. J. Walther hallei professzor mérései szerint a föld alatti patak fölé érkező “vesszős ember" pulzusa gyorsul és emelkedik a vérnyomása is. Leningrádban Ny. Szocsevanov professzor kutatócsoportja EKG-méréseket végzett olyan személyeken, akik többek között átsétáltak (persze anélkül, hogy erről tudtak volna) egy föld alatti vízcsatorna fölött is. A radieszteziás képességű és ilyen tulajdonságokkal nem rendelkező emberek reakciói minden esetben másféléknek bizonyultak. Ugyanezt állapította meg a holland dr. Solco Tromp, aki az UNESCO felkérésére(!) foglalkozik a “varázsvessző" problémakörével. A talajból áradó sugárzást Bogojavlenszkij szovjet fizikus a kemény sugarakhoz hasonlítja, amelyek közel állnak az ún. gammasugárzáshoz. Más szovjet tudósok fel is fedeztek olyan centiméteres elektromágneses hullámokat, amelyek csak a föld alatti vizek felett érzékelhetők. Mivel – mint kiderült – a “vesszős emberek" a föld alatti olajmezőket is érzékelik, a Szov-jetunibóban és Iránban a hatvanas és hetvenes években több nagy hozadékú olajmezőt tártak fel a segítségükkel. Anatolíj Csekunov geofizikus pedig kidolgozta azt a módszert is, amellyel a “vesszős emberek" révén a föld alatti rézércmezőket lehet fellelni. A módszert Szibériában sikerrel próbálták ki az utóbbi években. A már említett Szocsevanov professzor számtalan kísérlet után arra is rájött, hogy a végtelen szibériai területeken a kutatásokat gyorsítani, “gépesíteni" is lehet: a vesszős embert műszereivel együtt terepjáró autóba ültetik és a kocsi elindul valamelyik irányba. A “vessző" össze van kapcsolva a kocsi megtett távolságát mérő eszközzel és egy elmés szerkezet feljegyzi, hol, mikor, milyen mértékben mozdult ki a “vessző". Később térkép segítségével jókora területeken lehet egyszerűen berajzolni a föld alatti ásványmezők határátEz alkalommal arra is rájöttek, hogy a rejtélyes sugárzás nem elektromos természetű, mert az autók fém alváza semmi hatással sincsen a “vesszős emberek" reakcióira, azokat nem árnyékolja, nem szigeteli vagy zavarja.Mint a kazahsztáni Tudományos Akadémia kiadásában 1967-ben megjelent, Valerij Matvejev által írott munkából kiderül, a szóban forgó “biofizikai effektus" létrejötte, foka és eredményessége nagymértékben függ a napszaktól, az időjárástól, a “vesszős ember" közérzetétől - de a “vessző" anyagától, méretétől, formájától is (a szovjet tudósok a legsokoldalúbbnak az orosz P betűhöz - II - hasonló alakzatot találták); de attól függően, hogy milyen fémet vagy folyadékot keresünk, más és más alakú és anyagú vesszőt kell használnunk.Ne higgyük, hogy a “föld démonai" – egykor a kínaiak nevezték így a talaj kisugárzását - nem hatnak életünk más területein is. Az NSZK-ban

és Ausztriában több autósztrádán és alacsonyabb rendű úton megfigyelték: bizonyos pontokon minden különösebb ok nélkül, statisztikailag is kimutathatóan, sokkal több a baleset, mint más hasonló helyeken. Sokáig keresték

ezek okát, és úgy tűnik, itt is a “vesszővel" megállapítható sugárzásról van szó. Az ellenőrző méréseknél a “vesszők" csaknem eltörtek, olyan erős volt a sugárzás; az arrafelé haladó járművezetőknél az vérnyomás-emelkedést, látási zavarokat, sőt egyes esetekben eszméletvesztést is okozott... Ezért került szóba, hogy a jövőben az új útvonalak kitűzésében radieszteziológiai szakemberek is vegyenek részt. Ausztriában felmerült az a terv is, hogy az ilyen pontok előtt új közlekedési táblát kellene kitűzni: kék alapon fehér kéz, rajta a javasolt (csökkentett) sebesség kilométerszáma. Előfordult már az is – az NSZK-ban, a Bréma–Bremenhaven közötti sztrádán – hogy erős föld alatti vízér kisugárzása miatt a pálya használata szinte lehetetlenné vált a sok baleset miatt.Ipari objektumok és lakótelepek építése előtt is ajánlatos előbb radieszteziológiai szempontból megvizsgáltatni a terepet. Lengyelországban már rendszeres és bevett dolog, hogy a lakásépítő állami vállalatok és szövetkezetek az erre a célra kijelölt területeken először “varázsvesszős" vizsgálatokat végeztetnek. Ezt mellesleg a lakásépítő szövetkezetek központi elnöksége is ajánlja a tagoknak. Itt kell megjegyeznünk azt is, hogy a “vesszős embereknek" országos szövetségük van jó ideje Lengyelországban, sőt Krakkóban olyan boltjuk is, ahol munkaeszközeiket beszerezhetik. 1978-tól szolgáltatásaikat kötelezően előírt bérezés fejében végezhetik: az általuk átkutatott terület minden négyzetmétere után 30 zloty jár nekik.A mezőgazdaságban sem elhanyagolható a radiesztézia; svájci, holland és amerikai kutatások alapján tudjuk már, hogy nem mindegy, hová és hogyan építünk istállót, tenyészállattelepet. Hiszen az állatok közérzete, egészségi állapota is a föld alatti vízerek káros kisugárzásának hatása alatt áll. Ez persze vonatkozik az emberekre is: sok országban telefonhívásra házhoz jön a “vesszős ember" és megvizsgálja a lakásokat ilyen szempontból. Nemegyszer előfordult már, hogy tanácsaik alapján máshová – másik szobába – kellett tenni az ágyat, attól kezdve elmúltak az ottlakók örökös rosszullétei, sőt betegségei.A régészek is nagy hasznát veszik a módszernek. Nemrégen Novgorod-ban, az orosz államiság ősi központjában középkori erődök föld alatti rommaradványait lelték meg “varázsvessző" segítségével. Itt a tudósok – geológusok, régészek – összefogtak a “bioenergetikai módszer", vagyis a “vessző" szakembereivel, és a föld felszínén tapasztalható, a romok okozta térerősség-változás révén sikerült nekik rátalálni a rendkívül fontos leletekre. A régészet területén a módszer még nagyon sok hasznot hozhat. Egy másik szovjet kutató, A. Pluzsnyikov a borogyinói csatatéren tárt fel jelentős leleteket. A Magyarországon élő több száz “varázsvesszős" – például Polyák György, Schultz Tihamér és mások – szép eredményekkel dicsekedhetnek, és vízleleteikkel nagy hasznot hajtottak már a népgazdaságnak. Kár lenne őket tovább mellőzni, gúnyolni, akadályozni. E témáról értékes fejezet található Gánti Tibor egyik könyvében, értékes adatokkal és anekdotákkal megtűzdelve. A magyarul is hozzáférhető anyagok tanúsága szerint a radiesztéziás, biológiai effektusokon alapuló módszer az élet sok területén használható.A módszer – amelyet az angol nyelvterületen BPM-nek (Biophysical Method) neveznek – sokfelé annyira népszerű, hogy az állami televíziók tudományos-ismeretterjesztő műsoraiban (például az angol BBC tévében) nemegyszer részletes szaktanácsadás folyik arról, hogyan kell “varázsvesszőt" készíteni és használni. A szakirodalomban ismertek az illinoisi egyetem (Madeleine Bamothy) és a moszkvai állami egyetem (Alekszandr Preszman) kutatásai; szerintük egyes biológiai rendszerek nagyon érzékenyek a mágneses és elektromos terek változásaira, így tehát az emberi szervezet “varázsvesszős" reakciói is teljesen természetes folyamatok. A Szovjetunióban, az USA-ban és Angliában több ezer esetben hozott igencsak kézzelfogható sikert a módszer; ásványkincseket és vizet szinte “minden mennyiségben" találtak. A Szovjetunióban 1968-ban és 1971-ben tudományos konferenciát rendeztek e tárgyban, és már a hatvanas évek végén létrejött a Mezsvedovsztvennaja Komisszija po Probleme Biofizicseszkogo Effekta, amely elsősorban a “varázsvessző" geológiai, régészeti és kriminalisztikai) alkalmazásával foglalkozik. A szovjet tudósok már bebizonyították, hogy például a geológiai kutatások terén a biofizikai módszer többmilliós megtakarításokat tesz lehetővé, ugyanakkor sokkal jobb eredményekkel kecsegtet.A háború előtt (főleg német és svájci) mezőgazdasági és állattenyésztési szakirodalomban (dr. E. Jenny, dr. Beyer, dr. Stauffer és Iienert mérnök munkái) gyakran szerepelt a földből eredő, akkor még (és részben ma is) ismeretlen sugárzás, amely adott esetben jelentős hatással lehet a felszínen termelt haszonnövényekre és az állatokra. Régebben pl. Poroszország területén ez annyira közismert volt, hogy egyetlen paraszt sem épített istállót, míg ki nem kérte a legközelebbi “varázsvesszős" ember véleményét. Érdekes módon a hetvenes években a Szovjetunióban, Lengyelországban és Csehszlovákiá-

ban is folytattak hasonló érdekes kísérleteket egerekkel, tehenekkel, valamint a növénytermesztésben uborkával, zellerrel, kukoricával, hagymával. Egyes területeken a növények sokkal bujábban termettek, mint akár néhány méterrel odébb, holott a talaj a laboratóriumi vizsgálatok szerint teljesen azonos volt mindenütt. A moszkvai Orvostudományi Egyetem kutatói centiméteres elektromágneses hullámokat fedeztek fel a föld alatti források felett; gyanítják, hogy ezek károsan hatnak a felette huzamosabb ideig tartózkodó (pl. ott lakó) emberek szervezetére. Nem hiányoznak azok a szakemberek sem, akik e hatással magyarázzák bizonyos betegségek, olykor éppenséggel a rák keletkezését is. Ám ennek egyelőre nincs semmi bizonyíték; a földből eredő sugárzás – a több mint fél évszázados intenzív kutatások ellenére is – Még sokismeretlen és egyenletként áll előttünk és a titok megfejtésre vár.

IRODALOM

1. Bird, C: The Divining Hand. The 500-Year-Old Mystery of Dowsing. New York 1979.2. Gánti T.: Eltűnő szigetek. Bp.1983. Natuia. (a “Varázsvessző" c. fejezet).3. Holodov, }.: Magnetizm v biologii Moszkva 1970.4. Mermet, A.: Principles and Practice of Radiesthesie. London, 1967.5. New Scientist: Varázsvessző = Interpress Magazin, 1980.1. sz.6. Régészet varázsvesszővel. Magyar Nemzet, 1981. aug. 12.7. La Recherche cikke = Természet Világa, 1981. november.

Nessie és a yeti nincsenek egyedül

A hatvanas évek végén Szibériában, a Jakutföldön dolgozott egy geológuscsoport. A moszkvai egyetem diákjai és oktatói egy tó partján ütötték fel táborukat, amelyről a környékbeliek sok titokzatos dolgot meséltek. A Laptyevov-tengerhez közeli vidéken történt mindez. Egy napon az expedíció egyik tagja vízért ment a közeli tóhoz, és váratlanul egy állatot pillantott meg a parton: kicsi feje, fénylő, hosszú nyaka és óriási teste volt, feketéskék bőrrel borítva. A geológus riasztotta kollégáit, azok fegyverrel kezükben szaladtak oda, de akkorra már csak a parton letaposott füvét látták és a tó vizén szétszaladó gyűrűket... A szörny néhány nappal később ismét megjelent. Ekkor már többen is látták. De mivel geológusok és nem zoológusok voltak, később a hatóságoknak adott leírásuk alapján nem lehetett eldönteni, miféle állatot is láttak.A “bomba" csak később robbant; tudósok kezdték tanulmányozni a geológusok szavait, és kiderült: rendkívül hasonlóan írják le az ismeretlen állat külsejét azokhoz, akik a távoli Angliában állítólag látták a Loch Ness-i szörnyet. A leírás alapján ugyanarról a fajról lehet szó. Fel is állítottak egy elméletet, amely szerint ezek a “szörnyek" valaha a nyílt tengerben éltek, majd egy-egy öbölben vagy tóban rekedtek, mikor geológiai események kapcsán ezek a vízterületek elzáródtak a nyílt tengerektől. Más bizonyítékai is vannak a ténynek, hogy a Loch Ness-i lény nincs egyedül. Azt már kevesebben tudják, hogy alig 50 kilométerre a skóciai Loch Ness-tótól, a Loch Morar-tóban él egy másik “szörny", akit a környékbeliek Morajnak becéznek. “Nessie "-vel ellentétben ez viszont állítólag agresszív. Egy szemtanú – helybeli halász, aki több társával együtt látta az állatot állítja: “Morag" mintegy húsz méter hosszú és két méter széles testű. Mellesleg egy régi skót dal is szól róla: “Morag a halál hírnöke, óriási állat a mély, smaragdszínű tóban, melynek nincs feneke… Ott él a szörny." A dalt ter-

mészetesen nem kell szó szerint venni – tény azonban, hogy a tónak 1500 méter a mélysége, ami Európában az egyik legnagyobb mélység. Másrészről a dal évszázados volta azt is jelenti, hogy a Loch Morar szörnyei már régóta ismertek. Nessie-féle élőlényekkel minden földrészen találkozhatunk. A Buenos Aires-i állatkert igazgatója az argentínai Fehér-tó vizén megfigyelt egy, csak éjszaka mutatkozó hatalmas állatot. Az afrikai vizekben rengeteg hasonló létezik, ezek közül húsz már saját külön elnevezéssel is rendelkezik, ami arra utal, hogy a helyi lakosság hosszabb ideje figyeli, tud róla. Egy kameruni tóban él egy kb. 10 méteres állat, amely vízilovakat szokott elpusztítani – mondják.Vannak zoológusok, akik határozottan állítják, hogy ezek a szörnyek csupán a képzelet termékei, a valóságban nem léteznek. Mások viszont kétkednek, mert – mint nagyon helyesen érvelnek – csak a XX. században, amikor már azt hittük, mindenről tudunk, ami a Földön él – 30 addig teljesen ismeretlen állatfajt fedeztek fel. Köztük például az eddig ismert legnagyobb emberszabású majom, a hegyi gorilla példányait (1903-ban Közép-Afrikában). Ez az állat 250 kg-ot nyom, magassága eléri a két métert – mégis, századokon át senki sem tudott róla, hisz oly rejtőzködő életmódot folytatott. 1938-ban Madagaszkár közelében kifogtak egy halat (később Coela canthus lett a tudományos neve), amelyről a tudósok azt állították, hogy... 60 millió éve kihalt. 1911-ben még ismeretlen ember is előkerült: Kalifornia hegyeiből lejött az utolsó Ishi-indián – róluk addig azt feltételezték, hogy már régen kihaltak. Hát akkor miért nem akarjuk elhinni – kérdezik egyes zoológusok – hogy valahol, megközelíthetetlen vagy zord klímájú helyeken, például a Himalájában – élhet a yeti, a havasi ember is ...?A yetit rengeteg serpa – nepáli bennszülött – látta már. Állításaikban nincs okunk kételkedni, hiszen semmiféle anyagi előnyük nem fűződik a yetik létéhez vagy nemlétéhez. A tudósok eddig csak lábnyomait látták (néha 48-as férfiláb mérete). Az első, nagy nehézségek és sok fáradság árán készített rajzok is a bennszülöttek leírásai alapján készültek. E beszámolók szerint a yeti nemegyszer 250 centiméter magas, erős testalkatú lény, sötétbarna vagy vöröses szőr borítja, karjai (“kezei") hosszúak, arca a majomhoz hasonlatos. A tibeti kolostorokban őrzött és a yetinek tulajdonított skalpokról viszont egytől egyig kiderült, hogy hamisítványok; medvebőrökből preparálták őket. Nessiehez hasonlóan a yeti sincs egyedül a világban. Még annak idején vándoroltak át a Behring-szoroson száraz lábbal – vélik egyes tudósok, mivel Kanadában és az USA északnyugati részén is fel-feltűnnek hasonló lények.Arrafelé Bigfoot-nak, Nagylábúnak nevezik őket. Állítólag látták őket a nyugati part hegyeiben, a sűrű erdőkben. Itt ma is akadnak még több százezer négyzetkilométeres, gyakorlatilag szinte lakatlan erdős területek. Sokan állítják, hogy ezek a “félintelligens" lények itt élnek. Megtalálhatók Észak-Kalifornia hatalmas erdőségeiben is. Egy farmer – Roger Patterson – 1967-ben 9 méter hosszú, életlen színes filmdarabot forgatott egy ilyen lényről. A tudósok e dokumentumot máig sem ismerték el egyértelmű bizonyítéknak. (Legalábbis Amerikában nem. Mert Londonban és Moszkvában viszont hitelesnek találták a lefolytatott vizsgálatok után.) Ugyanis – e kétkedők szerint - a filmen látható lény mozgása túlságosan emberszerű .. .A szovjet tudományos körök különbizottsága évekig kutatta a Kaukázusban az ott állítólag rejtőzködő havasi emberek nyomait. Bár konkrét bizonyítékokra nem akadtak, több francia tudóssal együtt annak a véleményüknek adtak kifejezést, hogy ezek a lények alighanem... neandervölgyi ősemberek(!), akiknek egy része nem pusztult el kb. 60-40 000 évvel ezelőtt, hanem visszavonulva a megközelíthetetlen helyekre, elrejtőzött a diadalmas homo sapiens elől. Ugyanakkor egyesek másért aggódnak: megeshet, hogy mielőtt teljesen kiderítenénk a titkot – a gyorsan változó környezeti tényezők, az iparosítás, az őserdők kiirtása stb. miatt ezek a lények is kipusztulnak...A fenti, sajtóba szánt kis összefoglaló után lássuk a yeti-módra rejtőzködő lényeket. Kezdjük azzal, hogy ilyen vagy olyan formában a tudomány is foglalkozik ezekkel a rejtélyekkel. A yeti vagy a Loch Ness-i lény kapcsán kisebb a paramedicina területén oly élesen szembenálló “hivatalos tudomány" ellenkezése, sőt, egyes esetekben ilyesmiről nem is beszélhetünk. Ez persze nem jelenti azt, hogy “itt van már a Kánaán" – a kétségek még erősen élnek mindenfelé.Az viszont már biztos, hogy létezik a kriptozoológia.A címszóval minden ma élő “rejtélyes" állatot vagy csak arról szóló hírt, jelentést, legendát kutató tudományágat jelöljük. Létezik Nemzetközi Kriptozoológiai Társaság; tagjai ma is kutatják-keresik ezeket a lényeket. Ott vannak a Loch Ness-tó partján, hol meg Kongóban állítólag látott dinoszauruszokat üldöznek, Kínában és Nepálban yeti-nyomon haladnak. Nem eleve szkeptikusok, de nem is hisznek minden szenzációhajhász hírverésben. A társaság mindenre elszánt tagjai nemegyszer fantasztikus

expedíciókat szerveznek. Már kétszer jártak Kongóban, mert makacsul ismétlődnek a hírek, hogy ott egy hatalmas, hosszú nyakú és aligátorfarkú állatot láttak. Az expedíció vezetője, Roy Mackal, a chicagói egyetem biológusa az őserdei

pigmeusoknál igen bölcsen látott munkához: gorillák és csimpánzok fényképeit mutatta az általa felkeresett települések bennszülött lakóinak. Igen, igen – bólogattak a kérdezettek, ilyen állatokat gyakran látunk a környéken. Mackal aztán tigrist és medvét mutatott nekik – nem, ilyeneket soha nem láttunk, felelték. (Persze, mert ezek nem is élnek Afrikában, ám erre a trükkre az igazmondást tesztelendő volt szükség.) Amikor aztán a kutatók előrukkoltak a növényevő dinoszaurusz mai zoológusok által rajzolt képével, a bennszülöttek felélénkültek: igen, ezt ismerik, látták néhányan, ők Mokele-Mbembének nevezik!Felmerül a kérdés, nem valamilyen éretlen tréfáról van-e szó, amellyel a pigmeusok az amerikaiakat akarták becsapni. A válasz határozott “nem" – ugyanis Mackal nagy területen, legalább ötven forrásból szerezte értesüléseit a Mokele-Mbembéről, olyan törzsek között, amelyek egymással semmiféle kapcsolatot sem tartanak fenn. A kriptozoológiai expedíció kutatói beszéltek vadászokkal is, akik látták a “dinoszaurusz" friss nyomait. Ám Mackal expedíciója mégsem találta meg Mokele-Mbembét. Egyik cikkükben Roy Mackal és James Powell azt állítják, hogy “Afrika távoli vidékein élnek brontoszauruszok". Ezt arra alapozzák, hogy 1980-ban több ember saját szemével látott ilyen állatokat (amelyekről a tudomány állítja, hogy 70 millió évvel ezelőtt kipusztultak!) füvet legelni Zaire és a Kongói Köztársaság nehezen megközelíthető vidékein. Mint már a fejezet elején is említettük, a tengerekben is élnek eddig ismeretlen állatok. Ezt bizonyítja a következő eset. 1978 májusában uruguayi halászok Montevideo közelében egy rejtélyes állatot emeltek ki hálójukból. A körülbelül 2 méter hosszú, csaknem egy tonna súlyú testet páncél borította, akár a teknősbékát, ám jókora uszonyai és halfarka volt. Mindeddig sem a halászok, sem a segítségül hívott tudósok nem láttak hasonlót. Tulajdonképpen “nem is szabadna léteznie", hiszen semmiféle szakkönyvben és az állatfajok hivatalos listáin sem szerepel...Ne feledjük el, hogy a világtengereknek csak nagyon kevés pontjáról mondhatjuk el: itt az embermár 1000 méternél mélyebbre is lemerült. Jártunk a Holdon, de gyakorlatilag szinte semmit sem tudunk a mély tengerek élővilágáról és az ottani biológiai viszonyokról. Élnek ott 20 métert meghaladó testű állatok, például a fehér cápa (Carcharodon rondeleti), a 25 méterre is megnövő bálnacápa (Rhincodon typicus) stb. így nem csoda, hogy olykor olykor régen kihaltnak hitt fajok képviselői is előkerülnek. Az 1950-52-es dán tudományos expedíció Galathea nevű hajóján fogták ki például azt a puhatestűt (Neopilina galathea), amelyet szintén még a devon-korban (350 millió évvel ezelőtt) kihaltnak hittek.Ezért nem csodálhatjuk, hogy némely szakember szerint a mély tengerekben – akár egy sajátságos rezervátumban – máig fennmaradhattak azok az állati szervezetek, amelyek képesek voltak alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez.Most lássuk a szárazföldi rejtélyeket; ezeknek élén kétségkívül a yeti áll.

A HAVASI EMBER TITKA

A sanghaji Xinmin Wanbao című lap riportot közölt a “yetikutató társaság elnökével". Li Láan szerint már több mint 300 szemtanú beszámolójával rendelkeznek; ezek között akadnak tudósok is, akik Közép-Kínában saját szemükkel látták e furcsa lényt. Az expedíciók 1977 óta évente rendszeresen felkeresik azokat a helyeket, ahol előzőleg yetiket láttak. Mindeddig azonban - a szóban forgó riport 1982-ben készült - sem elfogni, sem lefényképezni nem sikerült egyetlen példányát sem. Találtak viszont különböző helyeken összesen körülbelül 2000, 29-48 cm-es lábnyomot. Li lián úgy véli: eljön az idő, amikor a mai szkeptikusok állatkertekben nézegethetik majd a “havasi embert"...Maradjunk még Kínában – hiszen a yeti (vagy egy másik, ahhoz hasonló lény) ott is fel-feltűnik. A rendelkezésünkre álló beszámolókból kitűnik, hogy 1957-ben a kelet-kínai hegyvidéken egy faluban egy yeti állítólag egy gyermeket támadott meg, de rajtavesztett – észrevették és agyonverték. Az utólagos, eléggé felületes vizsgálat szerint hímnemű volt, fiatal példánynak látszott és egész testét hosszú barna szőr fedte. Füle, nyelve és szemöldöke az emberéhez hasonlított, ám orra majmosan lapított volt. Egy környékbeli biológiatanár levágta egyik kezét és lábát, és az amputált testrészeket sóoldat-ba helyezte. 1980-ban a Kínai Tudományos Akadémia kutatói megvizsgálták a maradványokat.Ismét Kína, Hupei tartomány, az évszám 1980: itt lábnyomokat, szőr-csomókat, ürüléket, kezdetleges “fészkeket" vagy “tanyákat" találtak. Ez utóbbiakat a yetik lombbal takarták le és botokból épített kerítéssel vették körül. A China Daily c. lap 24 szemtanút nevez meg, akik a tartomány Szeon-Ningija vidéki erdeiben yetit láttak. Állításuk szerint a lény minden esetben két méternél magasabb, két lábon járó, tetőtől talpig szőrös

“majomember" volt, aki (ami?) olykor kiáltozott is. A Hupeiben fellelt ezernél több

lábnyom nagysága 24 és 48 centiméter között váltakozott és két-két lábnyom között a legnagyobb távolság (lépés? ugrás?) 268 centimétert tett ki. A yeti “hazája" persze a Himalája hatalmas hegyei között, a magasabban fekvő völgyekben van. Legalábbis így hisszük, talán azért, mert kezdetben és máig is a legtöbb jelzést onnan kaptuk felőlük. A tudósok érdeklődését is felkeltette a vidék, és elindultak a Himalájába a zoológusok; McNeely, Cronin és Emery az Orix c. zoológiái lapban nemrégen kifejezte azt a meggyőződését, hogy a yeti valóban létezik. A fent nevezett három tudós komolyan vette a dolgot: elmentek a helyszínre yetire vadászni. Szerencsére nem ejtettek el egyetlen egyet sem. Feltételezik, hogy a havasi embernek nevezett élőlény nem más, mint egy hatalmas testű antropomorf majom, a gigantopithes leszármazottja. Szerintük az állat létezését ma már kétségbevonhatatlan jelek bizonyítják. (Annál is inkább, mert egyszer távollétükben az ő sátrukban is megfordult egy yeti.) Ám a yetit mindeddig nem “kaphatták el" a maga fizikai valóságában azért, mert... rossz helyen keresik. McNeely és társai úgy vélik ugyanis, hogy a “havasi ember" és a sokszor valóban hóban talált nyomok félrevezetőek; azt a látszatot keltik, hogy a yeti a hideg éghajlatot kedveli. Ám valójában nem is élhetne olyan területen – érvel McNeely – ahol örök hó borít mindent, hisz ott semmiféle élelmet nem találna. Ehhez a yeti túlságosan nagy testű emlős; naponta több kilogramm táplálékra van szüksége. Croninék véleménye szerint a rejtélyes lény azért kerül olyan ritkán az emberek szeme elé, mert 1. igen bizalmatlan és óvatos, 2. már nagyon messziről megérzi az ember közeledtét, 3. nagyon jól tud rejtőzködni. Az elméletüknek megfelelően McNeely és társai már nem a havas hegyekben, hanem Nepál (a Himalája) erdős hegyoldalain, mélyebben, enyhébb éghajlat alatt keresik tovább a yetit.Persze máshol is érdeklődnek a yeti-kérdéskomplexum iránt. 1979-ben Igor Burcev vezetésével a moszkvai Komszomol-főiskola szervezett expedíciót a tadzsikisztáni Pamírba. A “havasi embert" 2500 méteres magasságban keresték több hétig, hómentes területen. Több lábnyom között végre olyant is találtak, amely egyértelműen a “havasi emberé" lehetett. Az erről készített gipszlenyomat 34 centiméter hosszú, 16 centiméter széles. Ezenkívül sok közvetett nyomot találtak: például szőrcsomókat, frissen letört, ám olyan vastag ágakat, amelyeket ember nem lett volna képes letörni. Burcev is kifogásolja, hogy a “havasi ember" elnevezés mellékneve megtévesztő, a helybeliek – akik persze tudnak a yetikről – “hegyi" – vagy “vad"-embernek nevezik őket.Persze azért a yetiknek is van ellentáboruk, akár az UFO-knak. Itt is akadnak, akik azt hiszik – és hirdetik – hogy az “egész yeti-hisztéría" nemrégen született és csupán bizonyos szenzációhajhász sajtótermékek vagy a bennszülöttek turistacsalogató találmánya az egész. Nos, ez az érvelés a tényekkel szemben csatát veszít. Ugyanis éppen egy tudományos folyóirat – a “La Recherche" – szerint a yetikről az első említés (a Himalája vidékén) 1832-ből való. De a hírek a XX. században szaporodtak el, talán innen a tévhit, hogy új keletű dologról van szó. 1921 szeptemberében az első, mellesleg sikertelenül végződött Mount Everest-expedíció talált yeti-lábnyomokat. 1931 nyarán E. B. Beauman angol pilóta gépéről figyelt meg ismeretlen lényeket, amelyek a Gangesz forrása közelében, 4200 méter magasan egy gleccser jegén két lábon mozogtak. 1951 novemberében a serpa (nepáli bennszülött) Tensing Sen talált a Menlugtse-hegyen 33 cm-es, több mint másfél kilométeren át követhető lábnyomokat Az egyre szaporodó jelzések hatására már szakértők is kifejezték véleményüket, hogy talán él a Himalája-vidéken egy eddig ismeretlen fajú állat. 1954 elején a Daily Mail londoni napilap saját expedíciót szervezett és küldött a helyszínre, de ez is csak nyomokat talált. Még mindig kérdéses volt tehát, létezik-e egyáltalán a yeti? Egyes országokban az ismeretterjesztés hajlamos volt a kérdést máris egy zsákba dobni az UF 0-val, parajelenségekkel, telepátiával, akupunktúrával és “más okkult dolgokkal". Ám a yetihez hasonló lényekről szóló beszámolók áramlani kezdtek Ázsia más vidékeiről, sőt Észak-Amerikából is.A hetvenes-nyolcvanas években már nem csodálkozunk, ha a jakutiai yetiröl" még a TASZSZ hírügynökség is beszámol, vagy ha halljuk, hogy a Himalája-vidéken, Szikkim királyságban egy yeti megtámadott egy erdészt, minek következtében az erdészeti minisztérium általános vadászatot hirdetett a yetik ellen. Felmerül a kérdés: “meddig bírja a yeti? " Vagyis már nem az a kérdés: meddig bujkálhat a fényképezni-filmezni szándékozó vagy éppenséggel rá puskát emelő ember elől – hanem, hogy az egyre szűkülő életterén, egyre csökkenő létszámmal eleve meddig marad fenn a faj? Lehet, hogy egyetlen yetit sem találunk soha – azért, mert kihal, mielőtt rálelnénk és a hitetlenkedők kezébe adnánk a megfogható bizonyítékokat? A yeti felkutatására a hetvenes évek végéig indított nyolc expedíció többek között azért is indult el, mert már alig kételkedett valaki a furcsa lény létezésében. Akadtak kutatók, akik a

kérdést más oldalról közelítették meg: egyrészt átnézték a régebbi néprajzi forrásokat, másrészt kikérdezték a szóban forgó vidékek jelenlegi lakóit. Kiderült: a Himalájában, Tibetben és Kína egyes területein a lakosság a yetit a valós világ részének tartja. Számukra a rejtélyes lény nem tudományos viták tárgya, hanem a mindennapok része;

