A szer ző ed dig meg je lent művei az Agave Könyvek gondozásában:

Roma Sub Rosa-sorozat:

Római vérA végzet fegyvereCatilina rejtélyeVenus kezébenGyilkosság a Via AppiánA Vesta-szüzek házaRubiconEltűnt MassiliábanPróféciák ködeCaesar ítéleteEgy gladiátor csak egyszer hal megCaesar diadalaA hét csodaA nílusi rablók

Róma-sorozat:

RómaBirodalom

Egyéb:

A holtak méltósága

Steven Saylor: Wrath of the Furies

Copyright © 2015 by Steven Saylor

Hungarian translation © Heinisch Mónika, 2015

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Steven Saylor: Wrath of the Furies

St. Martin’s Press, New York, 2015

Fordította: Heinisch Mónika

ISBN: 978 61 5552 290 1

Agave Könyvek

Felelős kiadó: A kiadó ügyvezetője

A borítót és a kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund

Felelős szerkesztő: Velkei Zoltán

Szaklektor: Újlaki Zsuzsánna

Szerkesztő: Héjja Edit

Korrektor: Czene István

Készült az Aduprint nyomdájában, Budapesten, 2015-ben

Felelős vezető: Tóth Béláné ügyvezető igazgató

Műfaj: történelmi krimi

Van-é halandó, ki nemremeg, ki nem tisztel így,

ha hallja törvényem, a Moira-adta, istenek szerint is örököset?

Aiszkhülosz: Eumeniszek (Devecseri Gábor fordítása)

6

7

ELÔSZÓ:

A szidóni Antipatrosz titkos naplójából

[A töredékes szöveg egy mondat közepén kezdődik.]

…a nevemet sem engedik megtartani! A király ragaszkodik hozzá, hogy azt az (egyébként általa kitalált) abszurd álnevet használjam, amelyet akkor vettem magamra, amikor megrendeztem a saját halálomat, és az ő felderítőjeként nekivágtam a világnak. Ezért itt, Epheszoszban senki sem a nagytisztele-tű szidóni Antipatroszként ismer, a görög világ legnagyobb élő költőjeként, mindössze a zeugmai Zótikosz vagyok, bogaras római ifjak vándortanítója, egy jelentéktelen senki. Micsoda megaláztatás!

De bárcsak ez volna a legnagyobb megaláztatás, amelyet el kell szenved-nem!

Ki is kérném magamnak, ha nem láttam volna a saját szememmel, mi tör-ténik azokkal, akik szembeszegülnek a Sáhansáh – a Királyok Királya – aka-ratával! Így hívja magát barbár perzsa nyelven. Bár görög vér is csörgedezik ereiben, részben perzsa származású, és amióta utazó udvartartásának tagja lettem, túl sokat láttam a barbárból, és túl keveset a görögből!

Jó példája viselkedésének az elfogott római hadvezér, Aquillius kivégzése is, amit Pergamonban kellett végignéznem. Nem vonom kétségbe Aquillius alávalóságát, hiszen ő volt a görög ajkú világot leigázó római hatalmasságok egyik legrosszabbika. Megérdemelte, hogy bűneiért bíróság elé állítsák, és el-ítéljék. De talán még Aquillius sem érdemelt volna olyan szörnyű kínhalált, amilyet a király kieszelt neki. Miféle ellenség tervelhet ki ilyen borzalmas, a tömeg szeme láttára végrehajtott büntetést? Olyan közel álltam hozzá, hogy éreztem a sistergő hús bűzét. Az ájulás kerülget, ha felidézem, milyen hangokat

8

adott ki Aquillius görcsös agóniájában… Talán valamikor később leírom, mi történt pontosan, de most képtelen lennék rá.

Néha azon tanakodom, vajon rám is hasonló rettentő sors vár-e – vagy egy még förtelmesebb halálnem? Hiszen a király romlott képzelete nem ismer határokat.

Ha felidézem, milyen életem volt Rómában, alig pár évvel ezelőtt… a leg-kiválóbb emberek ismertek el és becsültek meg munkásságomért, busásan megfi-zettek és vendégül láttak, ha verseimet szavaltam, a város összes költője engem irigyelt. Aztán megkörnyékeztek a király ügynökei, és egyre többször suttogták a fülembe: – Mit keresel te ezek között az emberek között? Görög vagy, nem római! Szülőföldedet római katonák rohanták le. Kiürítik kincstáraitokat. Kifosztják templomaitokat. Adóikkal ínségbe taszítják a gazdagokat. Rabszol-gasorba vetik a szegényeket. Ha valaki tiltakozni mer, karddal sújtanak rá. Te pedig itt élsz fényűzésben, és szép versekkel csiklandozod füleiket!

– De hogyan állíthatnám meg a rómaiakat? – kérdeztem tőlük. – Mit te-hetne bárki is?

– Hát nem hallottad? – kérdeztek vissza. – A pontoszi Mithridatész király közeleg seregével! Nemcsak Nagy Sándor, hanem a Nagy Kürosz köpenyét is magára öltötte. Görögország és Perzsia örököse is ő egy személyben. Mithridatész a remény, az egyetlen a világon, aki megállíthatja az elvetemült rómaiakat!

Így hálóztak be, hogy a király szolgálatába álljak, és miután első titkos be-számolóimat elküldtem ügynökeinek, már nem volt visszaút. A legműveltebb, a görögöket leginkább becsben tartó római patrónusaim is keresztre feszíttettek volna, ha megtudják, kit szolgálok alattomban.

Ám én óvatlan voltam. A titkok fátyla egyre vékonyodott. A leleplezésemet elkerülendő meg kellett rendeznem a saját halálomat, és el kellett hagynom Rómát. A háború fellegei egyre gyűltek a fejünk fölött, mialatt beutaztam az egész görög ajkú világot – nem a költő Antipatrosz bőrében, hanem álnéven, a senkiházi Zótikoszként –, üzeneteket hoztam-vittem, és lopva szövetsége-seket szereztem a királynak. Eljutottam Olümpiába, Korinthosz romjaihoz, legkeletebbre Babülónba, legdélebbre pedig Alexandriába.

9

Időnként álruhába bújtam, de erre ritkán volt szükség. Igaz, hogy Anti-patrosz a világ leghíresebb poétája, de az emberek a verseimet ismerik, az arcomat nem. Rómában a külsőmről is felismertek, hiszen régóta éltem ott, de görög földön és Kis-Ázsiában senki sem tudta, hogy nézek ki, sőt még a szülőföldemen, Szidónban és Türoszban sem. Amikor a zeugmai Zótikoszként bemutatkoztam, senki sem méltatott különösebb figyelemre.

Aztán egyszer csak kitört a háború. Egyesek szerint Manius Aquillius kezdte a nyílt ellenségeskedést, ment a saját feje után, a római szenátus jóváhagyása nélkül. Akárki is pattintotta ki az első szikrát, Mithridatész gyors egymás-utánban jó néhány győzelmet aratott a rómaiak által Asiának nevezett pro-vinciában és a környékén. Egyik várost a másik után szabadította fel a római uralom alól, ami azt jelentette, hogy rögvest az ő uralma alá kerültek, vagy megkaparintotta az egyik általa kijelölt felügyelő.

Győzelmei ünneplésére Mithridatész diadalúton járta végig Kis-Ázsia fel-szabadított városait, én pedig üzenetet kaptam, az általunk használt titkos nyelven, hogy csatlakozzam hozzá. Miközben Alexandriából Pergamonba utaztam, azt gondoltam magamban: „Most végre megjutalmaz. A Királyok Királya engem tesz meg udvari költőjének. Hűséges szolgálatomért cserébe a hálás Mithridatész örök dicsőséggel fog övezni!”

