A szer zô ed dig meg je lent mûvei az Agave Könyvek gondozásában:

A Roma Sub Rosa-sorozat kötetei:

Római vérA végzet fegyvereCatilina rejtélyeVenus kezébenGyilkosság a Via AppiánA Vesta-szüzek házaRubiconEltûnt MassiliábanPróféciák ködeCaesar ítéleteEgy gladiátor csak egyszer hal megCaesar diadalaA hét csoda

Egyéb kötetek:

RómaBirodalomA holtak méltósága

Steven Saylor: Raiders of the Nile

Text Copyright © 2014 by Steven Saylor

Hungarian translation © Heinisch Mónika, 2014

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Steven Saylor: Raiders of the Nile

Published by arrangement with St. Martin’s Press, LLC.

All rights reserved.

Fordította: Heinisch Mónika

ISBN: 978 61 5546 810 0

Agave Könyvek

Felelôs kiadó: Varga Bálint, Meznerics Gergely

A borítót és a kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund

Felelôs szerkesztô: Csurgó Csaba

Olvasószerkesztô: Rácz I. Péter

Szakmai lektor: Újlaki Pongrácz Zsuzsánna

Korrektor: Boncz Éva

Készült: a Kaposvári Nyomda Kft. nyomdájában, Kaposváron, 2014-ben

Felelôs vezetô: Pogány László igazgató

Mûfaj: történelmi krimi

…A szôke Eurüpülé kit is szeret? Ama hírhedt Artemónt.

Még nem is oly rég satyakot, kötött-kopott köpenyt viselt ez, s a fülében fityegô fakockát, és az oldalán egy ócska vedlett marhabôrt, málladozó pajzs kimosatlan huzatát. Kenyérkofák és buja nôk közt mulatott mindig az ádáz Artemón, csalárd és mocskos életû. Volt nyaka sokszor kalodában, s a kerékbe is került, ostor ütött sokszor a hátára sebet, s az üstökét s szakállát szaggatták sokat. Most kocsiban sétafikál, s fülén aranyfüggôt visel Küké fia, s hord elefántcsontnyelü ernyôt, asszonyok módjára büszkén. Anakreón: Artemónra (Devecseri Gábor fordítása)

9

I

Akár a többi ifjú római, aki a világ legizgalmasabb városában – az egyip-tomi Alexandriában – lakott, én is listát írtam arról, mi mindent szeretnék megtenni, de álmomban sem gondoltam volna, hogy Nagy Sándor arany-szarkofágjának elrablása ezek közé fog tartozni.

Mégis, egy szép reggelen, abban a hónapban, amit a rómaiak maiusnak hívnak, pontosan ezt tettem.

A város alapítójának földi maradványai a település szívében, egy masszív és díszes épületben kaptak helyet. Az egyik fal tetején magas dombormû elevenítette fel a világhódító hôstetteit. A faragványon az a pillanat is sze-repelt, amikor mintegy kétszáznegyven évvel ezelôtt a városalapítás ötlete megfogant Nagy Sándor fejében: egy homokdûne tetején áll, tekintete a part és a tenger felé réved, építészei, földmérôi és mérnökei pedig ôt nézik ámulva, különféle eszközeikkel a kezükben.

Olyan élethûen mintázták meg a hatalmas dombormûvet, hogy egy pillanatig úgy éreztem: a hódító irdatlan alakja bármikor megfordulhat és lenézhet az épület bejárata felé hangyaként surranó csapatra. Talán nem is lepôdtem volna meg, ha felvonja a szemöldökét, és mennydörgô, isteni hangján azt kérdezi: „Hádészra, mégis hova szaladtok, halandók? Mit keres a kard a kezetekben? Hát azok ott mit visznek? Faltörô kost?”

Nagy Sándor azonban mindvégig néma és mozdulatlan maradt, amíg a társaimmal eliszkoltunk alatta, és beosontunk az oszlopsorral takart be-járathoz.

10

STEVEN SAYLOR

Ezen a napon nem engedtek látogatókat a kriptába; vaskapu torlaszolta el az elôcsarnok felé vezetô utat. Jómagam azok között voltam, akik a faltörô kost cipelték. Irányba fordultunk, merôlegesen a vaskapura. Miután a vezetônk, Artemón háromig számolt, elôrelendítettük a kost, majd vissza, és végül teljes erônkbôl ismét elôre. A kapu megremegett és behorpadt a hatalmas lökéstôl.

– Megint! – kiáltott Artemón. – Háromra! Egy, kettô… három!Valahányszor a faltörô kos nekicsapódott, a kapu felnyögött és sarok-

vasai szinte élôlények módjára sikoltottak fel. A negyedik lökésre végre szabaddá vált az út. Mi, akik a kost hoztuk, kihátráltunk az utcára, hogy megszabaduljunk terhünktôl, a felderítô csapat pedig Artemón vezetésével berohant a ledöntött kapu mellett. Kivontam a kardom, és követtem ôket az elôcsarnokba. Nagy Sándor életének emlékezetes pillanatait megörökítô mozaikok fedték az összes falat, a padlótól egészen a kupolás mennyezetig, amelynek csúcsán millió színes üvegdarabból és kôbôl álló nyílás engedte be és tette káprázatossá a napfényt.

Láttam, hogy mindössze egy maroknyi ember áll az utunkban. A sírbolt ôrei alig tanúsítottak ellenállást, inkább meglepettnek, ijedtnek és me-nekülésre késznek látszottak. Nem is csodálkoztam rajta. Sokkal többen voltunk. Öregnek is tûntek a fegyverforgatáshoz, megviselt, ráncos arcuk és ôsz szemöldökük volt.

Miért állítottak ilyen kevés ôrt a kriptába, és miért pont ilyen haszna-vehetetleneket? Artemón elôre megmondta, hogy mivel a városban káosz uralkodik, és naponta követik egymást a felkelések, az erôsebb, harcra kész férfiakat Ptolemaiosz király mind a palota ôrzésére hívta, így csak gyengébbek vigyázhattak Nagy Sándor sírhelyére. Az uralkodó talán abban reménykedett, hogy még a legerôszakosabb zendülôk sem merészkednek be ebbe a szent épületbe, fôleg nem fényes nappal. Artemón azonban túljárt az eszén. „A legnagyobb elônyt a meglepetés fogja adni nekünk” – mondta, és úgy tûnt, igaza van.

11

A NÍLUSI RABLÓK

A kardok csattogását sikolyok követték. Nem véletlenül jelentkeztem a faltörô kos cipelésére: nem akartam az elsô sorokban lenni, ha harcra kerül a sor. Nem akartam vérrel beszennyezni a kezemet, ha egy mód volt rá. De vajon ártatlanabb voltam-e az elöl haladóknál, akik olyan önfeledten hadonásztak kardjaikkal?

Érthetetlennek tûnhet, miért vettem részt ilyen szentségtörô bûn cse-lekményben. Akaratom ellenére kényszerítettek rá. De talán akadt volna szökésre alkalmas kósza pillanat, mégis ott maradtam. De miért? Miért teljesítettem Artemón parancsait? Félelembôl? Valami félreértelmezett hûség okán? Vagy egyszerûen a mohóság hajtott az arany után, amit ígértek?

Nem. Mindent érte tettem – az ôrült rabszolgalányért, akit elraboltak a banditák.

Miféle római vetemedne ilyen szörnyû bûnökre egy lány – méghozzá egy rabszolgalány – kedvéért? Alighanem a vakító egyiptomi napsütéstôl zápult meg az elmém, és ez vezethetett oda, hogy gátlástalanul betörtem a kriptába.

Miközben átrohantam az elôcsarnokon, a szarkofághoz vezetô széles folyosó felé, azon kaptam magam, hogy az ô nevét suttogom.

– Bethesda! Vajon jól van? Nem bántották? Látom még valaha?Beleléptem egy vértócsába. Miközben a karjaimmal hadonászva próbál-

tam visszanyerni az egyensúlyomat, a földön egy elesett ôr sápadt arcát pillantottam meg. Szeme elkerekedve maradt, ahogy elillant belôle az élet, szája örök grimaszba rándult. Szegény, valaki talán a nagyapját veszítette el benne!

Az egyik társam odasietett hozzám, hogy felsegítsen. Óvatlan fajankó! – gondoltam magamban. – A nyakadat is kitörhetted volna! A saját kardod nyársalt volna fel! Akkor mi lenne Bethesdával?

Újabb dulakodás hangjait hallottam a folyosóról, de ez sem tartott sokáig. Mire beléptem a sírkamrába, már csak egy ôr volt talpon, de pár pillanat múlva Artemón ôt is hasba szúrta. Az idôs katona teste élettelenül zuhant

12

STEVEN SAYLOR

a gránitpadlóra. Kardja csörömpölve hullott mellé, aztán döbbent csend telepedett a helyiségre.