valahogy úgy, mint egyes európai hegyi falvak környékén száz évvel ezelőtt a medve vagy a farkas is valós lény volt, mégha ritkán is tűnt fel. Lehet, olykor évekig nem is hallottak róla – aztán egyszer csak megjelent, megtámadott állatot vagy embert, vagy éppen csak a nyomait látták – de létezésével számolni kellett. A régi források tanúsítják, hogy a yeti a Himalája népeinek régi mondáiban is szerepel, tehát régen is látták, talán gyakrabban is, mint manapság. A yeti képe látható egyes régről fennmaradt faliképeken, szerepel egy XVIII. századi kínai kéziratban – mint a tibeti állatvilág “tagja". Gondolkozzunk el azon is, hogy a yetit – amelyet még senki sem állított a tudósok és a tévékamerák elé – a nepáli kormány a hivatalosan védett állatok közé sorolta.A bennszülöttek manapság is látják; volt úgy, hogy jaknyájat kelletttőle-tőlük megvédeni. Állítólag előfordult, hogy yetik embereket (főkéntgyerekeket) raboltak el. Ilyen esetekben a nepáli rendőrség nyomozást indít. A leggyakrabban szörnyű mód leölt és összemarcangolt háziállatok tetemei az efféle hivatalos ügyek indítékai.Állítólag van yeti a dél-amerikai Andokban is. Sokfelé látták és így neve is sok van. Az első hírt a XVII. században adta róluk egy spanyol aranyásó. Azt állította, hogy (a mai panamai-kolumbiai határ közelében) aranyásók csapata valóságos csatát vívott ilyen félig majom, félig emberekből álló hordával és közülük 14-et sikerült megölniük. 1920-ban Shea amerikai utazó is összetűzött egy általa “állatnak" nevezett, két méternél magasabb, fekete szőrrel fedett, két lábon járó lénnyel. Shea megölte az “állatot". A Szovjetunióban megkérdezték az Észak-Szibériában, az Ob és a Jenyiszej között élőket, mit tudnak a yetiről. Meglepő talán, de a megkérdezettek kétharmada tudott a dologról, azt állították, hogy régebben a tundrán éltek tunguk (ott így hívják), egymással kapcsolatban nem lévők is egészen egyformán írták le a lények külsejét, pedig javarészt csak szüleiktől-nagyszüleiktől hallottak róluk, hisz “ma már nincsenek errefelé, 15-20 éve nagyon ritkán látja őket valaki. Alighanem máshová költöztek".Az egész yeti-ügyben az a baj, hogy a legtöbben – ha nem is állítják határozottan, mégis úgy hiszik: – a tudománynak nem egy, eddig ismeretlen majommal kell számolnia, hanem egy emberrel. Szóba jött már, hogy a nean-der-völgyi ember néhány ezer megmaradt példánya vonult vissza fokozatosan a terjeszkedő – előbb cro-magnoni, majd a jelenlegi – civilizáció elől, míg végül mára az általunk még nem használt, szinte bejárhatatlan területekre szorult. Persze kétséges, hogy legalább 30–40 000 évig hogyan képesek egy faj egyedei “bujkálni" egy ilyen kicsi bolygón? Ám gondoljunk bele: a dolog talán nem is olyan nehéz feladatot jelent még akkor sem, ha a “bujkáló" egyedek ezt különösebb intelligencia és tervek nélkül teszik is. Először is: az első 30 000 évben nem sok ütközési felület lehetett a két csoport között, az újkori ember igen kisszámú csoportokban élt (i. sz. kezdetén is csupán néhány millió ember élt az egész Földön!), így a “neander-völgyiek" nehézségei csak az utóbbi maximum 1000 évben kezdődtek, és feltehető, hogy létszámuk és életterük akkor törpült össze. Persze, ez az elmélet feltételezi, hogy valóban ősemberekkel és nem valamilyen majomfélékkel állunk szemben. Felmerül az is, hogy talán az emberrel rokon majomemberről lehet szó, de persze az “ember" szó itt nem gondolkodó lényt jelent. Mindazok, akik a “yeti" szó mögött egy itt a Földön élő, “másik gondolkodó lényt" sejtenek, alighanem tévednek. Ám nem ok nélkül keressük mégis a yetit; tudományos vizsgálata rengeteg állattani és talán embertani kérdésre is választ adhatna.Nézzük tovább “listánkat". Az 1974-es lengyel Himalája-expedíció Lhotse környékén yeti-nyomokat talált, lefényképezte ezeket, a fotók a sajtóban is megjelentek. Afrikában – Mozambiktól az Elefántcsontpartig sokfelé beszélnek az Agogwe nevű, vörös szőrű, több emberi, mint állati tulajdonságot mutató lényről. Zaire-ban a Kakundarinak és a Kikombanak nevezett lényről hallani ugyanezt. Brazíliában a Mato Grosso ember formájú, “nagy majmai" rendszeresen rátámadnak a tehéncsordákra; Guyanában a lény neve Didi, Közép-Amerikában pedig sisémito.Szibériában csucsunának is nevezik. A gyéren lakott tefÉeteken: Uszty-Cilmijtől nyugatra, a Cilma és a Pizsma folyók között, az Ural és az Ob között, a Taz és a Nádim folyók között, a verhojanszki hegyvidéken és a sarkkörön túl is látták. 1975-ben Gurvics kutató Moszkvában megjelent “A titokzatos csucsuna" c. könyvében tagadja a csucsuna létezését. Úgy tűnik, legalább negyven éve senki sem látott ilyen lényt, legalábbis nem érkezett róla hír – állítja a Science et Vie folyóirat. Ám más források szerint a csucsunát később is látták: Jakutiában például leggyakrabban 1951-53, 59-62 és 67-68 között.Visszatérve Kínába, ott kétezer évvel ezelőtt jegyezték fel az első találkozást a yetivel; a források szerint e “találkozások" azóta folyamatosan ismétlődnek. Nemegyszer öt-hat, tíz vagy több szemtanú látja egyazon időben és helyen a yetit. 1940-ben a Shen-ni tartományban

le is lőttek egy yetit; a holttestet látta egy biológia szakos egyetemista, és az őt a múzeumban látott .,pekingi ember" gipszszobrára emlékeztette; ám a lelőtt lény szőrös volt és megnyúlt arcú.

E hírek miatt a Kínai Tudományos Akadémia Hupej tartományba külön yetikutató expedíciót indított. Több mint 100 fő tudós és kisegítő személyzet, no és helyenként az ottani parasztok mint “hajtok" vettek benne részt, de nem hiányoztak a helyi rendőri és katonai alakulatok sem. A kutatók beszéltek mindenkivel, akik látták a yetit. A különböző személyek (a jelentés felsorolja nevüket, lakhelyüket és a yetivel történt találkozásuk pontos helyét és időpontját) egymástól függetlenül nagyon hasonlóan írták le a lényt. Az expedíció két évig tartott, a tudósok ezalatt gigantikus munkát végeztek: bejártak 6000 kilométert, átkutattak 1500 négyzetkilométer hegyes-erdős területet. Azokon a helyeken, ahol yetit láttak a szemtanúk, az expedíció tagjai gyakran találtak szőrmaradványokat. A pekingi laboratóriumi vizsgálatok kizárták azt, hogy ismert medvék szőre lenne a lelet. Leginkább egy olyan majomfajta szőréhez hasonlított, amely... arrafelé sohasem élt. Az ürülékmaradványokról is azt állapították meg, hogy nem emberé: de nem is ismert állaté... A felfedezéseket a pekingi tudományos filmintézet operatőrei megörökítették – de az expedíció tagjai a két év alatt nem láttak egyetlen yetit sem. A yetinek van egy “testvére" is, az észak-amerikai földrészen. Már említettük a Nagylábút (“Big Foot"). Erről elég sokat írt már a magyar sajtó is. A lényég az, hogy gyakran láttak ilyen lényt a nyugati parthoz közeli hegyekben. 1967 októberében egy farmer, Roger Patterson szemtanúktól friss Big Foot-nyomokról hallott, és kameráját magához véve elindult az erdőbe (a helyszín pontos adatait számtalan újságcikkben, sőt könyvben olvashatjuk). A lény váratlanul bukkant fel tőle mintegy 40 méterre; a farmer, felkapta a filmfelvevőt... Az elkészült filmen menekülő nőstény, majomszerű szőrös lény látható.Bár sok eddigi bizonyítékról kiderült, hogy ügyes vagy ügyetlen hamisítvány, a nyomok (és gipszöntvényeik) egy bizonyos körülmény miatt meg-dönthetetleneknek látszanak: ugyanis ezeken tíz és tízezer papilláris vonalat találtak, amelyek elrendeződése és itt-ott élessége gyakran mezítláb járó lény alsó végtagjaira utalnak. A Washingtoni Állami Egyetem antropológusa, Grover Krantz szerint ezek a nyomok hamisíthatatlanok, így egy két lábon járó és körülbelül 400 kg-os főemlős nyomai. (Mellesleg hasonló papilláris vonalakat fedeztek fel a délnyugat-kínai yeti nyomaiban is.)Persze - itt kell megjegyezni ismét - akadtak olyan sajtóorgánumok is, amelyek az egész yeti- és Nessie-kutatást figyelembe sem véve, egyszerűen egy “kifizetődő szörnyiparról", ügyes szélhámosok mesterkedéseiről írnak, és csupán ennek tulajdonítanák a problémaköröket. Gyakori például, hogy apatterson-filmet hamisítványnak tartják, amelyet valakik valahol állítólag lelepleztek". Elfelejtik megemlíteni, hogy a filmet Moszkvában és Londonban a legmodernebb műszerekkel ellenőrizték és azt mindkét helyen valódinak fogadták el.

MI TÖRTÉNIK A LOCH NESS-I TÓBAN?

A másik ilyen rejtélyes lény: Nessie. “ő" sincs egyedül, mint erre alább mindjárt fény derül.A National Geographic c. folyóiratban közöltek egyszer egy összesítő adatsort: eszerint a skóciai Loch Ness-tóban az 1970-es években végzett tudományos kutatások, fényképek, filmek és ultrahangos felvételek alapján, arra az eredményre jutottak, hogy “a legendának nincs valóságalapja, de teljes mértékben el sem vethető". Ezzel gyakorlatilag visszatértek akiindulópontra, ahol a Loch Ness-ügy az utóbbi ötven éve van. Az azóta rögzített több mint háromezer megfigyelés egybehangzó jellemzői szerint a tóban élő rejtélyes állat (vagy, ha többen vannak, hát egy-egy példányának) a teste minimum 6 méter hosszú lehet, hosszú nyaka, kis feje és “púpja" – vízből kiálló háta? – van. Látták a vízben, de a parton is. A tudósok keményen tagadják, hogy itt még élhet a különben sok millió évvel ezelőtt kipusztult faj (pl. plesio-szaurusz) néhány példánya, hiszen a jégkorszakot (amikor e vidéken gleccserek nyomultak végig) nem élhették túl. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt az érvet sem, hogy ha a “szörny" 1200 kg súlyú, akkor naponta legalább 120 kg halat kellene elfogyasztania, hogy életben maradhasson – néhány ilyen állatot pedig a Loch Ness-tó nem képes ellátni hallal. (Nem tisztázott viszont az a gyanú, hogy a tó a föld alatt összeköttetésben állhat a közeli, igen hasonló tavakkal, ahol szintén láttak olykor ilyen lényeket. Több tó halállománya viszont már elégséges táplálékot jelentene.)Az előbb említett összesítés készítői azonban felhívják a figyelmet: tévedés lenne úgy vélni, hogy “a környék lakói bizonyos kereskedelmi célokból tartják ébren a legendát". A kereskedelem kizárólag a Nessie-t “ábrázoló" trikókra korlátozódik, csak ezt árulják a turistáknak; erre is általában csak az errefelé oly rövid nyári időszakban kerül sor. Az év

többi részében idegenek alig járnak erre. Nincs tehát a “szörnyre" alapozott “szállodaipar", sem “étteremhálózat", nincs “csak a turistákból élő helybeliek tömege" sem... Az amerikaiak jelentésével ellentétben igen megfontolandó és elgondolkoztató a következő hírcsokor:

1975. december 10-én drámai jelenetek játszódtak le az angol parlament alsóházában. Állattani szakértők bemutatták ugyanis a képviselőknek és a sajtónak a legújabb kutatások alkalmával készített új fényképfelvételeiket. A képek a Loch Ness-tóban készültek... Hogy erre miért az alsóházban került sor, néhány oldallal odébb fény derül. Most nézzük a tényeket. A Nessie-ket (mert olykor egyszerre több példányt is láttak a szemtanúk) most már nem lehet a legendák világába sorolni. Érdekes módon a szemtanúk (soknak a neve is megjelent már a szakkönyvekben) mindig pontosan ugyanúgy írják le a lények külsejét. A tanúk között legalább száz olyan személy volt és van, akinek szavahihetőségéhez nem fér kétség. Időszámításunk 565. évétől a források és tanúk száma 3000-re nőtt, a jelenségről bizonyítottan hiteles, jó minőségű fotókat készítettek: 1934-ben R. K. Wilson, 1952-ben E. Stuart, 1972-ben a Rines-csoport, 1972-ben Frank Searl, 1974-ben ismét F. Searl, és mások. Ezek a képek a magyar sajtóban is megjelentek.A Dávid James vezetésével angol kutatócsoport által készített fényképeket a hadsereg légifelderítő központjában szakértők elemezték. A végső vélemény: “A Ness-tóban eleven, azonosítatlan objektum mozog."A mini tengeralattjáróval hónapokon át a Ness-tóban kutató amerikai Dan Scott Taylornak – bár többször látta az állatot – egyetlenegyszer sem sikerült úgy megközelítenie, hogy a zavaros vízben használható fotókat készíthetett volna.1965-ben Loch Ness Kutatóiroda alapult; a következő években ez szervezte a tó nagy részére kiterjedő figyelőszolgálatot; és 1968-ban dr. Tucker és dr. Braithwaite (birminghami egyetem) 1970-ben pedig az amerikai Róbert Lőve ultrahangos víz alatti észleléseit. Mind az angol, mind az amerikai expedíció a víz alatt szabadon mozgó nagy objektumokat észlelt. 1970-től a dr. Róbert Rines vezette, a bostoni Alkalmazott Tudományok Akadémiája által küldött expedíció is kutatott a térségben. A tófenék topográfiai feltérképezésekor derült ki, hogy a meredek sziklafalakban hatalmas természetes vajatok, üregek, barlangok léteznek, ahol kényelmesen elfér(het)nek nagy testű állatok is. Automatikusan kioldó, másodpercenként több száz felvétel készítésére alkalmas készülékeket merítettek a tóba, ezek – ha nagyobb állat haladt el a közelben – felvételeket készítettek. Az ultrahangos berendezésekkel bizonyíthatóan észleltek több, hat-hét méter hosszú állatot. A fényképek Pasadenában történt számítógépes elemzése is nagy állatok jelenlétére mutatott. A csoport 1975. július 19-ről 20-ára virradó éjjel az egyik, 12 méter mélyen csónakról belógatott kamerával jó képeket készített. Az egyik képen az állatnak a nyaka legalább három méter hosszú! A test többi része nincs a képen, az tehát ismeretlen méretű.Rinesék hat év alatt a tó 50 pontján keresték az állatokat (ők 25-30 példányra teszik létszámukat). Gyakori bajt okozott, hogy a nagy testű úszó állatok közeledtére a vízbe lógó kamerák elmozdultak, “belengtek" és mikor fotózni kellett, nem a Nessie-kről, hanem az üres vízről vagy a felfüggesztő csónak fenekéről csináltak képsorozatokat. Péter Scott és Róbert Rines a kevés sikerült fényképrészlet alapján el is nevezte a tóban élő, eddig ismeretlen állatfajt Nessiteras Rhombopteryxnek, vagyis Rombusz uszonyú Nessie-szörnynek.Ám amikor a kutatók eredményeikkel és bizonyítékaikkal egy tudományos konferencián akartak fellépni, ebben a Skóciai Tudományos Akadémia és a konferenciát szervező két egyetem vezetősége őket megakadályozta. Úgy tűnik, egyes tudósoknak nem állt szándékukban megismerkedni az újabb eredményekkel, vagyis az igazsággal. Nem akarták, hogy régi, megcsontosodott véleményüket holmi “tények" befolyásolják... A Ness-tó kutatói ezért kényszerültek hát arra, hogy anyagaikat az alsóház és a sajtó képviselői előtt ismertessék a nyilvánossággal. Nem árt megjegyezni, hogy a szovjet tudósok is érdeklődnek Loch Ness iránt. Vaszilij Dmitrijev, a Tyehnyika Mologyozsi tudományos rovatvezetője is járt a skóciai tónál, és nem kételkedik egy ott élő, ma még azonosítatlan állat létezésének lehetőségében. A. Zsirmunszkij, a Szovjet Tudományos Akadémia tagja és J. Krasznov, a földtan doktora is támogatják ezt az álláspontot; számos példára hivatkoznak, amikor valahol a Földön fennmaradtak az ún. “élő fosszíliák", olyan fajok, amelyeknek tulajdonképpen már “régen ki kellett volna halniok". Adrián Shine professzor, a birminghami egyetem kutatócsoportjának vezetője a tóban ultrahangos kutatásai révén 3 km/óra sebességgel mozgó, 6-9 méter hosszú lényeket talált. Shine úgy véli: a szörnyek mégis találhatnak a tóban elégséges élelmet, amire a legjobb bizonyíték az, hogy... élnek! Mellesleg Shine eredményeit tudományos folyóiratban is közzétette. Ha összegyűjtjük a híreket, néha már-már úgy tűnik, az egész világ ,,Nessie-kkel van tele". Csupán néhány év alatt ugyanis a sajtó és az egyéb hírközlő eszközök arról tudósítottak bennünket, hogy szinte minden kontinensen élnek ilyen rejtélyes lények. Közös jellemzőjük, hogy nem nyílt tengereken, de még csak nem is

nagyobb tavakban, hanem csupa kisebb vízben. Például: USA, Kentucky állam: a Herrington-tóban. Itt elég szavahihető tanú, L. S. Thompson zoológus látta az ott élő “szörnyet". Kanadában,

Québec tartományban a Pohenega Chiook-tóban él “valami". A Szovjetunióban a Tien-San hegységben lévő Szari-Helek-tó híres erről, de ugyanezt mondják a környékbeliek a Vorot-tóról, a Labinhir-tóról és a szibériai Kajür-tóról. S. K. Krumov szerint “e tavakban élnek valamilyen nagy testű állatok, ez kétségtelen". Indonéziában, Jáva szigetén a Patenggang-tónak van Nessie-szerű lakója.Lehet, hogy mindez csupán optikai csalódás lenne? A tavakban látott más természetű jelenségek téves értelmezése? Akkor a világ sok ezer másik tavában miért nem látnak “Nessie-ket"? Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy egyes esetekben (mint például éppen Loch Ness-ben) másfél- ezer éve folyton emlegetik és látják a “szörnyeket", mondhatnánk: rendszeresen, állandóan ... Tudományos oldalról felmerül még egy kérdés: egyes állatok “túlélhetik-e" saját korukat? Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy nem. Dölyf uralkodik bennünk... Például a halászok 1938-ban hiába találtak egy Latimeriát – a tudományos világ nem hitt a “rég kihalt" faj újrafellelésében, a tényt csak 1952-ben fogadták el, amikor ismét kifogtak egy példányt... A hírözönnek persze nincs vége. 1980 őszén Kínában, a Csangbaj-hegy melletti Tiancsi-tóban egyszerre öt példányát látták Nessie kínai változatának. Az esetről a központi lapok is beszámoltak. A Komszomolszkaja Pravda szerint a kazahsztáni Kol-Kol-tóban is él egy lény. A. Pecserszkij geológus és fia 1975 nyarán látták alig tíz méter távolságból. Az állat 15 méter hosszú testén kétméteres fej ült, lomhán úszott a felszínen és pár perc után lemerült. A pontosabb leírás feltűnően emlékeztet a Loch Ness-i lényekre – vélte Szergej Klumov, a moszkvai Lomonoszov Egyetem biológiai karának kandidátusa. “A tudomány kötelessége, hogy kiderítse az igazságot ezekről a “furcsaságokról" és az igazság feltárása alapos munkát igényel" – véli Klumov, ezzel igazolja a Loch Ness-i szörnyről szóló adatok igazát. A szovjet kutató maga is gyűjti a Szovjetunióból és a világ más pontjairól érkező adatokat, híreket. Az amerikai Vermont államban, a Champlain-tóban él egy (vagy több) “szörny". Az arra járó turistáknak már nemegyszer sikerült fényképezőgéppel “elkapniok" az állatot. A fotókat tudományos elemzésnek vetették alá. Bizonyságot nyert, hogy a felvételek hitelesek, az állat valóban létezik. A Baltimore Sun 198l-es jelentése szerint folytatják a kutatást a tóban és környékén.

IRODALOM1. Buffetaut, E., Tassy, P.: Yetis, “hommes sauvages" et primates inconnus. = La Recherche, 1977. 80.2. Esti Hírlap, 1980. okt. 15.3. Magyar Nemzet, 1981. ápr. 4.4. Magyarország, 1978, 40. sz. 12. old.5. New Scientist, London, 1983.6. Ország-Világ 1976-os évf. több számában.7. Ország-Világ, 1977. 47. sz. és 48. sz. + fotók.8. Science, 1980.9. Tyehnyika Mologyozsi, Moszkva, 1974. 4. sz.10. Tyehnyika Mologyozsi, Moszkva, 1975. 8. sz.11. Világ Ifjúsága, 1980. 2. sz.12. Wildlife, 1976 március.

Mi történik a háromszögben?

A BERMUDA-HÁROMSZÖG HARMADIK OLDALA

Annyi érdekeset, okos és ostoba történetet hallottunk az utóbbi években a Bermuda-háromszögről, hogy sokan talán most csak legyintenek: “A könyökünkön jönnek ki ezek a történetek...!" Csakugyan, rengeteget hallottunk már hajók rejtélyes eltűnéséről, repülőgépek megmagyarázhatatlan katasztrófáiról; így a Föld “veszélyes területeinek" egyike, az úgynevezett Bermudaháromszög már csak ilyesmit juttat eszünkbe. Pedig a Floridától délkeletre elterülő tengerrészen más jellegű, nem kevésbé titokzatos vagy furcsa jelenségek is történnek, amelyeket az illetékes hatóságok és a tudomány emberei nem tudnak, vagy nem is akarnak magyarázni. Képletesen szólva: a “háromszögügyek" egyik oldalára csaknem másfél évszázada a rejtélyes eltűnésekről szóló, makacsul vissza-visszatérő híreket helyezhetjük; a másik oldalára ezek többé-kevésbé hihetetlen vagy hihető cáfolatait. Igen ám, de van az eseményeknek egy harmadik vetülete is, amelyről jóval kevesebb szó esik. Ezen az ott történő másféle folyamatokat, jelenségeket értem.Mindjárt kezdetben hadd tegyük szóvá: minden jel szerint nincs igazuk azoknak, akik szerint a “háromszögben" semmi rejtélyes nem történik. Az efféle, az “ilyesmi nem is létezik" típusú magyarázatokat túl gyakran hallottuk már olyan esetekben is, amikor aztán a tudomány később szégyenszemre kénytelen volt a probléma létét nem csupán beismerni, de aztán foglalkozni is vele ... Itt is erről van szó, de erről majd később. Azért hadd idézzük Alekszandr J. Jolkint, a fizikai és matematikai tudományok doktorát, aki sok tudóskollégájához hasonlóan – meg van győződve arról, hogy a “háromszögben" igenis fura dolgok történnek. Jolkin az Izvesztyija egyik 1976-os számában többek között ezeket írta: “Van egy olyan vélemény, hogy a há-

romszögben semmiféle titokzatos dolog nincs, az eltűnések okát navigációs hibákban és a hajósok, pilóták gyakorlatlanságában kell keresni. De ez a nézet nem erősíthető meg. A világ tudósai és specialistái állandóan kutatják a háromszöggel kapcsolatos tengeri, szárazföldi, légi és kozmikus jelenségeket." Amiről alább szó lesz, az éppen ezeknek a kutatásoknak az eredménye. Az “eredmény" szót nem szabad úgy felfognunk, hogy megoldott problémákkal állunk szemben. De térjünk vissza más szovjet tudósok véleményére. A Komszomolszkaja Pravda hasábjain Valerij Makarov és Vjacseszláv Morozov mérnökök is közölték elméletüket a háromszöggel kapcsolatban. A hetvenes években sok hipotézist közölt erről a Nauka Zsizny című tudományos folyóirat is. Mindebből egyenesen következik, hogy a háromszögben csakugyan történik valami – de micsoda?Nézzük például a megmagyarázhatatlan fényjelenségeket. Egy nappal az amerikai szárazföld megpillantása előtt Kolumbusz mindháiom hajójának legénysége látta, hogy két órával naplemente után a tenger vizét alulról hatalmas fények világítják meg. A jelenség léte – bár sokan, főleg a tudósok, nem hittek benne – 477 évvel később igen eredeti módon bizonyosodott be. Az Apolló–12 űrhajó legénysége a Földtől távolodva, a start után a Bermuda-háromszög rejtélyes tenger alatti fényeit látta utoljára; ezt még akkor is látták, amikor a földi nagyvárosok fényeit már szem elől tévesztették... A szokatlan jelenségeket sok szavahihető tanú látta a legújabb időkben is – és nem csupán a Bermudák területén. Említést tesz róluk Thor Heyer-dahl, említik azok az ír hajósok is, akik 1969-ben egy régi hajó másolatán szelték át az óceánt, bebizonyítandó: az ír Brendan szerzetes fedezte fel Amerikát, a 6. században.Evans angol hidrológus is megfigyelt errefelé egy, a víz mélyéből eredő kisugárzást, ami hatalmas küllős fénykerék gyors forgásának tűnt. A felszínen a “kerék" körülbelül 130 km/óra sebességgel forgott. Megjegyzendő: az utóbbi harminc évben a világ más pontjain, és nem is ritkán, láttak hasonló jelenséget. A Science et Vie francia tudományos folyóirat közlése szerint körülbelül 50 alkalommal.Az utóbbi évtizedekben több ízben előfordult egy másféle jelenség is, amelyre – úgy tűnik – az illetékesek nem figyeltek eléggé. Nevezetesen arról van szó, hogy a Bermuda-háromszögben szokatlan és furcsa dolgok történnek az... idővel is. Nézzük például az önmagukban is rejtélyes repülőgép-katasztrófák némely “kísérő jelenségeit". 1945. december 5-én, amikor előbb egyszerre öt amerikai hadirepülőgép tűnt el, majd a keresésükre küldött nagy hidroplánnak is nyoma veszett – este 19 óra 04 perckor a haditengerészeti repülőtámaszpont rádióállomása olyan jelzéseket vett, amelyeket kétségkívül az egyik eltűnt gépről adhattak le (csak általuk ismert hullámhosszon, titkos kóddal). Igen ám, de ez már olyankor történt, amikor a fizika törvényei szerint a szerencsétlenül járt gépek semmilyen körülmények között nem tartózkodhattak a levegőben, hisz üzemanyaguk két órával előbb elfogyott... A rádiójelek viszont “mintha valahonnan nagyon messziről" érkeztek volna... Talán legyinthetnénk a dologra, ha csupán egyetlen ilyen esetről tudnánk. De például 1948. január 29-én egy angol utasszállító repülőgép London és Havanna között ismét nyomtalanul eltűnt, s a rádióamatőrök és a hatósági rádiófigyelő szolgálat ez esetben is fogták a gép jelzéseit – sok órával azután, hogy a gépnek már régen a tengerbe kellett vesznie.Az időproblémának van egy másik érdekes megjelenési formája. Erre is egy példa: 1971-ben egy másik angol repülőgép személyzete és utasai New Yorkból a Bermuda-szigetekre tartva különös kalandot éltek át. Útközben elromlottak műszereik és rádiójuk, a pilótáknak csak nagy nehézségek árán sikerült végre megtalálniuk a célrepülőteret, ahol szerencsésen földet értek. Mindebben talán nem lett volna semmi különös, ha ki nem derül: a gép több mint 30 perccel korábban érkezett meg, mint ahogy az fizikailag lehetséges volt. Ilyen gyorsan az a géptípus egyszerűen nem képes repülni; és az üzemanyagtartályokban is harmincpercnyi repülésre elég kerozinnal több maradt, mint kellett volna. És nem ez az egyetlen hasonló eset. Eddig a Földön sehol másutt nem fordult elő ilyesmi, a Bermuda-háromszögben viszont sokszor. A gépek órái – és az utasok karórái – pontosan ugyanannyit késnek érkezéskor a repülőtér óráihoz (a világ valódi idejéhez) képest... Itt megint egy másik időjelenséggel kerülünk szembe. Ez a “késés" sohasem kevesebb tíz, és nem több 40 percnél. A fogadó repülőtér személyzete pedig ilyen esetekben rendszerint azt állítja, hogy – és ez műszeresen bizonyítható is – pontosan ennyire időre tűnnek el ezek a gépek érkezésük előtt a radarok képernyőiről, ennyi ideig nem válaszolnak a rádióhívásra – hogy aztán egyszercsak a “semmiből" kibukkanva leszálljanak, mintha mi sem történt volna. Mert a gép személyzete és utasai számára csakugyan nem történt semmi; általában ők csodálkoznak a legjobban, amikor leszállás után tudomást szereznek az eseményekről, és rájönnek, hogy karóráik “elmaradtak" a világ ideje mögött... Történnek a háromszögben más

rejtélyek is. Ismét egy konkrét példa: 1964. június 7-én a Bahama-szigetek egyike, Grand Türk felé repült egy könnyű kis sportgép. A pilótán kívül egyetlen utasa volt csupán. Amikor a gép a sziget fölé ért, a pilóta furcsamód nem tudott leszállni, mert nem látta a szigetet. A földi irányítók hallották, amint rádióján közölte: “Odalenn semmi

sincs", majd később: “Hát van valamilyen kiút ebből a csapdából? " A legfurcsább az egészben az volt, hogy Grand Türk lakói látták a gépet: ott körözött a sziget fölött, néhány száz méter magasan, gyönyörű verőfényes időben, a tiszta égbolt alatt – legalább harminc percig – aztán elrepült és soha többé nem került elő. Felmerül a kérdés, milyen optikai és valószínűleg elektromágneses körülmények alakulhattak ki, hogy a gépen tartózkodók nem láttak semmit és a földi rádiójeleket sem fogták…? Sőt: miért és hogyan kerülhettek valamilyen egészen más környezetbe (vagy közegbe? ), amelyet alulról száz és száz szemtanú sem volt képes megpillantani? A térségben nemritkán előforduló “magányos hajósok" is beszámolnak furcsa fizikai és optikai jelenségekről. Az is előfordult, hogy ilyen hajósok nyomtalanul eltűntek ugyan a háromszögben, de később fellelték jachtjukat a hajónaplóval együtt. Nemegyszer e naplók utolsó lapjain a hajósok eltűnésük előtti órákban látott fura dolgokról volt szó: ismeretlen repülő tárgyakról, tenger mélyéből előbukkanó hatalmas “kéményekről", amelyekből színes füst tört az égre; vagy vízbe merülő és onnan kiemelkedő ötszáz-hatszáz méter átmérőjű repülő járművekről. Ezekről írnak a hajósok – aztán eltűnnek. Nem valószínű, hogy e hajósok mind hirtelen megőrültek és öngyilkosok lettek – ahogy sokan állítják, amint napvilágra kerülnek az efféle hajónaplók. Már csak azért sem, mert több olyan hajós is látta a fent leírt dolgokat, akik később megmenekültek vagy éppenséggel nem is kerültek veszélybe soha.Sokak szerint a Bermuda-háromszög problémaköréhez tartozik a híres Kék Barlangok ügye is. Ezek a Bahama-szigeteken – tehát a háromszög területén – találhatók, számos sziget partvidékén. A tenger alatti barlangok egymással összeköttetésben állnak; a vizén át beszűrődő kékes fény miatt kapták nevüket... Az egykori bennszülöttek legendái szerint ott éltek a hajókat mélybe húzó szörnyek. Eleuthera szigetén egy ilyen barlangba merült Bob Wallace, búvártársaival. Amint a kék rétegből a mélyebb, fekete vízrétegbe értek, a mélységből szabályos időközökben pulzáló rejtélyes fényfelvillanásokat tapasztaltak. Másutt, más barlangokban más búvárok is látták e jelenséget; leírásuk szerint a fény vöröses vagy fehér volt, és néha olyan erősen villant, hogy “nappali" világosságot keltett a legmélyebb sötétségben.Több kutató próbálja a háromszöget kapcsolatba hozni bizonyos történelmi okokkal. Nem csupán a háromszög területén (Bahama-szigetek), hanem Kuba, Haiti, a Dominikai Köztársaság és Puerto Rico partjai előtt is réges-régen tengerbe süllyedt városok romjaira leltek. A kormegállapítás szerint e falakat (romokat) 12 ezer évvel ezelőtt építették. Különösen figyelemreméltó, amit 1967-ben amerikai régészek az Aluminaut nevű tengeralattjáró segítségével fedeztek fel: kőből épült lépcsősort és utakat, amelyek körülbelül ezerméteres mélységbe vezetnek le a tengerbe. Itt nyilván olyan településekről van szó, amelyek valaha szárazföldön álltak, később valamilyen katasztrófa nyomán süllyedtek a mélybe. És bár sok tudós ugyanakkor azt állítja, hogy ezeket nem emberek építették, hanem “természetes sziklaformák" (ezért tehet úgy a hivatalos tudomány, mintha mindez nem is létezne), úgy tűnik, nem véletlen, hogy éppen ebben a körzetben annyi furcsa jelenség halmozódik fel és történik napról napra. Ha mindehhez hozzávesszük azt is, hogy csupán a jól dokumentált és bizonyított eseteket számítva, 1981-ig mintegy 120 hajó és 15 repülőgép, valamint 1200 ember tűnt el nyomtalanul – akkor nyilvánvalóvá válik, hogy ez a terület a Föld egyik veszélyes pontja, amely sok titkot rejt még magában. Ezért a legnagyobb elismeréssel szólhatunk azokról a szovjet, amerikai, francia, angol tudósokról, akik – szembeszállva a veszélyekkel, az elemekkel és vaskalapos tudóstársaikkal – szorgalmasan kutatják a háromszög területét, és minden bizonnyal még szenzációsabb felfedezésekről hírt adnak.