Ehelyett első találkozásunkkor, mielőtt belekezdhettem volna az alkalomra írt versem elszavalásába, amely a világ legnagyobb költőjének és legnagyobb királyának egymásra találásáról szólt, azt a parancsot kaptam, hogy játsszam tovább Zótikosz szerepét.

– Antipatrosz értéktelen számomra – mondta Mithridatész. – De Zóti-kosz… Ó, a ravasz Zótikoszként nagyon jó szolgálatot tettél nekem! Még szükségem lehet leplezett ténykedésedre, ezért továbbra is Zótikosz maradsz.

Egy darabig meg sem tudtam szólalni. – De hiszen – nyögtem ki végül – Antipatroszként értékesebb vagyok neked, mint Zótikoszként! Ha kiderül, hogy a legnagyobb létező költő a te kíséretedhez csatlakozott, és hajlandó a te szolgálatodba állítani művészetét, az egész világ el fogja ismerni, hogy te vagy a görög kultúra élharcosa!

10

Azt hittem, mosollyal fogadja majd az érvemet, de ő csak a homlokát rán-colta. – Már így is a görög világ bajnoka vagyok, ez mindenki előtt nyilván-való… talán csak számodra nem!

Hebegtem-habogtam, furcsa mód nem találtam a szavakat. – Ó igen, le-het, hogy mindenfelé elismerik vívmányaidat, de az én szavaim teszik őket halhatatlanná!

Még jobban összevonta a szemöldökét. – Az én vívmányaim a te szavaid nélkül is halhatatlanok lesznek, Zótikosz!

Egy merev hátú öregembernek nehéz meghajolnia, én mégis mélyre hajoltam előtte. – Kérlek, Mithridatész király! Akármennyi időm is maradt ebben a világban, nem szeretném álarc mögött leélni, csakis büszkén, önmagamként!

A király erre feldühödött. – Szólíts Sáhansáhnak, a Királyok Királyának! Téged pedig mindenki Zótikosznak fog szólítani!

– De… meddig, ó Királyok Királya? – nyögtem ki nagy nehezen, röstellve a számat elhagyó, cincogásszerű hangot.

– Ameddig én mondom! Vagy ameddig élsz… és azt is a Királyok Királya határozza meg!

Belenéztem a szemébe. Csak egy pillanatig tudtam állni a tekintetét, de az is elég volt, hogy észrevegyem a metsző tekintet mögött honoló őrületet. Ezért az emberért adtam fel mindent, az ő szolgálatában lettem csavargó senki, földönfutó, hazug, besúgó!

Zótikosz lettem, és Zótikosz is maradok.Így találtam magam a király kíséretében a felszabadított vidékeken keresztül

haladó diadalmeneten, de korántsem az előkelőségek között. Ahelyett, hogy elfoglalhattam volna méltó helyemet a híres tudósok, filozófusok, asztrológusok és mágusok között, én, a szidóni Antipatrosz, az udvartartás kívülre szorult gyűrűjében haladtam utána. Zsonglőrökkel és akrobatákkal utaztam együtt, nyafogó talpnyalók és a leghitványabb népség vett körül!

Aztán ott van a király felesége, az a Monimé nevű, galád, fiatal cafka! Vele is igen kényes a kapcsolatom. Alig nőtt ki a gyerekkorból, de máris micsoda cselszövő! A kis királyné játékszerként csavarja ujja köré az urát, aki észre sem veszi! Az a legrosszabb az egészben, hogy a királyné kezdettől fogva ki

11

nem állhat engem. Biztosan észlelte a közöttünk feszülő kölcsönös utálatot, és ellenségének tekint. Akiket pedig Monimé utál, azok inkább előbb hagyják el ezt a világot, mint utóbb.

Most itt vagyunk Epheszoszban, ahol a király nagy pompa és ceremónia közepette Monimé apját nevezte ki a város felügyelőjének. Mialatt követke-ző hadjáratát tervezi, a kis királyné és apja korlátlanná teszik hatalmukat Epheszosz fölött. Amíg itt vagyok, én tudom…

[Ez a töredék a mondat közepén ér véget.Láthatóan hiányzik egy rész a naplóból,

majd a szöveg egy újabb félbehagyott mondattal folytatódik.]

…akik még nálam is nagyobb kutyaszorítóba kerültek, azok az Epheszoszban maradt rómaiak. Több ezren éltek itt, és további ezrek érkeztek, mielőtt a király megszállta a várost, abban a reményben, hogy hajón elszökhetnek a rómaiak-hoz hű Rhodosz szigete felé. De hiába teltek meg a hajók mind egy szálig mene-kültekkel, így sem maradt elég hely mindegyiküknek. Nagyon sokan maradtak Epheszoszban, több ezren. Egy részük régóta itt lakik, és saját mesterségét űzi legjobb tudása szerint, de bőven akadnak hontalanok is. Zsúfolásig megtöltik a templomokat, menedéket keresnek, és az istenek oltalmában reménykednek.

Így van ez hát Epheszoszban és a tengerpart többi városában is. A koráb-ban itt uralkodó római magiszterek és kereskedők elvesztették hatalmukat, és ki vannak szolgáltatva Mithridatésznak. Milyen mélyre süllyedtek egykori uraink! Milyen sors vár rájuk?

Eutrópiosz, epheszoszi vendéglátóm szörnyű híreket hozott.Azt állítja, hogy megkörnyékezte a király egyik ügynöke, és titoktartásra kény-szeríti, amelynek megszegéséért halállal lakol. Az ügynök szerint a király eltö-kélte, hogy az összes itt maradt rómait legyilkoltatja – nemcsak Epheszoszban, hanem minden felszabadított városban, és nem egyenként, hanem egyetlen, hatalmas mészárlással, ugyanaznap, mindenhol. Eutrópiosz is részt vesz ebben a titkos hadműveletben mint Epheszosz egyik vezető polgára.

12

El sem lehet képzelni ekkora vérengzést. Több tízezer római maradhatott azokon a vidékeken, amelyeket Mithridatész király felszabadított a római rab-iga alól. Eutrópiosz becslése szerint nyolcvan- vagy akár százezren is lehetnek! Lehetséges egyáltalán, hogy azt a nyolcvanezer gyanútlan emberi lényt, akik egymástól többnapnyi járóföldre laknak, ugyanazon a napon, ugyanannak az embernek a parancsára egyszerre végezzenek ki?

Hálát adok az isteneknek, hogy korábbi útitársam, az ifjú Gordianus nincs itt velem! Valahányszor megszólalt görögül, gyalázatos latinos kiejtése azonnal elárulta, hogy római! Még a hozzám és Eutrópioszhoz fűződő barátsága sem védené meg, amikor kezdetét veszi a nagy vérfürdő, hiszen egyetlen rómainak sem kegyelmeznek. Férfiak és nők, öregek és fiatalok – ha a király dühe elsza-badul –, mindegyik meghal, kivétel és irgalom nélkül. Ugyanazon a napon!

Ó, Gordianus, akármennyire hiányzol, szerfelett örülök, hogy távol vagy ettől a helytől, a biztonságos Alexandriában, ahol hagytalak, sőt talán már vissza is tértél Rómába, apádhoz. Ma az Artemisz-templomba látogatok, és áldozatot mutatok be az istennőnek. Azért fogok imádkozni, hogy nagyon-nagyon messze legyél ettől a katasztrófától, amely Epheszoszra vár…

[Itt ér véget a szidóni Antipatrosz titkos naplójának töredéke.]

13

I. FEJEZET

Én, a római Gordianus, azon a nyáron Alexandriától pár napnyi járóföldre laktam, egy tengerparti házban, egy kis halászfalu közelében.