A fali fülkékbe rakott mécsesek szolgáltattak némi gyér fényt odabent. Noha odakint hétágra sütött a nap, a sírboltban homály és árnyék uralko-dott. Az orrunk elôtt egy alacsony emelvényen hevert a jókora szarkofág. Alakját és stílusát tekintve részben egyiptomi volt, az ôsi múmiakoporsók szögletességét idézte, részben viszont görög, a Nagy Sándor hôstetteit idézô faragásokat tekintve, amelyek oldalait díszítették. Ott volt a szilaj ló, Bukephalosz megszelídítése, a Babilon kapuján való dicsôséges bevo-nulás, meg az indusföldi elefántlovassággal vívott hátborzongató csata. A színarany, csillogó szarkofágot drágakövekkel rakták ki, többek között dél-egyiptomi bányákból idehordott, szemkápráztató, zöld smaragddal. A szarkofág sejtelmesen tündökölt a mécsesek fényében. Ragyogásától és felbecsülhetetlen értékétôl is elállt az ember lélegzete.

– Nos, mit szólsz hozzá?Megborzongtam, mintha álomból ébrednék. Artemón állt mellettem.

A szeme sziporkázott, megnyerô arca pedig szinte sugárzott a vöröses fényben.

– Csodálatos – suttogtam. – Még csodálatosabb, mint amilyennek kép-zeltem.

Felvillantotta tökéletes fehér fogsorát, aztán hangosabban folytatta:– Hallottátok ezt, emberek? Még római bajtársunk is le van nyûgözve!

Ez pedig nem kis dolog, hiszen Pecunius – mutatott rám az álnevemet használva – látta már a világ mind a hét csodáját, ahogy azt gyakran em-legeti! Mi a véleményed, Pecunius? Felér ez a szarkofág a többi csodával?

– Tényleg színaranyból van? – suttogtam. – Irdatlan súlya lehet!– Igen, de megoldjuk az elszállítását!Alig mondta ki, az emberei máris odaléptek a szarkofághoz csörlôikkel,

csigáikkal, köteleikkel és fából készült alátétjeikkel. Közben egy másik csapat is bejött az elôcsarnokból, és egy zömök szekeret toltak be a széles

13

A NÍLUSI RABLÓK

folyosón. Fedeles faládát hoztak be rajta, amit kifejezetten a szarkofág szá-mára készíttettek. Artemón mindenre gondolt. Hirtelenjében pont olyannak láttam, mint az ifjú Nagy Sándort az épület oldalát díszítô dombormûvön: látnoknak, akit elvakultan rajongó építészek és mérnökök vesznek körül. Artemón is tudta, mit akar, és a terve is megvolt hozzá, hogyan érheti el. Félelmet ébresztett ellenségeiben, és önbizalmat öntött követôibe. Engem mindenesetre rávett, hogy teljesítsem az utasításait, akármennyire is tilta-kozott ellene a józan eszem.

Odagurították a szekeret az emelvény mellé, majd levették a láda tetejét. A belseje takarókkal és szalmával volt kibélelve.

Egy emelôszerkezetet is felvonultattak, hogy levehessék a szarkofág tetejét.

– Ki kellene nyitnunk a szarkofágot? – kérdeztem, és babonás félelem futott végig rajtam.

– A fedél és a szarkofág is nagyon nehéz – magyarázta Artemón. – Könnyebben boldogulunk vele, ha különválasztjuk ôket, és egyszerre csak egyet emelünk.

Miközben a fedél felemelkedett a díszes koporsóról, hirtelen átvillant rajtam egy gondolat.

– Mi lesz a testtel? – kérdeztem.Artemón a szeme sarkából rám sandított, de nem válaszolt.– Azért nem fogtok váltságdíjat kérni, ugye?Arckifejezésem láttán elnevette magát.– Hát persze, hogy nem! Nagy Sándor testével a lehetô legnagyobb

tisztelettel fogunk bánni, és ott hagyjuk, ahová tartozik: ebben a kriptában.Vajmi kevés tisztelet van abban, hogy egy mumifikált holttestet kivesz-

nek a szarkofágjából, gondoltam magamban. Artemón viszont jól szórako-zott az aggályaimon.

– Gyere, Pecunius, nézzük meg a múmiát, mielôtt kivesszük a szarko-fágból! Állítólag lenyûgözôen jó állapotban maradt meg.

14

STEVEN SAYLOR

A karomnál fogva felhúzott az emelvényre. Miközben a fedelet átemelték a szekérre, mi ketten betekintettünk a szarkofágba.

Így került sor arra, hogy én, a huszonkét éves római Gordianus, Ale-xandria városában, néhány orgyilkos és rabló társaságában szemtôl szemben találtam magam a valaha élt leghíresebb emberrel.

Ahhoz képest, hogy több mint kétszáz éve halott volt, meglepôen jól megôrzôdtek a vonásai. Szeme csukva, mintha csak aludna, és a szempil-láit meg sem érintette a romlás szele. Úgy éreztem, bármikor kinyithatja a szemét, és visszanézhet rám.

– Vigyázzatok! – kiáltotta valaki váratlanul.Megfordultam, és láttam, hogy mások is betörtek a sírhelyre – nem

királyi katonák, hanem hétköznapi polgárok, akik a jelek szerint mélysé-gesen felháborodtak a kripta meggyalázás láttán. Egyesek tôröket is hoztak. A töb bieknél csak husángot és követ láttam.

Mialatt Artemón emberei lerohanták a jövevényeket, ütöttek-vágtak, és kifelé tolták ôket, egyszer csak észrevettem, hogy az egyik polgár felemeli a karját, és engem céloz meg. A göröngyös kôdarab sebesen repült felém.

A fôbandita ismét megragadta a karomat, és elrántott az emelvényrôl, de már késô volt. Éles ütést éreztem a fejemen. Megfordult velem a világ, én pedig leestem az emelvényrôl a szekérre, ahol újra beütöttem a fejem a láda egyik sarkába. Szédülten feltápászkodtam; vért láttam – a sajátomat – a deszkákon. Aztán mindent elnyelt a feketeség.

Hogy kerültem ebbe a nyomorult állapotba?Elmesélem.

15

II

Minden azon a napon kezdôdött, amikor betöltöttem a huszonkettôt.Ez a huszonharmadik napja volt annak a hónapnak, amit a rómaiak mar-tiusnak neveznek, az egyiptomiak pedig Phamenothnak. Rómában bizo-nyára csípôs, nyirkos szelek jártak, vagy talán egy fokkal jobb, hidegek és tiszták, ám Alexandriában a születésnapom hajnalán egyetlen felhô sem úszott az égen. A sivatag meleg lehelete elárasztotta a várost, csak alkal-manként hozott némi felfrissülést a tengeri szél.

Egy ötszintes lakóház legfelsô emeletén laktam a Rhakotisz negyedben. Aprócska szobám ablaka északra nézett, a tenger felé, ám még ha láthattam volna is valamit a kikötôbôl és a vízbôl, azt is eltakarták a ház elôtt tor-nyosuló, hatalmas pálmafa levelei. A lomb közömbös táncot járt a szélben, és a lassan egymáshoz dörzsölôdô levelek bágyadt, egyhangú muzsikát játszottak. A fényes lomb visszatükrözte a felkelô nap sugarait, és táncoló fénypontokkal hintette tele csukott szemhéjamat.

Úgy ébredtem, ahogy elaludtam: Bethesdával a karomban.Furcsának tetszhet, hogy beengedtem a rabszolgámat az ágyamba. Ér-

velhetnék azzal, hogy a parányi lakásban, ahol éltem, egy embernek is alig jutott hely, nem hogy kettônek. Legnagyobb részét az ágy foglalta el, pedig igen keskeny volt. Megparancsolhattam volna neki, hogy aludjon a földön, de mi lett volna, ha felkelek az éjszaka közepén? Alighanem elbotlok benne, és kitöröm a nyakam.

16

STEVEN SAYLOR

Természetesen nem ilyen okfejtések miatt vettem magam mellé az ágyba. Bethesda több volt nekem, mint egyszerûen a rabszolgám.

Fiúkoromban az apám egyértelmûen kifejtette, mit gondol a rabszolgáik-kal alvó gazdákról. „Veszélyes hiba” – visszhangzott intelme az em lékeim-bôl. Anyám kisgyerekkoromban meghalt, és az egyetlen rabszolgánk egy Damon nevû idôs férfi volt, így nem lehettem biztos benne, hogy apám tapasztalatból beszél-e.

– De miért, apám? Talán törvény ellen való egy gazdának a rabszolgá-jával aludni?