BONYOLULT BERMUDA-HÁROMSZÖG,AVAGY A FELBÉRELT SZERZŐ ÉS KÖNYVE ESETE

Lawrence Dávid Kusche “A Bermuda-háromszög rejtélye – megfejtve" című könyve 1975-ben íródott; akik bővebben foglalkoznak a címben jelzett témával, felkapják a fejüket: mi az, hogy “megfejtve"? Tudtunkkal még sehol senki sem fejtette meg a rejtélyek láncolatát, pedig komoly kutatók – sőt, egész modern expedíciók! – foglalkoztak vele erősen. Úgy látszik, nem tudósokra kellett számítanunk, jött egy szerző és kirázta kisujjából a megfejtéseket". Vagy mégsem...?A könyv alapvető hiányosságaira mindjárt kezdetben fény derül. Kusche úr nem közölte az olvasókkal azt az apróságot, hogyan is keletkezett könyve. A hetvenes évek elején a rejtélyes háromszögben sokasodó katasztrófák miatt a bahamai, bermudai és a floridai szállodatulajdonosok attól tartottak, hogy ezek az események visszavetik a turistaforgalmat ebben a körzetben. Ezért kerestek valakit, aki jó pénzért hajlandó lenne a

tudományosság látszatát keltve “bebizonyítani", hogy a Bermuda-háromszögben “nem történik semmi titokzatos". Választásuk egy arizonai könyvmolyra, L. D. Kuschéra esett. A szerző régi folyóiratokat ásott elő és némi levelezést foly-

tatott ez ügyben – ennek alapján írta meg könyvét arról, hogy nincs is semmi rejtélyes a Bermudákon. Pontosan úgy, ahogy azt megbízói tőle elvárták... Ez a tény különben közismert keleten és nyugaton. Azóta már a szocialista országokban is születtek Kuschéval vitatkozó könyvek, amelyek sokkal élesebb fényt vetnek a Bermuda-háromszög problémakörére. De menjünk sorjában. Kusche művével szemben az egyik legfontosabb szemrehányás az, hogy sok vitatkozóhoz hasonlóan ő is egyszerű módszert választ tétele bizonyítására: elhallgatja azokat a tényeket, amelyek alááshatják állításait. A háromszögben előfordult katasztrófák közül tetszőlegesen kiválasztott ötvenegynéhányat (a több száz esetből!) és elhallgatja mind a tizenkilencedik századi, mind a huszadik század második felének, a hatvanas években történt eseményeknek jelentős részét! Az ő “eseménylistája" szerint a háromszögben sokszor semmi sem történt egy–másfél éveken át; holott a valóságban a hajók rendre tűntek el, nem is szólva a repülőgépekről. Aki összehasonlítja Kusche “adatait" például a Iioyd tengeri biztosítótársaság adataival, az rögtón átlát a szerző szándékán.Kusche úr módszere abban is egyszerűsítést jelent, miszerint állítja: rejtélyes eltűnések ... nincsenek, és nem is voltak! Csak a “Legenda" szerzői állítják, hogy rejtélyes módon tűnt el ez vagy az a hajó vagy repülőgép; Kusche felsorol erre négy-öt lehetséges okot a katasztrófára (semmi bizonyíték nincs arra, hogy éppen ezek okozták volna azt) és azt mondja: íme, van magyarázat! A szerző – nyilván szándékosan – összetéveszti a lehetséges okokat az esetek magyarázataival. Hogy én is hozzak fel példát: 1964-ben Kusche szerint semmi említésre méltó sem történt a háromszögben. Holott ebben az évben, pontosabban június 7-én történt az előző cikkben ismertetett Grand Turk-i eset. Ismétlem: sok szemtanúja volt az esetnek, talán ezért is hallgat róla Kusche. Mert ugye, nem illik bele az általa festett képbe. Aztán az is előfordult (például 1968-ban), hogy egyszerre több repülőgép is eltűnt. Kusche erről is hallgat. Hallgat olyan utasszállító hajóval megesett katasztrófáról, ahol több mint száz utas veszett oda. Hallgat arról, hogy 1946 után más amerikai katonai repülőgépek is eltűntek. Az 1945 decemberi katasztrófáról – ez az eset a legismertebb, az újságokban is a legtöbbet idézett történet, amikor is egyszerre hat katonai repülőgép tűnt el nyomtalanul – Kusche elhallgatja, hogy egy rádióamatőr hallotta a pilóták egymás közti rádióbeszélgetését: nyomtalan eltűnésük előtt a pilóták egymást figyelmeztették bizonyos lényekre, akik követik őket a levegőben és “olyanok, mintha más bolygóról jöttek volna". Kusche arról sem ír, hogy amikor eltűnik egy hajó vagy repülőgép, a kutatás nagy nyilvánosság bevonásával folyik (például kikérdezik az esetleges katasztrófa közelében haladó más hajók személyzetét is) és rádióamatőrök figyelik éjjel-nappal az étert, hogy adott esetben segélykérést továbbíthassanak. Nem lehet tehát csak úgy “kitalálni" hajóeltűnéseket, nem lehet “Legendát" gyártani. E nyilvánosság miatt nemegyszer olyanok is belehallgatnak az éterbe, akik máskor ezt ritkán teszik, ilyenkor olyan hullám-hosszokat is figyelnek, amiket máskor elkerülnek. Eltűnt repülőgépek esetében előfordult, hogy rendkívül messziről érkező rádiójeleket fogtak fel; a mérések szerint ezek olyan távolságból érkeztek, ahová az illető gépek fizikailag nem távolodhattak el, vagy olyan időpontban, amikor azok már nem tartózkodhattak a levegőben (és a tenger felszínén sem)... Kusche ezekről is hallgat. Nem említ Kusche túlélő szemtanúkat – pedig ilyenek is vannak. Akik egy-egy rejtélyes katasztrófahelyzetet, sőt máig megmagyarázhatatlan jelenséget láttak, életveszélybe kerültek, de valahogy sikerült megmenekülniük. Az ilyen egyének beszámolójának ismertetése persze csak rontott volna a megbízói által rendelt “képen".Hallgat Kusche a háromszög felett repülő gépek személyzeténél nemegyszer tapasztalt fura lélektani jelenségekről. És amíg a szovjet és amerikai tudósok több expedíciót indítottak e térségbe és utána is arra a belátásra jutottak, hogy az ott tapasztalt jelenségek egy részét a tudomány ma még nem képes megmagyarázni – Kusche úrnak nincsenek ilyen gondjai. Ő meg tudja őket magyarázni. Mr. Kusche hallgat a bahamai Nagy Kék Barlangokról és az ott megfigyelt rejtélyes jelenségekről; a tengerészek, pilóták és mások által a közelben látott repülő, úszó, fel- és lemerülő hatalmas objektumokról, tenger alatti fényforrásokról stb. Nem említi a környéken felderített régészeti leleteket, amelyek pedig egy 10–12 000 évvel ott virágzó kultúrára utalnak. Hallgat az idővel kapcsolatos problémákról: ezeket is ismertettem az előző cikkben. De azért Kusche úr elégedett lehet: könyvét több országban kiadták, a tájékozatlanabb olvasók talán még el is hitték, hogy “megfejtette" a rejtélyeket. Megbízói nyilván elégedettek teljesítményével. Csak az a furcsa, hogy a könyvet nálunk is komolyan vették... A két cikk után lássuk, mi a helyzet jelenleg. Egy biztos: továbbra sem világos, mi történik a háromszögben. Aminthogy az sem világos, miért vannak eseményekkel teli, “sűrű" időszakok, amelyeket hosszú csendkorszak követ.

Érdemes lenne ezt a ciklusosán – bár szabálytalanul – ismétlődő eseményhalmozódást egyszer éppen ezen ritmus felől is megvizsgálni.A háromszög furcsa eseményeiről mindeddig számtalan hipotézis született. Ilyen például az első sajtócikkben már említett A. Jolkin szovjet tudós Hold-elmélete; ez a háromszögben tapasztalt katasztrófák időpontjait a Holdnak a Föld körül befutott pályájával hozza összefüggésbe; az eseményeket a Hold és a Nap keltette árapályhatással, a tengerfenék alatti ionizált magma mozgása keltette mágneses anomáliákat okolja. Érdemes megjegyezni, hogy míg a sajtó gyakran írta: a háromszögben nem is történnek gyakori katasztrófák, a háromszög semmiben sem különbözik a világtengerek más vidékeitől – a szovjet tudósok, köztük a szóban forgó Jolkin is a lehető legnormálisabb módon, a valóságnak megfelelően tényként kezeli az eltűnésekről szóló híreket.Akár az UFO-ügyben, egy dolgot teljes határozottsággal leszögezhetünk: valami biztosan történt-történik a háromszögben, ha az erről szóló hírek a floridai-bahamai-bermudai szállodások és idegenforgalmi szervek kétségbeesett eltussoló akciói ellenére is oly nagy port kavartak fel. A jelenség összetett, és néhány aspektusa – például az idő rendellenes “viselkedése" – mai eszközeinkkel és főképpen mai hozzáállásunkkal még aligha oldható meg. Bizonyos merev álláspont ellenére azért Magyarországon is foglalkoztak a hozzáértők a háromszög problémájával. Példaképpen említhetjük Neko-vetics Oszkár mérnök nyomtatásban meg nem jelent könyvét, amelyben a szerző a katasztrófák okait az óceánok fenekén bekövetkező gigantikus gázkitörésekkel magyarázza. (Ezt a kétségkívül igen érdekes és főképpen tudományos szempontokból megalapozott munkát annakidején röviden ismertette az Ország-Világ című hetilap is.) A “magyarázatok" között éppúgy szerepelt már az infrahang, mint a tengerrengések, hurrikánok, különösen erős áramlások, “lefelé irányuló légtölcsérek" stb. Talán nem árt megjegyezni, hogy – mint arról a magyar sajtó is hírt adott – a háromszög fölött 1970-ben nyomtalanul eltűnt egy AN–22-es hatalmas szovjet teherszállító repülőgép is, és bizonyos furcsa jelenségeknek szocialista országok hajóinak legénységei is szemtanúi voltak. Elvethető hát az az állítás, hogy a háromszög eseményei valamiféle “kapitalista szélhámosság" lennének, amellyel egyesek pénzt és csak pénzt akarnak keresni.1971. március 26-án az egyik amerikai televíziós hálózat rendkívül érdekes műsort sugárzott: a kamerák elé hajósok, pilóták, utasok, kutatók léptek és igen elgondolkoztató történeteket mondtak arról, miket éltek át a háromszögben. Nem lehet véletlen tehát, hogy egyes források szerint máig 76 expedíció kutatta a háromszög titkait, köztük a szovjet-amerikai Polimode-expedíciók. Tény persze az is, hogy – mint a Nyegyelja c. szovjet hetilap írta egy-egy ilyen vállalkozásnak nem csupán a katasztrófák okainak feltárása a célja, hanem ezzel együtt oceanográfiai, meteorológiai, fizikai, biológiai stb. kísérletekre is sor kerül. Minderre persze aligha vállalkoznának a tudósok (főként nem ilyen gyakran), ha ezek a területek a maguk rejtélyes katasztrófáival már előzőleg nem hívták volna fel magukra a tudósok figyelmét.

IRODALOM1. Izvesztyija (Moszkva) 1976. dec. 5. A. I. Jolkin cikke.2. Jeffrey, A. K. T.: They dared the Devil's Triangle. New York 1975.3. Kusche, L. D.: A Bermuda-háromszög rejtélye - megfejtve. Bp. Zrínyi Kiadó 1979.4. Literatura (Varsó), 1979. ápr. 19. “A Bermuda-háromszög rejtélye"5. Magyarország, 1978. 29. “Kísérlet a Bermuda-háromszögben".6. Magyarország, 1976. 19. “A Mary Celeste titka".7. Nauka i Zsizny, 1976. 9. V. Azsazsa cikke a háromszögről.8. Népszava, 1976. dec. 5. “Mi az igazság a Bermuda-háromszög körül? "9. O Donell, E.: Strange Sea Mysteries, London, 1926.10. Ország-Világ, 1975. okt. 22.: “Tudósok kutatják a Föld »veszélyes övezeteinek* titkát". I. rész.11. Ország-Világ, 1975. nov. 26. “Tudósok kutatják a Föld sveszélyes övezeteinek* titkát". II. rész.12. Pocsivalov, L.: Utazás a Bermuda-háromszögbe. Fáklya, 1983. 6. sz. 20-21. old.13. Pravda (Moszkva), 1976. dec. 5. Brjehovszkij akadémikus cikke.14. Razem (Varsó), 1984 március. “Nyomok a tengerfenéken".15. Razem (Varsó), 1977. 36. sz. “Elárulja-e titkát a »háromszög«? "16. Szovjetunió, 1978. 12. sz. “Kutatások a Bermuda-háromszögben".17. Szovjetunió melléklete, 1975. 5. sz.: .Amikor a Hold földközelben van. Egy szovjet tudós hipotézise a “háromszögekről".18. Szocialiszticseszkaja Indusztrija, (Moszkva), 1976. július 13. “Bolsaja zagadka okeana".19. TASZSZ, 1977. január 6-án kiadott jelentése (a háromszögben folytatott nemzetközi kísérletek céljairól).20. Vokrug Szveta, 1976. 7. sz.: I. Bojecsin: “Egyelőre nincs válasz."21. Zemlja i Vszelennaja, (Moszkva) 1976. 6. sz.

A titkok titka - az UFOUFO, CIA ÉS A TÖBBIEK

“A világ 147 országát magában foglaló szervezet, amely a Föld bolygó szinte valamennyi emberi lényét képviseli, az Egyesült Nemzetek főtitkáraként köszöntöm önöket bolygónk népei nevében."így kezdődik az a magnószalagon levő üzenet, amelyet augusztusban bocsát fel két űrszondában a NASA. A szondák a terv szerint a Jupiter, Szaturnusz közelében, az Uránusz és a Neptunusz bolygók irányában hagyják el a naprendszert a kívánt, de pontosan meg nem határozott céllal, csillagok közti útra, ahol Waldheim üzenetén kívül zenét, természetes földi zajokat és a Föld lakóinak nyelvén elmondott szövegeket sugároznának. (A cikk 1977-ben jelent meg; ezek azóta megvalósultak – A szerk.)Mintegy tíz esztendőre lesz szükség ahhoz, hogy valamelyik űrszonda megtegye az Uránuszhoz vezető 3 milliárd kilométert. Aztán már csak néhány évmillió kell, hogy közelébe érjen a naprendszeren kívül lévő csillagoknak. És máris megérkezik a Föld üzenete a földönkívülieknek.De hát a hajótöröttek nem voltak optimisták, amikor a tengerre bízták törékeny palackpostájukat? Aki valaha is foglalkozott kissé a tudomány fejlődésének történetével, kénytelen volt objektíven megállapítani, hogy tudásunk némely ágazatának képviselőit bizonyos rövidlátás jellemzi. “Hátranézve" mind a tudósok, mind a laikusok rendkívül hajlamosak a hamis elégedettségre. Magyarul: gyakran tűnik nekik úgy, hogy már eljutottunk egy csúcsra, a tudás és bölcsesség csúcsára. Gyakran elfelejtik, hogy utánunk jön majd a huszonegyedik, a huszonötödik, harmincadik század tudománya, amellyel összehasonlítva “atomkorunk" tudása kissé elmaradottnak fog tűnni. A tudomány egyik ilyen, ellentmondásokkal teli ága a csillagászat. Elég, ha alátámasztásul csak egy elgondolkoztató adatot hozok fel: a Világmindenség egy része körülbelül kétszer olyan idős, mint a Föld (10 és 5 milliárd

év). Logikus és cáfolhatatlan tehát, hogy az élet másutt is értelemmé fejlődhetett, és létezhetnek valahol, sőt sok helyütt, olyan kultúrák, melyek műszaki színvonalon (is) jóval előttünk járnak. Sajnos, a laikusok és tudósok közül sokan el sem tudják (akarják? ) képzelni, hogy ilyen civilizációk űrjárműveik segítségével felkereshetnek bennünket (is). Holott már mi is eljutottunk más égitestre, és az elkövetkező évtizedekben kétségkívül eljutunk többre is. Sokak szerint az ilyen űrjárművek már évtizedek óta keringenek itt körülöttünk. Adatok mindenesetre vannak; megjelenésükről már a fáraók korában beszámoltak egyes krónikák. A ma UFO-knak (azonosítatlan repülő tárgyaknak) nevezett szerkezeteket láthatunk Altamira, Afrika, Dél-Amerika és Kína több tízezer barlang- és sziklarajzai között. E rajzok korát 10–15 ezer évre becsülik. Sok száz leírás maradt fenn a középkorból is. Maga a “repülő csészealj" kifejezés 1978-ban ünnepli centenáriumát: 1878-ban neveztek így először egy amerikai farm felett elrepülő tárgyat. Sajnos, Magyarországon - és ezzel a nézettel a szocialista országok között is magunkra maradtunk – még ott tartunk, hogy “UFO-k pedig nincsenek...", míg a Szovjetunió, az USA és néhány tucat kisebb-nagyobb hatalom évente milliókat áldoz az UFO-k megfigyelésére és kapcsolatfelvételi kísérletekre. (E cikkben az “UFO" betűszón a szerző általában nem azokat a jelenségeket érti, amelyekről később kiderült vagy kiderülhetett, hogy természetes okaik voltak - tehát kikerültek az “azonosítatlan repülő tárgyak" kategóriájából –, hanem az olyan azonosítatlan tárgyakat, amelyek sok esetben műszaki jellemzőkkel, paraméterekkel rendelkeznek. – A szerk.)Bár az analógia nem érv, mégis érdemes felsorolni néhány érdekes tudománytörténeti adatot az elmúlt évszázadokból, mikor a “hivatalos tudomány" nagyon “melléfogott".Sokan próbálták már egyes tudósok tekintélyére hivatkozva megszabni mind a laikusoknak, mind a fiatalabb tudósnemzedéknek, miben higyjenek és miben ne. Annak idején Bernoulli francia fizikus matematikai úton bebizonyította, hogy a gőzt lehetetlen gyakorlati célokra felhasználni. Munkáját a Francia Tudományos Akadémia különdíjjal jutalmazta; néhány évvel később pedig megjelentek az első mozdonyok és gőzhajók. Az ismert fizikus, Helmholz kijelentette: a telepátia lehetetlenség és ellenkezik a józanésszel. Azóta rengeteg telepatikus kísérletet végeztek, még a Föld és a Holdon tartózkodó űrhajósok között is. 1910-ben Hamburgban a neurológusok kongresszusán valaki a pszichoanalízist említette, mire tudóstársai rendőrt akartak hívni, hogy elvitessék az ,,elmebeteget". A híres atomfizikus, lord Rutherford 1937-ben bekövetkezett halála előtt röviddel így nyilatkozott: “Aki az atomenergia felhasználásában hisz - olyan, mint a Holdra ugató kutya." Lavoisier-nak, a XVIII. század élenjáró francia tudósának a kezébe nyomtak egy, szinte még meleg meteoritdarabot, ennek ellenére mégis kijelentette: “Lehetetlen, hogy kövek hulljanak az égből". 1903-ban kidobták állásából azt a riportert, aki elsőként jelentette a Wright-fivérek repülését, hiszen a tudósok világosan megmondták, Jiogy a levegőnél nehezebb tárgy nem emelkedhet a levegőbe. Ugyanígy “bizonyították" be száz évvel előbb azt is, hogy a vonaton utazó emberek meg fognak fulladni “léghiánytól". Sok tudós az első szputnyik fellövése előtt badarságnak tartotta az egész ötletet, mikor pedig az első ilyen mesterséges égitest már a fejünk felett repkedett, az ismert csillagász, Van der Riet Wooley közönséges csalásnak nevezte a szovjet űrkutatás eredményét. Egyes tudósok állítása szerint a poszméhek potrohának felépítése lehetetlenné teszi e rovarok számára a repülést. A poszméhek szerencséjükre nem tudnak erről, és így vígan repdesnek.Amikor 1849-ben két német misszionárius Közép-Afrikából hazatérve beszámolt arról, hogy hósapkával borított hegyeket láttak, az Angol Földrajzi Társaság tagjai nevetőgörcsöt kaptak. Persze, a nyilvánvaló tévedések nem szegik kedvét az ilyen tudósoknak. A harmincas évek végén több fiatal angol fizikus szakcikkben állította, hogy a rakétameghajtású jármű megvalósíthatatlan. Ma ugyanezek a szakemberek... az angol űrkutatási program vezetői.Furcsa kettősséggel állunk szemben. A konzervatív irányzat hol igyekszik kétségbe vonni az UFO-k létezését, hol arra hivatkozik, hogy sok megfigyelést nem fogadhat el hitelesnek, mert azokat “nem tudományos felkészültségű emberek" végezték. Elég lenne, ha egyszerű matematikai valószínűségszámítást végeznének, hiszen például az amerikaiaknak - a Gallup Intézet jelentése szerint – 35%-a véli úgy, hogy látott már UFO-t. Sok más országban hasonló az arány. A szemtanúk között éppúgy voltak egyetemi tanárok, pilóták, sőt csillagászok - mint egyszerű parasztok vagy munkások. Ezek a számadatok – ha mást nem is – de egyet biztosan bizonyítanak: azt, hogy valami van. Valaminek lennie kell. Az egyszerű tagadás nem lehet a tudósok álláspontja – akkor sem, ha ezek a “tagadók" már egyre kevesebben vannak. Az angol repülésügyi minisztériumban 1959 óta különleges osztály működik, mely eddig mintegy 45 000

feljegyzést, adatot, fényképet, filmet stb. gyűjtött össze a témáról.

A Szovjet Tudományos Akadémia (mint más állami szervek) – körülbelül húsz másik ország akadémiájához hasonlóan – szintén foglalkozik az UFO-kkal. Szovjet tudósok és pilóták olykor a sajtóban is beszámolnak találkozásukról a “repülő csészealjakkal".A francia rendőrség 1971-ben máig érvényes utasításokat kapott arra nézve, hogyan kell pontos jelentéseket írni, ha UFO-kat észlelnek.Legélénkebb a kutatás az USÁ-ban. A hadsereg összes egységénél megtalálható az UFO-k “pontos" leírása és az instrukció: hogyan kell viselkedni a velük való találkozáskor. Fényképek őrzik az amerikai városok felett olykor csapatosan elrepülő UFO-k látványát.Voltak és vannak olyan tudósok és politikusok, akik a rájuk nehezedő felelősség és külső nyomás ellenére kimondták, mit gondolnak az UFO-król. Albert Einstein röviddel halála előtt kijelentette: “A repülő csészealjak valóban léteznek." John F. Kennedy 1961-ben azt mondta újságíróknak: “Meg vagyok győződve arról, hogy a repülő csészealjak léteznek és más világokból érkeztek." U. Thant 1967. június 5-én az ENSZ-küldöttek előtt egyszerűen kijelentette: “A vietnámi háborún kívül a legfontosabb probléma, mellyel foglalkoznunk kell – a repülő csészealjak, más néven UFO-k problémája". Herald Salkin professzor, a Pentagon tanácsadója nyilatkozta a sajtónak, hogy “számos bizonyíték van az UFO-k létezésére, beleértve filmeket, fényképeket, sőt meghibásodott földönkívüli járművek szilánkjait is."Nagyon jellemző viszont, ami Wernher von Braun, a NASA egyik vezetője mondott: “Vannak földönkívüli energiák, melyeknek eredetét nem ismerjük. Ezek sokkal hatalmasabbak, mint feltételezzük. Többet nejn mondhatok." Figyeljük csak meg az utolsó mondatot. “Többet nem magdhatok." – Hány és hány felelős személy bújt e szavak mögé! Ki tiltotta még nekik, hogy elmondják, amit már megtudtak... ?A NASA nyugdíjba vonuló felelős beosztású alkalmazottjaitól esküt vesznek, hogy halálukig megőrzik az intézménynél megismert titkokat. Ennek ellenére sokan közülük később sajtóértekezleteken vagy maguk írta könyvekben számolnak be a NASA-nál tapasztalt dolgokról. így például arról, hogy Armstrongék egy szilikontartályt hagytak a Holdon, melyben egy alumínium szalagon 74 ország elnökének üdvözletét “olvashatták" ... kik? Érthető persze a titoktartás. A földi hatalmak szeretnének kapcsolatba lépni az UFO-kat küldő civilizációkkal. Az esetleges kapcsolatfelvételre a műszakilag legfejlettebb szervezetek: a hadseregek állnak készen. Bár az eddigi próbálkozások kudarccal végződtek, ilyen eseteket százával tudnánk sorolni: egy NATO-hadgyakorlaton nagy feltűnést keltett egy 90 méter mélységben mozgó titokzatos “tengeralattjáró" - tizenhárom romboló személyzete látta egyidőben radarja képernyőjén, hogy az ismeretlen tárgy 370 km/óra(!) sebességgel haladt. Egy tudományos expedíció tagjai saját szemükkel láttak az Északi-tenger 11 méteres jégpáncélját áttörve, felhőkbe emelkedő UFO-t. Alighanem érdekelheti őket haditechnikánk: már a II. világháború idején feltűntek többek között a hitleristák V-l és V-2 kísérleteket végző telephelye, Peenemünde felett. Egy nappal a koreai háború kitörése után egyidőben jelentek meg az amerikai atomtelepek és a koreai csataterek felett. Hogy nem lázálmokról és víziókról van szó, álljanak itt egy öreg és tapasztalt pilóta szavai: “ötmillió dollár értékű gépet vezetek és nem támaszkodhatok hallucinációkra vagy víziókra. Egyetemet végeztem, nem vagyok amatőr. A háború alatt azzal teszteltek bennüket a seregben, hogy képernyőkre ellenséges hajók és repülőgépek fényképeit vetítették 1/10 másodpercre, később még rövidebb időre. És utána le kellett rajzolnunk, mit láttunk, szabatosan beszámolni róla szóban és írásban. Az UFO-k megfigyelésére általában jóval több időnk szokott lenni..." Azt is figyelembe kell vennünk, hogy az UFO-k már puszta megjelenésükkel is ösztönözték a földi műszaki kutatásokat. Mivel nem elképzelhetetlen, hogy a gravitáció általunk még ismeretlen felhasználási módja segítségével mozognak, sok országban a katonai és polgári kutatók “rávetették magukat" a gravitációval folytatott kísérletekre. Eddig 75 találmányt jelentettek be. Ismeretes John Searl amerikai feltaláló esete, aki már 1952-ben épített és kipróbált egy antigravitációs motort. Akkor Searlt a hadsereg vette “védőszárnyai alá" - azóta sem látta senki.Évtizedek óta foglalkozik – sokirányú egyéb tevékenysége mellett - az UFO-k körüli ködösítéssel a CIA, az amerikai Központi Hírszerző Hivatal. Mind az USÁ-ban, mind külföldön egyre többen hoznak nyilvánosságra a szervezetet terhelő anyagokat. Volt NASA-tudósok panaszolják fel, milyen nyomást gyakorolt a CIA és az FBI mindenre, ami kapcsolatban állott az UFO-kkal. Maurice Chatelain, az űrtávközlés elismert nemzetközi szakembere és – tőle függetlenül – Jacques Bergier, a New York-i Tudományos Akadémia tagja - egy-egy könyvben írták le, mi is játszódott le az amerikai űrrepülések hátterében, és milyen kapcsolatban állt és áll a CIA az UFO-k nyomait eltüntető bizottságokkal.Annak idején – vagy harminc éwel ezelőtt – a CIA és az FBI azért kaptak

szabad kezet UFO-ügyben, mert az ismeretlen repülő testek tömeges megjelenésével kapcsolatban az amerikai kormány egész egyszerűen a Föld

inváziójától tartott. A CIA máig rajta tartja a kezét ezeken az ügyeken; most a tudósok elmondják, hány és hány tárgyi bizonyítékot voltak kénytelenek annak idején átadni örökre a ClA-nak és a katonai hatóságoknak. A kémszervezet később azt a feladatot kapta a kormánytól: a tömegek megnyugtatása érdekében terjessze azt a hitet, hogy az UFO-k nem is léteznek. A CIA ezzel a lehetetlenre vállalkozott. Mindnyájan emlékezünk még a hírhedt Condon-jelentésre, amely “megállapította", hogy “UFO-k pedig nincsenek". A bizottságból már “menet közben" is többen kiváltak, amint átláttak a szitán. Condon professzor elsüllyesztette a valódi bizonyítékokat, ugyanakkor nagy felhajtással vonult ki a bizottság minden hisztériás vénkisasszony lázálmait hang- és filmszalagra venni, hogy ezek segítségével tegye nevetségessé az ügyet. A Condon-jelentés közzétételének napján, mintha csak ki akarnák gúnyolni a “tisztes bizottságot", Washington felett egy tízegynéhány UFO-ból álló konvoj vonult végig, nagy szenzációt keltve. Mellesleg Condon 1976-ban, halálos ágyán tanúk előtt beismerte, hogy a hamis jelentést utasításra készítette: az “eredményt" még a kutatások előtt készen kapta a CIA megbízottjaitól. Az ügy politikai oldaláról még ennyit: a közfelháborodás miatt Ford elnök nyilvánosságra hozott 8500 olyan adatot az UFO-król, melyeket az amerikai légierő gyűjtött össze. Carter elnök választási hadjárata alatt ünnepélyes ígéretet tett arra, hogy elnökké választása esetén nyilvánosságra hoz minden UFO-kra vonatkozó anyagot.Magyarországon is igen sokan érdeklődnek az UFO-k iránt – ez természetes. De az már nem természetes, hogy nálunk az UFO-kból valamilyen természetfeletti dolgot akarnak csinálni azzal, hogy nyilvánvaló létüket tagadják. Mivel az újságolvasók százezrei nálunk szinte semmilyen anyagot nem találnak az UFO-król, hát onnan szerzik be ilyen igényeik kielégítését, ahonnan lehet – például különböző ferde szemléleteket tükröző nyugati szenzációhajhász kiadók fércműveiből. Ez nyilván szemléleti torzulásokat okoz – a politikailag kevésbé érett emberekben óhatatlanul kialakul (vagy már kialakult?) egy olyan nézet, mely szerint az UFO az valami “nyugati" dolog, amelyről itthon, nálunk, úgy látszik, még “beszélni sem szabad".Szerencsére csak nálunk. Ezt bizonyítják azok a sajtócikkek és könyvek, amelyek a szocialista országok tudományos folyóirataiban és népszerű lapjaiban jelennek meg rendszeresen és kimerítően. Szovjet tudósok már nemegyszer kiálltak azon tétel mellett, hogy a földönkívüli civilizációk legyőzhetik a galaktikák közötti (általunk “óriásinak" tartott) távolságokat és nincs semmi okunk feltételezni, hogy nem ők keringenek itt körülöttünk. Amíg a szocialista országokban egyre komolyabb hangvételű írások jelennek meg arról, hogyan lehetne Darwin fejlődéselméletét összeegyeztetni egy, a földi életbe valaha genetikai úton beavatkozott kozmikus civilizáció eredményeivel - addig nálunk erről és hasonló témákról egy kisebb cikket is nehéz elhelyezni. Csak egyetlen hetilapunk állja a sarat, és bár javarészt szovjet anyagokra támaszkodik, állandóan bizonyos tudományos körök pergőtüzét kénytelen elviselni. Ugyanakkor a rovat szerkesztőjét elárasztják az olvasók levelei és küldeményei, szünet nélkül csengenek a telefonok. Fiatal tudósok nevüket elhallgatva merik csak nézetazonosságukról biztosítani a szerkesztőséget. A dolog nevetséges (és egyben szomorú) oldala: a magyar “hivatalos" tudományos élet egynémely képviselője, aki itthon még a tévében is a hagyományos csillagászati elméletekre oktat bennünket, nemegyszer részt vesz külföldön. Danikén és mások által rendezett “ősűrhajózástani" kongresszusokon, sőt ott – a Szovjetunióból és más szocialista országokból érkezett tudósokkal karöltve – tudományos szakdolgozatát is felolvassa, nyilatkozik a külföldi sajtó képviselőinek UFO-ügyben, majd turistaútlevéllel zsebében hazatér, és bár baráti körben elismeri, hogy azért “ebben a dologban van valami" – hivatalos helyeken gúnykacajra fakad, ha valaki az UFO-kat, a kozmikus genetikai beavatkozást vagy például a közép-afrikai dogon nép szédületes csillagászati és anyagszerkezeti tudását említi.összefoglalásul: a látszólag jelentéktelen, csak “hobbistákat" érdeklő ügy az évtizedek alatt világméretű és jelentőségű tudományos, műszaki, de mindenekelőtt társadalmi problémává nőtt. Nem helyes az a megállapítás, amit egyik hetilapunkban olvashattunk évekkel ezelőtt: “új vallás születik". Nem hitről, hanem tényekről van szó, azokkal kellene vitába szálni. Akik az UFO-ban “hisznek", azok hisznek a DNS-molekulában is, a genetika kettős spiráljában, pedig gyakorlatilag azt csak néhány száz ember látta a Földön eddig a saját szemével – mi laikusok csak rajzokon vagy fényképeken. Az UFO-król is csak filmek és fényképek vannak birtokunkban, egyelőre. Egy probléma létezését nem az dönti el, hányan látták a jelenséget és hány diplomával rendelkeztek a megfigyelők. Itt az ideje, hogy ne kullogjunk – XIX. századi szemléletünkhöz hasonlóan – a külföld után, ott is az utolsó sorban, hanem vegyük fel a kesztyűt. Nem azt szeretnénk, ha tudósaink időt, államunk nagy összegeket áldozna az

UFO-kutatásra – elvégzik ezt helyettünk mások. Csak a szemléletet, a “hozzáállást" kellene megváltoztatni, mert a mostani sokat árt a tudomány tekintélyének. Az emberek elvesztik a tudósokba vetett bizalmukat, ha vaskalapos, maradi magatartásformákkal találkoznak. Az UFO-kban nem szabad semmi rendkívülit látni. A világ megisme-

résére törekvő tudósoknak és laikusoknak éppen olyan természetes, pozitív kíváncsisággal kell közelíteni hozzájuk, mint a csak sajátjainknak tűnő, de valójában éppúgy kozmikus, földi problémáinkhoz.