A ház tulajdonosainak vendégszeretetét élveztem, két eunuchét, Kette-lét és Berünoszét, akik az egyiptomi királyi udvarból vonultak vissza. Aznap, amikor Ptolemaiosz király elvesztette fennhatóságát Alexandria fölött, és a város túl veszélyes és kaotikus lett, még egy magamfajta szabad szellemű rómainak is, az eunuchok meghívtak, hogy lakjak náluk egy darabig, én pedig örömmel elfogadtam. Rabszolgámmal, Bethesdával költöztem egy szobába. Nem volt nagy a szobánk, de az ágy éppen elég helyet adott kettőnknek.

Ha valaki a ház tetőteraszáról a keleti homokdűnék felé nézett a ten-gerpart mentén, tisztán kivehette a távolban Alexandria városának kör-vonalát. Ennek ívéből a pharoszi világítótorony emelkedett ki a legin-kább a város kikötőjében; izzó jelzőtüzét többórányi hajóút után is látni lehetett még a tengerről, éjjel-nappal. Úgyszintén könnyű volt észrevenni Szerapisz templomát a város legmagasabb dombján, a hozzánk legkö-zelebb fekvő negyedben. Alexandria többi része obeliszkek és háztetők dzsungele volt, magas városfallal körülvéve.

– Ma nincs füst – jegyezte meg Kettel, akinek terebélyes testét még a széles étkezőheverő sem tudta kordában tartani. Számomra úgy tűnt, hogy a visszavonulása óta csak még többet szedett fel. Étvágya továbbra is hatalmas volt. Amikor Bethesda feljött a konyhából a teraszra felvezető lépcsőn, és egy nagy tálon körbekínálta a frissen sütött halat, jókora adagot szedett magának.

14

Berünosz, akinek pont annyira látszottak ki a bordái, mint amennyire Kettel ki volt párnázva, hunyorogva a város felé nézett. – Azóta nem volt füst, vagyis feltehetőleg azóta nem volt zendülés, amióta Ptolemaiosz király elhajózott, és a fivére, az új király bevonult a városba irdatlan se-regével. – Elfintorodott a hal szagára, és intett Bethesdának, hogy vigye tovább, nem kér belőle. – Vajon ez azt jelenti, hogy reménykedhetünk a zűrzavar csillapodásában és a polgárháború végében?

– Nem hinném! – harsogta Kettel rágás közben, majd horkantott egyet. – Az előző király nem adja csak úgy át a trónját! Attól, hogy elmenekült, még nem mondott le a hatalmáról! Ha sikerül valahogy sereget toboroz-nia, vissza fog térni. Persze, ha közben el nem veszíti a fejét.

– Ez a lehetőség mindig fennáll – bólintott Berünosz komoran.– Én úgy hallottam, hogy az új király érkezése után lecsillapodtak a

kedélyek a városban – jegyeztem meg. – Lehet, hogy hamarosan ismét biztonságban lehet sétálni az utcákon. – Bethesda odalépett hozzám, és odatartotta a tálat, amelyről levettem egy szerényebb adag halat. A hátát fordította a vendéglátóink felé, ezért azok nem láthatták, hogy merészen a saját szájához is emelt egy falatot, és jóízűen elrágcsálta, kaján mosollyal a szája sarkában. Sóhajtottam. Miféle semmirekellő római az, aki képtelen megzabolázni egyetlen rabszolgáját!

– Felmerült bennem, hogy holnap tennék arrafelé egy kirándulást – folytattam.

– És ugyan minek, Gordianus? – kérdezte Kettel cuppogva. – Nincs meg itt mindened, amire szükséged lehet? Jó étel, jó társaság, hosszú séták a tengerparton az idő múlatásához, és a hullámok moraja a békés esti elalváshoz.

– Már ha a mi szakállas barátunk alszik egyáltalán – motyogta az orra alatt Berünosz, majd felvonta a szemöldökét, és a szeme sarkából Bethes-dára nézett, aki éppen lefelé sétált a konyhába vezető lépcsőn, hogy újabb adag ételt és italt hozzon. A napfényben csillogó, fekete haja majdnem a csípőjét verdeste, amely kihívóan ringott, miközben eltűnt a szemünk elől.

15

– Úgy látom, a király távozása óta először zajlik az élet a kikötőben – feleltem. – Annyi hajó jött és ment, gondoltam, esetleg én is kaphattam üzenetet.

– Üzenetet? – Kettel húsos mutatóujjával betolt a szájába egy darab halat, amely éppen ki akart esni az ajkai közül.

– Igen. Nem kizárt, hogy levél érkezett… az apámtól.– Ó igen, persze, az apádtól… Rómából. – Kettel lenyalogatta az ujjait.

– Mennyi idő is telt el azóta, hogy utoljára hallottál felőle?– Több hónap.– Az nagyon hosszú idő! – jajdult fel Berünosz.– Igen. – Összeráncoltam a homlokom. – Persze az sem kizárt, hogy

ezalatt is írt nekem, csak elvesztek a levelei.Alá is tudtam volna támasztani ezt a feltételezést. Az utóbbi hónapok-

ban sok minden zavarta meg a szárazföldi és tengeri utazást: nemcsak az egyiptomi polgárháború, hanem az ázsiai események is. Mithridatész király állítólag egymás után űzte ki a rómaiakat az ottani provinciákból, akárcsak Itáliában, ahol a városállamok fellázadtak Róma uralma ellen. Az egész világ forrongott. Azok az idők, amikor az ember még mesz-szi földekről is levelezhetett valakivel – ahogy korábban leveleztem az apámmal, amikor három évvel ezelőtt Alexandriába érkeztem –, távoli emléknek tűntek.

Ezért valószínűsítettem, hogy apám jó pár levelet küldött nekem az elmúlt hónapokban, de ilyen-olyan okokból nem kaptam meg őket. Volt azonban egy másik lehetőség is. Talán azért nem kaptam tőle levelet ilyen régóta, mert már nem volt az élők sorában.

Ami kevés hírt Itáliából kaptunk, nem sok bizakodásra adott okot. A Róma-ellenes lázadások miatt egész városokat mészároltak le, és maga a római szenátus is egyfajta polgárháborúba sodródott. Gyerekként Ró-mában megtapasztalhattam, hogy apám mindig igyekezett a középutat megtalálni, vagyis egyetlen famíliával vagy csoporttal sem lépett szö-vetségre. Ez a függetlenség tette lehetővé, hogy bárkitől elfogadhasson

16

megbízást, aki csak felkereste. De az időközben kitört itáliai káoszban hogy maradhatott meg pártatlannak – és épnek?

Azt sem tudtam, mennyire semleges valójában az apám helyzete. Mennyire volt hű Rómához? Előre látta, mekkora veszély leselkedik Itá-liára. Részben ezért küldött el régi tanítómmal, Antipatrosszal az utazásra, amelyen végigjárjuk a világ hét csodáját: hogy távol legyek Rómától, a fokozódó vészhelyzettől. Sokkal naivabb voltam, mint amilyennek egy tizennyolc éves rómainak lennie kellett volna. Azt hittem, egyszerű kéj-utazásra indulunk. Még Antipatrosz megrendezett halála és magára vett álneve – a zeugmai Zótikosz – sem keltette fel a gyanakvásomat. Minden kétely nélkül elfogadtam Antipatrosz magyarázatát, amely szerint új ka-landokra vágyik, és életében még egyszer, utoljára friss szemmel akarja látni a világot.