Emlékszem, apám elmosolyodott a naiv kérdés hallatán.– Ha valaki egy másik polgár rabszolgájával alszik, annak engedélye nél-

kül, nos, az törvény ellen való vétek. A saját tulajdonával azonban minden római polgár azt tesz, amit akar. Meg is ölheti, ahogy legyilkolhatja a saját kutyáját, kecskéjét, vagy bármilyen más állatát.

– Ezek szerint a rabszolgával való együtthálás nem házasságtörés?– Nem, mert csak akkor beszélünk házasságtörésrôl, ha benne rejlik egy

szabad utód megfoganásának lehetôsége. Egy ilyen gyerek születése ugyan-is veszélyeztetné a feleség, illetve a gyerekek státuszát. Mivel azonban a rabszolga a törvény elôtt nem létezô személy, és minden tôle származó gyerek rabszolgának születik, a vele való együtthálás nem jelent veszélyt a házasságra és az utódokra nézve. Ezért nem tiltakoznak a feleségek, ha az uruk rabszolgákkal tivornyázik, legyen szó akár hím-, akár nônemûekrôl. Jobb, ha otthon teszi ezt, költekezés nélkül, nem pedig egy szabadnak született nôvel, vagy másvalaki feleségével.

Összevontam a szemöldököm.– Akkor miért tartod veszélyes hibának?Apám sóhajtott.– Mert tapasztalatom szerint a nemi érintkezés nem pusztán testi ér-

zeteket ébreszt az emberben, hanem érzelmeket is, jókat vagy rosszakat, a gazdában és a rabszolgában egyaránt. Ez pedig nagy bajok forrása lehet.

17

A NÍLUSI RABLÓK

– Milyen bajoké?– Ó, Pandora szelencéje sok kínszenvedést rejt! Féltékenységet, zsarolást,

árulást, csalást, átverést… talán még gyilkosságot is.Apám sokkal több tapasztalatot gyûjtött a világban, mint az emberek zö-

me. Nyomozónak nevezte magát, és abból tartotta fenn a családot, hogy tit-kokat derített ki másokról, gyakorta botrányos vagy bûnös természetûeket. „A földben kotorászni” – így hívta a tevékenységét. Mindenféle emberi viselkedést látott már, a legjobbtól a legrosszabbig – igaz, általában a hitvá-nyabbakkal szembesült. Ha az élményeibôl azt szûrte le, hogy a gazda és a rabszolga közötti nemi kapcsolat baljós dolog, bizonyára tudta, mirôl beszél.

– Értem, hogy nem túl bölcs dolog, de szabad a gazdának a rabszolgával aludni? – firtattam.

– A törvény nem tiltja, ha erre gondolsz. A vallás sem ítéli el; egy ilyen cselekménnyel nem sértjük meg az isteneket. Még a filozófusok sem szabják meg, hogy egy polgár mit tehet a rabszolgájával, és mit nem.

– Te mit gondolsz, apám?Átható tekintettel rám nézett, majd jóval halkabban folytatta, mintha

szívbôl beszélne.– Úgy gondolom, hogy amikor két ember testi kapcsolatot létesít, minél

nagyobb a különbség a státuszuk között, annál valószínûbb, hogy egyikük rá fogja kényszeríteni az akaratát a másikra. Ha pedig ez történik, onnantól az aktus mindkettôjük számára lealacsonyító. Olykor fordulhat is a kocka. Láttam már úgynevezett filozófusokat megtébolyodni, gazdagokat csôdbe menni, hatalmasokat megalázott helyzetben – és mindezt egy rabszolga iránt érzett szerelem okán. Kétségtelen, hogy a szerelmi együttlétek nem mindig egyenrangúak között alakulnak ki. Nem lehet minden pár olyan eszményi, mint amilyenek mi voltunk… édesanyáddal.

Elhallgatott és elfordította az arcát.Ennyi volt a beszélgetésünk, ám apám szavai örökre az emlékeimbe

vésôdtek.

18

STEVEN SAYLOR

Amikor Rómából Alexandriába utaztam, tettem néhány dolgot, amire apám büszke lenne, legalábbis reménykedtem benne. Ugyanakkor olya-nokat is elkövettem, amelyeket az apám elítélt volna. A Bethesdával való együttlét kétségkívül az utóbbi kategóriába tartozott.

Halvány emlékek bolyongtak a fejemben az apámról, amikor aznap reg-gel felébredtem – lehet, hogy vele álmodtam –, de az ô esetleges véleménye csakhamar teljesen háttérbe szorult. Apám messze volt, Rómában, Bethesda azonban nagyon is közel. Ahogy az egész teste hozzám préselôdött, és végtagjaink összefonódtak, senki másra nem tudtam gondolni.

Testünk összeérô pontjairól a lehetô legfinomabb érzések áradtak szét, ahogy a meleg bôr a meleg bôrhöz ért. Azok a testrészeim, amelyek nem érhettek hozzá Bethesdához, mintha féltékennyé váltak volna, és arra sóvárogtak, hogy ôk is részesülhessenek az élménybôl. Minden porcikám egyszerre akart hozzátapadni a testéhez. Az ô mozdulataiból is azt szûrtem le, hogy hasonlóan érez. Lehetséges, hogy két halandó teste teljesen ösz-szeolvadjon? Bethesdával gyakran kísérleteztünk ezzel, akár naponta há-romszor is.

Bôrünkre vékony, fényes rétegben ült ki az izzadság. Ahogy ide-oda forgolódtunk, az ablakból érkezô gyenge szél felszárította a nedvességet a testünkrôl. Felhevült sóhajaink és nyögéseink összevegyültek a pálmale-velek hangos surrogásával, aztán egyre hangosabbá és magasabbá váltak, és kiáltásainkat végül az utcán sündörgô árusok és munkások is hallhatták.

Aztán, együttlétünk beteljesedvén, az örömök csúcsára felérvén, kissé elhúzódtunk egymástól.

– Jól kezdôdött a születésnapod, gazdám? – kérdezte Bethesda.Felesleges kérdés volt, el is nevettem magam. Utána sokáig nem szólal-

tunk meg. Csak feküdtünk egymás mellett, alig érintkezve. A reggeli nap egyre vakítóbban tükrözôdött vissza a pálmalevelekrôl, és fényszilánkokat szórt szanaszéjjel a szobában. Hallottam a sirályok vijjogását, meg a távoli

19

A NÍLUSI RABLÓK

pharoszi világítótorony irányító kürtjeinek hangját. Behunytam a szemem, és kis ideig még aludtam, aztán lassan magamhoz tértem.

Bethesda végigsimította ujjaival a térdemet, majd végighúzta ôket a combomon, és elérte legérzékenyebb testtájamat.

– Talán még kétszer ilyen jó is lehet a nap kezdete – suttogta.Így megint összesimultunk, lassan, ráérôsen. Bethesda teste olyan volt,

mint egy buja táj, amelyben reménytelenül elvesztem – hosszú, fekete haja erdôre hasonlított, sima, barna végtagjai útvesztôként fontak körbe, válla folytonosan átalakuló dombságra emlékeztetett. Csípôje és mellei homokdûnék módjára hullámzottak, ahogy nyújtózott és forgolódott. Szája olyan volt, akár egy oázis, és a combja közötti terület egy folyó deltája.

Mire ismét szétváltunk egymástól, teljesen elillant az álom a szemembôl.– Azt hiszem, ezt soha nem tudnám megunni – mondtam, inkább ma-

gamnak, latinul. Bár Bethesda beszélte a héber, a görög és az egyiptomi nyelvet is, a latinból eddig nagyon keveset tanult meg. Értetlenül ráncolta a homlokát, ezért görögül, a közös nyelvünkön is megismételtem. – Azt hiszem, ezt soha nem tudnám megunni.

– Én sem – felelte a lány.– De néha…– Ennünk is kell.Az éhség kényszerített rá minket, hogy elhagyjuk az ágyat. A kék tuni-

kámat vettem fel, amely a legjobb ruhadarabom volt – foltjai és a kopott-sága ellenére, és annak dacára, hogy a vállamnál kissé szorított. Bethesda elôzô este varrta meg az egyik ujján lévô szakadást, és az alsó szegélyét is megjavította. Megengedtem neki, hogy a második legjobb ruhámat öltse fel, a hozzá leginkább illô zöld tunikát. Kenderövvel összefogva inkább ruhának tetszett törékenyebb alakján, mint tunikának: a könyökét és a térdét is eltakarta, és lazán rásimult a mellére, ami jócskán kigömbölyödött azóta, hogy megvásároltam.

20

STEVEN SAYLOR

Bethesda megállt az ablaknál, és egy elefántcsont fésûvel végigsimí-totta a szerelmeskedés hevében összegubancolódott haját. Grimaszolva szitkozódott, amikor egy különösen makacs csomóba akadt bele a fésû. Nevettem rajta.