ŰRHAJÓSOK ÉS UFO-K

Néhány évvel ezelőtt az amerikai űrkutatási hivatal, közismert nevén a NASA egy tizenkét tudósból álló csoportot hozott létre John Billingham kutatóval az élén, amely azt a feladatot kapta: dolgozzon ki egy programot a földön kívüli civilizációkkal történő kapcsolatfelvétel megkönnyítésére. Billingham azokhoz a tudósokhoz tartozik, akik nem kételkednek az UFO-kban, helyesebben abban, hogy az olykor feltűnő látvány idegen járműveket jelent annál is inkább, mert létezésükről már több szigorúan tudományos forrás is beszámolt. (...)A tudóscsoport másik tagja, a floridai dr. Richárd E. Yinger professzor úgy számítja, hogy a következő években várható a közvetlen kapcsolat kialakulása földlakók és földön kívüli civilizációk képviselői között; ez utóbbiak alatt természetesen azokat a lényeket érti, akik az ismeretlen eredetű repülő tárgyakat vezetik. A NASA-csoport a történelemben az első, hivatalosan is elismert állami szerv, amelyet e célból hoztak létre.Maurice Chatelain, a NASA volt alkalmazottja, neves specialista az űrhajók és a Föld közötti rádiókapcsolat terén; egyike volt azoknak, akik kidolgozták az Apolló űrhajók távközlési rendszerét, ezenfelül több csillagászati és űrhajózási szakreferátum szerzője, ezeket általában nagy nemzetközi konferenciákon adta elő. Könyve (“őseink a kozmoszból érkeztek", Párizs 1975, Laffont Kiadó) a szerző szerint úgy született, hogy szovjet tudósoktól kapott óriási mennyiségű információt a kozmoszban lévő civilizációkról. Chatelain leírja először az összes amerikai próbarepüléssel és az Apolló-programmal kapcsolatos kezdeti nehézségeket, majd így folytatja:“A repülések alatt, ahogyan azt többen közülünk várták is, furcsa események történtek. Néhányról nincs jogom írni ebben a könyvben, több másikról pedig csak úgy tehetek említést, ha nem közlöm értesüléseim forrását, mivel nem voltam tanúja egyes jelenségeknek...(...) Nincs kizárva, hogy az elkövetkező években a szovjet és az amerikai űrkutatás olyan eredményekhez vezet, amelyeket ma még el sem tudunk képzelni. (...) Az amerikai Gemini és Apolló űrhajók legénysége olyan dolgokat látott, amelyekről nem volt szabad nyilatkozniuk senkinek. Különben is nehéz ezekről a dolgokról írni, mert a NASA igen szigorúan őrzi titkait; ám azt már tudjuk, hogy az összes Gemini és Apolló űrhajót földön kívüli, ismeretlen eredetű repülő tárgyak – vagy, ha akarják, nevezzék őket repülő csészealjaknak – kísértek közelről vagy távolról. Az űrhajósok minderről be is számoltak a földi irányítóközpontnak, amely azonnal feltétlen titoktartást parancsolt az ügyben."Úgy tűnik – írja tovább a szerző –, hogy a sorban az első Walter Schirra űrhajós volt, aki a Mercury-8-on repülve már rejtjeles szöveget használt: “Mikulást" említett, hogy értesítse a földi irányítókat: hajója mellett megjelentek a repülő csészealjak. Akkor még – bár a szó nyílt adásban hangzott el és sok rádióhallgató egyenes adásban hallotta – senki sem figyelt fel a dologra. De amikor aztán James Lovell, az Apolló–8-at irányítva a Hold körül repülve ugyancsak ezt a szót használta, sok rádióhallgató és tévénéző megértette: ennek a szónak bizonyos jelentése van, amelyet csak a beavatottak értenek. “Éppen most győződtünk meg róla, hogy Mikulás csakugyan létezik" – mondta Lovell az irányítóközpontnak, miközben a Hold számunkra örökké láthatatlan oldala fölött repült el. Az első, aki űrhajójából le is fényképezett egy reptóő csészealjat, James McDivitt volt, 1965. június 4-én a Gemini-es fedélzetén, mikor Hawaii felett repült. A következő fotósok Frank Borman és James Lovell voltak; a Gemini–8 fedélzetéről 1965 decemberében két UFO-t vettek észre; ezek körülbelül 800 méter távolságban repültek az űrhajótól. A két asztronauta remek minőségű felvételeket készített: a repülő tárgyak itt gombákhoz hasonlítanak és alsó részükön valamiféle meghajtómű látszik. A következő évben James Lovell és Edvin Aldrin a Gemini–12 fedélzetéről ismét megfigyeltek két UFO-t, kb. 1 kilométerre az űrhajótól, ők is lefényképezték az ismeretlen eredetű objektumokat. Frank Borman, James Lovell, majd Thomas Stafford és John Young még más alkalmakkor is fényképeztek UFO-kat, például az Apolló–10 legénysége fotózta le azt az UFO-t, amely elkísérte őket egész úton a Hold körül és a Földre visszarepülésük alatt. Végül pedig az Apolló-11-ről Edvin Aldrin a történelmi jelentőségű első holdraszállást megelőző napon két csészealjat fényképezett le, amelyek – idézzük az űrhajós szavait –“véletlenül éppen arra repültek". Mindezen felvételeket 1975 júniusában nyilvánosságra hozta az amerikai Modem People magazin. A szerkesztőség nem volt hajlandó közölni, milyen úton-

módon jutott hozzá a felvételekhez; ám később kiszivárogtatták, hogy a NASA egyes vezetői révén szerezték meg a fotókat...

“Hallgassunk" meg néhány részletet azokból a beszélgetésekből, amelyeket Armstrong és Aldrin folytattak a LEM-kabin belsejéből (amelyen elhagyva az űrhajót leereszkedtek a Hold felszínére, miközben harmadik társuk i a Hold körül keringve várta visszatértüket).( ...)– Itt a Nyugalom Tengere – mondja Armstrong; ez a Holdnak az a sík területe, ahol leereszkedtek. – A LEM a Nyugalom Tengerén van.– Houston a Nyugalom Tengerének – jön a válasz a Földről – ellenőrző műszereink tanúsága szerint az összes berendezésetek kifogástalanul működik. A látáshatár egyre jobb, a párbeszéd érdekesebbé válik. Armstrong plasztikus szavakkal írja le, mit lát, még mielőtt elhagyná a kabint és a Holdra lépne:– Körös-körül sok apró krátert látok... – itt hirtelen megszakad az adás, az űrhajós hallgat, mintha valami történt volna. Ösztönösen lehalkítja hangját, úgy folytatja: – Nagyságuk hat-tizenöt méter ... – és habozva, de aztán biztosabb hangon hozzáteszi: – És... körülbelül másfél mérföld távolságban nyomokat látok, úgy néznek ki, mintha tankok hernyótalpai hagyták volna ott. “Armstrong – írják a szerzők (J. Bergier és H. Gallet) – annál sokkal jobb megfigyelő, semhogy tévedhetett volna. Másrészről viszont tudjuk: az űrhajósok indulás előtt pontos instrukciókat kaptak arra vonatkozóan, mit szabad mondaniuk a nyílt adásban.Mi volt ez a rejtjeles szöveg? Egyszerű: néhány szó, amely nem illett bele a szövegbe, mégis elhangzott, nem is egyszer. Például most Aldrin, a másik űrhajós kezd beszélni és – hallgassuk csak! – milyen furcsa dolgot mond:– Kevés itt a szín... de némelyik kőtömb tartalmazhatja azt... Majd később meglátjuk. Houstonban persze értik, mit jelent ez. Kis idő múlva ismét megszólal Armstrong: – A kozmikus bázis (vagyis a Hold körül keringő Apolló a harmadik űrhajóssal, Collinsszal) mindenesetre legyen készen ...Tehát még mielőtt kiléptek volna a LEM-kabinból a Hold felszínére! Még el sem kezdődött a Hold kutatása, Collinsnak készen kell állnia az azonnali, gyors elrepülésre! Hát mit láthattak a Holdon, ami erre a figyelmeztetésre késztette őket? Bergier és Gallet szerint Armstrongnak és Aldrinnak parancsba adták: azonnal térjenek vissza, ha az a valami, amit Aldrin a nyilvános adásban ,,színnek" nevezett, láthatóvá válna. Azok a bizonyos “hernyótalpnyomok" mind a legénységet, mind a földi irányítókat nagyon nyugtalanították. Ezért történt, hogy a tervezettnél öt órával később engedélyezték a kiszállást a LEM-kabinból.A szerzők arra is emlékeztetnek bennünket, hogy az első Holdra szállt űrhajósok az esemény emlékéül a Holdon hagytak egy táblát, amelyre többek között az ő nevük és Nixon elnök neve volt felvésve. Ez különben közismert. De azt már nem mindenki tudja, hogy ugyanezek az űrhajósok egy szilikon-tartályt is hagytak a Holdon. Ezt a tartályt a NASA szinte az utolsó percekben, közvetlenül az indulás előtt rendelte meg – nyilván azért, hogy híre ne szivárogjon ki túl korán. A tartály kronométer nagyságú volt, benne egy ezüstözött alumínium szalaggal, amelyre elektronikus úton a következő szöveget vitték fel:1. Üdvözlet 74 földi államfőtől 74 nyelven:2. Részlet az USA törvénykönyvéből: egy, a légi és űrhajózásra vonatkozó cikkely szövege, amelyet 1958-ban adott ki Eisenhover elnök;3. A NASA összes vezetőjének és az amerikai parlament összes tagjának névsora;4. Kennedy, Johnson és Nixon elnökök beszédeinek részletei.Az a magáncég, amely a tartályt elkészítette, később elküldte a tartály fotóját a sajtónak. Ezért a NASA hivatalos formában rosszallását fejezte ki, megintette a céget. Ettől kezdve erről a furcsa ügyről soha többé nem lehetett semmilyen információt beszerezni. Feltehető ugyanis a logikus kérdés: miért hagyták ott azt a tartályt a Holdon? Kit akartak üdvözölni, vagy értesíteni általa? Mert biztosan nem a soron következő földi űrhajósokat... Nyilvánvaló a magyarázat: a szilikontartályt azoknak szánták, akiknek nyomát Armstrong is látta ...Az Apolló-12 (Conrad, Gordon és Beán) 1969. november 14-24. között repült a Holdra. A sajtó is írt már bizonyos dolgokról ezzel a repüléssel kapcsolatban. Később kiderült, hogy az űrhajót egész útján végigkísérte egy repülő csészealj. Néhány újság óvatosan csak “valamilyen fénylő tárgyról" írt. “A hajó fedélzetén kissé feszült idegállapot uralkodik" – írták. “A három űrhajós »kozmikus ellenségről* és »titokzatos repülő tárgyakról* beszél rádión." A NASA eleinte próbálta magyarázgatni ezeket az információkat, de aztán – mikor az űrrepülés szerencsésen véget ért – egyszerűen nem tért vissza ezekre az eseményekre. Most lássuk, mi is történt valójában? “Az űrhajó fedélzetén eleinte azt hitték, hogy az a gigantikus méretű tárgy, mely kíséri őket, a Saturnus-hordozórakéta alsó része igen közelről

nézve... De eljött az a pillanat, amikor az amerikai űrhajónak pályát kelleti változtatnia. Ennek az új pályának a rendkívül bonyolult számításokat igénylő paramétereit Houstonban előzőleg komputerekkel számították ki. A repülés pályájának változásakor az űrhajót kísérő UFO azonnal ugyanúgy módosította saját pályáját, bizonyítva ezzel, hogy segítség nélkül, ott helyben.: is képes elvégezni ugyanazokat a számításokat, sokkal rövidebb idő alatt, mint – a földi emberek. Az Apolló-12 fedélzetén Conrad ekkor így kiáltott:“– Szerencsénk van! Úgy néz ki a dolog, hogy barátságosak a szándéka-ik. Az esetről szóló pontosabb információkat ezúttal a venezuelai Elita című folyóiratnak szivárogtatták ki. 1971. január 29-én az Elita így írt: “Az a feltételezés, hogy minimum az utolsó három Apolló-repülés alkalmával ismeretlen Földön kívüli lények jelenléte volt megfigyelhető az űrhajók közelében, olyan újdonságot jelent, amelyet az amerikai tudományos köröknek figyelembe kell venniük. Az űrhajósok beszámolói, melyeket a repülések ideje alatt szigorúan cenzúráztak, most kezdenek napvilágra kerülni. Ezeknek a lényeknek tulajdonítanak egyes balszerencsés repüléseket is."Körülbelül ugyanekkor – 1971-ben – derült csak ki, hogy a Holdra repülést előkészítő Cemini-repülések alatt is minden amerikai űrhajót UFO-k kísértek. De más dolgokra is fény derült. Például a Gemini–9 1966. június l-re tervezett repülését el kellett halasztani, mert valamilyen titokzatos módon a hajó rádiókészülékének hullámhosszára ismeretlen eredetű rádióhullámok “feküdtek rá"; emiatt a készülék használhatatlanná vált. Ebben az esetben a NASA első ízben ismerte el hivatalosan, hogy az űrhajósok repülésük közben különféle furcsa objektumokat figyeltek meg.Még régebben, 1963. május 15-én az egyik Mercury-űrhajós, Gordon Cooper, amikor negyedszer repült el a Hawaii-szigetek fölött, fülhallgatójában furcsa hangot hallott. Ezt a hangot természetesen a földi irányítóközpont is szalagra vette. A NASA tudósainak nem sikerült azonosítani a hangot, de két nagyon nyugtalanító megállapítást tettek;1. a felvett hangok elemzését a NASA nyelvészei végezték el, és arra a belátásra jutottak, hogy akik a hangokat kiadták, nem használták egyik földi nyelvet sem, bár a szöveg nyilvánvalóan beszéd benyomását kelti;2. a hangokat a VHF-csatornán (nagyon magas frekvencián) adták le, amelyet a Földön kizárólag az űrhajósok számára tartanak fenn.Előfordult az is, hogy az űrhajósok találkoztak UFO-val. Egy ilyen találkozás például az Apolló–8 esetében a következőképpen zajlott le: az űrhajó a Hold körül haladt pályáján, a két űrhajós, Lovell és Bormann beszámolójukban rádión jelentették, hogy egy ismeretlen eredetű repülő tárgy jelent meg a hajó közelében. Ugyanakkor fülhallgatóikban kibírhatatlan frekvenciájú hangot hallottak és hirtelen fényvillanás vakította el őket. A hajó megremegett és a kabint hőhullám öntötte el. (...) Térjünk vissza ismét az Apolló–11 történelmi útjához. A földi rádióamatőrök itt is hallottak furcsa hangokat: egyszer az adásban például mintha mozdony sípolt volna, később pedig – úgy tűnt – elektromos fűrészgép zaját. Ez olyan világosan felismerhető volt (és éppen a nyílt adásban), hogy az azt vezető houstoni “beszélőember" (aki a mi számunkra is hallhatóan beszélgetett a Földről az űrhajósokkal) nyugtalan lett és milliók hallhatták kérdését:– “Biztos, hogy nem léptetek velük érintkezésbe? "– Kivel? – kérdezhetnénk. Egy biztos volt: ez a furcsa hang az űrhajón kívülről származott, hiszen az űrhajósok azonnal megvizsgálták a rádiókészüléket és jelentették, hogy az rendben van.A cikkek a maguk idejében nagy hatást keltettek, hiszen az újabb kori magyar sajtóban ezek voltak az elsők, amelyek a jelenséget pozitívan tárgyalták. Talán (legalábbis részben) ezeknek köszönhető, hogy a sajtóban később néhány kevésbé gunyoros hangvételű írás számolt be a külföldön tapasztalt UFO-jelenségekről, sőt néha a Magyar Televízió híradója is mutatott aktuális UFO-felvételeket (de csak a késő éjszakai kiadásban, a jóval kisebb nézőszámú második műsorban ...). A következőkben hát abból a feltevésből indulok ki, hogy az olvasók meglehetősen ismerik a jelenséget, így röviden csupán néhány téma köré csoportosítom mondandómat. Nem véletlen az sem, hogy igyekeztem bőséges irodalommal is szolgálni. Az UFO-kat látták levegőben, szárazföldön, vízen és vízben is. Nemegyszer az ember által látható tartományban, 380–780 nanométeren sugároznak fényt, de nem ritka az sem, hogy általunk láthatatlan sugárzást is keltenek: ultraibolyát és infravörösét, valamint mikrohullámokat, röntgen- és gamma-sugárzást. Az UFO-k megjelenésekor furcsa dolgok történnek néha az idővel is. A közelben tartózkodó emberek “elvesztenek" bizonyos időtartamot, ez mintegy “kiesik" az életükből. Számos ilyen példa volt már keleten és nyugaton. A másik érdekes jelenség, hogy a levegőben könnyedén (és gyakran zajtalanul) repkedő testek, ha földre szállnak – olyan nyomokat hagynak, mintha igen súlyosak lennének. 1981. augusztus 8-án Észak-

Lengyelor-

szágban, a Hel-félsziget turistáktól hemzsegő partszakaszán (Chalupy község mellett) egy lapos, tojás alakú UFO (szemtanúk szerint a méretei kb. 6X3X2,8 méter voltak és belőle két, kb. 140 cm magas ember formájú lény jött elő) a talajon olyan nyomot hagyott, amely egy 230 tonnás testet sejtetett. (Az adatok szakemberek és tudósok helyszíni vizsgálataiból származnak.) Most szakítsuk meg egy percre az adathalmazt. Az intelligens, nyitott szemléletű gondolkodó emberekben természetesen gyakran felmerül a kérdés: miképpen lehetséges, hogy itt van egy jelenség, ismétlődik több ezer éve, de különösen gyakran tapasztalható az utóbbi évtizedekben – ám továbbra is tanácstalanul állunk vele szemben? Valóban olyannyira megfoghatatlan dologról van szó, hogy a tudomány képviselői ezért (és csak ezért) nem foglalkoznak vele? A “hivatalos tudomány" nagy része azt állítja, hogy UFO nincs, nem létezik. Ez egyben persze azt is jelenti (ha kimondatlanul is): akik állítják, hogy UFO-t láttak, azok vagy tévednek, vagy hazudnak. Ugyanakkor az UFO-ügy a világ négy táján a mindennapok eseményévé vált, még akkor is, ha figyelembe vesszük, hogy a tapasztalt jelenségeknek legalább a 90%-a nem UFO, hanem valamilyen más, természetes vagy mesterséges eredetű tárgy vagy jelenség. Érdemes átgondolni, vajon eleve “ad acta" tehető-e minden ilyen bejelentés csak azért, mert a jelenséget a tudósok által megkövetelt “kényelmes", laboratóriumi körülmények között nem lehet előállítani és megfigyelni – ahogy az megtehető a fizikai, kémiai, biológiai folyamatok nagy többségével?Ám vegyünk figyelembe egy másik érvet is: ha ilyen makacsul ismétlődik a dolog, kell, hogy legyen mögötte “valami" - valós, racionális, létező ok. Hiszen nem állíthatjuk (és nem állítja egyik oldal sem), hogy itt valamilyen természetfeletti jelenséggel állunk szemben. Két valóság lenne...? Egy, amelyben repülő csészealjak repkednek az összes kontinens és ország fölött – és egy másik, amelyben ezek a tárgyak nem léteznek ...?Azt mondják az ellenvéleményen lévők, hogy UFO-t labilis lelkületű emberek látnak, akik így akarnak feltűnni; és hogy ezek is gyakran egyedül vannak, márpedig a római jog óta tudjuk: “egy tanú - nem tanú". Ám egy, a Szovjetunióban végzett felmérésből tudjuk (amit mellesleg az USÁ-ban végzett hasonló statisztikai adatok is megerősítenek), az egyedül végzett UFO-megfigyelések aránya csak 34%-os. Az esetek 15%-ában legalább kettő, 27,5%-ában három vagy annál több, 15%-ában pedig több tucat, több száz, sőt több ezer szemtanú látott egy-egy UFO-t.A másik, gyakran hallható érv, hogy a megfigyelők nem rendelkeznek a szükséges szakmai ismeretekkel. (Ebben benne rejlik ismét az a ki nem mondott vélemény, hogy emiatt nem kell komolyan venni, amit láttak ...) Nos, a fent idézett szovjet felmérés szerint minden negyedik UFO-megfigyelő tudományos dolgozó volt; ezenfelül 17,5%-uk mérnök, 11% pilóta. Sőt - nem árt megjegyezni, hogy az UFO-t észlelő tudósok 30%-a csillagász volt... Bár eddig sok többé-kevésbé hivatalos bizottság foglalkozott az UFO-kutatással, ezek csak általában negatív eredménnyel végződtek. Főleg azért, mert ahol a legkisebb homályos pont is felmerült (márpedig az efféle jelenségeknél ez szinte törvényszerű), azt az egész esetet egyszerűen nem vették figyelembe, mondván: “erről nincs elégséges adat". Ennek ellenére ne feledjük el, hogy a például annyit emlegetett – és az ellentábor által gyakran mindent elsöprő érvként használt – Condon-jelentés is hagyott néhány olyan esetet, amelyet a megmagyarázhatatlanok közé sorolt.Hogy az UFO-ügy nem légből kapott dolog, bizonyítják azok az esetek is, amikor egyes csoportok, szervezetek, sőt államférfiak is megpróbálták az UFO-ügyet a felelős nemzetközi fórumok elé tárni. Például felmerült – több politikai, technikai és tudományos probléma mellett – a földön kívüli civilizációkkal történő kapcsolatfelvétel ügye is.Nincs olyan földrész, amely fölött ne jelentek volna meg már UFO-k Dél- és Észak-Amerika, Európa, Afrika, Ázsia, Ausztrália, Óceánia ... A szak könyvek pontos hely- és időadatokkal, valamint fényképekkel közlik mindezt. (Szocialista országokban is kiadott könyvekről van szó!) A jelen séget nemcsak a közeli Európában tapasztalják gyakran, de a távoli vagy ritkán lakott országokban (Kína, Brazília stb.) is. Új-Zélandon például a tele vízió 1978 decemberében a kaikurai kikötő fölött három óra hosszat for gatott egy filmet egy UFO mozgásáról, “táncáról", az ezt vizsgáló tudósok i; kénytelenek voltak a film valódiságát elfogadni.Sokszor felmerült már a gyanú, hogy az UFO-król egyes országokbar azért nem (vagy csak gunyoros-tagadó hangnemben) ír a sajtó, mert “az illetékesek nem akarnak pánikot kelteni". Rögtön ki kell jelentenünk: ez abszurc és alaptalan feltételezés vagy vád – akkor is, ha néhány apró jel ezt látszil megerősíteni. így például a csehszlovákiai Svetvobrazech hetilap 196' decemberében megjelent cikkében: “UFO-zahada letajícich talifu" (UFO-a repülő csészealjak titka) a riporter megkérdezett egy légelhárítós tisztet, aki bevallotta: sokszor látnak a radarernyőkön és szabad szemmel is hihetetlenü gyorsan repülő tárgyakat, de ezt nem

hozzák nyilvánosságra, nehogy pániko keltsenek. Mindennek ellenére – ismétlem – ettől aligha kell tartanunk

Manapság ugyanis egyes UFO-hírek terjesztésének lefékezésében (már ahol egyáltalán ilyesminek lehetünk tanúi) csupán pszichikai okokat kereshetünk. Nehéz ugyanis végre beismerni, hogy a jelenség mégis létezik – ha ennyi éven, sőt évtizeden át azt állítottuk, hogy nincs...?! Ezen a lélektani korláton talán éppen az efféle könyvek segíthetik át az önjelölt “illetékeseket", akik eddig a népszerű ismeretterjesztés rosszul értelmezett “védelmében" - félve minden új információtól – álltak ki az UFO-jelenség ellen. Jacques Vallée matematikus és csillagász könyvet is írt az UFO-król, ebben – számunkra talán érdekes lehet – említi azt az 50 jelentést, amely annak idején az 1947. június 10-én Magyarország fölött látott ezüstszínű UFO-csoportról számol be.

VANNAK-E TÁRGYI BIZONYÍTÉKAI AZ UFO-KNAK?

A kérdésre nyilván sokan szeretnének kimerítő választ kapni. Mielőtt elolvassuk a választ, töprengjünk el egy feltételezésen: mi mit tennénk, ha a kezünkbe kerülne egy ilyen tárgyi bizonyíték? A legtöbben feltehetően elvinnénk az arra hivatott tudósokhoz: vizsgálják meg ők. Hiszen szakértelmükkel és műszereikkel “vallatva" a feltételezett bizonyítékot, tömérdek izgalmas dolgot tudhatnak meg róla.De... ha ketten vizsgálják meg, vajon ugyanazt a következtetést vonják le a kapott adatokból? (Egy példa: Urey, a híres csillagász az űrhajósok által hozott holdkőzeteket vizsgálva arra a meggyőződésre jutott, hogy azok idősebbek még a Naprendszernél is! Más tudósok viszont ugyanazokat a kőzeteket csak feleannyi évesnek deklarálták...) A félreértéseket elkerülendő: magam is egy jól felszerelt laboratóriumba vinném a kezembe került, feltételezett UFO-bizonyítékokat. De elkészülnék arra, hogy a tudósok válasza nem lesz egyértelmű, hiszen olyan feladat elé kerülnének, ami elé ember még nem került... E kis kitérő után kanyarodjunk vissza a tárgyhoz. Lássuk a tényeket:1957 szeptemberében Brazíliában, Ubatuba város közelében a tengerparton szemtanúk látták egy UFO darabokra törését a levegőben. A katasztrófát követő órákban a parton is találtak fémes roncsokat. Ezekből néhány darabot elküldték az USA-ba, ahol azokat megvizsgálták az FBI laboratóriumában, más részek több brazil laboratóriumba és a Kalifornia Egyetemre kerültek. Egybehangzó eredmény: a fém 99,9%-os magnézium, amit 1957-ben a Földön ipari méretekben még nem tudtak előállítani; nyomokban sem tartalmazott szilíciumot, rezet, higanyt stb. Hatszögletű kristályos felépítésű. (A bizonyítékokat a Condon-bizottság elé tárták, de az nem vette őket figyelembe - többek között ezért bomlott fel az annyit emlegetett bizottság, ezért váltak ki belőle a becsületes, valódi vizsgálatokat szorgalmazó tudósok.) A “brazil UFO" vizsgálatát végző laboratóriumi tudósok kivételesen egyetértettek, ami az eredményt illeti – igaz, nem kellett nekik a fémmaradványokból semmilyen hivatalos konklúziót levonniuk. Az Onyega-tavon (Szovjetunió) 1961. április 27-én reggel huszonöt ember szeme láttára hangtalanul húzott el egy ovális, kékeszöld színű objektum, oly alacsonyan, hogy a “hasa" a befagyott tó jegét súrolta. A jégen 17 méter hosszú, 3 méter széles, kettős vájatot hagyott. Ezt egy polgári-katonai vegyesbizottság vizsgálta (vezették: Anton Kopejkin és Fjodor Gyemidov). Az idegen test által érintett jégben mangán, kalcium és titán volt, de találtak egy idegen eredetű fémdarabot is, és kis fekete gömböket, ezek vasat, szilíciumot, nátriumot, lítiumot, alumíniumot és titánt tartalmaztak – a későbbi vizsgálatok szerint. Ezenfelül még egy vizsgálat történt: Vlagyimir Saronov laboratóriumi eredményei értelmében a gömbök hőre és savra érzéketlenek voltak. A végső meghatározás így szól: “Ismeretlen származású, de egészen biztosan mesterséges termékek"....És néha angyalhaj hullik az égből ... De ez nem tréfa. Természetesen anyagi jellegű és eredetű tárgyakat kell értenünk a költői hangulatú meghatározás alatt. Az “angyalhaj" gyakran jellegzetes terméke (?) a rejtélyes repülő objektumoknak. A Szovjetunióban Voronyezs körzetében az atmoszférában találtak “angyalhajat" (ilyesmit a Földön többfelé is felleltek, mindig UFO-k elrepülése után). A voronyezsi leletről több ízben adott tájékoztatást Sebalin professzor, a nemzetközi geofizikai év elnökségének titkára. A tudósok által elvégzett elemzés során az “angyalhaj" szálait semmiféle földi létezővel azonosítani nem tudták. A lakonikus válasz tehát - akár előzőleg a kis fekete gömbökkel kapcsolatban - “ismeretlen eredetű termékek".Szintén a Szovjetunióban, Tambov környékén 1974 decemberében Alekszandr Zajekin geofizikus egy UFO feltűnése után a talajon kis tartályt talált; ismeretlen fémből készült, hajlított alakú, szürke, törékeny, 5-8 centiméter hosszú, 0,5 milliméter átmérőjű “tűket" tartalmazott.Hasonló “tűket" talált Georgij Silov professzor a Kaukázusban. Ezekről sem sikerült megállapítani, mi célt szolgálnak. Ami a szűkszavú

jelentésekből kitűnik, az nem földi ipari termékre utal.

KIK LÁTTAK UFO-T?