De Antipatrosz más téren is rászedett. Csak az utazásunk legvégén de-rült ki számomra, hogy egykori mesterem mindvégig Mithridatész király kéme volt – vagyis Róma ellensége. A hét csoda megtekintése igazából egy nagy felderítő hadjárat volt számára, hiszen üzeneteket hozott-vitt a király ügynökei között Olümpiától Babülónig, és számos más városban a kettő között. Alighogy csalárdsága világossá vált előttem, Antipatrosz el is tűnt Alexandriából, anélkül, hogy bármit is mondott volna.

Milyen szerepet játszhattam a színjátékban? Tényleg csak az útitársa voltam, akit az apja a halálos fenyegetés miatt küldött el Itáliából? És mi volt a feladata apámnak ebben az egészben? Segített Antipatrosznak megrendezni a saját halálát, de vajon tudatában volt az öregember titkos szándékainak is? Lehet, hogy az apám is Mithridatész ügynöke volt?

Ezt a lehetőséget fel sem tudtam fogni. Legalábbis ezt mondtam volna régebben, hiszékeny és éretlen korszakomban, amikor még keveset láttam a világból, és keveset tudtam az emberekről. De most, ebben az árulástól terhes és háború dúlta világban, bármit lehetségesnek tartottam – még azt is, hogy az apám elárulta Rómát.

És ha így van? Akkor én kihez legyek hűséges? Rómához? Apámhoz? Egyikhez sem?

17

Ezt a kérdést csak úgy válaszolhattam volna meg, ha kiderítem az igaz ságot apámról, ám erre nem volt módom. „Elárultad Rómát, apám?” Egy ilyen veszélyes kérdést nem lehetett levélben feltenni, hiszen bárki kinyithatta és elolvashatta a tekercseket. Talán Antipatrosz beavathatott volna az igazságba, de fogalmam sem volt, hová tűnt az idős költő, mi-után elhagyta Alexandriát. Ha visszautazom Rómába, pontot tehettem volna az ügy végére. Kérdőre vonhattam volna az apámat – amennyiben még élt –, de folyton halasztgatnom kellett az utat, vagy a veszély, vagy a költségek miatt, vagy éppen azért, mert a háború miatt minden oldalról beszüntették a tengeri utasszállítást.

De volt egy másik oka is annak, hogy nem tértem haza, és ez elnyomta a többit: egyszerűen nem volt kedvem tovább utazni. Csoda, hogy jobban szerettem Egyiptomban múlatni az időt, a tetőteraszon sütkérezni, halat, gránátalmát és datolyát enni az eunuchok vendégszeretetét élvezve, hosszú sétákat tenni a tengerparton Bethesdával, és eldugott helyeket keresni, ahol együtt heverészhettünk egy pokrócon a hőségtől csillámló dűnék között?

Mindenem megvolt, ami egy fiatalembert elégedetté tehet. Mégis, a szívem mélyén arra vágytam legjobban, hogy felkeressem az alexandriai bankárt, akihez a leveleim érkeztek, és rábukkanjak egy Rómából érkezett levélre, amelyből kiderül, hogy az apám él és virul.

– Hát akkor mindenképp be kell jutnod valahogy a városba, hogy meg-nézd, üzent-e neked – összegezte Berünosz, mintha a gondolataimban olvasna. Ez a különleges képesség, a gondolatolvasás, a jelek szerint mind-két eunuchra jellemző volt. Kétségkívül ez volt az egyik oka annak, hogy túlélték a vérzivataros időket, és olyan jelentős jutalmat kaptak a királyi udvar szolgálatában eltöltött idejükért.

– Vidd magaddal a lányt is! – tette hozzá Kettel, nyitott szájjal rágva, majd egy jól hallható nyeléssel eltüntette a maradék halat a szájából. – Ha vásárolni is szeretnél ezt-azt… már amennyiben a boltok újra nyitva vannak… a rabszolga viheti a csomagodat.

Bólintottam, bár magamban biztosra vettem, hogy több pénzt köl-tenék Bethesdára, mint magamra, és inkább magán hordaná a megvett

18

portékákat, mintsem a kezében vinné. Amikor ismét felbukkant a tetőn egy tálca ínyencséggel, sokadszor is tudatosult bennem, hogy a rajta lévő legkisebb ékesség is mekkora gyönyörűséget okoz a szememnek: a dús fekete hajában fénylő elefántcsont tű, az egyszerű fa karperec a csuklóján, és a rézbross, amely zöld ruháját díszítette – azt a ruhát, amelynek meg-vételével nemrég a saját huszonkettedik születésnapomat ünnepeltem meg.

– Jól van hát – bólintottam. – Holnap első dolgom lesz bemenni Ale-xandriába, és magammal viszem Bethesdát is.

A rabszolgalány felvonta a szemöldökét, aztán hátranézett, a távoli városra, olyan mozdulattal, hogy a csípője, dereka és melle kanyargós ívei láttán elakadt a lélegzetem. Az eunuchok rá sem hederítettek.

Végül úgy döntöttünk, hogy szamár vonta kordén megyünk a városba, mivel az eunuchok is kértek tőlem különféle holmikat, feltéve ha „besze-rezhetők, és nem vérlázítóan drágák” – ahogy Berünosz fogalmazott. A két egykori udvari kegyenc tetemes vagyonnal vonult vissza, ám a háborús kiadások még a gazdagok egy részét is koldusbotra juttatták. Milyen bölcs döntésnek tűnt visszatekintve, hogy egy halászfaluban vettek maguknak házat! Ha valamelyikük megéhezett, egyszerűen csak ki kellett kapnia néhány halat a tengerből. Ha szórakozásra vágyott, a naplemente és a hullámok tánca a tengerparton olyan mulatságot jelentettek, amely nem került semmibe, és soha nem sikerült félre.

Nem lehetett tudni, mi vár ránk Alexandriában, ezért úgy gondoltuk, a lehető legkevesebb feltűnéssel osonunk be. Kopott tunikát vettem ma-gamra, amelynek hasadásait már régen meg kellett volna varrni. Bethes-da szerény, bő ruhát öltött, amely inkább eltüntette szépségét, semmint kiemelte.

A tengerparti úton mindig nagy volt a forgalom, ezért folyamatosan karbantartották. A két szamár gyorsan szedte a lábát, ezért már a dé-li órák előtt megérkeztünk a város nyugati kapujához. Felmutattuk az

19

iratot, amely igazolta, hogy a két királyi eunuch pártfogoltjai vagyunk, így gond nélkül bejutottunk a kapun. Kettel és Berünosz pecsétje még mindig tekintélyparancsoló volt, annak dacára, hogy a száműzött király szolgálatában álltak. Sokkal nagyobb rend fogadott a városfal bástyáin, mint amilyenre számítottam. Az új király katonái felügyeltek mindent, és bár hüvelybe dugott karddal őrjáratoztak az utcákon, bunkósbotot tartottak a kezükben, így senki sem mert ellenszegülni.

Elindultunk a várost nyugatról keletre kettészelő, széles sugárúton. Pálmafák szegélyezték, szobrok és obeliszkek díszítették. Némelyik része még magán viselte a zendülések és utcai harcok nyomait – megrongált épületeket lehetett látni fityegő ablaktáblákkal, kiszáradt kutakat tele sze-méttel és törmelékkel, sőt egész porig égett lakóházakat –, de a szomszé-dos negyedekben az élet visszatért a megszokott kerékvágásba, a boltok kinyitottak, és az utcai árusok kipakolták portékáikat.

Az egyik nagy útkereszteződésnél balra fordultunk a kikötő felé, majd a legrövidebb, egyenes úton eljutottunk a bankár házához, aki időnként pénzt helyezett letétbe nekem, máskor az Alexandriába küldött vagy to-vábbított leveleimet őrizte.