– Leborotválhatnád a fejed, ahogy a gazdag asszonyok körében szokás. Állítólag sokkal kellemesebb úgy ezen az éghajlaton. Nem szállják meg a tetvek.

– A gazdag asszonyok parókát vesznek fel, ha elmennek valahova. Na-gyon szép parókákat. Minden alkalomra mást.

– Ez igaz. De ezzel semmilyen paróka nem veheti fel a versenyt. – A háta mögé sétáltam, és az ujjaimmal gyengéden kibontottam a gubancot a hajá-ból. Aztán elvettem tôle a fésût, és néhányszor átsimítottam hosszú, sely-mes fürtjeit. Sûrû, nehéz haja volt, tökéletesen fekete. Apró szivárvá nyok táncoltak rajta, mint egy szitakötô szárnyain. Minden testrésze gyönyörû volt, a haja azonban különösen megbabonázott. Bár ki voltam elégülve, megint ébredezni kezdett bennem a vágy.

Arrébb léptem, leraktam a fésût, és nagy levegôt vettem. Akarattal vissza-szorítottam a sóvárgást. Ezt is az apám mondta: egy férfi az akaraterejével is vissza tudja fojtani a vágyakozását, és idônként meg is kell tennie. Ideje volt kitenni a lábunkat a külvilágba.

Úgy tartják, a Rhakotisz negyed Alexandria legrégebbi része, amely már Nagy Sándor hódítása elôtt létezett kis halászfaluként a kikötô fölött. Míg a város nagy részét elegánsan megtervezett, széles sugárutak és hatalmas oszlopcsarnokok alkotják, a Rhakotiszban fennmaradt az ôsi, kanyargós sikátorok útvesztôje, mintha a régi falu kaotikus szelleme ellenállt volna a hódításnak és megszelídítésnek, és nem akart volna a körülötte felépült, korszerû világvároshoz igazodni. A Rhakotisz magas lakóházaival, fogadói-val és játékbarlangjaival a római Suburára emlékeztet. Az utcán járó ember feje fölé lógnak a mosott ruhák a keresztbe-kasul kifeszített madzagokon. Az

21

A NÍLUSI RABLÓK

egyik sarkon félmeztelen nôk csalogatják a férfinépet az emeleti ablakokból, és ha az óvatlan járókelô bámészkodva továbbmegy, könnyen belerúghat egy-egy szendergô macskába. A macskák azt tesznek Alexandriában, amit csak akarnak. Annak ellenére, hogy Nagy Sándor hódításától kezdve lassan összeolvadt a görög és egyiptomi vallás, a helybeliek még mindig állatok-nak, rovaroknak, és félig emberi, félig állati istenségeknek hódolnak.

Ahogy egy polgárhoz és a rabszolgájához illett, én elöl mentem, Bet-hesda pedig követett. Mit gondoltak volna az emberek, ha egymás mellett sétálunk?! Elôször egy kis fogadóba tértünk be, ahol a tulajdonos felesége elkészítette a kedvenc reggelimet: agyagedényben feltálalt, forró grízes kását kecsketejjel és datolyapürével. Lepénydarabokkal kimertem a kása felét az edénybôl, talán egy kicsit többet is, a maradékot pedig odaadtam Bethesdának. Olyan gyorsan elnyelte, hogy meg is kérdeztem, éhes-e még.

Mosolyogva ingatta a fejét.– Most, hogy megreggeliztél, mihez van kedved ezen a különleges na-

pon, gazdám?– Ó, nem is tudom. Talán keresek valami jó könyvet a nagy könyv-

tárban, és felolvasom neked. Vagy megtekinthetnénk a Múzeum mesés ékszergyûjteményét. Esetleg felmászhatnánk a pharoszi világítótorony tetejére, a kilátásban gyönyörködni.

Persze csak tréfáltam. A Könyvtárba és a Múzeumba kizárólag az udvari tu dósokat engedték be, vagy a különleges engedéllyel rendelkezôket. A ma-gam fajta alacsonyrendû római, aki kutakodással és szimatolással kereste a kenyerét, nem is reménykedhetett ebben. A világítótornyot pedig az ott dol gozó munkásokon és az ôrzéssel megbízott katonákon kívül senki sem láto gathatta.

Megvontam a vállam.– Szerintem egy ilyen szép napon csak sétálgatni kellene, mielôtt ránk

telepszik a forróság, és hagyni, hogy az út vezessen minket. Biztosan

22

STEVEN SAYLOR

vár rám valami nagy kaland a születésnapomon – tettem hozzá moso-lyogva, mit sem sejtve arról a megpróbáltatásról, amit a sors rejtegetett számomra.

Kétségtelen, hogy az egyszeri ember bármikor belekeveredhetett va-lamilyen erôszakos eseménybe ekkortájt Alexandriában. Régebben nem így volt. Amikor elôször tettem partra a lábam az ôsi kikötôben, még bárhova elmehettem, a nap bármely szakaszában; nem kellett aggódnom a biztonságom miatt. Csakhogy az azóta eltelt utóbbi két évben és nyolc hónapban Alexandria egyre veszélyesebb és zûrzavarosabb lett. Az emberek zúgolódtak, és bajaik miatt Ptolemaiosz királyt tették felelôssé. Egyre gya-koribbá váltak a zendülések, amelyek aztán fosztogatásba torkolltak, vagy gyújtogatásba, aztán megjelentek a királyi katonák, és elkerülhetetlenné vált a vérontás. Az ember azt hinné, Alexandria lakói rettegtek a kitörni készülô káosztól, és menekülni próbáltak, de pont az ellenkezôje történt: mintha tetszett volna nekik. Akárhányszor kitört egy zendülés, százával, sôt ezrével sereglettek oda, mint a molylepkék a mécses fénye köré.

Miért gyûlölték ennyire uralkodójukat? A király pár évvel korábban elûzte bátyját a trónról, és amennyire jómagam meg tudtam állapítani, ehhez az alexandriai tömeg támogatását is bírta. Aztán, talán hogy javítson valamit a helyzetén, feleségül vette trónfosztott bátyja lányát. (Az egyip-tomi uralkodók elôszeretettel házasodtak közeli családtagjaikkal, akár a testvéreikkel is.) Valamivel késôbb megölte anyját, aki a jelek szerint úgy gondolta, ô bánna a legjobban a hatalommal. Az emberek kezdték elveszí-teni türelmüket, változást akartak, és ezért lázadoztak. Egyiptomban így értelmezték a politikát.

Egy római számára, aki hozzá volt szokva az évenkénti választáshoz, a magiszterekhez és az írott törvényhez, szédítô vállalkozás volt értelmet keresni az egyiptomi politikában és történelemben. Minden királynak és királynônek volt fivére vagy lánytestvére, anyja vagy fia, nagybátyja vagy unokahúga, akivel házasságot kötött, és akit aztán megöletett, vagy ha

23

A NÍLUSI RABLÓK

életben is hagyta, számûzte. A számûzöttek kitervelték, hogyan térhetnének vissza, és hogyan állhatnának bosszút. Végtelen, ôrült körforgás volt ez.

Az elsô Ptolemaiosz király, a dinasztia alapítója, Nagy Sándor egyik hadvezére volt. A világhódító halála után Ptolemaiosz Egyiptom királyává koronáztatta magát, és azóta is az ô leszármazottai uralkodtak az ország fölött, létrehozva a valaha volt leghosszabb életû dinasztiát. Azoknak, akik szerették a királyi románcok és intrikák világát (vagyis az összes egyipto-minak), szüntelen szórakozást jelentett a Ptolemaioszok élete, mint valami végtelen színjáték. Életük személyes és nyilvános drámái megnevettették, lenyûgözték vagy felháborították a lakosságot. A fogadókban és a boltokban, a templomok és hivatalos épületek elôtt – Alexandria bármely részén – ez szolgáltatta az elsô számú beszédtémát.

Mint bármelyik másik alexandriai, Bethesda is fel tudta sorolni az összes Ptolemaioszt idôrendben, jókat és rosszakat, halottakat és élôket, egészen a dinasztia alapítójáig visszavezetve. Ôt hallgatva reménytelenül összega-balyodtak bennem a szálak, hiszen ugyanazok a nevek sok generációban ismétlôdtek: Bereniké, Arszinoé, Kleopátra (mint például a jelenlegi király megölt anyja), és persze maga a Ptolemaiosz név is. Gyakran több egyforma nevû ember is élt párhuzamosan, a család különbözô ágaiban. Bethesda sokszor próbálta nekem elmesélni, ki mit tett, kivel, hol és mikor, és miért olyan fontos az a részlet, de hiába fûtötte ugyanolyan lelkesültség, mint egy rómait, amikor híres csatákat elevenít fel, vagy egy görögöt, amikor az olümpiai atlétákról áradozik, én minduntalan elveszítettem a fonalat. Számomra egyik Ptolemaiosz pontosan ugyanolyan volt, mint a másik.