Mielőtt rátérnénk a szemtanúk vallomásaira, hadd említsem meg a szélhámosokat, csalókat, a feltűnési viszketegségben szenvedőket, kóros hazudozókat. Ezzel kapcsolatban több dologra hívjuk fel a figyelmet. Ilyen embereket az élet minden területén találunk, ha tehát az UFO-ellenzők az efféle alakokat is a jelenség (melynek létét tagadják) számlájára írják, csak szűklátókörűségüket bizonyítja. A világ körülöttünk tele van álfestőkkel, álzenészekkel, áléneke-sekkel, álírókkal és természetesen nem csupán a művészet területét “tisztelik meg": a tudomány, az ismeretterjesztés sem mentes tőlük. Az lenne hát a furcsa, ha éppen egy ilyen érdekes ügyet mellőznének, mint az UFO-k.Az ellentábor másik álérve: hogy gyakorlatilag csak a kapitalista országokban láttak-látnak UFO-kat, és persze azok, akik ezt állítva szeretnének kitűnni és pénzhez jutni. Egyrészt már az eddigi példákból is láttuk, hogy az UFO-kat a világ minden táján (politikai rendszerekre tekintet nélkül) gyakran megfigyelik, másrészt az átlagember részéről egy ilyen állítás általában nem pénzt és dicsőséget, hanem zaklatást, kigúnyolást “hoz a konyhára".Ezek után lássuk mégis, kik láttak UFO-t?A rendelkezésemre álló beszámolókból kitűnik, hogy Magyarországon is láttak már UFO-kat. Néhány oldallal előbb említettem az 1947. június 10-én hazánk felett elvonult UFO-csoportot; de sajtócikkeim nyomán kaptam írásos beszámolókat olyan magyar állampolgároktól, akik itthon vagy külföldön tapasztalták a jelenséget (pontos idő- és helymeghatározásokkal, valamint a szemtanúk nevével és címével). Feltehető, hogy jóval többen akadnak, akik ilyesmiről tudnának beszámolni. Ha egyszer nálunk is indul ilyen kutatás, nyilván érdekes dolgokról fognak beszélni; egyelőre azonban ezek a személyek nem adták engedélyüket arra, hogy mindent nyilvánosságra hozzunk. Lássuk hát a már publikált adatokat.III. Tutmózisz fáraó korából származó krónika (jelenleg a Vatikáni Múzeum birtokában) említi, hogy egy napon több ízben látta a fáraó udvara és a nép a feltűnő tüzes gömböket. A fényük meghaladta a napét is. Estefelé a gömbök felemelkedtek és elrepültek déli irányba.Ide sorolhatjuk a bibliai Ezékiel próféta “látomását", amely szinte kétséget kizáróan UFO-landolást és “harmadik típusú (személyes: ember-idegen lény) találkozást" rögzített az utókor számára.Nagy Sándor és serege i. e. 329-ben India felé menetelve látta a “nagy repülő pajzsot".Arisztotelész (i. e. 384–322) is leírta a megfigyelt repülő “diszkoszt".Plinius természethistóriája II. könyvében említ “repülő, égő pajzsokat".1557-ben Bécs fölött láttak néhány igen fényes tárgyat.1547-58 között Zürich fölött három ízben is láttak “repülő tányérokat", néhány fennmaradt korabeli rajz a mai szemtanúk leírásával legyező alakú UFO-kat ábrázol. 1645-ben Angliában és Németalföldön (Hollandiában), ugyanabban az időpontban egész UFO-“flottillákat" figyeltek meg. 1802-1929 között különböző európai országokban 115 ízben figyeltek meg UFO-kat. A II. világháború alatt a hitleri Oberkommando der Luftwaffe (a légierő főparancsnoksága) létrehozta a 13-as számú különleges irodát (“Sonder-büro Nr. 13."), fedőneve “Uranus" volt; ez figyelte az UFO-kat, gyűjtötte a róluk szóló adatokat és – mint “nem földi eredetű eszközökről" - egyenesen a vezérkarnak tett jelentéseket. 1948. június 16-án a Szovjetunióban, a Kaspi-tenger felett Arkagyij Aprakszin pilóta 10 000 méter magasan, több társával kötelékben repült. Váratlanul egy UFO tűnt fel a gép közelében, “kikapcsolta" a repülők elektromos berendezéseit és így motorjukat is; a gépek kénytelenek voltak kényszerleszállást végezni.1952. július 13. USA, Idianapolis: este 1500 méter magasan elszállt a város fölött egy nagy ovális korong. Sok ezren mentek ki az utcákra és nézték; látták néhány arra szálló repülőgép utasai és személyzete is. Az egyik repülőgépet az UFO egy ideig kísérte, majd eltűnt.Szovjet űrhajósok is találkoztak UFO-kkal. 1964. október 12-én, az első többszemélyes szovjet űrhajó, a Voszhod–1 indítása napján az űrhajósok jelentették, hogy igen sebesen haladó, korong alakú tárgyak tűntek fel rövid időre a hajó mellett.1975. október 28-án a jugoszláviai Zadar fölött 14 óra 55 perckor több százan láttak kb. 10 km magasan egy rombusz alakú UFO-t. Néhány órával később, 17 óra 48-kor két ilyen tárgyat láttak Zágráb lakói is; a megfigyelést regisztrálta a zágrábi repülőtér személyzete is. Este 19 óra 35-kor a Belgrádból Zágrábba tartó DC–9-es utasszállító repülőgép parancsnoka rádión jelentette, hogy három UFO-val találkozott, az egyik egészen közel jött a géphez (az összes utas és a személyzet is látta), majd eltűnt. Ám egy másik jugoszláv repülőgép 20 óra 05-kor, szintén Zágráb

közelében, találkozott egy UFO-val. A repülő tárgy látható volt a zágrábi repülőtér radarjain is. E Aldrin mint a Gemini–12 másodpilótája találkozott UFO-val; Gordon amerikai űrhajós szintén egy Gemini-hajóban repülve látott az Indiai-

óceán fölött egy, az ő pályáját keresztező UFO-t. Két fotót készített róla, ezek igen hasonlítanak Aldrin felvételeihez.Szovjetunió, 1977, Szumszkij körzet, Putyivl település: az ott állomásozó katonai alakulat figyelte meg a két ízben, egyszer kettő, egyszer pedig kettő és fél órán át látható objektumot. Ez 300 méter átmérőjű, henger alakú tárgy volt, amelyről 10–12 kisebb repülő tárgy vált le. Az efféle – másutt is megfigyelt – tárgyak a bemérések szerint nemegyszer több tízezer km/óra sebességgel repültek, de olykor egy helyben is lebegtek.Brazília, Campos városa (Rio de Janeiro közelében). 1972 július végén egy, a fentihez hasonló ,,anyahajó" és 7 kisebb UFO jelent meg a város fölött. A szemtanúk száma több mint kétezer, ugyanis a városi stadionban folyó labdarúgó-mérkőzést is félbeszakították az esemény miatt.A Midway amerikai repülőgép-anyahajó legénysége – több ezer tengerész – a később lefújt iráni túszszabadítási akció alatt egy éjjel UFO-t látott az Indiai-óceánon. Erről többek között William R. Waldson tengerész számolt be. Hát ez bizony nem kevés – pedig talán csak minden századik elég hiteles megfigyelést említettük. Itt sorolhatjuk tovább érveinket: az ellentábor gyakran szemünkre veti, hogy nem hozzáértők látták (“látták", vagyis csak: képzelődtek) az UFO-kat, tehát állításaikat nem lehet elfogadni. Mint fentebb is olvashatták, ez nem felel meg a valóságnak.A másik érv: a fényképek. Mivel már számos esetben bebizonyosodott, hogy egyesek – tréfából vagy eleve megtévesztési céllal – “csészealjfotókat" hamisítottak, a jelenség létét is tagadók eleve minden fényképet szeretnének hamisnak elkönyvelni. Ám vegyük figyelembe, hogy az elmúlt évtizedekben a fotóelemzések módszertana és főként az erre specializálódott laboratóriumok különleges felszerelése – az elektronikát is beleértve – olyannyira fejlődött, hogy egy fényképről gyakorlatilag 100%-os biztonsággal döntik el, hamisítvány-e vagy valódi? A módszereket az űrhajózási-űrfényképészeti technika és a katonai célú felhasználás (légierők, haditengerészet, felderítés stb.) igénye együttesen emelte ilyen magas műszaki színvonalra.Hadd jegyezzem meg: egyesek állítják, hogy... mindenki látott már UFO-t! Vagyis mindazok, akik látták az első Holdra szállásról készült helyszíni közvetítést és az azt rögzítő telerecording-szalagokat. Ugyanis abban a pillanatban, amikor az első amerikai űrhajós (Armstrong) kibukkan a leszállóegységből, az automata kamera látómezejének bal felső sarkában 1 (egy) másodpercig látható egy száguldó fénypont. A NASA elemzői szerint ez állítólag egy UFO volt...Van még egy ellenérv, amit cikkekben, sajtó- és rádióriportokban neves csillagászok is használnak. Ez a következő: “A csillagászok éjjelente az egész világon figyelik az eget - mégsem fordult elő, hogy UFO-t láttak volna. Csillagász soha nem látott UFO-t". Ezt az “érvet" felleljük persze néhány ismeretterjesztő munkában is. Nos, lássuk, valóban így van-e?Egy kis áttekintés az események és tudományos közlések (ennél valójában sokkal hosszabb) listájából:

TUDÓSOK ÉS TUDOMÁNYOS FORRÁSOK AZ UFO-KRÓL

1777. június 17-én a nagy csillagász, Charles Messier is látott és jelentésében megörökített egy UFO-csoportot. “Sötét, kerek korongok" - írta róluk. Az Annales de chimie et de physique c. francia tudományos folyóirat 1820. Szeptember 7-i számában írt arról, hogy számos megfigyelő katonás rendben haladó UFO-kat látott két irányban is haladni. 1831-ben a genfi obszervatórium munkatársai: dr. Wartman vezetésével szeptembertől novemberig csaknem minden éjszaka láttak UFO-kat. 1845 májusában Capocci nápolyi csillagász írt egy UFO-csoportról elég részletesen.1855-ben két német csillagász Ritter és Schmidt láttak teleszkóp nélkül egy “nagy hajót a levegőben".1859 szeptember: Richárd Carrington angol csillagász a Redhill-obszer-vatóriumban két fénylő testet látott, ő is hangsúlyozta leírásában, hogy nem meteorok voltak.1863 április 27-én Zürichben dr. Wolff csillagász egész UFO-flottát figyelt meg. Mozgásuk és sebességük kizárta, hogy esetleg meteorok lennének.1868 júniusában az Oxfordi Obszervatóriumban figyeltek meg repülő, majd a levegőben megtorpanó és később irányát több ízben változtató UFO-t. A Marsot figyelő Gallé csillagász 1873 augusztusában észrevette, hogy “a bolygó felszínéről a Föld irányába indult egy tüzes lövedék". Ugyanezt megerősítette dr. Sage; szerinte ez a Jövedék" szétrobbant a Föld felső légkörében.1880. augusztus 20-án Trecul, a Francia Akadémia tagja látott egy nagy, majd egy belőle távozó kisebb UFO-t.Année Scientifique tudományos folyóirat 1871. évi 8. számában van egy

beszámoló az 1871. augusztus 29-én látott, cső alakú “anyahajókból" távozó kisebb korongokról.

Az Astronomical Register XXIII. 205. számában Schafarik prágai csillagász számol be arról, hogy 1874. április 24-én a Hold megfigyelése közben látott vakító fényt kibocsátó UFO-t.1887 augusztusában két marseille-i csillagász, Codde és Payau látott a Hold előtt elhaladó gyors fekete tárgyat.1892 áprilisában Muller holland csillagász figyelt meg egy ugyanilyen jelenséget.1890 októberében Eddie csillagász a dél-afrikai Grahamsonban 45 percen át figyelt egy, az égbolton áthaladó UFO-t.A The Observatory (a brit királyi csillagászati társaság lapja) közölte a greenwich-i csillagász, Walter Maunder által 1882. november 17-én tett részletes UFO-megfigyelést.1883. augusztus 12-én Jósé A. Y. Bonilla mexikói csillagász a Zacatecas obszervatóriumból figyelt meg 12–20, lapos, ovális tárgyat, majd nem sokkal később egész inváziót: összesen 283 repülő tárgyat. Bonilla a jelenségről számos fényképet is készített.1913. február 9-én C. A. Chant figyelt meg “30 vagy 32, négyesével, hármasával, kettesével repülő" egész UFO-flottát, amely átrepült Kanada, az USA és a Karib-tenger fölött.Thor Heyerdahl, a nagy norvég kutató több tengeri útján látott UFO-t. Ilyen tárgyú megfigyeléseit útitársai is megerősítették.1953-ban Petter csillagász, valamint a Brit Csillagászati Társaság hét másik tagja figyelt meg egy UFO-t.Szovjet csillagászok a Nemzetközi Csillagászati és Geodéziai Társaság tagjai Orel (Szovjetunió) fölött 1965. július 26-án teleszkóp segítségével 21 óra 35 perctől 22 óráig több UFO-t figyeltek meg, közülük egy 100 méternél nagyobb átmérőjű korongot is.Szovjetunió, 1967. november 23. Damir Gradis csillagász lefényképezett egy UFO-t. Egy nappal korábban Jolintov Csucsukovics szintén látott UFO-kat.1958. január 16-án a brazil tudományosakadémia kutatóhajója, az Almirante Saldanha a geofizikai év alkalmából csaknem 300 szakértővel a fedélzetén kb. 1200 km-re Brazília partjaitól keletre, déli 12 óra körül 40 méter átmérőjű zöldes koronggal találkozott. Ez a levegőben nagy sebességgel közeledett, majd tovarepült. A sebessége előbb 1200 km/óra volt, távozásakor viszont ezt jelentősen növelte. A fedélzeten tartózkodó hivatásos fényképész, Almiro Barauna 6 felvételt készített, ezeket lehozta a világsajtó is. Szovjetunió, Kazany, 1967. július 18. – az ügyeletes csillagászok tisztán láttak egy nagy fényes, narancsszínű UFO-t, amely hangtalanul repült az égbolton. Feltehetően ugyanazt a tárgyat láthatták augusztus 9-én a Kiszlovodszki Csillagászati Obszervatóriumban A. Szazanov csillagász és tíz kollégája. Sőt, állítólag még szeptember 4-én és október 18-án is feltűnt, leírása minden esetben emlékeztetett a júliusi kazanyi UFO-ra.Mint fentebb olvashatták, egyre bizonyosabbnak látszik: vannak UFO-k. Igen ám, de ha csakugyan repdesnek itt ilyen szerkezetek – mi a bizonyítékunk arra, hogy valóban egy idegen civilizáció küldöttei?Nos, ilyen bizonyítékunk még nincs. Illetve, csak közvetett “bizonyítékaink": erre utaló jelek vannak. Az azonosítatlan repülő tárgyak meglepő (a földi technika által még el nem ért) sebessége a levegőben vagy a víz alatt, repülésüknek néhány jellegzetessége, amelyek ellenkeznek az általunk ismert fizikai törvényekkel, az elektromágneses hullámok bizonyított alkalmazása stb. – mind-mind arra mutatnak, hogy talán valóban egy idegen civilizáció “küldöttei" járnak körülöttünk. Ám nem véletlenül hagytam ki beszámolóimból azokat az eseteket, amikor a szemtanúk “harmadik típusú találkozásokról" beszélnek. (Ilyenek történtek szocialista országokban is, a sajtó sokat írt róluk.) A közhiedelemmel ellentétben történt már ilyen “személyes" kapcsolatfelvétel, ám a jelenségek kiértékelése még folyamatban van. Az efféle találkozásokban ezenfelül túl sok a bizonytalan elem, amely később megnehezíti azok valós súlyának, sőt olykor valódiságának megállapítását.Mégis, mi okozza hát e jelenséget? Ha nem egy idegen civilizáció – mint sokan állítják – akkor mi lehet az, amit a szemtanúk hetente látnak valahol a világban, és amit “UFO"-nak neveznek? Ezzel kapcsolatban a legkülönfélébb, olykor bizony igen erőltetett magyarázatok születtek.Előfordul például, hogy komoly tudósok az UFO-megjelenéseket a nagyfeszültségű elektromos vezetékekkel hozzák összefüggésbe. Ezek az általuk írott könyvekben egyszerűen nem említik azt a két tényt, hogy 1. UFO-kat gyakran láttak régen is, amikor a villamos áramot még nem fedezték fel, tehát ilyen vezetékek sem léteztek; 2. ma sokszor látnak UFO-kat olyan helyeken, ahol sem közel, sem távol nincs elektromos nagyfeszültségű vezeték, például nyílt óceánokon, tengereken is... Ezt az elméletet tehát nyugodtan elvethetjük.Gyakran az ember űrtevékenységének “melléktérmékéként" emlegetik az

UFO-t, mintegy annak okaként. A baj itt is az idővel van, hiszen míg ma

valóban előfordul, hogy egy elhasználódott, a légkörbe visszatért és ott elégő emberkéz készítette űrtárgyat vélnek sokan UFO-nak – addig nehéz lenne megmagyarázni, mi okozta a jelenséget a fáraók korában vagy később, sőt, még századunk ötvenes éveiben is, hisz akkor egyetlen ember készítette tárgy sem volt az űrben, onnan nem is zuhanhatott vissza.A legtöbben mégis meteorológiai jelenségeknek tulajdonítják az UFO-kat. Lényegében ez is leegyszerűsítése a dolgoknak; akik így érvelnek, nem veszik figyelembe a következő tényeket: 1. UFO-kat tapasztaltak műszeresen víz alatt is mozogni, tehát azok nem csupán a légkörben jelennek meg; 2. Sok szemtanú látott víz alá le, vagy vízből felmerülő és elrepülő UFO-kat, ami szintén aligha sorolható a légköri jelenségek (vagy egy kedvenc “érv": a gömbvillámok csoportjába) 3. Sokszor előfordult, hogy a gyorsan repülő azonosítatlan objektumot több ezer kilométeres távolságon át több tucat földi városból látták, a tárgy nagy sebességgel, irányát többször változtatva haladt, ami meteorológiai jelenségekre szerfelett ritkán jellemző; 4. A pilóták beszámolói a gépük mellett huzamosabb ideig repülő, kivilágított, forgó, fényjeleket adó stb. UFO-król szintén nem emlékeztetnek meteorológiai jelenségre; 5. Ezek a tárgyak (mint a csillagászok megfigyeléseiből tudjuk) a világűrben is láthatók voltak, és ez nyilván a jövőben sem lesz másként.Azonfelül megjelennek könyvek, amelyekből teljesen hiányoznak a szocialista országok UFO-megfigyélései; az erről szóló kiadványok, az ott bekövetkezett események, az ezzel kapcsolatos kutatások. Jellemző továbbá, hogy e könyvekben és újságcikkekben igyekeznek az UFO-kat a kapitalista üzleti szellem és népbutítás ügyének feltüntetni...Tehát mik az UFO-k? Nem tudjuk. Mint már említettem, néhány jel arra mutat, hogy értelmes lények műszaki eszközeit látjuk. Ám teljesen sötétben tapogatózunk azzal kapcsolatban, hogy mi célból tűnnek fel a Földön – immár csaknem négyezer éve? És ha tényleg értelmes lények járnak itt (nem pedig kizárólag gépi berendezések, robotok), akkor miért nem veszik fel velünk a kapcsolatot? Ez a kérdés gyakran hangzik el az ellentábor tagjainak szájából. Érvnek persze nem fogadhatjuk el, hiszen ennek rengeteg oka lehet. Olyan oka, amelyre a mi logikánk alapján nem is lehet válaszolni. Előfordulhat, hogy egy (vagy több) magasan fejlett civilizáció nem is az emberek miatt jár ide; valamilyen más okból (például csak itt található nyersanyag kitermelése, valamilyen természeti jelenség megfigyelése, kísérletek stb.) jelennek meg a Földön, és ehhez nincs szükségük arra, hogy az ember nevű élőlénnyel bármilyen kapcsolatot létesítsenek. Ezt a logikát követve már azt is nagy elégedettséggel fogadhatjuk, hogy az “idegenek"(? ) nem viseltetnek ellenséges szándékkal (a katasztrófahelyzetekben, például repülőgépekkel történő majdnem összeütközéseknél – mindig az UFO-k tértek ki az emberek elől). A kérdés tehát nyitott. A jelenség létezik, de nincs kielégítő magyarázat, még kevésbé kézzelfogható bizonyíték arra, hogy mindez földönkívüli “erők" műve lenne. Mégis úgy vélem, a kérdés tanulmányozásra érdemes és nem kell az UFO-ügytől a népszerű ismeretterjesztést, a közoktatást - vagy horribile dictu! - a világnézetünket félteni. Éppen az efféle, vitás-vitatott, még el nem döntött kérdések szolgálhatnak eredményt hozó agytornák indítékaként, erre pedig mind az átlagembernek, mind a tudósnak nagy szüksége van.

IRODALOM1. Astronomics and Aeronautics. VoL 13. No. 6. 1975 június, 63-64. old.: J. B. Carlson, P. A. Stunock: Stanfoid Workshop on Extraterrestrial Civilization. Opening a New Sdentific Dialóg.2. Berendsen, R.: Sighting, Conjectuies and Disputes. Science, 189. 197S aug., 627-628. old.3. Chauvin, R.: Certains choses que n'explique pas. Paris 1976.4. Condon, E. J.: The Sdentific Study of Unidentified Flying Objects. Bántam Books, New York, 1968.5. Donimiiski, A.: Przybysze z Kosmosu. II. kiad., Katowice 1978.6. Eliade, M.: Kosmos und Geschichte. Düsseldorf 1953.7. Eugster, K.: Die Forschung nach aussererdischen Lében. Zürich 1969.8. Esti Hírlap, 1985. január 31. “Különös jelenségek".9. Ferencz Csaba, Tárcsái György: Hozzászólás az élesedő “Bermuda"- és “UFO"-vitákhoz. Ország-Világ, 1975. 51. sz. 15. old.10. Galindez, O.: Des bases sous-marines dans l'Atlantique? Phénoménes Spatiaux,1968. 18.11. Georghita, F.: O.Z.N. O probléma moderna (román nyelven). Iasi, 1973.12. Gindilisz, L. M., Menykov D. D., Petrovszkaja, I. G.: Nabljudenyija anomalnüh atmoszfernüh javlenyij v SzSzSzR. (Rendellenes légköri jelenségek megfigyelései a Szovjetunióban. Statisztikai elemzés.) Kiadta a SZTA Űrkutatási Intézete, Moszkva 1980.13. Hynek, A.: The UFO Experience. A Sdentific Enquiry. New York 1972.14. Hynek, A.: The Hynek UFO Report. Dell PubL Co., New York 1977.15. Hynek, A.: Rapporto sugli UFO (olasz nyelven). Mondádon, Milano, 1978.16. Hynek, A., Vallée, J.: The Edge of Reality. A progress Report on UFOs. Chicago 1976.17. Journal of the Royal Astronomical Sodety of Canada, 1913. 3.18. Jung, C. G.: Flying Saucers: A Modern Myth of Things Seen in the Sky. New York, 1959.19. Kolosimo, P.: Ombre sulle stelle. Milano, 1966.20. Magyarország, 1985. febr. 10. (A szovjet Trud cikkének ford.)21. Magyar Nemzet, 1985. febr. 8. Schalk Gy. tárcája.22. Magyar Nemzet, 1985. febr. 1.: “UFO a TU-134-es mögött?"23. Matté, H.: Contradictions et ambiguités du Rapport Condon. (“A Condonjelentés ellentmondásai és kétértelműségei"). Phénoménes Spatiaux, 1969. 21.24. Michel, A.: A propos des soucoupes volantes. Ed. Planete, 1967.25. McDonald, J.: Objets volants nonidentifiés: Le plus grand probléme scientifique des notre temps? (“UFO: Korunk legnagyobb tudományos kérdése?") GEPA, Paris,1969. Nr. spec. de la revue “Phénoménes Spatiaux."26. Moreau, M.: Les dvilisations des etoiles. Paris 1973.27. Mostowicz, A.: My z Kosmosu. Warszawa 1978.28. Népszabadság, 1985. febr. 16. Horváth A., Schlosser T.: Azonosított azonosítat-lanok. A szoyjetunióbeli UFO-megfigyelések néhány tanulsága.29. Népszava, 1985. febr. 1.: Sz. Sz. “Fényjelek az éjszakában".30. Norman, E.: Gods, Demons and UFOs. New York 1970.31. Novoje Vremja: magyarul: Magyarország 1979. 6. sz.32. Oberg, J. E.: Astronauts and UFOs. The Whole Story. Official UFO, 1976 október, 12-15. old. + fényképek.33. ötlet, 1985. február 11.34. Pető G. P.: A “repülő csészealjak" rejtélye. Bp. 1983.35. Ország-Világ, 1975–76-os évfolyamok számai.36. Ország-Világ, 1985. 6. sz.37. Pravda (Moszkva), 1968. febr. 29. “Ismét repülő csészealjak".38. La Revuo Orienta (Japán; eszperantó nyelven) 1980. 6. sz. 213. old.39. Ribera, A.: The San Jósé de Valderas photographs. Flying Saucers Review, 1969. 5.40. Ruppelt, E. J.: The Report on UFOs. New York 1972.41. Sagan, C: Nachbarn in Kosmos. Wien 1978.42. Sdence et Vie, 1976 márc. Jean-Pierre Petit: “Hogyan kell repülniök az UFO-knak?"43. Sdence et Vie, 1975 dec: L. Herrisman: “Furcsa jelenségek ..."44. Saunders, D. R., Harkins R. R.: UFOs? Yes! New York 1968.45. Schneider, A., Malthauer, H.: Das Geheimnis der unbekannten Flugobjekte. Freiburg 1976.46. Sturrock, P. A.: Report on a Survey of the Membership of the American Astronomical Sodety Concerning the UFO Problem. Plasma Reserach Laboratory, Stan-ford University, 1977.47. Symposium on Unidentified Flying Objects - Hearing before the Committee on Sdence and Astronautics, U. S. House of Representatives, 90th Congress, July 29, 1968. - U. S. Government Printing Office, Washington D. C.48. Thor, J.: Latajace talerze. Warszawa 1961. (“Repülő csészealjak".)49. True, (amerikai folyóirat) 1965 január.50. Webb, D.: 1973: Year of the Humanoids. Center for UFO Studies, Evanston, 51. UFO (Szócikk = Űrhajózási Lexikon. Bp. 1981. Akadémia Kiadó-Zrínyi Kiadó, 786. old.)52. Vallée, J.: Anatomy of a Phenomenon. Chicago, H. Regnery, 1965.53. Wheeler, J. A.: Einsteins Vision. Berlin 1968.54. Wilkins, H. T.: Flying Saucers on the Attack. New York 1954.55. Zajcev, V.: Visitors from outer Space. Spacelink, 1970. 2. és 3. szám.

56. Znicz, L.: Nieznane objekty latajace, I. Gdansk 1983.57. Znicz, L.: Paleoastronautyka. II. kiad., Gdaásk 1983.

,A valóban gondolkodó természettudo-mánynak fejlődési formája a hipotézis... Ha várni akarnánk addig, amíg az anyag

tiszta lesz a törvény számára, ez azt jelen-tené, hogy a gondolkodó kutatást min-

daddig felfüggesztendő, s a törvény már csak ezért sem jönne létre soha."

(Engels: A természet dialektikája)

Üzenet a SzinuszrólA DOGON MITOLÓGIA REJTÉLYEIAz afrikai dogon törzs a Niger folyó nagy kanyarulatában, főként a mai Mali Köztársaság területén él; jelenleg körülbelül 250 ezer főt számlál. Leginkább földműveléssel foglalkoznak a dogonok, igen értékes a művészeti tevékenységük is, különösen a faszobrok és rituális álarcok terén.A velük kapcsolatos és kétségkívül szenzációs első hírek – szokatlan módon – nem a szenzációkat kedvelő világsajtóban, hanem tudományos anyagokban bukkantak fel. Marcel Griaule és Germaine Dieterlen francia néprajzkutatók az Afrikanisztikai Társaság 1950-es évkönyveiben közölték mindazt, amit a dogonok közt élve 1931-től megtudtak. Most mindjárt hozzá kell tennem: a kutatásba azóta más tudósok is bekapcsolódtak, sőt, közülük többen azóta meg is haltak; tehát elmondható, hogy a dogonkutatás nemzedékről nemzedékre száll már. De a dogonok rendkívül gazdag, bonyolult és a mi civilizációnk, tudományunk eredményeit olykor bizony megkérdőjelező kozmogóniai tudásanyagának módszeres feltárása mind a mai napig tart, immár fél évszázada.Az 1950-ben napvilágot látott anyagra a tudomány és a tudósok nem figyeltek fel. Kivéve egy Eric Guerrier nevű marseille-i építészt, egyetemi tanárt. Mint később erről szóló könyvében is említette, az inspirációt az első ember Holdra szállásának közvetítése jelentette. Mikor ezt figyelte, eszébe jutott, hogy ezt a jelenetet ő már régen olvasta valahol... még arról is olvasott, hogy a leszálló űrhajós a lábnyomát hagyta az idegen égitest talaján. De hol olvasta...? És megtalálta Griaule és Dieterlen néprajzos könyvében. Guerrier most már figyelmesen átolvasta a – mi tagadás – eléggé száraz tudományos beszámolót, és ő, aki csillagászattal is foglalkozott, olyan dol-

gokat fedezett fel az anyagban, amellyel maguk a francia néprajztudósok sem voltak tisztában. Griaule és Dieterlen hűségesen feljegyezték, amit a dogonok kultúrájáról az évtizedek során megtudtak. De mivel ők nem voltak csillagászok, nem is sejtették, hogy a fekete törzs tagjai olyan dolgokat árultak el nekik például a Szinusz csillagról, amiről a modem csillagászat csak nemrégen szerzett tudomást. Márpedig a dogonoknál ez a tudásanyag évszázadok óta szállt apáról fiúra...!A dogonok írástudatlanok. Rendkívül gazdag hagyományaikat szóban és csak szóban közvetítik nemzedékről nemzedékre. Guerrier megpróbálta a francia tudósok által feljegyzett mitológiát lefordítani a mai nyelvre.Mint tudjuk, a tudomány ma azt állítja, hogy körülbelül 20 milliárd évvel ezelőtt keletkezett a Világmindenség. Addig az Univerzum anyaga egy rendkívül sűrű, elképzelhetetlen tömegű és nyomású gömbben volt, amit az ún. ősrobbanás vetett szét és attól fogva ez minden irányban egyenletesen tágul. A tudósok szerint tehát annakelőtte nem volt “világ" és így nem volt idő sem. A dogonok szerint: “...minden dolgok kezdetén volt Amma Isten, aki a Semmin pihent. Amma gömbbe volt zárva... Ezenkívül semmi sem létezett." Dogon nyelven Amma egyben valami erősen összetartott, szoros és állandóan ugyanott lévőt is jelent. A szövegelemzésekből a későbbiek folyamán kiderül, hogy Amma Isten tulajdonképpen anyagi erő, mozgás és energia. Már ez is eltér a világ összes mitológiájától: a többi népek istenei kivétel nélkül anyagtalan, vagyis az anyagi léten felül álló lények. A dogonoknál viszont az “isten" egy sűrű energiagóc, amelyen kívül semmi más nem létezik. Amma nem a világot teremtette, hanem ... az azt uraló törvényeket! Ebben a gócban vagy gömbben - olvashatjuk - “spirálmozgás" révén keletkezik a “po", vagyis a legeslegkisebb anyagrészecske. Ez a részecske “pergő mozgással sugározza energiáját, hang és fény keletkezik ekkor, ezt mégsem lehet látni, sem hallani". Mindez elég ismerősen hangzik, és egyáltalán nem idegen az anyagszerkezettel kapcsolatos mai tudásunktól. És mit szólnak erre a mondatra: “Amma ménében a világ idő és tér nélkül volt. Az idő és a tér egybemosódtak."Tudjuk, hogy az ősrobbanás óta szüntelenül tágul a Világmindenség. És hogyan vélekednek erről a dogonok? “Amma kinyitotta a szemét. Erre méhé-ből kijött minden és spirális alakban terjeszkedni kezdett, kirajzolódott hát a világ terjedése."És mit tudnak a dogonok a csillagászatról? Az általunk Tejútnak nevezett galaxisról, melynek a mi Naprendszerünk is része? “Határa van a csillagvilág egészének, amelynek egy része a mi Földünk is. Az egész pedig spirál alakban forog." Amma, az energiaisten viszont nem csupán egy, de ...sok Világmindenséget teremtett és azok spirál alakúak –mondják a dogonok. Ugye, nem kell emlékeztetni az olvasókat, hogy az általunk ismert galaktikák java része spirál alakú?Minden más mitológiával szemben a dogonok nem állítják, hogy a Föld lenne a világ közepe: “A spirál alakú csillagok világa lakott. Mert Amma, ahogy a világnak mozgást és formát adott, úgy teremtette meg az összes élőlényt... Ahogy e bolygón, úgy más Földeken is vannak élőlények..." (A történelem fintora: nincs még négyszáz éve, hogy – némi túlzó egyszerűsítéssel szólva – ugyanezért az állításért Giordano Bruno máglyára került. A dogonok pedig már hány száz éve ismételgetik ugyanezt az állítást nemzedékről nemzedékre? Mert ne higgyük, hogy a dogonok mindazt, amit itt mondanak, tudják is. Hisz akkor már régen felépítettek volna egy fejlett civilizációt. Nem - ők csak mechanikusan ismételgetik azt a tant, amelyet őseik egykor szóról szóra megtanultak. Ezt adják szájról szájra...)Az előbb a “bolygó" szót használtuk és ezt nem a francia néprajzosok adták a feketék szájába. A dogonok pontosan megkülönböztetik a csillagokat, bolygókat és holdakat – ami már önmagában is elképesztő és példa nélkül álló. “A csillagok olyan csillagok, amelyek nem keringenek más csillagok körül; a bolygók és a holdak viszont más csillagok körül keringenek és forognak is." “A Nap saját tengelye körül forog." Ez utóbbi állításban nem kételkedünk - de hisz mi erről csak a 17-18. század óta tudunk! A Föld Nap körüli pályájának leírásakor a dogonok említik ennek a pályának a rendellenességeit is. A Holdról tudják, hogy “száraz és halott". A Naprendszerből a dogonok csak a szabad szemmel jól látható bolygókról tesznek említést (Mars, Vénusz, Szaturnusz és Jupiter). Viszont a Jupiternek négy, egyenként tízegynéhány kilométer átmérőjű holdjáról tudnak. Ezek szabad szemmel nem láthatók; Galilei is távcsővel fedezte fel az elsőket, a többit (csaknem húsz hold lehet ott, a pontos számot máig sem ismerjük) csak a XIX. és a XX. században találták meg a tudósok. De akkor a dogonok honnan tudnak arról a négy holdról? ... Ők még le is rajzolják őket, egy síkban ábrázolják és mondják: “oda vannak kötve a Jupiterhez". Nos - csak ez a négy hold halad egy síkban, és saját tengelyük körüli forgásuk ideje megegyezik a Jupiter körüli forgásidejükkel: ilyen értelemben persze, hogy oda vannak kötve",