Amíg Bethesda odakint a kordén várakozott, én beléptem a kicsi fo-gadószobába. Odabent nagy tolongás fogadott. Volt, aki egy teli erszényt akart biztonságba helyezni a bankárnál, mások ki akarták venni a pén-züket. Jókora béketűrésre és kitartásra volt szükségem, hogy egyáltalán eljussak a pultig, ahol aztán egy fakorongot nyomtak a kezembe, rajta egy faragott görög betűvel – λ –, és meghagyták, hogy türelmesen várjam ki a sorom.

Végül magas hangon valaki így szólított: – Lambda! – Én pedig a könyökömmel utat törtem magamnak a pulthoz, kezemben a koronggal. Egy elgyötört arcú, borostás eunuch fogadott, legalább háromrétegnyi vaskos tokapárnával az álla alatt.

– Mi lesz? – csattant fel. – Letét? Kivétel? Tudakozódás?– Gordianus vagyok Rómából. Azt szeretném tudni, hogy érkezett-e

levelem.

20

Az eunuch megfordult, és odakiáltott a mögötte lévő hivatalnoknak, aki átkiáltott egy kollégájának egy szomszédos helyiségbe. A fogadószobában tolongók zajongással próbálták felhívni magukra az eunuch figyelmét, ám ő kerülte őket a tekintetével, és amíg a választ várta, kifejezéstelen arccal meredt a homlokom közepére.

A kérdezett hivatalnok átkiabált a szobájából. – Azt mondtad, Gor-dianus?

Nagyot dobbant a szívem. – Igen! – válaszoltam. – Az vagyok!A hivatalnok, aki a kérdést feltette, átjött hozzánk. Úgy hasonlítottak

egymásra a kövérrel, mintha ikrek lettek volna, csak a másiknak sima, frissen borotvált volt az egész feje, és nem három tokája volt, hanem négy. – Le tudod írni a neved?

– Természetesen.– Akkor ezt alá kell írnod. – Egyik kezével felemelt egy összetekert és

lepecsételt pergament, a másik kezével pedig egy másik lapot helyezett a pultra. – Írd alá itt, itt és itt!

Felvettem az íróvesszőt a pultról, és gyorsan lekörmöltem a nevemet három helyre, el sem olvasva az iratot, amelyet az orrom alá dugtak. Úgyis elkallódik, hiába ragaszkodnak hozzá az egyiptomi bankárok. Őket még a rómaiaknál is rendetlenebbnek ismerte a világ.

Díjat kellett fizetnem. Elég nagy összegnek tartottam a korábban ka-pott levelek árához képest, de eszembe jutott, hogy háború van, ezért nem sajnáltam az érméket a hivatalnoktól.

Felgyorsult szívveréssel, remegő ujjakkal vettem át az apró tekercset. Vörös méhviaszból készült pecsét volt rajta. Apám rendszerint olcsóbb, színtelen viaszt használt. Erről a pecsétről ráadásul hiányzott a polgári rangját jelző vasgyűrű lenyomata. Sőt, semmilyen jelet nem nyomtak bele.

Amint elfordultam a pulttól, feltörtem a pecsétet, és szétnyitottam a tekercset. Azonnal kiderült, hogy nem apám küldte a levelet, mert görög betűkkel írták, apám viszont mindig latinul levelezett velem. Ismerősnek tűnt a kézírás, de hiányzott a köszöntés a tetejéről, és aláírást sem találtam a pergamen alján. Gyorsan átfutottam, és már tudtam is, miről szól. Egy

21

terjedelmesebb iromány része volt, mivel mondat közepén kezdődött, és úgy is végződött.

– Itt valami tévedés lehet – mondtam, és visszafordultam a hivatal-nokhoz. Ő már egy másik ügyfélre várt, de fancsali képpel felém for-dult.

– Tévedés? – kérdezte.– Ez nem levél. Nem tudom, mi lehet. Mintha valakinek a naplójából

származna, talán…– És? Neked címezték.– De ki küldte? Nincs rajta feladó…– Honnan tudhatnám én azt?– Mégis hol adták fel? Hogy jutott ide?A hivatalnok fáradtan sóhajtott, és a mögötte lévő asztalhoz fordult a

főkönyvért. A cserbenhagyott ügyfél rosszallóan pillantott rám.A hivatalnok széttekerte a pergament, és végigfuttatta egyik gondosan

ápolt körmét egy oszlopon, amely nevekkel és dátumokkal volt teleírva. Aztán fontoskodó mozdulattal rábökött egy bejegyzésre. – Itt van! Öt napja érkezett hajón Epheszoszból.

– Epheszoszból?– Ezt mondtam.– Onnan származik a levél?– Itt ez áll. Az iratot Epheszoszban adták hajóra, hogy kézbesítsék a

római Gordianusnak, aki jelenleg Alexandriában vagy annak környékén lakik.

– De ki küldte?– Azt nem tudni.– Kit ismerek én Epheszoszban? – kérdeztem, hangosan gondolkodva.

Aztán rájöttem, hogy jó pár embert megismertem abban a városban, mi-vel utazásunk során rövid ideig Antipatrosz egyik ottani tanítványának, Eutrópiosznak a házában laktunk. De ki volna az közülük, aki…?

– Honnan tudhatnám? – csattant fel a hivatalnok. – Derítsd ki magad! Aláírtad az elismervényt, kifizetted a díjat, és átvetted az iratot. Így ha

22

nincs több dolgod itt, akkor fel kell szólítsalak a távozásra. Rengeteg ügyfél várakozik még, ahogy magad is láthatod.

Elhátráltam a pulttól, kezemben a talányos pergament szorongatva. Kiléptem a házból, és odasétáltam a szamár vonta kordéhoz.

Bethesda észrevette a gondterhelt arcomat. – Rossz hírt kaptál, gaz-dám?

– Nem. Mármint… nem tudom.A pergamenre pillantott. Mivel nem tudott olvasni, számára minden

irat egyformán rejtélyes volt. – Az apád küldte?– Nem hinném. Fogalmam sincs, ki küldte és miért. Azt sem tudom,

mi ez. – Felmásztam Bethesda mellé a kordéra, és szétnyitottam a te-kercset.

– Szép betűk! – ismerte el a lány a vállam fölött átpillantva.– Igen. A görög betűk szebbek a rómaiaknál. De várj… én ismerem

ezt a kézírást! – Dübörögni kezdett a szívem a mellkasomban, és újra remegett a kezem.

– Gazdám! – kérdezte Bethesda aggódva. Rátette a kezét a karomra.– Ezt Antipatrosz írta! – suttogtam.– A régi tanítód? – Bethesda nem találkozott Antipatrosszal, hiszen jó-

val azután vásároltam meg, hogy az idős költővel elváltak útjaink, de sokat hallott róla a visszaemlékezéseimből. Azt nem árultam el neki, hogy kém volt, Róma ellensége – ezt a titkot megtartottam magamnak –, de tisztá-ban volt vele, hogy nem túl szívélyes hangulatban váltunk el egymástól.

– Igen, a régi tanítóm. – Ránéztem az elegánsan megformált betűkre, és mozgatni kezdtem az ajkam. Nem akartam felolvasni a levelet Bethes-dának, de valójában mégis ezt tettem, mert sokkal könnyebben olvastam görögül hangosan, mint magamban. Amikor a rólam szóló részekhez értem, felforrósodott az arcom, de folytattam az olvasást.

…nagy veszélyben vagyok. Minden nap minden órájában az életemet féltem.