Csak annyit tudtam, hogy ha az ember kimerészkedik az utcára, mind-járt ordítozás és lábdobogás támad valahol, talán még füst és hamu is kél, idônként kicsit vagdalkoznak is. Mindezt azért, mert a nép utálta Ptole-maiosz királyt.

Egy ilyen pompás napon azonban még a zendülés lehetôsége sem tartott vissza a sétálástól. Huszonkét évesen az ember sérthetetlennek hiszi ma-

24

STEVEN SAYLOR

gát. A gyors felfogás és a fürge láb mindig kihúz a galibából. Mitôl féltem volna? A városban fokozódó zûrzavart még a javamra is fordíthattam: ha a közösségi rend felbomlik, erôsödik a polgári engedetlenség, és amikor a lakosok már nem bíznak a hatóságokban, akkor fordulnak a hozzám hasonló emberekhez. Apám Nyomozónak nevezte magát, és a tôle tanult készségek rendkívüli hasznomra váltak. Bármilyen lakatot feltörtem, bárkit észrevétlenül követtem, bármelyik asszony szemöldökrándításából tudtam, hogy hazudik-e nekem, és azt is tudtam, mikor kell beszélnem, és mikor kell hallgatnom. A tény, hogy kívülálló voltam a városban, csak fokozta az értékemet a megbízók szemében; szabad ügynök voltam, aki nem kötôdött egyetlen családhoz vagy csoporthoz sem. Igaz, nem gazdagodtam meg ab-ból, hogy idegen földön ûztem apám hivatását, de azért eléldegéltem belôle.

Aznap reggel éppen volt nálam néhány fölösleges érme, és szerettem volna valami különlegességre költeni ôket.

– Játsszunk utazósat! – vetettem fel. – Az utóbbi idôben nagyon elfoglalt voltam, piszkos tavernákban és rosszhírû játékbarlangokban szimatoltam. Már el is felejtettem, milyen gyönyörû ez a város. Egyszerûen csak élvez-zük a látványt!

Így hát elindultunk. Elhagytuk a Rhakotisz negyedet, és végigandalog-tunk egy pálmafákkal, kutakkal, obeliszkekkel és szobrokkal szegélyezett sugárúton. Megtekintettük a város közepén álló szent sírhelyeket, ahol csodálatos kertek ölelték körbe a Ptolemaioszok mumifikált holttesteit ôrzô, impozáns építményeket.

Egy nagyon széles útkeresztezôdés közepén hatalmas épülethez ju-tottunk, amely egész Alexandria látképét meghatározta: Nagy Sándor kriptájához. Falain csodálatos dombormûvek regélték el a világhódító földi pályafutását. Habár közel sem volt akkora, bizonyos fokig mégis a halikarnasszoszi mauzóleumra emlékeztetett, a világ hét csodájának egyi-kére. Míg azonban a Mauszólosz király testét ôrzô kamrát zárva tartották, a Nagy Sándor múmiáját rejtô terembe fizetség fejében bárki bemehetett.

25

A NÍLUSI RABLÓK

Ezen a reggelen már jóval a sírhely megnyitása elôtt körbeállta a teret a bebocsátásra várakozók sora, és elnyúlt egészen a láthatáron túlra. Ru-házatukból ítélve a látogatók a világ minden tájáról érkezhettek – perzsa asztrológusok zikkurat alakú kalapban, ébenfa bôrû etiópok, nabateusok lobogó palástban, sôt még tógás rómaiak is. Mindnyájan azért jöttek, hogy libasorban elhaladjanak Nagy Sándor díszes szarkofágja mellett, és leróják elôtte kegyeletüket. Akármilyen régóta is laktam már Alexandriában, én még egyszer sem tettem ezt meg.

Bethesda egy merész lépéssel mellettem termett.– Ezen a különleges napon talán megnézhetnéd Nagy Sándor sírhelyét,

gazdám.– Hogy egész délelôtt abban a végtelen sorban ácsorogjak? Inkább nem.

Akármilyen nagy és díszes, egy aranyszarkofág nem babonázhat meg olyas-valakit, aki látta a világ hét csodáját.

– Jobban szeretnél egy olyan napon betérni, amikor kinyitják a szarko-fágot, és meg lehet nézni az alapító arcát is?

– Nos, az már sokkal jobban érdekelne – ismertem el.Csupán két nap volt az évben, amikor a szarkofágot kinyitották és meg-

mutatták a múmiát: Nagy Sándor születésnapja és a város alapításának napja. Ezen alkalmakkor kétszeres díjat kellett fizetni, és tízszer olyan hosszú sor kígyózott a kripta körül.

Amikor végre elszakadt a tekintetem a kripta megnyitását váró tömegrôl, döbbenten észleltem, mennyi királyi katona nyüzsög a téren. Korábban soha nem láttam ennyi ôrt az uralkodói sírhelyek környékén. Egy csapat feltartott dárdával vonult fel-alá a széles sugárúton. Egy másik egység élô kordont alkotott a szarkofághoz bebocsátásra várakozók sora mellett. Felnézve még több katonát láttam a Ptolemaioszok sírhelyeinek erkélyein, párkányai mögött és tetején. Jóformán több katona volt az útkeresztezôdés környékén, mint látogatók és helybeliek együttvéve. Bizonyára az utazók védelmére parancsolták oda ôket, és azért, hogy fenntartsák a rendet a

26

STEVEN SAYLOR

legfontosabb nyilvános helyeken, mégis kényelmetlenül éreztem magam ilyen sok katona láttán. Az alexandriaiakat ismerve joggal feltételeztem, hogy az erô fitogtatásával a király inkább a zendüléshez fog kedvet csinálni alattvalóinak, semmint a meghunyászkodáshoz.

Továbbmentünk, hatalmas házak és elôkelô lakótömbök között. Itt laktak az alacsonyabb rangú tisztviselôk és hivatalnokok, akik a királyi negyedbe jártak dolgozni – abba a gigantikus palotába, amely helyet adott a könyv-tárnak és a múzeumnak is –, ugyanakkor nem voltak elég fontosak ahhoz, hogy saját lakosztályuk legyen a palotában. Alexandria legjobb és legdrá-gább boltjai is ebben a negyedben sorakoztak. Korábbi sétáink alkalmával már észrevettem, mennyire lebilincselik Bethesdát a boltok elôtt kiállított fényûzési cikkek. Lopva csodált meg egy lapiskövekkel kirakott ébenfa nyakláncot és egy apró rubinkövekkel ékes, ezüst karperecet. Ilyen csecse-becséket én nem engedhettem meg magamnak, ezt bárki megmondhatta elsô pillantásra. Valahányszor kicsit lelassítottam a lépteimet, a boltok elôtt álló izmos ôrök fenyegetôen méricskélni kezdtek.

Az egyik bolt elôtt mégis megálltam.– Mit akarunk itt, gazdám? – kérdezte Bethesda.– Mivel születésnapom van, szeretnék egy kis pénzt költeni – közöltem,

és megemelgettem a tunikám redôi közé rejtett erszényemet.– Itt, gazdám?Bethesda értetlenül ráncolta a homlokát, hiszen a bolt, amely elôtt meg-

álltunk, nôi ruhákat kínált. Faszögekre kiakasztott ruhák lobogtak a szél-ben. Némelyik olyan vékony és áttetszô volt, mintha leheletvékony fá-tyoldarabokból készült volna. A választék a legkülönfélébb stílusokat és a legragyogóbb színeket vonultatta fel, és egyik-másik ruha szegélyét káp rázatos hímzés díszítette az alján és a nyakánál. Pár nappal korábban, amikor elsétáltunk az üzlet elôtt, észrevettem, hogy Bethesda lelassítja lépteit, és sóvárgó pillantásokat vet az egyik ruhára. Sötétzöld volt, sár-

27

A NÍLUSI RABLÓK

ga hímzéssel, az egyik leghosszabb ruha a kínálatban, ujjai pedig lefelé szélesedôk, akár a legyezôk.

Végignéztem a ruhákon, majd megtaláltam a kérdéses darabot. Amikor közelebb léptem a bejárathoz, egy tagbaszakadt szolga dühösen rám né-zett, és karba fonta a kezét. Miután azonban felkaptam az erszényemet és megcsörgettem a benne lévô érméket, hátrébb lépett.

Elôkerült a bolt tulajdonosa is: görnyedt, idôs asszony, fonnyadt arccal.– Tetszik valami, fiatalember?– Talán – feleltem, és megérintettem a zöld ruhát az ujjaim hegyével.