mintegy “rögzítve" a bolygóhoz. De ahhoz, hogy egy afrikai törzs erről tudjon, minimum precíziós műszerekkel kellett rendelkeznie már nagyon-nagyon régen ... A dogonok azt is tudják, hogy a Szatur-

nusznak gyűrűi vannak. De a legnagyobb tudással a Szíriuszt illetően rendelkeznek. Ezt a csillagot tartják mítoszuk központi magvának, alapkövének. Szerintük a Szíriusz azon csillagrendszerek része, amelyek óriási befolyást gyakoroltak a földi életre, ezek a “világ alapjainak az alapjai", mondják. Ők három Szinuszról beszélnek és állítják: csak az egyik látható állandóan, a másik kettő ,,nem mindig látszik" ...Nem mindig? Egyszerűen: soha! A Szíriusz-B-t csak 1862-ben fedezte fel A. Clark; ez a csillag az első ismert “fehér törpe", egyike a hozzánk legközelebb levő csillagoknak.Mit tudtak erről a dogonok már jóval A. Clark előtt? , ,A kisebbik csillag a Szíriusz körül kering. Egy fordulat időtartama 50 év. Ez szabályozza a Szíriusz forgását." Mit mond erről a tudomány? Kiszámították, hogy a Szíriusz-B ötven év alatt kerüli meg a Szíriusz–A-t és csakugyan döntő befolyást gyakorol annak pályájára. (Éppen a Szíriusz-A szabálytalan mozgása révén sejtették a tudósok, hogy kell ott lennie egy másik csillagnak is.) A dogonok mutatnak egy rajzot és azt mondják: “Amikor a kisebbik csillag közelebb jön a Szinuszhoz, ez felragyog. Amikor a kisebbik eltávolodik, a Szíriusz vibrálni kezd, ezért a megfigyelőnek úgy tűnik, sok-sok csillagot lát." Miféle megfigyelőt emlegetnek – hiszen a Szíriusz-B-t soha egyetlen ember sem láthatta? (Ember nem – mondhatnánk – de talán valaki más igen? Egy másik civilizáció lénye, amely kapcsolatban állhatott egykor a dogonok őseivel, aki e tudásanyagot a szájukba adta, ismételgessék csak, ismételgessék, amíg ők maguk, vagy mások a Földön meg nem értik egy ilyen üzenet óriási jelentőségét?) A rajzon pedig nem körpályát, hanem ellipszist rajzolnak. Nekünk egy Kepler kellett, aki végre rájött, hogy az égitestek szinte soha nem kör alakú, hanem ellipszis pályákon keringenek. De menjünk tovább. A Szíriusz-B-ről így beszélnek: “Minden égitestek közül a legnehezebb. Olyan sűrű, hogy kicsinyke részét rengeteg ember együttesen sem lenne képes felemelni..."Bizony így van, a csillagászok alapos számításokat végeztek. Az eredmény: a Szíriusz–B olyan anyagsűrűségű, hogy egyetlen köbcentiméter anyagának súlya 150 kg-ot nyom!A dogonok tudnak a szupernóvákról, a neutroncsillagokról, a fehér törpékről... A Szíriusznak nagy szerepe van abban is, hogy az emberek a Földre érkeztek. Mert a dogonok szerint őseink onnan jöttek. Mitológiájuk leírja az űrhajókat, elmondja, hogyan értek Földet az emberek. Ebből kiderül: olyan bolygóról jöttünk", amelynek Napja egy “robbanás előtt álló kisebb csillag" volt. A csillag a Sziriusz-C lehetett, vagyis a harmadik Szíriusz és annak bolygói. (A hivatalos tudomány már régóta bajlódik a Szíriusz–C-vel: 1920-ban és 1928-ban több csillagász látta is műszerekkel; de 1930-tól már senki sem látta, 1970-ben ismét felmerült a dolog, mert a Szíriusz–B pályájában különféle zavarokat figyeltek meg, amiket csak egy harmadik csillag okozhatott...)A dogonok kétszázhatvan csillagkonstellációt ismernek, és azokat saját jeleikkel le is rajzolták. Az anyag keletkezéséről szóló magyarázataik igen modern felfogásúak. Kiderül ebből, hogy “minden anyag alapja a legkisebb részecske" (vagyis: az atom) és a legkülönfélébb anyagok mind ebből épülnek fel, “ugyanilyen részecskék hozzáadásával". Amma különben kétszer teremtette a világot: az első változattal nem volt elégedett, ezért azt elpusztította (Atlantisz? özönvíz?). A dogon “tanok" emlegetik a kettős spirált is, amit mi a DNS genetikai kód formájaként ismerünk. A dogon mítosz két kozmikus eposzt ír le. Az elsőből megtudjuk, hogyan érkezett a földre egy bizonyos Ogo. A második már egy valóságos “deszant" története. Ebben Nommo és társai szállnak le a Földre. Ogo hajóját “a mag ereje" (nukleáris energia) hajtotta; a leírás szerint az utazás a Szinuszról a Földre az űrhajózás ma ismert alapvető szabályainak betartásával, a legoptimálisabb pálya kiválasztásával zajlott le. Ogo később “űrhajótöröttként" maradt a Földön. Nommo viszont már eleve azzal a feladattal érkezett, hogy népesítse be a Földet. Hajóján magával hozott minden szükséges felszerelést. A nyolcfőnyi legénység – állítja a mítosz – a hajó hatvan “rekesze" (fedélzete?) közül nem mindegyikbe mehetett be. A tiltott fedélzeteken őriztek olyan dolgokat, amiket Amma majd csak később ad át az embereknek, akkor, ha “teljesen megszervezték, irányítják és ellenőrzik a Földet". A primitív szavakkal leírt utazásból kiderül, hogy a hajót a Szíriusz-ról rádió segítségével irányították a Földre. Az űrhajó nyolc évig (nyilván, amíg az idegenek megvetették lábukat a bolygón) a Föld mesterséges holdjaként “hintázott szabályosan" (szinuszgörbéket írt le a pályája, akár a mai mesterséges holdaké). Szóba kerül a hajó Földre szállásakor az is, hogy kiszállva Nommo lába nyoma egy “rézszandál" nyomához hasonlított...Mikor történt mindez? Ezt csak találgathatjuk. Egy dolgon mindenesetre illene elgondolkoznunk. Mind a dogonok, mind az ókori népek (egyiptomiak, görögök stb.) a Szíriusz–A-t vörös csillagnak nevezték. Holott halványkék fénnyel ragyog az égen. Talán egyszer vörös volt a

színe, az maradt meg az ókoriak szóhasználatában, netán emlékezetében ... ? A válasz meglepő: a tudósok kiderítették, hogy valaha a Szíriusz-B látszott a Földről vörös színűnek, akkor erős fényével teljesen elhomályosította, elnyomta a Szíriusz-A fényét. Ezt látták tehát az emberek “vörös Szíriusznak"? Igen

ám, de van egy bökkenő: ez egymillió évvel ezelőtt volt! Egymilliótól sok százezer évvel ezelőttig tartott a folyamat, akkor látszott a Szíriusz felől a vörös fény, azóta pedig nem. Kik figyelték hát meg a Földön azt a vörös csillagot? Netán a még beszélni sem tudó, szűk agyú, kőbaltás ősemberek ...? Vagy ...mások? (Megjelent az Ifjúsági Magazin 1982. januári számában.) A cikk megjelenése óta dogonügyben új fejlemény nem történt. Ha csak az nem, hogy a dogonok csillagászati tudásáról egyre több szó esik szakmai körökben is. Ha megpróbáljuk rendezni a problémáról kapott információkat, mindenekelőtt egy dologra kell koncentrálnunk: Nyilvánvaló, hogy az emberek nem a Szinuszról jöttek. Ám ha valóban volt valaha egy ilyen kapcsolat az “idegenek" és a dogonok ősei között, mi sem egyszerűbb, minthogy utána a korabeli emberek – a kapott tudás birtokában – kezdték magukat az “égből jöttek" fiaiként, leszármazottjaiként emlegetni, az idők folyamán ezt aztán mitológiájuk egyik alaptételéül fogadták el és talán máig is hiszik komolyan, ahogyan azt sok más nép hitte-hiszi.A logikus gondolkodásmód szabályai is azt követelik, hogy fogadjuk el kiinduló tételként (mivel minden ezt bizonyítja) azt, hogy a dogonok ősei valahonnan olyan információk birtokába jutottak, amelyek akkor jóval meghaladták az átlagos emberi tudás szintjét. Sőt, meghaladták a korabeli tudósok (papok) ismeretszintjét is. Ezzel kapcsolatban két hipotézist állíthatunk fel: Az első szerint a Földön az i. e. 15 000-11 500 között feltehetően élt magasabb rendű civilizáció (az “elődök") révén származott ez a tudás a dogonokhoz. Például úgy, hogy az “elődcivilizációt" megsemmisítő globális katasztrófa után egy vagy több olyan tudós menekült Közép-Nyugat-Afrika területére, akik annak előtte a Szinusz (műszeres?) kutatásával foglalkoztak és a vallásos hitté kódolt információkat ők adták át a mai dogonok őseinek. Elismerem, elég nyakatekerten és kevéssé meggyőzően hangzik mindez, de ebben az ügyben nem ez az egyetlen ilyen furcsa dolog.A másik elméletet maguk a dogonok hiszik valósnak: egyszerűen azt állítják, hogy “őseik" a Szíriuszról jöttek, tehát tudásuk is onnan származik, mintegy “első kézből" való. Persze, ez inkább egy lélegzetelállítóan izgalmas tudományos-fantasztikus regénynek hangzik, mintsem realitásnak. Ám... Ám a bajok ott folytatódnak, hogy a dogonok műszerek nélkül “megállapított" állításai a legkisebb részletekig megfelelnek a tudomány által is megfigyelhető valós helyzetnek. Amit a dogonok állítottak már ezer, ötszáz, száz vagy ötven évvel ezelőtt is, azt a tudomány megerősítette. A Szíriusz olyan, ahogy ők elmondják; a többi égitesttel is ez a helyzet. A Szíriusz-B valóban fehér törpe és valóban 50 (egészen pontosan: 49,9!) év alatt kerüli meg a Szíriusz-A-t. Az anyagsűrűsége valóban hihetetlenül nagy (kb. 150 kg/cm3). A dogonok már megjósolták tudósainknak a Szíriusz–C létét és adatokkal szolgálnak: valamivel nagyobb a Szíriusz–B-nél és annál négyszer köny-nyebb. A problémát csak növeli, hogy a dogonoknak kétségkívül újabb keletű értesüléseik is vannak... MacCrea csillagász szerint az egyiptomi papok tudhattak az emberi szemmel láthatóan Szíriusz–B létezéséről (honnan? – N. I.) és ez a tudás jutott el valahogy a dogonok őseihez. Ezt ugyan bebizonyítani nem lehet, cáfolni viszont annál könnyebb... Ugyanis a dogonok tudják, hogy a Szíriusz-B valaha “nagy vörös csillag" volt, amely “egy robbanás után kis fehér csillaggá változott". Nos, ma már tudjuk, hogy ez a robbanás az időszámításunk szerinti II. században történt – vagyis jóval a"ré"gi egyiptomi birodalmak összeomlása után...Kizárható az a “megoldás", hogy mondjuk száz évvel ezelőtt valaki csillagászati “gyorstanfolyamot" tartott az analfabéta feketéknek és megismertette velük a tudomány alapjait. És ma ennek a “tudásnak" az eltorzult visszhangját halljuk vissza. Dlogikus, sőt lehetetlen lett volna ez már azért is, mert a Szíriusz–B-t csak 1862-ben fedezték fel, rendkívüli sűrűségét pedig csak az első világháború előtt állapították meg, a spirálködökről (ezek is részei a dogon “mitológiának") csak a múlt század óta beszélünk, és azt, hogy ezek csillagokból állnak, csak 1924-ben bizonyította be a tudomány. Galaktikánk forgását 1927-ben állapították meg, spirál alakját pedig csak századunk ötvenes éveiben... És a dogonok mindezt az ismeretanyagot néphitté feldolgozva adták szájról szájra már annakidején is, amikor az első fehérek feltűntek a középkor végén Afrika partjainál.Bármennyire is ódzkodik a tudomány, mégis, ebből a logikai csapdából a ,,paleo-kapcsolat" jelenti az egyetlen kiutat. Ezt a kifejezést azok a lelkes amatőrök és tudósok hozták be a köztudatba, akik komolyan állítják (és gyűjtik ennek bizonyítékait), hogy az emberiség történetében – talán nem is csupán egy ízben – már kapcsolatba léptünk ide látogató idegen értelmes civilizáció egyedeivel. Itt érdemes megjegyezni, hogy ez a tény nem szükségképpen mond ellent az ember fejlődéséről szóló, elfogadott nézeteinknek.

A dogonügy homályos pontjait jelenleg kizárólag ez az elmélet magyarázza meg teljes egészében. Emellett tette le a garast W. R. Drake Temple és mások, például a Crikvenicában (Jugoszlávia) tartott 3. Nemzetközi Asztro-archeológiai Kongresszus résztvevői is; (többek között jelen voltak szovjet, magyar, lengyel stb. tudósok is). Az elmélet mellett szól még az is, hogy a dogon “mítosz" a modern űrhajózás egyes technikai elemeit is tartalmazza, ezt pedig csak olyan “személyektől" tudhatták meg, akik maguk is utaztak az űrben. Abban a távoli korban pedig ezek aligha voltak földi emberek...Ne feledjük azt sem: valamilyen oka kell, hogy legyen annak, hogy a Föld összes többi népével ellentétben (akik ugyan szintén gyakran állítják, hogy őseik az “égből" jöttek) kizárólag a dogonok hivatkoznak olyan égitestekre, amelyeket az emberi történelem folyamán soha senki sem láthatott szabad szemmel...

IRODALOM1. Guerrier, E.: Essai sui la cosmogonie des Dogom. L'arche du Nommo. Paris 1975.2. Griaule, M., Dieterlen, G.: Un system soudanais de Sirius. 1980.3. Maccrea, W. H.; Sirius - A conjectur and an appeal. 1973.4. Mostowicz, A.: My z Kosmosu. Warszawa 1978.5. Temple, R. K. G.: The Sirius Mystery. London 1976.

,A képzelet fontosabb a tudománynál!" (Einstein

Az idegen szonda

R. Mac Govern amerikai tudós már régebben felvetette annak lehetőségét (és ezt igen valószínűnek tartja), hogy idegen civilizációk már nemegyszer küldtek űrszondákat Naprendszerünkbe; e gépi berendezések feltehetően információkat gyűjtöttek a rendszer bolygóiról és talán rólunk, emberekről is. Az információkat “haza" sugározták. Mac Govern szerint ennek bizonyítékai is vannak. Mindenekelőtt az, hogy a Föld környékén több ízben olyan elektromágneses hullámokat fogtak fel, amelyeknek forrását nem sikerült meghatározni.Ez persze nem lehet elégséges bizonyíték, és a tudományos közvélemény nem is fogadta el annak. Ám a tudós hipotéziseit váratlanul megerősítette Duncan Lunan skót csillagász 1973-ban nyilvánosságra hozott állítása. De menjünk időrendi sorrendben, hisz az ügynek elég régi előzményei vannak. Amióta a rádiózás elterjedt a Földön, a szakemberek többször találkoztak olyan jelenségekkel, amelyeket sokan a nem földi eredetű automatikus műhold működésének tulajdonítanak.1928-ban B. Van der Pol holland professzor a Philips-gyár specialistája Carl Störmer norvég matematikussal Hollandia és Norvégia között rövidhullámú rádióadóval végzett kísérleteket. A kísérletek egyik célja az iofto-szféra rádiójel-visszaverő képességének tanulmányozása volt. Október 11-én Van der Pol a 31,4 méteres hullámhosszon 20 másodpercenként 3-3 rövid jelet sugárzott; ezeket az ionoszféra visszaverte és Störmer Oslóban jól vette.Ám ekkor... történt valami érthetetlen. A rádiójelek, ahogy “illik", a másodperc egyheted része alatt visszaverődtek a Földre és Oslóban – mint említettem - jól vették őket. Azonban a vevőkészülék más jeleket is vett: a Hollandiából küldött impulzusok több másodperces késéssel megismétlődtek. A késések 8-11-15-8-13-3-8-8-8-12-15-13-8-8 másodpercenként követték egymást...

Október 24-én megismételték a kísérleteket. A jelek fura késései is megismétlődtek, ugyanolyan időtartamokkal: 8,11,15... stb. secundumos késésekkel.Aztán évtizedekig csend volt ez ügyben. Mivel Van der Pol és Störmer nem találták a jelenség magyarázatát, senki sem foglalkozott az üggyel.1953. szeptember 14. és 17. között az angol televízió nézői érdekes és merőben szokatlan dolgot tapasztaltak. E napokon ugyanis – többször ismétlődve – a képernyőkön egy ismeretlen, idegen tévéállomás monoszkópja és abban nevének rövidítése: KLEE jelent meg. A képet többen le is fotózták; az idegen adás minden alkalommal elnyomta a helyi adókat, majd 2–3 perc múlva eltűnt. Mivel bizonyos meteorológiai viszonyok között máskor is előfordult már, hogy akár földrajzilag távoli állomások képe “bejön" a készülékek képernyőjére, abban nem lett volna semmi csodálatos. De amikor utánanéztek annak a bizonyos KLEE jelű adónak... Kiderült, hogy az amerikai Texas állam egyik houstoni tévéállomásáról van szó, azonban az az adó három évvel korábban, 1950-ben megszűnt és így természetesen a monoszkópját sem sugározták többé. A brit állami televízió, a BBC nyomozást indított az ügyben. Ennek eredményét (vagy inkább eredménytelenségét) hivatalos közleményben így fogalmazták meg: “Ami történt, teljesen ellenkezik a televízióadásokkal kapcsolatos ismereteinkkel... Fizikai lehetetlenség, hogy a jelek véletlenül visszatükröződtek volna valamelyik égitestről, minthogy az sem képzelhető el, hogy három évig a Föld körül keringtek. Bármennyire különös is, csak azt mondhatjuk: ezeket a jeleket értelmes lények szándékosan sugározták felénk egy olyan pontról és olyan okokból, amelyeket ma nem tudunk meghatározni."1960-ban ismét nekilendültek a kutatásoknak. Úgy látszik, szöget ütött a tudósok fejébe Nikola Tesla, a híres tudós és feltaláló nyilatkozata, aki a Van der Pol-eset közzététele után kijelentette: a jelenség egy idegen civilizáció tevékenységét jelentheti.A legtöbbre Ronald Bracewell amerikai kutató, a Stanford Egyetem Radioasztronómiai Intézet professzora jutott; azt állította, hogy a földi rádiójeleket egy idegen mesterséges hold fogta fel, majd ismét kisugározta. Ezzel a ténnyel akarta jelezni létét. Ám Bracewell tovább is lépett: a késleltetés időadatai nem lehetnek véletlenszerűek – állította – és nem csupán a szonda létét jelzik, hanem annál jóval többet: a késésekből talán megállapíthatnánk, hogy kik, mikor és miért küldték ide azt az idegen űrjárművet?Bracewell a kód megfejtésével több évig kísérletezett, sikertelenül. Ám D. Lunan csillagásznak több szerencséje (vagy kitartása?) volt. Közleményeiben és a British Interplanetary Society előtt arról számolt be, hogy a jeleket a visszaverődés sorrendjében és a késés nagysága szerint egy grafikonon ábrázolta, az így létrejött rajz a Boötes-csillagcsoport általunk Epszilonnak nevezett csillagát ábrázolta.Méghozzá úgy, ahogy az a Földről 12 600 évvel ezelőtt látszott. Lunan ebből azt a következtetést vonta le, hogy a szondát akkor és onnan küldték ide. A feltevés fonalát tovább gombolyítva, a következő pontokra jutunk;1. a szondát értelmes lények küldték ide, akiknek már tudomásuk lehetett arról, hogy bolygónkon “hamarosan" kifejlődik a technikai civilizáció, feltehetően létrejön majd az elektromágneses hullámok átvitelén alapuló távközlés;2. szándékukban állhatott (áll?) felvenni velünk a kapcsolatot, még akkor is, ha arra egyelőre csak gépi úton, kissé felemás formában kerülhet sor;3. a szonda vagy műhold (az elnevezés lényegtelen; űrben tartózkodó automata műszaki szerkezetről van szó) csaknem tizenhárom-ezer éve arra “vár" – arra lett beprogramozva –, hogy a Földről érkező rádiójelekre reagáljon.4. Ez azonban nem zárja ki azt, hogy a passzív jelvárás mellett aktív próbálkozásokat is tegyen. Meglehet, a szonda időről időre elektromágneses nyalábokkal bombázta a Földet, így próbálván hírt adni magáról. Az adások azonban primitív őseink, a fáraók városai, a római légiók, Cortez expedíciója vagy Napóleon idején érték a Földet, tehát kárba vesztek. A szonda mindannyiszor “megértette", hogy még nem jött el az alkalmas idő.5. Amint a Földön megindult a rádiózás (Marconi, Popov és mások), a szonda nyilván kapott szórványos jeleket, talán válaszolt is rájuk azok késleltetett visszasugárzásával. De akkor oly kevés készülék működött a Földön, hogy ezt az emberek észre sem vették. Erre csak a huszadik század húszas éveinek végén, az általános és kiterjedt rádiózás első szakaszában kerülhetett sor.6. Ugyanakkor feltehető, hogy a szonda – a beléje kódolt utasításoknak megfelelően - “hazafelé" már jelezte, hogy létrejött a 12 600 éve várt kapcsolat, a “megfigyelt bolygón" (vagyis: Földünkön) élő lények átlépték a fejlődés egyik fontos küszöbét. Ha elfogadjuk azt a (még

korántsem biztos és erősen vitatott) állítást, hogy a szonda “hazája" a Boötes-csillag-csoportban keresendő, akkor vegyük figyelembe a következőket: a csillagcsoport Lunan által gyanított tagja, a Boötes Epsziloni csillag 104 fényévre van a Földtől. A fénysebességgel száguldó rádiójelek tehát a mi időszámításunk szerint 1928 (az első “rádiókapcsolat" éve) + 104 = 2032-ben érkeznek oda, a válaszra és ebből következően valamilyen reakcióra

pedig a szondának - és így nekünk is – újabb 104 évig: 2032 + 104 = 2136-ig kell várnunk!7. Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy a szonda nem kizárólag rádióadásokat, de tv-adók jeleiből formált képeket is visszasugározhat, méghozzá a vételtől számított bármilyen hosszú idő múlva is (így az ő számlájára írhatjuk a KLEE-monoszkóp nagy port felvert esetét is), ezért a jövőben ezen a téren is számtalan meglepetés érhet még bennünket;8. de egyáltalán nem biztos, hogy erre hamarosan sor kerül. Előfordulhat: a szondát úgy programozták be, hogy csak bizonyos időnként végezzen ilyen jeladásokat. A “hallgatás" köztes szakaszai a mi időszámításunk szerint 50, 100 vagy több évet is kitehetnek;9. vagy éppenséggel a szonda máris elvégezte a rábízott feladatot, a rólunk szóló hír útban van “hazafelé" és konstruktőrei szerint a szondára nincs többé szükség. Az is lehet, hogy a beleépített önmegsemmisítő szerkezet már működésbe lépett, és mire mi kijutunk az űrbe, a szondának nyomát sem találjuk majd...Teleki Péter magyar kutató szintén hajlamos a késleltetett rádióvisszhangok forrásaként ezt a szondát feltételezni és érdekes cikkében Lunanhoz hasonlóan javasolja: sugározzák vissza a szondának a Van der Pol-féle jeleket, ez talán működésbe hozza a szonda bizonyos automatikáját, ami talán újabb, jóval teljesebb és persze éppen nekünk szánt információáradatot indít el felénk. Ám fenti, pontokba szedett érvelésünk utolsó részeként említettük, hogy az is egy lehetőség, hogy talán éppen ez a cselekedetünk semmisítené meg a szondát, hiszen ebből az automatika is “megértené", hogy a szondát felfedezték... Az azonban biztos, hogy mint oly sok más határesetben, itt is sok még a bizonytalan tényező. Egyáltalán nem biztos például, hogy a szondát csakugyan a Boötes felől küldték – ezt csupán Lunan grafikonja alapján gyaníthatjuk. Éppúgy lehet, hogy máshonnan jött. Sőt, még az is előfordulhat, hogy a késések időadatait mi egészen másképpen értelmeztük – nem úgy, ahogy kellett volna – és azok vagy egy teljesen más információt hordoznak – vagy éppenséggel nem is jelentenek semmit. A megoldást talán nem ott kell keresni. Az is lehet: a szonda nem tartózkodik itt csaknem tizenháromezer éve (ez a szám csupán Lunan grafikonja és annak az akkori Boöteshez hasonlósága miatt került be az ügybe), csupán éppen erre járt és 1928 és 1953 között tartózkodott valahol a közelben, de már ki tudja, merre száguld... ? Mindenesetre csábítóbbnak látszik persze az a feltételezés, hogy itt van, csak ránk vár, csak miattunk küldték ide “valakik". Hogy ez azért nem egészen alaptalan feltevés, arra mutat szerintem dr. Ferencz Csaba kandidátus sajtónyilatkozata. A neves tudós az Ország-Világban összefoglalva a tényeket és Teleki állításait is helyeselve, mindenképpen amellett tört lándzsát, hogy a szondaügyben a rádiócsillagászati kutatásokat folytatni kell, hiszen könnyen lehetséges: éppen így léphetünk végre kapcsolatba más civilizációkkal.

IRODALOM

1. R. Mac Govern: “Lehetséges kapcsolatok a Földön kívüli értelmes lényekkel." Science and Technology Space, 1968.2. Ország-Világ, 1977. január 12. “Rejtélyes jelek a világűrből".3. Fizikai Szemle, 1976. 7. sz. Teleki Péter: “Földön kívüli civilizáció".

.....íme egy teljesen újszerű, szabályos ésegyszerű nyelv, amelyen úgy írnak, ahogy

beszélnek és úgy ejtik ki a szavakat, ahogyan azok írva vannak, amelynek igen kis számú

szabályai vannak minden kivétel nélkül, a szavakat szógyökökből, szabályosan képezik..."

Étienne Cabet: Utazás tkáriába, 1840.

Egy UFO a nyelvtudomány egén

Ha rejtvényt kellene feladnunk, valahogy így fogalmaznánk a kérdést: Mi az? – legalább egymillióan értik és használják, a világ sok országában szervezett mozgalma van, hazánkban is...? Aki nem ismerné a helyes választ, annak persze megsúgnánk: az eszperantó.Ilyenkor a nagyon kevéssé tájékozottak csodálkoznak: “Hát az még létezik? Azt hittem, már régen meghalt a dolog." Természetesen nem halt meg, nagyon is él. “Halálhírét" – története során nem először – a közömbösek és ellenségek együtt költötték. Az eszperantó nyelv és mozgalom viszont él és virul – ellenére oly sok egykori “szakértő" véleménynek. Az, hogy a nyelvet sokan beszélik, van saját irodalma és közege, amelynek tagjai a többi nyelveken megszokott módokon – élőszóban, levélben, telefonon, táviratilag stb. használják azt, hogy a szerelmesek ezen a nyelven vallják meg érzelmeiket, és egyre több az ilyen házasságokból született gyermek, akik az eszperantót anyanyelvként ismerik - nem akadályozza a merev “tudományos" szemlélet híveit abban, hogy ... hogy szinte nem is létezőnek tekintsék.Ebben az aspektusban a létező nemzetközi nyelv ügye igencsak emlékeztet bennünket bizonyos más, a vaskalaposok által enyhén szólva mellőzött (de inkább aktívan ellenzett) témákra, jelenségekre, folyamatokra. Ezért illik ebbe a könyvbe. Az eszperantóval a nyelvtudományi szakirodalom és a nyelvészeti ismeretterjesztés is mostohán bánik. Ha a nyelvtudomány legkiemelkedőbb képviselőinek egyike-másika állást foglal mellette, ezek az írások visszhang nélkül maradnak kollégáik körében. Az eszperantó létezését, működését ma már alig lehet kétségbe vonni, annál inkább furcsa, hogy a tudósok egy része ma is kételkedik, vajon létezhet-e?Antal László nyelvész, a strukturalista nyelvészet elkötelezettje a Gondolat Kiadó által 1984-ben indított “Pro és kontra" sorozat egyik kötetében

csokorba gyűjtötte a nemzetek közötti érintkezésre szánt mesterséges nyelvekkel kapcsolatos nyelvészi kinyilatkoztatások egy részét. Az előítéletek! részben könnyen érthetőek, velük naponta találkozhatunk. A minden újtól! való félelem tulajdonképpen teljesen természetes, emberi dolog. Többek] között abból a tulajdonságból fakad, hogy agyunk-tudatunk minden újat egy; korábban ismert hasonló létezővel vet össze, az újat persze a korábbi ismeretekkel próbálja egyeztetni. De nem tudunk mit kezdeni egy-egy olyan jelenséggel, amelynek nem volt előzménye, ami korábbi tapasztalataink többségének! teljes átértékelésére késztetnek. Nem csoda, hogy mindnyájan – a tudósok is – előítéletek rabjai vagyunk. Paradox módon még azt is állíthatnánk: csak annak nincs előítélete, akinek semmilyen korábbi ismerete vagy tapasztalata" sincs. De az ilyen személy nem képes ítéletek alkotására. Persze nem kizárt, hogy mégis megteszi...Antal László említett könyve bevezetőjében elméletileg is megmagyarázza, mik voltak azok a felfogásbeli megkötöttségek, amelyek az elmúlt század három nagy nyelvészeti iskolájának legkiválóbb képviselőit is megakadályozták abban, hogy objektíven ítélhessék meg a mesterséges nyelvek létének, funkcionálásának lehetőségét. Az 1800-as évek utolsó évtizedeiben uralomra jutott összehasonlító-történeti nyelvészeti irányzat (szokták képviselőit újgrammatikusoknak is nevezni) a nyelvek rokonságának kérdését állította előtérbe és vizsgálati módszere a történeti-etimológiai összehasonlítás volt. Olyan nyelvről, amelynek ilyen évezredes története nincs, nem tudtak a saját gondolkodási rendszerűkön belül véleményt alkotni. A történetiségen túlmenően a nyelvet lélekkel rendelkező “élő" valaminek fogták fel, ennek mesterséges létrehozása olyan szörnyűséges dolognak tűnt számukra, mint ma sokaknak a homunculus ember, a lombikban történő embertenyésztés vagy szaporítás tűnik – szentségtörő és természettel ellentétes, sőt azt gyalázó kísérletezésnek vették az efféle, korántsem kisszámú próbálkozást.A történeti nyelvfelfogás hegemóniáját megtörő strukturalista irányzat már az adott nyelvi állapot vizsgálatát helyezte kutatásai előterébe. Felismerte, hogy egy adott időszakban létező nyelvi jelenségek egymás között olyan rendszert alkotnak, amely tudományos módszerekkel megismerhető – főleg, ha elemeit, működését, mozgatóit jól ismerjük. Sőt, azokat ismerve – meg is változtathatjuk őket, illetve a rendszer törvényszerűségeit figyelembe véve új rendszereket is alkothatunk.A baj ott volt, hogy a strukturalisták azt is felismerték: ezek a rendszerek készek, az egyén szándékaitól függetlenül, objektíven léteznek és amíg arendszert nem ismerjük, addig csak tapasztalati úton közelíthetünk hozzá. Tapasztalati úton pedig csak egy létező rendszerhez, egy anyanyelvként beszélt nyelvhez tudtak nyúlni.A mesterséges nyelvek tehát “árván" maradtak az újgrammatikus irányzat idejében, és éppolyan árvák voltak a strukturalizmus alatt is – annak ellenére, hogy ez utóbbiak közül néhány igen jónevű tudós (Jespersen, Sapir, Martinét stb.) pozitív módon viszonyult a problémához, a hivatalos nyelvtudomány mint “céh" – hogy kissé rosszmájú kifejezést használjunk - egészében véve nem mutatott igazi törődést és megértést e nyelvek iránt. És mi történt a harmadik nagy korszakban?A generativisták – századunk ötvenes éveinek Noam Chomskyval születő irányzata, amit “újpszichologizmusnak" is neveznek - azt vallja, hogy az emberrel vele születik egy készség, ez teszi lehetővé a nyelv elsajátítását. Ennek révén válik lehetővé, hogy egyszerű és bonyolult közléseket generáljunk.Egyszóval - a különböző nyelvészeti iskolák az egyes korokban tudományuk tárgyának különféle aspektusait helyezték előtérbe, de ezek mindegyike elméleti szempontból helyezte érdeklődési körén kívül a mesterséges nyelvek nyelvészeti vonatkozásait.De nézzük hát, mi is az az eszperantó nyelv, amelynek szépségéről, könnyűségéről és még sok rendkívül előnyös tulajdonságáról legalább annyi jót hallhatunk - mint ahány szkeptikus megjegyzést, hogy egy “csinált nyelv" nem lehet alkalmas magas szintű kultúra közvetítésére, hisz nem rendelkezik kultúrtörténettel. (Az eszperantó irodalomról, működéséről és kulturális hátteréről egy másik fejezetben esik szó.)Az eszperantó nyelv rendeltetése szerint nemzetközi közvetítő nyelv. A többnyelvű emberiség egyes népei-nemzetei között kíván kommunikációs hidat verni. A tolmácsok, a mindennapi és a tudományos ismeretek, sőt az irodalom fordítási mechanizmusa egy olyan közvetítő beiktatását jelenti, amely nemcsak drága, hanem adott esetben a legjobb szándék ellenére is torzító lehet. A nemzetközi nyelv(ek) ellenzői egyik kedvenc érvként szokták hangoztatni, hogy a közös nyelv harcosai valamiféle jövőbeli nyelvi diktatúrát képzelnek el és szeretnének megvalósítani. Vagyis azt állítják: az eszperantis-ták megszüntetnék (eltipornák, kiszorítanák, megsemmisítenék) az eddig kialakult nemzeti nyelveket, ezzel együtt természetesen csúfos véget érnének az azokhoz kapcsolódó teljes kultúrák is. Ha valahol ilyen véleményt hallunk (márpedig sajnos nemegyszer hallunk) máris tudhatjuk:

hangoztatóját is félrevezették. Ugyanis az eszperantó hívei ilyen ostobaságot soha nem hirdettek, még kevésbé terveztek.