23

Egyelőre megengedték, hogy a királyi udvartól távol lakjam, régi tanítványom és barátom, Eutrópiosz házában. Idáig nem ér el a királynak és galád kis asszonyának keze, talán ritkábban gondolnak rám, így kisebb esélyem van kivívni a haragjukat. De amikor elrendezték az életkörülményeimet, adtak mellém két férfi szolgát a királyi udvartartásból, akik személyes igényeimről gondoskodnak, látszólag azért, hogy kevesebb terhet jelentsek Eutrópiosznak. De ki tudja, megbízhatok-e ebben a két rabszol-gában? Akár orgyilkosok is lehetnek!

Vendéglátóm majd’ kibújt a bőréből, amikor megszűnt a ró-mai fennhatóság, és a király bevonult Epheszoszba. De sokan még nála is jobban gyűlölik a rómaiakat. Egykori tanítványom csupán a rómaiak erőszakos cselekedeteit ítélte el, nem minden rómait, aki csak letelepedett Epheszoszban, vagy itt intézte üzle-ti ügyeit. Mi több, a jelek szerint lányát, Antheiát is egy gazdag rómainak szánta, mielőtt az el nem menekült a gyilkosságok elől a legtöbb földijével egyetemben.

Amikor utoljára Epheszoszban jártam – akkoriban is, akár-csak most, Zótikosz álnéven –, egy Gordianus nevű római kísért. Akkortájt indultunk világ körüli utunkra, megtekinteni a hét csodát. „És hogy van az ifjú római?” – kérdezte Eutrópiosz. „Re-mélem, nem esett bántódása!” Gordianus mentette meg a lánya életét, amikor nála laktunk. Vendéglátóm már csak ezért sem ítéli meg oly szigorúan a rómaiakat.

Ó, Gordianus! Mennyire hiányzik az a fiú! Az állhatatos-sága, a bátorsága, az éles esze! Mily nagy szükségem lenne most egy szövetségesre, aki ilyen képességekkel van megáldva, már ha egyáltalán bármi esélyem van kiszabadulni ebből a rettenetes kutyaszorítóból, amelybe keveredtem. Ehelyett itt vagyok egye-dül, és senkihez sem fordulhatok.

Ha bárki…

24

Elcsuklott a hangom. Bethesda átkulcsolta kezével a karomat.– Hogy folytatódik?– Éppen ez az. Nincs tovább.– Az nem lehet! Így nem fejeződhet be!Bólintottam és sóhajtottam. – Igazad van. Valami azt súgja, hogy ez

csak a kezdet.

25

II. FEJEZET

– Az az utolsó, félbehagyott mondat… szerinted mi lett volna a vége? – kérdeztem Berünoszt.

Hosszú, mozgalmas napot töltöttünk a városban, mielőtt visszatértünk volna az eunuchok házába. Későre járt, de házigazdáink gyakran jóval napnyugta után is fennmaradtak, és szívesen beszélgettek, falatoztak a csillagok fényénél, a teraszon felállított mécsesek lágy fényében. A hát-térben pusmogó tengermorajlással együtt nem is lehetett volna békésebb helyszínt találni a világon, de az én fejemben nagy volt a kavarodás. Fel-indultságomban mindkettőjüket beavattam a titokba, elmeséltem nekik, hogyan váltak el útjaink Antipatrosszal, sőt a naplótöredéket is felolvas-tam nekik.

Az egyik mécses mellett ülve bámultam a kezemben tartott pergament és az ismerős kézírást. – Mi következhet ezután? Szerintem… szerintem azt akarta írni, hogy „Ha bárki… ha bárki is segíthet rajtam, az nem lehet más… csak Gordianus.”

– Biztos vagy benne, hogy ez Antipatrosztól származik? – kérdezte Kettel kétkedő pillantással, és kövérkés ujjait többrétegű tokája alá búj-tatta.

– Teljes mértékben. Ez az ő kézírása.– És csak ennyi érkezett? Egy pergamendarab? – kérdezte Berünosz,

lebiggyesztve vékony ajkát.– Igen. A töredék egy mondat közepén kezdődik, és úgy is ér véget.

Nyilvánvalóan egy hosszabb iromány része.– Talán egy levélé? – kérdezte Kettel.

26

– Nem egy nekem címzett levélé, hiszen harmadik személyben ír ró-lam. Gyanítom, hogy nem is levélnek szánta. Hivatalos irat sem lehet, sőt Antipatrosz egyáltalán nem akarta, hogy mások is elolvassák, mivel akkor egy írnoknak diktálta volna, nem saját kezűleg írja le. Úgy sejtem, ezt inkább saját magának írhatta, nem másnak. Vagy az utókornak. Mintha Antipatrosz meg akarta volna örökíteni a körülötte zajló eseményeket a naplójában.

– De miért? – kérdezte Berünosz.– Mert szeretne valamit elmesélni, de fél tőle, hogy nem lesz rá többé

lehetősége. Ezeket a sorokat egy rettegő ember írta, aki félti az életét. – Sóhajtva engedtem le a pergament. – Én pedig itt vagyok Egyiptomban, fecsérlem az időt, és nem tudok segíteni rajta.

– Azt hittem, haragban váltatok el egymástól az öregemberrel – je-gyezte meg Kettel.

– És ha igen? Még mindig szeretettel gondol rám. Ezt írja a naplójában is. Szeretné, ha mellette lennék.

– Ezt nem írja le szó szerint. – Bethesda vágott közbe, aki egy szőnye-gen ült a lábam előtt, és az egész napos talpalástól sajgó lábamat masszí-rozta. Vendéglátóim már hozzászoktak rabszolgám szeszélyes viselkedé-séhez, és az iránta tanúsított engedékenységemhez, ezért meg sem rezzent az arcuk a merész közbeszólás hallatán.

– Mit nem ír le? – kérdeztem.Bethesda felvonta egyik szemöldökét, és tovább masszírozta a lábfeje-

met. – Nem írja, hogy szeretné, ha mellette lennél, gazdám. Azt írja, hogy egy ilyen képességű szövetségest szeretne maga mellé. Ez nem ugyanaz! – Sok más írástudatlanhoz hasonlóan Bethesda is mesteri szintre fejlesztette a hallgatás, figyelés és megjegyzés művészetét.

Felnevettem. – Pont olyan szőrszálhasogatóan beszélsz, mint a római ügyvédek! Bár küllemre egyáltalán nem hasonlítasz rájuk. – A mécsesből áradó imbolygó fény különféle árnyalatokat festett fekete fürtjeire, a hom-loka és orcája krémszínűen tündökölt, selymes bőre pedig úgy derengett, mintha elefántcsontból volna. – Egyértelmű az üzenet: Antipatrosznak

27

egy segítőre van szüksége, valakire, akiben megbízhat. Ehelyett egyedül van, óriási veszélyben.

– És erről ki tehet? – kérdezte Kettel. – Abból kiindulva, amit elmesél-tél róla, Gordianus, öreg tanítód az utazásotok alatt mindvégig Mithri-da tész királynak kémkedett. Aztán alighogy beavatott téged, magadra is hagyott Alexandriában, hogy boldogulj, ahogy tudsz. Hát most megtud-tad, hogy hova került! Epheszoszban van, egy régi tanítványa, Eutrópiosz házában, aki a költő leírása alapján szintén Mithridatész király támogató-ja. Ezek szerint nincs egyedül, vagy tévednék? A vendéglátójával együtt örvendezniük kéne, hiszen a király szinte már az összes rómait kiűzte Ázsiá ból.

– Antipatrosz ennek ellenére sincs biztonságban, még Eutrópiosz há-zában sem. Félti az életét, méghozzá úgy tűnik, magától a királytól… vagy a „galád kis asszonyától”, ahogy hívta. Valahogy megsérthette az uralkodópárt, és most attól tart, hogy bármikor végezhetnek vele.