Sokkal elôkelôbb anyagból készült, mint amihez hozzá voltam szokva. Ez az anyag a legtikkasztóbb napon is lágyan és hûsítôen simult viselôje bôrére.

Bethesda a fülemhez hajolt.– Mi jár a fejedben, gazdám? – suttogta.Odafordultam hozzá, és elmosolyodtam.– Az, hogy ma van a születésnapom, és olyasvalamit akarok venni, ami-

ben kedvemet lelem.– De…– És miben lelném nagyobb kedvem, mint benned, ahogy ezt a ruhát

viseled?

Kisvártatva jóval könnyebb erszénnyel léptem ki a boltból.Bethesda is kijött utánam. A zöld kelme csillámlott a napsütésben. A sárga hímzés is úgy fénylett, mintha aranyszálakból volna. A ruha teljesen átala-kította a rabszolgalányt: elegánsan omlott le formás karján és lábán, kerek csípôjét és mellét pedig nem eltakarta, hanem kihangsúlyozta. Amikor felemelte a kezét, hogy beárnyékolja arcát a könyörtelen nap elôl, a hosszú, redôzött ruhaujj legyezôként bomlott ki, és hullámzott a szélben. Meg sem ismertem volna így, eltakart arccal. Bármelyik gazdag alexandriai család elkényeztetett lánya lehetett volna, olyasvalaki, aki rendszeresen vásárol az elôkelô boltokban, méghozzá bármit, amit csak a szeme megkíván.

28

STEVEN SAYLOR

Még a ráncos bolttulajdonost is ámulatba ejtette. Amikor Bethesda visz-szavonult az öltözôbe, alkudni kezdtem az eladóval, de az idôs asszony nem hajlott rá – egészen addig, amíg a lány ismételten fel nem bukkant. Látványa meglágyította a kereskedô szívét. Csillogni kezdett a szeme. Összeütötte tenyerét és felsóhajtott. Aztán kimondta az összeget, ami pontosan a fele volt annak, amit korábban követelt.

Bethesdának még a testtartása is átalakult a ruhától. Magasabbnak tûnt, hátrébb engedte a vállát. Ahogy néztem, elkönyveltem magamban, hogy hosszú ideje ez volt a legjobb üzlet, amit kötöttem.

Valami mozgás terelte el a figyelmemet. Egy ember felénk futott, kia-bálva, nevetve.

Ahogy egyre közelebb ért, több dolgot is észrevettem gyors egymás-utánban.

Egy fiatal nô volt az.Nem is futott, inkább szökdécselt, pörgött-forgott, és táncolt elôre az

utcán, kuncogva és kiáltozva.Ekkor szúrt szemet, hogy pucér.Ráadásul, ha a rabszolganôm nem áll mellettem, meg mertem volna

esküdni, hogy ôt látom ott csupaszon ugrabugrálni. Ugyanolyan volt, mint Bethesda.

29

III

– Kövess! Kövess! – kiáltotta a lány.Miközben elszökdécselt a ruhabolt elôtt, belenézett a szemembe, és játé-kosan megpaskolta az államat. Ezután kézen állva megpördült elôttem, szélesre terpesztve lábát, karjával a levegôben hadonászva. Ha valóban meztelen lett volna, zavarba is jövök a látványtól, de közben észrevettem, hogy valami testhezálló, leheletvékony anyagú ruhát visel, pont olyan színût, mint lebarnult bôre. Rejtély volt, hogy hol ér véget a ruha és hol kezdôdik a lány, legfeljebb egészen beható vizsgálattal deríthettem volna ki.

A nyomába eredtem.– Gazdám!Visszafordultam, és láttam, hogy Bethesda ott maradt, ahol volt. Egy

macska közömbösségével nézte az arcomat.– Gyere! Hallottad, mit mondott! Azt akarja, hogy kövessük!– Mindenkitôl ezt akarja – motyogta Bethesda, és meg kell hagyni, valóban

rengetegen gyûltek össze az utcán, hogy a lány után vonuljanak. – Bizonyára közönséget gyûjt egy némajátékhoz.

– Némajátékhoz? Hát ez nagyszerû! Pont ilyesmire gondoltam!Nevetve intettem a rabszolganômnek, hogy kövessen. Láttam, hogy

habozik, ezért visszasiettem hozzá, megfogtam a kezét, és magam után húztam.

– Különben is, nem láttad az arcát?– Te az arcát nézted, gazdám? – kérdezte Bethesda hitetlenül.

30

STEVEN SAYLOR

– Azt is! Komolyan kérdezem: nem vetted észre, kire hasonlít?– Fogalmam sincs, mit szeretnél mondani.– Pont úgy néz ki, mint te, Bethesda! Felfoghatatlan a hasonlóság!– Én nem hinném.– Badarság! Mintha testvérek lennétek! Mi több, ikrek!– Nekem nincs testvérem – közölte Bethesda zordan. Habár rabszol-

gának született, és a szülei mindketten fiatalon haltak meg – elôször az apja, majd az anyja –, mindkettôjüket ismerte, vagy legalábbis nekem így mesélte. Tudott volna róla, hogy született-e valaha testvére.

– Nem azt akartam mondani, hogy valóban a testvéred – védekeztem, majd vállat vontam, és feladtam a vitatkozást.

Soha nem éreztem magam olyan szánandónak, mint amikor minden erômmel a rabszolganômnek kellett magyarázkodnom, elvégre ô az én tulajdonom volt, és az összes törvény és szokás szerint feltétel nélkül el kellett fogadnia az akaratomat.

Nem messze a fényûzô boltok utcájától, de a kikötôhöz közelebb, egy csobogó kutakkal, virágos bokrokkal és magas pálmafákkal díszített, kisebb térre érkeztünk. A tér közepén sátrat állítottak fel az elôadáshoz készülôdô némajátékosok. Jókora tömeg gyûlt már össze a látványosságra. Egy nemes1 fejdíszt – és nem sok minden mást – viselô, izmos zsonglôr szórakoztatta a népet tréfáival, és igyekezett megszelídíteni az alexandriaiakra jellemzô zsörtölôdô hangulatot.

– Ez a negyed túl fényûzô a némajátékokhoz – jegyeztem meg. – Még a királyi palota egy része is látszik innen, a háztetôk fölött. Eddig többnyire lepusztult kerületekben néztem némajátékokat, ahol a hivatalnokok a fülük botját sem mozdították.

Bethesda nem válaszolt, de láttam rajta, hogy kissé megnyugodott, sôt kifejezetten jó kedvre derült. Feltételeztem, hogy szívesen mutogatja va-

1 A fáraók viselte csíkozott anyagú fejékítményt hívják így.

31

A NÍLUSI RABLÓK

donatúj ruháját. Néhány nézô mustrálgatta is, fôleg férfiak. Nem csodál-koztam rajta.

A némajáték alexandriai sajátosság volt; sehol máshol nem találkoztam vele utazásaim során. A színház egész más, mert színdarabokat mindenütt adnak elô a görög és római világban; az elôre megírt drámák és komédiák a vallási és világi ünnepek szerves részét képezik. Ezeket a hatóságok fizetik, és hivatásos színészek játszanak bennük, kizárólag férfiak. Az alexandriai némajátékok nem is hasonlítanak rájuk. A férfiak mellett nôk is játszanak bennük – ez Rómában hatalmas botrányt keltene –, és aligha lehet ôket színdaraboknak nevezni. Egy némajáték-elôadás jellemzôen egy-egy té-mát érintô kis jelenetekbôl áll, amit pajzán dalok, fülledt táncok, viccek és erômûvész-gyakorlatok egészítenek ki, a szünetekben pedig akrobaták szórakoztatják a közönséget. Semmilyen hatóság nem felügyeli vagy irá-nyítja, és jóllehet, a szatirikus jelenetek célpontjai rendszerint olyan zsáner-figurák, mint a kíváncsi szomszédasszony, a kegyetlen tanító, a simanyelvû ügyvéd és a hazug kereskedô, olykor a hatalmasokat is kifigurázzák, igaz, a neveket és körülményeket úgy alakítják, hogy ne érhesse ôket rágalmazás vagy lázítás vádja.

Mi, rómaiak, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy szabadabbak vagyunk a többi népnél, mert magunk választjuk a vezetôinket, de nehéz lenne elképzelni, hogy a hatóságok engedélyeznének egy ilyen némajátékot Ró-ma utcáin. Az emberek elôször is tiltakoznának a trágárság miatt, a római hatalmasságok pedig egyáltalán nem tûrnék, hogy gúnyt ûzzenek belôlük, kiváltképp nyilvánosan. Ha egy római magiszter nem tiltaná be az elôadást, akkor bizonyára szétverné egy érintett politikus bandája, néhány fejet is összezúzva közben. Ezért annak dacára, hogy király uralkodott felettük, sokkal szabadabbnak láttam az alexandriaiakat a rómaiaknál, legalábbis e tekintetben, végtére is bármit ki lehetett mondani bárkirôl, még a király-ról is, amíg a vicc egy némajáték keretein belül hangzott el, és senkit sem neveztek meg.