Az eszperantó nyelv terjesztői úgy képzelik el a jövő emberiségét, hogy annak többé-kevésbé minden tagja két nyelven beszél és ért tökéletesen. Az egyik a szűkebb közössége, nemzete, nemzetisége, területe, nyelve, a másik pedig az eszperantó, amellyel a külvilággal tarthat kapcsolatot. Vagyis ahogy sokfelé már ma is használják az úgynevezett “világnyelveket". De ez nem újkori találmány. Közvetítő nyelv volt már az ókorban is, és mint említettem, ma is egyes területeken több “nagy" nyelv betölti ezt a funkciót is – persze, sokkal kisebb mértékben, mint ahogy azt az eszperantisták a jövőre kivetítve tervezik. A legrégibb példa: i. e. 1295-ben II. Ramszesz egyiptomi fáraó és III. Hattusilis hettita király között akkád nyelven fogalmazott békeszerződés.De az eszperantisták nem szerény emberek. Elképzeléseik szerint a dolognak sokkal szélesebb területeket kellene átfognia. Egyrészt a közvetítő nyelvet valamennyi ember számára és minden területen (uram bocsa', a szerelemben és a költészetben is) kívánják biztosítani, másrészt az a kikötésük, hogy ez a nyelv ne legyen egyetlen állam vagy nemzet elsődleges, “saját" nyelve, így ugyanis a különböző nyelvek és beszélőik között az egyenjogúság nem biztosítható. (Néhány egyszerű példa: mivel ma a tudományban túlságosan elterjedt az angol használata, az angol anyanyelvű tudósok számára ez óriási előnyt jelent: míg más nyelvű tanaik évekig óriási energiával tanulják ezt a roppant nehéz és igazán tulajdonképpen megtanulhatatlan nyelvet – ők a szakterületükön tevékenykednek teljes erőbedobással. Ezért támadnak az embernek furcsa gondolatai erről az igazságtalanságról, ha az utóbbi évtizedek Nobel-díjasainak listáját nézi, ott ugyanis túltengenék az angol és amerikai tudósok. Ugyanez a helyzet sok művészeti ág, főleg az irodalom terén. Ha ma születne Homérosz és műveit albánul, magyarul vagy törökül írná, a világ soha nem ismerné meg az Iliászt vagy az Odüsszeiát. A kulturális és szakmai konferenciákon mindig félszegebbek, bátortalanok, háttérbe szorulók azok, akik számára az ott kötelező hivatalos nyelv nem anyanyelv.)Volt nemzetközi nyelv a szanszkrit, a latin, ez utóbbi a római birodalom bukása után évszázadokig volt használatban szinte egész Európában, ám utána mégis egyre inkább visszaszorult, teret vesztett. Főleg azért, mert megcsontosodott, nem tudott megfelelni többé a változó világ követelményeinek. Ha használata valóban tömeges lett volna nemcsak egy szűk rétegre korlátozódott volna, egy nyelvújító mozgalom bizonyára új életet öntött volna belé ... De ez nem történt meg és mára már időszerűségét is elvesztette.Ha tehát nincs a nemzetközi funkcióra alkalmas nyelv, tervezni kell egyet - gondolták sokan régebben, sőt, gondolják ezt még ma is. A fentebbemlített latin korszakban, amikor pedig tulajdonképpen volt közvetítő nyelv, azt nehézkessége miatt sokan helyettesítették volna egy másikkal, egy jobb nyelvvel. És nem is akárkik gondoltak erre; a nagy filozófusok Descartes-tól Leibnitzig az egyetemes emberi nyelv megalkotása előfeltételének a világ tárgyainak és fogalmainak rendszerbe foglalását és pontos definiálását tartották. Bár nekik nem sikerült megtalálni azt, amit kerestek: az egyetemes emberi tudás épp olyan egyetemes nyelvét – kutatásaik azonban áttételesen a fogalomrendszerezés, a matematikai logika és végső soron a “gondolkodó" gépek megalkotásához vezettek. Sok egyéb között az ő gondolataik gyakorlati megvalósítását jelentették-jelentik a mai világ könyvtári osztályozási rendszerei, a tezauroszok, de még a közlekedési táblák rendszere is.Az időközben külön tudományággá vált interlingvisztika nyelvtervezői számára az említett filozófusok egy fontos alapelvet hagyományoztak: a nyelvrendszerbe szervezhetőségét, az egyes elemei közötti kapcsolatoknak a természetes nyelvekben szinte hiányzó egyértelmű definiálását. Ennek köszönhető a jól sikerült mesterséges nyelv egyik sajátossága: könnyen áttekinthető, rendszerezett grammatikája. A könnyű elsajátíthatóság másik fontos “kelléke" az, hogy a tanulók más ismereteire támaszkodjék. Ennek alapján alakult ki a másik alapelv: a “természetesség", azaz, hogy minél jobban hasonlítson valamely széles körben ismert nyelvre, vagy nyelvek csoportjára. így születtek egyszerűsített nyelvek.Hogy egy nyelv igazán jó legyen, nemcsak a két alapelv megfeleld arányára van szükség, hanem még sok egyébre is. A múlt század utolsó negyedében, amikor ezeket az elveket részben már ismerték, 1887-ben egy fiatal varsói szemorvos, Ludwik Lazar Zamenhof “Doktoro Esperanto" álnéven egy szerény kis brosúrát adott ki, ebben ismertette nyelvtervezetét – amely akkor valóban nem volt több tervezetnél, javaslatnál. Az első, orosz nyelvűeknek szánt tankönyvet még abban az évben további három, más nyelvű követte és a XX. század első évtizedére az egyre gyarapodó nyelvtanulók rendelkezésére 76 szótár, nyelvkönyvek 41 nyelven, német, angol, francia nyelvűek számára 40-50 különböző kiadás is állt.Az eszperantó teljes nyelvtana végeredményben a Zamenhof által első könyvében megfogalmazott 16 szabályra épül fel. Ez az alapnyelvtan már sok olyan nyelvészeti intuíciót tartalmazott, melyet a nyelvészek csak a későbbi évtizedekben ismertek fel és fogalmaztak követelménnyé egy könnyen használható nemzetközi nyelv esetében.

Nézzük hát végre közelről a nyelvet. Az ízelítő után ki-ki eldöntheti, rászánja-e magát a nyelv teljes megtanulására. Nem csábításként, csupán csalo-

gató információként közlöm: akadtak nem is kevesen, akik néhány hét alatt elsajátították azt, de volt olyan is, akinek erre a szó szoros értelmében két-három nap is elég volt (Tolsztoj). Mert az tagadhatatlan, hogy bármennyire egyszerű is, azért ezt a nyelvet is tanulni kell. És ha azt valaki már passzívan érti, kemény munkával sajáttá, aktívvá kell tennie tudását. Mint a következő, eszperantóról szóló fejezetben látjuk: ez a jövőbe történő beruházás viszont már ma is megéri a fáradságot.Az eszperantóban minden főnév o-ra végződik, minden melléknév a-ra, a határozószók e-re, a főnévi igenév i-re, az ige jelen időben AS-ra (az eszperantóban az s betű sz hangot jelöl), múlt időben IS-re,jövő időben OS-ra, feltételes módban US-ra és a felszólító módban U-ra. Az igéket nem ragozzuk, azt ugyanis, hogy milyen személyben van, megmutatja az alany. Az eszperantóban rögtön tudjuk a “van" ige valamennyi formáját az egyetlen EST-tő megtanulásával.Például:Eszperantóestimi estas vi estas

Német Angol Magyarsein to be lenniich bin I am én vagyokdu bist You are te vagy (ön van)(Sie sind)er ist he is ő van (férfi)sie ist she is ő van (nő)er ist it is ő van (semleges nemű vagy tárgy)wir sind we are mi vagyunkihr seid you are ti vagytoksie sind they are ők vannak

És ehhez vegyük hozzá a múlt, a jövő, a feltételes mód, a felszólító mód gyakran kivételekkel tarkított változatait a más nyelvekben – ezt az eszperantóban mind azonnal tudjuk a fenti végződések és a szótő esetében.Aki már ízelítőt kapott valaha a latin vagy az orosz főnévragozásból, annak számára az is meghökkentően egyszerű lesz, hogy az eszperantóban a főnév és a melléknév többes számát egy/hang, a tárgyesetét egy N betű hozzátoldásával meg tudjuk oldani. Például:knabino = lány, knabinon = lányt.knabinoj = lányok, knabinojn = lányokat.li estas si estas gi estasni estos vi estas ili estasAz előbb említett végződések azt is lehetővé teszik, hogy egy szótőből köny-nyen csináljunk igét, melléknevet, főnevet, határozószót. Például: am/' - szeretni. Amo: szeretet. Ame: szeretettel. Máris tudunk mondatot képezni: Mi amas knabinon - szeretek egy lányt. Nős férfiak mondják inkább így: mi amis knabinon (Szerettem egy lányt). A hölgyek kedvéért áruljuk el, hogy a knabino már egy képzett szó, a szótő eredetileg KNAB – fiú, teljes alakban persze: knabo. Az IN utóképző az alapszóban hímneműt jelentő élőlényből annak nőnemű párját képezi. A hölgyek tehát mondhatnák azt, hogy Mi amis knabqjn (Fiúkat szerettem), de esetleg kijelenthetik azt is, hogy Mi amos knabojn (fiúkat fogok szeretni). A képzők, előképzők és utóképzők az eszperantóban mindig egyértelműek és rendkívül produktívak. Például: MAL - előképző a szótő jelentését ellenkezőjére változtatja: AMO – szeretet, MALAMO – gyűlölet. Tovább fokozva a dolgot: malamas – gyűlöl, malama: ellenséges. Sana: egészséges, malsana: beteg stb.Egy szótőhöz több képző is járulhat, sőt: képzők egymáshoz is illeszthetők, így a nyelvet tanulók szókincse a tanult szótövek számának sokszorosával gyarapszik minden alkalommal. A mintegy 50 képző adott szótővel közel száz szót képes produkálni. Nem minden szótővel lehetséges ez, hisz természetes határt szab az értelmezhetőség. A kis nyelvlecke elején említett végződésekből kiderül, hogy az eszperantóban szóvégi helyzetben a magánhangzókon kívül csak -N, -J és -S mássalhangzó állhat. Ezzel Zamenhof elébe ment egy olyan későbbi felismerésnek, hogy vannak egyes nyelvek, amelyek szóvégi helyzetben szintén csak a magánhangzókat, illetve ezeket a mássalhangzókat képesek megtűrni. Az eszperantó másik nagy előnye, hogy gyökszavai azon a görög-latin eredetű szókincsen alapszanak, melyek a legtöbb európai nyelvben is meghonosodtak. Ez ugyanakkor nyilván megnehezíti a nyelv tanulását például az ázsiaiaknak, akik a görög és latin szavakkal annakelőtte soha nem találkoztak, azok így nem is épültek bele

anyanyelvükbe (mint mondjuk részben a magyar nyelv szókincsébe is). Ám ennek ellenére érdekes módon a kínaiak, japánok, vietnamiak, indonézek stb. igen nagy haladást értek és érnek el az eszperantó területén. Egy 1985-ben nyilvánosságra hozott adat szerint például Kínában az angol után az eszperantó az az idegen nyelv, amelyet a legtöbben tanulnak.Rövid áttekintésünkből talán kiderül: ezért történhetett meg, hogy az eddig létrehozott mintegy ezer nyelvtervezési próbálkozás után miért éppen ez az egy vetette meg a lábát. Az eszperantó tömeges használókra talált, kialakult irodalma és beszélőinek egymással szolidáris közössége. A lombikbébi - ismétlem - a szakértők fanyalgása, sőt nyíltan ellenséges magatartása elle-

nére is életre kelt és a nyelvek életében szinte csak napoknak számító alig száz év alatt, a csecsemőkori fejlődést átugorva máris kamaszkorát éli. Olyan csodagyerek, amely sok tekintetben többet tud “felnőtt" társainál. A nyelvtervezetből lett élőnyelv kiállta a történelem és a tapasztalat próbáját is. Nem véletlenül és nem a hatás kedvéért említettem a történelem szót. Az eszperantó híveit a huszadik századi diktatúrák mindig üldözték. Koncentrációs és egyéb táborokban százak és ezrek pusztultak el közülük, más felvilágosult eszmék hirdetőivel együtt. Ez nyilván nem véletlen, és közvetett bizonyítékként is felfogható: amit a hitleri Németországban és a megszállt területeken tűzzel-vassal-Gestapóval irtottak, az valóban pozitív értékeket hordozhat az emberiség számára. Most, és a jövőben is.

IRODALOM

Antal László: A világnyelv, Gondolat, 1984.Bárczi Géza: Az eszperantó nyelvi értéke. Eszperantó Magazin, 1975. május.Fodor István: Mire jó a nyelvtudomány? Gondolat, 1968.Sapir, Edward: Az ember és a nyelv. Gondolat, 1971.Dl. Szerdahelyi István: Bábeltől a világnyelvig, Gondolat, 1977.Tótfalusi István: Bábel örökében, Móra, 1972.Világ és Nyelv, MÉSZ kéthavonként megjelenő folyóirataJozefo Horváth: 30 nap alatt eszperantóul, MÉSZDr. Szerdahelyi István: Esperanto 1-2, TankönyvkiadóPrincz Oszkár: Eszperantó nyelvkönyv, MÉSZ, 1984.Pechán Alfonz: Magyar-eszperantó szótár, AkadémiaiPechán Alfonz: Eszperantó-magyar szótár, Akadémiai

Testvéreim egy jobb jövő hitében, Amelynek bíbor hajnala hasad,

Köszöntelek magyar tél bús ködében,Mint e jövőért küzdő társakat.

(Juhász Gyula: Prológus a Munkás Eszperantó estéjére)

Kik menetelnek a zászló alatt?

Kár, hogy könyvünknek nem témája – pedig roppant érdekes lenne – hogyan fejlődik világszerte használt nyelvvé egy szabály- és szóhalmaz, amelyet 1887-ben egy 28 éves orvos megalkotott? Egy embertöl-emberből hogyan terebélyesedett a nyelv? Leírni a pillanatot, amikor Zamenhofot felkereste a második eszperantista, aki az ő frissiben kiadott könyvéből tanulta a nyelvet, amikor odalépett hozzá és azon a nyelven mondott pár szót, amely addig csak írva volt? Addig nem is létezett, hiába jelent meg a tankönyve. Abban a másodpercben kelt életre, a magányos álmodozó “találmánya", akkor kezdett működni, amikor az írott szavak beszéddé változtak. Aztán jött a harmadik, a hetedik, a tizenkilencedik, a százötvenedik eszperantista. Amit Zamenhof már gimnazistakori próbálkozásaiból tudott: hogy a nyelv teremtéséhez nem elég a nyelvtani rendszer és a szókincs, közönségre van szükség, emberek csoportjára, amely azt beszéli, használja, csiszolgatja, tovább fejleszti – az most bizonyossággá érett.A nyelv használói természetes ösztönüknek engedve kezdték keresni egymást. Hisz minden más nyelvvel ellentétben, az eszperantó nem egyesült, egy közösségben, egy földrajzi tájon élő emberek nyelve, hanem olyanoké, akik általában egymástól távol laknak, egymás anyanyelvét nem ismerik és csak éppen ezen a nyelven tudnak szót érteni. Kapcsolataikat megkönnyítendő először címjegyzékeket, aztán folyóiratokat adtak ki (1889, Nürnberg). Ahogy mind többen lettek, úgy nőtt a vágy a személyes találkozások rendszeressé válására, szinte intézményessé tételére. Kézenfekvő lett, hogy gyakori világkongresszusokat kell tartani. Az elsőre 1905-ben egy francia tengerparti üdülőhelyen került sor. De a nyelv már 1909-ben túllépett a “hobby", a kedvtelés határán, ekkor egy berlini orvoskongresszus választotta munkanyelvének. A posta kezdettől az eszperantó mellett állt, elismerte azt élő nyelvnek, így eszperantóul táviratozni is lehetett. Hasonlóképpen viselkedtek a

vasúti szervezetek is. Manapság is sok ország vasúti menetrendjében található eszperantó nyelvű magyarázó fejezet (a magyarban is). A nemzetközi kereskedelem már jóval az első világháború előtt felfigyelt a nyelv alkalmazhatóságára – vagyis, a kereskedők szempontjából: annak hasznára. 1914-ig több mint 60 európai és amerikai kereskedelmi kamara használta az eszperantót. Jelenleg több mint 50 nemzetközi szakmai szervezet segíti e nyelv szakirányú alkalmazását.De ezek csak száraz adatok, és különben is, búcsúzzunk el a múlttól. Most ne a nyelvről és annak használhatóságáról legyen szó, hanem az emberekről, akik beszélik. Mi indít ma valakit arra, hogy megtanulja és egyáltalán, miféle emberek az eszperantisták? A hozzáértők, akiket erről kérdeztem, és maguk az eszperantisták is, három lehetséges okot sorolnak fel arra, miért tanulták meg a nyelvet. Az első az eszme, a második az utilitárius cél, vagyis a nyelvből eredő személyes haszon, a harmadik, ma még eléggé ritka eset: a kényszer. Amikor például valakit a munkaköre késztet a nyelv elsajátítására, szakmai anyagokhoz ezen a nyelven juthat. A mozgalomban régebben – mondhatnánk már úgy is: történelmileg – az idealista megközelítés volt túlsúlyban, vagyis “a közös nyelv eszméje töltötte be a lelkeket", mint egy régi folyóiratban olvashatjuk. Manapság, bár a “nemzetközi pozitív csoporthoz" tartozás vágya szintén igen jelentős vonzerőt képvisel, a huszadik század vége felé egyre inkább túlsúlyba kerül a gyakorlatias szemlélet - ezen a téren is.Mi jelenleg a gyakorlati haszna az eszperantónak? Elsősorban a turisztika megkönnyítése, sőt olykor eleve lehetővé tétele, annak elmélyítése. Mert van-e még egy olyan nyelv, amellyel szinte a szó szoros értelmében elmehetünk mindenhová, a Föld szinte minden országába? A világ lakosságának csak kis része beszéli, érti az angolt (amelyet ilyen szempontból “világnyelvnek" szoktak nevezni). Feltehetően Burundiban, Kiribatin vagy Uruguayban egy-egy szállodaportás és idegenvezető is ismeri. De ha én – tegyük fel – Burundiból nemcsak azt akarom látni, amit az idegenforgalmi prospektusok hirdetnek, nem a szálloda ablakából látszó világ, nem csupán a boltok és piacok színes forgataga érdekel, hanem az ott élő emberek élete, gondjai, örömei, az ország távoli vidékei, ahová nem járnak a turisták, elmélyednék szívesen a szakmám vagy hobbym területén - akkor már a “világnyelv" nem segít, hisz ehhez az kell, hogy tolmács nélkül, közvetlenül beszélhessek az emberekkel. Persze – nem kis fáradtság árán – megtanulhatom Burundi, Kiribati stb. nyelveit, de akkor több ezer nyelvet kellene ismernem. Ez nem járható út. Az eszperantó viszont ezt sokhelyütt, sokak számára már eddig is lehetővé tette és teszi a jövőben még nagyobb mértékben.Az átlagpolgár számára sok országban az eszperantó jelentette régebben a külvilággal való kapcsolattartás egyetlen formáját, lehetőségét (az ötvenes években nálunk is, később pl. Kínában), ez néhol ma sincsen másképpen (pl. Irán, Albánia stb.). Az eszperantó segítségével mindenhová elmehet az ember, ha legalább közepesen beszéli a nyelvet, már részt vehet a szervezett találkozókon is, amikből legalább ezret(!) rendeznek évente az összes földrészen. Vannak szervezetek, amelyek utaztatják, fogadását előkészítik, sőt akadnak utazási irodák, amelyek az eszperantistákkal is, vagy csak azokkal foglalkoznak. Aki megtanulja a nyelvet, azonnal részese lesz egy hatalmas nyelvi közösségnek, és ez nem üres szólam csupán. Aminthogy az sem, hogy “mindenütt barátokra lel". Ez igaz, és éppen ez a nemzetközi nyelv és mozgalom erős mágnese: az ember olyan közösségbe kerülhet, ahol Montreáltól Vlagyivosztokig, Stockholmtól Rio de Janeiróig bárhová megy, olyanokkal találkozhat, akik ha kell várják, segítik, szállást szereznek neki (általában saját otthonukban vendégelik meg, ezzel már többen is visszaéltek, gyakorlatilag önköltségi áron beutazták a fél világot, de “elfelejtették" visszaadni ugyanazt a szolgáltatást egykori vendéglátóiknak itthon), megmutatják neki városukat, országukat, amit akar. És nehogy azt higgye valaki, hogy ezt előzőleg esetleg évekig tartó levelezéssel felépített személyes kapcsolattal lehet csak elérni. Az UEA (Egyetemes Eszperantó Szövetség, a legtekintélyesebb csúcsszervezet, 1908-ban alakult) tagjai számára minden évben kiadja a körülbelül 100 tagországában élő eszperantista városi “delegátusok" pontos címét, telefonszámát, érdeklődési körét, szakterületét, foglalkozását, de hát ezenfelül sokfelé élnek még eszperantisták, akikkel a társaikat a nyelvi megértés szintjén túlmenően, egy igen felemelő eszme és az együvé tartozás nagyon is gyakorlati haszna is összeköti.Az eszperantista, főleg aki sokat tevékenykedik a mozgalomban is, jelentős nemzetközi forgalmat bonyolít le – és itt nem csak a postaforgalomra gondolok. Magyar viszonylatban előfordul, hogy egyik héten német vendégei vannak, a másik héten Franciaországba utazik egy találkozóra, később japánok keresik fel, lengyeleknek mutatja meg városát és már a jövő évi svájci tartózkodását intézi, ahol egy tanfolyamon esetleg ő lesz az előadó, minek következtében ingyen tölt

egy hetet a Genfi-tó partján ... De akinek nem kenyere a nagy nyüzsgés, az is sok örömet találhat a nyelvben. Az eszperantó sajtó körülbelül 100 újságot jelent, amelyekben rengeteg érdekes hírt olvashat, hisz íróik is a világ minden részében élnek, a maguk jól ismert dolgairól tudósítanak. Olyan nemzeti irodalmakkal találkozhat az olvasó, amikkel különben valószínűleg soha nem ismerkedne meg; egy magyar eszperantista

számára nem ismeretlenek az új-zélandi, koreai, észt, norvég vagy brazil irodalom “nagy nevei" - higgyük el, semmiben sem maradnak a jelenlegi francia, olasz vagy német mesterek mögött; de a dolog fordítva is áll. Nincs a világon még egy olyan kívülálló átlagembercsoport, amely olyan sokat tudna Magyarországról, a magyarokról, történelmünkről, régi és mai viszonyainkról, művészetünkről – mint éppen az eszperantisták, hála a nemzetközi nyelven kiadott magyar sajtónak. Azt talán említenem sem kell, hogy sok szakmának és szabadidő-foglalatosságnak eszperantóul is megvan a maga folyóirata, de a főbb tudományágaknak is. Naponta körülbelül 20 ország rádióállomása sugároz műsort a nemzetközi nyelven; a varsói és pekingi rádiók összesen több órát.A kölcsönös vendéglátás tehát, mint említettem, nagy divat és hasznos szokás az eszperantisták között. Itt mindig ember találkozik eberrel, szükség esetén a segítségnyújtás mértéke is mélyebb. Ha például Tokióból hazajövet repülőgépem kényszerleszállást végez Djakartában (tudom, ilyesmi egy emberrel maximum egyetlenegyszer fordul elő az életben, de a példa kedvéért maradjunk tehát Djakartában) és az így nyert órákat vagy akár napokat szeretném egy hozzáértő helyi emberrel tölteni, aki engem nem úgy fogad, mint egy utazási iroda alkalmazottja, tehát nem közömbösen, személytelenül, csak a pénzemért szolgálva - hanem éppen ellenkezőleg, úgy törődik velem, mint rég nem látott jó barátjával - akkor felhívom az UEA djakartai megbízottját és egy órán belül kézről kézre adnak azok, akik valóban a barátaim, bár előtte sohasem találkoztunk és kicsi az esélye, hogy a jövőben valaha is találkozunk.A kérdésre tehát – mit kaphat az eszperantista? – sokféle a válasz. De ez a fejezet egyáltalán azért kerülhetett ebbe a könyvbe, mert ebben a témában is furcsa tévhitek élnek a köztudatban. Az eszperantistákat a legtöbben afféle ártatlan hobbistáknak tartják, még Magyarországon is, ahol pedig eléggé ismert, mivel is foglalkoznak. A művelődési házak havi műsorfüzeteiben az eszperantókör összejövetelei a gombászok és a kézimunkacsoport gyűlései közé soroltatnak. Kevesen veszik tudomásul, hogy ezek a “zöldcsillagosok" kisebb vagy nagyobb mértékben, mindenesetre lehetőségeik szélső határáig – egy világméretű célért dolgoznak. Az emberek és népek barátságáért, egy jobb világért, a megértésért, végső soron – ne férjünk a máskor csak vezércikkekben használatos nagy szavaktól: a világbékéért.Kik hát ezek az emberek? Szociológiai felmérések, ha korántsem át-fogóak is, készültek már róluk. Adataim nagy részét célzatosan nem eszperantista forrásból vettem (lásd az irodalomjegyzéket). A legtöbb eszperantista az iparilag fejlett területeken található, ez természetes is, hiszen itt sok olyan ember él, aki a saját napi problémáin túlmenően foglalkozhat nagyobb kaliberű ügyekkel is. Nem véletlen tehát, hogy a nemzetközi nyelv híveit inkább megtaláljuk Európában, mint India éhséggel küszködő százmilliói között... De ugyanakkor érdekes, hogy az eszperantónak számos híve van – és ott a taglétszám felfutásának lehetősége nagy – a közepesen fejlett kapitalista, a szocialista országokban és Latin-Amerikában egyaránt. A legfejlettebb országokban – paradox módon – mégis statikusabb a mozgalom, megmerevedett formáiban és tevékenységében, talán éppen azért, mert itt (főleg Nyugat-Európában) a legöregebb, a legnagyobb múlttal rendelkezik. A többi világrészben a mozgalom sokkal dinamikusabb. Nyugaton amúgy is nagyok a közösségi tevékenység lehetőségei, az emberek bele is fáradtak kissé. Itt nálunk erre nagyobb az igény, bár Magyarországon éppen a dinamikusabb periódus végén járunk, az itteni mozgalomnak hamarosan újabb tevékenységi formákat kell találnia.Mint mindennek, az eszperantó mozgalomnak is van politikai színezete.Sokfelé egy semlegességet erősítő tényezőnek tartják a nemzetközi nyelvet (pl. a skandináv országokban), másutt a nemzetek feletti, internacionalista törekvései miatt nyeri el sokak tetszését. Van, ahol az amerikai politikától való eltávolodás, sőt azzal szembefordulás eszköze volt vagy az ma is (Hanoi az emlékezetes vietnami háború alatt évtizeden át igen erősen használta a nyelvet álláspontja ismertetésére; ennek köszönhető, hogy a világ eszperantistái szinte kivétel nélkül mellettük álltak a harcban). Jelenleg pedig igen jó példa Irán; itt az Amerika-ellenesség és az angolszász nyelvi befolyás alól való elszakadási vágy szövetségese lett az eszperantónak. Ázsiában azelőtt sohasem látott méretű, sok ezer fős(!) tanfolyamokon oktatják az eszperantót az utóbbi években és a nemzetközi fórumokon sok iráni számára ez adja a közszereplés, a véleménykifejtés egyetlen lehetőségét.Ami a társadalmi rétegeket illeti, dominálnak az értelmiségiek, ennek is a középszintje. Például általában nem a legfelkapottabb orvosok vagy művészek eszperantisták; aki szakmájában sztár, annak már nem marad ideje arra, hogy komolyan foglalkozzon bármi mással. A társadalom “elit" tagjai, ismert emberek közül minden világrészben és politikai nézetektől függetlenül sokan pártolják az eszperantó eszméjét, ha maguk azt nem is

tanulták meg soha (lásd az előbbi indoklást).Második rétege a feltörekvő munkásság önképzésre hajlamos egyedeiből tevődik össze. Ilyenek természetesen szép számmal akadnak minden földrészen. Ezeket az embereket a fokozottabb nemzeti tolerancia és nagyobb nyelvtudás jellemzi – ez azt jelenti, hogy a saját társadalmi rétegein belül az