– Ha idős mestered az udvari intrika áldozatául esett, az nem a te hibád, Gordianus – közölte Kettel. – A kémkedés veszélyes foglalkozás. Azzal jár, hogy az ember becsapja a többieket. Mi más lenne egy kém, mint a megtévesztés művésze? Ki bízna meg egy ilyen emberben, és honnan lehet tudni, kihez hűséges valójában? Hidd el nekem, senki sem gyanak-vóbb és bizalmatlanabb egy királynál. Amikor Berünosszal Ptolemaiosz király udvarában szolgáltunk, rengeteg sötét alakot láttunk a palotában lopakodni. Urunk a saját kénye-kedve szerint jutalmazta vagy büntette meg őket. Volt, aki mindkét sorsra jutott: először busás jutalom ütötte a markát, aztán meg lefejezték.

Borzalmas kép villant át az elmémen: Antipatrosz nyaka a kivégző tönkjén, a lesújtó bárd, ahogy a hóhér leválasztja a fejét a válláról, aztán ahogy a fehér szakállú, fehér hajú fej vért lövellve elgurul valamerre. Fel-nyögtem, és úgy belerándult a gondolatba a testem, hogy Bethesdának meg kellett támasztania a lábamat, nehogy eldőljek.

– Még egy kérdést fel kell tennünk – szólalt meg Berünosz. Miközben mélyen ülő, apró szemével rám nézett, a homlokát ráncolta. – Ha ezt a

28

„töredéket”, ahogy te nevezed, nem Antipatrosz küldte neked, akkor ki? És hogy került a birtokába? Miért küldte neked ide, Egyiptomba? Ez a különös, árva pergamendarab egy idegentől került hozzád, ismeretlen okból és céllal. Fogadni mernék, hogy emögött is valami udvari intrika van. Jobban tennéd, ha kimaradnál belőle, Gordianus!

Kettel bölcsen bólogatott, össze-összepréselve többrétegű tokáját. – Az is lehet, hogy ez a darab nem egy titkos naplóból származik, hanem Antipatrosz egyik leveléből… amit nem neked írt, Gordianus, ezért nem is tartozik rád. Esetleg… – Összeszűkítette a szemét, mire az csaknem eltűnt húsos orcája és a homloka vaskos barázdái között. Csak pupillái tükrözték vissza a csillagok fényét, parányi üvegszilánkokként. – Persze nem kizárt, hogy Antipatrosz van a dolog mögött. A kémkedés mestere azért alkotta meg ezt a „töredéket”, hogy felkeltse benned az együttérzést, és ezért küldte el neked név nélkül.

– De mit akart ezzel elérni? – kérdeztem.Kettel és Berünosz egyszerre vágták rá: – Hogy Epheszoszba csábít-

son!Megráztam a fejem. – Ez a feltevés… teljes képtelenség! Ha Antipatrosz

azt akarta volna, hogy csatlakozzam hozzá, egyszerűen megírta volna ne-kem.

– Azok után, amit veled művelt? – horkantott Kettel.– Hazudott neked, elárult, az orrodnál fogva vezetett! – fokozta Berü-

nosz.– Nem mondanám, hogy Antipatrosz az… – Megint a fejemet ingat-

tam. Igazuk volt. Ha Antipatrosz feltüntette volna a nevét feladóként, óvakodva nyitottam volna fel a pecsétet, és már mielőtt olvasni kezdtem volna, borsózott volna a hátam a viszolygástól. Így viszont egészen más érzéseket váltott ki belőlem a naplótöredék; váratlanul ért, zavarodottsá-got és ijedtséget keltett. Ha az idős költő nem a gyanakvásomat, hanem az együttérzésemet akarta felébreszteni, ezért csakugyan elküldhette ne-kem ezt a naplóhoz hasonló, furcsa írást levél helyett. De tényleg ennyire körmönfont lett volna Antipatrosz?

29

– Lehet, hogy nem is az öreg mestered akar Epheszoszba csalni téged, hanem valaki más – vetette fel Berünosz. – Mi másért küldhetett volna valaki ilyen irományt?

– Lehet, hogy olyasvalaki küldte, aki aggódik Antipatrosz miatt, és segíteni akar neki – véltem.

– Akkor miért nem írt neked nyíltan? Miért nem kérte a segítségedet? – Kettel a fejét ingatta. – Nem, egyszer csak az öledbe hullik egy ilyen „töredék”, mindenféle magyarázat nélkül, minden nyom nélkül, ami a feladó kilétére utalhatna… Valaki itt rosszban sántikál.

Ha olyan éltes és tapasztalt lettem volna, mint a két nyugalomba vonult eunuch, talán én is óvatosabban és gyanakvóbban fogadom a küldeményt. De fiatal voltam, és messze járatlanabb a világ dolgaiban, mint életem későbbi szakaszaiban.

Megint a töredékre néztem.Nagy veszélyben vagyok – olvastam. – Minden nap minden órájában az

életemet féltem.Leengedtem a pergament, és átnéztem a tetőterasz korlátja fölött. A távoli

horizonton összetalálkozott az ég a tengerrel; két végtelen, sötét űr, meg-számlálhatatlan sok csillaggal és a tükörképeikkel teleaggatva. Abban az irányban feküdt valahol Epheszosz.

– Muszáj odamennem! – jelentettem ki végül.A két eunuch sóhajtott, majd felkapta a fejét. Bethesda leengedte a

lábamat, amely puffanva érkezett a szőnyegre.– Nem fogod fel, mekkora veszély leselkedik rád? – förmedt rám Berü-

nosz. – Római vagy, és ezt a tényt nem leplezheted. Elég jól beszélsz gö-rögül… azok előtt, akiknek nem ez az anyanyelvük. De a latinos kiejtésed mindig el fog árulni. Tudod, mit mondanak: „Elviheted a fiút Rómából…”

– Igen. Római vagyok. És akkor mi van?– Nem látod, mi történt azokban a városokban és provinciákban, ame-

lyeket Mithridatész felszabadított a római vezetés alól? Ott rómainak lenni már nem előjog, épp ellenkezőleg! Ázsia nagy részén gyűlölik a rómaiakat, és örülnek neki, hogy elűzték őket.

30

– De nem minden görög gyűlöli a rómaiakat. Antipatrosz is ezt írja ebben a töredékben. Ott van például Eutrópiosz…

– Egy epheszoszi, aki kevésbé gyűlöli a rómaiakat, mint a többi, de miért? Mert te, egy római, megmentetted a lánya életét! Nem indulhatsz ki ebből a példából, Gordianus.

Berünosz persze megint igazat beszélt. Amikor Antipatrosszal utaz-tam, rengeteg görög anyanyelvű ember tekintett rám bosszúsan és ellen-ségesen, pusztán a római származásom miatt. A Róma-ellenes hangulat talán Epheszoszban csúcsosodott ki leginkább.

– De nem minden rómait űztek ki Ázsiából – vetettem ellen. – Meg-verték és visszaszorították a római légiókat, de azt is hallani, hogy sokan elmenekültek… egy részük idehajózott, Alexandriába. Ugyanakkor sok római polgár maradt a családjával és a szolgáival a Mithridatész elfog-lalta városokban. Az a sok római bankár és kereskedő, a rabszolgapia-cokat felügyelő rómaiak, meg akik bányákat vezetnek, és földbirtokok intézői…

– Igen, Gordianus, több ezer római, talán több tízezer ott maradt Epheszoszban és más ázsiai városokban – bólintott Berünosz. – De már nem ők irányítják a bankokat és a piacokat. Mithridatész minden hatal-muktól és tulajdonuktól megfosztotta őket. Kényes helyzetbe kerültek.