32

STEVEN SAYLOR

Ez a némajáték nemcsak azért volt különleges, mert a város egyik elôkelô negyedében került megrendezésre, hanem azért is, mert jóval kifinomul-tabb tömeget vonzott. Az elôkészületek közepette káprázatos hordszék ér-kezett, amelynek utasát sárga függönyök takarták. A gyaloghintót gondosan faragott és csodálatosan festett farudakra erôsítették, amelyek úgy néztek ki, mint az egyiptomi templomok lótuszoszlopai az oldalukra fektetve. Va-lóságos óriások vitték vállukon a hordszéket, másfélszer akkorák, mint én, kétszer olyan szélesek, és éjfekete színûek. Úgy hírlett, a Nílus forrásának vidékén laknak ilyen óriások. Elôször egy csapat testôr érkezett, szintén fekete izomkolosszusok, hogy elôkészítsék a hordszék útját a tömegben, egészen a legelsô sorig. Néhány nézô, akit erôszakkal löktek el a helyükrôl, hôbörögve rázta az öklét, a testôrök azonban pár pillantással elhallgattatták ôket. A sárga függönyöket ujjnyi széles résre húzták szét minden oldalon, így a bent ülô mindent láthatott, de ôt még mindig nem láthatta senki.

Két fiatal fiú járt körbe a közönség soraiban, és kis tálkákkal kértek alamizsnát a némajátékos csoport számára. Az egyik fiú megállt elôttem, és megcsörgette a tálkát.

– Nem nézhetnék meg valamit az elôadásból, mielôtt fizetek? – kér-deztem.

– Inkább fizess most! – felelte a fiú vigyorogva. – Soha nem lehet tudni, mi lesz késôbb.

Nem igazán tetszett ez a válasz, de morogva kihalásztam a legvékonyabb rézérmét belapult erszényembôl, és beledobtam a tálkába. Az érmék csi-lingelése mintha kielégítette volna az utcagyereket, aki továbblépett, hogy a mellettem állótól is kolduljon valamennyit.

Kicsivel késôbb a két fiú eltûnt; felszívódtak a némajátékosok sátra mögött. A sátornak csak a hátsó részét láthattuk, a bejárata el volt rejtve a szemünk elôl. Egyszerre szolgált öltözôként és az elôadás háttereként. Hamarosan ismét felbukkant a két fiú, ezúttal már pánsíppal a kezükben,

33

A NÍLUSI RABLÓK

és megálltak a sátor két oldalán, testükkel jelezve a képzeletbeli színpad két végét. Az éles fanfár alatt a tömeg lecsillapodott és figyelni kezdett.

Meglehetôsen ártatlanul vette kezdetét az elôadás: egy borgôzös bor-délyház-tulajdonosról szóló jelenettel. A tulaj szemöldöke ravaszkásan felívelt, szája élveteg vigyorra húzódott. Legidôsebb „lányát” egy fiatal nô játszotta, akinek arcára széndarabbal festettek ráncokat, felsôtestére pedig lelógó mûmelleket kötöttek. Nemcsak a gazda legidôsebb szajhája volt, hanem Alexandria legrégebben ásott kútját is jelképezte – vagy va-lami ilyesmit. A görögül zajló párbeszéd szóvicceit nem minden helybeli értette. Bethesda sokkal többet nevetett, mint én, sôt egyes részeket csak ô értett meg kettônk közül.

Amikor épp nem a szövegét mondta, a színésznô erre-arra fordult, és lógó mûmelleivel kisebb kellékeket borított fel – székeket, asztalokat, mécseseket. A két fiú pajzán dalai csak erôsítették a szatirikus hangnemet. Egynémely körülöttem álló férfi és nô annyira nevetett, hogy a könnyük is kicsordult, és ki kellett fújniuk az orrukat. Egyetlen némajáték sem lehetett túl erkölcstelen az alexandriaiak számára.

Aztán egyszer csak az arcfestés és a jelmez alól elôsejlett, kicsoda a színésznô.

– Bethesda, nézd! Ô az! A hasonmásod!A rabszolganô fanyar arckifejezéssel nézett rám.– Nem, komolyan beszélek! Ez az a lány, aki pucéran szaladgált az ut-

cán… vagyis majdnem pucéran. Alig lehet felismerni, de ô az! Biztos vagyok benne. Félelmetes, mennyire át tudnak alakulni ezek a némajátékosok!

Bethesda a szemét forgatta és a fejét ingatta. Még mindig nem volt meggyôzôdve a hasonlóságról.

A komikus jelenet elérte a tetôpontját egy vicces kiszólással, amibôl én semmit sem értettem, de a közönség gurgulázó nevetéssel, sôt lelkes tapssal jutalmazta. Amikor a két színész meghajolt, úgy láttam, mintha a

34

STEVEN SAYLOR

lány külön hódolatteljes karmozdulattal üdvözölte volna az elôkelô hord-székben helyet foglaló nézôt.

Némi zene következett, majd egy mutatvány, amelyben három erôs férfi egyensúlyozott egy negyedik vállán. Ezután megjelent egy idomított majom, és megpróbálta lerántani a földön álló férfi ágyékkötôjét, amitôl az emberi monolit megingott, kilengett, és végül összeomlott. A tömeg ôrjöngve nevetett.

Újabb életképek következtek. Mindinkább csak egy-egy téma körül kezdtek forogni a jelenetek, és végül egy döbbenetesen kövér kereskedô bukkant fel a színen, aki a boros kupákat a háta mögé dobva levelet diktált az írnokának. Könnyítenie kellett magán, ám a felálláshoz is két szolgája segítségére volt szüksége, és ekkor még én is rájöttem, kit jelképez: Ptole-maiosz királyt. Mindenki ismerte a történetet Alexandriában: az uralkodó annyira elhízott, hogy segítség nélkül már sem elöl, sem hátul nem tudta elvégezni a dolgát.

A közönség röhögve nézte végig, ahogy a kövér jelmezes színész keresz-tülbotorkál a színpadon egy képzeletbeli latrinához, amit egy lyukas szék jelképezett. Most már a két pánsípos fiú tartotta a könyökénél, hogy ne roskadjon össze a saját súlya alatt. Amikor odaértek a latrinához, az egyik fiú hangsúlyos mozdulatokkal kutakodni kezdett a kereskedô hasáról lógó ruha redôi között. Végül diadalmas visítással elôvett egy apró falloszt, amely mintha bôrbôl és bronzból készült volna, és amit fel tehetôleg egy rejtett kulacshoz vagy más tartályhoz erôsítettek. A kö vetkezô pillanatban a kereskedôt játszó színész hátravetette a fejét, és hangos, megkönnyebbült sóhajt hallatott. Aranysárga folyadék csurgott ki a bôrtartályból. A fiú elein-te gondosan a lyukhoz irányította a folyadék sugarát, ám aztán a közönség szórakoztatására ide-oda rángatta a tömlôt, és szándékosan beszennyezte a széket és a környékét. A kereskedô hátrahajtott fejjel, csukott szemmel állt tovább, mintha semmit sem vett volna ész re az egész bôl.

35

A NÍLUSI RABLÓK

Végül, miután hólyagját sikerült teljesen kiürítenie, és a hímvesszôt is eldugták, totyogva elindult vissza a székéhez. Ekkor hirtelen rémülten felvonta a szemöldökét, és rákiáltott a szolgáira, hogy forduljanak vissza. Nagy kavarodás támadt, de végül a két szolgának sikerült visszakísérnie a kereskedôt a latrinához.

Hihetetlenül alpári közjáték következett, amelyben a kereskedô több-ször is megkísérelte rátenni irdatlan hátsó felét a latrinára, a segédei pedig hevesen küzdöttek azért, hogy szétfeszítsék hájas fenekét (amit szerencsére lepleztek a ruha redôi). Amikor a kereskedô végre ült, morogni és nyöszö-rögni kezdett, emellett különféle gázok kakofóniája hallatszott (alighanem a sátor belsejébôl). Valami furcsa törmelék szóródott le a színész hátsó felébôl; a szolgák egyenként szedegették fel ôket. Különféle agyag- és bronztárgyak voltak, többek között mécsesek, tálak és evôeszközök, ame-lyeket a szolgák elôször a közönségnek mutattak fel, majd felajánlottak a kereskedônek. A fôszereplô fintorogva hessegette el ôket, hiszen senki nem fogdos szívesen olyasmit, ami épp az elôbb jött ki a fenekébôl. A közönség röhögésébôl áradt a gúny.