eszperantisták az átlagot meghaladó nyelvismerettel rendelkeznek. Közülük sokan több nyelvet is ismernek az eszperantón kívül.Földrajzilag “Európa-túlsúlyos" a mozgalom, de a taglétszámok szempontjából a másik “súlypontja" a csendes-óceáni partvidék. Amiről mostanában egyre többet beszélnek a világon: hogy a XXI. században a Föld legfontosabb, legjelentősebb körzete a Csendes-óceán vidéke lesz, az eszperantómozgalom földrajzi megoszlásában már látható. A Szovjetunió keleti partvidéke, Japán, Kína, Vietnam, a túloldalon pedig Észak-Amerika eszperantistái egyre számottevőbb tömeget jelentenek.Arról is különféle mendemondák és tévhitek keringenek, hány eszperan-tista van a világon? Abszolút jelentéktelenséget sugalló apró számokon kívül ellenkező előjelű, teljesen irreális, több tízmilliós nagyságrendű számokat hallunk olykor-olykor. Mint sokszor, a valószínű igazság itt is a kettő között keresendő. De nem szabad megfeledkezni egy fontos dologról: a szervezett mozgalmak a maguk ennyi vagy annyi ezer tagjukkal csupán egy jéghegy csúcsát jelentik. Jó példa erre éppen Magyarország: különböző becslések alapján úgy vélik, hogy az elmúlt évtizedekben csaknem százezer ember került kapcsolatba a nyelvvel – a szervezett mozgalomnak mégis mindössze hatezer tagja van... Több országban végzett felmérések szerint az eszperantó nyelvet a gyakorlati életben felhasználóknak csupán a 10%-a hajlandó aktívan tevékenykedni a mozgalomban is. Ez az arány reálisnak tűnik, hiszen ahhoz, hogy valaki a néhány hónapos vagy maximum egyéves fáradsága: a nyelv megtanulása – eredményét “learassa", ahhoz általában nincs feltétlenül szüksége semmiféle szervezetre. A sajtótermékek, szakanyagok bárki számára hozzáférhetőek, a címek, rendezvények, utazási lehetőségek sincsenek semmiféle tagsághoz kötve. Tehát figyelembe kell venni azt is, hogy aki tud eszperantóul, az vígan lehet, létezhet szövetségi tagság nélkül is; ám ugyanez nem mondható el például a horgászokról vagy gépkocsi-tulajdonosokról, hiszen az ő szövetségük éppen a tagságnak biztosít kizárólagos előjogokat és kedvezményeket. Ezért rendelkeznek ez utóbbiak magyar viszonylatban óriási, olykor több százezres tagsággal és ezért marad el mögöttük számbelileg az eszperantó szövetség. Magyarországon (és másutt) az a pár ezer ember olyan egyének csoportja, akik a haszon learatásán kívül tenni is akarnak valamit a nemzetközi nyelv ügyéért. Persze, azért nem árt, ha kimondjuk: a Magyar Eszperantó Szövetség néha talán túl nagy figyelmet fordít saját működésére és tagjaira, semmint a még kívülálló eszperantisták és rokonszenvezők megnyerésére. Szóvá kell tenni azt is, hogy eszperantista szemmel nézve a világtérképen akadnak még fehér foltok is. Majdnem üres egész Afrika, még szinte szűz terület, ahol a jövőben sok munka vár rájuk. Hagyományosan él a mozgalom Dél-Afrika fehér polgárai (és néhány fekete) körében; vannak eszperantisták Etiópiában, Zairében, Madagaszkáron és néhány kisebb országban. De egészében mégsem túlzás, ha egy majdnem kontinens méretű fehér foltról beszélünk. Az okok: Afrika lakóinak – mint tudjuk – sok egyéb, ennél fontosabb gondja van, a társadalmi feszültségek, a nyomor, az éhezés, a bizonytalanság – nem a nemzetközi nyelv felé orientálja az afrikaiakat. A másik ok: aki művelt, az már (a gyarmati hagyományokból következően) vagy angolul, franciául vagy arabul, tehát valamelyik ún. “világnyelven" beszél eleve, hát kevésbé érzi szükségét az eszperantónak.Irak talán az egyetlen ország, ahol írott törvény kifejezetten tiltja a nyelvet és a mozgalmat - csupáncsak azért, mert Zamenhof zsidó származású volt, és mert eszperantó mozgalmak vannak Izraelben és Iránban, vagyis abban a két országban, amellyel Irak formálisan vagy gyakorlatilag háborúban áll. Azt hiszem, nem annyira ideológiai, mint inkább hadászati-védelmi okokból tiltották be a mozgalmat, attól tartva, hogy a hazai eszperantisták az erős iráni mozgalom révén talán a teheráni propaganda befolyása alá kerülnek.A szocialista útra tért országokban – pl. Kubában, Nicaraguában – hirtelen fejlődött ki a mozgalom. A kormányzat is felkarolja ilyenkor az eszperantót, hisz eszköze lehet a nagyobb külföldi elismerésre, kapcsolatokra törekvő kormányoknak és a hasonló elvektől fűtött magánembereknek is. Európában főleg a szociáldemokrata pártok támogatják; nyugat-európai kutatások eredményei szerint a legnagyobb a társadalmi presztízse az eszperantistáknak Ausztriában, az NSZK-ban, Hollandiában és a skandináv országokban. Okvetlenül eloszlatandó tévhit az is, hogy az angol nyelvű országokban az eszperantónak nincs létjogosultsága vagy esélye, hiszen aki angolul tud, annak nincs szüksége nemzetközi nyelvre. Nos, talán éppen itt rejtőzik a legszembetűnőbb bizonyíték arra, hogy az angol nem világnyelv és arra a jövőben sem lesz alkalmas; ugyanis az eszperantó iránt igen nagy az érdeklődés éppen az USÁ-ban, Kanadában, Angliában és más távolabbi angol nyelvű országokban. Elég, ha csak néhány tényt említek: a mozgalom régi és jelenlegi vezetői között sok angol vagy amerikai személyiség,

nemegyszer a maga szakterületén ismert tudós, egyetemi tanár stb. van. Az angol parlamentben több mint 100(!) tagja van az ún. “Esperanto-Lobby"-nak, a nyelv érdekeiért küzdő csoportnak. A TUC szakszervezetben is erős a mozgalom, a jelenleg élő két legnagyobb eszperantista író és költő – angolok... Talán csak a kívülállók vagy az eszperantó valós értékeit tudatosan tagadók számára lehet meglepetés, hogy az ENSZ-ben nemegyszer angol nyelvű országok nagykövetei szólaltak fel az eszperantó mellett...

Az Európai Gazdasági Közösségben és az ún. Európa-Parlamentben pártállástól függetlenül sokan az eszperantóban látják a kontinens nyelvi gondjainak megoldását. Érdekes módon a zöldek mellett sokszor ugyanezt hangoztatják még a páneurópai mozgalom hívei is.A Szovjetunióban már a mozgalom kezdetén erős volt az eszperantó pozíciója; a cári birodalomban élőknek a kifelé vágyakozása is táplálta. Az októberi forradalom győzelme után nagy fellendülés kezdődött a nyelv oktatásában; ám sok ezer eszperantista később a sztálini személyi kultusz, a túlkapások áldozata lett. Az újabb fellendülés az ötvenes évek végén következett be. A Szovjetunióban rengeteg eszperantistával találkozhatunk és bár számuk megállapíthatatlan (itt is érvényes a fentebb említett ,jéghegy-effektus"), valahol a 40 és 100 ezer között van az azt használók, a vele kapcsolatban állók száma. Nagy bennük a nyelvi színvonal iránti igényesség. Természetesen a hatalmas országon belül is akadnak sűrűbb gócok; különösen sok eszperantistát találunk a fővárosban, az európai területeken, a balti köztársaságokban, Távol-Keleten és a déli köztársaságokban. Mellesleg hadd jegyezzük meg, hogy a professzionalista tudományos intézmények közül elsőként a Szovjet Tudományos Akadémia kezdett foglalkozni a nemzetközi nyelv kérdésével és ezt a kutatást ma is folytatják. A megoldást gyakorlatilag az eszperantóban látják. A többi szocialista országban majdnem egyöntetű a megítélés és a helyzet: Albánia és Románia kivételével az eszperantót társadalmilag hasznosnak tartják. Végezetül említsük meg, hogy a Magyar Tudományos Akadémia is foglalkozott az eszperantóval. Tulajdonképpen állásfoglalásként értékelhetjük azt az egyik kiadványában (lásd irodalomjegyzék) megjelent mondatot: “Mind országos, mind nemzetközi viszonylatban érdekünk az eszperantó nyelv helyzetének megőrzése, megszilárdítása, sőt, az adott kereteken belül némi növelése is." E fejezet célja ismét néhány tévhit eloszlatása és alapvető információk közlése volt. Úgy vélem, az eszperantisták - mindnyájunkra jellemző emberi gyengeségeiktől eltekintve – megérdemlik, hogy bennük egy jobb és békésebb világ hírnökeit lássuk. Akkor is, ha valójában egy paradox helyzettel állunk szemben. Ez ugyanis a világtörténelem egyetlen olyan mozgalma, amely önmaga megszüntetéséért küzd! Hiszen ha az eszperantisták elérik céljukat: a Föld minden embere anyanyelve mellett nemzetközi érintkezésre második nyelvként az eszperantót fogja használni – nem lesz többé szükség eszperantistákra és mozgalomra sem. De addig még sok víz lefolyik a Dunán, az Amazonason, a Zambézin. Mint tudjuk, az emberiség a számára legjobb, leghasznosabb eszmék elterjedésétől idegenkedik a leghosszabb ideig.

IRODALOMJEGYZÉK

1. Péter G. Forster: The Esperanto Movement. Paris-New York 1982 Mouton Publ.2. Műveltségkép az ezredfordulón. Budapest, 1980. Kossuth Kiadó.3. Bárczi Géza: Világnyelvvé válhatik-e az eszperantó? Magyar Nemzet, 1966. március 27.4. Gergely Mihály: Szakmám a lelkiismeret Szépirodalmi, 1981.

“Az Iliászt, Dantét, Hamletet, Heinét, Ib-sent, Anatole France-ot s az Imigyen szóla

Zarathustrát már ma is taníttatnám akár esz-perantóul is a magyar nyelv mellett a ma-

gyar iskolákban ..."

Ady Endre

“Lehetetlen", mégis létezik: az eszperantó irodalom

Ady Endre hajlandó lett volna a világirodalmat akár eszperantóul is taníttatni, ez a vállalkozása azonban nem kevés ellenállásba ütközött volna, ha valóban megpróbálja. Azt hiszem, helyzete ma sem sokkal lenne könnyebb. Az eszperantó nyelv ugyanis nem fért bele a hivatalos nyelvtudományi iskolák “skatulyáiba", ezért a nyelvészek az eszperantó létét és eredményeit figyelmen kívül hagyták. Nos, az irodalom tudósai és művelői, ha lehet, még a nyelvészeknél is merevebben zárkóztak el az eszperantó irodalom létének az elismerésétől. Eltekintve néhány jeles kivételtől (Ady, Karinthy, Kosztolányi, Juhász Gyula) Magyarországon is szinte szent borzadállyal vetették el azt a gondolatot, hogy egy “csinált" nyelven öntse formába valaki az embertársainak szánt gondolatokat és érzéseket. Hiszen a “csinált" nyelv szavai üresen konganak, legfeljebb szótárilag rögzített értelmük van, érzelmek kifejezésére azonban alkalmatlanok, nem tapad hozzájuk évezredes kultúra, nem tükröződik bennük egy nép lelke...! És egyébként is, író és költő csak az anyanyelvén fejezheti ki magát igazán. Tetszetős - vagy mondjuk inkább így: hangzatos érvek. Az eszperantó hívei számtalanszor hallották őket, nemritkán a különben igen művelt és intelligens emberektől is. Ám ugyanakkor gondoljuk végig a következőket: a nyelv – bármely nyelv – szavai ugyanis az egyén számára akkor természetesek, ha egy-egy szó jelentését ismeri, ő maga is elég sokszor használja, és e használat során érzelmileg és értelmileg is mintegy “asszimilálta" önmagához. Az egyes szavak története, “évezredes múltja" – ha egyáltalán van ilyen – jobbára csak a nyelvészek, irodalomtörténészek számára létezik, a nyelv átlagos használói, az adott nyelvű irodalom olvasói számára csak nagyon ritkán jelenik meg érzelmi tényezőként. Tehát az orosz kotjonok és az eszperantó kateto (kiscica)

szónak egyforma “esélye" van egy sem oroszul, sem eszperantóul nem tudó magyar nyelvtanulónál, hogy szótári jelentése mellett érzelmi jelentést is nyerjen. Nyelvtanulónk az első pillanatban mindkettőt egyformán “csináltnak", “természetellenesnek" érzi majd, hisz olyannyira elütnek a magyar kiscica szótól. Ha viszont elsajátította az orosz vagy az eszperantó nyelvet, elegendő számú passzív és aktív használat után bármelyiket kedvesnek játékosnak, sőt “selymesnek" találja majd, szóval pont olyannak, mint egy valódi kismacskát. A kezdetben idegen, különös hangsor természetessé válik... Ha rosszul tudok egy idegen nyelvet, kevés alkalommal használtam a szavait, az ezen írott legzseniálisabb irodalmi művet is “átkódolni", gondolatban lefordítani tudom, legfeljebb a szerző gondolatait ismerhetem meg, de az érzéseit, a sajátos nyelvhasználatba rejtett üzenetét nem. Ha jól tudom az adott nyelvet, elvileg a teljes üzenet birtokába juthatok. Mégpedig függetlenül attól, hogy az illető nyelv spontán módon jött-e létre vagy tudatos emberi munka gyümölcse. A lényeg az, hogy legyen egy közösség, amely az illető nyelvet használja, a magáénak vallja, amelynek tagjaival a nyelvet magam is használhatom. Az előző fejezetből világossá vált számunkra, hogy létezik ilyen közösség.Ami azt az érvet illeti, hogy az író csak az anyanyelvén írhat – a válasz nem nehéz. Ellene szól az egész középkori latin irodalom (ennek alkotói ugyebár nem a bölcsőben tanultak meg latinul...), Joseph Conrad angol író, aki tizennyolc éves koráig egy szót sem tudott angolul, Sámuel Beckett, aki angolul és franciául is ír, a román Istrati, aki műveinek többségét franciául írta, és a seregnyi nem orosz anyanyelvű szovjet költő és író, aki orosz nyelven írja műveit. Ezt a sort persze példák százaival lehetne folytatni.Az eszperantó irodalom létét azonban nem a fenti elméleti érvek bizonyítják igazán. Hanem egyszerűen az, hogy – létezik. Közel száz esztendeje írják, kiadják, vásárolják és olvassák. Vannak jó eszperantó írók és rossz eszperantó írók. Az olvasók szidják, vagy (ritkábban) dicsérik a megjelent műveket. Ugyanúgy, mint bármely más irodalomban.Az eszperantó irodalom magával a nyelvvel egyidős. Zamenhof már az első nyelvtanához hozzáillesztett egy Heine-fordítást – és két saját eredeti versét. Ezzel kezdettől fogva mintegy természetessé vált, hogy az új nyelven lehet és szabad “irodalmat csinálni". Persze ellenzői is akadtak az eszperantó irodalmi alkalmazásának, érdekes módon még az eszperantisták között is. A nyelv könnyűségét, praktikus jegyeit féltették az irodalomtól. És feleslegesnek is tartották. Ami az utóbbit illeti: nagyon jól tudjuk, hogy ami valóban felesleges, az menthetetlenül elsorvad. Az eszperantó nyelvű irodalom azonban az idők során egyre terebélyesedett, mennyiségileg és minőségileg is fejlődött. (Pedig nem állt, és ma sem áll mögötte a nemzeti irodalmak esetében természetesnek tekintett pénzügyi támogatási háttér; az eszperantó könyvkiadás szubvenció nélkül működik!) Az irodalmi alkalmazás nem tette bonyolultabbá az eszperantót, hanem éppenséggel növelte a nyelv kifejezőerejét, alapvetően biztosította az egységes nyelvhasználatot, őrködött a nyelv tisztasága fölött. És a létrejött irodalom közös kulturális tradíciót teremtett az eszperantisták nemzetközi közössége számára.Miként a legtöbb irodalom, az eszperantó is fordításokkal indult. A nyelv első művelői tudatosan törekedtek a világirodalom legjelentősebb értékeinek az asszimilálására. Már hét esztendővel a nyelv megszületése után, 1894-ben megjelent az első – máig is jónak tartott – Hamlet-fordítás, majd azt az első világháború kitöréséig egymás után követték az európai kultúra alapművei, beleértve a Bibliát is.Minket magyarokat némi büszkeséggel tölthet el az a tény, hogy a két világháború között az irodalmi fejlődés központja a Budapesten megjelenő “Literatura Mondó" (Irodalmi Világ) című folyóirat volt, amelyet egy magyar eszperantista költő és műfordító, Kalocsay Kálmán szerkesztett, munkatársi gárdája azonban öt világrész eszperantista szerzői közül verbuválódott. A folyóirat értékét ékesszólóan bizonyítja az a tény, hogy a hetvenes években teljes anyagát reprint kiadással újra megjelentették - no persze, nem Budapesten, hanem... Tokióban! A “Literatura Mondó" mintája jól felismerhetően a Babits szerkesztette “Nyugat" volt, és a folyóirat lényegében folytatta az európai irodalmi hagyományok meghódítását az eszperantista olvasóközönség számára.A folyóirat mellett működő könyvkiadó jelentős vállalkozása volt az eszperantó nyelvű nemzeti antológiák megjelentetése. Ezek a 400-800 oldalas kötetek jó áttekintést adtak egy-egy nemzeti irodalom egészéről. A kiadó nagy érdeme, hogy ebben a sorozatban fontos szerepet kapott a kis népek irodalma: a cseh, a szlovák, a svájci, a flamand stb. irodalmakból más idegen nyelven addig nem jelent meg a budapesti kiadványokhoz mérhető összefoglalás. (A műfordítói munkát természetesen cseh, szlovák, svájci, flamand stb. eszperantista műfordítók végezték.) Zamenhof mai hívein kívül ki tudja egyáltalán, hogy egykor

ilyen munka folyt Budapesten?A második világháború után jelentősen tágult az eszperantó műfordítás irodalom horizontja. Egyre-másra jelentek meg az ázsiai irodalmak jelentős alkotásai a nemzetközi nyelven. Különösen Vietnam, Japán és Kína jeleske-

dik e tekintetben; az utóbbi két évtizedben egyébként éppen Kínában látott napvilágot a legtöbb eszperantó nyelvű könyv. Mostanában hasonló fellendülés tapasztalható Latin-Amerikában is; jelenleg Brazíliában adják ki a legjelentősebb eszperantó irodalmi folyóiratot Fonto (Forrás) címmel.A műfordítások mellett azonban már a század elejétől egyre nő az eredeti eszperantó irodalom jelentősége. Ez a jelenség méginkább tanácstalanná teszi a minden újtól berzenkedő irodalmárok táborát... Hogyan létezhet ilyen irodalom, hiszen az eszperantó “műnyelv", beszélői diaszpórában élnek szerte a világon és a nyelven kívül semmi sem köti össze őket? Már tudjuk, hogy ezek az állítások nem egészen igazak, most mégsem szállunk velük vitába, inkább megelégszünk azzal a talán nem eléggé “tudományos", ám vitathatatlan érvvel, hogy ilyen irodalom – van.Ha röviden akarjuk jellemezni, azt mondhatjuk, hogy az eredetileg is eszperantó nyelven keletkező irodalom eszmei alapja a humanizmus, az internacionalizmus és a társadalmi igazságosság gondolata. Gyökereit a világirodalom asszimilált értékei és az eszperantó nyelvet beszélő közösség élete, sajátos céljai és vágyai táplálják. Miként a legtöbb rövid múltra visszatekintő irodalomban, itt is a költészet érte el a legmagasabb színvonalat, a próza- és a drámairodalom egyelőre szerényebb értékeket hozott létre. Az eredeti eszperantó költészet Wüliam Auld által szerkesztett antológiájának 1984-es kiadása öt világrész 153 eszperantista költőjének mintegy hétszáz versét tartalmazza. (Köztük tíz magyar nevet is találhatunk.) Pedig ez a kötet csupán a jéghegy csúcsa: az antológiába kilencvenöt év eszperantó verstermésének csak a legjava kerülhetett be!Az utóbbi néhány évtizedben azért mind jelentősebb eredményeket ért el az eredeti eszperantó prózairodalom is. Rengeteg novella jelenik meg a különböző irodalmi és nem irodalmi folyóiratokban, szaporodik az eredeti eszperantó regények száma is. Olyannyira, hogy az utóbbi időben több tanulmánykötet és monográfia jelent meg, amelyek az eszperantó regényirodalom sajátos jegyeit vizsgálják. Nem ritka az sem, hogy egy-egy eredeti eszperantó regényt nemzeti nyelvekre fordítanak le. Magyarul csupán egyetlen ilyen regény olvasható: Cezaro Rossetti Tréfán kívül című szórakoztató regénye, amelyet Szathmári Sándor ültetett át magyarra. Néha az is előfordul, hogy eredeti eszperantó regény egy nemzeti nyelvű íróra gyakorol jelentős hatást. A magyar Baghy Gyula Printempo en la aütuno (Tavasz az őszben) című kisregényét annak idején Ba-csin kínai író (jelenleg a Kínai írószövetség elnöke!) fordította le kínaira. A boldog szerelmet megéneklő kisregény - amely egyébként sikerkönyv lett kínai nyelven - olyan nagy hatást gyakorolt Ba-csinra,hogy megírta (kínaiul) Baghy regényének a “negatívját" Ősz a tavaszban címmel; ez a mű az érzelmek szabadságát gátló feudális gondolkodásmód elleni lázadásra buzdított és több millió példányban lett a korabeli kínai ifjúság kedvenc olvasmánya.Baghy egy másik regénye, a Hura! (Hurrá!) 1930-ban látott napvilágot, cselekménye pedig kísértetiesen hasonlít Dürrenmatt Az öreg hölgy látogatása című, 1956-ban kiadott drámájára. A kapcsolat a két mű között nem bizonyítható; mindenesetre hadd jegyezzük meg azt a tényt, hogy Baghy Gyula regénye Hurrá fíir nichts címmel 1933-ban németül is megjelent, így a svájci szerző azt már régen olvashatta ...Baghy Gyula mellett más magyar szerzők is jelentősen hozzájárultak az eszperantó irodalom fejlődéséhez. A legkiemelkedőbb szerep Kalocsay Kálmánnak jutott, akit a harmincas évek kezdetétől egészen 1976-ban bekövetkezett haláláig az eszperantó irodalom legjelentősebb alkotói között tartottak számon.Rajczy Rezső az első világháború előtti eszperantó költészet jelentős alkotója volt, Auld említett antológiája is tartalmazza két szonettjét. A Tanácsköztársaság bukása után letartóztatták, a börtönben elszenvedett bánásmód következtében halt meg még 1919 őszén. Mindössze harminchárom éves volt.Szilágyi Ferenc a harmincas évek elejéig a Vajda János Irodalmi Társaság titkára volt, majd 1935-ben Svédországba emigrált. Itt a háború alatt eszperantó irodalmi almanachot adott ki, majd 1955-től tizenkét éven át az akkor legnépszerűbb eszperantó irodalmi folyóirat, a Norda Prismo (Északi Prizma) szerkesztőjeként dolgozott.Baranyai Imre munkásköltő volt, a harmincas években kezdett írni, de költészete igazán csak az ötvenes években bontakozott ki. Verseiben a személyi kultusz ellen emelte fel a szavát. Ezért talán nem is csodálhatjuk, hogy eszperantó nyelvű verseinek gyűjteménye nem Magyarországon jelent meg, hanem... a Kanári-szigeteken.Furcsa elgondolni, hogy a fenti neveket egy átlagos műveltségű magyar irodalomszerető olvasó soha nem is hallotta – ugyanakkor a világ közeli és távoli tájain magyarul nem tudó emberek ezrei olvassák műveiket. De akad azért ismerős név is a magyar szerzők között. Szathmári Sándor meghódította a magyar olvasókat is. Kevesen tudják persze, hogy Kazohinia című regényét először eszperantóul írta meg, és csak később

készítette el a magyar változatot. Az ötvenes-hatvanas években, amikor (a Kazohinia 1957-es kiadásától eltekintve) magyarul nem jelenhettek meg az írásai, ismét eszperantóul írt.

Fantasztikus elbeszéléseit külföldi folyóiratokban adta közre, kötete pedig a Kanári-szigeteken látott napvilágot.Talán szerénytelenségnek tűnik ismét említeni – de e sorok írója is rendszeresen publikál eszperantó nyelven, így mintegy “belülről" ismeri az ezzel kapcsolatos érzelmeket is. Valóban, aki a nemzetközi nyelven is ír, különleges írói élmény részese lehet. Az előzményekről csak annyit: úgy hozták a véletlenek, hogy előbb jelentek meg írásaim eszperantóul, mint magyarul. Jelenleg is sokat írok külföldi és magyar eszperantó nyelvű folyóiratoknak és eddig hat regényem és egy novelláskötetem jutott el az eszperantista olvasókhoz. Ezek nem magyar nyelvű regényeim eszperantó fordításai – közülük eddig csupán kettő jelent meg magyarul is, többségüknek pedig, legalábbis eddig, el sem készítettem a magyar nyelvű változatát. Lehet, hogy ezek a regények is megjelennek majd idővel magyarul, de az is lehet, hogy nem. Mindenesetre, egy író számára rendkívüli élmény, ha a könyve megjelenése után néhány hónapon belül tucatnyi ország lapjaiban olvashat kritikákat és a földkerekség minden zugából kap olvasói leveleket.Számomra tehát nem kérdéses, lehet-e “műnyelven" alkotni – mert már tudom, hogy lehet. És mondanivalómat, érzelmeimet, divatos szóval: “üzenetemet" valóban megértik és egyformán értik Japántól Brazíliáig, Spanyolországtól Kamerunig, ugyanazokat az érzelmeket ébresztem műveimmel mindenütt, mint itthon a magyar olvasókban.A magyar irodalmárok és az irodalmi közvélemény vajmi keveset tud arról a szolgálatról, amelyet az eszperantó műfordítás-irodalom tett és tesz a magyar irodalom külföldi népszerűsítése érdekében. És, ha mégis kénytelenek tudomásul venni egy-egy tagadhatatlan tényt, fanyalgó fintorral becsülik alá annak jelentőségét. Pedig a magyar irodalom számos értő barátot szerzett már szerte a világon az eszperantó nyelvű műfordítások révén.Ez a munka már a század elején megkezdődött. Az ember tragédiájának hat színe jelent meg eszperantóul, annak a Bárczi Gézának a fordításában, aki később a magyar nyelvtudomány talán legnagyobb művelője lett. (Pedig ő igazán hivatott lehetett annak eldöntésére, vajon egy mesterséges nyelv alkalmas-e irodalmi művek közvetítésére?...) Bárczi fordított egyébként Petőfit és Vörösmartyt is, sőt írt egy-egy eredeti eszperantó verset és novellát is. Haláláig megmaradt az eszperantó szószólójának.Az ember tragédiájának teljes fordítása 1924-ben készült el és jelent meg, Kalocsay Kálmán munkája volt. (1964-ben ismét kiadták.) Radó György költő és műfordító a mű több tucat idegen nyelvű tolmácsolását elemző tanulmányában nagy elismeréssel szól Kalocsay eszperantó fordításáról: a legjobbak közé sorolja. Kalocsay szerkesztette és zömében fordította irodalmunk első eszperantó nyelvű antológiáját is. Az 1933-ban megjelent kötet 51 magyar költő és író műveit tartalmazza. Hasonló jellegű antológiát – mintegy másfélszeres terjedelemben – ötven esztendővel később, 1983-ban jelentetett meg a Corvina Kiadó Benczik Vilmos szerkesztésében. Ez a kötet 73 magyar költő és író műveivel ismerteti meg a világ eszperantista olvasóközönségét Janus Pannoniustól Hernádi Gyuláig. E második antológia versanyagának a javát a Hungaroton lemezen is kiadta; a magyar költészet színe-javát neves magyar színművészek tolmácsolják – eszperantó nyelven! És egy pillanatra képzeljünk el egy ilyen, fantasztikusnak tűnő, ám valós jelenetet: innen húszezer kilométerre egy új-zélandi eszperantista felteszi a lemezt, Petőfi Szeptember végén című költeményét Bánffy György előadásában hallgatja és érti... Nem túlzás: a magyar irodalom csaknem minden jelentős alkotójának művei olvashatók eszperantóul. Egészen sajátos karriert futott be Petőfi János vitézt, amely Kalocsay fordításában eddig négy kiadást ért meg, és ebből az új eszperantó nyelvű fordításból készült a mű kínai fordítása is. És egy egészen friss esemény, szintén Kínából: Benedek Elek tíz meséjét tartalmazó kis kötet jelent meg 1985 őszén Pekingben – a fordítás alapjául a nagy magyar mesemondótól Hungaraj fabeloj címmel a Magyar Eszperantó Szövetség által kiadott eszperantó nyelvű válogatás szolgált.Nemcsak Petőfi, Móricz, József Attila és Radnóti, hanem Sánta, Moldova vagy Rákos Sándor neve is ismerősen cseng a világ eszperantista olvasói számára. Irodalmunk komoly tekintélyt szerzett az eszperantó nyelvű műfordítások révén – akkor is, ha ez a tény ma még nem talált egyértelmű elismerésre a hazai irodalmi közvélemény, és még kevésbé az irodalmárok körében.Végül lássuk, miből tájékozódhat az érdeklődő magyar olvasó az eszperantó irodalomról? A Világirodalmi Kisenciklopédia és a Világirodalmi Lexikon elfogadható számú és terjedelmű szócikkeiből viszonylag objektív tájékoztatás szerezhető, ám az egyes szócikkek bibliográfiája szegényes egy kissé, nem is beszélve arról, hogy a több mint egy évtizeddel ezelőtti adatokat bizony illene már felfrissíteni. Ha viszont az ezekben a szócikkekben olvasottak alapján olvasónk kedvet

kap az eszperantó irodalomhoz és legalább magyar fordításban szeretne belőle ezt-azt olvasni, akkor jön a bökkenő: Cezaro Rossetti már említett regénye az egyetlen, amit megtalálhat (vagy azt sem, te-

kintve, hogy nyilván ronggyá olvasták már, hiszen ez a könyv 1958-ban jelent meg...)Kitartó keresgéléssel olvasónk fellelhet még néhány versfordítást a Nagyvilág című folyóiratban, a hatvanas évek közepéről, hébe-hóba egy-egy novellát vagy verset talál az eszperantisták Világ és Nyelv című folyóiratában. És ezzel vége is. Különleges irodalmi élményben legfeljebb valamelyik budapesti tavaszi fesztivál alatt lehet része, ha egyik pesti színházunkba téved, ahol Gera Zoltán, Pécsi Ildikó és tucatnyi élenjáró magyar színész szokott darabokat előadni... eszperantóul, nemzetközi közönség előtt. Mindez azonban bajosan elegendő ahhoz, hogy nálunk valaki képet alkothasson magának az eszperantó irodalomról.Mi az oka ennek a felemás helyzetnek? Hiszen a magyar könyvkiadás évtizedek óta megkülönböztetett figyelmet fordít a világirodalom hazai megismertetésére. Vagy talán az eszperantisták őrzik féltve irodalmukat és a nyelv terjesztésének “szent" hevületében arra az álláspontra jutottak: tanuljon meg eszperantóul, aki az eszperantó irodalmat olvasni akarja? Természetesen erről szó sincs. Azt gyanítom, inkább túl erősen élnek még az oktalan előítéletek, a megrögzött sémák; mint annyi más kérdésben, lám, itt is a hagyományos gondolkodásmódba bele nem férő jelenségekkel szembeni berzenkedés a fő ok.Mert ugyebár, “mesterséges nyelven nem hozható létre irodalom"... Ezért hát kénytelenek vagyunk azt hinni, hogy a közel egy évszázad alatt megjelent csaknem húszezer kötet néhány tonnányi káprázat, délibáb csupán ...

IRODALOM

1. Ady Endre: Egy magyar probléma (Publicisztikai írásai II. k., Szépirodalmi, 1977).2. Auld, William: Pri lingvo kaj aliaj artoj. Antwerpen-La Laguna, 1978.3. Benczik Vilmos: Az eszperantó nyelv szerepe a jelenkor világirodalmában. Nagyvilág, 1963. 10. sz. 1597-8. 1.4. Benczik Vilmos: Studoj pri la Esperanta literaturo. Takaszago (Japán), 1980.5. Hagler, Margaret G.: The Esperanto language as a literary médium. Rotterdam, 1971.6. Kardos László: Elvek és utak. Magvető, 1965.7. Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek. Szépirodalmi, 1971.8. A Világirodalmi Lexikon vonatkozó szócikkei. Akadémiai, 1970.

Fantasztikus kérdőjelek (Szántó Gábor előszava)...................................5A tudat mélyén....................................................................................... 13A másik orvostudomány......................................................................... 35Ha akarom, fiú.................................................................................... 65Akik a bőrükkel látnak........................................................................... 75Érző növények....................................................................................... 81Igazat mond a varázsvessző? ..................................................................89Nessie és a yeti nincsenek egyedül.......................................................... 97Mi történik a háromszögben? ..............................................................113A titkok titka - az UFO ........................................................................ 123Üzenet a Sziriuszról...............................................................................151Az idegen szonda...................................................................................161Egy UFO a nyelvtudomány egén? ........................................................167Kik menetelnek a zászló alatt? .............................................................177“Lehetetlen", mégis létezik: az eszperantó irodalom............................187