– Én viszont sem bankár, sem mohó kereskedő nem vagyok – közöl-tem. – Soha nem bántottam azokat az embereket, nem zsákmányoltam ki senkit.

– Az a lényeg, hogy római vagy. És mostanában egy rómainak sem ajánlatos epheszoszi utazást terveznie!

Összeráncoltam a homlokom, aztán felvontam az egyik szemöldököm. – Ha a kiejtésem elárulja a kilétemet, akkor egyszerűen csukva fogom tartani a számat.

Kettel elmosolyodott. – Ez nem lenne túl bölcs. Hogy boldogulnál, ha némának tettetnéd magad?

A sötét láthatár felé néztem, és pislogtam néhányat. – Talán elboldo-gulnék.

31

– De hogy találnád fel magad? Hogyan kérnél útbaigazítást? Hogyan intéznéd az ügyeidet? Micsoda képtelenség! – Kettel nevetve csapta egyik húsos kezét a térdére.

Berünosz fancsali arcot vágott. – Attól tartok, ifjú római barátunk már eldöntötte, hogy Epheszoszba megy, és úgy fog tenni, mintha néma volna. Egy római, aki beszélni sem tud… kétszeres fogyatékosság!

Megint józanul beszéltek. Hagytam, hogy a képzeletem előre szalad-jon az időben. Egy epheszoszi utazás elkerülhetetlen, előre nem látható akadályokat hozna, és nagy veszélybe sodornám magam. Lehetetlen úgy lebonyolítani egy ilyen utat, hogy egy szót sem szólok. Hacsak…

– Mi lenne, ha nem egyedül utaznék? – kérdeztem. – Valaki beszél-hetne helyettem.

– Ugyan ki? – kérdezte Kettel, és megint lebiggyesztette az ajkát dőre-ségem hallatán. – Felbérelsz egy utcagyereket a kikötőben, aki rövid úton ellopja a pénzedet, és az első adandó alkalommal lelép? Vagy ami még rosszabb, elárul egy gerinctelen hivatalnoknak, amint Epheszoszba értek, bezárnak, és eldobják a kulcsot, aztán együtt nevetnek rajtad?

Megráztam a fejem. – Természetesen megbízható ember kellene. Akit már ismerek. Aki engem is ismer, méghozzá elég jól ahhoz, hogy a ne-vemben beszéljen, ha szorult helyzetbe kerülnénk. De ki lehetne az?

Sok ismeretséget kötöttem az Alexandriában töltött hónapok alatt, de el sem tudtam képzelni, ki lehetne közülük alkalmas útitársamnak, és ki lenne hajlandó rá.

Egy másik ember rabszolgája, az ifjú Djet kísért el engem nemrégiben a Nílus deltájához. Időnként igen nagy segítségemre volt, máskor viszont inkább hátráltatott. Mindenesetre nem tartottam túl valószínűnek, hogy a gazdája elengedné velem egy ilyen hosszú útra, nem sokkal a vissza-tértünk után.

A két eunuch a tekintélyesebb ismerőseim közé tartozott, és a leg-jobb barátaimmá váltak, de szemlátomást nem volt kedvük velem tartani. Senki mást nem ismertem a városban, aki hozzájuk foghatóan jó hírű és megbízható lett volna. Ahogy áttekintettem a listát a fejemben, magam

32

is megdöbbentem rajta, mennyi színésszel és utcai némajátékossal ismer-kedtem meg, nem is beszélve a hivatásos hírszerzőkről, méregárusokról, zsebmetsző csavargókról és pletykás rabszolgákról. Igaz, hogy ismertem néhány filozófust és tudóst is, de tőlük nem várhattam el, hogy elkísérje-nek egy ilyen bizonytalan kimenetelű útra.

Bethesda megköszörülte a torkát. Lenéztem a szőnyegen pihenő lá-bamra – miután a rabszolgalány elengedte őket, nem is nyúlt utánuk –, aztán őrá emeltem a tekintetem. Bethesda fejét oldalra billentve pillantott rám kifürkészhetetlen, macskaszerű arckifejezésével.

Az eunuchok felé fordultam. Ők is különös tekintettel méregettek. A jelek szerint szórakoztatta őket a zavarodottságom.

– Lemaradtam valamiről? – kérdeztem.– Csak a legkézenfekvőbb megoldásról – közölte Berünosz. – A válasz

ott van, az orrod előtt.Összevontam a szemöldököm, és megcsóváltam a fejem. Miről beszél?Berünosz a szeme sarkából sandított rám, a királyi hivatalnokok jelleg-

zetesen dölyfös, ingerült ábrázatával. – Szó szerint az orrod előtt! Ugyan már, Gordianus, rá kell mutatnom a lányra, hogy végre észrevedd? – Egyik csontos ujjával Bethesdára mutatott, akinek alig látható mosolyra húzó-dott a szája sarka.

– Vigyem magammal Bethesdát? Szó sem lehet róla! – Bár ilyen mesz-szire nem jutottam gondolatban, valahol a lelkem mélyén már elkönyvel-tem, hogy a rabszolganőm a két eunuch otthonában marad, amíg távol vagyok. Ha magammal vinném, nagy veszélybe sodornám, és ezt akartam a legkevésbé. Bethesda már így is túl sok kockázatos helyzetbe került az utóbbi hónapokban, köszönhetően az emberrablóknak, akik elhurcol-ták a Nílus-deltához. Túl fájdalmasan érintett az elvesztése, és miután visszakaptam, semmi kedvem nem volt megint megválni tőle, de még felfoghatatlanabbnak tűnt, hogy magammal vigyem.

Vagy mégsem?Mindhárman rám néztek, aztán egyszerre nevetni kezdtek. Kettel mély,

robajló hangon, Bethesda dallamos csilingeléssel, Berünosz pedig száraz,

33

reszelős sziszegéssel. A hullámok sóhajtozásával együtt valamiféle furcsa zenét alkottak.

– Most min nevettek? Természetesen itt akartam hagyni Bethesdát. Tudom, hogy terhet jelent nektek, és tisztában vagyok vele, hogy elég bosszantó tud lenni, de el tudna végezni egy-két munkát, és hasznotokra lehetne. Természetesen fizetnék az ellátásáért…

Egyik arcról a másikra néztem. Mintha egy szavamat sem hallották volna.

Végül Bethesda szólalt meg. – Gazdám, nekem nem áll szándékomban itt maradni.

Kicsit elpirultam, mert felháborított, hogy a rabszolgám a két eunuch füle hallatára beszél velem ilyen pimasz módon. – Bethesda, én döntöm el, hogy velem jössz, vagy sem!

– Helyesen mondtad, Gordianus! – biztatott Kettel. – Persze, hogy te döntöd el, elviszed-e.

Megráztam a fejem. – Nem valószínű.– Gondold át még egyszer! Nem hallottad, amit mondott? Tökéletesen

beszél görögül, alexandriai kiejtéssel. Senki sem fog Rómára gondolni, ha kinyitja a száját Epheszoszban. Ha azt mondja, hogy a gazdája – a néma gazdája – egyiptomi vagy görög, azt sem vonja majd kétségbe senki. És hogy miért pont őt választottad tolmácsodnak az utazásodhoz? Nos, ezt mindenki nyomban meg fogja érteni, aki ránéz Bethesdára. – Kettel a szeme sarkából a rabszolgalányra nézett, és eszembe juttatta, hogy még az eunuchok sem érzéketlenek egy csábítóan szép, fiatal nő vonzereje iránt.

Bethesda hunyorított, miközben vizslatva nézett. – Mondd csak, gaz-dám, mikor indulunk Epheszoszba?