Eleinte zagyva, bizarr tréfának tartottam az egészet, amíg egy közelem-ben álló nézô, aki addig hozzám hasonló értetlenséggel bámulta a jelenetet, hangosan morogni nem kezdett.

– Ó! Ezek Kürénébôl valók!Ezután már én is jobban szemügyre vettem az edényeket, és magam is

felfedeztem rajtuk a kürénéi keramikusokra jellemzô kék-sárga mintát. Küréné mintegy tíznapi járóföldre fekszik Alexandriától nyugatra. Én is ek-kor értettem meg a viccet. Nagy Sándor kora óta Küréné és a Kürenaikának nevezett környezô terület Egyiptom fennhatósága alá tartozott, a nyugati határvonalat képezte, amit rendszerint az uralkodó öccse vagy unokaöccse irányított. Nyolc évvel ezelôtt még a király féltestvére, Apión kormányoz-ta Kürénét, miután azonban meghalt, gyermek hiányában a római népre

36

STEVEN SAYLOR

hagyományozta Kürenaikát. Ptolemaiosz király annyira el volt adósodva a római bankárok felé, és annyira félt a római seregektôl, hogy nem merte megtámadni a végrendeletet – így a királyság elveszítette egyik legfonto-sabb városát, és a rómaiak provinciát alapíthattak közvetlenül Egyiptom határában. A római légiósok erôltetett menetben pár nap alatt elérhették onnan Alexandriát.

Alexandria lakossága erôszakkal válaszolt a történésekre. Csak kato-nai beavatkozással lehetett visszaszorítani a zendüléseket. Vajmi keveset enyhült a haragjuk az elmúlt nyolc évben, és egyre mélyült bennük a meggyôzôdés, hogy Ptolemaiosz király eladta elsôszülöttségi jogait. Való-ban úgy érezhették, hogy Küréné nem jelent többet az uralkodó számára, mint amennyit a saját széklete jelentene egy kereskedônek.

Miután mindkét végén megkönnyebbült, a fôszereplô nagyot sóhaj-tott, majd két szolgája segítségével felállt és visszatántorgott a székéhez. Beszélgetni kezdett az írnokával két emberrôl, akik ádáz küzdelmet foly-tatnak egymás ellen. Egyikük Rómából érkezett, a másik egy távoli rokon volt Pontoszból. Sok fejtörést okozott neki, hogy melyikük mellé álljon a vitában.

Ha a kövér jelmezes színész Ptolemaiosz királyt szimbolizálta, akkor a két rivális minden bizonnyal Róma és Mithridatész lehetett, Pontosz királya, aki (valamilyen leszármazási csûrcsavar folytán, amit soha nem sikerült kibogoznom) Ptolemaiosz unokatestvére volt. Az utóbbi egy év-ben Mithridatész egész Ázsiát lerohanta, és kiûzte onnan az összes római provincia magiszterét, valamint a római kereskedôket is. A Földközi-tenger egész környékén érezni lehetett a hosszú háborúskodás szeleit, ám Egyip-tomnak mindeddig sikerült semlegesnek maradnia.

– Bárcsak ne tartoznék annyi pénzzel annak a mocskos rómainak! – nya-fogott a kereskedô. – Úgy megfojtanám egy kanál vízben!

– Miért nem fizeted ki, hogy megszabadulj tôle? – kérdezte az írnok.

37

A NÍLUSI RABLÓK

– Mivel fizessem ki? Pontoszi unokafivérem elvitte az összes megmaradt pénzemet. Ráadásul a fiamat is elráncigálta mellôlem!

Ezzel arra célzott, hogy Mithridatész király nemrég elfoglalta Kosz szigetét, amely Egyiptom kincstárának adott otthont, és ahol Ptolemaiosz kamaszkorú fia is lakott, hogy biztonságos távolságban legyen az alexand-riai palota cselszövéseitôl. (Ez a fia a korábbi házasságából született, nem a jelenlegibôl, amit az unokahúgával kötött.) Mithridatész nemcsak a szigetre tette rá a kezét, hanem Egyiptom vagyonára és az egyiptomi hercegre is. Hiába bánt úgy a fiúval, mint egy kitüntetett vendéggel, valójában túszként tartotta fogva.

– És ne feledd a köpenyt, amit elvitt! – emelte fel ujját az írnok.– Ugyan már! Mit számít egy molyrágta köpeny annak, aki selyemben

jár-kel?Erre a kérdésre a tömeg harsányan kifütyülte a kövér kereskedôt. Az

egyik kincsre célozgattak, amit Mithridatész elorzott: arra a köpenyre, amely állítólag még magáé Nagy Sándoré volt.

– Azt mondják, az unokafivéred abban páváskodik éjt nappallá téve! Nem akarod visszaszerezni? – faggatta az írnok.

– Alig hiszem, hogy beleférnék! – A kereskedô felemelte és rázni kezdte puffadt karját, újabb nevetést csikarva ki a közönségbôl. – Ó bárcsak itt volna még az anyám, és megmondaná, mit tegyek!

– De nincs itt! – hûtötte le az írnok. – Nem emlékszel?Csettintett a nyelvével, és elhúzta a kezét a nyaka elôtt. Ezt a mozdu-

latsort mindenki értette a világon.– Hát a bátyám? Ô hol van? Ô biztos jó tanácsot adna!Az írnok a szemét forgatta.– Az öregasszonnyal együtt elûztétek! Hát már ezt is elfelejtetted?Ezzel a király bátyjára céloztak, aki kis ideig ült is a trónon, mielôtt

számûzték.

38

STEVEN SAYLOR

– Bárcsak legalább ô hazajönne!– Tényleg ezt kívánod? A legtöbb férj retteg az apósával való találko-

zástól.– Elôbb a bátyám volt, és csak azután lett az apósom!– Meg a ház ura is, mielôtt kirúgtad!– Mégis azt mondom, bárcsak hazajönne! Ô megoldaná a helyzetet!– Vigyázz, mit kívánsz! – Az írnok a fejét rázta. – Túl erôs kakasok

vagytok ti egy baromfiudvarhoz! De azért azt kívánom, bárcsak három lenne belôletek!

– Három?– Három fióka egy fészekaljból, hogy három közül választhassak gazdát.

Biztos, hogy nem rejtôzik valamerre egy házasságon kívül született fivéred?– Egy házasságon kívüli?– Tudod, nem pottyant be egy kakukkfióka a fészekbe, amikor senki

sem figyelt? – Az írnok kikacsintott a közönségre.– Már hogy pottyant volna? Csak ketten vagyunk.– Nos, akkor meg kell elégedned a bátyáddal. Azt suttogják, hogy útban

van errefelé.– Most?– Pont most! – Az írnok a közönségre nézett, és lassan, drámai hangon

folytatta, mintha kikiáltana valamit. – És bármelyik… pillanatban… meg-érkezhet!

A kereskedô rémülten csapta tenyerét az arcára. A két fiú felkapta a pánsípjait, és szilaj dallamokkal erôsítették az ijedt hangulatot. Aztán a fülsértô, széthúzó hangok szédítô kis dallammá szelídültek, amely úgy hatalmába kerítette a kereskedôt, hogy rögtön elfelejtette az aggályait, és talpra szökkent. Összevissza rángatta a végtagjait, bohém táncot járt, for-gott, ugrált, rúgkapált, karjait hullámoztatta. Ezzel is Ptolemaiosz királyt csúfolták. Akármennyit ivott, és akármennyire nehezen mozdult, akár az

39

A NÍLUSI RABLÓK

árnyékszékre is, bármikor kész volt vad táncra perdülni egy-egy orgia kellôs közepén.

Közben a többi színész is elôkerült a sátor takarásából dobokat verve és csörgôket rázva, és csatlakoztak a táncoló kereskedôhöz. Ismét felfedeztem köztük Bethesda hasonmását, immár nem idôs szajhának kendôzve, hanem saját fiatal és szép arcával, zöld vászonruhában. A barna karjait díszítô fa karperecek újra meg újra egymáshoz koccantak, ahogy végtagjai a zenére fickándoztak. A játékosok buzdítására a közönség egy része is táncolni kezdett. Minél hangosabb és élesebb lett a zenebona, annál szilajabb lett a hangulat. Még a núbiai hordszékcipelôk is beálltak tapsolni és lábbal dobogni.

Aztán egyszerre pillanatok alatt megváltozott minden. Kiáltások és sikolyok ütötték meg a fülemet. Kétségbeesés hullámzott végig a közön-ségen. Lábujjhegyre emelkedtem, hogy kilássak a fejek fölött, és a tér túlsó végében kivont kardok villantak a szemembe. Hirtelenjében több száz rémült arc fordult felém.

Zendülés!